krónikaíró, P. Ulászló, horvátországi birtokos fia, szül. 1570 körül Béla várában (Varasdm.); neve először a horvát országgyűlési iratokban 1596-ban fordul elő, midőn a horvát rendek Keglevics Iván helyébe őt választották országos kapitánynak, a mely tisztség első volt a báni méltóság után. P. ezen tisztségről egy év mulva 1597-ben lemondott, valószinű, hogy ezen lemondásra a német generálisok hatalmaskodása késztethette, kik nyilvánvalóan a báni és országos kapitányi hatáskör megnyirbálására törekedtek. Ezenkívül a horvát országgyűlés naplóiban még sokszor találkozunk nevével, így a magyar országgyűlésen horvát küldöttek voltak: P. és Napulya Boldizsár, 1609. P., Napulya és Patacsics István, 1610. P. és Napulya; 1611. P. és Draskovics Péter báró, 1613. és 1614. P. és Napulya, 1617. P. és Patacsics István. Ezen tisztségre csak a legképzettebb és legkiválóbb férfiak küldettek. Ebből megítélhetjük krónikájának hitelességét is az 1572-1626. évek történetére vonatkozólag. 1609-ben a «Belska gora» miatt pörösködött gotalováczi Gotál Gáspárral, Vuglovecski Mátyással a vuglováczi birtok miatt és unokatestvérével, Pethő Györgygyel némely Béla várához tartozó jobbágyok miatt. 1609-ben nősült és feleségül vette Bekovich Ilonát, kinek halála után 1618. febr. 18. nőül vette Patacsics Annát és lakodalmára meghívta a horvát főurakat és a horvát városok képviselőit; a lakodalmi ebéd Gránában, a vacsora Csanjevó várában volt. 1619-ben királyi biztos volt a szerb menekültek, uszkókok ügyében és Horváthország képviselője a magyar országgyűlésen. 1620-ban a horvátországi országgyűlés őt is beválasztotta azon bizottságba, melyet kiküldött, hogy a törökök ellen való közös védekezés ügyében egyezséget kössön egyrészről Horvátország, másrészről Stajerország, Krajna és Karantánia rendei között. 1622-ben Horvátországot képviselte a magyar országgyűlésen, Mikulics Tamás és Spolyárics Péter társaságában, és a horvát rendek nevében itt panaszt emeltek Frangepán Miklós hatalmaskodásai miatt. Utoljára 1625-ben képviselte Horvátországot a magyar országgyűlésen Vinkovics Benkő társaságában. Ezen az országgyűlésen érdekes dolgok történtek. A horvát küldöttek, különösen Vinkovics, a muraközi kérdés tárgyalása közben erősen vitatták, hogy a Muraköz Horvátországhoz vagyis Felső-Slavóniához tartozik és hogy azt ősidőktől fogva, mint önálló területet a Zrinyiek kormányozták. Vinkovics egyúttal a zágrábi egyházmegye ősidőktől való egyházi fenhatóságát a Muraközben vitatta, bebizonyítván, hogy azt még Szent László magyar király csatolta a zágrábi egyházmegyéhez; ez alkalommal védelmezte a zágrábi püspök eljárásának jogosságát is, a ki a Muraközből kiűzte a luteránus és kálvinista prédikátorokat. Ezen beszéd annyira dühbe hozta a protestáns rendeket és főrendeket, hogy nyilt ülésben megrohanták a kanonokot és haját, szakállát tövestől kitépték. Ez a tett rendkívül felizgatta a magyar országgyűlés összes katholikus egyházi és világi rendeit és a három horvát kiküldött rögtön távozott az országgyűlésről, kijelentve, hogy horvát kiküldött mindaddig a magyar országgyűlésen nem fog megjelenni, míg a szenvedett hallatlan sérelemért elégtételt nem nyernek. Az ügyben rögtön vizsgálatot tartottak a magyar rendek, a bűnösöket megbüntették és az elégtétel ebben állott: az 1625. LXII. törvényczikk kimondotta, hogy a zágrábi egyház nagyprépostja örök időkre helyet nyer a magyar felső táblán és egyúttal kimondja, hogy a legszigorúbb büntetés terhe alatt tilos a magyar országgyűlésen bármely tagnak személyes megtámadása és bántalmazása. II. Ferdinánd ezenkívül a zágrábi nagyprépostnak, úgy Vinkovicsnak, mint ezen állásban való törvényes utódainka a vránjai perjel (Prior Auraneae et abbas sanctae Margarethae de Béla) czímet adta, mit VIII. Orbán pápa is megerősített azon hozzáadással, hogy a püspöki mitrát is viselhetik. P. 1629-ben halt meg. «Magyar króniká»-ján kívül még számos horvát levél és oklevél is maradt tőle. A magyar eredetű Pethő család horvát ága még ma is virágzik.
Munkája: Rövid Magyar Cronica sok rendbéli fő históriás könyvekből nagy szorgalmatossággal egybeszedegettetet és irattatot Petthő Gergelytúl. Sicut Gentes quas delevit Dominus in introitu tuo: ita vos peribitis, si inobedientes fueritis voci Domini Dei vestri... Bécs, 1660. (373-1626-ig. Az 1572. évnél azon fontos megjegyzést teszi, hogy mindaz, a mit eddig írt a magyar történetet illetőleg Bonfinius, Jovius, Surius, Turóczy, Ransani, Heltai és Tinódi munkáiból van összeállítva, a mi pedig a horvátországi történeteket illeti, azokat Vramac Antal horvát krónikájából és Istvánfi Miklós művéből meritette. Adatait az 1572. évtől egész 1626-ig pedig így jellemzi: «Ezután immár bizonyosabb dolgok következnek, úgy mint melyek mi időnkben történtenek, a kikben magam forgottam, kiket pedig sok főrendbeli bizonyos és hitelre méltó személyektől is így értettem és hallottam, a mint meg vagyon írva»). Ujabb kiadásai: Az Magyar Krónikának Veleie, és Summaia Mellyet elsőben meg írt, s ki bocsátott Horvát, Thót, Dalmatia Országok Vitéz Bánnya Groff Zrini Miklós Pethő Gergely, neve alatt Bécsben Ezer, hat száz hatvan Esztendőben. Mostan pedig azon Historiát continuálván Ujonnan ki nyomtatta és szüntelen történt dolgokkal szaporította Felséges Császár, s Koronás Királyunk Erdélyi Udvari Cancellariusa, Tanácsa, és Nemes három székely székeknek sepsinek, kézdinek és orbainak Fő király Birája (Gróf Kálnoki Sámuel), az Magyar Nemzetnek tanuságára Bécsben 1702. (Az ajánló levél kelte: Irám a bécsi szállásomon. Die 10. Octobris 1702. Kálnoki nem folytatta igérete szerint a Krónikát, hanem P. Krónikáját változatlanul lenyomatta). Kassa, 1729., A magyar krónikának... tovább való terjesztése avagy negyedik, ötödik, és hatodik része. Foglalván magában 100 és 6 esztendőt 1627-1732-ig. Iratott és szép toldalékkal szaporíttatott Spangár András által. Kassa, 1734., 1738. és 1753. (Ezt a krónikát némelyek Kálnoki után Zrinyi Miklósnak tulajdonítják, ez azonban nincsen bebizonyítva).
Bob M. Athenás, 225 l. Horányi Memoria III. 72. l.
Katona, Historia Critica XXXI. 832. l.
Szabó Károly,Régi M. Könyvtár I. 402., 649. l.
M. Könyv-Szemle 1884. 250. l.
Petrik Bibliogr.
Katholikus Szemle 1897. 300. lap. (Margalits Ede).
Budapesti Hirlap 1900. 57. sz.