nyelvbuvár, a m. tudom. akadémia levelező tagja, szül. 1815-ben Fekete-Lehotán (Gömörm.), hol atyja, P. János, ág. ev. lelkész volt és «Szubszilványi» családi nevét szláv ajkú hívei kedvéért «Podhorszky»-ra változtatta; ez oktatta fiát a latin, görög és héber nyelvre és zenére; iskoláit Sajó-Gömörön, Lőcsén és Késmárkon végezte, hol angolul és francziául is megtanult és ő volt iskolatársai közt a legügyesebb és legmerészebb vívó. Szónoknak azonban nem született, mert könnyű felhevülésben beszéd közben hebegett; atyja papnak szánta, a prédikációt ugyan meg tudta írni, de elmondani nem volt képes. Bányász akart lenni, azért a földtannal kezdett foglalkozni; hogy atyjának kevesebb költekezést okozzon, egy-két évig vmint nevelő a Zólyommegyében lakó Beniczky családnál remélt egy kis pénzt összeszerezni magának. De 1836-ban atyjának váratlan halála kiforgatta őt terveiből; a nyolcz gyermekkel özvegyen maradt anyának közelébe szólította őt a fiúi kötelesség. Ott a közeli Berzétén Máriássy Zsigmondnál lett zongoramester. Ezentúl dolgozott, takarékoskodott, csakhogy fivéreit segélyezhesse. Ezen idő alatt a nyelvek és népismeretek tanulmányozása valóságos szenvedélylyé fejlődött benne. 1838-40-ben Kempelen báró családjánál volt nevelő, 1840-41. Pesten mint vívómester működött; az akkori híres vívómesterrel, Chapponnal történt versenyvívásnál a jelen volt Széchenyi István gróf figyelmét is magára vonta. A gróf asztalához hívta meg, s kiismervén sokoldalú képzettségét, Béla és Ödön fiainak nevelőjéül fogadta fel 1841-ben hat évre. P. ekkor már majd valamennyi európai nyelven írni s beszélni tudott és ezen nyelvismeretének a növendékeivel tett utazásoknál sok hasznát vette. Már a szanszkrit, ó-skót és skandináv nyelvekkel foglalkozott, midőn Szcéhenyi komoly czélzással arra figyelmeztette, hogy foglalkozzék a finn nyelvvel is, talán ki fogja sütni a magyarok ősi nyelvét és hazáját. Tanulmányozta tehát Oroszország népeinek legrégibb történelmét és megtelepedésöknek földrajzi viszonyait is. Átvizsgálván a finn-ugor népek nyelvét, úgy találta P., hogy az eredeti törzsszavak gazdagsága a magyarban nagyobb, mint bármely finn-ugor nyelvben. Ebből azt következtette, hogy sok nemzetségnek egy erős állandó törzsének kellett lennie, a milyennek színhelyét az Altai helységeken innen megállapítani lehetetlen. Podhorszkyt ilyen tépelődéseiben 1848-ban a forradalom zavarta meg. Szerződése a gróffal megszünt, de azért lejárata után is magánál tartotta őt és bizalmával tüntette ki. A Jelenkornál, melynek Széchenyi tulajdonosa volt, vette hasznát P.-nak, ki mellesleg a pesti nemzetőröknél mint százados működött. Midőn Széchenyi grófot mint elmeháborodottat Döblingbe kisérték, P. honvéd lett és Klapka táborában mint vívómester talált magához illő foglalkozást. 1849-ben ő is török földre menekült és Belgrádban Kara Gyorgyevics fejedelemnél mint kiváló szláv nyelvész vendégszerető fogadtatásban részesült és a török nyelv tanulmányozásába fogott. Nyelvbuvárlatai közben, midőn a helyes iránytól eltért, az indogerman nyelvet tartotta a magyar nyelv törzsének; ezért a khinai nyelvet és irodalmat akarta ismerni; sietett tehát Párisba, hol a Bibliothèque National híres volt akkor, hogy abban a kelet-ázsiai irodalom leggazdagabban van képviselve Európában. 1850-51-ben fogott nagy munkájához, a kelet-ázsiai nyelvek, illetve a khínainak és a nép hagyományos őstörténelmének tanulmányozásához. A könyvtár főigazgatójának P. kitartó szorgalma feltűnt; megismerkedvén vele, havi fizetés mellett a kelet-ázsiai könyv-gyűjtemény rendezésével és lajstromozásával bízta meg. Munkálkodása közben a khinain kívül, megtanulta a japáni, koreai és mandzsur nyelveket is. P. a mandzsur népek viszonyait is tekintetbe véve, a hunnok történelméből egy hunn-magyar ősi történelmet alkotott magának, de melyről vázolt magánértekezéseiben csak bizalmas körökben nyilatkozott, mert eddigi felfedezéseivel számos honfitársainak úgy is már gúny tárgyává lett. Hogy rengeteg tanulmányai és jegyzetei a keletázsiai nyelvekből kárba ne veszszenek, franczia s angol szövegű kelet-ázsiai szótárt kezdett írni. De munkájára kiadót nem talált, leczkeadásokból tengette kínosan életét, hogy mellesleg megkezdett munkáján is dolgozhasson. Kisérletet tett, hogy állomáshoz jusson; a m. tud. akadémiának mint könyvtárnok ajánlotta fel szolgálatát, melyet az akadémia ugyan nem teljesített, de 1850. decz. 15. megválasztotta levelező tagjának. Tizenkét évi fáradozásai eredményét dióhéjba szorítva egy összehasonlító magyar és keletázsiai kis szótárban 1858-ban kiadás végett benyujtotta a m. tudom. akadémiához, de ezt sem fogadták el és így kétségbeesésében testileg megtörve beteg lett; ekkor találkozott egyik jó barátjával Vrányi Sándorral, kinek jóvoltából 1858-59-ben egyik felvidéki olasz fürdőben tért némileg újból magához. Félrevetette most már háládatlan nyelvi buvárkodásait, elfogadta Kara Gyorgyevicsnek még 1850-ben tett ajánlatát és a száműzött szerb fejedelem fiainak, Péternek és Andrásnak, nevelője lett, kikkel 1859-ben Gráczban lakott; később Párisba ment és 1861-62-ben utazásokat is tett velök. Szórakozást leginkább a zenében keresett, értette a zongora, hegedű és fuvola kezelését. Zenegyakorlata hozta őt össze a csinos, fiatal görög származású Theodoky Diantinával. Megkérte kezét és a hölgy neje lett. A nőre szép vagyon várt ugyan, de nagybátyja, kire a vagyon kezelése bízva volt, azt az utolsó fillérig elverte. Roppant zavarából Ivánka Imre menté meg és Lónyay Menyhért gróf közbevetésével kinevezték titkárnak az északkeleti vasut igazgatóságánál. Budapestre jött lakni s itt családja körében néhány boldog évet élt; az irodai élethez nem volt szokva, azért ingerlékeny természete nem egyszer kihozta sodrából, gyakran összezördült hivatalnok társaival, kik különben se szerették, tehát feladták, hogy őrülési s dühöngési rohamokban szenved; egy ily provokált dühjelenet következtében az igazgatóság letartóztatta s egy budai tébolyházba kisértette. A környező nyugalom némileg magához térítette, de érezte, hogy családi boldogságának is vége; ezért nejével egyetértőleg törvényesen elváltak, neje a lány, ő a fiú neveléséről gondoskodott. (Neje Bécsbe vonult anyjához és ott egy svéd katonatiszthez ment férjhez). P. fiával Párisban telepedett le, hol még vagy huszonegy évig sanyargott és küzdött az élet nehéz gondjaival. Magánleczkéket adott; idegen nyelvekből fordított, néha versekben is írt; lefordította Madách Ember tragédiáját francziára; idegen házhoz másoló íródeáknak szegődött, vagy idegeneket kalauzolt Páris tömkelegében. Hétköznapokon egy-egy pohár tejen és zsemlyén élősködött, vasárnap Türr tábornok vendége volt. Munkácsy szalonjában is megjelent olykor kopott ruházatában, de ha ebédre marasztották, alig mert a finom ételekhez nyulni. Beteges állapotában, sok év mulva, meglátogatta hazáját is, senkitől sem ismerve, Vilmos öcscséhez érkezett üdülni. Midőn Lajos fiának érdekében Bécsben járt (kit aztán ki is neveztek Pólába a tengerészethez), egy omnibus gázolta el és hetekig feküdt a kórházban. Midőn keresetképtelenné vált, a magyar írók segélyegyletéhez folyamodott és ennek segélyezését 1885-től élvezte is. Európa s Ázsia több tudósával levelezett, különösen a messzinai Cannissáróval állott szoros barátságban, de több levelet kapott József főherczegtől és Rudolf trónörököstől is. Utolsó barátai Mariotto a «Félibre» franczia írók körének titkára és a provencei költő, Mistral voltak. Midőn 1891. aug. 26. a rue Racine 2. sz. ház (Hotel des etrangers, hol nyolcz év óta lakott) 6. emeleti padlásszobácskájában elhalt, Mariotto gondoskodott a temetésről és koporsóját egyedül fia s néhány szomszédja a munkások osztályából kisérték az yvrii nagy közös temetőbe.
Czikke a M. Nép Könyvében (Uj F. 1856. Ming Hjan Dzi, vagy jeles emberek szavai, mandzsu nyelvből).
Munkái:
1. Iliade chant premier traduit en Française du XIIIme siecle par E. Littré et redigé ... 1er Fascicule: Des études Romanes. Paris, 1876.
2. Etymologisches Wörterbuch des magyarischen Sprache genetisch aus chinesischen Wurzeln und Stämmen erklärt. U. ott, 1876-77. (és Bécs, 1877.).
M. Sajtó 1855. 14. sz. (Hunfalvy Pál, Mit tartsunk P. tanulmányairól).
Budapesti Hirlap 1855. 759. sz.
Budenz József, Podhorszky József magyar-sinai nyelvhasonlítása. Bpest, 1877. (Értekezések a nyelv- és széptud. köréből VII. 2.).
Hon 1880. 18. sz.
Ellenőr 1881. 590. sz.
Vasárnapi Ujság 1891. 31. sz. (Nekr.)., 1903. 26. sz. arczkép.
1891: Fővárosi Lapok 253., Budapesti Hirlap 243., 245. sz.
Gyürky András, Podhorszky Lajos 1815-1891. és a magyarság eredetére vonatkozó fölfedezései 1851-58-ban. Egy "Nyilatkozat"-tal Zichy Jenő gróftól. Bpest, 1896.