birtokos Karácsfalván (Ugocsam.), magyar nemes, II. Péter czár nevelője; iskoláit Magyarországon végezte, azután a bécsi egyetemre ment; hol a legkitünőbb tanulók egyike volt. Lipót császár és király «poeta laureatus»-szá tette. Mikor Nagy Péter czár európai útjára indult, Bécsbe érkezvén, a jezsuitákat kérte, hogy szerezzenek neki egy kiváló ifjút, a ki az orosz nyelven kívül a többi európai nyelvet is beszéli, s másként is tudós ember. A jezsuiták Z-t ajánlották, ki is a czár szolgálatját még akkor fölvette, s vele együtt utazott. Pétervárt a czár közeli rokonának (Nariiskin) gyermekeit oktatta, s mikor azok fölnevelkedtek, Z, egész Európát beutazta velük. Ez időtájt Karácsfalván lakó testvérhugának hol 1000, hol 2000 tallért, hol még nagyobb öszszeget is küldött egyszerre. Mikor tanítványaival Oroszországba visszatért, Nagy Péter czár az ő unokájának, a trónörökösnek nevelését Zékányra bízta. Két évi nevelés után a czár összes javainak igazgatójává nevezte ki. Z. föltárta urának Mencsikov csalásait. Ekkor Mencsikov egész hatalmával Z. ellen fordult, úgyhogy neki menekülni kellett. Otthagyta szentpétervári pompás házát, s három millióra becsült vagyonát és több mint harmincz évi távollét után 1727-ben hazajött Magyarországba. Ez időtől fogva saját birtokán élt és idegenekkel nem érinkezett; csak a megyebeli nemességgel társalgott és az urakhoz járogatott. A külföldről leveleket kapott, s ő maga is gyakran írt. Zékányt mindenkép vissza akarta nyerni az orosz kormány. 1718. aug. 23. jelenti Károlyi Sándor gróf, hogy Z. már öt levelet is kapott a czártól, a ki utiköltséget is küldött neki, de ő nem bocsátja. Leveleit elfogdosták és annyira őrizték, hogy még saját szüretjére is csak katonai engedélylyel mehetett. Több ízben kért Oroszországba útlevelet, de haszontalanul; e tárgyban sokat írt gróf Károlyi Sándornak; utolsó levele Karácsfalváról 1831. márcz. 26. kelt; ez volt egyszersmind az utolsó életjel, mit róla tudunk.
Leveleket hagyott hátra, melyekből csekély töredékeket közöl Takáts. Vallásos dolgokat is irogatott, egyik: «Apographum viri memoria digni».
Felvidéki Sion 1891. 8. sz.
Budapesti Hirlap 1902. 332. sz.