1. Tobzoskák (Manis L.)

Az összes ismertetendő fajokat ide sorozzuk, bár újabban Pocock (Proc. Zool. Soc. 1924. III.) hat nemzetségre bontja őket.

A tobzoskák pontosabb ismertetőjelei a következők: Testük nyúlánk, farkuk hosszú, fejük kicsi, arcorruk kúpos, végtagjaik rövidek, lábaikon öt, erős ásókarmokkal fegyverzett ujj van. Az ujjak végső íze mélyen hasadt és a felül rajta fekvő karomnak alul kiugró párkánya van, mellyel igen szilárdan ékelődik be az ujj hegyébe. A pikkelyek csak a torkon, a hason és a végtagok belső felén hiányoznak, a test többi részét páncél fedi. Alakjuk rombusz, szélük igen éles, kemény és szilárd. A pikkelyek elrendezése mindenfelé elég mozgékonyságot biztost az állatnak. Az egyes pikkelyek oldalt is elmozdíthatók, felállíthatók és lezárhatók. A pikkelyek között és a testnek pikkelyektől nem fedett részén vékony szőrszálak vannak; ezek a hasi oldalon néha teljesen lekopnak. Az arcorrt erős szaruszerű bőr fedi. A tobzoskák teljesen fogatlanok. Mivel rágásról nincs szó, a fej járomív, párkány és taréjok nélkül megalkotott. A fej az agytok táján éppoly síma és gömbölyded, mint a hangyászé, csak az arcorr nem nyúlt meg annyira csőszerűen. Ez a tulajdonság a különböző származás mellett is közös a hangyásszal s az egyező életkörülményekkel és életmóddal magyarázható. Csigolyáik közül 14–19 bordatartó, 5 csigolyához nem nőtt borda, van 3 keresztcsigolyájuk és 24–26 farkcsigolyájuk. Bordáik szélesek és porcogóik öregebb korban teljesen elcsontosodnak. Szegycsontjuk is széles. A medencecsontok is erősek, a kézcsontok különösen erőteljesek. A gerincoszlop két oldalán sajátos széles izom húzódik, mint a sündisznónál; ezzel kunkorítható össze a test. Eledelük főként hangyákból és termeszekből áll. Ezeknek a nyelvhez való tapasztására sok nyál kell, amiért rendkívül nagy, a szegycsontig nyúló nyálmirigyeik vannak.

A tobzoskák anatómiájával és származástanával holland-keletindiai útjával kapcsolatban Weber foglalkozott. A már említett szőrzetnek – Weber szerint – megvannak a maga sajátosságai, melyek a szőrzetnek a pikkelyek melletti jelentéktelen szerepéből magyarázhatók. „A szőrzet a pikkelyek mellett csökkent, amennyiben minden pikkely tövének alsó felületén a külső széles 1–4 serteszerű szőrszál van, velőállomány nélkül. Az ázsiai fajoknál az állat egész életében megmaradnak, hacsak kopás, vagy más ok folytán el nem tűnnek; az afrikai fajoknál csak fiatal korban vannak meg. Feltűnő, hogy a szőrök minden fajnál csak későn fejlődnek ki. Ki kell még emelni, hogy az arcorr hegyén duzzadó anyagot tartalmazó, tövükben véredényekkel ellátott tapintószőrök is találhatók.” A szőrszálak legtöbbjén hiányzik a szokásos faggyúmirigy, ami szintén visszafejlődési jelenség.

Alfelükön, a szőrzettől független nagy, babszemnyi mirigyzacskók vannak, melyek a végbelet veszik körül. A bőrmirigyek egyébként teljesen hiányoznak, még olyan helyen is, ahol különben mindig megvannak, pl. a szemhéjakon. Természetes, hogy ez nem áll a tejmirigyekre, melyek a fajfenntartás szolgálatában állnak! Ezek párosával jelennek meg, a mellbimbók a hónaljüregben vannak.

Érzékszerveik közül legelső helyen áll a szaglás. Erre vall egyrészt az agyvelő szaglókaréjainak nagy száma, melyek a koponyaüregnek egy külön gödrében vannak, továbbá maga az orr is, az érzékeny nyálkahártya nagy kiterjedése és az erős szaglódudorok. A szaglás az a szerv, mely legjobban vezeti a tobzoskát föld alatt élő táplálékára, a hangyákra és a termeszekre. Ezzel szemben a szem feltűnően kicsi, csak borsószemnyi és vastag, merev szemhéjuknak, mint már említettük, nincsenek mirigyei, ami minden más szárazföldi emlősnél megvan, mert a szemhéjaknak a sok mozgáshoz símulékonyabbnak kell lenni. Külső fülük is alig látható; a fül teljesen fejlett, csak az ú. n. kengyel mutat a csúszómászókhoz hasonlóságot.

A nyelv szokatlanul hosszú és feladatának megfelelően rendkívüli mellékkészülékekkel felszerelt. Messze kinyujtható és nyugalmi helyzetbe egy végtelenül bonyolult, igen fejlett izomrendszer húzza vissza a nyelvhüvelybe. A nyelv izomrendszere a mellcsontnak olyan kiterjedését és átalakulását okozza, hogy a csúszómászókkal való hasonlatosságra következtettek. De a csúszómászókhoz való hasonlóságról szó sem lehet, hanem csak alkalmazkodásról. Az ázsiai tobzoskáknál a szegycsont felső vége, az ú. n. kard, egyszerűen megnyúlt és lekerekített, kiszélesedő porclemezben végződik, mint egy lapát, előreálló csúccsal. „Az afrikai fajoknál két hosszú, porcogós, végükön összenőtt pálcává lett a kard, melyek a Manis tricuspis-nál még két porcpálcát bocsátanak ki; ezek hátul ugyancsak egyesülnek. Ez a berendezés olyan hosszú, hogy a hashártyán kívül az alsó hasfal mentén a medencéig húzódik, itt elgörbül és a felső, a hát felé eső hasfalon a vesékig húzódik. Erről erednek az Ehler által leírt módon a mellcsont – nyelvizmok (musculi sternoglosi), ezeket egy izomtömeg hüvelyszerűen veszi körül, az utóbbiba torkolnak a nyelv mozgató izmai. Az izmok nincsenek összeköttetésben a nyelvcsonttal, mert a nyelv aránytalanul megnyúlt, amiért a nyelvhüvely, mint egy vak zsák, egészen a mellüregbe türemlik és az említett izmok egyidejűleg leváltak a nyelvcsontról és hátraszorultak.” (Weber.)

Weber szerint a tobzoskáknak nincsen kulcscsontja, ami bizonyos mértékben csodálatot kelt, mert a tobzoskák a Manis gigantea és temnicki kivételével jól kúsznak és össze tudnak kunkorodni. A kúszó alakoknál a farkhegy alsó részén egy csupasz hely van, ami talán mint tapintószerv működik”. Ez a csupasz hely egyébként minden mászni tudó emlősnél megvan, melyek mászásnál farkukat használják. A földön való járásnál a mellső láb nagy és erős karmokkal ellátott harmadik és negyedik ujját behúzzák, mint a hangyászok.

A belső részek közül a gyomor messzemenő átalakuláson ment át, mert a fogak hiánya miatt a táplálék összezúzását és kisajtolását kell elvégeznie, ami csak a madaraknál fordul elő. A gyomorban a belső nyálkahártya helyett szaruhártya van; mégpedig a gyomornyitó táján nagy lapos sejtekből álló hámszövet, a gyomorcsukó táján pedig még szarufogakat is találunk. A mirigyes, emésztőnedveket kiválasztó rész a középső részen van és a Manis javanica-nál elkülönített mirigycsoportoktól eltekintve csak a nagy gyomormirigyből áll, közös kivezetővel ellátott betüremlett mirigymezőből. „Ennyire egyedülálló módon van berendezve a Manis gyomra a hangyákból és termeszekből álló táplálékra. Mivel a fogak hiányoznak, a táplálék egészben kerül a nyálmirigyek váladékával a gyomorba, ahol a homokkal és a lenyelt borsószemnagyságú kövecsekkel együtt megőrlődik. Az elszarusodott hámszövet megvédi a gyomrot a sérülésektől. A tág mirigynyílások bő váladékukat a gyomortartalomra öntik, melynek chitines részeit a gyomorcsukó táján lévő zúzó szarufogak végleg átdolgozzák.”

A tobzoskák állítólag csak egy fiat szülnek, mely igen kifejlett. A méhlepény feltűnően egyezik a ló méhlepényével.

E különös állatok hazása Afrika legnagyobb része és egész Dél-Ázsia, néhány közeli szigettel együtt. Tartózkodási helyük a puszták és az erdős vidékek úgy a hegységekben, mint a síkságon. Valószínű, hogy valamennyi magaásta üregekben lakik. Nem élnek társaséletet, nappal elrejtőznek, éjjel egyedül kóborolnak. A szerző Kordofanban nagy számban látta a tömpefarkú tobozka üregeit, de csak egyszer tudott egy példányt szerezni. A legtöbb üreg lakatlan volt. Ebből talán az következik, hogy a tobzoskák is új üreget ásnak napkeltekor, mint a hangyászok és az öves állatok, ha régi üregük messze van, vagy nem elég kényelmes. Fogságban levő példányokon megfigyelték, hogy összekuporodva alusznak, fejüket farkuk alá rejtik. Alkonyatkor ébrednek és eleség után indulnak. Mozgásuk nem oly lassú és lomha, mint régebben hitték. Büttikofer egy Nyugat-Afrikában, Libériában élő fajról (Manis gigantea) a következőket írja: „Ez az állat, a könyvekben levő adatok ellenére, gyorsan fut, az ember alig éri utól. Menekülés közben néha rövid időre hátsó lábaira és farkára támaszkodva felegyenesedik, hogy körültekintsen; mellső lábait ilyenkor lógatja.” Az említett író még azt a tényt is megerősíti, hogy két más afrikai faj, a Manis longicaudata és a Manis tricuspis ugyancsak jó futók és ügyesen másznak fára.

A mászásban tanusított ügyességet Sir Emerson Tennent egy ázsiai fajon, a malájok pangolin-ján figyelte meg.

A tobzoskáktól hallatott egyetlen hang csörgés, sercsegés vagy fújás. A látás és hallás minden valószínűség szerint gyengén fejlett, a szaglás nem valami különös, ha mindjárt ez vezeti is, mikor élelem után járnak. A nőstény egyetlen fiát az üregben hozza a világra. A fiatal 30 cm hosszú, pikkelyes, de a pikkelyek még lágyak és az arcorr hegye felé kevésbbé kifejlettek. Húsát a bennszülöttek eszik és jóízűnek mondják. A páncélból egyik-másik törzs díszítéseket készít különféle szerszámokra. Az egyes belsőafrikai néptörzsek varázserőt tulajdonítanak a pikkelyeknek, vagy talizmánul használják és a kínaiaknak a gyógyászatban kuruzslásra szolgálnak. Néha panaszkodnak itt-ott, hogy a tobzoskák aláaknázzák az ültetvényeket, de általában nagy hasznot hajtanak a hangyák és termeszek pusztításával.

Matschie szerint a tobzoskák nemzetségébe hét faj tartozik, amelyek rokonságuk alapján a következőkép sorakoznak:

Az alsó lábszár szőrös; a fark sokkal hosszabb, mint a test;

A pikkelyek szélesek, részben egy hegyben végződnek és gerincesek; a szőrrel fedett részek sötétbarnák:

Manis tetradactyla L.

Nyugat-Afrika a Gambiától a Kuneneig.

A pikkelyek keskenyek, részben három hegyben végződnek és gerincük van; a szőrrel fedett részek fehérek:

Manis tricuspis Raf.

Nyugat-Afrika a Gambiától a Kuneneig.

Az alsó lábszár pikkelyes; a fark legfeljebb testhosszúságú;

A farkpikkelyek középső sora nem ér a fark hegyéig; a farkhegy alsó felén nincs csupasz hely;

Hegyben végződő fark:

Manis gigantea Ill.

Nyugat-Afrika a Gambiától a Kuneneig.

A fark vége lekerekített:

Manis temmincki Smuts.

Dél-Afrika, a Vaál folyótól északra, Kelet-Afrika 17 ° é. sz.

A farkpikkelyek középső sora megszakítás nélkül a fark hegyéig terjed; a fark hegyének alján csupasz folttal:

A test oldalán és a hátsó lábakon levő pikkelyeknek nincs gerince; a hátsó lábak karmai kisebbek, mint a mellső lábakon:

Manis pentadactyla Linn.

Elő-India, Ceylon.

A test oldalán és a hátsó lábakon levő pikkelyek gerincesek; a hátsó karmok kisebbek, mint az elsők:

Manis aurita Hodgs.

Himalája (Burma), Dél-Kína (Hainan és Formosa) a térítőig.

A test oldalán és a hátsó lábakon levő pikkelyek gerincesek; a hátsó lábak karmai csak kevéssel rövidebbek, mint a mellső lábaké:

Manis javanica Desm.

Hátsó-India, a térítőtől délre, Szunda-szigetek.

Matschie ezt az elrendezést biológiai alapon is indokolja. Felosztását azért is tartja „természetesnek, mert az állatok életmódja is indokolja Büttikofer megemlíti, hogy a M. tetradactyla és a M. tricuspis ügyesen másznak a fákra, míg a M. gigantea jó futó. A M. temmincki Heuglin szerint a pusztában él; Blanford csak a M. javanica-ról mondja, hogy néha fára mászik.”

A hosszúfarkú tobzoska (Manis tetradactyla L.)

[Más neve: longicaudata.]

Hosszúfarkú tobzoska (

Hosszúfarkú tobzoska (Manis tetradactyla L.).

Teljes hossza 1–1,3 m, amiből majdnem kétharmad rész esik a farkra. Fiatal példányok farka kétszer akkora, mint a test hossza, később a test növekedtével aránylag rövidebb lesz. A test majdnem hengeres, mérsékelten vastag, erősen nyujtott és egyik végén fokozatosan megy át a meglehetősen rövid nyakba és a fejbe, a másik végén pedig ugyancsak egyenletesen vékonyodva megy át a farkba. Az orr előreálló, a szájrés kicsi, a felső állkapocs az alsó elé ugrik; szemei kicsinyek és bambák, fülkagylói alig láthatók, helyükön csak egy kissé kiálló bőrránc látszik. Végtagjai rövidek, esetlenek és csaknem egyenlő hosszúak, lábujjaik csak tökéletlenül mozgathatók, a mellső lábak ásókarmai jelentékenyen nagyobbak. Talpai vastagok, kérgesek és csupaszok s különösen a hátsó lábakon kifelé görbültek, úgyhogy járáskor alig érinti a földet karmaival. Az alsó mellső lábszárak külső oldalát kivéve, az egész testet és a fark alsó felét is pikkelyek borítják. A pikkelyektől nem fedett részeket serteszerű szőr takarja. Az arc és a torok majdnem egészen kopasz. A rendkívüli kemény és éles pikkelyek legnagyobbak a hát közepén. A fejen, a törzs két oldalán, a fark felső és alsó részén, a derékon és a háton tizenegy hosszirányban húzódó sáv van, melyek között sehol sincsenek serték. A pikkelyek a háton laposak, a fark szélén olyanok, mint a homorú tetőcserép, a törzs két oldalán lándzsaalakúak. A lapockák mögött két, különösen nagy pikkely van. A test felső részén a középső pikkelysor a fejen 9, a törzsön 14, a farkon 42–44 pikkelyből áll. A páncél keltette általános színbenyomás vörösbe játszó feketésbarna. Az egyes pikkelyek töve feketésbarna, szélük sárgán szegélyezett. A serteszőrök feketék. Az állat hazája Nyugat-Afrika. A délkamerun-gabuni őserdők vidékén Bates szerint „k a” a neve. Ugyancsak Bates írja róla, hogy „ha erőszakkal kunkorítja össze az ember, akkor kis tömegekben maró folyadékot fecskendeznek ki. Ebből a folyadékból a Benito-misszó előcsarnokában egy rész a kövezetre esett és ennek színét megváltoztatta”. Valószínű, hogy vizeletről van itt szó, melyet a nagy nyomás kisajolt.

A fehérhasú tobzoska (Manis tricuspis Raf.)

Valamivel kisebb hosszúfarkú faja Nyugat-Afrikának a fehérhasú tobzoska. A hazájában fogságban tartott állatról már Fraser L. közöl vonzó leírást. „Fernando Po szigetén eltöltött időm alatt sikerült két példányhoz jutnom, melyek szemmelláthatólag még nem voltak egészen fejlettek. Körülbelül egy hétig éltek. A szobában jártak-keltek és egy nagyon kellemetlen fekete hangyával táplálkoztak. Ez a hangyafaj a házakban és másutt is igen nagy számban fordult elő. Alig hogy fogságba jutottak, nem féltek, hanem a szobában mászkáltak, mitsem törődve az oda belépővel. A legnagyobb biztossággal kúsztak fel a sarokban levő, durván faragott tartóoszlopra, és ha a mennyezetig értek, fejjel lefelé kúsztak le. Sokszor összegömbölyödve dobták le magukat, a nélkül, hogy a zuhanás kárt tett volna bennük. A mászásnál a fark alján levő éleshegyű pikkelyekre támaszkodtak, hogy lábuk munkáját megkönnyítsék. A hátsó lábakkal és a farkkal oly szilárdan tartották magukat, hogy testüket hátrafelé tudták nyujtani egészen vízszintes helyzetbe és így himbálóztak, nyilván jókedvükben. Mindig összekunkorodott testtel alszik. Mikor a ház egyik sarkában így feküdt, képtelen voltam az állatot akarata ellenére megmozdítani, mert a pikkelyek úgy állnak, hogy környező testek egyenetlenségeibe kapaszkodnak s így egyrészt a pikkelyek, másrészt a végtagok izomerejének ellenállása miatt nem lehetett az állatot elmozdítani. A szemek sötét dióbarnák és messze kimerednek. A gyarmatosok ezt a tobzoskát „attadileo”-nak, a benszülöttek „gahlah”-nak nevezik. Húsa állítólag kiválóan jó, a bennszülöttek nagyon szeretik.”

A tömpefarkú tobzoska (Manis temmincki Smuts)

Tömpefarkú tobzoska (

Tömpefarkú tobzoska (Manis temmincki Smuts).

Aránylag rövid, széles, hegyén többé-kevésbbé letompított farka van. Nagyságra és alakra nézve leginkább indiai rokonaira hasonlít. Farka, mely majdnem testhosszúságú, csak a vége felé vékonyodik, ott hirtelen lekerekített. Törzse széles, feje rövid és vastag. Fejét tojásdad pikkelyek borítják. Hátán 11–13, farkán először 5, majd négy sor pikkely van. Ezek a pikkelyek nagyok, tövükön hosszmenti barázdákkal, hegyük síma. A középső pikkelysor a fejen 9, a háton 13, a farkon 6 pikkelyből áll. A fark alsó felén ugyancsak pikkelyek vannak két sorban. Színük halvány sárgásbarna, hegyük világosabb, gyakran sárgás vonaltól szegélyezettek. A csupasz részek sötétbarnák, a szemek vörösesbarnák. Az arcorr hegye fekete. A teljesen kifejlett hímek teljes hossza 1.5 m-ig terjedhet, ennek fele a farkra jut. Kordofan nomádjai a tömpefarkú tobzoskát „abu-khirsa”-nak vagy „a marhák atyjá”-nak nevezik. Afrikának termeszekben bővelkedő pusztáin elegendő élelmet talál. Földalatti üregekben lakik, de sohasem ás oly mélyre, mint a földimalac. Éjjeli állat ezért csak alkonyatkor jön elő. Hangyákkal, termeszekkel, bogarakkal – talán férgekkel is – táplálkozik. Állítólag csak egy fiat szül, ez már pikkelyekkel jön a világra, de a pikkelyek még lágyak és a fark hegye felé kevésbbé fejlettek. A nomádok sehol sem vadásszák, ezért nehéz egy példányra szer tenni.

Vosseler szerint a volt Német-Kelet-Afrikában a Tanga mögötti alföldön nem nagyon ritka; a keletsumbáriai őserdőben nem él ez a faj. „A földimalacnak és a sülnek tulajdonított üregek nagy része bizonyára a tobzoskáé. A négerek „doktor úrnak” – „bvana mganga” hívják, mert állítólag teste minden részének van valami gyógyító hatása. Különös hatást tulajdonítanak a pikkelyeknek. Azt tartják, hogy fonálra fűzve, mint kar- vagy nyakék, varázserejük van a pikkelyeknek; késsel levakarva és tűzre szórva pedig az oroszlánokat tartják távol.” Vosseler egyetlen élő példánya a második napon már megszökött, de bámulatos mennyiségű bélürüléket hagyott hátra, mely kizárólag a csípős vándorhangyák (Dorylus=Anomma migrans) chitin-maradványaiból állott. Ezek a veszedelmes hangyák nagy csomókban élnek a lakásokban és az istállókban, zárt tömegben vándorolnak és csípéskor maró folyadékot választanak ki és minden élőlényt megcsípnek. Mindamellett hamar végez velük a tobzoska és időnkint óriási mennyiséget nyel el belőlük.

A pangolin v. bengáliai tobzoska (Manis pentadactyla L:)

Bengáliai tobzoska csontváza.

Bengáliai tobzoska csontváza.

Bengáliai tobzoska (

Bengáliai tobzoska (Manis pentadactyla L.).

Rövid farkú, mellső lábszárainak külső felén hiánytalan páncélja van. Elő-Indiában és Ceylonban honos, Jerdon szerint a dombosvidéket kedveli, de sehol sem él nagy számban. Indiában különfélekép hívják: bajarkit, szillu, szolzau, kasszoli-manjur, alangu, bun-rohu, a szingalézek kaballaya-nak hívják. Már Älian említi, hogy Indiában van egy állat, mely a szárazföldi krokodilushoz hasonlít. Bőre annyira érdes és tömör, hogy lefejtve reszelőnek használható, még a vasat is karcolja. Az indiaiak phatagen-nek nevezik.

A pangolin nagyságán kívül abban különbözik a többi tobzoskától – a tömpefarkú tobzoskát kivéve – hogy pikkelyei 11–13 sorban rendeződtek el, a háton és farkon igen szélesek és sehol sem barázdáltak; a fark nincs élesen elválasztva a törzstől, mert töve éppoly vastag, mint a törzs. A kifejlett hím 1.3 m hosszúra nő meg, ennek kb. fele jut a farkra. A testen levő pikkelyek szélessége szabad végükön kb. kétszer akkora, mint hosszúságuk, háromszögletűek és hegyük felé kissé kigörbültek és hegyüktől befelé, a még valamivel közepükön túl is símák. Rendesen 11 sorban vannak a pikkelyek, de néha még két kisebb sor járul ezekhez oldalról. A középső sorban a fejen 11, a háton és a farkon 16–16 pikkely van. Nyelve hossza 30 cm körül van.

Életmódjáról ugyancsak keveset tudunk. „Ez az állat – mondja Sir Walter Elliot – a föld alatt 2–4 m mélységben ferdén lefelé vezető 0.5 m átmérőjű medencébe torkolló csatornát ás. Párosával élnek és januártól márciusig 1–2 kölyökkel találhatók. Lakásukat építése alatt annyira eltömik földdel, hogy rájuk sem lehet találni, ha nem volna oly szembetűnő a kívül látható nyom. Jerdon szerint a bennszülöttek szerelmi bájételnek tartják a húsát. A kínaiak páncélt készítenek bőréből s azt pajzsukra szegezik.”

Sir Emerson Tennent csak röviden beszél a pangolinról: „A Ceylon szigetén lakó egyetlen fogatlan állat a páncélos hangyász, melyet a szingalézek kaballaya-nak, a malájok pangolin-nak hívnak. Az elnevezés az állatnak arra a sajátságára vonatkozik, hogy összegömbölyödik, fejét mellére hajtja és farkát körben hajtja feje és nyaka fölé, miáltal ellenséges támadásoktól védekezik. A kaballaya 2 m mély üregeit száraz helyen ássa. Párosan élnek és évenként 2–3 fiat szülnek.”

„A kínaiak és indiaiak, – folytatja más helyen Tennent – a halakhoz számítják a pangolint. Az indiai köznép dzsungelhal-nak hívja; egy kínai természetrajzi munkában ling-le, azaz dombi ponty a neve, mert alakja és külsője a pontyra emlékeztet; azóta viseli ezt a nevet, mióta a szárazföldön üregekben és a dombok (ling) sziklahasadékaiban lakik. Egyesek lung-le vagy sárkánypontynak is nevezik, mert pikkelyei a sárkányra emlékeztetnek.”

Az elmondottakhoz Lydekker még a következőket fűzi: „A pangolin gyomra sajátságos begyszerkezetű és gyakran tartalmaz apró kavicsokat, melyeket az állat valószínűleg a táplálék szétzúzására nyel el. Fogságban sokat iszik. Blanford kétségbe vonja, e szokás természetes voltát, mert a pangolin gyakran fordul elő olyan vidéken is, ahol egyáltalán nincsen víz. Ingerléskor a pangolin sziszegő hangot ad, különben néma.”

A hátsóindiai tobzoska (Manis javanica Desm.)

A hátsóindiai tobzoskáról Riedley közöl rövid ismertetést („Mammals of the Malay Peninsula”). Ebben az ismertetésben saját megfigyelés alapján ír a szerző a tobzoska farkáról, mint fogódzó farkról, mellyel úgy tud az állat kapaszkodni, mint némely majom-faj, vagy kúszó erszényes. „A rend egyedüli képviselője nálunk a közönséges Manis javanica, vagy tengiling, mint a malájok nevezik. Nyilt, homokos terepen tartózkodik, ott építi földalatti lakását. Főként termeszekkel táplálkozik, de megeszi a hangyákat is. Az élelmezési nehézségek miatt nem lehet sokáig fogságban tartani; elég gyakran vásárolható, magamnak is volt egy nőstény példányom, kölykével együtt, de csak néhány napig. Külső alakja után ítélve alig hihető, hogy mily jól tud fára mászni. De lassan mászik, segítségül veszi kapaszkodó farkát és sokszor farkánál fogva lóg lefelé az ágról, miközben fejét karmai közé dugja. A kínaiak sóvárognak utána, hogy megehessék, de a húsa nagyon rágós és megenni nem érdemes.”

Európába, állatkertekbe is, más helyekre is csak nagyon ritkán kerültek tobzoskák, akkor is csak néhány hétig, vagy hónapig maradtak életben.

A tobzoskák származását Weber szerint homály fedi. Ez volt az oka annak, hogy külön rendbe sorozták őket. Az eddig feltárt és leírt csontmaradványok vagy egész bizonyosan szintén a Manis nemhez tartoznak, mint a délindiai Pleisztocénből eredő M. gigantea fossilis Lyd. és további bizonyíték arra nézve, hogy az etiópiai és a keleti emlősök faunája között valamikor szoros összefüggés volt. A tobzoskák rokonságáról és származásáról több adat nincs és Weber a Filhol által leírt és Dél-Franciaország Oligocén-korából Necromanis és Leptomanis néven említett leleteket is hiányosaknak tartja ahhoz, hogy irányítással szolgáljanak. Így csak következtetésekre vagyunk utalva – mondja Weber –, mint az Edentata fogalmának megbeszélésénél. Itt olyan ellentétek állnak egymással szemben, mint az erősen specializált szervek: nyelv, gyomor, felbőr és a felette kezdetleges agyvelő és szaporodási szervek. A nyelv és gyomor messzemenő fejlettsége nyilván a fogazat elvesztésével van összefüggésben és a táplálkozás módjával. Weber ezzel szemben a pikkelyruhát átöröklésen alapuló specializálódásnak tartja. A lábujjak hasított voltát és azok szaruburkolatát legelsősorban lehetne olyan jelnek tekinteni, mely a származásra mutat. Mégpedig a ragadozók régi, harmadkorbeli őseire, a kreodontokra; de ez az elágazás Weber szerint inkább tehető még a Harmadkor elé, egészen a Krétakorba, mikor a kreodontok még az ős-rovarevőkkel voltak összefüggésben. Akkor azonban még majdnem az összes emlősök rokonságban és egymásból származtathatók voltak.