1893 - Olaj, vászon, 459x1855 cm |
MŰELEMZÉSEK | |
|
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból |
||
| Genthon István írása | ||
| Felvinczi Takács Zoltán elemzése | ||
| Oelmacher Anna írása | ||
| Bakó Zsuzsanna írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Élete végén, mindjobban küzdve betegségével, amely elméje teljes elborulásához vezetett, két jellegzetes, sokalakos kompozíciót festett. Egyik a Sztrájk (1896), amely szokatlan témát újfajta emberábrázolással állít elénk, kevéssé sikerült képszerkezetben, a régi szenvedélyességet csak külsőségesen érzékeltetve. A másik a készülő Országház egyik nagy terme számára festett Honfoglalást ábrázoló nagy pannó, amelynek sokalakos kompozícióját néhány jellegzetes figura gazdagítja, de a színpadias beállítottság és a sajátos színadás a lovon ülő Árpád alakjánál arra vall, hogy sikertelenül próbálja újjáéleszteni a történelmi festészet egykor meggyőző ünnepélyességét. Mindkét mű és néhány kisebb társa a művész lankadó erejét, szintetizáló képességének hiányát mutatja, az itt-ott felcsillanó nagyszerű kolorisztikus részletek mellett. E részletek, illetve a hozzájuk készült tanulmányok láttán nem meglepő, ha Munkácsy munkásságából a vázlatok és részlettanulmányok különösen nagy vonzerővel emelkednek ki. Munkácsy is - akár Székely - megközelíti a szabadban festés látásmódját és hatását, az impresszionizmus közelébe jut, noha heves ellenfele ennek az új és számára idegen festői felfogásnak.
Forrás: http://www.hung-art.hu/vezetes/munkac_h.html
Egyetlen magyar történelmi tárgyú képe, a Honfoglalás (1893, Budapest, Országháza) véres, önemésztő viaskodások, évekig tartó reménytelen küzdelmek és átfestések árán öltött testet. Az Ecce homoval együtt mélyen elszomorító példáját mutatja az alkotóerő csaknem teljes megbénulásának. Sugárzik róla a kedvetlenség, mellyel készült, aminek oka az is lehet, hogy a drámai, konfliktus nélküli, ünnepi-reprezentatív tárgy, melynek megelevenítésével a magyar kormány megbízta, sohasem volt kenyere. Szédületes méreteivel, alakjainak százaival már-már körképekre s egyéb művészietlen panorámákra emlékeztet. Az út nem erre felé vezetett, sőt ide, ehhez a szakadékhoz, melybe a hajszolt, leromlott művész belehullott, semmiféle út sem vezetett. A gyilkos kór, mely az endenichi szanatórium élőhalottjai közé zárta, élő embert, de már régóta holt festőt ragadott el a társadalomból.
Forrás: Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1880-tól napjainkig
Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935, 130. oldal
Munkácsy festményeiben, akár sikerültek, akár nem, mindig előtűnnek az oroszlánkörmök. A Honfoglalásra se lehet azt mondani, hogy nincsenek ragyogó módon megfestett részletei. Lendület és élet is van benne. Felépítése is szerves. Csoportjaiban és egyes alakjaiban is nagy a kifejező erő. Mégis azt kell mondanom, hogy alapjában elhibázott a nagy kép. Mikor Düsseldorfban és Párizsban dolgozott a mester idegen élő minták után, pompás alakokat és fejeket festett, mert ahhoz, amit közvetlenül a természet után másolt, lelke legrejtettebb mélységeiben évtizedeken át feldolgozott élményeiből adta hozzá a kifejezést. Most végigjárta az országot és szakértők, tudósok segítségével kereste össze a legjobbnak vélt fejeket. Ez a tanulmány azonban nem érvényesült a képen. Nem sikerült olyasmit festenie, ami megnyugtató fogalmat nyújtana az ősmagyarok megjelenéséről. Ott látjuk azonban a vezérek közt Jókai Mórt, Türr Istvánt, magát a művészt és a többi ünnepelt kortársak egyikét-másikát, akik azonban nem viselik már arcukon a Keletről jött honfoglalók vonásait. Az ünnepi kép tragikuma az lett, hogy beleszóltak mások. A felszínes bódulat megakadályozta a művészt abban, hogy eredeti hajlamának megfelelően az élet mélységéből merítsen. Azaz, hogy megtudta ezt tenni még ezen a pohárköszöntős szellemtől megzavart képen is, de nem annyira a honfoglalók, mint inkább a hódolók alakjaiban. Sajnálni való amellett, hogy őseink ruházatára és fegyverzetére nézve, nem látták el szakszerűbb felvilágosítással. Az újperzsa meg kaukázusi ruhák és fegyverek a történelmi felfogás kárára váltak.
Forrás:
Felvinczi Takács Zoltán: Munkácsy Mihály
Kir. Magyar Egyetemi NyomdaBudapest, 1940, 45-48. oldal
Rengeteg adatot gyűjtött a kortörténeti hitelesség kedvéért, és minden sarun vagy csatton Árpád korának színeit kereste. Nem ezen múlt, hogy a Honfoglalás - jóllehet Munkácsy élete utolsó erőit öntötte bele - nem az lett, aminek szánta. A kompozícióból hiányzik az a feszült összpontosítás, ami a korábbi művek legkiemelkedőbb tulajdonsága. Kiégett Munkácsyból az a szenvedély, amely eleven élményben gyökerező műveit olyan felejthetetlenekké tette.
Forrás: Oelmacher Anna: Munkácsy Mihály (1844-1900)
Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1953, 12. oldal
A sok alakot szerepeltető kompozíció a honfoglalás Anonymus által leírt történetét örökíti meg: Szvatopluk követei a fehér lóért cserébe földet, füvet, vizet visznek ajándékba Árpádnak, akit a katonák és a nép nemzeti hősként ünnepel. A festmény kompozíciós megoldásai az elbeszélő elemet erősítik: a sok szereplő mozdulatokkal, arckifejezésekkel támasztja alá a történést. A sokszínű lélektani ábrázolás ezúttal is fő értékét képezi a képnek.
Forrás: Bakó Zsuzsanna, Sz. Kürti Katalin, Ónody Magdolna: Munkácsy,
TKK, Debrecen, 2004, 52-54. oldal
Részlet "Bakó Zsuzsanna: Munkácsy életműve" c. fejezetből.
