zágrábi biboros érsek, szül. 1814. jan. 16. Tordán (Torontálm.), hol atyja M. István uradalmi tiszttartó, egyszersmind Torontálmegye albirája volt; M. a középiskoláit Temesvárt és Szegeden, a theologiát a temesvári papnevelőben végezte. 1834. okt. Lonovics József csanádi püspök által püspöki tollnoknak hivatott be, 1836. aug. miséspappá szentelték fel és egy évig mint Temesvár belvárosi segédlelkész, egyúttal mint egyházmegyei iktató működött; 1837-ben a püspöki szertartó és szentszéki jegyzővé, 1841. titkárrá és szentszékei ülnökké, utóbb irodaigazgatóvá neveztetett ki. Mint temesvári segédlelkész különösen érdemet szerzett magának az illyr ajkú fegyenczek lelki üdvére illyr nyelven tartott reggeli oltárbeszédei által, melyek horvát hazafiságának és emberszeretetének megannyi tanubizonyságai. 1848. febr. Ferdinand király csanádi kanonoki czímmel tüntette ki. Lonovics mellett 15 évi hivataloskodása alatt fejlődött ki keblében a józan haladás és reform ügye iránti szeretet, melyhez egész életében egyházi s polgári téren nű maradt. Kezdettől végig püspöke mellett jelen volt három nevezetes országgyűlésen (1839-40, 1843-44, 1847-48). Innét merítette M. szónoki tehetségének, erős logikájának, kifejezési szabatosságának kincseit, melyeket később alkalma volt a köztéren értékesíteni. Itt kötötte széles ismeretségeit, többször megfordulván nagynevű püspökével a külföldön, Budapesten és Bécsben a kormány és a nagyvilág tekintélyesebb köreiben. Temesmegye közgyűlésén már 1841-ben kezdett szerepelni, 1849-ben pedig a csanádi egyházmegyének a magyar hadsereg védelme alatt állt részein, a szabadságharcz legveszélyesebb szakában közel fél évig mint törvényesen kinevezett püspöki másodhelyettes, egyházi s hazafiú kötelességének megfelelőleg, szintoly ügyességgel és tapintattal, mint példás önfeláldozással működött. A magyar szabadságharcz elnyomatása után mint «forradalmár» a temesvári cs. és kir. hadbiróság elé állíttatott, 1849. nov. 17. hivatala-, czíme- s vagyonától való megfosztás mellett 4 évi várfogságra ítéltetett, melyből harmadfélévet Lipótvárott el is töltött. Deportálása előtt három hónapig együtt volt elcsukva a temesvári 14. számú kazamatában Murányi János temesmegyei főispán, Róka József kanonok, Szlávy József miniszter, Ormos Zsigmond alispán, Radványi István alispán, Zsigmondy mérnök és más kitünő fogylyokkal. 1852-ben amnestiát kapott és hazatért szülőföldére Tordára, hol az akkori kormány rendelete folytán köteleztetett egyházmegyei segédlelkészi minőségben működni, a belebbezési korlátok szigorú megtartása mellet. Igy szolgált harmadfél évig azon új székesegyházban, melyet ezelőtt három évvel mint kanonok és püspöki helyettes az isteni tiszteletre ünnepélyesen felavatott. 1855. okt. Csanády Sándor püspök, a kormány engedelmével, német-besenyői plébános-helyettesnek, 1859-ben kerületi esperes- és tanfelügyelőnek kinevezte. 1861. máj. elején királyi kegyelemből a kanonoki czímet visszanyerte s jún. Temesvár város közgyűlésén Temesvár gyárvárosi lelkészszé megválasztatott. Temesmegye biztottsági taggá, Temesvár pedig képviselővé választott. Első gondja volt az általa gyűjtött pénzen szentegyházát díszesen felékesíteni és gazdagon felszerelni, úgyszintén az elhanyagolt paplakot helyreállítani. A köznevelés terén kiváló tevékenységet fejtett ki; szegénysorsú magyar gyermekek nevelésére nyilvános gyűjtésekből és saját áldozatából egy 5000 frt értékű tágas iskolát és tanítói lakot építtetett és a tanító fizetéséről gondoskodott; a következő évben Temesvárt felállítandó reáliskolára 3000 frtot ajándékozott, kieszközölte, hogy a temesvári első hazai takarékpénztár, melynek ő volt elnöke, szintén néhány ezer forintot felajánlott. Országos, megyei s egyéb jótékony czélokra, valamint a szegényeknek mindenkor bőkezűleg adakozott. Élénk részt vett a megyei s városi tanácskozásokban. Több évig működött mint kerületi esperes, tanfelügyelő és a lugosi gymnasium mellett mint püspöki biztos. Érdemei elismeréseül 1868-ban vaska-szent-mártoni apáttá, márcz. pedig dulni cz. püspökké neveztetett ki. 1870. márcziusban ő felsége dulmi püspökké, júniusban pedig Strossmayer mellőzésével zágrábi érsekké nevezte ki. Később a bibornoki kalapot is elnyerte. 1868-ban a Lipót-rend nagy keresztjét, 1877-ben a szent István-rend nagy keresztjét nyerte, azonfelül valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki. 1886-ban ülte áldozó papságának ötvenéves jubileumát, mely alkalommal ő felsége is igen kegyes kézirattal üdvözölte. 1881-ben le akart mondani érseki székéről és a tihanyi kolostorba akart visszavoulni, de a király kérésére továbbra is megtartotta állását, egész haláláig, mely 1891. febr. 18. következett be. M. Zágrábban való hosszas tartózkodása alatt sem vesztett semmit magyarságából; magyar volt környezete, még cselédsége is.
Megyei s országgyűlési beszédei az egykorú lapokban és a Naplókban vannak. Egyházi beszédei kiadatlanok.
Arczképe; kőnyomat Vereby Soma Honpolgárok Könyvében. Pest, 1872. (VII.).
Vasárnapi Ujság 1870. 27. sz. arczk.
Vereby Soma, Honpolgárok Könyve. Pest, 1872. VII. arczk.
Halász Sándor, Országgyűlési Almanach. Főrendiház. Bpest, 1887. 98. l.
1891: Egyetértés; 1891. 20., Budapesti Hirlap 1891. 20., Pesti Napló 49. esti sz., Nemzet 49. esti sz.