mester, nagyváradi kanonok; született Olaszországban, Ápuliában; szülővárosának neve Tamás spalatói főesperes szerint Turris cepit volt. Bizonyára valamely olaszországi főiskolán szerezte meg a magisteri rangot. 1223-ban már Toletanus János praenestei választott püspök és bibornok udvari káplánja volt, ki Rogeriust többször küldte ide hozzánk s a pápai udvarhoz is, mely e korban gyakran tartózkodott Rómán kívül, levelekkel. Érdemeinek jutalmául 1233 táján pápai bulla által, a kor szokása szerint, nagyváradi kanonokká lett. Állandóan hazánkban lakott-e ezután, nem bizonyos, sőt az ellenkező valószínűbb, minthogy még 1243-ban is ugyanazon Toletanus János káplánjának mondatik; de a tatárjárás Nagyváradon érte őt. Midőn a tatárok közeledésének híre Váradra érkezett, a püspök némely kanonokkal onnét elmenekült, de R. más társaival ott maradt. Később azonban mégsem látván életét biztonságban, elhagyta a fenyegetett várost és a közeli erdőben lappangott. Miután a tatárok Váradot feldulták, s legalább színleg elvonultak Váradról, R. szolgáival és lovaival, és egész kiséretével délnyugat felé menekült s alighanem Olaszországba szándékozott. El is jutott Csanádig, de a Maroson átkelni nem tudván, kénytelen volt visszafordulni. Most egy megerősített szigetbe vette magát, melyet Tamáshidánál (ma Tamásda) részint a Fekete-Kőrös és Tőz folyók képeznek, részint emberi kéz alkotott s hol egy időt lefelé mentében töltött. De itt sem érezte magát biztonságban, s ujra az erdőkbe menekült. Ama helyet a tatárok csakugyan be is vették s az oda menekülteken iszonyúan kegyetlenkedtek. A tatároknak azon szinleg békés felhivására, hogy a bujdosók térjenek vissza falvaikba, ami által csak munkás kezeket akartak nyerni a küszöbön álló aratáshoz, R. előjött erdei rejtekéből és magát «egy tetteire nézve tatárrá lett magyar uralma alá veté». Ennél tartózkodott mint közönséges szolga, míg a tatárok az országból végleg ki nem takarodtak. De ekkor is gazdája őt magával vitte és csak Erdélyben sikerült neki megszöknie, ekkor Gyulafehérvár felé megmenekült. E tájon Frata falu (ma Magyar-Frata Kolozsvár-megyében) mellett egy magas sziklás hegyen lappangott több másokkal, honnét csak IV. Béla király visszatérte után mert lejönni. Hihető, hogy a sok látott iszony és a kiállott roppant szenvedés arra indították, hogy mielőbb Olaszországba visszatérjen. De kivált Váradon nem akart többé maradni, hanem kieszközölte, hogy 1243-ban, ismét pápai bulla által, a soproni főesperességre helyeztessék át. A Dunán-túli vidék biztosabbnak mutatkozott, mint a nagyon exponált Várad. Hazánkban ezután nem lakott, hanem Rómában, s urának Toletanus Jánosnak pártfogatása R. részére 1249-ben a spalatói érsekséget eszközölte ki. Rómában felszenteltetvén, Velenczén és Karinthián át Magyarországba jött a pápa levelével. IV. Bélának ugyan nem tetszett, hogy a pápa a király hozzájárulása nélkül töltötte be az érseki széket, de kedvetlenségét elnyomta, s R. pompával vonult be székvárosába. Bizonyos fénynyel vette körül udvarát és személyét is, a mit a szigorú erkölcsű, de kemény itéletű Tamás spalatói főesperes nem mulasztott el a maga modorában megróni. Az érseki lakot R. fából művésziesen készült erkélyekkel és folyosókkal látta el kívülről, s belsejét is kidiszítette. Fényes volt butorzata, ruházata és díszes kisérete s környezete. Szivesen vendégeskedett is. Sokat fektetett be javadalmaiba, a jövedelmek emelése végett, s ezért, a mint Tamás mondja, sokszor terhelte az egyházakat és monostorokat. Végül miután 17 évig kormányozta megyéjét, köszvénybe esett, lábai megdagadtak és kisebesedtek. Igy halt meg sok szenvedés közt 1266. ápr. 14. s a székesegyház bejárata előtt temettetett el.
Munkája: «Espistola Magistri Rogerii in miserabile carmen super destructione Regni Hungariae per Tartaros facta ad reverendum Dominum Joannem Pestheniensis Ecclesiae Episcopum feliciter incipit» szavakkal kezdődik. Kézirata ma már nem ismeretes. Legrégibb nyomtatott kiadása a brünni 1488-ból, Thuróczi krónikájának függeléke gyanánt, melyet Pruisz János váradi püspök s az olmüczi püspökség administrátora készíttetett. Ugyanazon évben Féger Theobald is hozzátoldotta Thuróczinak Augsburgban megjelent kiadásához a Rogerius munkáját. Kiadták még Bongars Frankfurtban 1600., Schwandtner és Endlicher gyűjteményeikben, Bécsben 1746. és Sanctgallenben 1849.; Mátyás Flórián, Fontes domestici. Bpest, 1885. IV. kötetében. Magyar fordítását adta Felapáti Molnár Sándor a Sas 1831. V. kötetében, Szabó Károly Magyarország Tört. Forrásai. Pest, 1860. II.; ujabban Abday a kőszegi gymnasium 1886. Értesítőjében és M. Könyvtár. Bpest, 1904. 397., 398. sz.-ban.
Spalatói Tamás, Hist. Salonitana (Schwandtnernél III. k.).
Czwittinger, Specimen 317. l.
Bod, M. Athenas 232. l.
Haner, Sciptores I. 22. l.
Horányi, Memoria III. 183. l.
Tudom. Gyűjt. 1834. XI. 81. l.
Közhasznu Esmeretek Tára X. 190. l.
Egyetemes M. Encyclopaedia XII. 218. l.
M. Sion 1892. 145. l.
Századok 1873. 69. l. (Bunyitay).
Figyelő III. 1877. (Fejérpataky László, különny. is).
Petrik Könyvészete és Bibliogr,
Katholikus Szemle 1896. 731-735. (Békesi Emil).
Pallas Nagy Lexikona XIV. 616. l. (Mangold).
M. Könyvészet 1904.