kurucz vitéz, egykor talán Zrinyi Miklós szolgálatában, kinek halálát megsiratta versben; a XVII. század derekán élt. Az Istenben és kölcsönös felbuzdulásban veti bizodalmát, midőn «az ezerhatszázban s hatvanhat esztendőben» énekét szerzené «ekéje után járván», mert életet és zabot vetett, hogy magának kenyere, lovának abrakja legyen jövendőre: ugy fogja a paripának hasznát vehetni majd a harcz mezején! Midőn Thaly Kálmán a Figyelő III. kötetében (1877) két énekét közli (1670. és 1672-ből) a Radvánszky-codexből, így jellemzi a költőt: «E harczias énekből, melynek már minden ízében ugyanaz a lángoló hév, korlátokat alig ismerő tűz és csapongás nyilatkozik, a legforróbb haza- és szabadságszeretettel, s engesztelhetetlen, vad gyűlölettel az elnyomó idegenek ellen, mint a közelkorú s későbbi kurucz tábori dalokban».
Figyelő III. 1877. 21. lap.
Kis Sándor, A kuruczvilág költészete. Kolozsvár, 1887. 10. lap.
Irodalomtörténeti Közlemények, 1903. 299. l.