Pongrácz István (szentmiklósi és óvári),
cs. kir. kamarás, tábornok, P. István és Okolicsányi Klára fia, P. Lajos alispán író öcscse, szül. 1821. aug. 12. Felső-Túron (Hontm.); atyját korán elvesztvén Pongrácz János alezredes nagybátyja pártfogásába került, a ki a nagyszombati katonai nevelőbe adta be, leginkább a német nyelv tanulása végett, honnét 1836-ban a tullni utászok intézetébe mint hadapród vétetett fel, a hol négy évig folytatta tanulmányait, minek bevégeztével a 8-dik (Coburg) huszárezredben, mely Galicziában állomásozott, hadapród lett. 1843-ban hadnagy és csakhamar főhadnagy volt. 1848-ban a honvéd táborkarhoz neveztetett ki századosnak; ezen időtől fogva híve maradt a magyar alkotmánynak és végigküzdötte a szabadságharczot. Jelen volt a bányavárosok téli hadjáratában, úgyszintén a kápolnai, mezőkövesdi sat. csatákban; részt vett a hatvani ütközetben Gáspár tábornok mellett. Ekkor őrnagygyá neveztetett ki. Győrbe való diadalmas bevonulás után Komáromba rendeltetett a fővezérséghez, hogy Nagy Sándor tábornok mellett mint táborkari főnök működjék. A Vág melletti csaták után a sereggel levonult és 1849. aug. 2. Debrecennél az oroszok ellen harczolt. Görgey Nagy Sándor hadtestét Temesmegyébe küldte, hol P. mint alezredes a Vinga előtti utolsó csatában is részt vett. A világosi fegyverletétel után P. az aradi várba vitetett, hol a cs. hadbiróság által halálra s kegyelem után tíz évi várfogságra ítéltetett. Három évi fogsága után kegyelmet nyert és Felső-Túrra tért vissza, hol leginkább, midőn Pákozdy Rózát 1857-ben nőül vette, katonai tudományokkal és kertészettel foglalkozott. A megyében alakult 1848-49. honvédegylet elnökének választotta. A m. kir. honvédség visszaállításakor 1869-ben P. ő felsége által honvéd-őrnagygyá neveztetett ki s a pozsonyi zászlóalj parancsnokságát vette át; 1871-ben alezredesi ranggal az ipolysági féldandár parancsnokságát bízták reá. Ugyanezen évben nyerte a kamarási rangot. Ipolyságról Nagyváradra tétetett át mint ezredes dandárparancsnok a hol 1877-ig maradt; innét Lugosra, majd Radványra került. 1879-ben nyugalomba vonult, mely alkalommal a cz. tábornoki jelleget nyerte el. Ezen időtől kezdve Felső-Túron élt visszavonulva, de azért a fontosabb közügyekben részt vett. 1894-ben Esztergomba költözött, hol 1900. augusztus 7-én meghalt.
Ő írta meg eddig legrészletesebben a debreczeni ütközetet (Debreczeni Lapok); Eszmetöredékeket az állandó hadseregről és az újabb harczászatról is tett közzé. Irodalmi hagyatékában napló az 1848-49. eseményekről; ebből mutatvány jelent meg a fia, P. Elemér által szerkesztett Honti Naptárban (1901. Világos, 1849. aug. 12. Egy szomorú nap a fegyverletétel előtt.) Kéziratban van még tőle: Magyarország története, mely főleg az Ausztriával kapcsolatos viszonyainkat tárgyalja kimeritően.
Nagy Iván, Magyarország családai IX. 422., 437. l.
Honvéd 1869. 31. sz. arczk.
Honvéd-Törzstisztek Albuma, szerk. Egervári, Bpest, 1870. 171. l. arczk.
Gyürky Antal, 54 év Hontvármegye történetéből II. 220. l.
Pesti Hirlap 1900. 220. sz.
Honti Naptár 1901. 25. l. arczk.
Pallas Nagy Lexikona XVIII. (2. kiadás) 472. l. és fiának Pongrácz Elemérnek szíves közlése.