Szőnyi István emléktáblája Zebegényben |
ÉRDEKESSÉGEK | |
| Szőnyi István Emlékmúzeum | ||
| Bernáth Aurél: Szőnyi István | ||
| Rákos Sándor: Szőnyinél, Zebegényben | ||
| Zebegényi képeslapok | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Szőnyi István (1894-1960) festőművész 1924-től nyaranta ebben a műteremházban dolgozott. Az 1967-ben megnyílt múzeum a festő minden korszakának egy-egy alkotását mutatja be.
A XX. század magyar impresszionista - posztimpresszionista festészet kiemelkedő alakja házassága révén került Zebegénybe, ahol élete végéig alkotott. Művészete itt teljesedett ki, festészetét a varázslatos szépségű táj, a faluban élő emberek és családjának tagjai ihlették. olyan remekműveket, mint a Reggel, Kerti pad, A fázó kislány, Vízparton, A falu ősszel és a Behavazott falu. Az épülethez tartozó, meredeken, emelkedő telek felső részén működik a Képzőművészeti Szabadiskola.
Időszaki kiállításokon tekinthetők meg több ezer darabból álló grafikai életművének legszebb darabjai. Tanítványaik, pályatársainak munkáit kiállítássorozatok keretében mutatja be a múzeum.
A moziteremben a művészről készült portréfilmet tekinthetjük meg. A múzeumban bolt működik, ebben többnyire múzeumi kiadványokat, képes levelezőlapokat lehet kapni.
Forrás: http://www.vendegvaro.hu/33-1091
A legpóztalanabb magyar festő volt. De ahogy a természetes egyszerűség is lehet póz, úgy volt póztalan az övé. Még csak érdekesség után is alig lehet bányászni az életében. Nem volt a természete érdekeset mondani, tenni vagy írni. Élete Budapesten, Zebegényben, és a Budapest-Zebegény közti vonaton telt el.
Fiatal korában egy alkalommal végigment Európán, megnézte a megnézhető Rembrandtokat, 1927-ben három évre elnyerte a római Accademia Ungheria tagságát, de csak három hétig bírta ki Rómát, s visszament Zebegénybe. Azt mondta, nem lehet az olasz tájat festeni... 1946-ban karitatív úton egy hónapig kint volt Svájcban, ahol is egy szép kis tempera képet festett Pátzayról a hotelban. (Itt látható e könyvben.) S mint érdekes élményét mesélte el, hogy egyik hegyi sétáján halottkémmel találkozott. Halála előtt egyszer-kétszer még megjárta Rómát, hogy lányával találkozzék. Egy kertkaput rajzolt le ezúttal.
Arcra, termetre példája volt a szép magyar típusnak. Szépen rajzolt szemöldökét, érzékeny feszességű fül-állását különös ismertetőjeleiként említem. Magas alakja - mintha kisportolt teste lett volna - nagyszerűen hatott, mindaddig, míg egy súlyos operáción át nem esett.
Ennyit a külsejéről.
Szőnyit, mint a Gresham-kör alapító tagját, természetesen mindannyian barátunknak éreztük. Nem hiányzott egy kávéházi találkozásról sem. De vajon fordítva állt-e ez? Vajon barátunknak érezte ő is magát? Elhidegülések, nekimelegedések, a barátság ár-apályai. Hogy hiányozhatnának ezek egy eleven szervezetből? Az övéből bizony hiányoztak. Az életvitelnek, az érzelmeknek olyan egyenletessége, mint amilyen az övé volt, hasonlított egy kémiai képlethez, amelynek léte és érvénye összefügg az állandósultsággal. Ha egy tized hiányzik az egyik alkatelemből, ha egy tizeddel több van, már nem ugyanaz.
Ezen a téren egy emberi csodának lehet őt nevezni... Késő tavaszi napsütésre hasonlított.
Ez a rezdülésmentesség, haragra, izgalomra és kitörő örömre való képtelenség tette talán, hogy egyetlen örömre koncentrálta életét: a munkára. Pontosabban: a zebegényi munkára. Birtoka, háza volt itt. Kertje fölszaladt a hegyre, gyümölcsöse úgy-ahogy megtermette dióját, almáját, barackját, de kiapadhatatlanul ontotta a Duna-kanyar látványát, és rálátást engedett a falu népére, amellyel eggyé vált - de csak a művein keresztül.
Mondhatom-e, hogy barátok voltunk ? - kérdem fölriadva.
Nem tudom.
Én mindenesetre nagyon kedveltem, szerettem őt.
Forrás: Bernáth Aurél: A múzsa udvarában, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967, 78-80. oldal
Rákos Sándor: Szőnyinél, Zebegényben
Valóban azt kell hinnem már, a föld kerek
Forrás: http://www.irodalmiakademia.hu
arcát ha ragyaverte folt csúfítja néhol,
kopár-üres táj, kifosztott vidék -
csak azért van, mert annak minden kincse
még a teremtés napján a te zebegényi
kerted köré gyűlt, Szőnyi István!
Emlékszel: a tölgy-üstökű Börzsönyben
barangolván, véletlenül vetődtem erre,
nem is tudom, hány éve annak?
Bekopogtattam hozzád, pihenni házad
fecskelátta hűs tornácára hívtál,
majd fáid árnyékába, keskeny
kerti utak kapaszkodóin.
Mekkora ég suhant fölöttünk, felhő-
vitorlák szárnyán! Ifjúságunk ege!
S lábunk előtt, lenn, az incselkedő
Duna tükrében fordítva mélyült,
fölsajduló-édesen, a magasság.
S a csöpp falu piros cseréptetői,
s lágy dombok, mint delelő tehénkék,
(szőrükön már a koraősz barnája)
s komolykodó hegyek, kormos bikák.
Égig érő béke csöndje
csöndült, később a harangszó folytatta
a csöndet. "Ide kellene" - gondoltam
egy pillantással eget-földet összefűzve -
"ide kellene a bölcseket és
bolondokat meghívni tanácskozásra
a világ dolgáról, mert a te kerted
méltó leginkább az emberhez és bölcs-bolond
emberi gondokhoz-örömökhöz.
S nekem is, a vándornak, ki otthonát
keresi, de nem találja száz meg ezer
idegen otthon közt, bár hűségre kapató
fészkem lehetne egykor ez a hely!"
