Elek Artúr: Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos és társaik
Az Ernst-múzeum legutóbbi kiállításán önként kínálkozik Patkó Károly és Aba-Novák Vilmos művészetének összehasonlítása. Mind a kettő tekintélyes mennyiségű és műfaj tekintetében változatos anyaggal mutatkozik be. Mind a kettő már évek óta egymás szomszédságában, egymást sarkalva és valamennyire talán befolyásolva is, dolgozik. Az újabb magyar grafikai művészet föllendítésében mind a kettejüknek nagy a része. De ami mind ennél érdekesebb törekvéseikben: mind a ketten festői alkotásaikra vetik ezen a kiállításukon a súlyt.
Patkó Károly ezen a területen megelőzte Aba-Novákot. Legalább is korábban állott festői munkásságával a közönség elé. A néhai Belvederé-ben rendezett első kiállításán mindjárt nagyméretű festményekkel s köztük mozgalmas kompozíciókkal szerepelt. Akkori munkáin sajátos kétlakiság érzett. Alakjainak mozdulatai, maguk a kompozíciói arra a beállított modellsablonra és az alakcsoportosításnak arra a gépies módjára emlékeztetett, melyet a műtermek nyelvén "akadémiá"-nak neveznek. Magukat az alakokat azonban és részletformáikat a kubizmus recipéje szerint bontotta meg a többé-kevésbé szabályos idomokra. Mintha azzal a kubisztikus felületálcázással annak, ami munkái lényegében másodkézről való volt, a legújabbnak és az eredetinek hatását akarta volna kelteni. Az eset veszedelmesebbnek látszott, mint amilyen volt. Nehéznek látszott elképzelni, milyen úton jusson ki, a bár fiatal, de rajzának biztossága dolgában máris teljesen kész művész abból a hamis helyzetből, melybe az őszinteség princípiumától való elszakadása vitte.
Pályájának azon a nehéz kátyúján immár szerencsésen túl van Patkó Károly. Ami kisegítette belőle, az nyilván a természet volt, örök nevelője minden művésznek. A természettel egyidejűleg azonban valószínűleg Aba-Novák Vilmos példája is. Az iskolás szellemű Patkóval szemben Aba-Novák mintha az őstermészet gyermeke lett volna. Amaz, csaknem virtuóz a rajz és festés mesterségi részében, sokszor kipróbált mozdulat- és kompozíciós sémák ügyes kézzel ismétlője; ez nehézkezű, darabos előadású, de hatalmas temperamentumú és szikrázó képzeletű művész. Az egymás szomszédságában munkálkodás mind a kettejükre kedvezően hatott. Patkó művészete őszintébb lett és kevésbé modoros, Aba-Nováké elmélyült és előadása gondosabbá lett. Igen jól követhető kettejüknek egymásra való kölcsönös hatása különösen rézkarcaikon.
Ami festői munkálkodásukat illeti, abban sajátságos egyezés mutatkozott - negatív irányban. Mind a simább Patkó, mind a nyersebb Aba-Novák festett képeiből hiányzott a meggyőző színesség. A színekkel mind a ketten bőkezűen bántak, nagy színfoltokkal és rikító színhatásokkal dolgoztak: de a színesség egyéb, mint a színek egymás mellé rakása, vagy egymásra hányása. A színesség a színek arányosítása, az a művelet, melyet némelyekben az ösztön biztosságával végez el az eredendő színérzék, némelyekben pedig a próbálkozás, a mérlegelés, a tapasztalat fejleszt ki. Aba-Novák, ki festményein mindig egészen közelében maradt a természetnek, mintha a kor bizonyos jelszavaira hallgatva, igyekezett volna színösszerakásának önkényességével megkülönböztetni magát azoktól, kik színkompozícióikban a természet logikáját törekszenek követni. A nézőnek az volt képei előtt az érzése, hogy tehetetlen, nagy erő vergődik rajtok.
Ezen a kiállításon meglepően megváltozott a két festőnek egymáshoz való helyzete. Patkó Károly olajfestményein hatalmas méretű színfoltok igyekeznek színességet árasztani. Önarcképén kabátjának nagy, kék foltja, - ha a művész a kék árnyalatai közül nem is a legmegkapóbbat választotta - mindenesetre alkalmas lehetne arra, hogy köréje, mint domináns köré, helyezkedjenek a kiegészítő, vagy ellentétet hangsúlyozó színfoltok. Azok helyes árnyalatának megválasztása az érzék, vagy a mérlegelés munkája. Bizonyos, hogy a domináló színfolt csakis helyes érzékkel kitapogatott színkörnyezetben képes érvényesülni: a néző szemén át a képzeletét megragadni. Patkó önarcképén azonban a nagy foltban szétömlő kékség holt hatású. A színkomponálásbeli tehetetlenség megrontja Patkó nagy ambícióval készült festményei legtöbbjének a hatását. Még "Mulatozás" című nagy vásznáét is, noha azon a piros drapéria terjedelmes foltja a szín egy érdekes árnyalatának megtalálásában a színérzék fölvillanását bizonyítja. Hisszük is, hogy helyén ennek a fiatal művésznek a színérzéke, csak föl kellene ébreszteni. S a művésznek nincsen biztosabb ébresztőmestere a természetnél.
Az ébresztette föl Aba-Novákban is a szunnyadó színérzéket. Míg különösen alakos képein még mindig érzéketlenül vitáznak egymással a színek és megokolatlanul, semmi célt sem szolgáló önkényességgel rikítanak a vörös reflexek, tájképein s közöttük is azokon, melyeknek főtárgya valami levegőbeli tünemény, a természet megihlető ereje hatalmasan érzik. Rézkarcaiban találjuk meg Aba-Novák levegő- és fényjáték-problémáinak eleit. Azokon kísérelte meg a haragos ég szétszakadt felhőköpenyén át kiömlő napsugár levegőbontó vonaljátékát megrögzíteni és stílusba törni. Azoknak a kísérleteinek színekkel való folytatásai olajfestményei. Rajtok Aba-Novák olyan feladatok közelébe jutott, melyek egyébként mint színesen igazán meg sem oldhatók. Nagyerejű képzeletének ezúttal színekben is sikerült kielégülnie. Kár, hogy ilyen képein a figurális részeket elhanyagolta. Amúgy teljesen kész alkotások volnának. De a fölfelé vivő útra így is rámutatnak. Nagy fejlődés lehetőségei nyílnak rajta.
A kiállítás többi kiállítója is érdekes művész, de velük majd akkor foglalkozunk részletesen, ha oeuvrejüknek terjedelmesebb része kerül elénk. Ziffer Sándor a nagybányaiak második nemzedékének tagja, nagyon érdekes fejlődésen ment át. Az önkényes és torzító természetábrázolástól visszatért a természetnek alázatosabb ábrázolásához. Tájképeiben nagyvonalú képzelet és lendületes előadás ragadja meg a szemet.
Kelemen Emil új ember és egyelőre csupán rajzait mutatja be. Minden jó reménységgel tele vannak.
Feiks Jenő nem mutat újat. Ugyanaz az artisztikus érzésű művész, akinek régen ismerjük.
Forrás: Nyugat, 5. szám, 1927
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00414/12923.htm
Farkas Zoltán: Aba-Novák Vilmos és Pátzay Pál kiállítása
(részlet)
Aba-Novák Vilmos legújabb festményei, ha látszanak is rajtuk egykori expresszív naturalizmusának nyomai, művészetének nem csekély jelentőségű megváltozását mutatják. Érzékisége lehiggadt, ösztönössége átfinomult, megkomolyodott. Már nem a mindenáron hódítók nagylendületű, de céljukon gyakran túlütő gesztusaival áll elénk, már nem fitogtatja erejét. Képzeletével közelebb férkőzött a világhoz, mint egykor szeme sóvárságával és lassúbb kezével többet markol fel, mint a valamikor kapkodóval. Az ereje tudatára ébredt férfikornak biztossága ez, melynek az alkotáshoz már nem kell izgatott erőfeszítés. Az ábrázolás sem olyan egyszerű dolog ma az ő számára, mint egykoron. Rájött arra, hogy a pillanatnyilag felfogott képnél többet jelentenek képzeletének víziói, és akár tájképet, akár alapos kompozíciót fest, mindig csapongó fantáziájának álmait kínálja.
Ezek a tengerparti, hegyrekúszó városok fehérlő falaikkal, kőtömbjeikkel, zsúfolt háztetőik tarka egymásratorlódásával, zegzúgos utcáik hűvösen sötétlő mélyével, de égreszökkenésükkel és tengerbeveszésükkel is mind egy látományokban gazdag képzelet mesemondó világából valók. Elvarázsolt emberek ünnepélyes tündérvárai, a múltból ittfelejtkezett régen halott és mégis élő, néma, de sejtelmesen suttogó régi tárgyak, melyek valahogyan kiszakadtak az élet valóságából, mert ez túlságosan mozgalmas és nyers volna számukra, de hétköznapi is, hiszen összesűrűsödésük, falaik tündöklése, színeik harsogása vagy hamvassága mindig több annál, amit a tapasztalás Aba-Nováknak nyújthatott.
Ezek a legtöbbnyire messzi-távolból felvett veduták nem jönnek közel hozzánk. Ebben a világban, ha zenélnek is, a zenének nincsen hangja, tűz ugyan a nap, de nincsen melege, óriási, de súlytalan kőtömegek halmozódnak fel és ritka levegőiben kegyetlen élességgel rajzolódnak ki a világító színek, határozott és kemény vonalak, melyek nem hagynak semmi sejteni valót és hangsúlyozott félrenemérthetőségükre csak a tempera-festés szürkés hamvassága borít némi párát.
Aba-Novák fantasztikus alakos kompozícióin éppen olyan különös világ tárul elénk, mint tájképein. Ugyanaz az álomlátás és realitáskerülés. Játékos groteszkségük ugyanott gyökeredzik, mint a város-képek expresszív halmozódásának felsikoltó hangsúlyai, kísérteties álom-pillanatok ezek is, de nem félelmesek, nem démoniak, nem tárnak fel égető szenvedélyeket: úgy foglalkoztatnak, mint a népmesék manóinak játéka. Az sem véletlen, ha Aba-Novák az emberhez közeledve legszívesebben a cirkusz világát festi. Hiszen ez áll legtávolabb a hétköznapiságtól, itt öltöznek az emberek a legvalószínűtlenebb ruhába, itt esetlenkednek a legfurább bohócok, itt a legtarkábbak a színek, ez a világ a legszeszélyesebb, itt a leghetykébb a szembefordulás a földiséggel, amelytől súlytalanul iparkodik szabadulni. ...
Forrás: Nyugat, 5. szám, 1931
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00509/15916.htm
Ybl Ervin: Aba-Novák Vilmos művészete
Aki az Ernst-Múzeum kiállítási termeibe legutóbb belépett, rendkívül karakterisztikus művészegyéniség festői látományainak hatalmába került. Átütőerejű benyomások harsonázták egy festőnek született talentum megnyilatkozásának ünnepét. Nem várt színkáprázatok és formakapcsolatok vésődtek ellenállhatatlan energiával a szemlélő emlékezetébe. A művészi mondanivalónak ez a bámulatos határozottsága és egyéni teljessége még azok számára is meglepetés volt, akik régebben is ismerték Aba-Novák Vilmosnak komoly problémák fölvetésére és megoldására született tehetségét, ösztönösségének és elmélyedő gondolkodásának szerencsés vegyülékét.
Tizenegy évig tartott az út, míg Aba-Novák Vilmos 37 éves korában ehhez, a beteljesedéshez elérkezett. Huszonhatéves volt, amikor festeni kezdett és hogy szellemileg éretten, a felmerülő művészi problémákat ismerve nyúlt az ecsethez, az talán elhatározó volt későbbi fejlődésére is. A technikát együtt ismerte meg és sajátította el a festői kifejezés lelki emócióival. A kiállításon láthattuk azokat a festményeket, különösen önarcképeket, melyek Aba-Novák művészetének erről az evolúciójáról tanúskodnak. Megállapíthattuk rajtuk, hogy mindegyik állomásán milyen gondosan igyekezett akkori célkitűzéseit megvalósítani. Az 1925-ből való kettős arckép, majd a következő évből való korsós arckép azonban már nemcsak problémamegvalósítások, hanem meggyőző, önmaguk erejéből élő alkotások is. Szőnyi Istvánnak, a nagy Ferenczy Károly óta a legelhatározóbb befolyású magyar festőművésznek hitvallása nyilatkozik meg még ezekben a képekben. A robusztus formákat itt még nem bontja fel a plein air reflexeinek fölfokozott szín- és fényjátéka. Plasztika és szín abban az időben egyensúlyban volt egymással, de a kettő közötti feszültség jelzi, hogy a pillanatnyi fegyverszünetet egyiknek, vagy másiknak uralomra jutása fogja követni. A szín győzött a fénnyel szövetkezve. A formák kiépített frontját áttörte, föloldotta a színes fények ellenállhatatlan áradata. Mintha a napsugár indított volna háborút a tapintható világ meghódítására. Vakító sugárkévék ömlenek alá az égből, hogy elemésszék a formák birodalmát. A régi művészetnek vallásos témából születő látomány-csodáit juttatják eszünkbe ezek a kozmikus fényzuhanások. Csak a mennybolt most nem azért nyílik meg, hogy az Úr képe legyen látható, vagy hogy égi seregek szálljanak alá, hanem hogy világok közötti összefüggések érződjenek meg a hétköznap ábrázolásában is. Egy falusi utcarészlet, egy nyári cséplés, melybe a nap szól bele világokat energiával elárasztó hatalmával.
Ilyen fényittasan, a színek világító erejébe szerelmesen került Aba-Novák 1929-ben Rómába. És itt érlelődött meg művészetében a nagy változás. Mikor lement Itáliába, nagy kompozíció megvalósítása volt a célja. Kocsmai, trattoria-jelenetet akart életnagyságú alakokkal megörökíteni. Rájött azonban arra, hogy ilyen nagy kompozícióban szinte lehetetlen annyi fényt tömöríteni, lehetetlen a színek világító erejét fokozni, mert ez fölrobbantaná a kép egységét, szerkezetének egyensúlyát; fölemésztené a színeket, a formákat. De Rómában megszállta őt a nagy freskók egyenletes színharmóniája is, meggyőződött arról, hogy mennyi szépség lehet a lokális színek, a nagy formák összhangjában, melyek szinte bel canto módján énekelnek a halkabb tónusok kíséretével. Így jutott el Aba-Novák festményeinek túlnyomó szürke alaptónusához és a tompafényű temperához. Most csak temperával fest, mégpedig nem vászonra, hanem falemezre, melynek műmárvány alapját is ő készíti el.
Olaszországban a föld és az emberkéz alkotta architektúra is elhatározó benyomást gyakorolt festőnkre. Olyan intenzíven látó és képzett kultúrájú művész, mint Aba-Novák, nem maradhatott befolyásolatlan e kiválasztott föld szépségétől, különleges karakterétől. Mindjárt első képe, melyet Rómában festett a Ponte Tevere íveiről, ennek a klasszikus architektúrának átélését jelzi. Ez még olajfestmény és ebben a hazulról hozott szín- és fényeffektusok uralkodnak, bár az utóbbiak nem bontják meg az architektúra monumentalitását. Ugyancsak ezt az átmenetet jelzik az említett trattoria-kompozíció számára készült figurális tanulmányok. Ezek is olajfestmények. Aba-Novák Rómában azonban inkább csak benyomásokat gyűjtött. Stílusának átalakulása az ott készült vázlatok, följegyzések alapján már itthon, 1930-ban következett be. Tavaly nyár óta festette a kiállításán bemutatott tempera-festmények zömét. Az átalakulást elősegítette egy itthoni megbízás is. Egy szombathelyi műértő új villáját kellett volna dekoratív festményekkel ékesíteni. Közülük elkészült a Nagy vurstli című kompozíció és az álarcos képszalag. Aba-Novák itt végre falsíkokhoz jutott, melyen komponáló fantáziáját szabadon élhette ki. A modern villa stílusa nem jelentett megkötést, sőt ellenkezőleg, megerősítette benne a Rómában fölébredt művészi vágyakat. Igaz, hogy a választott téma merőben más, mint az olaszországi motívumok, de annak ilyetén való művészi megfogalmazásához stílusának itáliai átalakulása volt szükséges. Tulajdonképpen nem keretbe való képeket festett, hanem igazi faldekorációkat, mint ahogyan többi alkotása is sokszor közelebb áll a freskóhoz, mint a rámával elhatárolandó természetkivágásokhoz.
Mindenképpen nagy élmény volt számára Olaszország. Bár régebbi magyar falusi vásznain is itt-ott fölvillant az architektonikus formák iránt való érdeklődése, kompozicionális értékelésük, az építészeti tömegek artisztikuma olasz földön ejti őt rabul. Új stílusának megszületésébe lényegesen beleszól Itáliának természettől és emberi kéz által formált, sajátos képe. Jellemét fejezi ki ennek az Istenáldotta országnak, vagy legalább is egyik jellegzetes részének. Szürke sziklák és mély kék tengeröblök meglepő teljességgel élik ki a maguk forma- és színkarakterét, tömören és határozottan zengik szépségharmóniájukat. És a kőre, a part körül épült városok sajátos képe milyen markánsan rajzolódik ki minden egyes képén. Micsoda nyomasztó háztolongás egy-egy templom, vagy kastély körül, hogy kúsznak föl sorjában a sok emeletes épületek az ormokra. Nem naturalista portraitja ez egy-egy meghatározott olasz hegyivárosnak; lényege szól hozzánk a jellegzetes építkezésnek, vidék- és népmeghatározta életstílusnak Aba-Novák egy-egy festményén. Viharvert tornyok, campanilek, szűk sikátorok, magaslábú viaduktok bonyolult monumentális formahalmaza mindenütt, melynek árnyékában a mindennapi élet megszokottsága zajlik. Milyen kicsi az ember nagy alkotásainak tövében. Csak igazi fantáziával megáldott lélek tudja azonban ilyen nagynak látni és ábrázolni a dolgokat. Talán szükséges volt ehhez Aba-Novák hazatérése is, mert messziről nagyobbnak tűnnek föl a dolgok, a távolság és az idő megnöveszti az emlékeket, a képzelet szabadabb munkáját nem korlátozza a közvetlen benyomás realitása.
Milyen koncentrált és kiegyensúlyozott lett Olaszországban Aba-Novák festői nyelve. A klasszikus föld és a régi nagy mesterek megnyilatkoztak neki, anélkül azonban, hogy egyéniségét elgázolták volna. Nagyalakos, portrait-jellegű képein, formahatározottságukon, erős, lokális színeik freskószerű harmóniáján látszik meg leginkább a nagy olasz ősök hatása. De Aba-Novák római ablakából Párizsba is ellátott és az ottani legújabb iskola artisztikus ötleteit is stílusába tudta olvasztani. Olaszországi útja előtt, itthon teljesen távol voltak tőle a párizsi eredmények és íme legújabb munkáiban ezek is olyan lényeges jegyei stílusának, mint az Itáliában megérzett szín- és formaharmóniák. A legújabb Párizs megtalálása nála azonban nem jelent üres modorosságot, hanem szellemének fölszabadulását, az akadályok legyőzését, könnyed szárnyalását. Határozott formák mellett szinte immateriális körvonalak, tömör, lokális fedőszínfoltok mellett téveteg, áttetsző tónusok. A dolgokat karakterizáló szín és forma egyszer összeesik egymással, másszor meg egymásba áradnak a könnyed színfoltok. Néha csak kontúrok jelzik a dolgokat, a háttér tónusa átüt rajtuk. Logikátlan logika, hatásában mégis igaz és meggyőző, mert erős talentum, vérbeli művész diktálja. Érdemes megfigyelni Aba-Novák technikáját is a széles színfelrakástól az ecsettel való rajzolásig.
Ismét új dolgokat tapasztalunk legutóbb készült magyar tárgyú képein. Mintha az itthoni levegő újból lazábbá tette volna képeinek szerkezetét. A magyar vidéknek nincs olyan természetadta, vagy emberkézalkotta architektúrája, mint Itáliának, itt a tereket betöltő fény az uralkodó jelenség és Aba-Novák ennek jegyében föloldotta az egyenesek, a formák határozottságát. Hogy az architektúra azonban most is érdekli, azt a tájképeibe belerajzolódó templomtornyok, a hegyoldalakra ültetett falvak bizonyítják.
Olasz városok és magyar falvak mellett még egy motívum, élettéma érdekli most a művészt. A cirkusz, a vurstli groteszk világa. Ez a témakör önmagában is közelebb áll a mai tarka-barka, fényreklámos, jazz-bandos élet kavarodásához, a modern ember dekadens esztétikájához, mint az itáliai architektúrák monumentalitása, harmóniája, vagy a magyar falvak egészséges, paraszti zamatja. Aba-Novák itt éli ki összetett művészegyéniségének tréfás, karikatúrás oldalát. Grimasztvágó, vigyorgó pofák színes maskarában, keszeg mozdulatokkal, lomha végtagokkal a cirkusz porondján, vagy a mutatványosbódé pódiumán! Körülöttük a plakátok, betűk ugyanazt harsogják a szemnek, amit ők igyekeznek fülünkbe sikoltani. Az úgynevezett Nagy vurstli a legigazibb, legjobban komponált, legkiegyensúlyozottabb megoldása ennek a témának. Valósággal úgy hat, mint egy modern lokál apró színpadának reklámfüggönye. Tréfa és komolyság furcsa vegyüléke. Szinte már lelki drámák szomorú távlatai nyílnak meg a groteszkségnek ezen a fokozatain. A nagy, iromba tenyerek mindegyik mulatozó képén visszatérnek. Régi kifejező jegye ez Aba-Novák víziós, gesztikuláló színpadának. Egy rézkarcán a Mene Tekel Ufarsin biblikus történetében találja meg tragikus szimbolikáját a kéz beszéde.
Változatos témák, eltérő lelki és formai problémák! Mily óriási távolságban áll Aba-Novák a csendéletfestőktől, akik az őszibarack, a körte, a citrom, vagy a hering örökös megfestésében látják a festő legtisztább művészi feladatát. Aba-Novák talentuma szétfeszíti ezeket a szűk kereteket, visszaköveteli a művészet számára azokat a lelki területeket, amelyeket l'art pour l'art egyoldalú érvényesítése folytán szinte elveszített. Jól mondja ő, hogy az igazi festőművész tulajdonképpen olyan, mint a nagyskálájú színész. Egyformán kell tudnia megszólaltatnia a nagyszabású akcentusokat és a groteszk tréfálkozást. A biblikus kompozíciók szent áhítatának megjelenítése éppúgy a birtokában legyen, mint a karikatúrák mulatságos szellemessége. Milyen csodálatos példa erre Leonardo.
Nem egyszerű festőművészeti meglepetés volt Aba-Novák kiállítása! Problémáktól terhes művészegyéniség nyilatkozott meg itt a maga sokoldalú teljességében. Robusztus fizikumának és kitűnően pallérozott intellektusának érdekes kettőssége szólalt meg mindegyik képének ösztönös erejében és könnyed raffináltságában. Szigorú következetesség és szabad fantázia vegyüléke minden egyes munkája. Határozott és őszinte önvallomás.
Hogy hová visz Aba-Novák jövő útja, azt nem lehet megjósolni. A művészetben lejátszódott nagy változások érdekes lehetőségekre engednek következtetni. De bármint legyen is a jövőben, az az út, amit eddig megtett, egyik legeredményesebb és legérdekesebb a mai magyar festészetünkben.
Forrás: Magyar Művészet (szerk. Majovszky Pál), 7. évfolyam, Athenaeum, Bp., 1931, 137-146. oldal
Budapest, 1931. március
Forrás: Magyar Művészet (szerk. Majovszky Pál), 7. évfolyam, Athenaeum, Bp., 1931, 129-136. oldal
Azok az előadás- és vitadélutánok, amelyeket a "Nyugat" baráti köre újabban rendszeresített és ahol a betű és gondolat professzionistái mellett maguk a festők-szobrászok is meg-megszólalnak oly célból, hogy korunk művészetét helyesen megvilágítva kapjuk, adta meg nekem azt a gondolatot, hogy akkor, amikor az Ernst-Múzeumban most lefolyt kollektív kiállításom bemutattam, azt a Magyar Művészetben is ismertessem.
Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy nem munkáim magyarázásáról van szó, melyet jobbaknak és főképpen illetékesebbeknek tartok fenn, hanem csupán arról, hogy képeim keletkezése körülményeit elmondjam. Úgy gondolom, hogy én, ki átéltem és élem egy autodidakta minden örömét és gyötrelmét, valamelyes joggal teszem ezt.
Stíluszavar van Európa-szerte, úgy az élet, mint a művészet vonalán mindenütt. Mi festők pedig, akik embertársaink vizuális élményeit foglaljuk rendszerbe, ami a mindenkori ízlést alakítja ki, rajta kell legyünk azon, hogy ez a tisztulási folyamat ne légüres térben történjék, hanem minél szélesebb körben találjon megértésre. Sajnos, nagyjában úgyis az a helyzet, hogy az aktuális, azaz mai szellemben gondolkodó és működő festők néhány, az ízlés magasabb fokán álló embernek dolgoznak, ami ma már nem tartható fönn sok oknál fogva. Legfőképpen azért nem tartható fenn, mert nálunk a kultúrdemokracia megelőzte a politikai demokráciát.
Ezelőtt 10 évvel, mikor pályám legelején a különböző izmusoknak valóságos bővedje volt Európa-szerte, mi volt nálunk akkor a valóságos tradicionális elem? - Nagybánya! Ez volt a magyar piktúra hőskora. Akkor 1920-at írtunk, a Szinyei Merse Pál-társaság megalakulásának ideje, Nagybánya beteljesülése. Pompás és nagyszerű, kiérett piktúra! 26-27 éves fejjel, négyéves háborús múlttal újra bekapcsolódva az életbe indultam akkor el, senkivel sem tartva semmiféle kapcsolatot, még kiállításokba sem igen jártam. Ma tisztán látom, hogy ez a légüres térben való tapogatódzás jó volt arra, hogy minden "kész" helyről jött befolyástól mentesen egy autodidakta kegyetlen nagy önfegyelme alapján, szigorú analitikus stúdiumokat végezzek. Ebből az időből való 1921-es önarcképem.
Az objektív, tárgyilagos értelemben vett forma érdekelt akkor, színekkel nem foglalkoztam. Akkor a Fónagy Béla által vezetett "Belvedere" kiállítóhelyiség hozta sűrű egymásutánban a jó és kevésbbé jó, de többé-kevésbbé párisi import-modernizmust, sokszor a legjobb erőkkel képviselve. Felkészültségem akkor még kevés volt ahhoz, hogy lássam: az érdes, szögletes valóságok úgy viszonylanak a kerek, sima hazugságokhoz, mint az etikai alapon álló hit a babonához. Megszületett nálunk is a párisi avant garde romanticizmusa is, sőt már az "ötlet-piktúra" is itt van, mely nem a piktúra sajátos lehetőségeiből indul ki, hanem lehetőségeket vél kreálni. A legteljesebb kaosz volt, van ma is, de ma már határozottan lehet látni piktúránk vonalát: Nagybánya, mint az egyetlen magyar tradicionális elem a piktúrában a szférikus festőiséget adta, a mai generációk a felületi festőiséget keresik. A tárgyi forma helyett, melyet a fény tett láthatóvá s így a fény által érzékeltettek is a festők, a kép-forma kezd mint igény fellépni és követeli jogait. E mögött az is van, hogy vizuális fogalmaink a geometriai térformákra, mint sémákra, mintegy közös nevezőjére kerültek. Ma már új képszemléletről lehet beszélni, mely valóságos gyűjtőfogalma a sok-sok izmus által kitermelt kétségtelen atomeredményeknek, ezeket azonban szintetikus egésszé kreálva óhajtunk és csinálunk több-kevesebb eredménnyel.
Az új idők új piktúrája eleinte általában csak motívumokat mutatott be, témához nem igen nyúlt. Kis apró festői élményekkel foglalkozott, sokszor egész az öncélú képletig: Ez az új stílus keresése volt, mely ma sem fejeződött még be. De mégis, ma már nemcsak jelenségek, de komoly eredmények is vannak ezen a téren: a téma ismét kezd jogaiba lépni. Amikor a ma festőjének már témái vannak, úgy újabb probléma elé került. Mondanivalói vannak, mely mondanivalók, mint komplexum egyrészt emberi motívumokból, másrészt festői motívumokból tevődnek össze. Az új probléma kézenfekvő: a kép léptéke, azaz a festő mondanivalója álljon egyenes arányban a képfelület nagyságával, annak minden lehetséges dinamikájával.
Akkor, amikor az atelier-piktúra odafejlődött, hogy a lépték döntően fontos tényező, már közel járnak a freskópiktúra igényeihez. Kimondom, ahogy gondolom: a jövő piktúrája a fal. Ennek nemcsak szellemi okai vannak. Általában egy-egy jelenség sohasem áll elszigetelten, s így, ha a piktúra lehetőségeit gazdasági szemszögből nézzük, ugyanarra az eredményre jutunk: a képzőművészeti kultúrát az a polgári osztály, mely évtizedeken át csaknem kizárólagosan azt fentartotta, ma ezt felvenni gazdasági okokból kifolyólag képtelen.
Így adódik az egyetlen lehetőség festőknek, szobrászoknak: közületeknek kell majd dolgozniok végső és praktikus ponton: a fal. És valóban többen vagyunk már, akik a freskó anyagával dolgozunk temperával műmárványfelületen (akár csak a pompeji festők Krisztus idejében). Ez mindenesetre sokoldalúbb és keményebb felkészültséget igényel, mint a szabad, teljesen kötetlen atelier-piktúra.
Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha elmondom azt, hogy mi volt az a közvetlen lökés, mely engem ezidőszerint a temperafestésre késztetett azonfelül, hogy már régen élt bennem egy rigorózus igény mesterségemmel szemben, melyet az atelier-olajpiktúra kielégíteni sohasem tudott.
Rómában 1929-ben egy nagyméretű vásznat vettem kezelésbe. Egy trattoria (kocsma) jelenet ez, amelyhez készült négy naturstudiumot a most lezajlott kiállításomon bemutattam. Ennek a nagy képnek mérete 320x260. Ez is a nagyméretű képek sorsára jutott, a színek összeroskadtak, ma is befejezetlen. Ennek messzemenő okai voltak, és itt általánosítani vagyok bátor, mikor mondom, hogy míg a festő a vázlatán, mely általában egy méternégyzetnél kisebb, teljes, azaz tubusszíneket használhat és használ is, és azok egy bizonyos megfelelő dinamikát jelentenek, ugyanezek a tubusteljes-színek egy nagyobb felületen ugyancsak akkora dinamikát képesek kifejteni, mint a kisméretű vázlaton. Ennélfogva a felület dinamikája fordított arányba kerül a színek dinamikájával. Ez a megállapításom, amelyhez háromhónapi erős és meddő munka árán jutottam el, késztetett arra a megoldási módra, hogy tónusértékelésben a lehető legprecízebben szürke-szín valeur-lépcsőkkel laboráljak, megfelelő helyeken, a kép fókuszain, intenzív színelemeket olvasszak az egységességbe. Ezáltal gondoltam elérni azt, hogy a felület dinamikája egyenes arányba kerüljön a színek dinamikájával.
A lezajlott kiállításom ezt illusztrálja, ha nem is önmagáért, mert absztrakt elem, mint szerkezeti elem él és van, de közvetlen nem látjuk, azonban enélkül összetett szervezet el nem képzelhető.
Ma 1931-et írunk. Én nem hiszem, hogy ez az önanalitikus vallomásom a "sofőrszázadunkban" általánosabb érdeklődést válthatna ki, de mégis feltehető, hogy az újabb, utánunk jövő festőgeneráció erős öntusáját lehetséges módon segíti újabb eredmények felé, mert hát sem a történelemben, sem a művészetben senki sem mondja ki az utolsó szót - staféták vagyunk mindnyájan.
