Vissza a kezdőlapra


Önarckép (1911)

ÉLETRAJZI ADATOK
 
A "Képzőművészet Magyarországon"
c. kiállításból
A "Magyar művészet 1890-1919" I. kötetéből
Részletek Molnár Zsuzsa könyvéből
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




(1891, Budapest - 1924, ?)

Festő. Az Iparrajziskolában Vesztróczy Manó, majd a Képzőművészeti Főiskolán Bosznay István és Zemplényi Tivadar növendéke volt. Nem fogadta el mesterei naturalista, akadémikus metódusát, a vita kiélesedése miatt el kellett hagyni a főiskolát. Nagybányára, majd 1913-ban Párizsba utazott tanulmányai folytatására. Az I. világháborúban szerzett sebesülés következtében bal keze megbénult. Munkáira lassan felfigyeltek, több rajzát közölte a Ma c. folyóirat, s a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle. 1917-ben részt vett a Nemzeti Szalonban rendezet Fiatalok Kiállításán, 1918-ban pedig a MA III. demonstratív tárlatán. Sikerei ellenére is szörnyű nyomorban élt. A Tanácsköztársaság idején kinevezték a Proletár Képzőművészeti Tanműhely tanárává. A Tanácsköztársaság után letartóztatták, majd Berlinbe emigrált, ahol 1920-ban a Gurlitt-Galerieben nagy sikerű kiállítást rendezett. Egy itt megismert Ekström nevű svéd mecénás meghívására Svédországba utazott, de idegrendszere teljesen összeroppant. Az ideggyógyintézetben még néha nagyszerű műveket alkotott, végül azonban a sátoraljaújhelyi elmeosztályra került, ahol meg is halt. Uitz Béla mellett ő képviselte leginkább művészetével az expresszív monumentalitást és aktivizmust a világháború előtti években. Konstruktív festői törekvései Cézanne-hoz kapcsolódtak és rokonok a német "fauves" festők stílusával. Hallatlan erőről tanúskodó, a formákat szintetikusan leegyszerűsítő szénrajzaiból és olajképeiből (Női akt stb.) többet őriz a Magyar Nemzeti Galéria. 1963-ban a Magyar Nemzeti Galéria rendezett emlékkiállítást műveiből.

Forrás: http://www.hung-art.hu/index-hu.html



Nemes Lampérth József (1891-1924)


Nemes Lampérth József portréját materiálisan és eszmei, gondolati formákban, vonalakkal és adatokkal, költői és művészi, műtörténeti és orvosi kategóriák segítségével már többen igyekeztek megrajzolni. A tízes évek magyar festészete és rajzművészete egyik legnagyobb tehetségéről lévén szó, érthető mind a személyes, mind a tudományos indítékú igyekezet. Az egyik legtömörebb jellemzést Ferenczy Béni adta testvéréhez, Noémihez az 1930-as években írt levelében, egy tervezett emlékérem kapcsán. "Megpróbáltam lerajzolni magamnak - jól emlékszem érzékeny, fájdalmas, gőgös, zseniális, buta, brutális pofájára... A hátlapjára egy »muszáj Herkulest« fogok csinálni - egy kicsit olyant, mint a Schiele-plakett merengő inspirált férfiaktja ... de bőszebben, szóval egy gyehenna alakot..." A levél írása idején már beteljesedett Nemes Lampérth tragédiája, s noha tbc-ben halt meg 1924-ben a sátoraljaújhelyi elmegyógyintézetben, barátai előtt világos volt, hogy művészi alkotótevékenységét az egyre erősebben elhatalmasodó elmebaja szakította meg. Nemes Lampérth a Van Gogh-típusú művészek önfelemésztő lobogásában alkotott.

A századforduló egyszemélyes megváltásra vállalkozó művészei közé tartozott, alig több, mint egy évtizedig tartó alkotói pályáján nehéz külső és belső körülmények között, felőrlődve küzdött azért, hogy önpusztító alkotóerejét művekben objektiválni tudja. Életszemléletét Dosztojevszkij olvasása nyomán alakította ki, állandóan küzdött önmagával, nagy tettekre készült: a művészi valóságfeltárás erejét, klasszikus, megmásíthatatlan rendjét igyekezett festményein és rajzain megmutatni, megformálni. Zaklatott, depressziós periódusaiból egy-egy témája, kompozíciója magasabb fokú, tökéletesebb megvalósításával keresett kiutat. Filozófiai olvasmánya Platón volt, a platoni esztétikum tiszta arányait, matematikai rendjét és zenei harmóniáit állította maga elé eszményképül, de az anyagi világ érzéki élményeihez kötözve mindezt a látható formák ezernyi változatából akarta megteremteni, gyúrva-hasítva, alakítva a látványt, hogy végre felvillantsa, világra hozza a törvény valódi arcát. Nemes Lampérth Józsefet monográfusa, Molnár Zsuzsa a magyar posztimpresszionizmus konstruktív ága egyik legsajátosabb hangú művészének nevezi. Kállai Ernő 1925-ben az egykorú terminológiához jobban alkalmazkodva expresszív naturalistának tartotta, Hevesy Iván még életében inkább az expresszionizmushoz sorolta. E sokfajta besorolás mutatja, hogy Nemes Lampérth, mint az igazán nagy művészek általában, túlnő az irányzatok kategóriáin, több irányzat hatásától s még inkább lényegi problémáitól érintve a világ új, autonóm vizuális megragadására és visszaadására törekszik.

Mindössze tizenkét év állt rendelkezésére: 1910-1922 között alkotott. 1909-1911-ben a budapesti Iparrajziskolában tanult, 1911-ben Vesztróczy Manó élő modell után rajzoló osztályán. 1911 nyarán pedig Nagybányán dolgozott. Ekkori terméséből csak egy női aktrajza maradt fenn, ezen nem érződik a nagybányai festészet hatása. 1911-1912-ben két félévet járt a Képzőművészeti Főiskolára, itt Zemplényi Tivadar és Bosznay István növendéke volt. 1912-ben már rendszeresen járt az epreskerti esti aktrajzra, ahol az aktivista kör számos tagjával rendszeresen találkozott. 1913-ban Párizsba utazott, s onnan csak a háború kitörése idején jött vissza. Bevonult, bal karján megsebesült, és első idegrohamát is átélve, betegen szerelt le, tartalékos hadnagyként. 1916-tól a Tanácsköztársaság bukásáig kisebb vidéki utazásoktól eltekintve Budapesten élt és dolgozott.

1910-től szerepelt kiállításokon a Nemzeti Szalonban, a Művészházban, majd a Ma kiállitóhelyiségében. A Szépművészeti Múzeum munkatársai: Pogány Kálmán, Hoffmann Edith, Wilde János művészi fejlődését nagy figyelemmel kísérték, anyagi helyzetét javítani igyekeztek, a múzeum 1912-től rendszeresen vásárolt tőle.

A vásárlások és elismerő kritikák ellenére Nemes Lampérth József belső küzdelmekkel alakítja életművét joggal mondhatjuk, hogy problémái nemcsak személyére vonatkoznak, de általános esztétikai érvényűek, a világ festői megragadásának egyik lehetséges és következetes útját nyújtják.

Első jelentős műveit 1910-től alkotta. Az olajfestékkel készült 1910-es csendéletek monumentális hatást kereső dekoratív formáikkal tűnnek fel, 1912 januárjától készült színes tus-akvarell festménysorozata mindezen túl heves érzelmet közvetít fekete-sárga-vörös-kék színzuhatagok segítségével. Tragikus hangulatot árasztó szobabelsőt, szinte személyes karakterű növényeket ábrázolnak ezek a nagyméretű, papírra készült rajz-festmények. 1911-ben készült olaj Önarcképén még szinte csak véletlen ráérzéssel teremti meg a háttérben, a ruhán és az erős színes sávokkal barázdált arcon a primér festői eszközökkel ábrázolt szín-forma drámát, amely az önmagát felmérő ember konfliktusait közvetíti a néző felé, az 1912-es akvarellen az ismétlés során már tudatos eszközzé válik ez az expresszív szín-forma értelmezés.

A kiérlelt stílus legmonumentálisabb művét erősen személyes motivációjú emberi élménye teremti meg. Nemes Lampérth 1912-ben festi halott apját ábrázoló Ravatal című képét, amelyet később örök letétként ajándékoz a Szépművészeti Múzeumnak, különös gondot fordítva őrzésére.

A ravatal (1912)
Nagyítható kép A festményen, akár barokk ravatalképeken vagy a 17. századi spanyol realista festők művein, félelmetes méltósággal jelenik meg két lobogó gyertya között a halott apa egymást harapó formákból, színsávokból egyszerre valóságossá és valóságon túlivá alkotott arca. Nemes Lampérth ravatalképét csaknem ugyanott vágja, mint portréit. Nem érdekli a teljes alak, csupán az arc megmerevedett vonásaival akarja felidézni a személyiséget. A művész személyiségével foglalkozó pszichiáterek riasztó és követni vágyott példaképnek tartják az agresszív alkatú apát, akinek genetikai és pszichikai hatásában a művész később elhatalmasodó pszichózisának egyik okát látják. "Az ember nem hurcolhatja magával apjának holttestét - átengedi a többi halottnak - írja Apollinaire a kubizmus manifesztumában - ... ám lábunk hiába akar elrugaszkodni a földtől, amelyben a halottak nyugszanak." Ez a szemlélet a hagyomány és a modernség ambivalens kapcsolatát tárja fel. Nemes Lampérth nem tartozott a múlttal könnyen leszámoló, a jövő felé üdvözült mosollyal forduló avantgarde művészek felé. Minden művén érződik, hogy még súlyosabb és drámaibb formában, mint barátja, Kmetty János tette, nem szűnt meg visszanézni, magával hurcolni a natúrával birkózó európai festészet évszázados örökségét, a változást lassító múlt minden konfliktusát. Végtelen figyelemmel és tisztelettel fordult az ember alkotta világ korábbi értékei felé, s sajátos szimbiózist valósított meg művein a barokktól az expresszionizmusig jól ismert európai festői hagyomány különböző rétegei között.

1912 nyarán a Városligetben, ősszel a felvidéki városokban, 1913-1914-ben Párizsban készülnek városi tájképsorozatai, zömében tusrajzok, tusfestmények. Egy-egy különösen szilárd kompozícióba rendezhető látványkivágást, saját rajza után, évek múlva ismételten megrajzol vagy olajképben is megfest.

Párizs templomairól készített rajzairól, a roueni, tours-i, angouléme-i katedrálisokról, Loire-menti kastélyokról készült vázlatairól csak leveleiből és kortársai visszaemlékezéseiből tudunk.

A megmaradt anyagból párizsi rajzai a legérettebbek. Nem tükrözik az egykorú vagy korábbi párizsi művészet hatását, szerves folytatásai a városligeti, felvidéki tájaknak, művészetének belső, önálló fejlődéséről tanúskodnak. A Szajna-hidak ívei alatt hullámzó futó víz mozgalmas őselem, a híd lábánál megbúvó sötétség mintha valami titokzatos, embert elnyelő táj felé vezetne, a hídon a lámpaoszlopok szinte megcsavarodnak saját belső feszítőerejük miatt, a fák súlyos energiáktól telítetten hajladoznak. Nemes Lampérth, akárcsak a 19-20. század fordulójának több jelentős európai művésze, a "tájképprobléma végleges megoldását" a festészet egyik legfontosabb feladatának érezte. Távol állt attól, hogy önmagát akarja bele vetíteni a tájba, szándéka nyilvánvalóan, akár az általa is tisztelt Cézanne hitvallása, a tájat és emberi építményt összetartó kohéziós erő tényleges értékeinek feltérképezése volt. Öntudatlanul adta szubjektumát, mert mindig erős indulatból alkotott.

Csendéletei nem alkotnak sorozatokat, kevesebbet ismerünk közülük. Feltűnő növénycsendéleteinek sokasága; a szerves élet lüktetése, a formák egymásba kapaszkodó viaskodása figyelhető meg csendéletei minden részletén. Nem ráció, hanem nehézkedés tartja össze a kompozíció elemeit. Courbet realizmusának brutalitása, Cézanne, "közönséges" tárgyakból komponált csendéleteinek megformáltsága, zártsága, a német expresszi­onizmus nyers érzelmessége alakította csendéletfestészetében a naturalista akadémiától eredő alapképzettséget.

Egyik legfontosabb műfaja az aktfestészet, aktrajz volt. Kizárólag egyalakos képeket festett; egy-egy pózt, beállítást e műfajban is az évek folyamán többször megismételt. Feltűnően sok háttal álló aktot láthatunk rajzain; egyik legmonumentálisabb, 1916-ban készült olajfestményének előtanulmányai e rajzok. Leejtett vállú, néha kissé előre vagy oldalra hajtott fejű álló vagy tétován lépő aktrajzai akaratlanul is utalnak zárkózott, emberektől elhúzódó, kontaktust nehezen találó személyiségére. A nagyméretű festményen nagy koncentrációval és szinte erőszakos formaképzéssel mindennek az ellenkezője is kifejezésre jut. A fej határozott tartásban látható, a bal kar kihívó mozdulattal a csípőre kerül, a nőalak vállain, hátán, lábszárán erős izomkötegeket érzékeltetnek a sűrű ecsetkezeléssel felrakott, árnyalataikkal fény-árnyék viszonyokra is utaló színsávok. Az egész alak expanzív, erőtől duzzadó. A festmény párján, az azonos méretű Szembenéző akton több oldottsággal, frissebb színekkel jelenik meg a téma. A festmény két szín, a rózsaszín és a zöld különböző árnyalatainak kapcsolataira "hangszerelt". A karjait feje fölött összekulcsoló nőalak modern Vénusznak hat, minden építettsége ellenére meglepetésszerű születés emlékét is őrzi mozdulatában.

Nemes Lampérth aktfestészetében, rajzain szinte szobrászt idéző kötöttségre, plasztikai hatásra, zárt kompozícióra törekedett. Párhuzamként Aristide Maillol szoborkompozícióit említhetjük munkáinál. E kötöttség, zártság nem azonos a mozdulatlansággal. Nemes Lampérthot a mozgó alak megjelenítése nagyon is foglalkoztatta. 1912-től rajzolt atlétákat, előrehajló, lépő alakokat. Mozgástanulmányaiban gyakran rajzol színes zsírkrétával. Előrehajló, futásra készülődő férfiaktja (Bedő Rudolf gyűjteménye) plakátra utaló jegyeket mutat. 1919-ben Kmetty Jánossal együtt készített tanácsköztársasági plakátja e rajz mozgástanulmányát fejleszti tovább.

A Ma egyik címlapján megjelenő Boccioni-szobor motívuma rajzi, grafikai formában, plakát felé tendáló tömörítésben jelenik meg Nemes Lampérth József művészetében. Az 1913-as budapesti futurista-expresszionista-kubista kiállításon látott mozgalmas kompozíciók, akárcsak Uitz Bélára és más magyar művészekre, Nemes Lampérthra is hatottak. Az erő és az ellenerő küzdelmét, az előrehaladást és mozgást gátló visszahúzódás belső dinamikáját egyedül ő tudta Boccionihoz mérhető feszültséggel ábrázolni.

Nemes Lampérth nem utánozni, hanem összegezni igyekezett a futuristák mozgásanalíziseit. A mozgó alakot végleges jellé transzponált mozdulat formájában ábrázolta. Ezen belül viszont bonyolult, hús-vér világ ellentmondásait tudta érzékeltetni.

Nemes Lampérth tájképei és aktjai drámai mozgalmasságot hoztak a Ma lapjaira, komorabbat és keményebbet, mint akár Máttis Teutsch János hajladozó vonalkompozíciói, akár a Mában egy-egy alkalommal szereplő Vaszary János vagy Kernstok Károly sok-sok mozgó alakot ábrázoló rajzai. Nemes Lampérth soha nem formált magának valamiféle társadalomábrázoló vagy társadalomformáló programot. Fennmaradt levelezése inkább önmagával való belső vívódást árul el, és testi-lelki szenvedések áradatát jelzi.

Nem tudott műveiben kitárulkozni, feloldódni, nem is jelenített meg különösebb, nézőnek szóló mondanivalót. Energiákban gazdag, sűrű anyagi világa mégis robbantó, erjesztő, újat formáló.

Nemes Lampérth a legerősebben mégsem ezekkel a rajzokkal kapcsolódik az aktivizmushoz, hanem számban nem nagy, de felfogásában annál jelentősebb portréival.

A szakirodalomból ismert, hogy az 1917-es Fiatalok csoportkiállításon a Nemzeti Szalonban három portrét állított ki, ezek olyan jelentős egyéniségeket ábrázoltak, mint Antal Frigyes, Mannheim Károly és Hauser Arnold. A Szépművészeti Múzeumban őrizték egykor Pogány Kálmánról készült portréját. Gáborvigh Istvánról készített, erősen kubisztikus arcképe jelenleg is a Magyar Nemzeti Galériában található. A Színháztörténeti Múzeumban maradt fenn egy újságrajzának fényképe, amely Mácza Jánost ábrázolja. Kétségtelenül egyik legnagyobb hatású műve a Ma 1917-es Kassák-portréja, amelynek tusrajz eredetije is fennmaradt.

1920-ban készíti linóleummetszet Önarcképét, a húszas évekből ápolónőkről, illetve szanatóriumi ápolt társairól készített portréi ismeretesek.

. . .

A húszas évek szanatóriumi portréiban egy másik világgal azonosul Nemes Lampérth. Feloldhatatlan gátlások, megszüntethetetlen konfliktusok, a keserűség, a fájdalom, reménytelenség mindent elöntő hullámai uralkodnak ezeken a késői alkotásokon. Feneketlen kutakként mélyülnek az arcok üregébe a tekintetek, szigorúan összezárulnak az ajkak, megmásíthatatlan pózokba merevednek a fejek, a portrékról az élet nehézségeivel vívott harcban alulmaradt személyiségek, a már semmiféle újrakezdést nem vállalók szomorúsága árad.

Önarckép (1920)
Nagyítható kép 1920-as linóleumba metszett Önarcképe még semmit nem vall erről a környezetről, amely felé ekkor már feltartóztathatatlanul közeledett a művész. Tekintélyes, kissé hízásnak induló egyént mutat, aki akár Kassák vagy Mácza, méltóságteljes öntudattal tekint a világba. Kicsit puhábbak, ernyedtebbek ugyan vonásai, de ezekből aligha lehetne sejteni egészségének hanyatlását. A metszet rajza valószínűleg még akkor készült, amikor Nemes Lampérth József első s egyúttal utolsó társadalmi megbízását kapta: a Tanácsköztársaság idején, amikor a Proletár Képzőművészeti Tanműhelyben Uitz Bélával együtt oktatott. E feladat vállalása és pontos ellátása jelzi, hogy Nemes Lampérth számára személyes támaszt jelenthetett az aktivisták körében végzett munka. Barátai, Tihanyi Lajos, Moholy-Nagy László az emigráció idején már sem kiállítási lehetőségekkel, sem személyes gondoskodással nem tudnak annyit tenni érte, mint a Tanácsköztársaság intézményei.

Nem volt politikus alkat, de életviteléből, néhány művéből látható, hogy azonosulni tudott az aktivisták céljával, moráljával és a művészet számára meghatározott feladataival. Nemes Lampérth portréival, tanácsköztársasági plakátjával, oktató munkájával oldotta meg lépésről lépésre ezeket a feladatokat. Majd, amikor bekövetkezett az összeomlás, légüres térbe került, s már nem tudott magának új talajt találni. 1920 körül rendőrségi meghurcoltatás után Bécsen keresztül Berlinbe, majd egy gazdag gyűjtőhöz Svédországba kerül egy időre. Életét azonban mindez "nem váltja meg", s csakhamar véglegesen befogadják a magyarországi elmegyógyintézetek. Nemes Lampérth ekkor már nem tudja átépíteni, menedékké formálni művészi világát sem. Kezdetben régi rajzait ismétli meg. Drámai hatásukban fokozódva, a szanatóriumi portrék reménytelen mélységeit előlegezve fogalmazódnak újra a párizsi tájak, a Szajna-híd, a rohanó víz, a sűrűsödő sötétség. 1922 után fekete-sárga tájkompozíciókban, barna tusportrékban már új környezete jelenik meg.

Kassák Lajos az 1920-as évek elején megrázó verssorokkal búcsúzik el egykori munkatársától: "Ó művészet sokszor gondolok Nemes Lampérthre, a festőre ... az Úr megajándékozta vele a bolondokat."

Forrás: Magyar művészet 1890-1919 I. kötet
             (kötetszerk.: Németh Lajos, főszerk.: Aradi Nóra, a fejezet írója: Szabó Júlia)
             Akadémiai kiadó, Bp., 1981, 600-604. oldal




Budapesten élő református iparoscsaládban született 1891. szeptember 13-án. A családi hagyomány szerint francia telepesekként kerültek a dunántúli Somogy megyébe, ahol nemességet kaptak. Lampérth életében a család nehéz körülmények között élt a fővárosban. Apját, akiről döbbenetes erejű ravatalképét festette, 1912-ben vesztette el, majd nemsokára édesanyját is, akivel annak elhunytáig együtt lakott. Párizsi tanulmányútja, majd katonai szolgálati ideje után tragikus haláláig egyedül, folytonosan változó bérletekben, baráti műtermekben, emigrációban, kórházakban élt és dolgozott.

Legszilárdabb támasza családja mellett a Szépművészeti Múzeum volt. Felfedezője, Pogány Kálmán ismertette meg a múzeum könyvtárában munkatársaival, barátaival. Itt erősítették meg még tanulóévei idején művészi elhivatottságában, tehetsége elismerésével, például azzal, hogy már 1911-től a Szépművészeti Múzeum vásárolt tőle. A múzeumi ranghoz mérte azután mindvégig munkásságát.

A múzeumiakkal való kapcsolata mind Lampérthra, mind az intézmény akkori szellemére, a munkatársak magasrendű etikájára rendkívül jellemző. Leghitelesebben a saját és rá vonatkozó fennmaradt levelek idézik fel, némelyikük megrendítő emberi és kordokumentum. Meller Simonnal, Takács Zoltánnal, Petrovics Elekkel való kapcsolatai mellett a háborútól kezdve főleg Wilde Jánoshoz, majd Hoffmann Edithez fűzte meleg baráti viszony. A Szépművészeti Múzeum őrizte meg műveinek javát.

. . .

1911 nyarán rövid időre Nagybányára ment, a szabadiskolában dolgozott. 1911-12-ben a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, Zemplényi Tivadar és Bosznay István tanítványa. Zemplényivel azonban nem tudta megtalálni a kontaktust, a müncheni tanultságú mester ízlése idegen volt számára. Korrektúráit nem fogadta el, az Epres-kerti aktrajzórákról, ha Zemplényi belépett, tüntetően kivonult. Elhivatottsága tudatában élesen szembehelyezkedett azokkal, akik festészeti elveivel nem értettek egyet.

1910-ből ismerjük első munkáit. Bár korai művek, magukon viselik Lampérth stílusjegyeit, s jól példázzák, hogy már főiskolai tanulóéve előtt mit akart és tudott. Ismert három olajcsendélete közül valószínűleg Konyhacsendélete szerepelt, 200 koronára árazva, a Művészház az évi, a kritika által "Ellenszalon"-nak elnevezett őszi kiállításán, melyen a Műcsarnokból kizsürizett fiatalok mutatkoztak be. Képén a konyhai edények, zöldségfélék formáit körkörösen követi az ecsetjárás, vastag, élénk színű vonásokkal. Mintázó szándéka világos.

. . .

1911-ben azután rajzain és egyetlen abból az évből ismert olajképén változás figyelhető meg. Budai tájrészleteket és az Erzsébet-hidat ábrázoló ceruzarajzán már a síkokat érzékeltető vonalkázott rajztechnikával próbálkozott. Önarcképén pedig, melyet az év őszén festett, megjelenik a sávozó festésmód. A kép inkább expresszív, mint konstruktív jellegű, a nyaknál erős meggypiros folttal emeli ki, húzza alá a kép lényeges részét, az arcot. A ruha és a háttér elnagyoltan, a komoly, fürkésző tekintetű arc a hajlatokat követve részletezőbben van sávozva.

1912-ből ismerjük a legtöbb munkáját. Önarcképén először, s ez évtől mindvégig használta a Nemes Lampérth kettős nevet, 1912-ben gyakran monogramként. Minthogy munkáit jórészt napra datálta, kibontakozása folyamatosan végigkísérhető. A főiskolai időből néhány szép akvarell Interieurje ismeretes. A teret azzal érzékelteti, hogy a falak és a bútorok síkját különböző színekkel festi meg. Az asztalra boruló alak a színek zárt, fojtott együttesében depressziós, szorongó hangulatot áraszt. A szintén az év első hónapjaiban készült akvarell csendéletek (növény kannával, gyümölcsök, citromok), továbbá a tus és szén aktrajzok lendületes körvonalai, zárt formái nagy rajzbeli biztonságról vallanak. Stúdiumok, de némelyik oly erőteljes, hogy kiemelkedő munkái közé tartozik (ülő női akt, férfiakt).

. . .

Az 1912. év olajképeinek sorából egy májusra datált szakállas férfifejtanulmányát ismerjük, melyen az Önarcképen először jelentkező sávozó festésmódhoz képest visszatért a korai csendéleteken kipróbált módhoz; az ecsetjárás ismét a formákat tapintja és követi. Feltűnik a kép monoton színezése, melynek oka nem valamiféle egyéni színlátás volt, hanem az anyagi helyzetéből eredő festékhiány, amellyel egész életében küszködött. S ez volt egyik oka annak, hogy műveinek túlnyomó része rajz, amellett, hogy a kísérletező művészeknél gyakran került a rajzolás előtérbe. A rajzok nagy része azonban festményt helyettesített, a festmény igényével lép fel, s ezért helyesebben tusfestményeknek és nem tusrajzoknak kellene őket neveznünk.

Májustól a nyár végéig Lampérth a Városligetbe járt dolgozni, itt készült sok lapból álló ceruzarajz-, tus- és színes tussorozata és a széria fő darabja, a május-júniusban festett nagy formátumú olajkép, a Városliget (Fák). A rajzok, tusfestmények tárgyai a fák, fasorok, néhol egy elárusítóbódéval vagy a Városliget épületeivel a háttérben. Itt próbált először stráfozó technikával rajzolni, tussal festeni. Az olajképen, mely egy facsoport félkörben szerkesztett kompozíciója, ismét megjelenik az önarcképen kipróbált festésmód. Ez már teljesen kiforrott, a zöldek különböző árnyalatai a sárgákkal és az ég szürkéjével meleg harmóniába olvadnak össze. Cézanne nélkül ugyan nehezen képzelhető el a kompozíciónak és festésmódnak ez a jelentkezése, érdeme azonban, hogy nem egyszerű átvétel, hanem természet utáni munka, melyen az egyéni lampérthi stílusjegyek ismerhetők fel.

Mozgó, forduló aktstúdiumainak sora is ez évi terméséhez tartozik. E kissé modoros, erőteljes, stráfozással árnyékolt krokik legtöbbje zsírpapíron, vörös, zöld, kék krétával készült. Ezeken kizárólag a konstrukciót kutatja a művész mozgás közben.

Első jelentékeny tájrajzsorozatát az év októberében készítette felső-magyarországi útján, Trencsén-Teplicben Podvilkben, Trsztenán. E műveiben találta meg először a neki megfelelő kifejezési formát, a sajátos teret és tömeget érzékeltető tájképi problémáihoz. Lendületes, biztos térképezés és egyéni artisztikum jellemzi e nagy lélegzetű ecsetrajzokat, pontosabban tusfestményeket. Élete végéig visszatért e sorozatához, 1913-ban és 1917-ben alkotott tájképeivel együtt kiindulásnak tekintette "tájképproblémái végső megoldásához", mint azt később, az emigrációból írta.

1912 végén festette meg döbbenetes hatású A ravatal képét, mely Lampérth főműve, s a korszak egyik kimagasló értéke. Ami addig készülőben volt, itt, talán éppen az élmény döbbenetében, éretten és megrázó, felejthetetlen módon nyert megfogalmazást. Az ábrázolás síkokra bontja a teret, amelyet a térbeli helyzetüknek megfelelő ecsetvonásokból kialakított festékpászmákkal érzékeltet hihetetlen dinamikus és barbár erővel. A gyász szürkéibe, feketéibe, liláiba a gyertyák függőleges fehér színfoltjai kerültek mint a kompozíciót körülzáró térelosztó elemek. E képnek nincs előzménye, hiába is keresnénk, de hatással volt Derkovits Gyulára, akinek testvéreiről készített megrázó rajzait nézve feltételeznünk kell, hogy ismerte Lampérth művét.

A festmény, melyet Lampérth az év decemberére datált, lezárja első, jórészt még tanulóidejét. Ezalatt érett meg kész művésszé. Kialakította egyéni stílusát, megszabta a maga útját, melyen azután, míg ideje engedte, következetesen haladt tovább. Stílusa tehát már párizsi tanulmányútja előtt kialakult.

1913-ban, pontosan nem tudni melyik hónapban utazott ki Párizsba. Valószínű, hogy az év márciusából származó, Gyár című, nagy formátumú tusfestménye még itthon készülhetett. Egyike azon ritka lapoknak, amelyeknek nemcsak első megfogalmazását, hanem későbbi, ezúttal 1918-ban készült újjáalkotását is ismerjük.

Párizsi tartózkodását azután az első világháború kitörése szakította meg, 1914 nyarán tért haza. Párizsban a megkezdett úton haladt tovább, ismeretei elmélyültek, de témakörén és ábrázolásmódján nem változtatott. Az akt- és a táj festés foglalkoztatta. Műveinek túlnyomó része tus, olajképről nincs tudomásunk. 1913-ban készült aktrajzaiból ismerünk néhány mozgó-forduló női aktstúdiumot, az 1912. évi kissé modoros rajzainak folytatásai; továbbá lendületes modell utáni rajzokat, melyek az előbbiek bábszerűségével szemben életteljesebbek.

. . .

Nagy kár, hogy egyéb párizsi, illetőleg franciaországi műve ma már nem ismeretes. Párizs templomairól készített rajzaiból, a roueni, tours-i, angouléme-i katedrálisokról, templomokról, továbbá a Loire menti kastélyokról készült vázlataiból semmi sem lelhető fel, csak leveleiből és kortárs-visszaemlékezésekből tudunk róluk.

1914-ben is Párizsban volt még. Ebből az időből női aktok és arcképek maradtak fenn. Az aktrajzok egy része közvetlen előkészítője az 1916. évi női aktsorozatának és a két olaj női aktképnek. Ezek mellett ismertek lépő, izmos, artisztikus tanulmány rajzok, az Ülő női akt és egy Álló női akt.

Ez évben érintette, ha rövid időre is, a korai kubizmus, melyet utóbb mint egyéniségének nem megfelelőt elvetett. Két szénnel rajzolt arcképét ismerjük, az egyik Gáborvigh István költőt ábrázolja, a másik Pogány Kálmánt. A geometrikus formákból kialakított arcokból hiányzik a lampérthi egyénítés, túl kötött és merev volt számára ez az ábrázolásmód. Az első világháború kitörésekor hazatért, s bevonult katonának a 44-es somogyi gyalogezredbe. A Szépművészeti Múzeum igazolása tette lehetővé, hogy - érettségije nem lévén - jobb körülmények közé kerüljön, és karpaszományos önkéntes lehessen. Kiképzése Kaposvárott az év decemberéig tartott. Állandó összeköttetésben maradt a múzeumiakkal, Meller Simonnal, Takács Zoltánnal, aki a Nyugat folyóiratot rendszeresen elküldte neki, s főként Wilde Jánossal, aki iránt az érzékeny fiatal művész élete végéig a legnagyobb bizalommal vonzódott. Már maga a kiképzés, majd a frontharc megrázta. Galíciában megfagyott mindkét lába, s az orrát megsértette egy srapnelszilánk. Rövid sternbergi és kaposvári kórházi ápolás után 1915 júniusában ismét a frontra került. A nagy galíciai front lövészárokharcai közepette október elején megsebesült bal könyökén. Lernbergben, majd az Aréna úti helyőrségi kórházban ápolták. Karja meggyógyult, de merev maradt.

A háború megrázkódtatásai igen megviselték. Preskizoid állapotba került, szüntelenül nagy depressziókról, válságokról írt. Leveleiből kórképszerű pontossággal lehet betegsége előrehaladását követni. "Néha hatalmas belső vívódásokon megyek keresztül, és ezek megrázólag hatnak rám. De ilyenkor úgy érzem, mintha nagy fejlődésen mentem volna keresztül, tisztábban és élesebben látok." Dosztojevszkijt olvasott, nagy hatással volt rá (1915. XI. 10). Majd így írt: "Hatalmas átalakuláson mentem keresztül az utóbbi időben. Mintha megújhodtam volna, mintha egészen kicseréltek volna, és az élet minden megnyilvánulásában még mélyebb értelmet látok. És még hatalmasabb vágyakozás vonz a munkálkodás felé, és óriási erővel felzsong bennem, hogy »késedelem nélkül fel a munkára! Fel a küzdelemre!« Én hatalmas perspektívákban látom meg a fejlődésnek szövevényes útjait... egészen új fejlődési lehetőségek előtt állok... Borzasztó mód örülök, és szeretném elmondani mindenkinek az én nagy örömeimet... Hálát adok a Teremtőnek ezért... Már majdnem elviselhetetlenek voltak számomra azok a nagy depressziók, amelyen az utolsó hónapokban keresztülmentem. Ezek most már csak a múltnak az árnyai..." (1916. II. 16).

A katonakórházból is bejárt a múzeumba, majd márciusban belekezdhetett az áhított munkába. Kmetty János festő barátja műtermébe járt aktot rajzolni és festeni. Ekkor készült szemben és háttal álló női aktot ábrázoló tusrajzsorozata és két olajképe, melyeket a párizsi 1914-es rajzai készítettek elő. A két keskeny, magas formátumú olajkép párdarab, semleges, fekete és zöld stráfozott háttér elé állított Szemben álló és Háttal álló női aktot ábrázol. A két azonos színvonalú kép közül talán az utóbbi az érdekesebb. Az egyszerű modelltartásban, kontraposztóban álló alakot szobrászian mintázta meg, erőteljesen hangsúlyozva a test izmainak, a síkoknak és görbületeknek helyzetét. A kép egy végsőkig fokozott konstrukció-stúdium, melyen a nyak, a test, a comb bámulatosan erőteljes, ezt a hatást a stráfozó festés és a mályva-hússzínre vakítóan odavetett erős sárga fényfoltok húzzák alá. A tussorozat számos egymástól alig eltérő lapból áll. Ezek közül is talán a hátaktok a jelentékenyebbek.

Áprilisban részt vett a Nemzeti Szalon tavaszi tárlatán a fiatalok csoportkiállításán. 1916 májusa végén került először zárt intézetbe. Dühroharnában - valószínűleg festőkkel való összeszólalkozás hevében - kardjával hadonászott, egy képére vágott, melynek rámájáról a kard visszapattant, és saját fejét sértette meg. Két hétig volt a helyőrségi kórházban, majd egyensúlya helyreállt és kiengedték. Ezúttal erős fizikuma győzött lappangó baján. Ősszel, mint írta, vegetált, s panaszkodott, hogy nem tud dolgozni.

Néhány szép olaj képet azonban mégis festett. Csendéletet, köztük a Lámpás csendéletet és a remek Virágcsendélet könyvekkel című műveket és egy nagy tájképet, a Tabáni részletet. Olajképet azután már csak a következő évben festett. E két év - 1916 és 1917 - festménytermése képezi életműve gerincét. Stílusa, melynek kialakulását részletesen elemeztük, itt éretten jelentkezik. A csendéleteken már szintén a síkokat, hajlatokat követi a stráfozó ecsetjárás. Tájképei, tabáni és gellérthegyi részletek, kivétel nélkül domb- és hegyoldalakat ábrázolnak házakkal, melyek rendszerint az emelkedő tetején helyezkednek el. Ezekre a képeire is utal egy korábbi rajzsorozat, a vonalkázottan rajzolt 1911. évi, budai részleteket ábrázoló ceruzastúdiumok, amelyeknek szintén emelkedésen fekvő épületek voltak a témái.

Nehéz helyzetben, folytonos anyagi gondokkal küszködve dolgozott, holott múzeumi barátai mellett felfigyelt rá a baloldali értelmiségiek egy csoportja is, melynek tagjai azután később nagyrészt vezető szerephez jutottak a Tanácsköztársaság idején. Bevonták köreikbe, megbízásokkal látták el, vásároltak tőle. Antal Frigyes, Mannheim Károly, Hauser Arnold és Fogarasi Béla mellett vásárolt tőle Révész Géza, Herz Henrik, Préger Mór, majd Balázs Béla és Kaffka Margit. Balázs Bélát többször le is rajzolta, e rajzokból azonban ma már egy sem ismeretes.

1917 elején a Gellérthegy oldalára költözött, a Horgony utcába, ahol júliusig lakott. Ekkor főként portrékat készített. Tavasszal ismét nyomasztó anyagi gondokról panaszkodott, majd májusban egy szerencsétlenség érte: "...az utcán - írta Wilde Jánosnak V. 6-án - egy palacserép esett a fejemre, még szerencse, hogy a kemény tiszti sapka felfogta ütését... Bekötözték... zúg a fejem..." Majd közölte, hogy franciául tanul, Platónnal foglalkozik. "A nagyobbik gellérthegyi tájképemet befejeztem - folytatta -, és nagyon meg vagyok vele elégedve. Érzem, hogy mélyebb és tömörebb forma és színharmóniák felé gravitálok. Ezután fogom csak elmondani saját mondanivalómat."

1917 júniusában nyílt meg ismét a fiatalok csoportkiállítása a Nemzeti Szalonban, melyen Lampérth 17 munkáját: 14 festményét és 3 portrérajzát állította ki. Bemutatta képeinek javát, melyek egy részét ismerjük. Ezek a következők: Városliget (Fák), A ravatal, a Szemben és a Háttal álló női akt, A Gellérthegy lejtőjén. A legmagasabbra árazott és a Kassák Lajos kritikájában is kiemelt Rác fürdő és Antal Frigyesről, Mannheim Károlyról és Hauser Arnoldról készített portrérajzai jelenleg lappanganak. A kiállításnak igen nagy hatása volt. Az egész csoport, Lampérthon kívül Csorba Géza, Diener-Dénes Rudolf, Dobrovics Péter, Erős Andor, Kmetty János, Schönberger Armand feltűnést keltett. Katalógusuk előszavában leszögezték, hogy "a kubizmus normáit ragadták meg, mivel ennek törvényei a legképzőművészetibbek", és hogy "ez a fiatalság megtette az első lépést a XX. század nagy monumentális művészete felé". Kassák Lajos figyelemmel kísérte a fiatalok kiállításait, minden alkalommal kritikát írt róluk. Ezúttal is frissen reagált, s nagyobb akcióra biztatott. Lampérthot nagyra értékelte, dolgait részletesen elemezte.

Lampérth maga így írt a kiállításról egy levelében Wilde Jánosnak: "A dolgaimnak egészen megdöbbentő volt a hatásuk, mindenki frappírozva volt. Az utolsó G.hegyi tájképemre Petrovics igazgató úr ajánlatot tett, amit elfogadtam... régi hitem kezd visszatérni, phisikailag és szellemileg néha teljesen frissnek érzem magamat, és nagyon sokszor az az érzésem, mintha mérföldes léptekkel haladnék előre..."

. . .

Augusztus elején Kolozsvárra utazott nővéréhez. Innét írta Wildének: "...az életemnek a legnehezebb és egyben a legküzdelmesebb napjait éltem át a nyár folyamán. A múlt hónapban idegességem a tetőfokán tombolt..." A kisváros csendje felfrissítette, s ha olajképet nem is festett, készített ismét egy remek tussorozatot. Maga is nagyra értékelte, s a Kolozsvári részlet és a Vasúti őrház címűeket a múzeumnak ajándékozta. Közülük a Vasúti őrház Larnpérth oeuvre-jének talán legszebb, világos, klasszikus kompozíciójú tusképe. Az alkotásban ismét megtalálta egyensúlyát. Vagy talán a belőle hiányzó egyensúlyt kereste és alkotta meg képein? Mert itt rend és értelem uralkodik, a fehérek és feketék, a lavírozott szürkék világos egymásrautaltságban rendeződnek. Majd ismét Pestről így számolt be Wildének: "...roncsolt és összetört voltam, szükségét éreztem annak, hogy egypár napra lemenjek vidékre... jobban érzem magamat, de attól félek, hogy ez nem fog sokáig tartani. Víg és szomorú sem tudok lenni... csak az emberektől távolodom folyton a saját nagy egyedüllétembe. Minden elől saját magamhoz menekültem vissza, ahol egy kis nyugalmat találtam..." (1917. VIII. 20.).

1917 végéről kevés dolgát ismerjük. Kassák Lajosról készített tusarcképe október 11-re keltezett, s még abban a hónapban megjelent a Ma folyóiratban. Kaffka Margit részére ismét megfestette a Vasúti őrházat, melynek első változatát a múzeumnak adta. Decemberre keltezett az egyetlen nagy formátumú ismert pasztellképe, egy élénk színű pászmákból formált vízparti táj.

1918-ban folytatta tustájképei sorát. Feltűnik a méretek nagyobbodása, a feketék komor túlsúlya s az, hogy visszanyúlt korábbi tusképeihez, tájkompozícióihoz. Ezek átfogalmazásai azonban nem replikák, teljesen mások. Az 1913. évi Gyár 1918-ra súlyos fekete tömeggé változik, a felvidéki sorozat trencsén-teplici részletének újabb változatán pedig a hegyvonulat a tövébe kapaszkodó házakkal sommás, csillogó fekete tustömeggé súlyosodott. Az év talán legjelentősebb óriás tusfestményén, a Palánkokat ábrázoló barna és fekete tusképén sötét árnyékokkal teli, sivár külvárost ábrázolt.

1917-től már a Ma körül csoportosuló művészek, az aktivisták köréhez kapcsolódott. 1918-ban részt vett a Ma III. demonstratív kiállításán, mely a Váci u. 11/b alatti helyiségben nyílt meg egy hónapra. Katalógusát, mely Lampérthtól három művet sorol fel, a Ma szeptemberi száma tette közzé. A kiállított két Horgony utcai részlet közül az egyik valószínűleg azonos a Nemzeti Galéria egyik új szerzeményével, mely kvadrát formája miatt talán a legnagyobbnak mondható olajképe. A Villa a fák között pedig feltételezhetően azonos egy Tájképével, amelyet 1919-ben a Hadviselt művészek kiállításáról vásárolt meg a Székesfővárosi Múzeum.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után, 1919-ben jutott először álláshoz. Megalakult a tehetséges munkásifjak számára a Proletár Tanműhely a volt Andrássy-palotában. Az intézmény vezetőjének Uitz Bélát nevezték ki 2000 korona illetménnyel, a festészeti szakosztály tanári teendőinek ellátását Lampérth Józsefre, a szobrászati teendők ellátását pedig Medgyessy Ferencre bízták. Lampérth lelkes tanár volt, mint későbbi vallomásából kiderül, mintegy 15-20 növendéke volt, fele ifjúmunkás, a másik fele különböző társadalmi rétegekből való. Ekkor készítette a Tanácsköztársaság egyik toborzó plakátját Kmetty Jánossal együtt "Be!" címmel.

Ferenczy Béni szobrászművész ma sajnos lappangó, 1925-ben kiállított 40 cm magas arcképszobra 1919-ben készült Lampérthról. Lampérth különben szobrász barátja külföldi tartózkodása idején annak műtermében is lakott. Később, 1933-ban Lampérth emlékére Ferenczy Béni plakettot tervezett. Ennek kivitelezésére azonban nem került sor.

A négy és fél hónapig fennálló Tanácsköztársaság bukása után Lampérthot is beidézték november 30-án kihallgatásra. Ezen megjelent, de félve az újabb kihallgatástól, rnég az év végén Berlinbe emigrált. Képeit múzeumi barátaira bízta. A ravatalt örökletétbe adta. December elején már hírt adott magáról Hoffmann Editnek, Elek Artúrnak: Berlin-Charlottenburgban lakik, múzeumokba jár, barátokra lelt. Köztük volt Tolnai Károly, a princetoni egyetem későbbi kitűnő magyar művészettörténet-tanára, Bokros Birman Dezső, majd a Hauser-kvartett vezetője, Hauser Ernil és felesége. Tolnai, mint korábban Wilde János is, Ottó Benesch-hez, a bécsi Kunsthistorisches Museum munkatársához vitte rajzait bemutatni.

1920. II. 17-én a budapesti főügyészség beszüntette az ellene való nyomozást, miután "bűnössége nem volt bizonyítható".

Berlinben 1920 elején hihetetlen szorgalommal fogott munkához, súlyos anyagi körülmények között. Itthonról csak vázlatokat vitt magával, célja, mint Hoffmann Editnek írta: "tájképproblémáinak végsőbb és koncentráltabb megoldása". Februárra két litográfiát, egy nagyméretű Önarcképet és egy Tájképet készített. Mindkettő színvonalas, de talán a tájkép az artisztikusabb. Egy városligeti akvarellre megy vissza, de kevésbé tárgyias, a konstrukció értelmében stilizáltabb, kiemelkedik emigrációs idejének terméséből. Ebből az időből származik két aktot ábrázoló rézkarca is. Az egyik álló, a másik, a szebbik Háttal ülő, olvasó női akt. A sokszorosított grafikával ekkor foglalkozott először, anyagi segítséget jelentett számára.

Tájképein dolgozott, s májusra már a hozzá való stúdiumokkal együtt harminc darab egyméteres színes tustájképe volt készen műtermében. Mint írta, egy részük teljesen színes, valósággal tobzódnak rajta a színek: vörös, fekete, narancs és kék. Olajképet nem festett, mert drága. Anyagi helyzete valamit javult és reménykedett Fritz Gurlittnál rendezendő kiállításában, melyre már márciusban ígéretet kapott. A kiállítás októberra meg is nyílt. Walter Dexel, Ralf Voltmer, Nemes Lampérth (Joseph von Lampérth néven, ahogy Párizsban is szignálta magát) és Moholy Nagy László voltak a résztvevői. Lampérth 19 nagy formátumú színes tusfestményt állított ki, melyek korábbi munkáinak újjáfogalmazásai voltak: Híd, Park, Fa, Kolozsvár, Vasúti őrház, Fürdőhely stb. E munkái külföldön kerültek eladásra, ma már csak egy Szajna-híd ismeretes, az is csak reprodukcióból. A Szajna-híd kompozíció a korábbi párizsi tusképekhez viszonyítva itt jóval zaklatottabb lett.

Szerencséje felvirradt, egy svéd gyűjtő-műkereskedő, Gustav Konrad Ekström személyében gazdag vevőre talált, ki megvetve későbbi egzisztenciájának alapját, nagy összegért vásárolt tőle képeket, és meghívta magához 1920 végén Stockholmba. Tragikus, hogy itt, éppen sorsa jobbrafordultával tört ki lappangó schizophreniája. Képtelen bonyodalmak ucán tért haza Bécsen keresztül, pénzét ellopták, ruhái zálogban, képei a pályaudvari megőrzőben maradtak. Útja az angyalföldi elmegyógyintézetbe vezetett.

Hónapokba telt, míg baráti köre tisztázta helyzetét, kiváltotta képeit, az ígért stockholmi kiállítást tovább szorgalmazta, amely azonban nem jöhetett létre; ha tudtak, pénzt inkasszáltak, a svéd mecénással leveleztek. Lampérth később jobban lett, maga utazott ki Bécsbe ruhásbőröndjéért. Szorgalmazták a Moravcsik Klinikára való átszállítását is, de erre végül nem került sor.

A beteg kórképének kiegészítéséhez a baráti kör orvosa, a Moravcsik Klinikán dolgozó dr. Schuster Gyula részére Wilde Ferenc adatokat kért Tolnai Károlytól. Tolnai 1922. február 17-i baráti válaszlevelében megírta Lampérthtal való rövid berlini érintkezésének benyomásait. E levélből, rendkívül jellemző volta miatt, teljes egészében közöljük a Lampérthra vonatkozó részt:

"Semmit sem vettem észre érintkezésünk folyamán a kóros tünetekből.

Lampérthtal mindössze decemberben, januárban, februárban és márciusban találkoztam; azontúl nem láttam őt többé. Eleinte gyakrabban jöttünk össze, később mindinkább ritkultak a találkozások, míg végül teljesen elvesztettem a nyomát (helyesebben magam sem jártam utána, a hibás tehát én voltam).

1919 decemberében érkezett meg Berlinbe. Még láthatólag nyugtalan és ideges volt a pesti élményektől, és boldognak vallotta magát, hogy végre olyan helyre került, ahol nyugodtan folytathatja majd a munkáját. Ha így utólag összevetem azt a benyomást, amelyet utolsó pesti találkozásaink alkalmával kaptam róla, a berlini első hónapok Lampérthjával, akkor mindenekelőtt feltűnő volt a régi biztonságnak a csökkenése. Csendesebb és - ha szabad ezt a szót használni - megalázkodóbb lett.

Beszélgetéseink tárgyát főként azok az emberek képezték, akiket röviddel azelőtt hagyott el Lampérth. Mint annak előtte, úgy akkor is egészen szubjektív szempontból nyilatkozott róluk, és a rokonszenv és ellenszenv képezte a mértéket, amelyből megítélte őket. A másik dolog, amiről beszélgettünk: művészete volt. Valami újat akart akkoriban a képeiben, és ezért elővette a régi motívumait, hogy új értelemben átalakítsa és átformálja őket. »A formák alatt lappangó belső dinamikát akarom a felszínre hozni«- így valahogy fejezte ki magát.

Az életmódja - amennyire ebbe beavatott engem is - az első hónapokban a következő volt: naponta 6-8 óra hosszat festett (ami természetesen nagyon kifárasztotta), és ezenkívül nyelveket tanult (németet és franciát). Hogy kivel érintkezett, azt nem tudom. A beszélgetések alkalmával a szaggatott és félbehagyott mondatok kevéssé voltak feltűnőek számomra; hiszen ez már azelőtt is megvolt nála. Szerette az idegen szavakat használni.

A jellemének képét nem merném lerajzolni - ahhoz túl kevéssé ismerem őt. Én így láttam: nagymértékben egocentrikus beállítottságú és gyanakvó természetű volt, és ezért még a vele közvetlen kapcsolatban nem levő dolgokat is magára vonatkoztatta, és a személye ellen irányuló ellenségeskedésnek interpretálta. Ez a gyanakvás - ha nem tévedek - mindinkább fokozódott benne. Volt benne valami keménység és büszkeség és - ha úgy tetszik - lovagiasság (ami főként abban nyilatkozott meg, hogy nem közlekedett akárkivel, hanem megválogatta az embereit). És volt ezzel szemben valami különös simulékonyság és »magát másnak alávetni tudás« (azokkal szemben, akiket emberileg vagy szellemileg becsült).

Később, mint mondottam, mind ritkábban láttam őt. Egy ízben meglátogatott egy Bokros Birman nevű barátjával együtt (akivel később sokat érintkezett). De akkor sem vettem észre semmit..."


1922. március 25-ig volt az angyalföldi intézet betege, dr. Selig Árpád főorvos kezelésében. Orvosa megengedte, hogy dolgozzon. Lavírozott tusfestményeinek témái: arcképek orvosáról, betegtársairól, tájképek az intézet épületéről.

Az angyalföldi intézetben készült munkái közül egynéhány fénykép és reprodukció alapján ismeretes. Mindössze két eredeti került elő: egy Férfiarckép ápolttársáról, és Az Angyalföldi elmegyógyintézetet ábrázoló tuskép. Az arcképek bizonyítják, hogy nemcsak megőrizte addigi kvalitásait, de továbbfejlődni is tudott. Előadásmódja oldottabb, festőibb lett. A sötét tussal lavírozott, árnyékba borult arcokból egy-két kiemelkedő részen villan meg a fehér fény, kiemelve az arc síkjait. A tekintetekből végtelen, gyötrő szomorúság árad. Lavírozással készültek az épületet ábrázoló tusfestmények is. Szerkesztésük világos, itt is szembeszökő a feketék túlsúlya.

1922. március 25-től az év utolsó hónapjáig házi kezelésben volt. Művészbarátai, Szőnyi István és Pátzay Pál közös műtermébe járt dolgozni. Ez időből valók nádtollal rajzolt, nagyméretű, Ápolónőket ábrázoló tusfejei, amelyekből kettő ismeretes, ezek is csak reprodukció után. Itt a lavírozástól ismét visszatért a tusvonásokból kialakított ábrázolásmódhoz. A konstrukció összefogott, az előadásmód leíró jellegű, hidegen leleplező. Most már csak a merev, üres tekintetek utalnak az előbbi arcképek szomorúságára. Néhány tájrajza is fennmaradt ebből az időszakból, június és július hónapra keltezve. A Töltés círnű két változatban is ismert, az egyik vörösesbarnával lavírozott nádtollrajz, a másik az előbbivel teljesen azonos kompozíció, ceruzával rajzolva. Lejtőn emelkedő épületet ábrázolnak. Ismeretes ezenkívül egy kék krétarajza is, mely szakadékos hegyoldalt ábrázol. Térképzésük biztos, a perspektíva hibátlan. Színvonaluk változatlanul magas.

Ezek utolsó ismert munkái. Szeptemberben írta Hoffmann Editnek és húgának Almádiba, hogy két hónapig nem tudott dolgozni, de reméli, hogy a szép őszön ismét nekifoghat a munkának, előbb tájképeket, majd figurálisokat szeretne csinálni. Hogy sor került-e rájuk, nem tudjuk.

Az év végén újra zárt intézetbe kellett vinni. Ezúttal a Lipótmezőre került, majd a sátoraljaújhelyi közkórházba. Baráti köre lépéseket tett, hogy innét visszahozzák az angyalföldi intézetbe, ahol annak idején szépen gyógyult. Az engedély azonban már későn érkezett: 1924 májusában, 33 éves korában, tbc-ben elhunyt.

Betegsége, ha elhatalmasodása után sötétebbre is színezte műveit, nem érintette alkotó tehetségét. Mindvégig művész volt.

Amilyen tragikus volt élete, olyan volt műveinek sorsa is. Hagyatékának egyharmadát, mely késői műveit tartalmazta, testvére, kire ez a rész jutott, teljes egészében megsemmisítette. Többi munkái pedig, kivéve azokat, amelyek a múzeumba kerültek, a család többi tagjánál maradtak, vagy onnét magyar magán­gyűjteményekbe jutottak, szétszóródtak, külföldre kerültek, illetőleg lappanganak. A stockholmi Ekström gyűjteményben levő dolgai is ismeretlen helyre kerültek azóta, e gyűjtő, aki egyben műkereskedő is volt az utóbbi évtizedig, eladta őket. Az 1930-as években megjelent sajtó- és lexikonközlések "nagyobb kollekció"-jának sincs nyoma az elmegyógyintézetek múzeumában, Joó János katalógusa mindössze négy rajzát említi, melyek közül ma egy lelhető fel.

A két világháború között mindössze kétszer került egy-egy munkája a közönség elé (Aktkiállítás, 1925, Műcsarnok; "Új romantika", Tamás Galéria, 1942), a KÚT 1926-ban tervezett kiállítása nem jött létre. 1948-ban volt első emlékkiállítása a Fővárosi Népművelési Központ rendezvényei sorában, Kampis Antal összeállításában. Gyűjteményes emlékkiállítására azután 1963-ban került sor a Magyar Nemzeti Galériában, amelyen a ma fellelhető mintegy 150 munkájának java került bemutatásra. Hozzásegített az itt közölt életrajz összeállításához, mely több, a kiállítás óta előkerült művet is számba vesz.

Forrás: Molnár Zsuzsa: Nemes Lampérth, Corvina Kiadó, Budapest, 1967, 7-26. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére