nyug. miniszteri tanácsos, az unitárius vallásközség főgondnoka, N. Lázár megyei főbiró és alsójárai Pápai Erzsébet fia, szül. 1816. jan. 13. Kolozsvárt; magánnevelője nagy-ajtai Kovács István történetíró volt; tanulmányait az unitáriusok kolozsvári főgymnasiumában, a jogot szintén Kolozsvárt a kir. lyceumban 18 éves korában végezte. A német irodalom javát már ekkor megszerezte és buzdította barátait Kriza Jánost és Szentiváni Mihályt a német írók fordítására. 1834-ben felesküdt a kir. főkormányszékhez. Ezután a politikára adta magát, különösen Széchényi István gróf reformeszméitől áthatva; mint kolozsmegyei tiszteletbeli aljegyző, derékszéki biró, pár év mulva főjegyző, hatásosan kezdett újítani, a latin műszavak helyett magyarokat kezdett használni, a márkális gyűlések jegyzőkönyveit oly classicitással szerkesztette, hogy Erdélyben mintaszerű főjegyzőnek nevezték. 1838. márcz. 28. nőűl vette Gedő Teréziát és alsó-járai jószágára költözött, 1840-ben azonban ismét visszatért Kolozsvárra, hol állandóan lakott. 1841-ben, 1846. és 1848-ban az erdélyi országgyűlésre követté választották, e mellett főjegyzői állását is megtartotta. Az Unio keresztülvitelében tevékeny részt vett. A szabadságharcz idején nagy buzgalmat fejtett ki; ezért Urbán ezredes fogsággal fenyegette, ha Kolozsmegyében a főnökséget el nem vállalja. Barátainak, különösen Mikó Imre gróf rábeszélésére elvállalta ezen tisztséget. 1861-ben főkormányszéki tanácsossá neveztetett ki. A Schmerling-korszak alatt lemondott hivataláról, annak buktával ismét visszahelyezték és megint a közjogi s közigazgatási referádát vette át. Az Unio újbóli kimondása végett Kolozsvárra összehívott országgyűlés működésében neki nagy része volt. Ezért 1866-ban Mikó Imre gróf mellett őt Kolozsvár meg is választotta képviselőnek a pesti országgyűlésre. Itt főtanácsadó volt az erdélyi dolgok rendezésében és az egy ideig fenntartott királyi biztos mellé Deák Ferencz kivánságára N. küldetett ki adlatusnak. A kir. biztosság megszüntével miniszteri tanácsossá neveztetett ki. 1873-ban szélütés érte s nyugalomba helyeztetett. Az unitárius egyház 1853-ban őt választotta főgondnokává. Egyedüli feje lett az egyháznak, miután püspököt kilencz évig nem volt szabad választani; a pusztulástól féltett egyházat bölcsességgel és tapintattal kormányozta, virágzásnak és jólétnek indította. Tanodáik megerősödtek, a tanárok száma szaporodott, fizetéseik javíttattak; köztőkéjük 160, 000 frttal szaporodott. Az angol és amerikai unitáriusokkal való viszony feleleveníttetett, ösztöndíjak alapíttattak. Súlyos betegsége miatt 1876-ban a főgondnoki tisztségéről is lemondott. Alapító tagja volt a Kisfaludy-társaságnak, Muzeum-egyletnek, Erdélyi gazdasági egyletnek; tagja volt a kolozsvári nemzeti szinház igazgató országos választmányának. Mint gazda is kitünő volt, birtokait megkétszerezte. Hazafias és közművelődési czélokra áldozatkész volt mindig. Meghalt 1878. január 7-én Kolozsvárt.
Kisebb dolgozataival lépett fel a Szemere Aurórájában és a kolozsvári főiskola körében alakult Koszorú cz. zsebkönyvben. Czikke az Uj M. Múzeumban (1853. I. Cserey Mihálynak az unitariusok kolozsvári főtanodája könyvtárában levő jegyzőkönyvének ismertetése). Országgyűlési beszédei az egykorú lapokban és Naplókban vannak.
Prot. Egyh. és Isk. Lap 1878. 5. sz.
Kelet 1878. 7. sz.
Keresztény Magvető 1881. 73. l. arczk. (Buzogány Áron).
Figyelő V. 326. l. és gyászjelentés.