Vissza a kezdőlapra


CIKKEK, DOKUMENTUMOK
Elek Artúr: Koszta József
Dömötör István: Koszta József
Bóka László kultuszállamtitkár beszéde
a Koszta-kiállítás megnyitó ünnepén
Lyka Károly: Koszta József az Alföld festője
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Elek Artúr: Koszta József


1897 volt az újabb magyar művészetnek legjelentősebb esztendeje. Abban az évben jelent meg első ízben a magyar művészet történetében Nagybánya neve. Egy lelkeket igéző hatalmas egyéniség köré csoportosult fiatalok és érő tehetségű művészek társasága a festői naturalizmus igéivel vonult be a fővárosba. Szándékuk és cselekedetük forradalmi tett volt, bár ha nem is előkészítetlenül következett el. A naturalista festés abban az időben már nálunk is túljárt első hősi korszakán. Deák-Ébner Lajos Párizsból, mások Münchenből és egyéb német városokból a naturalista szemlélethez edződött érzékekkel tértek haza és mentül közelebb igyekeztek férni az élet optikai hatásaihoz. Törekvésük azonban inkább az élő alakzatok és mozdulataik pontos és a természetre híven emlékeztető megrajzolására irányult. A szín nekik még másodrendű valami volt: félénken is közeledtek feléje. Nagybánya éppen a színlátás bátorságára, a természet színességének megalkuvástalan föltárására tanította meg művészeinket.

A nagybányaiakkal egyidőben, de tőlük függetlenül, számukra sokáig ismeretlenül indult el jövendője felé egy elemi erő, amely kevésbé öntudatosan ugyanazt akarta és ha nem is közvetetlen hatásában, de eljövendő kibontakozásában ugyanazt jelentette művészetünk számára mint Nagybánya. Koszta Józsefnek hívták, és senki sem tudott róla, mikor 1897-ben először jelent meg "Hazatérők" című festményével a Műcsarnok nyilvánossága előtt. Már harminchárom éves múlt és addigi életének javarésze az élettel való viaskodással, nyomorgással, ide-odahányódással telt el. Az igazi tanulást is későn kezdte (Pesten, Bécsben és legeredményesebben Münchenben), a szerepléssel is megkésett. Az élet és emberképű megszemélyesítői sokáig kegyetlenül bántak vele.

Első ismeretes képe, a "Hazatérők", a Szépművészeti Múzeumban függ. Rajta először találkozunk azokkal a motívumokkal, melyekhez majdnem egész pályáján vissza-visszatér Koszta: a tág mezővel, a messzi horizonttal, mely fölött fenyegető nedvekkel terhes felhők függenek és a felhők mögött lenyugvó nappal, melynek felhőkön megszűrt fényessége a mező füvei között bujdosik, a szénaboglyákkal és a térbe állított emberi alakokkal, melyeknek foltja sötéten rajzolódik a szemhatárra. Egyszerű motívumok, de a színekbe elmélyedésre sok alkalmat adók. Ezen az első képén még alig érzik az a mohóság, mellyel Koszta nem sokkal utóbb a színek lelke felé igyekezik érzékeivel. Még erős benne a rajzos érdeklődés, kivált az emberalakjaiban, de a tájékban is, melyen sok minden apróság túlságosan is foglalkoztatja a művész figyelmét. A levegő még nem lágyítja meg az alakok körvonalait, az ember és a táj még egymástól elhatárolt festői elemek a képen. Csak az esőfelhők színereje sejteti a nézővel, hogy a természet rejtett színességének olyan erejű feltárója született meg, aminőt nem ismert addig a magyar művészet.

Első képe meghozta Kosztának az első sikert. Bejut a Benczur-iskolába, ösztöndíjat kap, lelátogat Olaszországba és Rómában mély megindultsággal áll meg Velazquez Innocentus pápája előtt. De sem Itáliában, sem Budapesten nincsen maradása. Hosszabb időre el-eltűnik és senki sem tudja, hová lett. Az Alföldet járja olyankor, meg-megállapodik Szolnokon, Abonyban, Czibakházán, Szentesen. Az Alföld végtelen ege és levegője nélkül nem tud meglenni. Itthon, a művészek kávéházában úgy beszélnek róla, mint hóbortos jelenségről, akinek időnként egyszerre nyoma vész, aki elbújik, senki sem tudja hová, hogy épp oly váratlanul felbukkanjon valamelyik kiállításon. Soha sem üres kézzel kerül vissza. Egyre több és mélyebb színességet hoz magával. Szinte látni véli az ember, amint a kurta és zömök ember fejét leszegve belefúrja magát a természetbe, egyre mélyebbre, mélyebbre belé. Minden fátylát keresztül szakítja, minden hagyományon, szokáson, művészbabonán rést nyit, úgy keresi a konvenciótól ment színt, a természet ősi színjátéka mögött a színek elevenét.

Koszta József: A mezőn - 1904 (Nagyítható kép) Czibakházán festi 1904-ben "A mezőn" című képét, amelyet szintén a Szépművészeti Múzeum őriz. A már ismert motívummal találkozunk rajta, más elrendezésben a lemenő nappal, mely halványsárgára festi a szemhatár fölött hánykódó felhőket, fölöttük a sötét kékes-szürke háborgó viharfelhőket. A zöld mezőn, melyen az árnyék már minden színt feketével itat meg, szénát gyűjt két asszony. Az egyik kupacba gereblyézi, a másik lehajlik és két karjával felragadja a szénát. A két alak már teljesen festői felfogású: egyszerű két színfolt, amely nem válik el környezetétől, hanem beléjük oszlik, kontúrjaik feloldódnak a levegőben, amely mint minden részletet egybefoglaló tónus tölti ki a kép mélységét. A két alak árnyékos felével fordul a nézőnek, foltjuk azért sötét, csak itt-ott súrolja őket egy-egy fénysugár, s ott mindjárt nagy erővel érzik a feltakart szín. A sötétedő alkonyaton mindenütt áthatnak Koszta színei, különösen a mező zöldjei, melyeket a felhőkön keresztül szüremlő estéli világosság derít föl. S amilyen nagyszabású a felfogás, olyan az előadás, a megfestés módja: széles ecsethúzások, melyek mégis csak vékony festékréteggel fogják be a vásznat. Apróbb színfoltokból rakódnak össze a messzebbről széles és egységes hatású színfelületek. És mégsem egyszerűsítése ez színlátásnak, inkább követése a természet mutatta színkép minden bonyolultságának. Ez a levegővel nedves hatásúra itatott tájkép már mesternek műve. Hatalmas temperamentum érzik benne, a képzeletnek nagy megelevenítő ereje. Ilyen a hatása ma is, annyi esztendőnek múltán, mikor szomszédságában a kortársak festményei mennyire megöregedtek már.

A természettel való közvetetlen és megszakítatlan érintkezés Koszta művészetének egyik lényeges föltétele. Ellentmondásnak tetszik azért egy törekvése, amely művészi pályáján meg-megújhodva követel érvényesülést: az a vissza-visszatérő vágya, hogy a természet scenáriumától függetlenítse magát, hogy mást fessen egyszer, mint amit a természet készre rendezve tesz elébe, hogy önállóbban csoportosítson emberalakú színes foltokat, mint ahogy azt a naturalizmus általában szokta, egy szóval: hogy megszerkessze a természetet, hogy a szónak olyan értelme szerint komponáljon, mint ahogy azt a reneszánsz olaszai tették, köztük is különösen az, kinek "Mennyei és földi szerelme" olyan nagy hatással volt reá első olaszországi útja idején. Mélyen benne gyökerezik ez a vágyódás Koszta lelkének öntudatlan régiójában. Először müncheni inaskodása korában jelentkezett benne sürgető erővel, mikor Wilhelm von Diez osztályára került az akadémián. Diez a történelmi genre-képnek volt művelője. Mint Piloty tanítványát valami meleg és gömbölyded kedélyesség különböztette meg mesterétől. Nem szerette a pátoszt, de szerette a maga értelmezése szerint a természet igazságát. Diez "Compositionsschüler"-nek vette maga mellé a fiatal magyart, s az ő biztatására fogott bele Koszta Mátyás királynak Beatrix-szal való első találkozását ábrázoló festményébe. Hálásan és szeretettel emlékszik erre a mesterére Koszta. Dieznek különösen a személye nagy hatással volt reá, világnézeti és művészeti-etikai tanításait, ahogy korrigálás közben a tanítóból önként kiszabadultak, sohasem feledte el. Diez idealizmusra és a művészeti cél következetes keresésére nevelte tanítványait. Ha hosszabb időt tölthet Diez körében, talán egészen másképp alakul Koszta pályája. De ösztöndíját megvonták hazulról és a nyomorúság visszakergette Pestre, 1895 őszén.

Itthon a Benczur-iskolának lesz tagja. Nagy kompozícióját akarja megvalósítani, de gyöngének érzi erejét és meddő kísérletek után félbehagyja a munkát. Jó ideig csak a természetben szerzett látási élményei foglalkoztatják, de közben újra Mátyása és Beatrixa elé ül és nagy gyötrődve megkomponálja a képet. Az 1905-re kiírt római Fraknói-díjra pályázik vele és meg is kapja az ösztöndíjat. Lehetővé válik számára, hogy hosszabb időt Rómában töltsön.

A "Mátyás és Beatrix" kompozícióját két alakban ismerjük. Az időrendben elsőt még Münchenből, Diez iskolájából hozta haza Koszta és itthon ki is állította. Mozgalmas sokadalmat ábrázol a kép. (Koszta egész oeuvrejében nagy ritkaság a kettőnél több alakos festmény.) Annyi rajta az alak, hogy áttekinthetésük végett kénytelen volt a kép terét kimélyíteni. Így történt, hogy a kép tulajdonképpeni tárgya, Mátyásnak találkozása Beatrix-szal a festmény hátterébe szorult, ami azt jelenti, hogy a jelenet alakjai méretre is megkisebbedtek az előtér alakjaihoz képest. Koszta oeuvrejében szokatlan megjelenésű alakok, jelmezes férfiak, nők, ornátusos papok, katonák és lovak népesítik be a vásznat.

Müncheni korszakában Koszta alapos rajztanulmányokat végzett, mint első naturalista művészeink általában. A rajzban való komoly készültség megérzik a kép alakjainak, s különösen az előtérben rövidülésben látszó hatalmas pisanellói lónak rajzában. A téma és a benne rejtőzködő feladat Kosztát nem hagyta nyugodni, - mint említettük, újra meg újra visszatért hozzá és kereste megoldását. A római díj egyenes felszólítás volt arra, hogy végre késszé fejlessze régóta alakuló tervét.

Nagy fogadkozásokkal és nagy reményekkel indult másodszor is Rómába. Inspirációt, egyben tájékoztatást és útbaigazítást várt a reneszánsz nagy mestereinek szellemétől, mint annyi elődje, magyar és idegen, ki a barbárok sötét országaiból a világosság fénylő közepe felé igyekezett. A Rómába vetődött német festőkön figyelték meg, hogy legtöbbjüknek képességei elkorcsosultak Latium fővárosában, tehetségük az örök mesterek árnyékában megállott, vagy éppen visszafejlődött. Rájuk nehezedtek az évezredes emlékek és lenyomták őket a földre. Nem egyjük soha nem tudott többé lábra kapni, és a németek méla temetőjében, Cestius gúlája alatt, mint rég elfeledett nevű művészek - hajdan lobogó reménységek - alusszák örök álmukat.

Róma tehetséget megbénító levegőjének hatásával Koszta is hamar megismerkedett. Az ő esete - és kortársaié - súlyosabb volt, mint elődeié. Ő egy bizonyos irányba beállított látószervezettel került ki Olaszországba. A jelenségeket ő már régóta nem rajzos mivoltukban látta, hanem színfoltok alakjában. S Rómában és környékén a mindig tiszta és átlátszó levegő keményre kiszárított és rajzosra redukált mivoltukban mutatja be a szemnek a jelenségeket. Koszta és a naturalista színlátásban nevelkedett festők általában megszokták, hogy a színek virulását keressék a természetben. S a római Campagnában úgy érezték, hogy a szín elhúzódik előlük, kiszikkad, nedveit, zamatát veszti és a színes foltból mint a csontváz búvik elő a rajz. Hasztalan rándult ki Rómából és kereste Castelgandolfo erdeiben, egében a hazai színeket. A Campagna száraz levegője kijózanító módon exponálja a természetben mindazt, ami vonal, ami sarok, ami él benne, nem úgy, mint a hazai párás levegő, mely minden kemény körvonalat legömbölyít és folttá lágyít. A naturalista festő egész fölkészültsége olyan természetű, hogy festői eszközeivel nem tudja megragadni ezt a másféle természetet, amely nem tűri a vázlatos előadást, mert csak késszé kiérlelve hat az ábrázolásban. Igaz, a Campagna is síkság, csakhogy gyér vegetációjú síkság. A fű már tavasz végén megsárgul rajta. S fák helyett a római építmények halhatatlan romjai nőnek ki a földből, falak, vízvezeték-maradványok, kövek és téglák. Ami fa pedig mégis megnő tűzhányóból lett talaján, az is majdnem olyan, mintha emberi építmény volna: a Campagna píneái és ciprusai a növényi természet szobrászi képletei, a szabályos, mozdulatlan, rezdületlen, az elmúlhatatlan örökkévalóságot jelképező alkotásai a hatalmas ismeretlennek. Ilyen a római természet, megilletődés nélkül való, fönséges, klasszikus. Csak a koratavasznak vannak abban a természetben elérzékenyülő mozzanatai, halk és rejtett fölvidulásai, szűzi megborzongásai. De azoknak fölfedezéséhez másfajta temperamentum szükséges, mint Kosztáé. A hazulról messze elvetődött magyar elkeseredetten kereste a buja lombot, a nedvektől duzzadó füvet, az alkonyati égen viaskodó esőfelhőket, a kékes árnyékot, a puha televényt, mely a földnek felszínét legömbölyíti és a lágyság érzetét kelti rajta. A római természet alig ismer ellágyulást. A föld ott kemény és zordon szikla, melyet legfeljebb ujjnyi vastagon fog be a sziklából morzsolódott humusz. A római természet heroikus természet, kemény húsú, összezárkózott, szűkszavú, de fönségesen beszélő. Színnel, a festő nyelvén alig megszólaltatható.

Hozzámelegedni ehhez a természethez sohasem tudott Koszta. Hiába keresett benne inspirációt hazulról hozott képtárgyához, a Mátyás és Beatrixhoz. Pedig a kép kompozíciója - már ami a vonal és folt-szerkezetét illeti - nagyjából meg volt oldva, mikor Rómába érkezett vele. Ékben találkozó két csoportban ábrázolta meg rajta azt a jelenetet, melyben Mátyás király lesegíti mennyezetes hintójáról fehérruhás aráját, az ifjú Beatrixot. A baloldalsó csoport előterében a hintó hatalmas lovai topognak, a jobboldalsó csoportban a főpapok és főurak járulnak a királyi ara elé. A két csoportot a hintó, Beatrix és Mátyás alakja fűzi egybe. Az alakok többsége mozgásban van, a repdeső ruháktól, zászlóktól általában igen mozgalmas hatásúnak ígérkezett a kép, mely első változatától leginkább abban különbözik, hogy mélysége lényegesen megcsökkent, alakjai - és egész cselekvénye - csaknem egy síkban terült szét a kép előterében, közvetetlenül a néző szeme elé. Csak a színkompozíció nehézségeivel nem tudott megbirkózni Koszta. Életében először próbált olyat festeni, amit nem úgy ragadott ki a természetből, hanem amit maga kényszerített beléje. És irtózott a konstruálástól: az volt a vágya, hogy képének színessége önkéntelennek hasson, olyannak, mint maga a természet. Különösen az előtér három alakjának - három papi férfiúnak - színakkordjával vesződött sokat. Az aranysárga, a piros és a fekete foltját vágyott valami olyan módon egységbe foglalni, hogy a három szín izzó magja áttűzzön a harmónián. Színproblémáinak megfejtésében addig a természet inspiráló ereje volt mindig segítségére. Ezúttal valami olyan színmegoldásnak érezte szükségét, amely a víziószerű színességhez járjon közel, és olyanhoz ihletet hiába keresett az otthoni természetben. Hiába az olaszországiban is. Két évi római tartózkodás után dolgavégezetlenül tért haza nagy vázlatával, és mint élete tulajdonképpeni feladatát tartogatta a befestett vásznat műtermében. Ma már csak fényképe van meg. Az oláhok elpusztították Szolnokon.

Koszta József: Háromkirályok - 1906-07 (Nagyítható kép) Jó negyedszázad töprenkedéseinek és kísérletezéseinek eredménye semmisült meg vele. A küzdelem azonban, melyet nagy problémájával viaskodva önmagával vívott Koszta, nem volt hiábavaló. Képzeletét - talán anélkül, hogy önmaga észrevette volna - bizonyos mértékig függetlenítenie sikerült a természettől. Megtanulta, hogy a művész hogyan diktálhatja a természetnek a maga színakaratát. A nagy történeti kompozícióval küszködtében festette nagy képéhez mintegy tanulmánynak "A napkeleti bölcsek" című vásznát (a Szépművészeti Múzeumban, 376. szám). A lényegesre egyszerűsítve kísérelte meg rajta amannak főproblémáját megoldani. A sok alak helyett mindössze négy alakot vetett vásznára. A Madonnát, amint zöldzubbonyosan, fehérszoknyásan és fátyolosan a zöld füvön trónol a szabad ég alatt, és előtte, a kép jobbfelén a három bő palástos bölcset: egy-egy sárga, fekete és sötétvörös foltot. A Madonna foltja Beatrix fehérségének, a bölcseké a három főpap színének felelt meg. Erős napsütésben izzik a jelenet, de úgy, hogy a három alak foltjának nagyobb részével mély árnyékban van, a tulajdonképpeni szín rajtuk arra a sávra szorítkozik, amelyet a napfény ér, ott azonban a szomszédos feketeség ellenhatásaképpen fékezetlen színerővel harsog fel Boldizsár palástjának nápolyi sárgája, Menyhért feketéje és a szerecsen Gáspár köpenyének sötétvöröse. Mindezeket a színeket pedig a fehéresen szürkéskék ég foglalja össze harmóniába. Először jelennek meg ezzel Koszta képein transzponált színek. Önmaga képzeletéből tette át vászonra színeit, még egének sajátos kékjét, füvének zöldjét is. Színfoltjainak szélességében és abban, ahogy fényesre világított helyeit meglepően kitakarja a sötét árnyékból, van valami lappangó szándékosság, valami, amit bizonyos fokig dekoratív törekvésnek lehetne nevezni. Csak bizonyos fokig, mert a kép foltkompozícióján és rajzán még kevéssé érzik az elhatározottság és a tudatosság, s a különböző domináns színek sincsenek még eléggé szerkezeti összefüggésben egymással. Még nem adnak magától értetődőnek ható színkompozíciót. Így is nevezetes fejlődési állomást jelent Koszta művészetében ez a képe. Új stílust, legalábbis a kezdetét egy új stílustörekvésnek. Koszta művészetének elismerése, hivatalos és nem hivatalos megbecsülése ezenközben igen sajátságosan alakul. Azok közé a művészeink közé tartozik, kik az állami képvásárló bizottság figyelmét már működésük elején felköltötték. Az állam korán kezdett vásárolni tőle és nem is keveset. A Szépművészeti Múzeumban művészetének régibb korszakai szépen vannak képviselve és jó munkái függenek több vidéki múzeumunkban is. Ezt a kedvező elbánást Koszta, ki soha semmiféle kotériához nem tartozott, ki világéletében remeteéletet élt a vidéken és a fővárosba csak rövid napokra rándult föl, nyilván magukért beszélő kvalitásainak köszönhette. A hozzáértőknek lehetetlen is lett volna rá nem ismerniük műveiben a rendkívüli tehetségre. Míg azonban más művészek hasonló esetében a kartársak elismerése hangosan nyilvánul, annyira hangosan, hogy a kritikában is visszhangot ver és hangja a sajtó útján eljut a közönség füléhez, Koszta esetében a művésztársak megbecsülése szinte hangtalan volt. Gúnyos elmék az embert kezdték ki ebben a művész nyelvén beszélő elemi erőben. Emberi furcsaságai, egész lényének igénytelensége és látszólagos kezdetlegessége miatt a művészt is lebecsülték benne. Pedig hát az érzést, a bánatot, haragot és örömöt, a megindulást és föllelkesedést, mely a természet gyönyörűségein elfogta, érzéseinek rendkívüli erejét, ami színeinek rendkívüliségében fejeződött ki, mégis csak az ember adta benne a művésznek. Alig egy-két művészünk gyönyörködött nekilelkesedve ebben a burkában lüktető hatalmas tehetségben. S a kritikában még akkora fogékonyság sem volt.

Koszta ezt a sorsot türelmesen viselte. Nagyobb méltatlanságokat is lázongás nélkül tűrt, például azt a visszautasító választ, mellyel a Képzőművészeti Tanács római ösztöndíjának meghosszabbítását megtagadta. A természet, amely egyre mélyebbre nyílott ki előtte, mindenért kárpótolta. Évek múltak el zajtalan dolgozással, és a szakadatlan munka eredményeképp a Műcsarnok majd minden kiállításán fel-felbukkant Kosztának egy-egy képe. Olyankor a művész is föl-fölrándult a fővárosba, megjelent művésztársai között, egykedvűen beállott tréfáik célpontjának, azután egyszerre csak eltűnt és megint senki sem tudta, hová lett. Ingujjra gyürkőzve, meztelenre kitakart lélekkel ment neki a pusztai természetnek. Valósággal nekiment, szemével belevájta magát a színességébe és megkereste színeinek titkát. Mindig "az" igazságot kereste a természetben, mindig "a" természetet a művészetben, s amire végül minden titok mélyén rátalált, az önmaga lett. Mint minden nagy naturalista festő, a természet esetlegességein által eljutott a művészet törvényszerűségeihez, a véletlen és ingadozó értékű szépen túl eltalált az állandóhoz és örökhöz: a stílushoz, még pedig egyben műfajának és önmaga egyéniségének stílusához. Az ő példája mindig hatásos cáfolata lesz annak a felfogásnak, mely a naturalizmustól megtagadja a stílus lehetőségét.

Hogy az évek folytán mivé fejlődött Koszta művészete, 1917-i első gyűjteményes kiállítása mutatta meg. Egy teljesen kialakult stílusú, minden ízében egyéninek ható művész jelent meg rajta a közönség előtt. Olyan festő, kinek iránya a "naturalizmus" meghatározásában már el nem fért, noha színei az élet és a természet színei voltak, akinek művein megérzett, hogy mindig a természettől kapja ugyan az ihletet, de színeit a maga különös módján adja vissza, nem mint megfigyelést, hanem mint élményt. Színei a természet kosztai színei, immár nem a régi vegyítetlen színek, hanem árnyékkal, vagy fénnyel transzponáltak. Képein óriási színerővel világítanak ki az árnyékba takart részek közül színes foltok, fehérek, vörösek. Csak formai motívumaiban nem mutatott különösebb változást ez a művészet. De a téma és a formai motívum kérdése teljesen mellékes része is Koszta művészetének. Témája és motívuma a szín, amelynek megjelenítéséhez és szerkezetbe foglalásához a legegyszerűbb formai ürügyekkel beéri: egy-egy tanyaudvarral, pusztai szélmalommal, vízben tükröződő cigányputrikkal, vagy a régi kosztai témával: a napszállatban színesedő mezővel, rajta keskeny fénysávoktól megérintett, egyébként árnyékba takart emberi sziluettekkel. Annál gazdagabb lett színbeli motívumainak készlete. Mint új színkompozíciók jelenik meg képein az éjféli mélységű kék ég, meg ellentéte: tanyaházak széles fehér foltja, s a sötét víz, melynek tükrén harmóniává békül össze ez a kemény színellentét.

A "Napkeleti bölcsek"-kel megkezdett dekoratív törekvések is megújulva, sőt erőre kapva jelentkeztek a gyűjteményes kiállításon. A "Katóka" című egyalakos kép színfelfogásában a természettől elvonatkozottabb a "Napkeleti bölcsek"-nél és egyben gazdagabb is nála színárnyalatokban. A leányka legyezőmódra széthúzott szoknyáján fémes tüzű reflexek játszanak a kelme szürkés kékjén. A "Napkeleti bölcsek" alakjain a színek részletezetlenül, szinte plakátmódra fogják be a vásznat. Emitt a ruha színes felületén részekre törik a szín, amellett, hogy a kép megfestésének módja csupa energia, minden ecsethúzás rajta széles és térbetöltő.

Ami Koszta első gyűjteményes kiállításán annyira megragadó volt, fokozott fejlődésben mutatkozott meg a második gyűjteményes kiállításán (1920). A fejlődés a színlátásbeli finomodás irányában való. A robusztus naturalista festőt a természet színeiben most már a gyöngéd átmenetek is érdeklik. A természet színei mintegy megkultiválódva, valóságéinál úgyszólva előkelőbben jelennek meg festményein. Régi témáin legkönnyebb ezt a jelenséget megfigyelni. A "Tarlón" című festmény például kevés változtatás híján ugyanaz az alkonyati világítású mező, melyet Koszta korai időszakából ismerünk, csaknem ugyanaz rajta a világos horizontra sötét foltban rávetődő emberi sziluett is. De amazzal szemben mekkora gazdagsága a színrészleteknek! A levegő, a föld leghalkabb színrezdüléseit is megfogni igyekszik rajta a művész. S részletező szándékának megfelel előadási módja is, az apró színfoltokban festés, mely annyira más, mint régebbi munkáin a meszelőszerű széles ecsethúzás. Amit régebben a brutálisan fölrakott árnyék sötétségében rejtett el: a színárnyalatok sokaságát, - az ebben az előadásban mind kibújik és láthatóvá válik, anélkül, hogy részeire bontaná a képet. A lemenő nap fehéresen sárga fénye minden fűszálon keresztülvilágít és megszínesíti az Alföld színtelen tarlóját. Egyéb képein is megérzik a színlátás elfinomulása. Fekete alapú mélyen kék egeinek kékjében enyhe rózsaszínek úszkálását követi a szem.

Negyed évszázada maholnap, hogy Koszta a művészéletnek nekivágott. Útja magányos volt. Lelke szerint való társait, Nagybánya festőit, csak sokára ismerte meg. Hatásuk meggazdagította, de útjáról le nem térítette. Nagybánya festőit azóta fejlődésük sodra és a kor iránya más tájak felé vitte. A természet emlékeivel megtelten, a tudatos képszerkesztés feladatai felé fordultak. Koszta egymaga maradt meg annak, aki eleitől fogva volt: naturalista színlátónak. Az ő fejlődésében a naturalizmus nem átmeneti irány volt, hanem végleges stílus. Az élet színei megfokozott erővel harsognak föl festményein. Színeiben a föld édes fiának mély érzése, mely a földdel, a vízzel és tűzzel, a természet minden elemével egynek érzi magát, halhatatlan erővel és egyben megindító gyöngédséggel búg föl. Minden műve egy-egy leborulás a természet előtt, áhítatos megcsókolása örök anyánknak, a földnek, melyből a virág és fa, a víz és a felhő, a levegő és az ég születik. Művészete azért örök művészet. Örök ifjúságra, örök üdeségre született művészet.

Forrás: Nyugat 1920. 15-16. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00279/08369.htm



Dömötör István: Koszta József


A Szépművészeti Múzeum magyar galériájában, ahol festők és képek fölött a tűnő idővel újra és újra felvetődik a maradandóság kérdése: egész sor Koszta-kép van. Az egyik a képek közül: földmívesek, amint hazatérnek a rónáról, munka után az édes pihenésbe. A késő-délutáni világítás egyenletesen elosztott fényében mozgó parasztfigurák jelentékeny kvalitások hordozói. Le lehet olvasni róluk a gondos természettanulmányt, a megfigyelés hűségét, a jó iskolában szerzett rajztudás biztonságát. Csak egyet nehéz leolvasni, első megpillantásra és a katalógus segítsége nélkül: azt, hogy ez a szürkületi tónusokban tartott kép Koszta József műve. Aki megáll előtte, beszélhet az egész irányzatról amely egykor, a mult század kilencvenes éveinek közepén, Münchenben és másutt (Párisban már alig) foglalkoztatta a festőket. Eszébe fog jutni a tárgyilagosságra törekvő naturalizmus korszaka, de bajosan jut eszébe az a festő, aki senki mással össze nem téveszthető módon tüzes színeivel, élesen kivillanó fénymasszáival, szenvedélyes ecsetnyomokkal áll elénk akkor, ha valaki kiejti ezt a nevet: Koszta József.

A kézenfekvő magyarázat természetesen benne van a kép dátumában, amely azt közli, hogy Koszta 1897-ben festette a hazatérő földmíveseket. Harminchárom éves volt, amikor a képen még a festék friss szaga érződött s a friss festékszag ellenére egy napon arra ébredt, hogy megszerezte vele pályájának hivatalos színezetű első sikerét. Meg kell adni, nem éppen könnyű siker volt, hogy ez a kép állami részről talált gazdára. A könnyen kapható elismeréshez hiányzott belőle a konvenció tisztelete, az akadémiai hagyományokon nevelt ízlés körüludvarlása. Koszta képe a hazatérő földmívesekről azzal a törekvéssel tart rokonságot, amelyet legharcosabban a nagybányai hegyoldalakra települt festők reprezentáltak, még ha nincs is meg rajta a nagybányaiak színlátó, tónusfestő ereje. Mindenesetre jellemző és érdekes ez a kép a műveknek abban a nagy családjában, amelyet hivatott és termékeny kézzel Koszta József festett össze egy művészvágyaktól lobogó munkás élet alatt. Jóllehet, mint már említettük, nem érezteti az eredeti képességnek azt a zamatát, ami rengeteg kép közül is rögtön és kiharsogva markánsan rávall Kosztára: jellemző azért, mert a mérföldkő szerepében mutatja, hogy Koszta József honnan és hogyan indult s miféle utat tett meg, amíg a sokak mellől eljutott a kevesek, a mesterek közé.

*

Koszta művészetének legigazibb és diadalmas hangja, stílusának teljessége későn alakult ki. Annál jóval később, ahogyan ez a különböző művészi életrajzokban rendszerint történni szokott. Az évek oly szakában, amikor sokan az ismétlések körhintáján vesztegelnek, korábbi eredményeket higítanak aprópénzre, jobb esetben megmaradnak színvonalukon, de gyakoribb esetben már lefelé esik tehetségük iránytűje: Koszta ahhoz a vándorhoz hasonlóan jelent meg a művészet piacán, aki mesebeli vásárfiákkal telt kosarat cipel a karján. Az utolsó tíz esztendőre esik ez az érkezés, a festészet eseményeként abban az időben, amikor a lerombolt országhatárok által teremtett vigasztalan atmoszférában az ilyfajta események azt is jelenthették, hogy nincs végleg veszve minden.

Koszta József 1920-ban rendezte meg azt a gyűjteményes kiállítást, amely művészpályájának legnevezetesebb állomása. Azok számára is, akik régebbről ismerték, munkáit számon tartották: meglepő és izgató volt, ahogyan Koszta a dús szépségek csokrával, alkotóerejének frissességével szinte lovasrohamszerűen előretört. Mit jelentett az a kiállítás? Nem valami különleges kísérletet, amely a maga extratúrjával azt akarta megmutatni, hogy most miként festenek, mi a legújabb, a dernier cri Párisban. Nem is holmi hitehagyást, hirtelen kanyarodásban való elfordulást az eddig követett művészi céltól. Festőideálok szempontjából nem lehet azt mondani, hogy Koszta megváltozott volna. Ellenben változott a zengés, ahogyan ezeknek az ideáloknak szolgálatában; Koszta kezében megszólalt a hangszer. Az történt egyszerűen, hogy ami még hiányzott művészetéből, arra teljesen rátalált. Tulajdonkép csak árnyalatokról volt szó, amelyekkel az 1920 körül keltezett, Szentesen festett új képek a korábbiaktól különböztek. Ezeken az árnyalatokon azonban sok minden, a lényeg fordult: Koszta művészetének döntő rangja, alakjának mélygyökerű helye a festők közt.

Mindenki emlékezhet rá, mert csak hét éve, hogy a hatás, amit e kiállítás keltett, minő volt a sajtókritika a művásárlók szűkebb köre és a nagyközönség frontján. Nem túlzás, hogy az ötvenöt éves Koszta Józsefet a közvélemény valósággal fölfedezte. Pár nap alatt többet írtak és beszéltek róla, mint azelőtt évtizedeken át. Sőt őszintén szólva, Koszta neve olyformán hangzott, mintha először csengett volna a fülekben. Az emberek általában azt kérdezgették, vajjon eddig merrefelé tartózkodott s bizonyos, hogy az az alkalmi művásárló-ismerősöm, aki az akkoriban leromlott magyar pénzt, igen helyesen, képekbe fektette, nem egyedül hihette azt, amit egy napon így adott értésemre: pártolni kell a fiatalokat is, ma vettem egy Koszta-képet.

Különös dolog ez, oly művésznél, aki mögött hosszú mult van, aki majd minden esztendőben kiállított, hol a Műcsarnokban, hol másutt. Akkor még érthető volna, ha Koszta korábbi munkái, fajsúlyt tekintve, nem érték volna el azt a mértéket, ami ahhoz szükséges, hogy valakit észrevegyenek, elismerjenek és megjegyezzenek. Erről azonban szó sem lehet Koszta esetében: a hazatérő földmívesekről festett képe csak első, de korántsem utolsó képe volt a Szépművészeti Múzeumban. Különböző időközökben szép számmal követték mások, jeléül annak, hogy Koszta vívódó, kibontakozást kereső, de erős tehetsége nem volt véka alá rejtett titok. Mégis: ott, ahol a siker születik, a név ismertsége jobbra vagy balra fordul, valahogyan napirendre tértek fölötte. Tudomásul vették, ha a vidékről, ahol állandóan élt, az alföldi tanyákról, amelyeket festékesládával járt, megjelent a fővárosban, fel-felbukkant a művész-kávéházban. De amikor eltűnt s rendszerint hamar tűnt el, ez körülbelül egyértelmű volt az elfelejtéssel. A magyarázatot talán fölötte egyszerű, csendes és rusztikus lényében kell keresni, amely ahogyan idegenül érezte magát a boulevard-levegőben, ugyanúgy hiányzottak belőle azok a személyes adományok, amelyeknek birtokában ügyes és okos, de hozzá nem mérhető talentumok is tudnak szerepelni, önmagukról beszéltetni. Végül persze ez az egész probléma mindegy, nem fontos magának a festészetnek szempontjából. Nem fontos azért, mert ha hosszú évtizedek alatt Kosztában keringhetett is miatta bizonyos titkolt keserűség: a művészete nem gyengült alatta, hanem épp ellenkezőleg továbbérlelődött, hogy villamossággal telítve, egy napon úgy érjen bennünket, mint a mezőn elkalandozót a nyári zivatar.

*

Koszta művei közt van egy régi kép, amelynek - motívumát tekintve, de egyéb okon is - nincs köze a szentesi tanyarészletekhez. Amit ábrázol, az nem napsütötte kukoricás, a fülledt alföldi est sötétjéből kivilágító fehérfalú parasztház, hanem Mátyás és az olasz királyleány, Beatrix találkozása. A természetben való körülnézés helyett történeti alapú elképzelés terméke: kompozíció. Koszta némi nosztalgiával említi, mert annak idején, amikor az örök város, Róma falai közt a régi mestereket tanulmányozta, sokat foglalkozott a feladattal, de a kép csak vázlatban maradt meg, a nagy és végleges megoldás nem készült el sohasem. Bár fölvethető a kérdés, vajjon a nagy képen ugyanúgy érvényesült volna-e a mostaninak ereje, a szinte improvizációszerűen ható festői egység: a nosztalgia jogosult lehet, mint mindenkié, aki elkezd valamit, kedvvel és reménnyel, de nem fejezhet be. Viszont Koszta egész oeuvre-jét tekintve, mégis úgy tűnik, hogy ez a Mátyás és Beatrix-féle találkozó, a kompozíció felé tett lépés csak oldalra való kitérés azon a haladóvonalon, amely Koszta munkásságában húzható. Nem véletlen, hogy az a viszony, amely Kosztát egy időben a Benczúr-iskolához fűzte, nem volt tartós, hogy a kompozíció nem bukkan fel többé munkássága során, hogy művészi kibontakozása olyannak alakult, aminőnek ismerjük, egyszer a szabad horizont alá embereket állítva, másszor figura nélkül tolmácsolva a táj optikai szépségét, de mindig a változó valóságot figyelve, hozzáigazodva és belőle indulva ki.

Azon a hosszú úton, amelyet Koszta megtett, kezdve a tavaszi fiatalság napjaitól a révbejutásig, bőven lehettek és voltak is gyötrődései, vívódásai önmagával és mesterségével. Bizonyos azonban, hogy ami előrevitte, művészetét határozottá kiformálta, különböző nagyobb kerülőktől visszatartotta, az nem az elméleti meggondolások, hanem az egészséges festői ösztön erejének győzelme. Az a lüktető, minden ízében férfias temperamentum, amely Kosztában lakozik, a "Hazatérők" című képen még bizonyos iskolai korlátok közé szorulva, bátortalan szavú. Azt a rajzlátásos előadást, amelynek ez a kép jellemző darabja, csakhamar azután egyre jobban kezdi felváltani a széles ecsetjárás, a faktúra foltszerűsége. A cél, ami felé innen kezdve Koszta törekszik: a képet éltető szín elemének megragadása. Nem a tarkaságé, hanem a kevés változatú, de annál intenzívebb színességé. A fekete árnyék, ami alakjaira vetődik s amit egy-egy figurája vet, sokáig mintha zavaró ballasztként jelenne meg ebben a színességre való törekvésben. A feketeségnek kissé túlontúl történő hangsúlya, párosulva az ugyancsak széles és sokszor csapkodva szántó ecsetkezeléssel, az ebből a korból való képeinek nyers ízt ad. Teljesen kiküszöbölődik azonban ez azokban az években, amelyek már a háborúra eső évek s amelyeknek eredményeit szuverén módon vonultatta fel az 1917-es, de még inkább az 1920-as kiállítás. Koszta színei: a domináló kékek, sárgák, pirosak itt érik el igazi tüzüket, tónusai árnyalatgazdagságukat. A feketének itt is van szerepe, főleg amikor a Koszta által annyira kedvelt nyári alföld est száll le a kis házakra és udvarokra. De ez a szerep csak arra szolgál, hogy fokozza a világító színek ellentétét: a fehér szín úgy hangzik ki belőle, mint a sötét csöndből az éles kiáltás. Mindenkép teljessé ekkor lett Koszta művészete: növekedett dinamikai erőben s amellett átszövődött a finomság futamaival.

Koszta alföldi képei genre-célzatok nélkül, tisztán festői értelemben felfogott ábrázolások. Ma is úgy, mint régen a természetben keresi festenivalóit, de végső fokon kialakult egyéni stílusa oly vonásokat is mutat művészetében, amelyek már nem "naturalista" vonások. Némi dekoratív beszivárgás kerül képeinek hatóelemei közé, amelyeket szinte elönt az érzések dús áramlása. Újkeletű szóval akár "expresszió"-nak is nevezhető a kívülről kapott benyomásoknak, a természetből vett képnek ez a belső áthangszereltsége. Anélkül persze, hogy holmi szándékos tendenciáról, tervszerű számításról lenne szó, anélkül hogy lényegében megváltozna Koszta művészetének vezérszólama: megmaradni a természet mellett, tolmácsolni a benne nyert élményeket. Semmi sincs messzebb a szisztémafestők kiagyalt unalmától, mint Koszta képei.

*

Koszta József járt, időzött és dolgozott Szolnokon, Cibakházán s még közvetlenül a háború előtt a kossuthista városban, Szentesen telepedett le, ahol azóta él. Alakjaival, kék és haragvó egével, fényével és meleg éjszakáival a szentesi határ érlelte ki művészetét, amely motívumok dolgában egyébként nem sokváltozatú. Hasonlóan magához a búzatáblák végtelen tengeréhez, az Alföldhöz, ahol csak az egészen otthonos, fogékony és begyakorlott szem fedezheti föl, hogy mi a különbség az egymásra következő tanyaudvarok, gémes kutak, kis pejlovak, csirkeólak és fejkendős kukoricafosztók közt.

Koszta brassói születésű, az apja-anyja háromszék megyei. A neve, etimológiai eredetével, mindenesetre másféle fajta felé mutat, mint amit turáni vágású arca és a nagykúnsági föld típusaira ütő fölötte zömök, mokány alakja demonstrál. Ezt a névkérdést persze csak érdekességként említjük, nem azért, mintha bárminő megállapítást lehetne levonni belőle. Mert a művészete is minden atomjában: magyar. Annyira az, hogy ha a világ festőinek nemzetközi összesereglésén arról van szó, vajjon mely képek vonuljanak fel festészetünk magyarságának jellemzésére: Koszta képei nem maradhatnak ki. Sőt a helyük ott van a legelőször felvonulók rendjében.

Forrás: Magyar Művészet, 3. évf. 5. szám 1927. 241-250. oldal



Bóka László kultuszállamtitkár beszéde
a Koszta-kiállítás megnyitó ünnepén


Szemérmesen halkra kéne fognom a szót, amikor a Kossuth-díjas nagy magyar föstőről, Koszta Józsefről beszélek: - mert magunkat ünnepeljük, a magyar népi demokráciát ünnepeljük, a magyar népet ünnepeljük benne.

Ez a férfi aztán a magyar nép fia! Azé a népé, melynek ezen a földön a fölszabadulásig ugyan mi jutott! A gangos-rangos, mentés-forgós, de homokfutós, zöld vadászkalapos, lovaglópálcás úri világban!

Lehetett béres, vagy ha nagyobb becsvágy mozgatta, m. kir. disznópásztor, mészáros legény s ha még többre telt, pap, altiszt, köztisztviselő, belső inas, portás. És akit még ezen a félszolgasoron is túlragadott szerencse vagy eltiporhatatlan tehetség: annak is hogy le kellett számolni eredetével, meg kellett tagadni származását s pipesen forogni az úri világban, a kényes orrok közt, mert büdös a paraszt, mocskos a proli és a szegényszag rontja az ihletett művész aurájának illatos fényét.

És az író, legyen Herczeg Ferenc, vagy Pekár, szóval kaszinóképes, klubtag, és a muzsikus tartson palotában, a finomaknak agárkényes kamaramuzsikát ruhabemutatóval és a föstő legyen hát Benczur-féle valaki, aki a mentegombot hitelesen fösti rá a Lulu gróf díszmagyarjára és aki bársonyban is selyembársonyt föst és talán a párfömöt is átfestené a jól fürdetett aktra, ha lehetne. Ezekhez alkalmazkodjék, aki a nép fia! És fessen olyat, hogy azt mondják rá "majd megszólal" vagy olyat, amitől elámulnak, mert franciább a párisinál és érthetetlen, fölfoghatatlan, finom, semmibe oldódó, maga is semmi.

Ez a fia a népnek, ez eljutott odáig, hogy fölfigyeltek rá, megtapsolták s már nyílt volna is minden ajtó előtte és foroghatott is volna köztük, hiszen tudta Münchent és tudta Párist és Bastien Lepage finom manirját.

De ő a sikertől meg nem szédült, a tárt ajtókon be nem hajlongott, a bókot szélnek eresztette és elment a szentesi tanyavilágba.

Mert nem társasági sikert akart ő, hanem alkotni. Nem műterem kellett neki, hanem a természet közelsége, a földdel küzdő emberek társasága, való világ és dolgozó társadalom, igazi fények és formák, a természeti és társadalmi valóság színei és formái. Ezt fogta emberséges szemléletének keretébe, így lépett túl hazai és külföldi mesterein. Így lett belőle nemcsak kitűnő föstő, hanem nagy művész is.

Mert képein nemcsak a mesteri tömör kompozíció, a fény és árny vegyülésének varázsa ragyog, de egy népével érző nagy szellem is otthagyja nyomát a vásznakon.

Barna-sárga-vörös, lila-kék-zöld s még milyen klasszikus "hármas hangzatokat" olvaszt lírai és mégis tárgyilagos, emberi és igaz viziókká ez a nagy művész! Nagyvonalúan ábrázol, tömören és egyszerűen, mély, belsőséges izzásával a színeknek és bensőséges lírájával szívének. Mintha a nép szemébe néznénk, úgy tükrözik képei munkaterünket, a világot.

Tanuljunk tőle, a mi nagy festőnktől igazat látni, valóságot szólni!

Forrás: Szabad Művészet II. évf. 11-12. szám 1948. nov-dec. 337. oldal



Lyka Károly: Koszta József az Alföld festője


Bár fejlett kultúrájú városban, Brassóban született és gyermekkorát is ott töltötte, mégsem szívelte a városi életet. Mihelyt megszerezte a festéshez szükséges technikai ismereteket, vándorbotot vett a kezébe és megkezdte évtizedekre terjedő, ritkán félbeszakadt vándorlását az Alföldön. Ezek a hosszú vándorlások avatták a brassai bércek mellől jött fiatal művészt az Alföld pusztáinak eredeti, hamisítatlan festőjévé.

Ebben a nomád bolyongásban hőségesen vele tartott két elválhatatlan kísérője: a festőszerelvénye és a nincstelenség. Hol itt, hol ott vesztegelve, mindég a szabad ég alatt festette a községek peremén, a tanyák körül, a szántóföldön munkálkodó, a réten kaszáló parasztot, arató férfiakat, kévekötő asszonyokat és lányokat, a legelők pásztorait. Ritkábban festett a tájak érdekessége kedvéért, majdnem mindig belefestette a termőföld igazi hősét: a parasztot. Alakját erélyes ecsetje élettel telten mutatja be, kemény, földet átalakító munkája közben. Ezt szereti legjobban, a paraszti munka lett szorgalmas munkálkodásának fő tárgya.

Közben a véletlen jótékony keze kellemes meglepetésben is részesítette: sikerült egy-egy kis képet mélyen leszállított áron eladnia, ami nagyobb lélegzetű alkotásokra buzdította. Egy ilyen képen, amelyet a Műcsarnokban "Hazafelé" címmel állított ki, ugyancsak falusi embereket, lányokat, asszonyokat, kedvelt alakjait festette meg, amint a pusztán alkonyatkor hazafelé ballagnak. És most csoda történt: elnyerte vele a legnagyobb díjak egyikét, a "Műbarátok ösztöndíját". Ez egyelőre kiszabadította nagy szegénységéből és beemelte azoknak a művészeknek a rangsorába, akikkel ezentúl komolyabban kell számolni.

A "Hazafelé" 1897. évi sikerét húsz olyan esztendő követte, amely egyenes, zavartalan fejlődésben mutatja művészetét, melyet újabb és újabb kitüntetések követtek ("Mezőn", 1905; "Mezei munkások", 1910; "Kukoricatörés", 1917), valamennyiök tárgya az Alföld népe, a munka forró sodrában.

Az 1917-es év fontos fordulópontja mesterünk sorsának: kiállítása akkora sikert hozott, hogy a kiállított művei csaknem mind elkeltek és az eddig vékonypénzű piktorból jómódú művész lett.

Valóban épületes történet: a derekas és becsületes munka íme végül meghozta az áldást. A szép történet azonban megfeledkezett arról, hogy odáig húsz év pergett le. És milyen húsz év! Ezalatt három műcsarnoki díjból kellett megélnie, amire csak olyan kemény és dacos akarat volt képes, mint Kosztáé. Hiába kapta egymás után a hivatalos kitüntetéseket, hiába állított ki új és újabb képeket: az igazi vásárló közönségnek húsz éven át egyszerűen nem kellettek Koszta képei. Elsősorban tárgyuk miatt. Aratók, mezei munkások a régi közfelfogás szerint nem lehettek alkalmasak "szobadísznek". Márpedig a nagyközönség jóideig csak a bútor csinos kiegészítőjének, a meztelen fal élénkítőjének tekintette a festményt, amelyet akkor becsült igazán, ha valamely érzelmes vagy mulattató történetkét ábrázol. Ilyesmit hiába keresett művészünknek mindég komoly, mindég az élet igazi hangján megszólaló alkotásain. Így történt, hogy eleinte a kiállítások látogatóinak csak egészen kis töredéke szegődött hívévé és jóideig kellett várnia, míg számuk lassan megnőtt, egész az 1917-es általános nagy és döntő elismeréséig. Időközben ugyanis modern festőink művészeti szemlélete egyre finomabbá, megértőbbé nevelte a nagyközönség ízlését és így lehetővé vált Koszta egyéni művészetének általános elismerése is, oly hosszú, küzdelmes munkálkodás után.

Mindez élesen belevágott a művész sorsába, de nem világítja meg művészetének jellemét. Pedig az utóbbi teszi számunkra nevezetessé, értékessé mesterünket. Közelebbről kell tehát megtekinteni a művész stílusát is.

Koszta képeinek kilencven százaléka az Alföld életét tükrözi. Ezt ösmerte legjobban; ezt zárta szívébe annyira, hogy végül tanyás kisgazda lett maga is Szentes határában. Ez a szinte állandó együttlét a puszta ősi világával mély érzelmi kapcsolatot teremtett az Alföld paraszti élete és mesterünk közt. Ennek sugalló hatása lett irányító ereje, életfelfogásának és ecsetje járásának is. Így történt, hogy tulajdonképpen az Alföld lett Koszta művészetének magasiskolája.

Korai képei feltűnően különböznek későbbi műveitől. Ez azonban nem jelent elvi elkanyarodást, vagy szakítást a múlttal. Az idők folyamán ugyanis lassú és folyamatos fejlődési fokozatok és átmenetek kötik össze stílusának összes változatát. Így vált egész életműve szerves egységgé, bármennyire különbözők egyes pályaszakaszának alkotásai.

Legjobban bizonyítják ezt azok a képek, amelyeket mint különösen kiemelt és feltűnést keltett munkákat már említettünk. Köztük a legkoraibb a "Hazatérés" (1897). Itt nyilvánvaló a művész törekvése, hogy a messzire hátranyúló pusztán hazafelé induló falusiak csoportját a lehető leghívebben mutassa be, a legrészletesebben jellemezze. Éles körvonal különíti el az alakokat a tájtól, épp olyan rajzos az alakok arca, minden részük, az öltözet szövetéig és az egész kép a valóság pontos másának hat. A következő években fokozatos egyszerűsítés, összefoglalás tömöríti a részleteket, ami a "Kukoricatörés" című képen éri el nevezetes teljesedését. Ezt a témát annyira szerette, hogy többször is megfestette rokonváltozatokban. Már a kompozíció is alapos egyszerűsítésen esett át: nincs már semmi szerepe a messzire hátranyúló térnek, mert a két dolgozó alak mögött a kép minden részét a kukoricaszárak és levelek töltik ki és ez kulissza módjára elzár minden kilátást a térbe. A két alak megfestése is alapos egyszerűsítsen esett át: színfoltokból áll alakjuk minden része és nincs szükség a rajzvonalra, amely idáig megadta a testnek körvonalát, a szem, a száj alakját; eltűnt az öltözetek redőinek rajza is, sőt eltűnt szövetszerűségüknek, anyaguknak hangsúlyozása is. A régi képeken oly gondosan megfestett részletek hiányát, amely itt természetesen szándékos, nem is vesszük észre, mert a nagy színfoltok alatt lappangó jelenlétüket így is megérezzük. Ezeknek a színfoltoknak új és különleges szerepük: a kukoricaszárak és levelek aranyló színe, az öltözetek élénkpiros, sárga, kék, fehér foltjai tüzes erővel világítanak a melléjük festett vaksötét árnyékok mellett, és most e két egymást erősítő ellentét különös újfajta feszültséggel telíti a képet, ami fokozza cselekvő alakjainak életszerűségét.

Látnivaló, hogy az egyszerűsítésnek ez a módja éppen nem jelenti a kép elszegényedését, mert amit veszít apróbb részletekben, többszörösen megtérül tömörség dolgában; így is mondhatnók, hogy ami eddig "külterjes" festés volt, most belterjessé vált és sokat nyert kifejező erőben. Egyben fokozódik a szín ereje, s ez nagyban emeli a képek újszerű hatását.

Az erős ellentétek ilyen szerepe az ezután festett képeken valósággal uralkodóvá válik, újabb festményei tanúskodnak róla. A "Dinnyesátrak" című, 1926-ban festett képét végig homály borítja, amelyből egy kunyhó vagy sátor vakító fehér fala, a dinnyecsősz fehér öltözete világlik elé, végül az ellentétek ilyen kiaknázása a "Faluvége" című, 1935-ben festett képén a kis ház és kert kerítése világos és sötét foltok egyvelegévé foszlik fel, a természetben látott kép csaknem álomszerű benyomássá vált. Valóban, még ilyen festményei sem kigondolt képek, nem képzeletének szülöttei, hanem mindig a valóságban gyökereznek, szemléletének élményei, igazi emlékképek. Ezek a művei fonják össze az életrajzát az Alföld pusztai életével; ebből és csakis ebből meríti alkotóerejét, semmi súlyt sem vetve arra, hogy a többi művész minő utakon jár.

Ennek az így alakult művészetnek stílusát a mester önmagának köszönte, a serkentő erőt a pusztai léttől kapta. Bár külföldön is megfordult és megösmerkedett a régi és új művészettel, idegen stílushatást mégsem lehet fejlett alkotásain kimutatni, a maga életszemlélete és érzésvilága átütő erővel érvényesül a munkáin. Szívvel-lélekkel, mindég felfokozott eréllyel vetette magát alkotó munkájába, amelynek szinte megszállottja volt. Ecsetének járása szenvedélyes, erővel teljes, legkevésbé sem simulékony, hanem akaratos, kérlelhetetlenül őszinte, mint a mester, aki ezt az ecsetet forgatja.

Így lett a hazai táj, a hazai élet egyik legeredetibb, legőszintébb festőmestere.

Egy ilyenfajta művész nem nagyon igyekszik a közönség elmaradt ízléséhez simulni, voltaképpen a maga igényesebb művészvágyait elégíti ki. De ebből az önzőnek látszó érzületből szoktak megszületni a legértékesebb, mert legőszintébb alkotások. Amire jól példa Koszta József egyéni művészete.

Forrás: Az Élet és Tudomány Tudományos Kalendáriuma 1961, Budapest, Gondolat, 1961, 65-68. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére