Vissza a kezdőlapra


CIKKEK, DOKUMENTUMOK
Bálint Aladár: Rudnay Gyula képei
Marsovszky Miklós: Rudnay Gyula képei
Lengyel Géza: Iványi-Grünwald Béla - Rudnai Gyula
Sz. Haltenberger Kinga: Rudnay Gyula
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Bálint Aladár: Rudnay Gyula képei


Kis vidéki városban él, neve eddig csupán egy-egy műcsarnoki kiállítás alkalmából került felszínre. Tehetségét, törekvéseit alig ismertük mostanáig, az a néhány vászon, amely a műcsarnoki zsűri rostáján keresztül a közönség elé sodródott, fogyatékosan reprezentálja a művész rendkívüli képességeit. Az Ernst múzeumban rendezett kiállításán aztán impozáns módon elénk tárul Rudnay munkásságának eredménye, az a sok és maradandó érték, amelyeket egy kisvárosi élet lomha üteme közepett magából kitermelt. Egy ismeretlen világ elsüllyedt múlt szépségeit szövögette hosszú elvontságában, kemény magyar ősök, hervadt tájak torlódnak egymásra vásznain. Rudnay nem lágykezű alélt álmodozó, ki holdfénybe füröszti beteges figuráit, hanem erős, egész ember, fantáziájának bősége láttatja meg vele a sosem látott dolgokat. A történelem levegője suhan át mozgalmas kompozícióin. Ami a céhbeli történelmi festők nagy részének izzadságos munka árán is csak nagyon ritkán sikerült, a múlt élettel teljes megjelenítése, az nála majdnem magától adódó, talán akaratlanul is elért eredmény.

Rudnay Gyula Munkácsy művészetéből indult ki. E kiindulás úgyszólván mindegyik képén szembeötlő módon mutatkozik. Ez az alap, erre épít. A mélyen hangolt színskálán, lefokozott barnákon, éles szürkében, a külső jegyeken felül, kivételes festői ösztöne, fantáziája Munkácsy szellemének megértését, a belső rokonságot igazolják. Munkácsyból indult ki, de munkáin végig viharzik Velázquez, Goya, Delacroix szelleme is. Nagy mesterek voltak a mentorai és e mesterekhez komolyság, elmélyedés dolgában méltó igyekszik maradni. Léhaság, alantas érzésekre való számítás sohase bontja meg képei harmóniáját. Nagy célok, férfias, nehéz feladatok serkentik munkájában. Nyilván ezért érezzük képeit hiányosságaik mellett is oly halálosan komolynak, az a drámaiság, amely alakjaiból kisugárzik, ugyancsak ennek lehet sejtető jegye.

Önarckép kozák sapkában, 1915 körül 
(Nagyítható kép) Nagy tömegeket szeret megmozgatni Rudnay. Képein nyüzsög, egymás hegyén-hátán tolong a sok figura. Kisebb vázlatai erősebbek, valószerűbbek, mint ugyan e témát megismétlő kész kompozíciói. Úgy látszik, még nem tudja végső formáját megadni mindannak, ami fantáziájában felrajzott. Elgondolásban erősebb, mint a megcsinálásban. Figuráit nagyon gyakran a tónus nehéz páncélja borítja, e páncél alól nehezen tör elő a vér, az élet lüktető pirossága, az izmok, a szövetek anyagisága. Nagyon érdekesek Rudnay önarcképei. Kozákkucsmában, majd turbánban jelenik meg előttünk, vagy régi holland festők furcsa figuráinak egyikébe ömleszti énjét. Mély szomorúság ül ez arcokon, a szemek gödrében, a száj eltorzult vonásaiban fojtott keserűség parázslik.

Negyven éves koráig kellett Rudnaynak várni, míg egész arculatával szemtől-szembe került a közönséggel.

Forrás: Nyugat, 1918. 18. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00254/07571.htm



Marsovszky Miklós: Rudnay Gyula képei


A forma biztonsága a szemlélet biztonságából születik. A szemlélet biztonságát elveszítettük. A forma biztonsága így csak követelés, egyik legmélyebb és legsürgetőbb követelése beteg nyugtalanságú, kielégítetlen korunknak. Ha összefogóan nézzük: a mai művészet csak ennek a követelésnek a kiplakátozása. És csodához hasonlatos élmény, ha valahol mégis képeket fedez fel az ember.

A plakátnak egyetlen ambíciója, hogy minél kevesebb gyengédséggel taszítsa el magától az embert máshová, csak éppen a címet kell pontosan megadnia. De a Rudnay-kiállításon egész sereg olyan vászon akad, mely megállít és nem ereszt el, amíg egészen meg nem láttuk. Mert festőjük is egészen meglátta azt, amit rájuk festett.

A látásnak, az ábrázolandó valóságdarab megragadásának intenzitásán múlik a különbség kép és plakát között. A Rudnay Gyula szeme kemény, termékenyítő férfiöltéssel fogja meg azt, ami a tekintetébe került. Nagyon érzékeny és nagyon érző tekintet ez, de nem romantikusan érzelmes, nem kalandokat hajhászó és nem finnyásan válogatós, bár tudja, hogy mit szeret és mit nem.

Az ábrázolt természetdarab vonalainak beláthatatlanba iramodása nem lankad meg és mégis megfér a kép keretei között: ez a kép csodája. Így minden igazi kép a meghatárosodás legmélyebb értelmének szimbólumává válik. A kép a legteljesebb és legtalányosabb forma: a szavaktól menekedett ember formája.

Rudnay Gyula képeket fest. Néhány vászna előtt megnémult álmélkodással állunk meg: elveszítjük a szavainkat. Az ember minden boldogtalansága az élet és a szavak diszparitásában gyökeredzik és abban a kétségbeesett igyekezetben, hogy ezt a diszparitást megszüntessük. Így talán a kép az egyetlen igazi boldogság.

Ez a gondolatunk támadt a Rudnay Gyula képei előtt. De mondjuk meg mindjárt: csak a tiszta tájképek előtt, amikbe nem keveredik ember. Rudnay Gyula oeuvre-je ezekben a tiszta tájakban itt-ott elérkezett a teljességhez. Még a portrék színes, komoly és tartalmas emberábrázolása is elhalványul és megsúlytalanodik ezeknek a képeknek az érett gazdagsága mellett. A portré magányos létezésében mutatja meg az embert, kinek problematikussága csak a környező dolgokhoz való viszonyából adódik. Rudnay szemléletének problematikussága is a több alaknál és a természeti környezetbe helyezett embernél kezdődik. A máshol olyan biztos és átható erejű tekintet itt megbizonytalanodik és keresővé válik. A figurális kompozíciók a problémákkal viaskodó Rudnayt mutatják. Két csoportba oszthatjuk őket. Az egyikben egyetlen, vagy csak kevés alak könnyű, szinte felszínes rendben, finom akkordokba fogott színek, tetszetős, kecses játéka a vonalaknak. És a háttér, a természet is a dekoratív térkitöltés problémájává súlytalanodik itt és elveszíti a tiszta tájképek természetének mély, döbbenetes valóságát. Az ember ezeken a vásznakon magához súlytalanítja a természetet.

A másik csoportban a természet egészen eltűnik, csak emberek vannak a vásznon, kaotikus nyugtalanságú, belső plasztika nélküli tömegek, sötétség, melyből itt-ott kiszikrázik egy-egy színfolt. Mégis úgy érezzük, hogy ezekben a még formátlan tömegekben Rudnay fejlődésének egy új etapja érik és hogy ezek a kísérletek az új etap biztosan elkövetkező termésének csak első, még bizonytalan víziói.

De a tiszta tájképeken a kép mint forma már beteljesedett. Mondottuk: nem kalandokat kereső tekintet választotta ki a tárgyukat. Lelkiismeretes, teljes látású szemek a Rudnay Gyuláéi. Nem nyárspolgári lelkiismeretesség ez, mely a naturalizmus fecsegő részletezésébe fullad, de a művész lelkiismerete, aki egy pillantásban felmér és kihangsúlyoz minden lényegeset. Néhány vonal, néhány szín. Nem a verőfény formákat bontó tarka izzása, valami út állja a napnak, hogy a világ dolgai akadálytalanul megvalósodhassanak. Lágyvonalú dombok, szelíd lankák, néhány fa, sok ég, sok levegő felettük. Ívben vonuló vándormadarak fent a magosban, hogy felkapaszkodjék hozzájuk a szemünk minél teljesebben, minél szélesebb perspektívában megfogni onnét az őszi nap nagy nyugodt csendjét. Sok ég, aprócska felhők, alig észrevehető sűrűsödése és ritkulása a levegőnek: nem tudunk mást, aki az atmoszféra életét olyan kifejező mozgalmasságban és olyan kevés szentimentális drámaisággal ki tudná fejezni, mint Rudnay Gyula. Két sötét, terebélyes fa magasodik ki világos, könnyű lombú fiatal fácskák közül: a sötétség és világosság a fák sötétje és a fák világossága, nem a festőé. És mégis emberi hangon szólnak ezek a fák az életről, a születés és az elmúlás titkairól. Csodálatosan objektív líra ez, minden ellágyulás és minden lelkendezés nélkül való: az ábrázolt dolgok érzelmi tartalma erőteljesen és szemérmes önkénytelenséggel valósodik meg benne.

Bámulni való biztonsággal vannak elhelyezve az akcentusok ezeken a képeken, sehol sincsen csak egy kicsit több, vagy egy kicsit kevesebb is a kelleténél és semmi érzelmesség, semmi brutális, kívülről jött magyarázó szándék nem bontja meg a cél és az eszközök tökéletes ekonómiájú egyensúlyát. És a formát belülről, az ábrázolt természetdarab mélyéről felszínre hozott erők építik meg.

Áhítat fog el ezek előtt a képek előtt: íme a művész!

Forrás: Nyugat, 1925. 5-6. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00373/11326.htm



Lengyel Géza: Iványi-Grünwald Béla - Rudnai Gyula
(részlet)


Kezdetben volt a természet. Az a romantikus művész, ki oly érzékenyen reagál a jelen s a múlt eseményeire, ki érzelmi benyomásait tisztán festői eszközökkel oly szuggesztív módon tudja kifejezni: Rudnay Gyula is a természet-adta modell szigorú megörökítésével kezdte. Ma is ott áll művészete centrumában a valóság, bár nem ragaszkodik hozzá, "felszabadult alóla", mint ő maga mondja. S fantáziája bármily szárnyaló, pátosza bármily ütemes: a kifejezés módján dominál az éveken át folytatott természet-stúdium s rányomja bélyegét még a múltnak és a mesének, a visszaidézettnek s az elképzeltnek játékos színfeljegyzéseire is (Mulatozók, Betyárok, Nemes leány és szolgája, Urak és parasztok). Hitvallását a naturalizmus iránt akarva sem tagadhatná vagy felejthetné el az, aki a Cigányleány eleven, szinte megfogható, húsból formált s a szinte szöveg-anyag mineműségét is kifejező ruhába öltözött, pontos, részletező, simán festett képet alkotta - egyéb, az Ernst múzeumban megnyílt gazdag kiállításán látható ilyenfajta képeiről nem is szólva. Bastien-Lepage fényképező szeme látta meg ezt a figurát s a kéz, mely megörökítette, mindvégig híven követte a modellt. Igaz, a rajzban, főként a heverő test lábain mintha bizonyos naivitásra törekvés enyhítené a szigorú naturalizmust, s a háttér zöld dombsor-vonalának ugyanez a szerepe. De ezek csak kisebb jelentőségű járulékok, ezek mintegy jelzik, hogy a formák összevonása nem idegen a művésztől s csak rajta áll, mikor s hogyan lágyítja a valóság rideg képét.

Ámde: kezdetben volt a természet. A cigányleány kiemelkedő reprezentánsa Rudnay gazdagon változatos műveinek különböző csoportjai közül a természethez szorosan hozzásimuló képcsaládnak. Ebbe a rokoni körbe tartozik néhány igen jellegzetes tanulmányfej, egy csavargónak csorbafogú arca, egy "öreg polgár" szinte impresszionista - szokatlan - könnyedséggel festett képe s több önarcképe is, amelyek zárkózott, magába néző, erős intelligenciájú embernek mutatják.

Cigánylány - 1918 (Nagyítható kép) Hollósy mellől indult el Rudnay is. A forrás ugyanaz, mint amely a nagybányaiak művészetét táplálta. A fényváltozások és múló színhatások megörökítése azonban sohasem foglalkoztatta s csak elvétve bukkan fel művei között a könnyebb színfoltokkal kifejezett impressziók egy-egy példája (Csipkekendős nő, kendős nő). Rudnay naturalizmusa megfogható testeket, plasztikai teljességre törekvő csoportokat, erősen és egyénien jellemzett arcokat és alakokat formál. Ennek a naturalizmusnak édes testvére a romantika. Még nem beszélnek el történetet figurái, még nem szólnak szenvedésről, hajszáról, üldöztetésről, de reális formáikat már fűti és feszíti a romanticizmus. Erőteljes, sötét vad színellentétek, villogó fehérek sötétes, nyers tónusokon, kavargó viharos éghátterek, rohanások, harcnak szertelen mozdulatai. Munkácsy változatosabb, frissebb képeinek színskálája visszhangzik Rudnay számos képén s a tartalom, az indulatfestés gyakran Goya emlékét idézi fel.

Küzdelem, harc, összeütközés, expozíció keresi a megfelelő festői nyelvet. S mint hosszú, szorongató, lélegzetfojtó fájdalom után a felszabadító zokogás, úgy juttatja teljes kifejezéshez s megnyugváshoz a Menekülők témája s képe. Több változatban festette meg, egységes hatás, a drámai s a festői elem harmóniája szempontjából a 130. szám alatt kiállított áll elöl. Ez az, mely néhány esztendeje először fordította festője felé nagyobb tömegek figyelmét. Egyetlen s egyirányú hatalmas erőtől kergetett emberáradat sodrát mutatja a kép, s hinnünk kell, hogy a színeknek ezt a jajkiáltását az is megérti, aki nem ismeri a magyar nyelv zenéjét.

Menekülő asszony - 1917 (Nagyítható kép) A háborús évek elviselhetetlen feszültsége robbant ki a menekülők képeiben. Utánuk hangsúlyozottabban festői feladatokhoz nyúl a művész s múltjával, fejlődésével szervesen összefüggő, mégis meglepő eredményekhez jut. Ezek az eredmények legjobban megfigyelhetők kisebb finom tájképein (Fák a dombtetőn, Hegyvidék, Mátra és a többi). Az egyszerűsítésnek, stilizálásnak e tájképeken mutatkozó törekvését talán úgy lehetne kifejezni, hogy szerves elemekből összenőtt természeti formákat, a dombok hullámait, a fák láncolatát zárt, csaknem szervetlen tömegekké, halaványan geometriai formákra emlékeztető formákká igyekszik összefogni. Megvan, megmaradt plasztikájuk, de részleteik gyakran elmosódtak, színük könnyű s olykor szinte csak a hajlások jelzésére szolgáló segédeszköz. Csaknem minden figurális műve az egyénit, a különöset, a megjegyezni valót hangsúlyozza, ezek a könnyű s kedves tájképek inkább általánosítanak, s ha megfestésük nem volna oly nyugodt, kész, tetszetős is, tudással teljes is, összeköttetésük a természettel nem volna oly pregnáns, bizonyára felidéznék a szélsőséges új tájképfestőkkel való rokonság gondolatát.

Újabb figurális képei között kedvenc motívuma Rudnaynak a szabadban heverő, könyökére támaszkodó fiú. A nagyteremben háromszor-négyszer is visszatér ennek alakja, az egész beállítás, az igénytelen dombháttér, a ruha sok részlete világosan mutatja színben s formában egyszerűsítő s az említett tájképek felfogásával rokon törekvéseit. Biedermeier-ruhát ad az egyik heverő fiúra, mintha jelezné: még embert formáltam s arcot karakterizáltam ugyan, de megfogható realitást már ne keressetek ezeken a képeimen. S dekoratív színvázlatain még tudatosabb és hangsúlyozottabb ez az archaizálás. Kosztümös alakok odavetett, jelzett foltjai népesítik be a vásznakat, fő formáik biztosak és jellegzetesek, évtizedek alatt beidegzett tudás és készség nyomaival. Némelyik, a maga igénytelenségében, gazdag és teljes színfutamokat mutat. Bibliai kompozíciói nyilván következő fejlődési szakának egyelőre vázlatos, szűkszavú feljegyzései.

A tudáson, készségen, élményeket kifejező erőn, lendületen felül, mit Rudnay képei reprezentálnak, rendkívüli intelligenciájáról sem szabad megfeledkezni. Ez az intelligencia teljesen festői természetű. Ez segíti a stílusának leginkább megfelelő figurális és tájkép-modellekhez, ez biztosítja a tartalom, stílus és megcsinálás egyensúlyát, ez nemesíti pátoszát, mintha fejlődése menetébe is beleszólna. Kifejezési eszközei végtelenül gazdagok s szándékainak tökéletes alkalmazkodással állanak rendelkezésre. Nagyszerű orkeszter, kivételes tehetségű mester keze alatt, nem csoda, hogy hatalmas, most már nemzetközi közönség figyel reá, s akkordjai oly különbözően hangolt szívekben visszhangoznak.

Forrás: Nyugat, 1925. 5-6. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00373/11325.htm



Sz. Haltenberger Kinga: Rudnay Gyula


2003. júniusában pazar kiállítás nyílt a budapesti Ernst-Múzeumban: Rudnay Gyulára (1878 - 1957) emlékeztek kevésbé ismert, összegyűjtött képei kiállításával. Az - egyes műtörténészek szerint - "alföldi festő"-nek nevezett mester Pelsőcön született. Gyermekkorát Gömör különböző városaiban, községeiben töltötte, bohém vendéglős apja költözködéseit követve. A zenekedvelő édesapa szárnyai alá vette a nélkülöző vándorszínészeket, zenészeket, poétákat - ez ugyan roppant érdekes körülményeket nyújtott a fejlődő gyermeknek, de nem használt a család anyagi hátterének. Az ifjú Rudnay Gyula a budapesti Iparművészeti Iskola után 1895-1902 között Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben. A nyarakat Nagybányán töltötte. 1902-ben Rómában, 1903-ban Párizsban tanult, majd Hódmezővásárhelyre költözött, ahol szoros barátságot kötött Endre Bélával, Pásztor Jánossal és Tornyai Jánossal. Az első világháborút követően néhány évet Losoncon töltött, s ez az időszak szinte ugyanolyan fontos festészete szempontjából, mint a nagybányai és hódmezővásárhelyi évek. Míg a háború előtti időszakban szinte gondtalanul foglalkozhatott az alföldi táj legmegfelelőbb ábrázolásának kimunkálásával, a háborús élmények az emberi tragédiákra irányították figyelmét. Ekkor festette a menekülteket ábrázoló képeit, a Menekülő anyát és másokat, melyek mind-mind az emberi szenvedést jelenítik meg. Ezek megfestéséhez gyakran a felesége állt modellt. Losoncról távozva Rudnay 1922-től 1946-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára lett. 1947-ben Baján Népi Festőakadémiát szervezett. Festészetére nagy hatással volt Munkácsy realizmusa, a magyar nemzeti romantika és a nagybányai iskola. Tájképfestészetére valóban érvényes az "alföldi" jelző: mind hódmezővásárhelyi korszakában, mind idős korában, gyakori bábonyi tartózkodásai idején széles horizontú tájakat festett, falusi házsorokat a viharos égbolt alatt, gémeskúttal, kopár akácfákkal. Festészete másik fejezete a már említett emberi sorsok, tragédiák ábrázolása. S ez nemcsak a drámai események tükrében, hanem egyszerűen a mindennapi élet ábrázolásával - Öreg gömöri házaspár, Vízhordó, Krumplihámozó, Pihenő hegedűs, Táncoló parasztok, stb. - melyeken a mezítlábas, ráncos-homlokú, kidolgozott-kezű emberek szavak nélkül is nehéz sorsukról beszélnek. Itt említhetjük portréfestészetét is: modelljeit - feleségét - rendszerint valamilyen tevékenység közben ábrázolja. Ezzel a témakörrel látszólag ellentétben állnak a mulató, kiránduló társaságokat ábrázoló képei. Szinte valamennyin fehér abrosszal leterített asztal körül ülnek a XIX. századi ruhás alakok, a háttérben lovak, templomtorony, kulisszaszerű, sosemvolt épületek. A romantikus témájú képek festészetileg is kissé teátrálisak, gyakran komponálta őket boltívbe, drapériával, vagy legalábbis a kép sarkait besötétítette. Bár legtöbb méltatója ezeket a képeket többnyire derűsnek látja, én úgy érzem, hogy fájdalmas nosztalgia árad belőlük, vagy a valóság elől próbált velük menekülni. Önarckép (Gömöri legény) - 1930 körül 
(Nagyítható kép) Ezt erősíti bennem az a tény is, hogy Rudnay sok önarcképet festett, s ezeken gyakran ábrázolta magát valamilyen szerepben: mint zenészt, kozákot, vagy mint torz mosolyú faunt, stb. Rudnay Gyula 1912 óta gyakran állított ki mind külföldön (Bécs, Párizs, Velence, Milánó, Róma), mind hazai kiállítótermekben (Ernst Múzeum, Műcsarnok, Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria). Gyakran vett részt rangos csoportos kiállításokon is, s művei neves európai gyűjteményekben találhatóak. Munkásságát több kitüntetéssel méltatták. 1941-ben kapta meg a Corvin-láncot, 1942-ben kapta a nagy állami aranyérmet. 70-éves korában PRO ARTE kitüntetést kap, 1949-ben Kossuth Díjat, 1954-ben a Kiváló Művész címet adományozzák neki. Életművét olyan szaktekintélyek méltatták, mint Lyka Károly, Bényi László, Pogány Ö. Gábor, Bodnár Éva, Aradi Nóra és mások. Nemcsak a magyarországi festészet jelentős mestere, hanem a Felvidék is mély nyomot hagyott festészetében, valamint az Ő jelenléte is befolyásolta az itteni festőművészeket, mint pl. Gyurkovits Ferencet, Gerő Gusztávot, s egy korszakában Szabó Gyulát is. Hatása ma is érezhető, s Pelsőcön egyre erősödő kultusza kezd kialakulni. A helyi CSEMADOK kezdeményezésére 2003-ban immár másodszor rendezték meg a Rudnay Ifjúsági Alkotótábor-t. A lelkes rendezőket - a pelsőci Művelődési Házat és Samu Katalint - dicséri, hogy szakavatott képzőművészeket kértek föl a tábor vezetésére. Az első tábort, 2002-ben Lukács Zsolt, Kovács Ágnes és Szabó Ottó vezette, az ezévi tábor vezetői Rajkó Elli és Kálmán, szakmai vezetője Szabó Ottó. Meghívott előadóként részt vett Dr. Losonczi Miklós művészettörténész, aki Rudnay Gyuláról és kora művészetéről tartott érdekes előadást. Az alapiskolás korosztálytól a felsőtagozatosig vehettek részt tehetséges gyerekek, s a tábor jelentőségét bizonyítja, hogy vannak visszatérő résztvevők, akiknek a munkáján máris meglátszott a fejlődés. Nagy jelentősége van a pelsőci Rudnay-tábornak! Nemcsak a vakáció egy részének értelmes eltöltését biztosítja, hanem segít a tehetségek fölfedezésében, s esetleg a fölkészülésben későbbi tanulmányaikra. A tábor a legsikerültebb munkák kiállításával végződik. A szervezők megtárgyalják a résztvevőkkel a kiállítandó alkotások minőségét, a választás szempontjait, s a gyerekek ebből is sokat tanulhatnak. Megtiszteltetésnek vettem, hogy szólhattam pár szót ennek a kiállításnak a megnyitóján, s élmény marad számomra a sok kedves gyermekarc, melyeken a mosolyt gyakran homályosították el a búcsúzás könnyei. Szeretném hinni, hogy ezek a gyerekek maradandó emlékekkel távoztak s életre szóló szellemi értéket kaptak útravalóul.

Forrás: Gömörország
             http://gomororszag.host.sk/458.html



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére