Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Két alakos Kukoricatörők (1917 körül)

A MŰ SZÜLETÉSE
 
Bényi László könyvéből
Legéndy Péter írásából
Kukoricatörés-képek
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Az ötvenhat éves művészből 1917-ben nem váratlanul törnek fel tehetségének ismeretlen erői. De mintha ezekben az esztendőkben zsilipet nyitott volna nekik: elsodró hömpölygésük egyszerre mutatta meg művészetének gigantikus erejét. Mint egy magyar Gauguin, korosan rátalált festői látomásainak helyére egy darab valóságos magyar világban, olyan "témára", amely formáival, színeivel úgyszólván egybefoglalta számára hátralevő művészi mondanivalójának summáját. Az új és pályáját végigkísérő téma: a kukoricatörés.

Vízhordó lányok - 1903 (Nagyítható kép) A Hazatérők és a lengőszoknyájú, karcsú Vízhordó lányok vonulásának szinte novellisztikusan szép témája, mint ifjúkori versek lágy lírája messze maradt mögötte. Vaskosan, tarkán, harsányan, igazan áll előtte maga a valóság: belevág a termőföld sűrűjébe, a kukoricások rengetegébe. Rostos szárak sercegését halljuk töréskor, édesszáraz illatát érezzük a megtört száraknak, napszínű ragyogásuk sötétre, trópusi sötétre festi azt a kis darab eget, amely kilátszik a szárak mögül az ember számára, akit szinte elborítanak. Az előtérbe nyúló barna kezek, inas karok ritmikus mozdulata, s a munkába feledkező, kicsit meghajtott fejek szuggesztíven ismétlődő motívumok e képein. Szinte megittasodik a látvány adta színek tobzódó tarkaságától, s eredeti erejükben ragyogtatja őket: szoknyáinak pirosa, fehérje, lilája, búzakékje, a kukorica narancssárgája, a déli nap fekete árnyéka, a karok téglaszíne olyan természetesen férnek meg képein egymás mellett, mint a valóságban. S percig sem juttatják eszünkbe a festészet kánoni színtörvényeit, áthághatatlannak ítélt elveket a kiegészítő és átmeneti színekről, vagy a fehérrel, feketével való bánásmód szigorú etikettjéről.

Egyik festőkollégája, Koszta képe előtt állva megjegyezte, hogy "a fehér nem szín". Különös, hogy ez a művész nem figyelte meg Koszta fehéreinek rendkívüli színgazdagságát, a finoman kopott arany okkereket, a kadmiumok, chromsárgák, de akár a chromoxid-zöldek vagy kobaltkékek megszámlálhatatlan árnyalatait. Persze oly virtuózan veszejti el ezeket a színeket a spachtlival felkent fehér masszában, ahogyan például alkonyodáskor már csak sejtjük - rózsaszíntől türkizig - az eltűnt színek nyomát. Kosztának - mint az alkimistáknak az arany titkán - szüntelenül a színek titkának felderítésén járt az esze. Egy ízben, a szentesi határban, a nyomába szegődött gyermekeknek, kíváncsiskodásukra azt felelte: "Megyek színt keresni." S látták, hogy ezúttal nem képet fest, hanem színcsíkokat próbál különböző papírokon. Az is szentesi történet, hogy egy mázolótól egyszer azért vásárolt meg egy fél ajtót, mert megkapta őt az odakent ecsetvonások színének érdekessége. Hasonló okokból egyszer állítólag elkérte a szobafestők vászonrongyait, hová ecsetjüket törülték. Bizonyára a festékrétegek viselkedését, egymáson és egymás mellett, azok gyűrődését, kopását figyelte meg a véletlen e játékain. Az ilyen anekdoták jelentőségének megítélésében azonban ne essék félreértés, fontosságot tulajdonítani nekik körülbelül annyit jelentene, mint a tudós felfedezése helyett azt méltatni, amit gondolkodása közben botjával a porba firkált. Mert nemcsak hogy különleges színvilágához, hanem még technikája felderítéséhez sem nyújtanak érdemleges adalékot.

Forrás: Bényi László: Koszta József, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1959, 38-39. oldal




Koszta festészete az 1910-es évek második felére tökéletesen kialakult. A '20-as évek elején sikerült saját tanyát vásároljon a Szentes határában fekvő ún. Várfokon. Feleségével, Annuskával ott rendezkedtek be a tanyasi életre, és közel harminc éven át szinte ki sem mozdultak onnan. Az istállóból alakított magának műtermet, és közvetlenül a ház mögött volt az a kukoricás, ami sok képének témája lett, "az örök modell, amelyhez nyúlni nem volt szabad, amely ott maradt a letarolt mezők között ősszel és télen is". Egymás után festette jobbnál jobb képeit, melyekkel Európa számos nagyvárosában rendezett kiállításokon jelentős sikereket aratott. Ezzel Koszta élettörténetének változatos eseményei tulajdonképpen véget is értek. 1949-ben bekövetkezett haláláig további új és fontos adatot már nem említ a szakirodalom. Lyka úgy emlékezett vissza Kosztára, mint aki "tehén-, malac-, liba-, tyúktulajdonos, festőművész és tanyabirtokos" volt, akit "az állatai meg a földje mellől nemigen lehetett elmozdítani. Modelljei állandóan kéznél voltak, és főleg ingyen: festette a kukoricatörést a saját kukoricásában, festette a verőfény villogását a saját háza fehér falán".

Forrás: Legéndy Péter: Éjszakai napsütés. Koszta József festészete, Havi Magyar Fórum, X. évf. 11. szám 2002. november 80-83. oldal



Kukoricatörés-képek


Nagyítható kép Nagyítható kép Nagyítható kép




Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére