nyug. szinész, szül. 1832. febr. 17. Pakson (Tolnam.); a szabadságharczban tüzér volt és altiszt lett belőle; mind a két lábán megsebesült 1850. okt. 2. lépett a szini pályára Kalocsán, Bács Károly vidéki szinigazgató társulatába; szorgalmas tagja volt a Molnár-féle budai népszinháznak; azután kevés időre a pesti nemzeti szinház karába szerződtették; innét a népszinházhoz ment át és annak megnyilta (1875) óta tagja maradt 1892. ápr. 1.-ig, mikor saját kérelmére 810 frttal nyugdíjaztatott. Apró szerepeket játszott, leginkább czigányokat vagy részeges kántorokat a népszinművekben. Az ország mint a «nemzet funeratorát» ismerte. Nevezetesebb ember ha meghalt, K. mindig ott volt a temetésén, ő vitte a keresztet, fejfát. Ez az ő kiváltsága volt már régen. Ott lépdelt a koporsó előtt magyaros gyászban és ünnepélyes komolysággal. Kossuth koporsója előtt is ő vitte a keresztet, már roskadozva. Ez volt utolsó működése. A koporsók koszorúiból mindig eltett egy-egy levelet, virágot, azokat gyűjtötte, betette a nevezetesebbeket rámába, a többit párnájába. A szobája tele volt temetési reliquiákkal. Elkészítette előre a saját koporsóját is, melyet befestett tulipánokkal s ráírta a nevét. A magyar ruhát soha le nem vetette; abban ment el Zágrábba is egy kirándulás alkalmával és a lembergi kiállításra, a hol a rokkant öreg az ő hosszú fehér hajával és szakállával, magyar öltözetében nagyon feltünt. Akkor hült meg és betegen ment a nagy-surányi szinész menedék-házba, (melynek megnyitásától fogva tagja volt), hol 1894. okt. 2. meghalt. Bényei István, a budapesti szinész-egyesület titkára mondott koporsójánál bucsúbeszédet.
Munkái:
1. A budapesti kerepesuti temető térképe. Bpest, év n. (Kőnyomat.)
2. E század jelesebb magyar elhunytjainak névsora. U. ott, 1894.
Naplót vezetett életéről, a melybe ennek minden jelentékenyebb mozzanata fel van jegyezve; ez kéziratban a család birtokában van.
Kiszlingstein Könyvészete.
1894: Pesti Napló 273. sz., Magyarország 279. sz., Vasárnapi Ujság 40. sz. (Nekr.) és gyászjelentés.