Munkácsy útlevele	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Dr. Prém József: Munkácsy dolgozótársai
	Rippl-Rónai József: Emlékezések
	Fülep Lajos Munkácsyról
	Boros Judit: Munkácsy Mihály Honfoglalása
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Dr. Prém József: Munkácsy dolgozótársai

Munkácsy Mihálynak tán egy alkotása sem került annyi küzdelmébe, fáradságába a mesternek, mint a Honfoglalás képe. Néhány levél, melyet a művész azokkal váltott, kik történelmi és archeológiai adatokkal támogatták, élénk világot vet arra a nehéz munkára, melyet Munkácsynak előtanulmányként végeznie kellett, míg azt a tömérdek részletet, mely most az óriási vásznon a bevégzettség színeivel és formáival hat - minden vonásában elő tudta varázsolni és megérzékíteni.

Több tudományos társulat volt hivatva akkor, hogy a mesternek ezeket a hiteles adatokat összeállítsa. De másfél év múlt el és Munkácsy még folyvást panaszkodott, hogy nem ismeri a régi magyar viseletet, fegyverzetet s minduntalan megakad a kép komponálásában. Ezeket a panaszokat a Borsod vármegyében lakó Debreczeny Pál, lelkes és nagy-míveltségű birtokos is olvasta. Azonnal eszébe jutott, hogy Pozsonyban időzése alkalmával Lanfranconi Enea híres kép- és metszet-gyűjteményében több igen régi könyvet látott, melyeknek képei mindmegannyi becses adatok Munkácsy számára.

Ötletét közölte Unghváry Vilmos, akkori pozsonyi mérnökkel, aki néhány nap múlva már fölkutatta az egész anyagot és mindenekelőtt engem, továbbá Korbay Ferencet, meg ennek nejét Ravasz Ilonát (kik Munkácsy legbizalmasabb hívei voltak és Amerikából látogatóban voltak Pozsonyban) azzal a célzattal avatta bele a dologba, hogy ajánljuk őt Munkácsynak. Az olasz származású, de egészen megmagyarosodott Lanfranconi Enea, ki mint mérnök a Duna-szabályozásnál nagybecsű szakmunkát adott ki s kinek műgyüjteménye 200,000 frtot ért: ez a rajongó magyarbarát boldog volt, hogy Munkácsynak szolgálatot tehet. Sietve megírtuk Parisba, mi mindennel fogjuk legközelebb meglepni a mestert. És a hiányzott történeti adatok elküldése igazi művészi megváltás volt reá nézve.

Íme, Munkácsy levele, melyet Colpachból 1892. szept. 9-én írt Korbay Ferenchez:

"Kedves, aranyos Ferkóm!

Felhasználom e, talán futó pillanatot, midőn lelkifurdalásaim győzedelmeskednek a tinta iránti ellenszenvem felett, hogy megköszönjem szíves fáradozásaidat s hogy kifejezzem bámulatomat a te minden szépért rajongó lelked fölött, mely túlteszi magát az emberi gyarlóságokon s megbocsátja még az oly gyöngéket is, mint az én - közönyösségnek, sőt hálátlanságnak lásztható hallgatásom! Nem vagyok közönyös, sem hálátlan az iránt, a mit te és lelkes társaid (Lanfranconi Enea és Unghváry Vilmos mérnökök) érdekemben tesztek! Csak e betűket gyűlölöm egyiket a másikhoz ragasztani hosszú sorokban, de bensőmben egész lelkemből áldalak titeket! Nagy örömmel és roppant kíváncsian várom, mi lesz a kutatások eredménye, de bármi legyen is, hálám és köszönetem ugyanaz lesz, mert ez a nemes áldozat, különösen ismeretlenek részéről, valóban megindít. Közöld is kérlek, köszönetemet előlegesen is az illető urakkal és mondd meg nekik az okát, ha nem írtam még nekik!

Én időközben Parisban jártam s a néhány heti távollét után, a képről vett új benyomás alapján, egy vázlatot csináltam itt, mely azt hiszem, igen szerencsésen egészíti ki a kompozíciót, azonkívül jó ló-tanulmányokat csináltam itt minden egyes lóhoz, egypár fejhez is. Tehát most már alig várom, hogy dologhoz foghassak! Be is van már minden pakolva és ma megyek.

Már mostan képzelheted, mennyire kíváncsian várom, hogy mi lesz? Nem írhatnád meg, hogy körülbelül miben áll a dolog? és mikor kaphatok valamit? Mert a rajzok után, ha használhatók, még nekem meg is kell csináltatni a szükséges tárgyakat. Hogy Lanfranconi Enea és Unghváry Vilmos mérnök úr személyesen is kész Parisba fáradozni, ezt már csakugyan nagyra becsülöm.

Azt mondod, hogy egypár érdekes dolgot már felfedeztek a gyűjteményben. Nem lehetne annak a rajzait (lepauzirozva) elküldeni?

Bocsáss meg, kedves Ferkóm, hogy zaklatlak, de a kép iránti buzgalmatok egész önzővé tesz.

Reménylem, levelem még Pozsonyban talál és így kérlek, add át kedves jó anyádnak legbensőbb szeretetem s tiszteletem kifejezését.

Hát ti hogy vagytok? Iluskát csókolom, írj magatokról is és amit tudsz, kérlek, az ügy állásáról.

Add pedig át legmelegebb üdvözletem és hálaérzetem őszinte kifejezéseit Lanfranconi Enea és Unghváry Vilmos mérnök úrnak; téged pedig ölelve, csókolva vagyok igen szerető barátod

MUNKÁCSY MIHÁLY.

Indulunk Luxenbourgba, onnan holnap reggel Parisba! Servus!"

Unghvári Vilmos nagy szorgalommal lerajzolt számos fegyvert és föveget. És értesítette Munkácsyt, aki Colpachból 1892 augusztus 3-án (tehát még a Korbayhoz írt levél előtt) a következő sorokat intézte hozzá:

"Igen tisztelt uram!

Becses levelét hálásan vettem és igen köszönöm azon meleg részvétét és érdeklődését, melylyel munkában lévő képem iránt viselkedni szíveskedik. Igaz, hogy sok nehézséggel jár a kilencedik századbeli viseletekről hiteles adatokat szerezni s annyival hálásabb vagyok, ha valaki ez ügyben segélyemre van, de hála Istennek, ma már a kép azon stádiumban van, hogy a kosztüm-kérdésen alapjában véve túl vagyok. Ha azonban valami érdekes és különösen hiteles adatok birtokába juthatnék, annak természetesen igen örülnék és még fölhasználhatnám, azért tehát fölkértem Korbay Ferenc barátomat, ki pozsonyi és éppen hazautazik, hogy nézze meg a gyűjteményt és kérje ki Lanfranconi úr szíves engedelmét arra, hogy az érdekesebb darabokat lepauziroztathassa, nekem elküldje. Egy részét ismerem az említett kiadásoknak, de azok vagy oly homályosak, hogy azokból alig lehet valamit megérteni, vagy egészen későbbiek, azok pedig nem használhatók. Legyen szabad igen tisztelt mérnök urat felkérni, szíveskedjék Korbay barátomat, - kit felkérek, hogy mérnök urat látogassa meg, - Lanfranconi úrnak bevezetni és engedelmét arra nézve kieszközölni, hogy az érdekesebb darabokat lepauziroztathassa. Ezek talán a vezéreket ábrázoló alakok és magyarok bejövetelét ábrázoló képek lehetnek; egyszóval, ami érdekes lehet a gyűjteményben. Különösen a fövegek és fegyverzet érdekelnének. Reménylem, nem követek el indiszkréciót, midőn igen tisztelt mérnök úr szíves közbenjárását kikérem, de arra azon érdeklődés bátorít föl, melyet az ügy iránt tanúsít. Mély tisztelettel és hazafias üdvözlettel, lekötelezett

honfitársa

MUNKÁCSY MIHÁLY."

*

Unghváry ekkor gróf Zichy Jenőhöz, régi ismerőséhez fordult, ki tudvalevőleg szakember az ősmagyar viseletek történetében. A nemes grófnak köszönhető, hogy a kérdést alaposan tisztázhattuk. Zichy következő levele egész tudományos tanulmány:

"Kedves Unghváry!

Tiszteltem és becsültem annak idejében, kétszeresen tisztelem és becsülöm ma Unghváry elvtársamat, így volt helyesen cselekedve! Éljen! De most ad rem! - Munkácsyval én 21/2, évvel ezelőtt erről a tárgyról, a kosztüm kérdéséről Parisban értekeztem, később 1890 december havában, midőn a kép általa való megfestése már tényleg el volt határozva, írtam neki és elküldöttem neki egy, a "Magyar Szalon" decemberi számában 1890-ben megjelent cikkemet "Un essay historique", címe "Ezer év előtt". Azóta itt járt Munkácsy, lerándult Csabára, ahol csakis magyarrá vált tótfaj lakik és hallom, ezeket és a vasmegyei hienzeket (vend eredetű népek) vette képéhez mintául - félek, hogy a kosztümkérdés is majd így fog megfejtetni! Hogy Munkácsy kosztümtanulmányokat annakelőtte tett, az nem volna baj, csak most hallgatná meg a szakértőket! Na, de hátha még nem késő, annál jobb - és örömest járulok hozzá azon csekélységgel, amit kutatásaim eredményeként kisüthettem!

Honfoglalóink kosztümje nagyon is különböző lehetett és volt is, különböző néptörzsekből lévén a raj összetömörülve, különbözött az fegyverzetben és mezben is.

1. Fegyverzetek állt: nyíl-, tegze-, kobza-, paizs-, lándzsa-, kard-, buzogány- és csákányformájú, hegyes élű vértet és páncélt egyaránt rontó fegyverből. A kard, úgy lehetne mondani, a rövid, széles és egyenes római kard és a későbbi magyar kard közötti átmenetet képezte vagy csak egy araszszal volt hosszabb a római kardnál, nem olyan széles és csak keveset hajlott.

2. A lándzsa a nyereghez szíjjal foglalva, hátul állott hegygyel fölfelé, a kengyelnek támasztva. A kengyel a török és német közt álló, a lószerszámok, csatt és cifraság legtöbbnyire rézből.

3. Ruházatban volt csákó vagy fövegjök, elől érclemezzel, legtöbbnyire sastollal díszítve! Szűr vagy burka, fehér vagy fekete, gyakran medve, párduc, faskasbőr-kacagány. De volt más fövegjök is, amint azt a krónikában látni.

4. Voltak páncélosok is, ezek a vértes fegyveresek "cote de maille", amint a francia ezt nevezi - olyanok, mint aminőknek a mostani rajzokban a cirkassziaikat látjuk ábrázolva; ilyeneket a kaukázusi emlékköveken, miket babak-nak neveznek, most is találnak; a páncélsisakból ered, a nyakat fedi és védi, a páncél-üngön elől rézlemezekkel és drótokkal sujtásfélék voltak; 3 vagy 5, soha párosan. Sisakon sastoll. Lándzsa valamivel hosszabb, kard és nyíl. Paizs (ezen ékítések) buzogány, nyergen lógva. Ilyen vezér buzogányát bírom, nálam lelték; egy ökölnagyságú darab kristály a legszebb "cristal de roche"; a félig kövült tölgynyelen főn vaskarika tartja a kristálygömböt - végén kettős rézkarika, amelylyel, úgy látszik, a nyeregkápán csüngött. Lovaikon, a fej előrészén hasonló pikkelyes vért (cote de maillé), hasonló a szügyén is a lónak. Ha nem csalódom, ezen lovasnak is volt lándzsája.

Ezzel körülbelül válaszoltam levelére és abban foglalt kérdéseire. Őszinte hazafias üdvözlettel, vagyok igaz híve

Budapest, 1892 szeptember 18-án.

ZICHY JENŐ GRÓF"

*

E levelét a gróf sajátkezű érdekes rajzokkal kisérte, melyek a legjobb felvilágosításul szolgáltak.

Lanfranconi az összes könyveket Parisba küldte és Unghváry kimerítő memorandumot írt, mely a legbővebb magyarázatokat adta. Hogy milyen hatással volt Munkácsyra ez a küldemény, mutatja az itt következő levele, melyet 1892 november 6-án Parisból írt Unghvárynak:

"Mélyen tisztelt honfitárs! Először is bocsánatot kérek, hogy ily megkésve felelek két becses levelére, de őszintén megvallom, hogy a jelzett küldeményre vártam, hogy egyszersmind annak megérkezéséről is jelenthessek. Tegnap vettem át a becses könyveket és először is leghálásabb köszönetemet fejezem ki - azaz fejezném ki, ha tudnám - azon nemeslelkű részvétért és fáradozásért, melylyel ügyemet felkarolták és annyi áldozatot hozni érte szívesek voltak. Természetes, hogy a könyveknek jelzett lapjait a legnagyobb érdekkel rögtön átnéztem s találtam benne sok figyelemreméltó adatot, valamint az igen tisztelt mérnök úr által tett idézetek és a különböző munkákból való kivonatok igen érdekeltek, leginkább arra nézve igen megnyugtattak, hogy látom, miszerint teljesen megegyeznek azon forrásokkal, melyekben eddig én is kutattam és hogy denique, azonkívül nem léteznek.

Meg kell tehát maradni amellett, hogy ezekből a homályos és igen gyakran ellentétes adatokból kell egy egészet összeállítani, még pedig oly módon, hogy az archeológiai kételyeket a művészet meggyőző ereje pótolja. Erre törekszem én is annyi kutatás és gondolkodás után; jutottam is immár annyi megállapodásra, hogy a hátralevőt a művészi koncepciótól és kiviteltől várhatom. De nem tagadom, hogy kényszerülve lévén a roppant bizonytalanságban és homályban kételyek között csak tapogatózva előre haladni munkámmal, az igazságot annyira szomjazó lelkem vágyott és remélt mindig valamely pozitív meggyőző forrásra akadni, melyből aztán megittasodva, megerősödve, meríthettem volna inspirációimat, s ami aztán, amidőn kijelöli az inspiráció útját, egyszersmind meg is jelöli annak határát. De ezen pozitív és meggyőző forrás, úgy látszik csakis oly közös sírlelet lehetne, melyben, ha nem is egy nemzet, de legalább egy család lenne valamely csoda által fentartva! ...

A küldeményeknek azonban - azonkívül, hogy egygyel többször meggyőztek arról, miszerint más hitelesebb és kimerítőbb adatok nem léteznek - azon nagy hasznát is vettem, hogy az Árpád korát ábrázoló metszetekben néhány jó kosztüm-motivumot találtam, melyeket eddig vonakodtam felhasználni, de amelyeket most mégis felhasználok. Az Árpádkori sisak azonban teljesen hiteles és igen használható adat.

Végtelenül örvendtem azon lehetőségnek, hogy igen tisztelt mérnök úrhoz, vagy Lanfranconi mérnök úrhoz Parisban személyesen lehet szerencsénk. Nem annyira azért, hogy az adatokat megbeszélnők, mert hiszen azokon azon igazán lelkiismeretes és fáradságos magyarázatok után, melyekkel mérnök úr a metszeteket kisérte magam is eligazodom: de örültem annak, hogy megismerhetem és személyesen megköszönhetem irántam és az ügy iránti igaz részvétöket. Annál inkább sajnálom szép tervünk meghiúsulását, mert az ok, a kolera, csakugyan nem lett volna ok! Hiszen itten alig hallottunk koleráról csak beszélni is; legalább amióta én itt vagyok, szeptember 12-ike óta és kérem is: legyen szabad még reménylenem! Biztosítom róla, hogy nincs veszély a kolera részéről; a dinamittól jobban félünk mi itt; de bízunk a gondviselésben, hogy ettől is megőriz.

Én részemről boldog volnék, ha ily kellemes alkalmam volna megköszönni szívességeiket és az én szerény otthonomban egypár barátságos estét tölthetnénk. Azonkívül hiszem, hogy azon mű is, mely iránt oly áldozatkész érdeklődéssel viseltetnek, szintén érdekelné, mert már abban a stádiumban van, hogy körülbelül látni lehet, mi lesz belőle. Becses arcképének igen, igen megörültem és legyen meggyőződve, hogy becses lapja lesz fénykép-albumomnak.

A cigánykérdést teljesen osztom és magamévá teszem, de reménylem, hogy mégis lesz alkalmunk erről személyesen beszélni. Sokat szeretnék még mondani! de az írás ! az az írás! .... Hisz Korbay Feri barátunk talán mondta, mily rossz viszonyban vagyok a kalamárissal!

Arcképemet is szíves viszonzással itt küldöm. Lanfranconi úrnak is küldtem volna, de készen csak ez az egy példány van; de ha megengedi, utánküldöm. Kérem, néki legmélyebb hálám és köszönetem kifejezni. A könyveket gonddal őrizem. Most pedig köszönetemet ismételve, maradok hazafiúi üdvözlettel és meleg kézszorítással, tisztelő híve:

MUNKÁCSY MIHÁLY"

*

Látnivaló, hogy e levelek híven tükrözik vissza, mily lelkiismeretesen munkálkodott Munkácsy Mihály. Becses adalékok ezek a magyar műtörténelemhez és a mester életrajzához.

Forrás: Művészet (szerk. Lyka), 3. évf., 4. sz., 1904, 245-248. oldal
             http://www.mke.hu/lyka/03/3-4-5-munkacsy.htm

Rippl-Rónai József: Emlékezések*
(Részlet Munkácsy Mihályról)

Egyszer megkérdeztem a mestert, miért nem állít ki a Szalonban. Mert a Honfoglalás kiállítása előtt jó ideig nem vett részt a tárlatokon. Okul a minden piktorok örökös panaszát, egyik képének "rossz akasztását" adta. A Honfoglalást azonban mégis kiállította. Rábeszélték. Nem azért, hogy sikerei legyenek, hanem, hogy a Szalonba látogatókat csábítsanak a nagy attrakcióval. De bizony ez a kép igen nagy hanyatlást jelentett! Érezte ezt a mester is: alig hogy visszakapta a szalonból, átfestette újra. Elég baj, hogy megtette. Ha már előbb se fogadta jóakarattal a párisi kritika, most, mikor ismét kiállításra került, úgy történelmi vonatkozásaiban, mint művészi szempontból alaposan lerántotta. Az első kritikától főleg azért ijedt meg a mester, mert hiszen drága megrendelés volt ez a magyar haza részére. Mint Tisza Lajos gróf meghittjétől Mikszáth Kálmántól tudom, nem is csak egy-két százezer koronába került. Félt hát, hogy itthon nagy lesz a lárma. Átfestés után tehát kiállította George Petitnél, de az átfestéshez fűzött reménye nem teljesült: nem kapott rehabilitációt. Hiába szaggattatta föl drága pénzért, ezrekért, a plafon ablakait, hogy jobb világítást nyerjen a kép: ő maga is elképedt a hatáson. Idehaza persze mentegették a képet, itt még olyanok voltak a viszonyok, hogy a drága képnek egyben jónak is kell lennie. Legelőkelőbb napilapunkban legelőkelőbb esztétikusunk is cikkezett mellette: idehaza nem volt nehéz megvédeni. Én azonban már akkor is azt tartottam, hogy minél nagyobb a kép, annál közelebb áll ahhoz, hogy rossz legyen...

1888-ban már megfordultam Bretagne-ban. Ekkor még az egész világon se volt több modern festő, mint talán húsz mindössze: Boudin-t, Monticelli-t, Millet-t, Monet-t is beleértve, körülbelül azok, kikről ez Emlékezésekben beszélek, A Vuillard-Denis társaság még a Julien iskolába járt s tagjai csak 4-5 év múlva mutatkoztak kollektíve Barc de Boutvillenél és a "Revue Blanche"-ban.

Akkor már észrevettem pemzlimen, hogy a mester művészi hatásától távol, a természet kutatásának hatásai nemcsak képeim karakterét, hanem ízlésemet is megmásítják. Itt már - dugva, titokban - akkori felfogásom szerint teljesen modern érzésű dolgokat festettem. Csináltam többek közt egy "Ágyban fekvő nő" című képet: puffadt női alak párnák között, az ágy mellett álló szekrényen egy gyertyatartó s egy kis üvegben ibolyacsokor -, az egész voltaképpen egy alig színezett vastagon húzott kontúrrajz. A "Két nő a szobában" hasonló megoldású. A Szépművészeti Múzeum raktárában sínylődő "Kuglizók" is, melyet Pollák Illés az ő érdekes, furcsa, nagy könyvében Myron nevezetes Diszkobolosza mellé állít összehasonlítás végett, oly fösték nélkül való kép, mellyel a hivatalos körök máig is zavarban vannak: mi ez tulajdonképpen, olajfestmény-e vagy "grafika". A "Külvárosi kocsma söntése" a sok butéliás-üveggel; a "Kalitkás leány", a barna ruha fölött, kék háttér előtt sárga blafard arcával a feketeruhás nő, amely Arckép nevet viselt, noha háttal fordul a nézőnek és arcából is alig mutat valamit; továbbá sok színes kontúrrajzom és más régibb munkáim, köztük sok meztelen alak; ugyanazok készültek ebben az időben, amelyekből 1892. évi párisi kollektív kiállításom anyaga került ki.

Bezzeg nem tetszettek ezek Munkácsynak, ki tőlük haragos megjegyzésekkel fordult el. És művészek mások se fogadták tetszéssel dolgaimat: az idegenek közül - többször említendő skót festőbarátomon kívül - még alig is ösmertem valakit; az akkor Párisban élő magyar művészek pedig csak úgy, mint itthon - néhány író kivételével - csaknem mindenki, egyszerűen kinevettek. Viszont néhány párisi műkritikus, a modernebb ízlésűek, Arséne Alexandre, Th. Sisson és mások, kik kiállításomról lapjaikban általában nagy elismeréssel nyilatkoztak, itt-ott nem átallották azt valósággal művészi eseménynek nyilvánítani. (Ne méltóztassék az ily öndicséretet nagy szigorral bírálni, hisz két évtizeden át oly ütlegeknek is nyugodtan és állandóan tartottam a hátamat, melyekbe az ütlegelő maga is, vagy inkább csakis maga belegörbült.) Nem tudom különben, nem hatotta-e meg ezeket a képszerető francia embereket maga az a puszta tény is, hogy magyar művész - és fiatal művész - akkor először járult - és pedig az akkor még szokatlan s ennélfogva a maiaknál nagyobb súlyú - kollektív kiállítással járult Páris művészetkedvelő közönsége elé. Mert évekkel előbb s akkor is inkább csak véletlenül láthattak a párisiak kollektív kiállítást: George Petit-nél. Whistler, Rodin, Raffaelli műveiből. Évekkel utóbb viszont, mint mostanában nálunk, ott is derűre-borura rendezték az ily gyűjteményes bemutatkozásokat.

Itt van helyén említenem, hogy Munkácsy nem szerette Puvis de Chavannes dolgait sem, hogy Manét-t valósággal gyűlölte, és biztosan merem állítani, hogy Degas és Renoir akkor már jelentős nevét még hallásból sem ismerte. Jóformán senkit sem szeretett az impresszionizmus zászlótartói közül, pedig lám, legújabban is a berlini nemzetközi művészeti kiállítások is ezeket igazolták éppen Munkácsyval szemben, amikor éppen Munkácsynak az ő művészi meggyőződéseikhez közelebb álló, korábbi, általa inkább tanulmányvázlatoknak tekintett, de tulajdonképpen komplet, "befejezéssel" el nem rontott műveit dicsérte az a német kritika, mely különben Munkácsy művészi jelentőségét úgy kemény szóval, mint hallgatással mindenkor aláásni törekedett.

Ebben az időben jártak és dolgoztak Pont-Avenben Gauguin és a furcsa hollandus festő, kinek neve azonban csak 1900 után került forgalomba: Van Gogh. Gauguin-nal egyszer később találkoztam s az 1895-ben, Tahiti után bemutatott műveit láttam is, Van Gogh-tól azonban csak a Budapesten nem rég kiállított néhány dolgot ismertem. Azért említem őket itt, mert körülbelül velük vagyok egy idős, velök egy időben másutt, más utakon és módokon kezdtem és folytattam művészi tanulmányaimat annál a mesternél, aki tanítványaiban legegyénibben fejleszti a művészetet: a természetnél. Ebben gyökerezik-e vajon, hogy nyomtatásban végre is egy lapra kerültünk, hogy Meier-Graefe nagy könyvében a pont-aveni iskolához soroz be engem is?

Eleinte igen sokszor ebédeltem és báloztam Munkácsyéknál. Ebben az időben járt hozzájok Dumas Fils, Carolus Duran, Bonnat, Jean Paul Laurens, Alphons Daudet, Ambrois Thomas, Reményi Ede, Zichy Jenő, Milán szerb királlyal, Türr tábornok, Gervex, Duez, néha Besnard és más neves és névtelen emberek, de leggyakrabban Chaplinné a leányával, kinek külön fejezetet kellene szentelni Munkácsy életírásában. Ezt a bizonyos, szűkebb körű párisi társaságot minden pénteken délután a zsúrokon éveken át láttam. A hölgyek, úgy a vének, mint a fiatalok, mindig igen csinosan, szépen öltözködve, kellemes társaság voltak, de egy kissé üresek, szellemeskedők, fecsegők s mindig - ugyanazok. Néhány év untig elég ahhoz, hogy az ember megunja. Pedig Munkácsyné zseniális ügyességgel tudta az összejöveteleket rendezni, Földváry Emma kisasszonnyal egyetemben, ki náluk gyakran megfordult és bájos egyéniségével valósággal elragadta a társaságot.

Egy szép napon elhatároztam, hogy felhagyok a "péntekekkel" és estélyekkel. Pedig néha bizony nagyon is rájok voltam szorulva: az emberi életem jobbik fele, Lazarine, téli estéken, fűtetlen szobánkban bizony gyakran dideregve bújt az ágyba, hogy így könnyebben megvárhassa a péntekek végét, amelyekről ha anyagiakat nem is, egy-egy reménysugárt néha mégis vihettem haza. De mintegy: más az élet, más a művészet!

Bizonyos ellenmondásba keveredtem akkor már önmagammal. A Munkácsy-stílusban festett képeim nekem már nem tetszettek akkor s bizony ha úgy visszakerülnének hozzám, túlságosan nem sajnálnám megsemmisíteni őket ma sem, amikor pedig tisztultabb ítélettel vallom, hogy a haladás minden stádiumának van jogosultsága, mert azok mindenike egy-egy láncszem, mely az elsőt az utolsóval egésszé köti össze.

Munkácsy modorában csak ő maga tudott - amikor-akkor - jó és szép dolgokat csinálni, különösen a düsseldorfi "fekete" sorozatban. Ezekben a műveiben találok sok rokon érzést egyrészt Courbet, másrészt Knaus, Leibl, Vantier művészetével. Ezek keveréke, később egy kis Ribot utánérzéssel s a saját invidualitása adják Munkácsyt, kiben végül még a rosszul értelmezett plain-air-festés befolyását állapíthatja meg a vonatkozások elfogulatlan ismerője.

Életkörülményei közül Sedelmayer ismeretségére kell rámutatnunk, mint olyan motívumra, melytől a mester művészetének hanyatlása datálható. Amikor Sedelmayer révén Munkácsy vagyoni viszonyai hercegiekké javultak, akkor kezdődik a művészetbeli visszaesése. A Krisztus-ciklus a középpont: a legnagyobb reklámok ideje, de egyszersmind művészietlenség a reprenzentálásban. A "Krisztus Pilátus előtt" című nagy festmény érdekében a Rue Rochefoncould-ban, Sedelmeyer háza előtt, úri hölgy szónokol az utcán! Vagy: Mozart képének bemutatásakor Mozart-zene szól a kép mögött - banális ízlésű gazdag nyárspolgárok kedvéért. Nem, ez aligha a mester egyszerűbben gondolkodó agyából került ki, vagy ha igen -, annál rosszabb!

Szegény jó mesterem hamarosan oda jutott, hogy képei nehezen készültek: nem ment már könnyen a munka. Nagyon érezhető ez az ő bizonyos, XV. Lajos korabeli alakokat, jeleneteket ábrázoló festményein. (A hanyatlás ez idejében, Párisban és colpachi birtokán ott létemkor esténként írta különben emlékiratait, gondolom, Malonyay Dezső biztatására.) Ebbe az időbe esik nem szerencsés börzejátéka és gerincsorvadásának előrehaladott állapota.

Wrede herceggel való állandó ismeretségének és egy francia "gázhivatalnok" barátságának említése is itt kívánkozik toll alá, ugyanazé, akit a mester - később - Honfoglalás-képén Árpád alakjához modellül felhasznált. Gregoire nevű olasz modelljéé helyett, akinek alakja számos Munkácsy-képen, különösen a XV. Lajos korabeli lovagok ruháiban látható, most azután ennek a "gázhivatalnoknak" fehér lovag büszkélkedő alakja, arca hódítja meg a Szépművészeti Múzeum laikusabb látogatóit.

Néha láttam még ezután is Munkácsy házánál egy-egy jóhangzású magyar név birtokosát, járt ott többek közt Szilágyi Dezső, Pázmándy Dénes, Juszth Zsigmond, egy ideig Szomory Dezső, később pedig a két Juszth-imádó fiatal író, Pekár Gyula és Malonyay, nemkülönben Bertha Sándor, a zeneszerző. És sokat hallottam arról is, hogy azelőtt, élete fogytáig, Liszt Ferenc is sokszor megfordult a mester házánál. Hubay is nem egyszer hegedült estélyeken, amelyek igazán szépek voltak. Soha másutt annyi bájos szép asszonyt együtt nem láttam. Ezek voltak azok a bizonyos drága estélyek, amelyeket még a híres Tortoni szolgált ki, így 1889-ben, a nemzetközi kiállítás alkalmával a nyolcszáz magyart is, amikor csak úgy rengett a ház a hemzsegő vendégsereg terhétől. Ezen az estélyen volt talán a legjobb kedvében Munkácsy, nemcsak fütyölt, hanem még a csárdást is legényesen, peckesen járta.

Mi, fiatalok is, meghívót kaptunk a magyar "gulyásvacsorákra" s ezek a vacsorák kitűnőek voltak: a mester jókedve fűszerezte azokat. Ilyenkor volt aztán csak igazi jó magyar ember: rendkívül kedves tudott lenni, eldalolgatott, el-elfütyülte kedves nótáit. S ha már előbb is a természet adománya volt, hogy Munkácsy gyönyörűen tudott fütyülni, most már - az idők jele lehetett - kelleténél többet és szebben fütyörészett.


* Mutatvány Rippl-Rónai Józsefnek, a kitűnő Festőnek hasonló című, a Nyugat kiadásában legközelebb megjelenő könyvéből.

Forrás: Nyugat, 1910. 24. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00070/02050.htm

Fülep Lajos: MAGYAR FESTÉSZET I.
(Magyar művészet III.)
(Munkácsyról szóló részlet)

Romantika és naturalizmus, történelmi kép és impresszionizmus között mintegy átmenet három művész: Munkácsy, Paál, Mészöly. Múlt és jelen között oda se, ide se tartoznak egészen.

Munkácsy sorsa ismeretes: világraszóló sikerek életében, halála után hirtelen divatja-múlás, majd mind a művészi, mind a kereskedelmi értékének élesztgetése az utolsó évtizedben. A modern képírás hajdani nekifeszült ellenfelét Cuorbet-val kezdték együtt emlegetni s műveit új jelszók alatt vitték vissza a piacra, honnan leszorultak. De kufárkodás és sznobság mindig is zavarossá fröcskölték körüle a leget, mint tintahal a vizet. A jó szándékú avatatlanok pedig egyszerűen nem tudnak belenyugodni, hogy Munkácsy, aki "dicsőséget szerzett a magyar névnek", már nem aratja, mint még néhány évtizede, azt a csodálatot, melyben a magyarság is sütkérezett. Az idő azonban itt is kimondta ítéletét azzal a móddal, ahogyan elment mellette és távolodik tőle. Munkácsy propriuma és jelentősége ma már világosan és pontosan állapítható meg.

Művészi útja körülbelül olyanformán határozódott el, mint pl. Madarászé: ő is járt Párizsban, még pedig a híres 1867-i kiállításkor, Courbet-nak egész oeuvre-je, Manet-nak valami 50 képe, a barbizoniak, Rousseau, Corot, Millet művének java követelte az állásfoglalást a kevés igazi, elszánt, mártírokkal megszentelt művész egyenlőtlen küzdelmében az igaz művészetért az akadémikus álművészek s az álművelt társadalom ellen, az akkori jelennek minden izgató, az ifjúságot lázba ejtő kérdése tüzelt a jövő magvait röpítő erős tavaszi levegőben, ott járt ő is benne huszonhárom éves ifjúságával és azután elment - a zsáner-festegető Knaushoz Düsseldorfba, megfestette a "Siralomházat" és 1870-ben megnyerte vele a főfő elismerést abban a párizsi Szalonban, az álművészek panoptikumában álművelt társadalom számára, mely sohasem nyitotta meg kapuját a modern képírás történelmi jelentőségű tettei előtt. Knaust választotta, bizonyára nem választhatott másként, bizonyára minden lehetőségek között épp ez az egy volt az övé. Huszonöt évvel festette a Siralomházat és soha festő ekkora tehetséggel, ilyen ifjan messzebb nem idegenedett el korának fejlődő irányától, elhárítóbban ellentétbe nem állt vele, határozottabban nem szegődött a múlt és öregség mellé nálánál. Öregember fest így, akinek szeme már megfátyolosodott a való világ színei, fényei, levegője látására, festői ébersége, fogékonysága, akarata kihunyt, de keze még megőrizte a régi ügyességet, bravúrt, virtuozitást s lelkére régi emlékek kísérteties vízióval, de sötét egyszínűséggel szállnak le. Java tulajdonságai mind együtt vannak a képen. Csak részben festőiek. Ami leginkább megkap s hatást kelt, a léleklátás és emberi sorsok átérzése; az elrendező és "beállító" képesség, amely azonban kevésbé a festőé, mint inkább a színpadi rendezőé; a színpadiasság és az élőkép dagadó előhivalkodásának valami barna-fekete szigorúságban a természetesség hatására való visszaegyszerűsítése. Emellett - a festőt nézve - éles megfigyelés, mely azonban a természethű megállapításon és kiélezésen nem megy túl; nagy rajzoló készség és káprázatos ügyesség, mely kevés eszközzel többet jelez, mint amennyit valóban összefoglal; s valami tónusnak nevezett színbeli egyöntetűség, melyet a festő a tulajdonképpvaló színértékek céltudatos megbírálása és erőteljes összehangolása helyett inkább receptszerű elszíntelenítésükkel ér el. Munkácsy chiaroscurojában a színek nem élik tovább ezerárnyalatú rejtett életüket, mint a Rembrandtéban vagy a Velazquez szürkéjében. Az ő chiaroscuroja, mely, rajzához hasonlóan, többet jelez, mint rejt: bitűm és árnyalatai.

Ez a művészet naturalizmus, de ama törekvések és tulajdonságok nélkül, melyek a tizenkilencedik század naturalizmusát elfogadhatóvá és történelmileg szükségszerűvé teszik. A naturalizmusnak le kellett mondania a régi művészet eredményeiről a konstrukció terén, a régi értelemben vett "képek" festéséről is, hogy egyoldalúan a maga feladatai megoldásának szentelje magát: csak az egyetlen célnak következetes követelésével teljesíthette hivatását az új művészet technikai megalapozásában s a szín és valőr terén. Milyen egyéb jelentősége lehet e történelmi hivatásának betöltése nélkül? Munkácsy éppen ezeket az alapföltételeit a naturalizmusnak tagadta meg, de ugyanakkor lemondott a régi nagy művészet konstruáló-komponáló módszeriről; így csak egy út maradt számára nyitva: a stílustalan "előkép", a naturalisztikus "arrangement". Igaz, bizonyos fajta "arrangement" nélkül a legjobb értelemben vett naturalizmus sem lehet meg. Végeredményben még az arrangement elkerülése is arrangement. De ahogyan Courbet mellőzi a régi konstruáló-komponáló módszert pl. "Ornansi temetés"-én, lényegében elüt Munkácsyétól nagy méretű és igényű képein, pl. a "Krisztus Pilátus előtt"-ön. Courbet nem törekszik hatásra magával az arrangement-al s éppen ezért nem is kell mindenféle fogásokkal kerülnie a hatáskeresés látszatát; nem akarja a "természetes" elrendezés vámán megszerezni, amiről a régi fajta komponálás révén lemondott; nem akarja demonstrálni: íme, naturalizmussal, kellő "beállítás" és arrangement segítségével ugyanúgy lehet képet fölépíteni s ugyanaz a hatás és eredmény érhető el, mint a régieké. Egészen más hatásra és eredményre igyekszik. Jól tudja ugyan, hogy nagy csoportot, hol sok ember van sűrű tömegben, nem lehet vászonra vinni a természeti jelenségnek az elemi világosság és áttekinthetőség kedvéért való alakítása nélkül; de többet ennél nem akar és nem is tesz; amikor motívuma olyan alakot ölt, mely alkalmasítja a művész tisztán festői problémáinak hordozására, vagyis: amikor festői célját megvalósíthatja rajta - akkor célját érte az arrangement is. Amit keres: tömegek, anyagok, formák masszivitása és benső igazsága, színek, tónusok, világítási fokok, fény és árnyék egymáshoz való viszonya. Talán csak kísérlet az, amit ad, talán csak átmeneti stádium, de mint ilyen homogén s ezért egységes és stílusos a maga módján. Sok mindenről való lemondás van benne, talán a képírás legnagyobb lehetőségeiről és föladatairól, de amit ad, zavartalanul tiszta; bizonyos fajta festői látásnak világos és egyöntetű eredménye s mint ilyen, állomást jelent a tizenkilencedik század képírásának útján: szükségszerűek előzményei és szükségszerűek következményei. - Munkácsynál viszont az arrangement a végcél, de úgy, hogy ne lássék annak. A kor naturalizmusa megérintette őt is, egyébiránt temperamentuma is vitte feléje, de a "komponálásáról" (ahogy akkori akadémikusok tanították) nem mondott le, ugyanakkor, amikor a régiek konstruáló-komponáló módszeréről lemondott (vagy nem látta). S maradt a már említett egyetlen út: a naturalisztikus motívum akadémikus megkomponálása, ami a legnagyobb ellentmondás, nonszensz, stílustalanság. Alapelve: úgy rendezni el mindent, mintha magától volna úgy s az élőkép a "valóságos élet" közvetlenségében tegye a szükségszerűség benyomását. Ebben az elvben a "természetes" megcsúfolja a szükségszerűt, az esetleges a törvényszerűt, a természet a művészetet és viszont. Még ha az ember el is hiszi Munkácsynak, hogy valamilyen esemény csakugyan úgy játszódott le, ahogy ő előadja, s szereplői úgy ültek, álltak, beszéltek, gesztikuláltak, kiabáltak - akkor is, e valószínűségen és színpadi hatást keltő elrendezésen kívül nincs egyéb kötelék, mely a kép elemeit, az anyagot, a formákat, színeket a merő természeti jelenség világából átemelje a művészet külön világába, ott őket e művészet mivolta szerint utalja egymásra egészen sajátlagos és szükségszerűségével meggyőző viszonylatban. Ilyen elv lehet a művészet alapja - annál több ártalmára volt végig a múlt század folyamán. Festők és írók már jelentékennyé, sőt naggyá lettek olyan elvvel, mely magában se jelentékeny, se nagy, pl. Balzac, naiv materializmusával; de soha olyan elvvel és annak "kifejlesztésével", mely az illető művészet mivoltának egyenesen ellene mond. A képírás leglelke és lényege tiltakozik az imént vázolt megalkuvás ellen. Vagy-vagy. Vagy a régiek törvényei - illetőleg azokkal egyenrangú új törvények -, melyek a logikát, a szükségszerűséget, a megbonthatatlan korrespondenciát láttatják a természetesben és közvetlenben is, vagy természetesség és közvetlenség a törvény tágítása, illetőleg egyik-másik törvény teljes föláldozása árán. (Az impresszionista tájkép, mely az eddig elért legnagyobb természetességet és közvetlenséget adja, lemond a régi tájkép szerkesztési törvényeiről és végsőkig fokozza a valőr törvényét.) De vulgáris értelemben vett természetesség és az élet közvetlensége ugyanakkor, amikor a törvényszerűség látszatát akarja kelteni, egyúttal pedig minden lehető törvényszerűségnek lényegét elveti vagy balul érti (mind a klasszikus, mint a naturalista komponálás-módot) - végzetes vállalkozás. Munkácsy egész életét éppen e lehetetlenség lehetővé tételének szentelte; és éppen ezzel aratta - nem az értékes kvalitásaival - legzajosabb sikereit az európai és amerikai társadalom művészi kultúrájának jellemző tüneteként.

Ebben az irányban "fejlődött": egyre nagyobb méretű képeken, magasabb fokon, több tudással, szóval mind mennyiségre több, mind minőségre jobb értékek föláldozásával igyekezett a lehetetlent megvalósítani. Megható és megrendítő, ahogy egész lelkét, eszét és életét az élőképnek áldozta. Aki olyan komolyan vette föladatát, mint ő, mindig emelkedni akart, ahol nincsen se fönn, se lenn, előre menni, ahol se előre, se hátra, csak olyan szomorúan végezhette, mint ő. Amely útra a Siralomházzal lépett, azon logikus szükségszerűséggel kellett a "Zálogház"-on, "Éjjeli csavargók"-on, "Milton"-on, "Krisztus Pilátus előtt"-ön, "Golgota"-n. "Mozart halálá"-n s tömérdek zsáner-, szalon- és kosztümképeken keresztül, miket impresszáriója kisajtolt belőle, végül a "Honfoglalás" és az "Ecce homo" katasztrófájához érkeznie. Mind beljebb kellett hajszolódnia a képtelenségért való küzdelembe, egész az őrületig és mind küljebb zuhannia korának reális föladataiból.

Úgy lőn. Munkácsy, aki 1867-ben Párizsban járt, anélkül, hogy Courbet-t és Manet-t s mindazt, amit e két ember jelentett utódaira, fölfogta s magát vele azonosította volna, mindinkább ellene fordult a modern művészetnek. Úgyhogy míg a "Siralomház" Munkácsyja még inkább csak közönyösnek vagy érzéketlennek látszik a modern művészet kísérletei, vívódásai és vívmányai iránt, a későbbi Munkácsy egyenesen hadat üzen nekik s ez amily végzetesen tükröződik műveiben, alakját is annyira árnyékba borítja. Mikor hazahívásáról volt szó, már főleg azért volt hajlandó, hogy itthon a veszedelmes impresszionizmusnak "útját állja" s a magyar művészetet "tévelygéseitől" megmentse.

Ha Munkácsy mélyreható szemmel nézte s úgy haladta volna túl az impresszionizmust -, de akkor nem az az ember lett volna, aki volt. Mert Monet-t és neoimpresszionizmust el nem fogadni, érthető. De ugyanakkor meg se látni Manet-t, Renoir-t és Cézanne-t! - nemcsak a modern képírás minden vívmánya, nagysága és gyönyörűsége, hanem általában abszolút festői problémákra és értékekre nézve szűkenlátást árul el. Munkácsy az egész modern művészetet egy kalap alá borította, de ugyanakkor de Neuvillet-t, Déteille-t és Meissonnier-t tekintett követendő példákul. (Mint történelmi festőelődei Delaroche-t és Pilotyt.) Bennük látta a megváltást a modern művészet "tévelygéseitől" s ezt a megváltást akarta hazahozni nekünk. (Mintha ebből nem lett volna itthon éppen elegendő. Hiszen itthon volt Benczúr Gyula, ő megváltott mindent, mi csak megváltható volt.)

A kor, melynek küzdelmeit lenézte, kegyetlenül bosszút állt rajta - idővel még a nyoma is elveszett képeiről amaz értékeknek, melyekben a képírás a múlt század során új életre kelt. Mert hiába igyekezett később "színesebbé" tenni a palettáját, ez a színesség nem az ő problémavilágából fakadt szervesen, mint körülötte a naturalistáké és impresszionistáké a magukéból: inkább a kész kép kolorálása volt, mint koloritja. Itt is az a lehetetlenségbe való kibirkózás, mint a kompozíció terén. Munkácsy engedményeket tett a naturalizmusnak, anélkül, hogy a naturalizmusellenes álkomponálásról le tudott volna mondani és azután engedményeket tett a színességnek, anélkül, hogy a szín igazságáért és szerepéért folyó küzdelemben részt akart volna venni - minden téren következetes volt a következetlenségben. Így egyre jobban eltávolodott nemcsak a maga korától, hanem általában a festői lehetőségektől, mindinkább a semmire és abszurdumra épített, míg végre (pl. a "Honfoglalás"-on) kompozíciója az élőképből panorámává, rajza a bravúrosan összefoglalóból ridegen üressé, koloritja mélységtelen chiaroscurojából tarkává "fejlődött".

Ami Munkácsy legjava - a naturalisztikus részletlátásnak bizonyos módja, a rajz naturalisztikus igazsága és hűsége, egyszerűsége és, szerencsés pillanataiban, kevés szóval sokatmondása - a Leibl-el közel rokon. S ezzel meg is határozódik történelmi helyzete a múlt század képírásának evolúciójában: ő Uhdénak és Liebermannak, a német művészet e merőben lokális jelentőségű két alakjának átsegítője a régi akadémiából az új akadémiába. Így rótta le adóját a német művészetnek azért, amivel Knausért és Leiblért tartozott neki. A magyar naturalizmus és impresszionizmus nem őbelőle indult ki.

(Hogy történelmi szerepe és jelentősége nem meríti ki teljesen immanens értékét, hogy vannak pl. egészen kitűnő tájképei, amelyek mindenképpen a múlt század java alkotásai közé tartoznak s hogy tud csakugyan kiváló lenni, kétségtelen. Ez az arculata és művészetének ezen értékei azonban csak monográfiában méltányolhatók kellően, nem pedig ilyen tisztán probléma-történeti vázlatban.)

Forrás: Nyugat, 1922. 4. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00311/09429.htm

Boros Judit: Munkácsy Mihály Honfoglalása
(A tanulmány 3. része)

A fogadtatás egyértelműen pozitív volt. A kiállítás első napjának estélyén megnézte a képet Wekerle Sándor miniszterelnök is, Hieronymi Károly belügyminiszter és Lukács Béla kereskedelmi miniszter társaságában. Február 25-én Harkányi Frigyes, az OMKT alelnöke ebédet adott Munkácsy tiszteletére, amelyen jelen voltak Wekerle Sándor miniszterelnök, Csáky Albin gróf, Lukács Béla és Szilágyi Dezső miniszterek, Tisza Kálmán, gróf Andrássy Aladár, gróf Károlyi Tibor, gróf Andrássy Tivadar, az OMKT elnöke, valamint Szmrecsányi Miklós titkár. Itt ígérte meg Munkácsy, hogy a tavaszi kiállításon bemutatja a Honfoglalás kidolgozott, nagy vázlatát és több kisebb vázlatot is, ez azonban elmaradt. Február 28-án Beöthy Zsolt tüzetes széptani ismertetést olvasott fel a képről a Kisfaludy-társaságban. Az ismertetésben, mely részletesen elemezte a kép tárgyát, az alakok ábrázolását, teljes egyetértéssel szól Árpád és a szlávok, a hódító és a meghódolók viszonyának ilyetén való megjelenítéséről. Lévén, hogy Beöthy véleménye a kép értelmezésének hivatalos álláspontját tükrözi, érdemes hosszabban idézni belőle, figyelni az áthallásokra, a kimondott szavak mögött meghúzódó politikai üzenetre:

"Bárhonnan vette is alakját a művész: (Árpád) a kunság legszebb férfi-alakjaira emlékeztet. Sugár (sic!) és izmos, edzett és előkelő, büszke és nyugodt, mélyrelátó és kegyelmes. Mozdulata és tekintete valójának uralkodó vonásaiul az erőt és nyugalmat fejezi ki, ezt a két tulajdonságot, a mely a méltóságban egyesülve mind máig eszménye a magyarnak. Jobbjában nyugszik leghatalmasabb fegyvere: a buzogány, mely törökül megsemmisítőt jelent; görbe kardja hüvelyébe bocsátva csüng oldalán."

Majd következik a birodalmi gondolat hangsúlyozása, a toleranciára figyelmeztetve azokat is, akik a monarchia kereteit feszegetik, azokat is, akik keményebb nemzetiségi politikát tartanának kívánatosnak.

"Hódoltatása ime békéltetés is, mely a népet nem keserves igával vagy pusztítással rémíti, hanem ellenkezőleg a bizonytalan és a zaklatott élet, a szaggatott és fenyegetett lakóföld helyett védelmet és hazát igér neki. Tudják, de legalább sejtik ezt a hódolók is. Tudhatják, mert Árpád tekintete világosan beszél. Megtarthatták fegyvereiket s kardjukkal, késeikkel, puzdráikkal, lándzsákkal, talpig fölfegyverzett kísérettel jelenhettek meg. Meghajolnak szláv szokás szerint és szláv tisztességtudással, de nem megfélemlítve, megalázva, összetörtén, a diadalmas gőg által térdre parancsolva, mint Matejko muszkái Báthory István előtt. Inkább csak egy nagy pillanat komoly megilletődését, az új s még ismeretlen jövőnek természetes melankhóliáját tükrözi alakjuk. Szónokuk fölemelt fővel, mintegy köszöntve a hatalmas jövevényeket, szinte elragadtatással beszél. Nem fényes, gazdag és kicsikart zsákmányt hozott, hanem szívesen kínálja a birtokba adás egyszerű jelvényeit s úgy látszik, van bátorsága és szabadsága elmondani azt is, hogy mit kíván értük. Ime, ilyen módon fejezi ki a kép, a monda egyszerűségében, de a felfogás mélységével, azt a nagy történeti igazságot, hogy a honfoglalás nemcsak Árpád seregének alapított hazát, hanem e föld egész népének és mindazoknak, a kik utóbb e föld népeivé lettek. Örüljünk, hogy ezredéves ünnepünknek e kétségkívül legfényesebb művészi alkotását, felsőségünk nyomatéka mellett, nem a túlzó hevület, hanem a politikai felfogásnak az a mérséklete sugallotta, mely mélység és igazság is a nemzeti géniuszunknak egyik legszerencsésebb eleme."

A felolvasás a következő, állásfoglalás jellegű passzussal végződött: "Munkácsy magyar hagyományainkra, magyar képzeletünkre, magyar érzésünkre gondolt. Az lebegett előtte, a mi mindnyájunk vonzalmának és lelkesedésének tárgya és forrása: a magyar ideál, az erős karnak, a nagylelkűségnek és tiszta belátásnak összeolvadó képe. Alkotása a magyar szellem legmélyéből került, honnan nem csak nemzeti költészetünk nagy inspirácziói világlottak elő, hanem a hol a honhoz való jogunk tudata s jövőnkbe vetett hitünk székel. Ez nem magyar tárgyú kép, hanem a magyarság képe, az elmúlt ezredév dicsőségének és bölcsességének képe, a mely a jövőnek is tanítója lesz. A magyarok istene áldja meg mesterét! "

Azért idéztem ilyen hosszan Beöthy előadását, mert az 1952-es nagy Munkácsy-kiállítás kapcsán, amikor 1929 után először nyilvános kiállításon látható volt a Honfoglalás, a kiállítást előkészítő Bényi László úgy vélekedett, és ez a vélemény általánosan elfogadottá is vált, hogy a Honfoglalást a "soviniszta, reakciós történelemszemlélet" száműzte a parlamenti ülésteremből.

Kétségtelen, hogy mind 1894-ben, mind később voltak olyan vélemények is, amelyek szerint a kép nem fejezi ki kellőképpen a magyar felsőbbrendűséget. Ilyen A Hét névtelen cikkírója, aki miután megállapítja, hogy a "Honfoglalás fődísze lesz az új parlamentnek", kifogásokat hangoztat: "A jelentőséges mozzanat megfestésénél azonban Munkácsy nem gondolt arra, amire minden magyar ember első sorban gondol, mikor a nemzet múltjáról van szó. Szeretünk a haza vérrel megváltott földjére gondolni, elesett hősökre, nagy harczi dicsőségre, amihez azonban okvetlenül szükséges egy legyőzendő hatalmas ellenség is." A kép azonban nem ezek miatt a vélemények miatt nem került eredetileg tervezett helyére. Aki megakadályozta bekerülését, nem más volt, mint maga Steindl Imre, aki éppen a kilencvenes évek második felében, miközben a kép ideiglenesen a Nemzeti Múzeumban függve várt sorára, mégis csak megépítette a képviselőházi ülésterem elnöki emelvénye mögé az árkádokat, illetve akusztikai okok miatt megemelte az elnöki pulpitust, minek következtében a képet már semmi módon nem lehetett a falra helyezni. Tény, hogy Munkácsy már 1894-ben megdöbbenéssel értesült arról, hogy képe esetleg nem kerül be az országházba: "...a kérdés, hogy hová függesztessék a honfoglalást ábrázoló képem, nem létezhetik, miután a kép direkt az országház nagyterme, azaz gyűlésterem számára volt megrendelve". Ugyanekkor, interpellációra válaszolva, Wekerle Sándor miniszterelnök is leszögezte, hogy a Honfoglalás helye a képviselőházi ülésteremben lesz.

A vita 1898-ban lángolt fel, amikor gróf Tisza Lajos januárban bekövetkezett halála után Steindl mindent megtett azért, hogy a kép maradjon a múzeumban. Felmerült például, hogy a festmény külön állványra állítva (!) az elnöki emelvény mögött legyen elhelyezve. A végső határozat 1900. február 12-én hozatott meg, amikor Kossuth Ferenc vetette fel a kép helyének ügyét, nehezményezve, hogy miután Munkácsytól ebben a hatalmas méretben rendelték meg, most éppen a kép méreteit hozzák fel olyan akadályként, amely lehetetlenné teszi az eredeti helyre való illesztését. A témához hozzászóló Thaly Kálmán érzékeltette, hogy Steindl szándékosan alakította úgy az üléstermet, hogy a kép oda be ne kerülhessen. A vitát Széll Kálmán miniszterelnök zárta le, kijelentve, hogy "a szépművészeti múzeumban, melynek építését amúgy is elrendelte a törvényhozás, a képnek megfelelő, világítás, elhelyezés szempontjából minden tekintetben megfelelő helyet kell csinálni". Szerencse, hogy minderről Munkácsy Mihály már mit sem tudott.

1900. október 24-én a Honfoglalást átvette az Országház Építési Végrehajtó Bizottság, majd ideiglenes őrzésre átadta a Nemzeti Múzeum igazgatóságának. A díszteremben függött 1905-ig. Ekkor áthelyezték a Szépművészeti Múzeumba. 1929-ben, Scitovszky Béla házelnöksége idején építették be jelenlegi helyére, a parlamenti elnöki fogadóterem - "Munkácsy-terem" - hosszanti falára.

Sajnálattal bár, de utólag igazat kell adnunk Steindl Imrének: a Honfoglalás valóban nem volt a képviselőházi ülésterembe való. Az elnöki emelvény két oldalán elhelyezett két Vajda Zsigmond-kompozíció - az 1848-as törvények kihirdetéséről és az 1867-i koronázásról - éppen jellegtelenségének köszönhetően belesimul a terem gótikus ornamentikájába.

Forrás: Boros Judit: Munkácsy Mihály Honfoglalása
             Művészettörténeti értesítő, 49. sz., 2000. 1-2., 139-149. oldal