Vissza a kezdőlapra


Nagy méretű kép
NAGYÍTHATÓ KÉP

1926-27 - Olaj, vászon, 130x150 cm
Magyar Nemzeti Galéria

MŰELEMZÉSEK
A Képzőművészet Magyarországon
c. kiállításból
Kállai Ernő méltatása
Genthon István írása
Vadas József elemzése
Végvári Lajos elemzése
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




A Riviera Bernáth Aurél legtöbbet méltatott, korszakot indító festménye. Ez a festmény határozottan és véglegesen jelöli ki a - pályakezdésétől lényegileg eltérő irányban ható - művészi aktivitás útját, s magán viseli a ma már lezárult életmű legdöntőbb vonásait. "Itáliában festettem a Rivierát, életem első művét. Így szoktam nevezni, mert elkészültétől számítom magam festőnek. Ez a kép zárja le annak a két évnek a kínlódását, amibe az absztrakt próbálkozásaim miatt kerületem, és ez a kép nyitotta meg az utat a munkához, mert általa nyertem vissza önbizalmamat." A Riviera ünnepélyes hangon szól mennybolt, tenger és szárazföld találkozásáról, ahol az ember csak mint arc nélküli árny van jelen. A vászon síkján hatalmas dimenziójú táj repíti a tekintetet a végtelenbe. A zöldeskéktől a mély enciánig a kék szín sok-sok árnyalata határozza meg a festmény színhangulatát. Hidegen dereng a fény a sziklafalon, hideg árnyak vetődnek az útra. Bernáth Aurél ezzel a művel végleg a látható világ felé fordította tekintetét. Mégis, a Riviera, mint későbbi képeinek zöme, a képzelet szülötte, valós elemeit a fantázia egyesítette kompozícióba. Nem egy táj, hanem tájak, s hangulatok emléke összegeződik vásznain, aminthogy nem egyetlen ember, hanem a róla alkotott kép, a lénye által kiváltott érzület jut művein képi megjelenítéshez.

Forrás: http://www.hung-art.hu




Nem túl sok az a magyar kép, mely olyan gyönyörű, méltóságteljes nyugalommal épülne monumentális, harmonikus egésszé, mint a "Riviéra". Tele van ez a kép a tüzelő égszínkékek, ragyogó ezüstök szépségével, a szürkülő, barnuló és fekete tónusok bizalmas lírájával. Részleteiben egyik festői finomság a másikat éri. Technikájában nagy kultúrájú, tudatos készség mutatkozik. Ahány differenciálódás formában és színben, mindmegannyi újszerű, eleven festői invenció. De a szebbnél szebb részletek csak építőkövei egy sokkal nagyobb értéknek, a szigorú következetességgel, nagyvonalúan véghez vitt képarchitektúrának. Ez az architektúra olyan vonulatokban, a szélesen terpeszkedő nehézkedés, a tömör egymásrarakódás és borongó magasbatörés olyan nemes páthoszával teljesedik, akár Berzsenyi ódaköltészete.

A szabad síkhatár, az égboltozat és a tömör sziklafal mesteri szembehelyezésén épül a "Riviéra" kompozíciója, melynek szívébe a homloktérből a középre vonuló és ott éles fordulattal mintegy önmagába visszatérő sétány nyit utat. Mint széles sorompó monumentális architektúra elé, úgy kanyarodik ez a sétány a képalkat középpontjába, ahol az ég, a föld és a tenger hatalmai találkoznak és ahonnan minden irányban nagyszerű festői kinyilatkoztatások kelnek.

A "Riviéra" téralkatában mérhetetlen távolságok igézete rejlik. Égboltozat, tenger és sétány mégis olyan szorosan illeszkednek a térnek egy azonos mélységű zónájába, mintha a képfelület síkja zsilip módjára duzzasztotta volna össze őket. Térszerűség és síkszerűség rendkívül érdekes egységet alkotnak a képen. A síknak nem laposra hengerelt, szikkadt freskó módjára, hanem a gobelinek vaskosabb, lazább, puhább felületéhez hasonlóan.

Forrás: Kállai Ernő: Bernáth Aurél újabb munkái, Magyar Művészet, V. évf. 1929. 5. szám, 241-252. oldal




Első olaszországi útján alkotta meg a Riviérát (1926-1927), e hatalmas méretű egyik legismertebb vásznát, ahol az egész képfelület immár teljesen egyértelmű. Részletező, főképp a jobb oldali szikla bizarr rajzában, és mégis egységes. Ünnepélyes, átszellemült nyelve teljesen új festészetünkben. Honnan ez a frazeológia? - szimatolna az oknyomozás túlzásaira hajlamos műkritikus. Talán saját expresszionista kísérletei hatottak rá, semmi más. Mint Sztravinszkij mondta önmagáról, "bátor és tiszta vonalakat rajzol a térbe".

Walchensee (1928) (...) Ahogy Rembrandtot az aranybarna, Velasquezt a fekete, Cézanne-t a kékeszöld harmóniák kísérték végig útjukon, Bernáth a mély kékek énekese. Az előtér házaival még kissé elaprózott, de beleépül a nagy egységbe.

A korai tájképek egyik legnagyobb remeke a Walchensee (1928), megint mély kékek, lazúros átmenetek dominálnak a hatalmas méretű vásznon. Az előtér két háza szinte meggörnyedve bámul a víztükör káprázatára. A művész már itt, mint további műveiben is, biztosan uralkodik a tér relációin. Újabb művészeink közül senki a tér érzékeltetésével ily önkéntelenül és természetesen nem tud bánni. S a lírai felfokozásban van valami ijesztő, hátborzongató.

Forrás: Genthon István: Bernáth Aurél ("A művészet kiskönyvtára" sorozat 58.), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1964, 8-9. oldal




Nem csak Bernáth piktúrájának, egyszersmind a két háború közötti magyar festészetnek is egyik főműve. Két alkotóperiódus - a berlini expresszionista és a hazai posztimpresszionista korszak - határán helyezkedik el, s mindkettő látásmódjának erényeit kamatoztatja. Egy olyan alkotó munkája, aki elhagyta ugyan az avantgárd iskoláját, de nem fordított hátat neki; az ott tanultakat hasznosítani tudja és akarja is. A látvány megjelenítése valószerű: hatalmas sziklafal előtt nyílik meg az égbolttal szinte egybeolvadó tenger; a parton pedig, a késő estében alig észrevehetően, emberek ülnek a padon, illetve sétálnak. Ez az akár békésnek látszó jelenet azonban mindennek mondható, csak nem idillinek: a nyugalom merőben külsődleges. A kép hihetetlen belső feszültséget érzékeltet. Nyomasztó érzés árad mindenből: a darabos sziklákból, az útra vetülő árnyékból, a vízre szinte ránehezedő felhőtornyokból. A magány (s talán a magára maradottság) szívszorító élményét közvetíti számunkra ez a festmény, egy harmincéves fiatalember látomása csupa öreg vagy legalábbis megfáradt szereplővel a kompozíciójában. Alighanem annak a pillanatnak a szülötte, amikor Bernáth hosszú évek távolléte után először szembesült a kiábrándító (számára akkor még idegen és perspektívát keveset mutató) hazai valósággal. Akármilyen paradoxon, érthető, ha ez a kiábrándító élmény épp idegenben, távolabbról visszatekintve vált számára megfogalmazhatóvá, ért benne az Adriai-tenger mellett keservesen fájdalmas felismeréssé.

Forrás: Vadas József: A magyar festészet remekei. Hetvenöt mester száz képe, Corvina, Bp., 2004, 170-171. oldal




William Dyce: Pegwelli öböl - 1860 (Nagyítható kép) A téri felfogásban ott rejtezik Cézanne plasztikus részmotívumokból építkező művészetére való emlékezés, elsősorban a Mont Saint Michel idején festett képeinek tanulsága. Véletlen vagy tudatos motívumrokonsága van a Rivierának két másik festménnyel. Ezek közül az első Dyce 1860-ban festett Pegwelli öböl című munkája. A kép jobb oldalát betöltő sziklafal hasonló szerepű, mint a Riviera sziklafala. Ugyanígy rokonítható elem a képen látható figurák szerepeltetése; ezek azonban csupán sztaffázselemek, és meg sem közelítik a Rivierán látható alakok jelentőségét. Bár az angol festő téri mélységet kutató kompozíciójában is a lépték hangulatkeltő elemként értékelhető. A másik rokonszellemű festmény Courbet 1870-ben készült erőteljes képe, az Étretat-i sziklák vihar után. Itt a geológiai képződmények sajátos, differenciált rajzolatát szembeállította a vízfelület sima nyugalmával.

Ezek a párhuzamok aligha tudatos megfontolás eredményei, sőt akár véletlenszerűnek tekinthetnénk, ha az impresszionizmus felé haladó művészetben ez a problematika, a szilárd forma és a víz megfoghatatlan változatossága nem lett volna festői téma.

Courbet: Étretat-i sziklák - 1870 (Nagyítható kép) Bernáth festménye azonban jóval több, mint egy érdekes és különleges látvány rögzítése. A kép előteréből jobb felé kanyarodó, sziklába vájt út sajátos kemény rajzolatával jelképes értelmű, hiszen a furcsa alakú, a természet életének változásait sejtető sziklákhoz vezet. Alatta két verejtékező figura ül, az út végén a tengert kémlelő figurák. E két csoport az emberi lét két állapotát sejteti: a fáradt rezignációt és a végtelenség iránti vágyat. A két kémlelő figura kubisztikusan megformált sziklán áll, ahonnan lépcső vezet a mélybe, a tenger nyugtalanítóan titokzatos világába. A kép baloldali előterében ugyancsak két férfialak bámulja a mélységet; a korlátra támaszkodó alakjuk érzékelteti a szituáció szédítő végzetességét. Ez a hat emberi alak helyzetük különbözősége miatt az élet más-más lehetőségeit érzékelteti, de közös bennük, hogy mindannyian alárendelt szerepben vannak a vízből és levegőből álló végtelenséghez képest. Ebből az értelmezésből következik, hogy a Riviera nem egyszerűen egy érdekes és szokatlan látványt örökít meg, hanem az emberi sors szimbolizálására törekszik, vagyis reprezentálja Bernáth gondolatiságra, filozófiai mélységre való törekvését. A magyar festészet különleges darabja ez a mű: mivel nem a valóság részleteit általánosítja - mint ez a mi művészetünkben oly általános gyakorlat -, nem formálja meg a látványból az élet színpadát. A megoldás részletei sem naturalisták: nemcsak az út és a kiugró sziklatömb megjelenítése kubisztikus-geometrikus, de a jobb oldali sziklafal rajzolata is. Ezt a képződményt Bernáth az Alpokban látta, s élményét a fák évgyűrűihez hasonlóan az idő múlásának jelképévé tudta formálni. A kép fontos része a víz és a kék égbolt: az időtlenség, a kozmikus világérzés megfoghatatlan titkait sejteti.

Forrás: Végvári Lajos: Szőnyi István; Bernáth Aurél, Well-PRess Kiadó, Miskolc, 2003, 103. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére