Lovas - tanulmány a Honfoglalás-hoz	A MŰ SZÜLETÉSE
	Részletek Malonyay Dezső könyvéből
	Perneczky Géza könyvéből
	Bakó Zsuzsanna írása
	"Az Országház" c. könyvből
	A szegedi Somogyi-könyvtár honlapjáról
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Részletek Malonyay Dezső könyvéből

A magyar kormány megrendelésére, világszép új országházunk díszének festette Munkácsy a "Honfoglalás"-t.

Az eszmét, hogy Munkácsytól képet kérjünk, Szmrecsányi Miklós pendítette meg akkor, mikor a bécsi mennyezetkép nagy vázlata az 1889. párisi világkiállításon általános elismerésben részesült. A magyar kormány nemsokára tárgyalásokba is bocsátkozott a Mesterrel s egy Harkányi Frigyes bárónál rendezett estélyen, Berzeviczy Albert, Csáky Albin gróf, Szalay Imre, Szmrecsányi Miklós, Szápáry Gyula gróf, Tisza Lajos gróf és Wekerle Sándor jelenlétében Munkácsy lelkes készséggel el is vállalta a Honfoglalás megfestését.

Nehéz, nagy munka volt ez.

Mindjárt maga a feladat, hogy hazájának első épületébe, történelmünk legjelentősebb momentumát, nemzeti létezésünk első nagy aktusát fesse meg!... Érezte ő, hogy sokat s megdöbbentően nagyot vár tőle hazája és szerette volna felülmúlni önmagát, hogy kielégítsen minden várakozást, hogy megcselekedje mindazt, a mi egy művésznek lehetséges és azt is, a mi lehetetlen...

. . .

Hazajött, magyar típusokat keresni!... Hogy akkor nem akadt egy erős lelkű magyar ember, a ki megölelje s azt mondja neki: hazajöttél, jól tetted, de nem is eresztünk vissza, itt maradsz s itthon fested meg azt a képet, mert nem lehet azt idegen földön, idegen nép közt megfesteni! Jó két esztendeig nem is engedjük meg, hogy kifeszíttesd a vásznat, hanem élj addig közöttünk s csak nézz, hallgass és érezz bennünket, mi meg majd szeretünk, egészen közelről, úgy, a hogy téged szeretünk. Ne építtess te Neuillyben masinásházat a képednek, majd építünk mi, itt az Alföldön valamerre, a hol csupa magyar típusnál egyebet se fogsz látni napközben, este meg a párisi omnibuszok dübörgése helyett, behallatszik majd pihenésed csöndjébe a hazatérő aratók nótája; a francia újságírók helyett mi járunk majd hozzád s a mit nem tudunk megmondani magyarul, azt majd kitalálod te a hallgatásunkból; a min lelkesedünk a képed előtt, a mit szeretünk és csodálunk rajta, abból tudod majd, hogy milyenné kell festened azt, a mivel magad se vagy megelégedve. És nem gyötröd agyon magad ezzel a munkával, de eközben pihened ki, a mit az idegenben fáradtál!...

Mert egyetlen alkotása se viselte úgy meg Munkácsyt, mint éppen ez, melyre lelke legjavát akarta adni.

1891-ben kezdett hozzá s másfél évig dolgozott rajta Neuillyben, hol külön műtermet kellett építtetnie a kolosszális vászonnak, mely nem fért párisi műtermébe; egész kis kosztüm és fegyvergyűjteményt szerzett össze; egy műlakatos, a hazulról kapott minták s indikációk szerint régi magyar mintájú harci eszközöket kovácsolt a modelljei számára, nyeregszerszámokat is ősmagyar mintára csináltatott, - szóval, a mi a történelmi hűséget illeti, elkövetett mindent, hogy históriai valószinűségeink érvényesüljenek a képen. Hazulról özönnel kapta a "jó magyar alakok" fényképeit s apró jótanácsokat is vitt neki a honi posta szüntelen. Szinte kényszerítették, hogy apránkint szerkesszen, hogy az esetleges tévedhetéseire gondoljon, mielőtt megmártja az ecsetjét, - hogy analizáljon!

. . .

1893 áprilisében készen volt a kép s Munkácsy, hogy számot adjon magának összhatásáról, mielőtt hazaküldené, kiállította a párisi Salonban. Ekkor írta Rákosi Jenő (a Budapesti Hírlapban, 1893 május 2-ki kelettel) a következőket: "Elmentem Párisba csak azért, hogy lássam Munkácsy képét a honfoglalásról, mielőtt a közönség szeme elé kerül... Május elsején nyílik meg a képkiállítás, röviden szólva az idei Salon. Csak kép van ott 1800, azonkívül tömege a metszéseknek, a szoborműveknek s a művészetek rokonságainak. Itt kerül először nyilvánosság elé a magyar honfoglalásról festett első kép, azt lehet mondani, itt született meg nekünk először Árpád. Mert eddig csak a neve van meg. Oly mű, sem írott, se festett, se faragott eddig nincsen, a mely konkrét emberi formához, archoz és testben való megjelenéshez kötné e fogalmat. Mostan Árpád testté lesz. Innen közvetetlen Budapestre kerül a kép, a hol ősszel, októberben, a Vígadóban fog kiállítódni elektrikus megvilágítással, minthogy e szép termeknek nappali világításuk nincsen. Tegnap, pénteken, mult egy hete: akkorra volt kitűzve az óriási vászon átszállítása a 'Palais de l'Industrie'-be, a hol a kiállítás van. Délelőtt tette meg a Mester a képen az utolsó ecsetvonásokat, délben néhányan reggelire gyűltünk össze a műteremben s vidáman kocintgattunk szemtől szembe a képpel, Munkácsyné az asztalfőn. Alig végeztük a reggelit, megindult a búcsujárás Párisból: előkelő újságírók, egy csomó gróf, báró, márki, egy pár herceg, sok szép asszony, köztük Freycinetné, ministerné a leányával. Egész sor fogat állt az atelier előtt. Mert a kép külön e célra Neuillyben épült műteremben készült. Oly műterem, melyben ekkora képet festeni lehet, nem állott Párisban a művésznek rendelkezésére. A kép szélessége, rámástul, megközelíti a 16 métert, magassága az ötöt. Alakjai valamivel nagyobbak a természetes emberi magasságnál. Van a képen vagy 65 teljesen kidolgozott arc, vagy 20 elmosódottabban. A vászon, az óriás műterem hátsó falával parallel, egy külön konstruált hengeren lógott, a melynek segítségével könnyen lehetett egy süllyesztőbe bocsátani és feljebb húzni a szerint, a mint a művész az alján vagy a felső részén óhajtott festeni. A kép másfél évig készült, de a terminusra, a mikor a beszállításnak a Salonba meg kell történnie, nem készülhetett el. A franciák megtették Munkácsynak (s nyilván magoknak is) a kedvezményt, hogy szállíthatja a megnyitásig, sőt mi több, fönntartották neki az első terem főfalát (egy óriás francia képet a kétfelől felmenő lépcső közé eső falra akasztottak) úgy, hogy minden látogató, a mint belép, elsőben is Munkácsy képével találja magát szemben. A franciák ennyi figyelme és előzékenysége természetesen jól esett a Mesternek.

. . .

Azon a pénteken, a melyen az utolsó ecsetvonásokat megtette képén a Mester, még az utolsó látogatója nem ment el, mikor a művész divánjára hanyatlott, láz tört ki rajta, haza kellett szállítani őt. A képét nála nélkül vitték a Salonba. Másnap nála kellett ebédelnem, de hírét halva, hogy beteg, hozzá siettem még reggel.

'Micsoda rossz tréfa ez?' - mondom neki.

'Most már sebaj, most már megvan!' - felelé ő.

Másfél évi szakadatlan munka, reggel nyolctól esti szürkületig!... Az elkészülés izgalmai és az a vele született szkepszis, a mi közönséges embereknél csak szerénység s a mely annyit tudta őt gyötörni egész pályafutásán, ez volt, a mi kimerítette. És különösen a gondolat, hogy mily hatással lesz műve otthon?... Mert ez rá nézve a fő izgató momentum. Mert hiszen ez a dolog a franciáknak csak egy jól megfestett kép, de nekünk, magyaroknak, kell, hogy esemény legyen. Nekünk benne egy történeti gondolatunk elevenedik meg, nekünk egy nemzeti hősünk alakja születik meg benne, mi ezentúl a honfoglalás képét nem öt betűből ismerjük, hanem ismerjük a mi Árpádunkat szemtől szembe, a hogyan egy nagy művészünk fantáziája megálmodta, elméje, ecsetje megalkotta minden magyarok szeretetére méltóan és nevének becsületére."

Ilyen volt s ilyen hatást tett a kép akkor, első formájában, arra az emberre, kinél nemesebbül egyikünk se sovénebb, ki minden érzésével, gondolatával, tollal, szóval és tetteiben azt védelmezi és azt szolgálja, a mi magyar.

De hát nem küldte a képet Budapestre a kiállítás után Munkácsy, átfestette újra és vagy tíz hónapig dolgozott még rajta. Istenem! hogy dolgozott!...

. . .

1893 július 14-én láttam először. Akkor már megjárta a párisi Salont s át is festette a mester, úgy nagyjából az egészet. Munkácsy fáradt, kedvetlen volt, éppen aznap este indult Kolpachra, hogy kissé kipihenje magát. Panaszkodott, hogy nem képes "együtt látni" a képét és sóhajtva tette hozzá ezúttal is, mint a későbbi hónapok folyamán számtalanszor: "Istenem! ha csak egy fél óráig, csak öt percig a más szemével nézhetném!" Aznap reggel még dolgozott rajta Neuillyben s alig tudott megválni tőle. Útrakészen volt már, de előbb azért kikocsiztunk Neuillybe, a képhez. "Legalább én is megnézem még egyszer!" - mondá.

Az úton csak a képről beszélgettünk, melyet összemartak a kiállítás folyamán az apró párisi újságírók s ennek az olcsó szellemeskedésnek a nyomán, egy-egy magyar ismertetője se átallott beállani Panurge nyájába. Munkácsy nem vádolta a kritikusait, sőt, az ő édes szerenitásával, azt beszélte, hogy örvend a kiállításnak, bár a Salonban teljesen hiányzott az a világítás, melyre ő dolgozott s a kellő distanciára se hátrálhattak a kép nézői, - de örvend, mert legalább látta, hol kell s mit kell változtatnia. Már a kiállítás tartama alatt dolgozott. A kiállított képhez nem nyúlhatván, festett a műtermében egy másikat, egy kissebbet, vázlatszerűen, de úgy, a hogy a nagyot készült aztán átfesteni, mihelyt visszakapja a Salonból. (Ezt a kissebb képet vásárolta meg, 1896-ban, Szeged.) Ezen a vázlaton dolgozott május és júniusban, folyton keresve, mint a hogy ő mondta: "a jussomat"

"Nehéz volt, nagyon!" - mondá, - "Nem volt hozzá semmim, egy falat szövet-mintám se, mindent úgy kellett, sok utánjárással előhajhásznom, hogy bátran neki mehessek, természet után... Meg lemondtam az én erősségemről, a színezésről."

- Hogyan? - kérdeztem, nem értve, mit akar ezzel mondani.

"Hát miért ne szaporítsa az ember a kvalitásait!? Valami újat akartam, másmilyet, mint a hogy eddig csináltam. Gondoltam, hogy csinálok én is egy plein-airt... De majd most átfestem az egészet, olyan régi Munkácsynak, egy tónussal mélyebbre. A kép baloldala kissé unalmas volt, oda már adtam néhány túbust a színeimből s néhány fejet is átdolgoztam már."

Neuillyben a Boulevard de la Sauzzaies-n volt a Honfoglalás számára épített egyszerű, de óriási műterem. Egy olasz modellje, a franciára keresztelt Gregoire ügyelt a pavillonra.

Rákosi Jenő megírta, milyen volt a kép átfestése előtt és a mint beléptünk eléje, megkapott s éreztem, hogy mindazok az elméletek és kritikák, melyeket egy-két magyar kollégám írt, nagyrészt a nélkül, hogy látta volna a képet, nem egyebek egy-egy szenzációs "cikk" kedvéért Munkácsy és önmagunk ellen elkövetett méltatlanságnál. A francia "blague" idegessé tehette a Mestert, de a magyarul kapott gorombaságok elkeseríthették és mindannyiszor szíven csapták.

. . .

Ott állva Neuillyben, előtte, Munkácsy hosszasan elnézte Árpád alakját, melyen éppen abban az időben változtatta meg az atilla színét halványzöldre, hogy annál ellenállhatatlanabbul vonja a néző tekintetét s hogy a környezet színgammájába is összpontosítóbb akkordot vigyen, - és lelkesen mondta: "Nem hiszek soha magamnak, de most már tudom, meg vagyok róla győződve, hogy ez az igazi, a legjobb képem, melyet valaha festettem. Ez!" Hálásan emlegette, önbizalmának eme pillanatnyi fellobbanása után Rákosi Jenőt, a ki eljött s megnézte és így először szólott komolyan hozzá a magyar sajtóban e képhez, melyhez annyi álmatlan éjszaka, annyi töprengés és keserűség emléke tapad. Ott láttam a kép első vázlatait is. Eredetileg, az első kis vázlaton, nem ültette lóhátra Árpádot: a sátor elé, vezérei és népe közé állította. Egy másikon még több alakot vitt színre s Árpádot seregei élére tervezte, de ilyen kompozícióban nagyon elnyújtottnak találta az amúgy is hosszú képet s utóbb törült a jobb oldal alakjaiból. Így is mintegy nyolcvan kidolgozott alak van a vásznon, mely hosszú, hosszú méreteivel ugyancsak próbára tette a kompozíció dolgában oly páratlan erejű művészt. Képzeljük csak el, ha neki bocsátja mesés fantáziáját s fest egy vad, féktelen ázsiai hordát, - micsoda hatásokat érhetett volna el! Hogy tombolt volna a képe előtt a szertelenekért rajongó publikum!

Már akkor a színek is az ő hasonlíthatatlan, bársonyos, mély szép színei voltak; a baloldalon állott egy piros palástos vitéz s azon az a mély meggy-piros szín, a milyet csak Munkácsy és Tizián tudott keverni, adta alaptónusát a tőle jobbfelé fejlődő szín-skálának. Árpád atillája akkor váltott színt, az aranysárgából világos almazöldet, a milyen egyik alakon sincs, azonnal szembeötlő s mégse kirívó, de szinte misztikus derűt teremt a fejedelem alakja köré.

1894 január huszonkettedikén végre elhitte magának, hogy készen van a kép. Átszállították Neuillyből Párisba, a rue de Sézebe, Georges Petit előkelő kiállítási csarnokába, hogy ott a francia közönségnek és kritikusoknak bemutatva, néhány nap mulva aztán vasútra vigyék, - haza hozzák.

Január huszonkettedikéig néztem, hogyan dolgozott; láttam őt napról-napra idegesebbnek, lehangoltabbnak alkotása előtt, melyhez nem győzött eléggé sietni reggelenkint Neuillybe s melytől kimerülve vált meg esténként. Akkor is, ha csak szerét ejthette, feleútról visszatért hozzá, hogy hagy lássa még egyszer aznap! Néha már alkonyodott és sötétedni kezdett a műteremben is, a felső ablakok előtt meglebbenő szuffitákról fehér kisértetek siklottak le a képre, a diadalmas magyarok közé a hódoló szlávokat békés sötétség ölelte együvé a marcona magyar vezérekkel. Hívtam: - Menjünk már, Mester, sötét van!... Nem is hallotta talán. Az éjszaka nesztelen pókjai ereszkedtek le a nagyablakokról s lassankint beszőtték, az egész képet, - csak az Árpád daliás alakja derengett még az atilláján villó zöldes fényben, meg az az őszfejű Pigmalion látszott az ő alkotása előtt, a ki oly szomorú volt... Kezében lankadtan csüngött a paletta. Letette az ecseteket s egyre a képet nézte... Ő még látta, úgy a sötétben is, mindig azt látta három éven keresztül és soha se hitte el, hogy a vásznon is olyan, a milyennek ő látta a lelkében. Hogy szerette! Mennyit szenvedett érte!! A mi szent tüzet kapott az ő isteneitől, azt azon a vásznon áldozta föl, minden lelkét arra adta mindennap és újra, mindennap. Ismét hívtam: - De már most igazán menjünk ám innen, Mester!

"Nem tudok elmenni. Istenem!... Tíz évet adnék érte az életemből, ha öt percig a más szemével nézhetném. Elemészt ez engem, meglássa!"

Kolpachra is hasztalan ment, dehogy pihent, nem volt maradása; visszatért csakhamar, a képet akarta látni, dolgozni akart rajta, lázasan, pihenés nélkül. Ott volt egész nap Neuillyben s úgy élt, mint egy kezdő piktor a padlásszobájában. Gregoire viselte gondját. Gregoire felesége megsütött délben egy szelet húst, meg néhány krumplit, hozott a boltostól egy doboz szárdiniát, - erre egy pohár piros bor, meg egy kis csésze fekete kávé: ennyiből állott a mindennapi reggelije. Asztalt ott terített Gregoire, ha terített, a műterem egyik szögletében, szemben a képpel. Gyakran kérdezte, úgy reggelizés közben, mikor künt jártam nála: - "Ugyan mit szólnak majd most hozzá otthon?"

Tetszeni fog. Ezt csak magyar ember értheti meg egészen.

"De nem! Nem!!" - tiltakozott erre ő, hevesen. - "Ne ezzel biztassanak engem! Hisz magyar vagyok, ha még annyit rágnak is. Hogy a pokolba volnék más!? Azt én tudom, hogy az egész magyar lelkem benne van... De nem ez gyötör engem. Nekem most már ez csak kép és én csak festő vagyok, - akár angol, olasz vagy francia ember nézze azt, a mit csináltam, egyforma hatást kell tennie művészeti szempontból. A művészetemről van szó! Én a legjobbat akarom hazaadni mindazok közül, a miket csak eddig csináltam. Ezért állítom ki még egyszer Párisban, hallani akarom ezeknek a véleményét most hát a képről, mint festményről !"

- Veszedelmes. Vessen jól számot a politikai viszonyokkal! Azok a hódoló szlávok most se fognak tetszeni. Meg a multkori kritikák utóíze!... Az erős impresszionista áramlat, mely annyira divatos manapság!

"Nekem az mindegy! Nem törődöm semmivel, tudni akarom, mit ér!... Nem keresek jóindulatot, semmi barátságot! Ha jó, nem hallgathatják el az igazat. Én kiállítom."

Soha nem felejtem azokat az őszinte tekintetű naiv szemeket, melyekkel rengeteg alkotása hibáit kereste, azt a lázas sietséget, a mellyel festett. Grégoire nem volt néha rögtön kéznél, hogy lejebb bocsássa vagy magasabbra húzza a vásznat, - hát ő maga vesződött a vontató lánccal, le se téve balkezéből a palettát s fogai közé kapva a megmártott ecsetet.

A kép baloldalán nem akartak légtávlatba domborodni az alakok, ragadtak, a sok mély szín lapos volt: oda levegőt kellett teremteni... Hetekig vesződött ezzel, míg végre elhitte magának, hogy most már jól van. Máskor villámgyorsan sikerült a munka. Jókai fejét két óra alatt megcsinálta egy marcona, öreg vezér fejéből, bár bajos volt a poéta-király barátságos arcát és szelíd kék szemeit harmóniába hozni a harcias környezettel; egy kis arckép után dolgozott, mely födetlen fővel ábrázolta Jókait, a képen pedig kalpagot kellett a fejére adni; megvolt már egészen, de úgy nézett a vitézekre, mintha azt mondta volna: - "Ugyan miért nem hagytok már békét egymásnak? Teszitek le rögtön azokat a kardokat!... Engem pedig eresszetek már innen, abba a sátorba, majd meglátjátok milyen szép regényt írok én nektek erről az egész históriáról, ha békében hagytok..." Munkácsy hát szigorúabbakká tette néhány ecsetvonással a szemöldökeit, de akkor meg nem hasonlított Jókaihoz. "Mit csináljak vele? Nem tud ő haragudni ezekre a tótokra." Végre megtalálta, a mit keresett: Árpád felé fordította Jókai fejét. Így már aztán jól volt. Egy öreg vezér, a ki büszkén nézi fiatal fejedelmét, szemeiből sugárzik a gyönyörűsége, mellét délcegen feszíti és mintha azt mondaná: - Így van ez jól, fiaim! Csakhogy ezt megérhettem még veletek!... Most már magyar lesz a magyar...

Esténkint aztán lehangoltan, összetörve került haza Neuillyből a Mester. Néhány percre leült a vendégei közé, de hasztalan kényeztették, hasztalan iparkodtak, hogy felvidítsák. Munkácsyné csupa hév és egészséges jó-kedv, mikor mesélni kezd; előkereste közös multjuk emlékei közül a legmulatságosabbakat, hogy mikor ők nászúton jártak idehaza, milyen hasztalan iparkodtak egy kicsit kettesben maradni, a díszküldöttségek nem eresztették "Miskát", a harsogó "éljen"-ek, a fáklyás zenék, bankettek konokul elválasztották őket s csak Haynald könyörült meg végre rajtuk, ő tudta, hogy nászúton nem csupán igéből él az ember - s Kalocsán, az ő palotájában, el-elmenekülhettek néha az irgalmatlan dicsőség elől... De hasztalan volt ez is; Munkácsy, a mint szerét ejthette, szökött a vendégei közül, fölment a második emeleten lévő műtermébe, egyedül akart lenni s Párisból is egyre csak azt a gonosz szép képet nézte, mellyel úgy csordultig volt a lelke.

Január huszadikán írta alá. Beszéltünk neki, hogy ne állítsa ki Párisban, tartottunk a kritika hűvös hangulatától, de ő szándékától nem tágított. Hívjuk talán meg a műterembe az előkelőbb kritikusokat, legyünk tisztában a véleményökkel, mielőtt a publikum elé kerülne a kép...

"Nem!" - tiltakozott Munkácsy. - "Senkitől se kérdezek semmit. Majd meglátják, ha ki lesz állítva. Én nem akarok velök alkudni. Bizonyosat akarok tudni. A sorsomat teszem erre a képre".

Nagyon sokat jelentett ez a kiállítás Munkácsynak. Ő is érezte, tudta, sőt mondta is. Egy elkeseredett pillanatában, - akkor döbbentünk meg, - azt mondta, hogy az élet se kell többé neki, ha kudarcot vall. "Mindenemet reá adtam. Vigyék!"

Neki volt igaza. Két nap alatt visszahódította a diadalt. A kiállított képhez tódult a közönség. Ott volt Carnot és kíséretével együtt melegen gratulált a Mesternek, zászlót hajtottak előtte a lapok is, a Figaro, Soleil, Évenement, Siécle, Rappel, Temps, Gaulois, Soir, Débats, Gil-Blas kritikusai a régi hévvel magasztalták a művészt és az embert, a ki ilyen hatalmasan tud akarni és ennyire lelkiismeretes, igaz az ő művészetében.

Vajjon boldoggá tette ez a siker Munkácsyt?... Két nap nem telt belé, - csak éppen hogy kifeszíthetett festékszállítója, Alan Hardy, egy új nagy vásznat a párisi műteremben, - Munkácsy már dolgozott az Andrássyak oltárképén, melyet férje sírja fölé gróf Andrássy Gyula özvegye kért a Mestertől s négy-öt nap multán, nagy sebesen levázolta a "Sztrájk" ideáját is. A teremtés édes szenvedései kezdődtek megint, újra ott állt egy új vászon előtt, mely az egész lelkét akarja és soha se olyan a kép rajta, mint a milyennek ő látja a lelkében. Ezer gonosz asszonyt szeret az, a ki a művészetét így szereti.

A "Honfoglalás" még az utolsó pillanatokban is megkínozta Munkácsyt, Budapesten úgy, mint Párisban. Budapesten, midőn kicsomagolták, rémülve látta, hogy a borító papíros odaragadt az alig száradt festményre. Ezer gonddal, folyton reszketve műve sorsáért, hű barátja Telepy Károly segítségével szedték ki a festékből a papíros foltokat s javították, a hol kár esett a vásznon. Párisban meg a kiállítás sikerét fenyegette veszedelem. Négyesbe csukható feszítő-kereten szállították át a képet Georges Petithez, hol éppen hogy elfért a kiállítási teremben. Fölállították, a Mester maga is ott vesződött a munkások között egy létrán, míg végre szerencsésen helytállott a kép. Már akkor zsúfolva volt a terem, tódultak eléje a művészek, kritikusok, hírlaptudósítók, Munkácsy pedig kétségbeesve konstatálta, hogy nem elég képének a terem világossága, a színek fakón folynak össze, mert a terem-tetőzet tejüvegjein csak bágyadt foszlányokban jut le a világosság... Reszketve járt ide-oda, igazgatta a függönyöket, - nem akart világosodni. Kitört ekkor keserűen: "Az Isten is ellenségem! Két hete folyton borult az idő. Nincs nap. Valamit kell itt csinálni!" Felküldött négy embert a terem-tetőre s a kép fölött, két méternyi szélességben, sorra beverette a tejüveg ablakokat. Csörömpölve zuhant le a terembe egyik üvegtábla a másik után, a közönség, - összeszorulva a háttérben, - riadó vivátozással fogadta a képre ömlő világosságot. Vagy 3000 frankot zúzatott így cseréppé s még ki se hordhatták az üvegdarabokat, a közönség tódult a kép elé és újra és újra harsogott a vivát.

Munkácsy leült egyik sarokba s ott küzködött a könnyeivel. "No itt van!... Mégis csak megvan!... Huszonhatodikán viszik vasútra s a jövő hónap elején magam is indulok. Előbb lemegyek Turinba, elviszem róla az első reprodukciót magam, Kossuthnak."

És hányszor el nem mondta: "Ugyan mit szólnak majd hozzá, otthon?!..."

Forrás: Kép: Malonyay Dezső: Munkácsy Mihály, Lampel R., Budapest, 1907, 174. oldal
             Szöveg: Malonyay Dezső: Munkácsy Mihály élete és munkái,
             Singer és Wolfner, Budapest, 1898, 190-203. oldal

Mikor Makart, a bécsi udvar hivatalos festője 1884-ben meghalt, Munkácsyra szállt a kitüntető megbízatás, hogy a bécsi Művészettörténeti Múzeum mennyezetpannóját megfesse. (...)

A bécsi pannó után a magyar közvélemény is nagy vásznat követelt Munkácsytól, lehetőleg a legnagyobb méreteket, ami lehetséges, és a vadonatúj Parlament épületébe, ha már Munkácsy egyáltalán vállalja. Munkácsy érezte, hogy Magyarországon csak történeti képpel arathat sikert. Így született meg a Honfoglalás című kompozíció terve. Munkácsy megkapta az akkor Budapesten kiállított keleti tárgyú Verescsagin-képek fényképeit, s a honfoglalók ruházatának, fegyvereinek kérdésében pedig a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Bizottságának segítségét. 1891-ben magyarországi körutazást tett egy fényképész társaságában, aki a kompozícióhoz összeválogatott magyar, szláv, török és román karakterű parasztfejekről fotókat készített. A festmény főszereplőjéhez, Árpád vezér alakjához egyik rokonát választotta modellül, aki családfáját állítólag egészen a honfoglalókig vezette vissza. Munkácsy, míg a képpel a lehető legteljesebb jóhiszeműséggel foglalkozott, nem is sejtette, hogy a magyarok előtt hódoló nemzetiségek megfestésével milyen politikai kereszttűzbe fog kerülni. 1893-ban, a Szalon kiállításán mutatta be Munkácsy a kész képet, s ekkor robbantak a petárdák, Rákosi Jenő a Budapesti Hírlapban lelkesült hangon írt a festmény eszmei középpontjában álló Árpádról: "... erővel párosult bölcsesség ül a vezér arcán. Követeket fogad, békés hódítást végez, bajtársakat keres a csatlakozókban. Fenséges komolyság ül szép, nemes, magyaros vonásain. ... egy ország nemcsak a kard erejével, hanem a lélek és a szellem felsőbbségével alapítódik sikeresen: ez történeti, a honalapításnak a gondolata szózatosan beszél hozzánk e képről. Ránk, magyarokra nézve ez a kép lesz a millénium szemefénye..." A párizsi kritika viszont a hajlongó szlávokat festő Munkácsyt sovinizmussal vádolta, s mikor észrevették, hogy Munkácsy ezen a történelmi pannón a plein-air festés bátortalan hatásával is kísérletezik, a mű sorsa megpecsételődött: kinevették. Munkácsy kétségbeesve határozta el, hogy a képet átfesti, legalább is ami a plein-air árnyalatokat illeti, s újra kiállítja Párizsban.

Visszatérve sötétebb koloritjához, a munkácsys színekhez, a Georges Petit Galériában mutatta be újra a festményt. Borús idő volt, s Munkácsy egy utolsó, kétségbeesett ötlettel kiverette a tetővilágítás tejüvegjeit, hogy a fény szabadabban érhesse a képet. Megtapsolták. Így indult Budapestre a tizenhárom méter hosszú vászon, ahol azonban újra politikai viták középpontjába került, s végül nem akasztották fel eredetileg kijelölt helyére, a főrendiház üléstermének falára sem, hanem egy kisebb terembe került, ahol csak pár méterről lehetett látni.

Forrás: Perneczky Géza: Munkácsy, Corvina Kiadó, Budapest, 1970, 39-40. oldal

A bécsi mennyezetkép befejezése után a hazai művészetpolitika is fontolgatta egy komolyabb megbízás lehetőségét. 1890-ben felkérték Munkácsyt, hogy az épülő Parlament egyik üléstermébe fesse meg a magyarok Kárpát-medencébe való bejövetelét, a honfoglalást ábrázoló képet. A kompozíció a honfoglalásnak Anonymus, III. Béla királyunk krónikása által leírt történetét örökíti meg. A Kárpát-medencében élő szlávok vezetője, Szvatopluk, követei által földet, füvet és vizet küld ajándékként a magyaroknak, cserébe a fehér lóért, amelyen Árpád ül. Ezzel a jelképes ajándékkal a magyarság új hazáját békés úton szerezte meg, és letelepedhetett a hegyek övezte medencében, ahol ma is él. A legenda szereplőit, Árpád vezért, a törzsi vezetőket, a középtérben lévő hódoló szlávokat és a baloldali tömeg alakjait Munkácsy sokszínűen ábrázolja. Mozdulatokkal, gesztusokkal, arckifejezésekkel meséli el a jelenetet. A festő számára ekkor még ismeretlen történelmi tematika komoly feladatot jelentett, ezért kellő előkészületeket végzett a kidolgozásához. Régészekkel, történészekkel tárgyalt, a hitelesebb ábrázolás érdekében pedig paraszttípusokat fényképeztetett le. Az országot titkárával járta, aki lefotografálta a beállított jeleneteket. A festmény 1893-ra készült el, és George Petit párizsi galériájában mutatták be. A fogadtatás azonban már nem volt olyan lelkes, mint korábban. Ennek legfőbb oka a modern irányzatok általános terjedése és térhódítása lehetett, amelynek fényében Munkácsy már konzervatívnak tűnt. A bíráló hangot a magyar sajtó is átvette, jóllehet a honfoglalás 1000 éves évfordulójára, 1896-ra számos más történelmi témájú kép is előkészületben volt, és Munkácsy képe nagyon jól illeszkedett a történelmi festészet századvégi felvirágzásának bőséges kínálatába. Bírálói végül elérték, hogy a Honfoglalás nem az eredetileg tervezett helyére, a Parlament nagy tanácstermébe, hanem egy jóval kisebb terembe került, ahol jelenleg is mindössze néhány méter távolságból lehet megtekinteni a grandiózus méretű képet.

Forrás: Bakó Zsuzsanna-Szemenkár Mátyás: Munkácsy, Szemimpex, Budapest, 2006, 41-43. oldal

Az eredeti tervek szerint az országgyűlési terembe a meglevő képek helyére, a fal közepére Munkácsy Mihály (1844-1900) "Honfoglalás" című képe került volna. De még a Ház megnyitása előtt, akusztikai okokra hivatkozva, megemelték az elnöki emelvényt, és így a mű számára az ülésteremben nem maradt megfelelő hely. A képet a magyar országgyűlés rendelte a Párizsban élő világhírű honfitárstól. A korabeli sajtó cikkeiből tudjuk, hogy mellőzésének más oka is volt. A millenniumi ünnepség, amelyhez a kép rendeltetése, témája szorosan kapcsolódik, a dualizmus ideológiájának reprezentatív alátámasztása volt. A millenniumi Magyarország nemzetiségi elnyomásához a jogi alapot a honfoglalás szolgáltatta. Ennek a gondolatnak megörökítését kívánták Munkácsytól. A hazájától távol élő művész, aki hazulról a magyar nép elnyomatásának emlékét vitte magával idegenbe, hódító és leigázott ellenség szembenállása helyett békés találkozást ábrázolt.

Munkácsy nagy ambícióval fogott a kép megfestéséhez. Hazajött Párizsból és beutazta az országot, hogy a mellékalakokhoz vázlatokat készítsen a magyar és szláv parasztok között. Így születtek meg a kép remek paraszttípusai. A ruhák és fegyverek ábrázolásában is történeti hűségre törekedett, tanulmányozta a Nemzeti Múzeum viselet- és fegyvertárát, Párizs melletti műtermében, Neuillyben pedig valóságos gyűjteménye volt ilyen tárgyakból. Nagy gondot fordított a környezetre is: a kép szabad ég alatt játszódik, napfényben. Amikor azonban a befejezett képet kiállította a párizsi Salonban, erőtlennek érezte. Főalakjait ezért átfestette régi megszokott színeivel, aszfaltot is alkalmazva. Annyira foglalkoztatta a kép problémája, hogy míg az ki volt állítva, megfestette még egyszer, kisebb méretben.

A képen jobboldalt Árpád és vezérei láthatók lóháton, széles sátor előtt, szemben velük a földet és vizet hozó szlávok véneinek hódoló csoportja áll. Árpád eredetileg, az első vázlatokon a földön állt, később a megrendelők kívánságára lóra ültette, hogy alakjában a győztes hódítót mutassa be. Egyik korabeli hírlapi ismertetője azt nehezményezi, hogy a maguknak jogokat követelő nemzetiségek a művet követeléseik igazolására használhatják fel. Ez volt a fő oka annak, hogy a kép nem került az Országházba, hanem a Szépművészeti Múzeum egyik sötét oldalfolyosóján kapott helyet.

Ma a "Honfoglalás" az Országházban van, az Elnöki Tanács elnökének fogadó szobáját díszíti. Ez az elnyújtott alakú, tölgyfa burkolatú terem követfogadások és kisebb ünnepségek céljaira szolgál.

Az Országház szobrászati és festészeti díszítésének egészéről megállapíthatjuk, hogy - noha jónevű művészek vettek részt a munkában - messze elmarad az építészeti megoldás művészi színvonala mögött.

Forrás: Egry Margit-Markovics Ferenc: Az Országház, Képzőművészeti Alap, Budapest, 1980, 22-25. oldal

Részlet "Munkácsy Szegeden és a nagyvilágban" c. kiállítás ismertetőjéből
2006. május-június

1890-ben az épülő budapesti Országház egyik üléstermébe egy nagyméretű kompozíció megfestésére kérték fel Munkácsyt. Tisza Lajos adta a megbízást a Honfoglalás című kép elkészítésére. Az 1891-es év nagy részében Munkácsy Magyarországon tartózkodott. Écsy Ferenc József festő-fényképész kíséretében járta az országot, és modelleket, kosztümöket és kellékeket gyűjtött a Honfoglalás című képéhez. Mindenütt lelkes fogadtatásban részesült. Munkácsy Szegedre is ellátogatott, ahova 1891. október 25-én érkezett meg Tisza Lajos, az árvíz utáni helyreállítás kormánybiztosa kíséretében. Látogatásának másnapján, október 26-án avatták fel a mai Balástyán a felsőtanyai központot, Szegeden pedig a Belvárosi Kaszinót, mindkettő avatási ünnepségén részt vett. Munkácsy 1891. október 27-én utazott el Szegedről. Miután 1891 októberének végén visszatért Párizsba, a következő év áprilisáig a Honfoglalás véglegesnek szánt tervén dolgozott. Elképzeléseit előbb szénrajzban fogalmazta meg, majd elkészítette azt a színvázlatot is, amely ma szintén Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban látható.

Munkácsy egyik szegedi modelljét a Belvárosi Kaszinó avatásának bankettjén ismerte meg: Szeles Olga a neves szegedi grafikusnak, Szeged Város díszpolgárának, Kopasz Mártának az édesanyja volt. A Honfoglalás című festményen ő az a fiatal nő, aki jobbra, a sátor bejáratánál áll, s egy kisgyermeket tart a kezében.

Reizner János, a Somogyi-könyvtár első igazgatója, 1895-ben javasolta, hogy a város vásárolja meg Munkácsy Honfoglalás című képének nagyméretű olajvázlatát. "ha a képet kidolgozottan, a hozzátartozó többi kisebb vázlattal együtt megszerezhetnők, képzőművészeti csarnokunk oly kiváló színvonalra emelkednék, amit más esetben soha, talán sohasem érhetnénk el." (Szegedi Napló, 1895. okt. 13.) Reizner indítványát a város elfogadta, és vásárlási szándékáról értesítette a mestert, aki levélben közölte, hogy a város feltételeinek megfelelően, hajlandó átengedni a jelzett vázlatot.

1896 februárjában létrejött a város és Munkácsy közötti megállapodás. "Szeged áldozatkészsége művészete iránt rendkívül meghatotta, elannyira, hogy a mester ki is jelenti, miszerint a vázlatot nagy gonddal át fogja festeni és jóval értékesebbé teszi." (Szegedi Napló, 1896. jan. 1.)

Munkácsy a városhoz intézett, 1896. február 27-én kelt levelében vállalta a Honfoglalás nagy színvázlatának kidolgozását.

Munkácsyt azonban közbejött betegsége megakadályozta a Honfoglalás átfestésében, és hogy azt a tervezett időpontra befejezze. A város közgyűlése úgy döntött, hogy befejezetlenül is hajlandó a vázlatot átvenni, és a kikötött vételárat sem módosítja. 1897 júniusában érkezett meg a fahengerre felgöngyölt alkotás. A kiállításra kész Honfoglalás-t a múzeum dísztermében, vasárnap délelőttönként mutatták be a szegedi közönségnek. A következő évben, 1898 nyarán, Szegedre került a Honfoglalás nagy kompozíciós szénvázlata is, amelyet Munkácsyné, a be nem fejezett olajvázlat "kiegészítéseként" a városnak adományozott.

Forrás: Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár
             http://www.sk-szeged.hu/kiallitas/munkacsy/szeged.html