1. Páncélos egerek (Chlamydophorus Harlan)

Két faja ismeretes: Ch. truncatus Harlan és Ch. retusus Burm. Az előbbi a Rio Tunuyan vidékén, Argentinában, a másik Boliviában él. A kettő között lényeges különbség van. A Ch. truncatus páncélövei bőrkettőződésben feküsznek, mely a testtel csak a hosszmenti középvonalon van összefüggésben; a Ch. retusus övei úgy vannak elhelyezve, mint a többi páncélosnál.

A páncélos egér (Chlamydophorus truncatus Harlan)

Páncélos egér (Chlamydophorus truncatus Harl.).

Harlan 1824-ben fedezte fel Argentina nyugati részén Mendoza közelében. Az ott lakó emberek alig tudtak róla, ezért nagy meglepetéssel fogadták a felfedezést. Sokáig csak két példány volt ismeretes, de ezeket alaposan megvizsgálták. Egyik Philadelphiában volt, a másikat Londonban őrizték. Később más példányokat is sikerült szerezni, úgyhogy a test belső szerkezetét is megvizsgálhatták és a külső leírás is tökéletesebb lett.

Fitzinger saját megfigyelései alapján írta le. A leírást kivonatosan közöljük: „A chilei páncélos egér a legeltérőbb jelenségeket mutatja. Testét majdnem bőrszerű szarupáncél fedi. Valóságos törpe a páncélos állatok között. Úgy alakját, mint életmódját tekintve a vakondra emlékeztet. Túrásra teremtett feje rövid, elől hegyes, lecsapott arcorrban végződő, hátul pedig széles. Orrának vége porcogós, majdnem disznószerű; Az orrlyukak belső szélén rövid, mereven álló sertéket találunk; ugyancsak itt van egy bütyök is, mellyel az orrlyuk teljesen elzárható. Apró szemeit teljesen elrejti a felülről lelógó szőr. Fülkagylói nincsenek, ezeket egy bőrdudorodás pótolja. A hallójárat közvetlenül a szem mögött nyílik; ezt a nyílást is szőr fedi. Szájnyílása kicsi, még a szem alá sem ér. Ajkai kemények, érdesek és duzzadtak. Kúpalakú nyelve meglehetős hosszú, húsos felületén szemölcsök vannak. Fogazata egyszerű. Metsző- és szemfogai nincsenek. Alsó és felső állkapcsában mindkét oldalon 8 szemfoga van, ezek zománcosak, de gyökerük nincs, alsó felük üreges, alakjuk hengeres. Az alsó és felső állkapocs első két hegyes zápfogát kivéve, a többinek rágófelülete lapos. A fogak hátrafelé a negyedik fogig nagyobbadnak, attól kezdve ismét kisebbednek.”

„A test egész felső részét majdnem bőrszerű, szaruféle pajzspáncél fedi, mely meglehetősen vastag és nem hajlékonyabb a talpbőrnél. A páncél a fejen, az orr hegyéhez közel kezdődik, végighúzódik a háton, azután függőlegesen esik lefelé, miáltal az állat olyan, mintha meg lenne csonkítva. A páncél többnyire keresztsorokból, vagy övekből áll, melyek legnagyobbrészt derékszögű, négyszögű vagy romboidalakú, sőt szabálytalan, bütyökszerű pajzsokból állnak. A páncélruha nincs oly szoros összefüggésben a bőrrel, mint a páncélosoknál általában, hanem inkább csak lazán fekszik a bőrön. Csupán középen, a gerincoszlop tövisnyúlványai mentén erősíti le bőr. A fej páncélját is csak két pajzs erősíti a homlokcsont félgömbalakú kiemelkedéseihez. Ezzel szemben a test első és hátsó részén szorosan összenőtt a páncél a csontokkal. A fejpáncél nem mozgatható része csak öt keresztsorból áll, ezekben a pajzsok száma a legelső két sorban 4–4, a három hátsó sorban 5–5. A hát páncélja, melynek első övei a fej hátsó részét fedik, 24, többnyire szabályos keresztsorból áll. Ezek közül a fejhez legközelebb álló két sor 7–8 szabálytalan, különböző alakú bütyökszerű pajzsból áll. A többi sor végig derékszögű négyszögalakú pajzsokból áll;” számuk 15-től, vagy 17-től 24-ig nő, majd az utolsó három sorban 22-ig fogy. Az öveket bőr választja el egymástól. Ez a bőr úgy nőtt az egyes pajzssorokhoz, hogy minden sor első széle, az előtte állónak hátsó széle alá esik. Bár az így keletkező közök nem valami nagyok, az egyes övek mégis eléggé mozgathatók, sőt arra is lehet következtetni, hogy az állat gömbbé is összezsugorodhatik. A test alfelének páncélja, mely majdnem teljesen mozdíthatatlan és a farkkal csak bőr által van összekötve, függőlegesen lefelé áll, teljesen lapos és 5–6 félkörben elhelyezett pajzssorból áll. A pajzsok részben derékszögű négyszögek, részben rombusalakúak. E fejpáncél alsó szélén kivágás van, ezen át lép ki a fark. A farkpáncél felső sorában 20, az utolsó sorban 6 sor pajzs van. Az egész páncélruha úgy a felső, mint az alsó részben teljesen szőrtelen és síma; csak az alsó széleken van sok, meglehetősen hosszú, selymes szőrszál. Ezzel szemben az egész test, még a páncél alatt is, – a fark, a talpak, az orrhegy és az áll kivételével – sűrű, hosszú, finom és lágy, majdnem selymes szőröktől fedett. A szőrzet hosszabb, mint a vakondoké; de nem oly sűrű. Leghosszabb a szőr oldalt és a lábszárakon, legrövidebb és legritkább a lábfejeken, ahol szaruszerű szemölcsalakú képletek között nőtt ki. A farkot hártyaszerű bőr borítja, melynek felső része síma és 14–16, pajzshoz hasonló dudorodást mutat; alsó részén számos szemölcsszerű kiemelkedés van. Két emelője a mellen van. A páncél és a szőr színe szennyes sárgásfehér, a test alsó részén kissé világosabb. Szemei feketék. A test hossza 13 cm, a farkhosszúság 3.5 cm, marmagassága 5 cm.”

A páncélos egér életéről az állattani munkákban nagyon kevés található. Göring a következőket mondja: „A páncélos egér nemcsak Mendoza tartományban él, hanem San Luisban is, sőt egy szavahihető öreg gazda elbeszélése szerint még nagyobb számban, mint Mendozában, ahol ismertebb, mert a kutatók sokat érdeklődtek utána. A spanyolok „bicho ciego”-nak hívják, mert azt hiszik, hogy teljesen vak. Egyesek „Juan colado”-nak nevezik (csipkésszegélyű Jancsi). Előbbi nevén minden mendozai ismeri, ha csak egy kicsit érdeklődött hazája állatai iránt. Az állat homokos, száraz, köves vidékeken tartózkodik, különösen ott, ahol tüskés bokrok és kaktuszok teremnek. Napközben földalatti rejtekhelyén húzódik meg, éjjel előjön és különösen holdfényben futkos, legszívesebben a bozótban. Biztos adatok szerint sohasem tartózkodik hosszabb ideig lakásának bejárata előtt s csak néhány lépésre távozik attól. Maga után hagyott nyoma oly jellegzetes, hogy azonnal elárulja. Nehéz lábát ugyanis nem tudja emelni, ezért csak csoszog. Így két folytonos sáv keletkezik a homokban, melyeknek még az is a sajátossága, hogy a legkülönbözőbb hurokvonalak alakjában húzódnak. A lakás bejáratának még van egy ismertető jele: kijövetkor a páncélos egér úgy hányja a földet, hogy két oldalt kis halom alakul, középen pedig bizonyos mértékben folyosó keletkezik. Dél-Amerikának más állatánál ezt nem vették észre.”

A páncélos egeret mindig csak véletlenül fogják, különösen az öntöző árkok ásásánál. A páncélos egér a benszülötteknél még ma is bámulat tárgya. Minden páncélos egeret, mint érdekességet, megőriznek, úgy, ahogy éppen tudják. De mivel a nyúzást és kitömést nem értik, rendesen múmiák alakjában őrzik őket.

Ha az amerikai foghíjasok Xenarthra néven egy rendbe sorozott, kiásott őseire csak futó geológiai pillantást vetünk is, kettős eredményre jutunk: először is további támpontokat nyerünk arra vonatkozólag, hogy ezeket a foghíjasokat minden külső eltérés ellenére miért vezetjük vissza közös törzsre, másodszor beigazolódik az a már elterjedt vélemény, hogy a ma élő foghíjasok csak gyér és szegényes maradványai egy sokféle és soktagú, részben hatalmas állatok csoportjának. Különösen érdekessé teszi az őstörténetet az a tény, hogy belenyúlik a jelenkorba bizonyos lágyrészek alakjában, melyeknek csodával határos fennmaradása méltó párja a Szibériában hússal, bőrrel és szőrrel megmaradt mammutleletek, amit a tundrák örökös jegének köszönünk. Sőt nemrégen még abban is reménykedtek, hogy ilyen „özönvízelőtti szörnyetegek” déli Patagóniának sziklás és üreges partjain még életben is találhatók és felkutatásukra expedíciók is indultak. Persze siker nélkül, de még ma is vannak védelmezői annak az álláspontnak, melyet a Grypotherium domesticum Roth fajnév örökít meg, hogy a történelemelőtti ember ilyen állatokat tartott kőtömbökkel eltorlaszolt üregekben; ha nem is mint igazi háziállatokat, legalább mint élő húskészletet. Ez a kissé izgalmas feltevés, arra a leletre épült, melyet a két Nordenskiöld (Ottó és Erland) és Hauthal tártak fel egy hatalmas sziklabarlangban Ultima Esperanza-nál egy mélyen benyúló fjord-öbölben, Dél-Patagóniának egy teljesen elhagyott vidékén. Itt egy sziklabarlang tetejéről lemállott sík törmelékréteg alatt több nagy állati bőrt találtak, melyeken nemcsak barnásvörös szőrt, hanem az irhában apró, szabálytalan alakú és szabálytalanul elhelyezkedő csontokat (csontlemezkéket) is találtak. Ezek a bőrdarabok a sziklabarlang párában szegény légkörében rothadás nélkül úgy száradtak meg, mint természetes múmiák; széleik arra vallanak, hogy az ősember a leölt állatról lefejtette a bőrt és egyenesre vágta. Ehhez járul, hogy nem tapadt semmi hús a csontokhoz, melyek nagy mennyiségben hevernek a barlangban és emberi tevékenység nyomát viselik.

A Grypotherium (=Neomylodon), mely már legalább tehénnagyságú volt, átvezet bennünket Dél-Amerika harmadkori, impozáns óriás emlőseinek birodalmán, mely leginkább foghíjasokból állt. Maradványok oly nagyszámban fordulnak elő teljes csontvázak alakjában a meredek és folyópartokon és mesterséges talajbevágásokban, hogy az indiánok között meggyökeresedett babona szerint óriási vakondok-faj él a föld alatt, mely azonnal elpusztul, ha napvilágra jut. Felkutatásukkal a mult század második felében Burmeister Hermann német tanár foglalkozott, aki 1861-ben végleg átköltözött Buenos-Airesbe és aggkoráig működött tudományos téren erejének teljességében, az argentinai egyetemi városban, Cordovában 1892-ben bekövetkezett haláláig. Utóda Ameghino Florentino egészen Patagónia déli részéig terjesztette ki az ásatásokat s mindketten szinte beláthatatlan mennyiségét ismertették az ásatag foghíjasoknak. Egyik csoport, az ú. n. Gravigrada, bizonyos összekötő kapocs a lajhárok és a hangyászok között egyrészt és a páncélosok között másrészt, azáltal, hogy az irhában elrejtett csontlemezkék vannak. Idetartozik a már említett Grypotherium is. A páncélosak mellé tartozik az őket törpékké zsugorító, hatalmas, merev, övnélküli, teknősszerűen páncélos Glyptodonta-csoport, melynek a lajhárokkal közös vonása, a járomív erősen fejlett nyúlványa.

A Gravigrada kalandos családjának leghíresebb neme a Megatherium, az óriáslajhár, mely méltó a tudományos nevéhez. Akkora volt, mint az elefánt, de csontjai még hatalmasabbak, különösen a test hátsó részén: pl. a rövid felső combcsont háromszor szélesebb! Ennek különös oka abban van, hogy a történelemelőtti óriáslajhár mindenesetre szintén falevelekkel táplálkozott, mint a mai lajhár, de hatalmas súlya miatt fára mászni nem tudott. Ezért hátsó lábaira kellett állnia és farkcsigolyáinak hatalmas tövisnyujtványaira kellett támaszkodnia, hogy hatalmas karmokkal felszerelt mellső lábaival az ágakat lehúzhassa. Egész fákat törhetett le, erre vall hátsó lábainak hatalmas karma, melyet Owen szerint valószínűleg baltaként használt. A fej nem volt olyan gömbölyded, ember- vagy bagolyszerű, mint a ma élő lajháré, hanem hosszas, mint a hangyászé. A koponyaüreg a test méreteihez viszonyítva elenyészően kicsi, ami arra enged következtetni, hogy az óriáslajhár agya sem volt fejlett, tehát ostoba szörnyeteg volt, melyet nemcsak a hatalmas Machairodus-macska, a kardtigris ejthetett el kétoldalt kiálló késélű szemfogaival, hanem farkasvermekkel és csellel az apró ősember is hatalmába keríthette.

A kis ősemberrel egyidőben bizonyára még éltek a Megatheriumok, valamint a hasonló és közeli rokonnemek, a Notrotherium, Scelidotherium, Platyonyx, Mylodon, Megalonyx; a Grypotherium-ról már szóltunk ily értelemben és megemlékeztünk az irhában levő csontlemezkékről, melyek a Mylodon-nál mint sűrű, csontdarabkákat tartalmazó réteg még fokozottabb mértékben megvoltak. A Glyptodonta, az óriáspáncélosok is szolgálták kihalásuk előtt a diluviális ősembert; ha Ameghino fantasztikus magyarázata helyes, a magasan ívelt páncél a lakó- és tűzhelyek fedeléül szolgált, úgyhogy az ősember sem lakott szűkebben, mint egyes mai primitív emberek. Az ilyen Glyptodontus-páncél néha 2 cm vastagságú; számos sokszögű, rozettaalakú csontlemezkékkel rakott púpokból áll, díszes elrendezésben; az egész törzsön szilárd, nem mozgatható, hordószerűen bolthajtásos; méreteiről fogalmat alkothatunk, ha elgondoljuk, hogy a Panochthus akkora volt, mint a rinocérosz. A páncél nagy súlya miatt a hátcsigolyák tövisnyujtványaikkal együtt egyetlen szilárd csővé nőttek össze, mely felfelé ívelt volt. A Panochthus farkának legnagyobb része is szilárd páncélcsőben volt, melyekkel hatalmas ütéseket mérhetett. A Glyptodon-nál a farkot egészen hegyéig mozgékony, csinos mintájú gyűrűk övezték. A Glyptodonta teknősszerű törzspáncéljához illett még a teknősszerűen mozgatható nyak, mely csigolyáinak sajátságos, csuklós kapcsolata folytán a páncéllal csak felső részén fedett fejet úgy húzhatta be, mint a teknős. A járomív alsó állkapocs magasságáig leérő nyúlványának, csak az lehetett a rendeltetése, hogy a rágóizmoknak nagyobb legyen a tapadófelülete.

Az említett őskori emlősöknek a foghíjasokhoz való tartozását egyaránt bizonyítják a Gravigrada (Megatherium) és a Glyptodonta. Fogsoruk hiányos: a metsző- és szemfogak teljesen hiányoznak; a Megatherium zápfogai 5_4 - 4_3, a Glyptodonta fogazata pedig 8. - 8. De még inkább a rokonság mellett szól. A fogak összetétele még inkább mutatja a rokonságot. Mindkét család fogait külső cementréteg, középen dentin-, belül pedig basodentin-réteg alkotja. A Gravigrada fogai csupán egyszerű, magas hengerek, a Glyptodonta fogait pedig Zittel szerint „belső és külső falon látható két barázda, három, keskeny hidakkal összekötött, romboid alapú prizmára osztja”; innen kapta a család tudományos nevét. (Glyptodonta, azaz faragott fogúak.)