kegyes tanítórendi áldozópap és tanár, született 1707. augusztus 15. Egbellen (Nyitramegye); 1731. okt. 25. lépett a rendbe Privigyén; 1733. nov. 1. felszenteltetett Szegeden Falkenstein Adalbert csanádi püspök által. Tanított Szegeden az alsóbb gymn. osztályokban és a humaniorákban (lelkes magyar lévén, itten Koritsányinak nevezték); azután Korponán és Privigyén tanított; utóbbi helyeken többnyire mint hitszónok működött. Elbetegesedvén, mellbaja miatt Szent-Annára (Aradm.) ment, hol 1752-ben szélütés következtében meghalt.
Horányi azt írja róla, hogy leginkább kitünt a költészetben, melyre kiváltképen rászületett, mert könnyen, mintegy önként folytak tolából a szellemes latin versek, különösen a distichonok, úgy hogy az elegiában Ovidiussal, az epigrammákban pedig Martialissal vetélkedhetett. Bár egész seregét a verseknek írta le, mégsem volt rábírható, hogy csak egyet is kinyomasson. Alapi (Halapi) Konstantin rendtársának sikerült főnöke egy költeményét nyilvánosságra hozni, olyformán, hogy feddőleg buzdító elegiát intézett hozzá, hogy miért nem értékesíti fényes költői tehetségét, és így sikerült e költői levele válaszául mintegy kierőszakolni azt a nevezetes költői epistolát, melyet aztán Alapi (Halapi) az öveihez csatolva, több más társáéval együtt kiadott 1747-ben Nagyszombatban ily czimű munkájában: Apologorum Moralium libri VI. Elegiarum unicus. Ebben a 378-394. lapig terjed az, ily felirattal: Elegia X Apologia P. Marci a S. Davide, e Scholis Piis dum ad Poeticen stimularetur, tumultuaria et soica periphrasi authori reddita. Die 16. Maii, anno 1747. (Ennek előzményeül ugyanott áll Halapi fölbuzdító epistolája.) Ezen egyetlen fennmaradt elegiája elég volt arra, hogy kortársai előtt megszerezze neki a «bonus poeta» nevezetet. Révai is Latinajában (I. k. IV. Elegia) magasztalólag így szól róla: Ingens Parnassi gloria Marcus erat és azután: Ut saltem Marco proximus esse queam. Révai ugyanehhez az Elegiához csatolt jegyzetében egy-két vonással jelzi költői jelességét és közli kevésel elhunyta előtt irt saját epitaphiumát.
Horányi, Memoria Hungarorum II. 429. l. (Kiritsányinak írja s epitaphiumát szintén közli).
Csaplár Benedek, Révai élete I. 15., 20., 24., 42., 142. l.