NYITOTT HÁZ

Dosztojevszkij egyik leveléből (1868)

1. Veszelovits Anna

Mindkét kezében egy-egy tömött szatyorral Veszelovits Anna belépett a külső körúti gipszstukkós ház homályos kapualjába. Az épület történelmi hetven esztendejét átvészelte egy kovácsoltvas keretbe illesztett kapualji nagytükör, majdnem megvakulva az időtől, az eseményektől s a valaha volt arcoktól, amelyek mintha a foncsorába égtek volna. Szokása szerint végigvizsgálta magát tetőtől talpig, mint aki színpadra készül, nyilvánosság elé. Olyan vagyok most ebben a tükörben, mint egy mozaikból összeállított kép, amit a bűnügyi laboratóriumban különböző bemondások alapján a feltételezett gyilkosról készítenek, országos körözés céljára. Ez az önjellemzés ma keserűbb volt a szokásosnál; fárasztó napja zárult, kis dühítő részeredmények jegyében.

Ott állt szemközt tükörbeli önmagával. Vállát lefelé húzta a súlyos szatyor. Rőtesbarna, súlyos haja, amelyet a nyakszirtjén kontyba tűzött, a rossz megvilágításban elvesztette vörhenyes fényeit. Az erős járomcsont árnyékában szinte eltűnt ferde metszésű, sötét szeme. Nem volt kicsi, törékeny, s most mégis szánalmasnak látta magát. Unta nyakba záruló fekete pulóverjét, fekete kordbársony nadrágját, amely térdén, fenekén megkopott, műszőrmével bélelt rövid bőrkabátját. És egyszerre szégyellni kezdte most már tört fényű lakkcipőjének majdnem férfiméretét. Maholnap itt a tavasz, jön a nagy kivilágítás, és ő itt jár ebben a szerelésben, mint egy mulatságos madár.

Az elkeseredett vizsgálódás után nekiindult volna a három emelet lépcsőinek - liftkulcsát otthon felejtette, s két hónapja a liftpénzzel is tartozott -, amikor váratlanul elébe került Sorg, a kulcsosember, aki három egymással kapcsolatos bérház házfelügyelői teendőit látta el. Az ő megjelenése mindig együtt járt a váratlansággal, s ezért tökéletesen megfelelt egy hatósági személy lélektani normáinak, már ami a rajtaütést illeti.

- Annácska - szólította meg, inkább joviálisan, mint idézőjeles fenntartással -, máma megint elkísérletezték a zárjukat bizonyos egyének, mert azok, kérem, mindenféle kulcsokkal próbálkoznak. Én azt nem tudom megjavítani, de komolyan mondom, ki kell cserélni az egész miskulanciát. Azonkívül - s ez már a szertartás egy része - a nagyfőnöktől egy távirat.

A főnök, az egykori nagylakás (öröklakás) vidéken élő tulajdonosa, egy hetvenhét éves aggastyán, aki több mint kétszáz kilométeres távolságból táviratilag közli parancsait, észrevételeit, intézkedéseit. A címzett sajátosképpen mindig Veszelovits Anna volt: őt tekintette (talán vonzó neve alapján, mert ismerni nem ismerte) helyi megbízottjának.

Anna elhadart néhány föltétlenül szükséges szót a kifizetendő liftpénzről, a helyreállítandó zárról, és talán az élet egyéb megoldandó problémáiról is valamit, s a liftbe lépve, mert az végül is megnyílt neki, mutatóujjával fölbontotta a táviratot. A szöveg a következő volt:

HALLOM A KONYHÁBAN KIÉGETTÉK AZ ASZTALT. ÉS HOGY HAJNALIG ÁLL A RICSAJ! A TÖBBIT SZEMÉLYESEN. KERESZTÉNYI.

A lift vizeletsárga tükre nem mutatott jobbat, mint az arányaiban lenyűgöző kapualji, a kovácsoltvas keretben. Az idő szorgalmas legyei ezt is teleköpködték apró fekete pörsenésekkel. De itt az arc mégis közelebb van; a nyeregben kissé lapos orr, a mélyen ülő szem összezárt, metszett sötétje, s ebben valami fürkésző kíváncsiság.

"A többit személyesen. Keresztényi." Szinte hetenként érkezik távirat ezzel az utóirattal. Az idős lakástulajdonos, az idő homályában élő aggastyán, akit a lakók közül még soha senki sem látott, nem mulasztja el, hogy állandó ittlétét jelezze. A fontosabb ügyek vitelét s a lakás leltári állagának időszakos ellenőrzését egy ügyvédre bízta. Viszont a tulajdonos szubjektív üzeneteinek antennája Veszelovits Anna. A táviratok szerepe fontos. Néha megtörténik, de inkább éjféltájt, amikor a sokfelől jött emberek, ha nem is közösséggé, de szorosabb társasággá kovácsolódnak; igen, megesik, hogy az egyik beavatott előveszi egy fiókból a gondosan megőrzött táviratokat, és fölolvas belőlük egy-egy tőmondatot. Ilyenkor az érintettekben az a hittel-rettegéssel teli érzés támad, hogy egy számukra láthatatlan, de mégis létező hatalom függvényei vagyunk.

*

Mikor a lakásajtóhoz ért - a zár valóban, ezt azonnal tapasztalta, hasznavehetetlen, az egész lakás tárva-nyitva -, telt ház hangjai fogadták. A négyszobás nagy lakást - egy divatos fogászprofesszor rendelője volt valaha - az elmúlt harmadfél évtized során a célszerűség vagy az éppen érvényes lakásrendeletek megkerülése jegyében többször is átalakították. Csupán néhány beépített tárgy - mint Keresztényi bácsi, a jelenlegi tulajdonos nevezte: műtárgy - maradt a helyén. Ezek közé tartozott a volt várószobában elhelyezett márvány szökőkút, amelynek megrepedt kávájában közös buli esetén a fölhalmozódott szennyes poharakat szokták elmosogatni. Épségben maradt még a volt kezelőszobában egy halványkék csempékkel borított, úgynevezett műtősarok, hozzá tartozó halványkék arabeszkmintás fajanszmosdó, valamint néhány vezeték és csatlakozó krómcsillogású csökevénye. A fogorvoslás muzeális házikápolnája. Ebbe az impozáns szalonba nyílt egykor, fénykorában - a tapétaajtókat azóta elfalazták - két szerényebb nagyságú vendégszoba. Ezek a régi világban bentlakást biztosítottak az olyan előkelő betegeknek, akik foghíjas szájjal nem óhajtottak megjelenni a nyilvánosság előtt, s a kezelés végéig ennek a sajátos manrézának önkéntes foglyai maradtak. S volt még itt egy padlóhoz rögzített, egykor elektromos szerkezettel forgatható, süllyeszthető, rézsútosan, sőt vízszintesen dönthető fogorvosi szék, vagy inkább: műtőapparátus, de most már minden értékesíthető tartozékától megfosztva. És, amit talán elsőnek kellett volna említeni: egy kecses, egy gyönyörűen csiszolt velencei tükör.

A szalont egy műszeripari nagyüzem bérelte ki három nélkülözhetetlen, vidéki illetőségű szakmunkása számára, s mivel ezek nagyrészt éjszakai műszakban, exportmunkán dolgoztak, kéthetenként pedig szombat-vasárnapra hazatértek családjukhoz, a tágas szoba gyakran állt az ittlakók és a szünet nélkül jövő-menő vendégek rendelkezésére.

Veszelovits Anna ide lépett be egyenesen. Egy törékenyen karcsú empire széken elhelyezte tömött szatyrait. A kinyitott vaságyakon, a drótozott lábú foteleken, sőt a padlón, egy középen kikopott, nagyméretű perzsaszőnyegen, mindenütt emberek, különböző korú férfiak és nők. Magát újra fölmérve és leltározva a velencei tükör hibátlan foncsorában, a környezet egy kiragadott, zsúfolt részletének közegében Anna minden este úgy érezte, ő ezt a pillanatot valaha régen, a hazaérkezésnek ezt a varázslatát, szinte egy álomtartomány szférájában átélte már.

Egy apró, vékony, szellemszerűen áttetsző öregasszony tipegett eléje. Fekete, ezüstvirágos selyemruha, a fonnyadt nyak alatt apró gyöngyökből kirakott, uszonyszerű melltű. Kékesfehér, vattapehely haját szálanként átvilágították a szeszélyesen elhelyezett lámpák. Könnyű, száraz, növényszerű kezével megérintette Anna keze fejét; egy pillanatig rajta tartotta.

- Hol a téád, édesem - így mondta: téád -, a társaság téát kíván. És a kredencben sehol sem találok.

Veszelovits Annának úgy tetszett, valahonnan ismeri ezt a zizegő öregasszonyt is, akinek halk szavai finom reccsenésekkel muzsikálnak, mint egy kopott tű alól, használt lemezről. Tea, tea, persze, tea! Tegnap vagy tegnapelőtt, vagy a múlt héten volt még egy egész csomag abból a gyengéd illatú, zöld jázminteából, de vajon, vajon, vajon?... Érkezett, igen, egy ázsiai herceg, kecsesen törékeny, pergamenbőrű, és hozott, inkább ázsiai szíve sugallatára, mintsem férfihódolatból, egy tündöklő dobozban némi jázminteát.

Az öregasszony összegyűrt kis arcában olajosan fénylett gömbölyű, lilásbarna szeme, a zavarba ejtő fiatalság teljes sugárkészletével.

- Nincsen téa? Akkor, gondolom, talán hoztál egy kis csokoládét. Persze tejcsokoládét. Tudod, én azt szeretem.

- Csokoládé, az lesz valahol - kezdte bontogatni az egyik tömött szatyrot, és talált benne egy doboz bonbont. Hogy került hozzá? Mikor? Azonnal átadta; sárgára száradt vékony ujjak nyúltak a doboz felé, bal mutatóujján gyűrű ragyogott. De Anna már közben másra figyelt.

Somos Lukács műszaki rajzoló és amatőr alapon Britten-dalénekes, egy zömök, pirospozsgás, szalmaszőke fiatalember, a ház barátja, tenorba ívelő mellhangján éppen a következőket mondta, magyarázta, nyilatkozta ki - és a közfigyelem következtében a zsongás hirtelen elapadt:

- Kommunában kellene élni végre! Teljes közösség a szó igazi értelmében. Apró hálófülkék, könyörgök, ha csak mód van rá, egyszemélyesek; közös konyha mindenki számára, gépesítve, elektrifikálva, kommunagyűlésen elhatározva étrend, közösségi megmozdulások, központi vitatémák. Ehhez természetesen egy társalgó, amely mindenkié, eszmecsere-központ. Így aztán, mert az anyagi alap erre mindenkit rákényszerítene, kialakulna egy eszmei-közösségi tudatrendszer. Vagyis hogy az ösztönök rémuralmát felváltaná egy átgondolt és most már reflexszé vált emberség szépen beidegzett működése.

Anna mellől már elszállt a pitypangfejű öregasszony, lebegő távozása közben is mohón szopogatva a túl édes bonbonokat, és ő magára maradt Somos Lukács fals mondataival, amelyeket különböző állásokból átvilágítottak a tapasztalati tények. Ez az ember hétszer állt a törvény előtt hirtelen indulatból elkövetett erőszak miatt. Egy-egy félreértett szótól, mozdulattól fellobbant, mint parázs az oxigéntől. Inzultált vécésnénikék, közértárusok, pirosra pofozott pincérek és szélhámos menedzserek; egy hosszú szárú szegfű, egy tripla szirmú rózsa, egy kisasszonytermetű dália! - arcon és kézen csókolt, fél térdről tisztelt virágáruslányok, cigányasszonyok - idegen halottak, akiket utolsó útjukra kísért: mindezek két sorban állva üdvözölték Somos Lukácsot, a kommunaalapítót, a közösségi gondolat dómépítőjét. Akinek fényt fuvolázó szavai után Anna úgy nézett fáradtan, kiüresedett lélekkel, mint az eloszló cigarettafüstre. Elmúlt volna a kezdeti jó varázslat?

*

Az egykori négy szobában jelenleg kilencen laktak, ennyien szerepeltek állandó bejelentéssel a házfelügyelő lakókönyvében. De az ideiglenesen itt éjszakázók, átutazók, más itt rekedtek földuzzasztották ezt a számot. Nem is szólva azokról, akik csak jöttek és mentek: leültek félórára, órára, beszélgettek, dohányoztak, kávét vagy teát kortyolgattak, és azután kiléptek az ajtón, hogy egyszer majd újra jöjjenek, vagy - és ez sem volt ritka - eltűnjenek örökre. Ám ahogy az áradat megduzzasztja a folyót, majd elvonul, de otthagyja hordalékanyagát a medren kívül, a soha vissza nem térő alkalmi vendégek is itt hagyták emléküket, ideiglenes létezésük nyomait. Esetleg itt felejtett tárgyak alakjában. Ezek olykor már megközelítették egy kisebb vasúti állomás ilyen természetű forgalmát. A feledékenység e bűnjeleit a szalon műtárgyain helyezték el egy bizonyos ideig, legtöbbjük hasznavehetetlen kacat volt, majd egy váratlan rendcsinálási roham keretében - élén Veszelovits Annával - elégették a nagy cserépkályhában. A legfurcsább tárgy, amely itt maradt, egy légmentesen lezárt, fatalapzatra erősített, nagy üveghenger volt; benne tiszta, áttetsző folyadékban egy barnásrózsás, formásan két részre osztott húsázalag. A talapzat finom kis rézcímkéjén ívelt, dőlt betűs felirat: Anyám szíve, 1938. Ezt a leletet már csak babonából sem merték elégetni. Sokáig ottmaradt, míg valaki ellopta.

*

Veszelovits Anna, miután Goór Jánosnak, egy óriási öregembernek - monumentális rom, így nevezték - átadott egy nehezen beszerezhető, asztma elleni gyógyszert - az öreg egy tollfosztó üzemben, negyvenévi munka árán jutott a nehézlélegzéshez -, szatyraival kivonult a konyhába. A több részes és több emeletes szekrény, amelyben a bennlakók, sőt az alkalmi látogatók élelmiszereiket tárolták, maga is a polgárosodás műemléke volt, noha már Keresztényi úr jóvoltából került a lakásba. Az egyik oldalajtót kitárva, Veszelovits Anna rakosgatni kezdte szatyrából a holmikat: lencsét, cukrot, lecsókolbászt, barackízt, ecetes uborkát, darált kávét - nem, tea az nincsen, és az a bizonyos jázmintea? a herceg ajándéka? Volt, volt, valamikor. Tavaly, tegnapelőtt, holnap? Az egyik polcon két cédulácskát talált, két alkalmi cetlit. Az egyiken: "A kaffát megfőztük, egészségedre megittuk, hétvégén visszatesszük. Kösz. Csók. Gigi." Kicsoda is az a Gigi? A másikon: "Olajat visszahoztam, makrélahal elvéve, visszahozásig. Azt a szép, szív alakú szádat! Gergely." Gergely az egyik melós a szalonból, műszeripari csoportvezető. A papírszeletkéket összegyűrte, és eldobta. Akkor vette csak észre, hogy a gáztűzhelyen óriási palacsintasütés folyik. Az ellenkezője, hogy a konyhában éppen nem történik semmi, azonnal föltűnt volna neki, de ez a gyöngyös sistergés, a palacsintakorongok művészi földobása és elkapása, az egész bűvészmutatvány, amely megszínesíti a fáradt estét a megszürkült, magas plafon alatt, csak késve jutott el a tudatáig. Akkor is csak a gyomrába hasító, most már elviselhetetlen éhség miatt. Abbahagyta a kirakodást, és a tányérra tornyozott forró, illatosra sült tésztakorongokból két ujja közé csippentett egyet, megsózta, megpaprikázta, és a szájába lógatta. S közben ennyit mondott bocsánatkérően: - Pardon! - mosolygott megpörzsölt ajakkal - állati éhes vagyok! - A két palacsintasütő lány hangosan nevetett - mindkettő erős, barbár, fiatal -, összesen harminc palacsintát sütöttek. Feszes, fiatal arcuk fényes és piros volt a zsíros páráktól, a várható nagy zabálás előlegezett örömétől.

2. Kilátással egy régi szobára

Veszelovits Anna szobája az udvarra nyílt, nem a körútra, mint a többi három. Ennek köszönhetően nem érintette a közúti forgalom zaklatott lármája, s minthogy itt, a kétszárnyas ablak alatt már megszűnt a körfolyosó, a szoba a maga elszigeteltségében nyugalmasnak volt mondható. Saját jószántából osztotta meg egy másik nővel, név szerint Angi Verával, aki egy központi kórház belgyógyászatán vezető ápolónőként dolgozott. Közel öt éve laktak együtt, s ami nagy szó, az összezártság minden dühítő érzése nélkül. Anna támadó őszintesége, amely elsősorban az önfeltárás szinte gátlástalan szabadságán, mások szerint szabadosságán alapult, a szobatársnő zárkózott lényét is fölnyitotta. Így egymás életének különös részleteiben eléggé járatosak voltak, és ez megkönnyítette együttlétüket, nem volt szükségük tapintatosan kerülő utakra.

Angi Vera éppen tíz évvel volt idősebb Veszelovits Annánál, karácsonykor töltötte be negyvenhetedik évét. Ennek megünneplésében, az évszám különösebb hangsúlyozása nélkül, a nyitott ház egész közössége osztozott. Beleértve az állandókat és az alkalmiakat, az éppen érkezetteket és az éppen távozni készülőket. Vera még mindig gyönyörű, mondta Veszelovits Anna, évről évre figyelem, de ez a nő nem romlik semmit. Valóban, nagy színre lépése óta - ahogy ezt Vera fogalmazta egyszer önmagáról, teljes öngúnnyal -, a sorsdöntő 1948-as év óta, amikor a kis segédápolónőt kiemelték alárendelt helyzetéből, és bátorító tervekkel pártiskolára küldték, alakja megtartotta szívós vékonyságát. Szögletesen szerkesztett keskeny arcát ugyanaz a minőségű súlyos haj fogta most is körül, mint régen, csakhogy az sötétszőkéből ezüstszőkébe fordult, valami sajátos, belső platinaragyogással. Ezt a különbséget Veszelovits Anna viszonyítani, sőt bizonyítani is tudta, mert egyszer átkutatván szobatársnője kombinált szekrényét - saját bútora volt -, egy régi hajfürtöt talált. A szemérmesen elrejtett haj puha szálú, rejtett hullámosságú és tompán fényes, mint ami a maga külön életét éli, és olyan illatot lehelt magából, mint a tengeri növények. Anna tenyerén tartotta ezt a világító hajtincset, és elképzelte, hogy beszélgetni tudna vele. Ha ebben a pillanatban Vera belép a szobába, nem éri bántalomként a kétfelé kitárt szekrényajtó és Anna tenyerén a fehérneműk alól előszedett haj. Társnőjének kíváncsisága tiszta volt, önzetlen és jóhiszemű, neki mindent tudnia kellett arról, akit az eszével és a szívével befogadott. Szeretett lábujjhegyen járni bizonyos néptelen folyosókon, váratlanul benyitni egy szobába, amelyben remélhetően nincsen senki, hallgatni a csönd percegését, beleolvasni idegen levelekbe, megkóstolni olyan befőtteket, jó cukrossá aszott gyümölcsízeket, amelyeket télre, ünnepre, betegségre tartogattak. És ez az állandó emberszerető tájékozottsága tette lehetővé, hogy azokon is segíthessen, akik túlságosan szemérmesek ahhoz, hogy szóljanak, kérjenek, panaszkodjanak, elmondják amúgy is megfogalmazhatatlan szorongásaikat.

Ezen az estén, miután betelt zajjal, dumával, füsttel, palacsintával, korán, még tíz óra előtt - ahogy ő fogalmazta - kivonta magát a forgalomból, a társaságból, amely ezen az estén képtelen volt betelni a kommuna eszméjével, mint a végre megtalált úttal: lázasan, sőt mámorosan gondoltak az együttélésnek erre a varázslatos lehetőségére, erre a nonstop emberségre, amely állandóan üzemben tartja az egymáson segítést, szándékot és megvalósulást: a soha-nem-egyedüllétet!

A másik rekamié, Veráé, gondosan beágyazva, még bontatlanul sima az erős öltésekkel díszített, bronzragyogású, súlyos terítő. Rövid, kékesbarna szempillája alól Veszelovits Anna egy lassú tekintettel végigseperte a gazdátlan fekhelyet; nyilván ügyeletes, gondolta kis csalódással, mert ha menekült is a nyitott ház lármás közösségétől, vele jólesett volna még beszélgetni, kötetlenül, csöndesen bele az éjszakába, mert ez az elmúlt szerdai nap olyan sivár volt, olyan hiábavaló! Előszedni a keményen vibráló, szinte foszforeszkáló ötleteket, gondolatokat, reményeket. "Vágyom valakire, érted, egy megfogalmazható valakire, akihez gondolatban is vissza lehet menni - és csupa linkóci alak. Egyszer-kétszer lefektetnének, és kész" - mondta a múltkor Verának. Cél, értelem, tartalom: nulla. Tiszta közhely, hogy mi, nők többszörösen ki vagyunk szolgáltatva, hát igen, de az igazságot még a közhely sem képes gyengíteni.

*

A néhai fogászprofesszor, aki a hazaszivárgott hírek szerint Melbourne-ben, egy sztomatológus száműzött érzelmes szívével, tökéletesen lemásolta otthoni rendelőjét, beleértve a fogadószoba márvány szökőkútját is, úgy látszik, egész életében a tükrök rabja volt. Anna mai szobájának falába is beépíttetett egyet, nem számolva azzal, hogy az idők múlásával a foncsor éppúgy hervad, töpped, pusztul, mint az ember. S hogy ezzel a tükörmementóval, hacsak le nem takarjuk terítővel, szövettel, textíliával, mint a zsidók a kötelező gyásznapok idején, kénytelenek vagyunk napról napra a legváratlanabb órákban is szembetalálni magunkat. A tükrök közül - kivétel a szalonbeli, amely, mint említés történt róla, mind a mai napig megőrizte tündöklően szép felületét - ez volt a legzsarolóbb, a legkegyetlenebb. Még Anna szép meztelenségét is, bőrének sápadtbarna egyöntetűségét, a nem kis mellek rezzenékeny plasztikáját s a ránctalan, lapos hasat és benne a köldök mandulamagját, pörsenésekkel szórta tele. A két szobatársnő egy végletesen lázadó pillanatban elhatározta: darabokra zúzzák a halálnak ezt a fekete foltos röntgenjét! És aztán vállalják Keresztényi bácsi minden bosszúját!

Veszelovits Anna ezen a kietlen estén, késleltetve a vetkőzést, a szalon zajaira is félig odafigyelve, magára maradt a megvakult tükörrel. Nemcsak a jelen volt benne, egész elmúlt élete. És örökké visszatérően az a lapos, rőtvölgyi majorsági épület, a hideg márciusi ég alatt. Ötven méterre tárva-nyitva az osztrák határ! A kép élességét az elmúlt majdnem húsz év sem csorbította. Emberekkel telezsúfolt szoba, a földre terített szalmazsákon egymásnak háttal apja és anyja az alvás önkívületében. Az anya horkol és fújtat, mint rendesen, az apa süppedt szája körül alig emelkedik a laza, cirokszálú bajusz. Csupa csontszöglet és gödör ez az arc; az őszvörös, csavaros szemöldök alatt nagy rovátkált szemhéj, mint valami zárófedél. Veszelovits Mihály, egykori sörgyári címeresökör-hajtó, majd a gépesítés után kocsikísérő a sofőr mellett, feleségével és tizenhat éves lányával Nyugatra indul. "Miért, apukám?" "Azt én nem tudom. Lehet." Az idevalósi posztógyári ember hajnalban viszi át a társaságot a Gyöngyös-patak mellett a szabadságba. Addig alvás. Körös-körül hortyogó, lihegő, összegubancolódott emberi testek. Kisüstiszagú, fokhagymaszagú pára az alvók fölött.

*

Mindig és mindig magát látja, amint ügyesen, mint egy kiegyenesedő fűszál, mint egy helyből pattanó artista, nesz nélkül föláll. Tömött, vörösesbarna haja két ütemben meglendül tarkója mögött, kimegy az udvarra, a kerítés retesze drótosan csikorog, és indul a lúdhúrral benőtt ösvényen visszafelé. Szívében a szökevény bizsergő, csiklandó örömével. Nem érzi árulásnak, hogy elhagyja szüleit.

Apja csakhamar egy svájci kolostorban lesz udvaros, söprögető ember, három öszvér gondozója is, de már tíz éve halott. Anyja ugyanott mindenes, megbízható, jó cseléd. Egyszer nekiült egy hosszú levélnek, de aztán, hiába a hazai sürgetés, többé már nem írt soha.

*

Nyílik lassan az ajtó, föleszmél a súlyos félálomból. A szempillák szitáló sűrűje mögül látja, ahogy az ajtó éle fölhasítja a mozdulatlanságot. Vera, gondolja örömmel. Összezárul a szeme, alhat nyugodtan.

Nagy, sötét test, az ágya elé térdeplő férfi Somos Lukács. Párás tenyerét Anna kézfejére csúsztatja.

- Nem kell megijedni, Anna édes, csak én vagyok, Lukács.

A föléje hajló arc izzik, a lehelet langyosan alkoholos.

- Hogy bír maga ilyen tömegben élni? Nincs egy magányos pillanata! - jajdul a férfi; az arca fényes a könnyektől. S mint aki önmagát magyarázza: - Amit a kommunáról mondtam, vissza az egész, nem érvényes!

- Nagyon megkérem, Lukács, ne tömjön a filozófiájával, hagyjon aludni. Menjen csak vissza a szalonba, még maradt közönsége.

Anna gyerekes nyöszörgéssel a falnak fordul. Lukács még motyog valamit a mindenkit megillető csöndről, de őneki a fülében már anyja pöfékelő alvása, és szemhéja mögött apja mint öszvérkirály, háttérben apácákkal.

*

Már majdnem világosodik, a tél végi szennyes sötétségben már szétbizseregtek a fényes kis pontok, a kigyulladó villanyok, amikor Angi Vera hazaérkezik, de korántsem lopakodva, lábujjhegyen, sőt, mint aki szándékkal zajt csap, hogy felébressze barátnőjét. Esőkabátja zsíros sziszegéssel az egyik karosszékbe hullik, s rengeteg hajával jószagú hűvösséget ráz szét a szobában. Anna - ez rendes szokása - duzzogva ébred, mint a fölriasztott gyerekek.

- Ne haragudj - mondja Vera meghatóan rekedtes hangján, és melléje ül, az ágyra. - Muszáj elmondani. És most, azonnal.

Anna föltápászkodik, két tenyerével megtámasztja hátradűlő törzsét. Irigységgel rokon előérzet járja át a szívét. Ez most valami beszámoló lesz egy váratlan boldogságról, kiérezni a hangütésből.

- Először neked akarok beszélni róla!

Az ablakra rongyszínű homály tapad, hajnali eső dörömböl az udvar kőkatlanában.

- Képzeld, az este találkoztam vele, és mostanáig beszélgettünk. Huszonhét év után. Azt hittem, hogy gyűlöl. De nem. Egyetlen napig sem gyűlölt.

Anna tudja, a személyes névmást kivel kell azonosítani. Vele. Angi Vera magántörténetének tragikus és felejthetetlen alakja, a volt pártiskolai tanár, André István, az idétlen hősszerelmes, aki éppen a személyi kultusz küszöbén családját, mindenét otthagyva egy illegális szerelemben óhajtott megdicsőülni. Csakhogy a karrierre készülő Vera, még ott a pártiskolán, felső tanácsra és sugallatra, pillanatok alatt cserbenhagyta szerelmesét, kiadta, elárulta, és a tanár pillanatok alatt seggbe rúgatott. Mint akit kiűztek a rendből, és elátkoznak. Veszelovits Anna ezt a tömör szöveget tárolta magában a boldogtalan idillről, gúnyosan kilúgozva a lényeget, de azért együttérzéssel is.

- Alig változott, képzeld! Nem tapad rajta egy deka fölösleges hús! És a szemében ugyanaz az izzás, egy-pontra-figyelés. - Észre sem vette, hogy a leírása milyen regényes.

Anna is látta a férfit: a sovány arcot, a vékony nyakból előugró ádámcsutkát, a lecsüngő szőke bajuszt - hivatalnokian pedáns, szerény külsejét. Látta, holott sosem találkoztak. Ismerte a mindig és mindig visszatérő leírásból: - Ő az után az eset után visszament a családjához, mert a pártillem erre kényszerítette. De nem bírta. Azt mondja, mindig engem látott.

- Azt hiszem, most tisztázódott minden. Tudod, évekig segédmunkás volt Kőbányán, de végre újra tanít, gimnáziumban. - Hosszú ujjaival átfonta térdét, arca kivilágosodott. - Képzeld. Ötvenéves. Nem fantasztikus? És tudod, mit mondott nekem? Ne vedd nagyzolásnak, de azt mondta, szó szerint: én még mindig gyönyörű vagyok. A vezeklés konzervált, válaszoltam neki. A bűntudat. Főzzek egy kávét? - kiáltott föl világosan, és választ sem várva bekapcsolta az elektromos főzőlapot. - És most, látod, minden elrendeződik. Mit szólsz?

- Esz a penész.

- Ez csak természetes, te drága nagyszájú! Én is irigylem magamat. De azért félek is. Lehetetlen, hogy a dolgok ilyen egyszerűen... hogy csak így! Több mint huszonöt év után. - S mint aki másról akar beszélni, egy másik hangnemben folytatta. - Várj csak. A postadobozban találtam egy neked szóló levelet. - Az esőkabát egyik zsebéből előkerült a boríték, ajánlott levél, jobb felső sarkát kék kereszt díszítette, és franciául címezték. - Nincs jobb dolgom, mint hajnalban postadobozban kotorászni, nem gondolod? - átadta. - Örökké várok egy levelet.

Veszelovits Anna fejénél meggyújtotta a kis gömbizzót, és mutatóujjával föltépte a hártyaborítékot. Közelebb vitte a papírt az izzó kis gömbhöz. Elég rossz francia kiejtéssel, de fennhangon olvasta a szöveget. "Kedves Mademoiselle, szomorú szívvel értesítjük, hogy édesanyja, miután hitünk előírása szerint magához vette a szentséget, az Úrban megbékélve, csöndesen elhunyt. Midőn ezt kőtelességünknek eleget téve közöljük Önnel... "

Angi Vera, noha nem értette a szöveget, átölelte Veszelovits Annát, és magához szorította. Érezte társnője hideglelős remegését.

- Sírd ki magad nyugodtan - mondta szelíd, mutáló leányhangján. - Ki kell nyitni a szelepet. Ezt mint barátod mondom, és nem mint egészségügyi dolgozó.

3. "Élete legszebb pillanata!"

Veszelovits Anna általában délelőtt fél tízkor, de inkább tízkor ébredt. A fényszegény udvar irgalmasan ébresztgette, még nagy nyárban is, mintha halhólyagon keresztül szűrődnék a fény. Szép, kagylószerű szemhéjaira leereszkedett a derengés, csöndes madár. Hajnal előtt törvényszerűen lerázta magáról a könnyű paplant. Telt melleinek, ágyékának kétívű rajzolatával, világoskék hálóingében olyan volt, mint egy jól kifejlett kamaszlány. A már említett nyűgös nyöszörgésekkel, az ébredésnek még ilyen szelíd kényszere ellen is tiltakozva, ajkát összezárva, majd szétnyitva megadta magát. Végül is, ki tudja, mennyi türelmi időt engedélyezve magának, föltápászkodott.

Egy káprázó pillantás az ébresztőórára - általában elfelejtette csöngetésre állítani -, és lassan, hitetlenkedve leolvasta: háromnegyed tíz. Kidörgölte szeméből a zsibbadt gyönyörűséget, a rekamié szélére ült, mint egy végtelen víz partjára. Angi Vera, aki szinte csak az imént jött haza boldogságával, már nem volt sehol. Fekhelye elrendezve, leterítve az egyenletes öltésekkel díszített bronzragyogású, súlyos terítővel. Az udvar mélyében valaki szőnyeget porolt: "klopfolják a szőnyeget!" - micsoda anakronizmus ez a huszadik század harmadik harmadában, a hold-repülés, a szputnyikok és kémbolygók, sőt az elemi porszívó készülékek dicsőséges idejében! De a lakás, mint egy csodálatosan fölhangolt, sőt ellenhangolt hangszer, a maga telített csöndjével most mélyen hallgatott. Ami nem azt bizonyította, hogy az itt lakók már a szorgos tevékenykedés, a pótolhatatlan munka igáját húzzák. Az itt lakók nagy része még összegörbedve várakozik: - ébredni vagy nem ébredni - vagy kitárt karokkal, zuhanórepülésben az alvás légkörében lebeg.

Ebben a természetes vákuumban, a senki földje varázslatos világában Anna minden akadály nélkül használhatta a fürdőszobát. A gázkazán éles kis lángfogai körös-körül föllobogtak, és pillanatok múlva forró víz ömlött a hibás szórással működő - de működő! - kézizuhanyból. Bolyhos, kék frottírköpenyében - alatta pucér illatosság - kivonult végre a konyhába, hogy kávét főzzön magának. Az eszméletbe lépés legszebb percei! Veszelovits Anna széttekint saját alvó társadalma fölött, szépen, telten, piros ajakkal és tisztára öblített szájjal, édesen, gömbölyűen ásít. Várja a kávét. De nincsen egyedül.

A konyhában Lipton-teáját forrázza éppen, és vajas pirítós kenyerét készíti utánozhatatlan műgonddal November úr, a Tintának becézett kávéterem és bisztró főpincére, aki ma esti műszakos lévén, hódolhat a maga készítette reggeli szertartásos örömeinek. November úr, egy neves cukrászcsalád sarja, génjeiben az édességvágy és vendéglátás szolgálatát örökölte. Hatvanadik évét már betöltötte, de elhatározása szerint addig szolgál ebben a hivatásban, amely tüdejének oxigén, amíg félkézről arcul nem veri a halál.

Évtizedes szokásához híven, nyugodt, kiegyenlített mozdulatokkal készítette reggelijét, szívében azzal a reménnyel, hogy most, azonnal, egy félóra múlva, bármikor, kék frottírköpenyében beléphet Anna, még az álom pírjával az arcán! Kora reggel óta készülődött erre. Igen, belép ez a szép nő, mellének tömör halmain összefogva az immár szálasra mosott kék frottírköpenyt, sima, teli ajkán holdas mosollyal. S akkor ő - ez a műszaktól függően időnként megismétlődik - nagyon szerényen, nagyon tartózkodóan, de fölajánlhat egy csésze Lipton-teát és egy szeletke szőkére pirított vajas kenyeret. Ami ismételhető is, mert Anna elemien egészséges, gyermekien őszinte és elragadó barbársággal követelőző! November úr mindezt, mint egy figyelemre méltó érzelmi motívumot, mélyen a szívében őrzi. Gyönyörködve figyeli a jó étvágyú nő minden gátlástól szabad táplálkozását, a kóstoló kíváncsiságtól a falánkságnak nem nevezhető kiteljesedésig. Ettől a szem tükre fényes lesz, és megszépül az arc. A főpincér távolról irányított, tapintatos szerelme ezekben az érzéki részletekben találja meg a maga gyönyörű jutalmát.

*

- Kérem, kedves Anna - mondta ezen a szürke reggelen, bár mozgékony szemmel a nő pongyolakivágását fürkészve -, a Tinta, mármint a munkahelyem ebben a hónapban ünnepli fönnállása hetvenötödik évfordulóját, beleszámítva természetesen a Lavendel kávéterem szép éveit. Ebből az alkalomból - kissé közelebb húzta a székét Annáéhoz - szeretnénk mi, régi dolgozók, ahogy ma mondják, törzstagok, egy gyönyörű csoportképet magunknak. Emléknek, dekorációnak, kitüntetésnek. Mi természetesen az ön vállalatára gondoltunk - a többes szám mögött ott rejlett az egyes szám személyes hódolata, egy elképzelt vérvörös rózsacsokor. - Tudnának számunkra helyet biztosítani a kapacitásukban? - November úr, ami a szocializmus őszinte elfogadását illeti, már régóta magába oldotta a korszerű nyelvrontás legdúsabb fordulatait.

- És milyen nagyságrendben képzeli ezt, kedves Rezső? - kérdezte hajlékony stílusazonosulással Anna, inkább magát mulattatva, és már nyúlt is a harmadik vajas pirítós után. A polcon fölfedezett egy kis üveg mézet. Ki tudja, kié? A méz ikráiban nyári fény ragyogott.

"Élete legszebb pillanata!"

Roráriusz, engedélyezett fotóriporter vállalkozása ezt a sűrítésében költői jeligét viselte, részint a kapu melletti aranybetűs üvegtáblán, részint a dombornyomásos levélpapírokon. Ő maga, ami műtermét, irodáját, sőt lakását illeti, egy szecessziós toronysisak, leegyszerűsítve: egy bádogkupola alatt talált regényes támaszpontot fenti jeligéhez. A kupola ónfoglalatú gótikus ablakaiból - már-már madártávlat - feketére égett cseréptetőkre, bizarr tornyocskákra, palával foltozott kúpcserepekre lehetett látni, fölfedezetlen, mert fölfedezhetetlen, budapesti intim remekművekre; kémények sisakrostélyaira s az örökös füst lebegő hálóján keresztül a Margit-híd tompaszögére.

A kupolát Roráriusz mester 1956 októberében, az események zajlása közben, a közigazgatási vákuum egy kedvező pillanatában foglalta el, kiűzve onnan néhány patkós orrú denevércsaládot, de minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Az említett kupola birtokbavétele (hét méter átmérőjű, szabályos kör) élete legcsodálatosabb találatának bizonyult. Sőt, az ehhez kapcsolódó első gesztusa is, amelyet, minden locska számítást kizárva, embersége, jó szíve sugallt. Az történt ugyanis, hogy a legválságosabb napokban elbújtatott egy üldözött családot, a férfi kolléga volt, vezető személyiségek házifotósa, nem is annyira jó szakember, mint inkább megbízhatóságban szilárd. Az ágyúverte, géppisztoly szabdalta Margit-hídon találkozott össze a szerencsétlen menekülőkkel - hátukon a házuk, de fotókamera semmi! -, és ő egy nagylelkű, mély lélegzeten belül azonnal fölajánlotta a kupolát! Itt vészelték át a fenyegetettség napjait, a bombabiztosnak nem mondható kupolában, Roráriusz bohókásan kiterjesztett védőszárnyai alatt.

Az akkor negyvenéves, angolszász szikárságú, mérföldes léptű férfi, arcán hetyke kis bajusszal, háta mögött egy néhai aktfotó-műteremmel, sőt, egy kiadós kitelepítéssel (a kitelepítők igazságosan elosztották maguk között a különös vállalat fényképes bűnjeleit), igen, ez a laza erkölcsűnek jellemzett, bizonytalan személyiség e napokban, teljes humorérzékének birtokában is, de bátran viselkedett.

*

Veszelovits Anna, aki Roráriusz tanítványaként elsajátította a szakma legfontosabb titkait, általában délfelé futott be a kupolába. Főnöke elfogadta ezt a késői érkezést; Annára korábban nem számíthat, ennek élettani és életviteli okai vannak. Ő maga, aki hajnali ötkor támolygott a feketefőző készülékhez, mélyen megértette a későn kelőket, sőt irigyelte azt az energiát, amellyel kiváltságukat védelmezik. Ezért úgy osztotta be a munkát, hogy a reggeli, kora délelőtti feladatokat ő maga vállalta: egy-egy díszesebb esküvőt a központi házasságkötőben, egy-egy templomi keresztelőt, valamint például olyan kora reggel megörökítendő jelenetet, mint amikor az ifjú pár, nászútra indulva, a vonatablakból integet az itt maradóknak.

*

Ezen a tél végi napon Anna megkínzottan érkezett, egy zaklatott éjszaka előzményeivel a csontjaiban. Történt ugyanis, hogy este, teázás és lángosevés közben - eléggé tele ház volt - benyitott két, szemre is azonnal fölismerhető anyagmozgató, két óriás: érszorító, heveder, teljes szerelés - és betámogatott egy hamuszürke férfit. "Van itt telefon?" - kérdezte az egyik. "Ezt az embert itt találtuk, a lépcsőházban. Ki kellene hívni a mentőket." Telefon van, természetesen, de a múlt héten, mert huzamosan nem adott vonalat, valaki a földhöz csapta. Ettől kezdve a telefon csak akkor működött, amikor éppen akart. És most nem akart. A félájult embert egy karosszékbe igazították, s ő hálás erőfeszítéssel nézett a segítőkre. A két anyagmozgató ezután sietve távozott. "Csak egy kicsit kifújom magam" - mondta akadozva az erejét vesztett ember. Furcsán, régiesen fogalmazott. "Nagy hálával vagyok önök iránt."

Az emberek lassan elszivárogtak, s így a már beszélni is képtelen idegen Annára maradt. Végül éjfél után, amikorra a mentők megérkeztek, már a hullaszállítóknak adták át a stafétabotot.

- Nézze, édesegy! - Roráriusz, ebben az évben ünnepli hatvanadik születésnapját, és ennélfogva egyre gyengédebb és atyaibb - van itt magának, édesegy, néhány fontos tétel. De Anna képtelen volt azonnal átváltani.

- Képzelje, mester - mondta -, az éjjel egy öregember a kezemből átsétált a túlvilágra. Ebből a két kezemből, mester!

- Maguknál, édesegy, az ajtó még mindig tárva, ugye? Éjjel, nappal - Roráriusz inkább megállapította ezt, mint kérdezte. Finoman évődött, de minden gúny nélkül. - Akkor ne is csodálkozzon, könyörgök, ha olykor-olykor egy hullajelölt is bekopogtat. - Kis hatásszünet. - No és legalább meggyónt magának? És a várható örökség?

*

Az élesszürke fényekkel megtűzdelt hózáporos fény dermesztő volt és kísérteties. Veszelovits Annát a szívéig átjárta a hideg. A bádogsisak alatt, az állandó villanyfűtés ellenére (csak ezt engedélyezték, tűzrendészeti okokból) a hőmérséklet alig érte el a húsz fokot. Anna, amint belépett ebbe a kör alakú, tölcsérszerű helységbe, és dermedt ujjaival a narancspirosan izzó villanykályhához közeledett, azonnal tudta, nagyon kell vigyáznia a szavaira, mert rájött az éleslátás. Amint a maga gunyoros szavával ezt megfogalmazta. Látta szánalmasságában a manézst, a tölcsérfalakra ragasztott felnagyított fotókkal. A püspöklila pléddel leterített vaságy és a mester hollókékre festett bajuszkája most külön felkiáltójelekkel megmutatta magát. Előkelően csúcsos koponyáján a mester új parókát viselt, az őszülés szép mellékfényeivel. A szobában egyébként szétáradt a spirituszfőző páráival vegyülő töltött káposzta tömör szaga.

Ez az a pillanat, amikor érezve sorsa lehetetlenségét, itt kellene hagynia mindent. Ehelyett, első keserűségét lenyelve, elmondta az öregembert, aki tegnap éjszaka a két karjából átsétált a halálba. S ezzel a lázadás szándéka is veszített erejéből. Komoly arccal kell hallgatnia főnöke elmélkedéseit a szakma szépségeiről, az örökkévalóság iránti igény magasrendű kielégítéséről, mert az elmúló, az illanékony megrögzítése, tehát kötődés a halhatatlansághoz, mindenkinek elidegeníthetetlen állampolgári joga.

*

- Szóval, édesegy, majd küldök én magának egy tisztességes lakatost, és ezzel megszabadítom az olykor-olykor betévedő hullajelöltektől. Egyébként - és átadott néhány megrendelést - ezek a címek vannak.

De az éleslátás, kérem szépen, ez csak nem akar elmúlni, kérem szépen! AZ ÉLESLÁTÁS, SAJNOS!

Több napos, mosatlan tányérok a padlón, homállyal szőtt poharak, kiürült gyógyszeresfiolák satöbbi. A püspöklila takaró alól a maga kedves, zománcos kékjében kilátszik az éjjeliedény ártatlan naiv füle, ugyanis a bádogsisak szinte teljesen nélkülözi a komfortot, ideértve az anyagcseréhez szükséges legelemibbet. Kitartó diaréja idején a mester egy ötödik emeleti lakó ilyen irányú vendégszeretetére szorult. Viszonzásképpen gyönyörű színes felvételeket készített az említett főbérlő unokáiról.

- És az illetménye, kérem! - ma volt ugyanis a fizetés napja. Roráriusz előkelő, hosszúkás borítékban nyújtotta át a pénzt.

Az illetménynek nevezett fizetés általában nem volt csekély, fix és százalék - a laza elszámolás szerint megközelítette a háromezerötszázat. Roráriusz mester a mérsékelt kizsákmányolók közé tartozott.

- No és mennyit vonhatok le az előlegeiből? - kérdezte még szelíden, inkább stílustiszteletből, tisztában volt vele, a kérdés finoman semmitmondó.

Anna idegesen ellépett a villanykályhától.

- Ha lehet, egy vasat se, mester! Különleges kiadásaim vannak.

- Á, á! Gondolhattam volna!

- Cipelem ezt a rohadtul súlyos riportercuccot, az állványt, a villanófényt, a szerelést! Művelem a művészetet, mindenféle disznóólban, elveim ellenére - elnémult.

Tehát mégiscsak az éleslátás. Mégiscsak a lázadás.

A mester már eleve hátrált, és most védekező reflexei még csak megszaporodtak. Lehet itt valamit is elszámolni? Visszakövetelni? Annának nemcsak a munkája, a lénye is kell. Ahogy belép ide az az édes gyermek, minden délben egy új sztorival, egy új kitalációval!... Tündökletes!

- Szeretném egy kissé tehermentesíteni - mondta ezért gyorsan, teljes szívvel. Mert teljesen igaz a dögnehéz apparátus, satöbbi, satöbbi. - Szereztem is magának, édesegy, egy asszisztenst. Alkalmi munkaerő, de elsőrangúnak ígérkezik.

Annát első hallásra feldühítette, hogy újra a nyakába sóznak valakit, akivel aztán elkínlódhat. Igaz, az évek folyamán mindig volt úgynevezett asszisztense, a vigéckedéssel egybekötött munkához kellett is a segítség. Kiszaglászni az eseményeket, rásózni az emberekre különböző kiadós sorozatokat, kezelni a megrendelőkönyveket, fölvenni előleget, miegyéb.

- Alkalmi munkaerő?

- Azt mondja, őszig marad, mert akkor elkezdődik neki valami. Egyetem, ösztöndíj, mittudomén! Hogy közelebbről informáljam: ez egy igen értékes valaki. Jó szülők gyermeke, az apja egy nagyüzemben anyagröntgenes. Maga tudja, hogy az micsoda? Én nem. Viszont a fiú, aki elvégzett egy szakközépiskolát, elment egyszerű lakatosnak egy gyógyszertárba. De komplexumos. Bűn terheli a lelkét, ahogy ezt fogalmazni szokták. Szóval magának elmondom, de csak úgy suttyomban:

suttyomban, suba alatt, sub fátyol, ködök mögül elővirágoztatva, szószátyárul sziszegve, gyönyörrel gyöngyöztetve, szájtól szájig, fültől fülig, homlokközelben, édesmindegy!

Stikában!

- Szóval, közlöm magával, ez a fiú, kivárandó az egyetemi fölvételt, amelytől egyszer már eltanácsolták, mint lakatossegéd dolgozott abban a bizonyos gyógyszertárban, és ott követte el

A BŰNT!

Vagyis, miközben két kollégája, két úgynevezett karbantartó lakatos szakmabelije javítgatott egy savvezetéket, amit mentesíteni kell a nyomás alól - maga érti ezt? -, ő nem tudva, hogy dolgoznak rajta, vagy szórakozottságból, az is lehet, hogy viccből, elhúzta a tolózárat, és a sósav, mint a sugár, kiömlött az egyik fiatalember arcára. És teljesen lehámozta a szerencsétlen fiú bőrét. Magának van vizuális fantáziája, képzelje el, a meztelen hús, vérvörös álarc!

Szóval ez a fiú kapott valami szigorú megrovást, mert a szándékosságot nem tudták rábizonyítani, és a kollégája sem követelt semmit, de ő:

elment magától, nem tudott ott maradni.

Maga érti? Én nem értem.

Szóval, róla van szó. Egy bűntudatos.

Anna megszigorodott. Nem akart érteni semmit. Egyszer egy ilyen alkalmi segítő egy táska aprópénzzel odébbállt. Egy másik meg - igaz, hogy idegbajos - leszúrással fenyegette. Ez legjobb esetben leönti savval.

Leült a billegő lábú kisasztalhoz, hogy átnézze a címeket. Körülötte a töltött káposzta szaga egyre erjedőbben támadt. Megszólalt a csöngő. Kint megrántottak egy madzagot, és idebent megbillent egy bronz kisharang. Roráriusz megigazította fején a parókát, és mutatóujjával végigcirógatta hollókék bajuszát. Csak ezután ment ajtót nyitni, maga elé engedte az érkezőt, a jelzett fiatalembert, aki olyan tétován lépett a kupola alá, mint aki valami láthatatlan erőszaknak engedelmeskedik.

A fiú magas, vékony, kicsit hajlott hátú. Tanácstalan szelídségével azonnal leszerelte Anna bizalmatlanságát. Csontos, hosszúkás, elrajzolt arca majdnem gyermeki. A sokdioptriás, fémkeretű szemüveg mögül is üdén sugárzott meglepően tiszta, ibolyakék szeme; az állcsúcson sötétszőke sörte, amely félig már szakállnak indult.

Anna egy pillantással fölmérte magának a fiút. Öltözéke farmernadrág, sárga műbőr zeke, fekete, nyakas pulóver; minden ruhadarab a lehető legviseltesebb. De hát ez divat, stílus, egyéniség.

- Én már Emil barátunkkal megbeszéltem mindent - mondta a mester, és körbejárta a fiatalembert, mint egy tárgyat -, és annyit máris tud, amennyit a kezdet kezdetén tudnia kell. Egyébként is a maga gyengéd, finom kezére bízom. A maga személyisége, édes Anna, már egymagában is pedagógiai ráhatás.

Anna továbbra is a fiút figyelte, s döbbenten látta, hogy az arcbőre hirtelen kifehéredik, a szemét lehunyja, mint aki szédül. Az a rémült érzése támadt, a fiatalember pillanatok alatt elájul.

De ugyanakkor a maga pontosan célzó ösztönével rátalált a megoldásra.

- Mester, nem kínálná meg a barátunkat egy tányér töltött káposztával? - kérdezte erélyesen, és választ sem várva, egy függönnyel takart polcról elővette a hirtelen elrejtett, még mindig forró lábast. Tálalt, gyorsan, határozottan, mégis nőies otthonossággal, majd kezénél fogva egy székre ültette a fiatalembert.

- Tessék ezt megkóstolni, a mester nagyszerű szakács. Roráriusz csontig sápadt; az eldugott étel előkerülése szíven ütötte, és az is, hogy Anna őt, őt nagyszerű szakácsnak mondta! Majd egy emberséges felismerés fényében arra gondolt, Anna megint megtalálta az igazi megoldást. S talán éppen ebben a megengesztelt percben, mint egy olcsó jelképeket alkalmazó leírásban, az ónfoglalatú gótikus ablakokban átvilágítva a hó ezüst lemezkéit, fölszikrázott a nap.

A fiatalember nem esett neki mindjárt az ételnek. Körülnézett, mint aki elcsodálkozik, aztán lassan enni kezdett. Anna leplezetlenül nézte, a hosszú, csontos kézben milyen fegyelemmel működik a kés, a villa, s hogy a fej nem hajlik előre evés közben, a mohóság nem uralkodik el az arcon, a száj körül. Ebben az evésben, a nyilvánvaló éhség ellenére, volt valami visszatartott, emberien szemérmes, minden részvéttel és kíváncsisággal szemben. Anna arra gondolt, hol is kezdődik az éhhalál küszöbe? Amikor kemény vasak kalapálnak az ember fülében? Ő már érzett ilyesmit.

A fiú hosszan evett, inkább tűnődve, mint táplálkozva.

4. Emil szelíd és kérlelhetetlen mosolya

Két hete dolgoztak már együtt. Emil hosszú, inas lépteivel a legtöbbször megelőzte, majd szája körül bocsánatkérő mosollyal mindig lassított, és bevárta a nőt. Volt olyan nap, amikor hét-nyolc órán át együtt tartotta őket a munka. A fiú keveset beszélt, magáról alig, s ez zavarta Annát, a maga önfeltáró, sőt önkiadó gyakorlatában. Leginkább azonban a fiatalember látszólagos szelídsége ejtette gondolkodóba. Szelídség ez valóban vagy érdektelenség? Gyermeki mosolya mögött érzése szerint van egy másik mosolya is. Így aztán nem alakult ki közöttük sem barátság, sem olyan vidám vagy álvidám munkatársi viszony, amely az ilyen egymásrautaltságban elég gyakori.

*

Ezen a dühöngő, tél végi napon - északi szél, laza hózáporok csontig hatoló rohamai - egy különös megrendelésnek kellett eleget tenniük. (Ez utóbbi mondatrész - eleget tenni - a mester kedves fordulata.)

- Kérem, Anna - mondta -, ez egy nagy megrendelés, fontos ügy, szánjanak rá annyi időt, amennyi kell - így indította útnak őket. - A különbözetet elszámoljuk. Viselem.

Vidorka Z. Aurél festőművészt kellett fölkeresniük otthonában, hetvenötödik születésnapja alkalmából. Csak nehezen találtak rá a kapualji lakónévsorban, mert - emeletszám azonosítva - Zelikovits Andor neve szerepelt a megfelelő helyen. A házmesterné fölvilágosította őket, ez Vidorka művész úr polgári neve, és hogy a művész úr bizonyosan szerénységből, vagy inkább azért, hogy távol tartsa a tolakodókat, nem írja ki a híresebbik nevét. A házmesterné maga is átvette a hetvenötödik születésnap, az ünnepi ciklus emelkedett hangulatát. Nem tudta elhallgatni - bár a művész diszkrécióra intette -, hogy Vidorka úr magas kormánykitüntetésben részesült, egy küldöttség éppen a mai napon nyújtotta át a lakásán, és ezenkívül is csak úgy érik egymást a dísztáviratok, a virágkosarak, de egy-két küldöttség várható lesz még, ki tudja, már honnan is! - A pátriája külön nagyon készül őt ünnepelni - mondta az asszony választékosan.

- És hol született a művész úr? - kérdezte Anna elháríthatatlan kíváncsisággal.

- A Nefelejts utcában - felelt a házmesterné, külön hangsúlyozva az utcanév távoli egzotikumát.

Fölvitte őket liften a negyedik emeletre, előzékenyen csöngetett, mert ahogy megint csak választékosan fejezte ki magát: szereti személyesen prezentálni a művész úr kedves látogatóit.

- Biztosan a sajtótól tetszenek lenni - mondta még várakozás közben. - A művész úr igen-igen szerény ember. Csak azt ne kérjék tőle, hogy saját magáról beszéljen. Azt nagyon nem szereti - és almamosollyal átadta őket a házigazdának.

Az előszobában, amely félhomályos volt, hosszú, végtelenbe vesző, de finoman ánizsillatú, ott állt előttük Vidorka Z. Aurél (Anna kasmírköntöst, piros szattyánpapucsot és kazah sabeszdeklit tippelt gondolatban) - ott állt a maga valóságában, egy hórihorgas aggastyán-kamasz, izmos lábára feszülő farmerben, keresztcsíkos ingpulóverben, kerek, jól formált koponyáján avíttas svájcisapkával. Zománcpiros arcából előrerúgtató erős, csont-nyergű orra, vizeskék szeme, lényének lendületes aktivitása előbb útjukat állta, majd befelé terelte őket egy odol-szagú, ablaktalan fürdőszobán keresztül a hodályszerű műterembe, amely a hamuszürkén didergő Angelika-kertre nyílt.

- Tea, kávé, viszki? - kérdezte széttárt nagy kezeinek teljes karmesteri lendületével. - Kakaó, rum, elesdé? - egészítette ki foghíjasan röhögő, vastag faunajakkal. - Szíveskedjenek fotelba, puffra, díványra - csücsörítő ajak - délutáni álmaim színhelyére! Tegyék le végre a feneküket, könyörgök, tisztelettel!

Körös-körül, összevissza, festőállvány, paletták, tubusok, ecsetek. Fal felé fordított vásznak mindenütt. Látható csak egyetlen kékesen rózsaszínű női akt volt. Ezen is egy rádobott horgolt női vállkendő.

- Nagyon örülök, hogy ilyen szimpatikus emberekkel! A főnökkel a részleteket nem közöltem. Kosztvaszkoszt! Gyermekeim, majd magukkal közösen megtervezem az egészet. Nem mintha hetvenöt év, születésnap, dicsfény-glória, ilyesmi szir-szar engem a legkevésbé is meghatna, vagy éppen befolyásolna! De az emberiség elvárja. És az elvárásnak eleget kell tenni. - Rendkívül könnyedén, tornászügyességgel maga alá hajlítva hosszú, izmos lábait, törökülésbe helyezkedett a szőnyegen. - Reggelre kelvén a drága házmester néni maga kalauzolta ide a kultuszkormányzat küldötteit - sötét öltöny, galambszürke nyakkendő! -, és ezek az urak, kell, nem kell, a mellemre tűzték az ordrét. Elsősorban a külföldi sikereim miatt. Mert idehaza! Állítsák ki bár a művedet egy Párizs környéki kuplerájban, itthon, mint a ledöntött kuglibábuk - láncreakció! -, hasra esnek a fényesarcúak. Persze nekem is át kellett öltöznöm. Talpig kétsoros, csokornyakkendő, miegymás. Tudják, gyermekeim, hogy a szocialista protokoll milyen mérhetetlenül konzervatív. Azonkívül, kérem - mint egy kártyavirtuóz, megpergetett az ujjai között húsz vagy harminc táviratlapot. - A közvélemény. Amire én enyhén szólva köpök, mert ilyen nincs. Ha meglátják az újságban, hogy ünnepelnek, azonnal van közvélemény. Penészes kenyeret rágva nyomoromban, közvélemény nulla. Kivéve, ha valami pikáns politikai ok. Én idehaza, mint köztudomású, vásznaimat a falnak! Nem publikálok. A külföldi nagy galériák - elröhögte magát saját viccén -, a külföldi nagy galerik, az egészen más! Oda a legszebb álmaimat.

Fölpattant, és kissé maszatos pohárkákat helyezett el egy rézbetétes, törökmintás asztalkán.

- Valódi szovjet konyak. Vagy ha zavarja a világnézetüket, tölthetek franciát is. - Vidorka Z. Aurél többször is repetázott, de a vendégeit már nem kínálgatta. Sőt egy bizonyos idő után elrakta a palackokat is.

Az előszobában megszólalt a biedermeier harangjáték. A festő, mint aki órák óta csak erre vár, fülét hegyezve azonnal pattant, kihúzta magát, és daliásan sietett kifelé. Egy alacsony, vörös hajszálerekkel teleszőtt arcú férfival és egy kétrét hajlott, tipegő nénikével tért vissza, természetesen az odol-illatú, hűvös fürdőszobán keresztül. A két látogató szerényen, ünnepélyesen, sőt megilletődötten lépett a szentélybe. (Ez utóbbi megfogalmazás tőlük, a vendégektől való.)

- Meg tetszik engedni a művész úrnak - a kefehajú, tönkszerűen zömök férfi karcos hangja küzdött a megfogalmazás nehézségeivel -, először is egy kicsit körültekintek. Egy művész otthonában! - Hosszan elmerengett a rózsás-kékes akt előtt, a vállkendőt egy kicsit félrehajtva. A nénike görbén, alulról fölfelé pislogatva sűrűn bólintott. Igen, ez így helyes. Egy művész otthonában! Ő mondta ki hangosan is: a szentély.

- Ezek a kedves vendégeim - magyarázta Vidorka Z. Aurél a frissen érkezetteknek, Emilre és Annára mutatva -, a sajtó fürge és tehetséges munkatársai. Fotók, vizuális intimitások, betekintés az oltár mögé, a szent félhomályba. Istenkém, ez a hivatásuk! Hetvenöt évben egyetlenegyszer ezt sem lehet megtiltani. - Erős, vaskosan csontos ujjaival, amelyeket egy kőfaragó is szívesen elfogadott volna, a nénikére bökött. - Konyak, szilva, cseresznye, kisüsti? - ez utóbbi már fenyegetően hangzott.

- Talán egy kis traubiszóda - hőkölt vissza a nénike, vékony hangján megismételve -, talán egy egész icike-picike traubiszóda.

Az erezetten vörös arcú, kefehajú látogató, mint aki nincs tisztában az illemszabályokkal, már nyúlt az egyik vászon után, hogy maga felé fordítsa, amikor Vidorka Z. Aurél egyetlen erőszakos mozdulattal eltérítette a szándékától.

- Zsufa elvtárs, kérem! - rivallt rá szigorú mosollyal - ez itt mind tabu. Falnak fordított művészet. Oltáriszentség. Utókor.

Veszelovits Anna Emilre nézett, és rémülten látta, a fiú arcából megint elszívódik a vér: sápadt és üreges. Fölugrott a székből, és megragadta Vidorka Z. Aurél hadonászó, inas alkarját.

- Nincs kéznél valami kaja? Akármi.

- Kaviár? Homár? Libamájpástétom? Meg kell néznem a Lehelben. - A megkeményedett arc átváltott ragyogásba. - A hölgyeknek mindent! Elegancia, nagyvilágiasság.

- Egy darab kenyér! - üvöltött Anna. - Egy sercli!

- Az lesz. Sercli. Elnézést kérek. - Vidorka Z. Aurél kivonult a konyhába, és visszatért egy darabka eléggé száraz kenyérrel. - Csak úgy gyalog, ha megengedi - nyújtotta át a kenyérvéget a nőnek, és az rögtön odaadta Emilnek.

- Köszönöm - mondta a fiú, inkább csodálkozva, mint visszautasítva -, de egyáltalán nem vagyok éhes. Honnan veszi?

A nénike mindezt észre sem vette, mert sürgősen szükségesnek érezte, hogy rátérjenek a tárgyra. Gyöngysor zizzenésű hangja fürgén görgette a szavakat.

- A kerületi népfrontbizottság örömmel értesült arról - kezdte, és ezalatt a tönkszerű férfiúra, zsufa elvtársra pillantott, aki még mindig az előbbi inzultus hatása alatt állt, összevont, őszülő csigás szemöldöke alatt mereven maga elé nézve -, szóval, örömmel vette tudomásul, hogy barátunk életének hetvenötödik életévébe érkezett. - Ezüstös csipogása szétpergett, mint egy gyöngysor. Aztán tárgyilagosan, a maga prózaibb módján hozzáfűzte: - Hetvenöt? No és! Én nyolcvanhárom vagyok - és lekopogta.

Zsufa elvtárs érezte szükségét a közbelépésnek, hiszen a bizottságban őt szólították föl szóvitelre.

- Szeretnénk ebből az aktualitásból kiindulva, vagyis hogy az úgynevezett hetvenöt évre bazírozva - jó szó -, megrendezni a művész úr - eszébe jutott a még pontosabb meghatározás, és ettől fölragyogott - össznemzeti kiállítását.

A nénike öregkori mohóságában nem tudva ellenállni nyálzó ingereinek, két ujjal csippentett a gazdátlanul maradt száraz kenyérkaréjból, és inkább az ínyével, mint a fogaival őrölni kezdte. Viszont a tönkszerű férfi, észrevéve ezt, oldalról pillantva ledöfte a nénikét, vagyis a nénike ellenállhatatlan étvágyát, de azért tisztjének megfelelően, rezzenés nélküli hangon folytatta:

- A bizottság megbízott, miszerint ezt művészünkkel, aki kerületünk tartós büszkesége - most ő szúrta közbe karcos priváthangon -, egyébként a házfelügyelő asszonytól halljuk, miszerint magas kitüntetésben tetszett részesülni ebből az alkalomból...

Vidorka Z. Aurél trombitálva és elhárítóan fölkacagott. - Nálam nincs önreklám, személyi kultusz, ilyesmi - vágta ketté megbocsátó derűvel a szónok mondatát. - Egyébként kiállítás? Hiszen tudják a kedves honfitársak, lakótársak, miegymás, képeim java külföldön, Tate Galery, Musée de l'Art Moderne, Prado, Kunsthistorisches Museum... Mindazonáltal a nagyra becsült körzet szempontjából...

- Kerület - reccsent közbe karcos hangjával Zsufa, és megismételte -, kerület!

-... kerület - adta meg magát a művész. - Szóval, lehet a kerület szempontjából gondolkodni ezen.

- Ezt a hölgyet talán mégse - a nénike száraz gyökérujjai az aktra lökődtek -, ha egy mód van rá, ezt talán mégse!

A mester föltrombitált.

- A művészet, tündéri mamikám, nem ismer prüdériát. Az élővilág legnagyobb csodája, egyben csúcsteljesítménye az emberi test, mamikám! - ez utóbbira az öregasszony többször is fölkapta a fejét, vékony nyakán, mint a megbotránkozás összegzése, töppedt kis arca félelmetesen összezárult. - Az akt egyébként, ha ismerni méltóztatnak művészetemet, mert ismerni méltóztatnak, gondolom, klasszikus modellem. - Gömbölyű koponyáján föltolta a baszksapkát. - Egy tündér! De sajnos már két évtizede nincs az élők sorában. Ellenben minden éjjel kiszáll a sírjából, gyökerek, moszatok és a test zöldes-alabástrom derengése! Amikor belép, éjfél után egykor, kettőkor, nem pontos járatú szellem, mindig késett a drágám! egyszerre világosság lesz a szobában, halványzöld világosság, természetesen, és máris érezhető az ámbraillat. Úgy igen, ámbraillat! Hát lemondhatok én erről? Őt kell festenem egészen addig, amíg föl nem kötik az államat.

Zsufa elvtárs fölkrákogott, eléggé hurutosan, de teljes öntudattal, mert néhány sikeresen elvégzett szeminárium után egyik oszlopa lett Angelika-városban, ebben az ómódi kerületben az idealizmus, a miszticizmus, valamint a klerikalizmus elleni felvilágosító munkának. És különben is folyamatosan dühítette, hogy ezek az úgynevezett művészek mindenféle semmiségekért súlyos ezreseket gombolnak le - na és a kerületnek ebből mi a haszna? Legfeljebb az adóhivatalnak. Bár ami Vidorka Z. Aurélt illeti, eléggé tanácstalan volt, ugyanis legjobb barátja és ultipartnere - előző munkahelyén munkatársa kényes kiszállásokban -, a pénzügyi osztály előadója, sosem emelte ki említett személyt, mint a csúcsadózók egyikét. Vagyis ez az ember titkolhatja a bevételeit, de ami még ennél is rosszabb, talán nincs is olyan nagy bevétele. Még az sem? Hát akkor?

Végül is a házigazda hosszú karjaival kiterelte őket, mégpedig azzal a viszkető türelmetlenséggel, amely egy védtelen pillanatában mégiscsak lerohanja még az olyanfajta fecsegően udvarias embereket is, mint ő. Mindenféle ígérettel söprögette őket kifelé, keresztül az odol-szagú fürdőszobán, ezer bocsánatért esedezve szorító elfoglaltságai miatt: ebbe a zörgő, zizegő ezüstpapírba csomagolta hirtelen támadt társasági csömörét, miközben a búcsúmondatok kis rakétái sorra robbantak a sötét előszobában.

- Hála isten! Ezek végül is eltávoztak - sóhajtott visszatérve, izzadt, golyóbis koponyáját megszabadítva a baszksapkától. - Gyűjteményes kiállítás. Nekik. Egy ilyet! - mutatta.

Visszahelyezkedett kedves ülésébe, a törökülésbe, mint aki újra érintkezést keres az anyaföld kissé selejtesebb, mondjuk így, bóvlibb változatával, de mégiscsak az anyafölddel! - és visszatalált a kiindulógondolathoz.

- Térjünk a tárgyra, kis fotogéniuszok! Gondolom, maguk sem borítékos sorsjegyekből fedezik alapvető szükségleteiket. Szóval, mondjuk így, hetvenötödik születésnapom alkalmából, amint maguk is láthatják, fölfigyelt rám az ország - fekete bogyószeme nevetni látszott a mozgékony, csupasz arcban -, helyesbítek: fölfigyelt rám a kerület. Tessék elképzelni azt a pillanatot, amikor Angelika-város, élén a tisztségviselőkkel és az egyházak helyi képviselőivel, gebinesekkel, valamint az üzletlakások lakóival: fölfigyel! Ez kell, hogy inspirálja önöket! Magyarán: szükségem lenne egy sorozat fotóra, mégpedig a legjobb profi riporterek modorában. Ha úgy tetszik, az elvárásokat kielégítendő, vagy ha úgy tetszik, reklámból. Propagandacélra.

Emil cikázó léptekkel elindult a szobában, olyan izgatottan, mint egy kutya, amely szagra talált. Megállt a kékesen derengő aktnál, nézegette, és szépen formált szája körül megint kirajzolódott az az engesztelhetetlen és ugyanakkor szelíd mosoly.

- Tetszik? - kérdezte nyugtalanul Vidorka Z.

- Degas. Nem a legügyesebb másolat.

Vidorka Z. egy rendkívül rugalmas, sőt tettre kész csont- és izomegyüttes birtokában talpra ugrott. Egyből, ahogy manapság mondanák. Hosszú, pilla nélküli arcán meztelen csodálkozás.

- Na és az? - kérdezte lihegve, és elfordított a faltól egy középnagyságú vásznat. Szürkésvörös lófej. Méltóságteljes, bájosan öntudatos fejtartás, fülét hegyező, gyengéd figyelem. És féloldalt ezüstvörös, lehulló sörény. Egy lófej és egy sugárzó női fej összeötvözött gyönyörűsége. - Ehhez mit szól? Fölismeri? Halljuk! - sürgette a fiatalembert, de az nem volt hajlandó válaszolni. - Véget ért a tudomány, gyermekem? Tète de Cheval! Géricault! - fölényeskedése most már veszített erejéből. Egy majdnem megvert ember nézett rájuk.

- Maga, kedves uram, sosem volt festő - mondta a fiatalember minden indulat nélkül, sőt szelíden, de az már a kíméletlenség egyik végletes formája volt.

Az idős ember lihegése erősödött, arcát egy árnyalattal vörösebbre festette a most már tagadhatatlan izgalom.

- Szóval maga egy ipari kém. Maga pontosan kiderítette, sőt földerítette, hogy én ki vagyok - Vidorka Z. Aurél, mint aki megtalálta a kivezető utat, furcsán nevetgélni kezdett, majd újra fejére húzta a baszksapkát. - Jó. Legyünk maximálisan őszinték egymáshoz. Vagyis, face à face! Kérem a becsületszavukat.

Anna kontyba fésült tömör, rozsdabarna haja előrebiccent az ideges nevetéstől.

- Az üzleti titok... orvosi titok. Ez nálunk alapelv, tisztelt művész úr!

- Szeretném a fiatalember nyilatkozatát is hallani. Emil összezárta a száját, mint aki nem figyel oda.

- Ez a fiú egy moralista, de azért becsületes - magyarázta Anna. - A kolléga nem kimondottan üzleti szellem, de korrektségében meg lehet bízni, művész úr!

- Jó, nem vagyok festő. A maga tárgyismerete, fiatalember, pontos. Indultam mint festő, ennyi igaz, de ugye az egymást váltogató rendszerek! Eddig minden rendszer ellenem dolgozott. Tehetség nélkül még csak megvan az ember, de hivatalos támogatás nélkül! Ilyesmi még a lángelmének is kell. Hacsak nem pályázik az éhendöglésre, és ezen keresztül az utókorra. Én azonban, sajnos, sem a túlvilágban, sem az utókorban nem hiszek. Annál kevésbé, mert az utóbbi én magam vagyok. Tehát nekem speciális fotók kellenek, kihagyással megkomponált fotók. Hogy jobban értsük egymást! Én példának okáért jobbra tekintek, személyes, bensőséges vagy éppen elnéző mosollyal. A kép szerkezetében üresen marad egy hely, oda majd belemontírozzuk - kicsit tűnődött -, mondjuk, Barcsayt. Részemről ölelő karok, atyai-mesteri mosoly, és majd fölnéz rám néhai Kondor Béla. Sárgult keménypapíron patinázva én és Csók Pisti! Szóval megcsinálom azt, ami megtörténhetett volna. Kérem, beszéljünk még nyíltabban. Hosszú évek fáradságos, sőt nem túlzok, aprólékosan verítékes munkájával - bizonyos nem szakmai körökben - sikerült kialakítanom egy mellőzött művész glóriáját. Aki, semhogy megalkudjék a hatalommal, a kordivattal, sőt a sznobizmussal, falnak fordítja műveit. Falnak fordított képek! Ezt én találtam ki. Nem zseniális? De persze az ellen képtelen vagyok védekezni, hogy a nagy nyugati galériák, sőt a moszkvai Tretyakov képtár ne csapjon le egy-egy bolyongó művemre!

A fiú sovány arcán, a gyerekesen akaratos száj körül ismét kirajzolódott a különösen ellentmondásos, szelíd, de mégis kibékíthetetlen mosoly.

- A Tretyakov? Ott csak oroszokat állítanak ki - mondta -, orosz klasszikusokat.

- Oppárdon! Kis agyrövidzárlat! Jártam én odakint IBUSZ-csoporttal. Sőt én tartottam a csoportnak kiselőadást ezekről a patriarkális oroszokról. Szóval nimbusz, glória, ilyesmi! Kormánykitüntetés ordóval! Saját rendezés. Két tekintélyes, funkcionárius külsejű kanasztatársam volt szíves vállalni a feladatot. Mint tapasztalhatták, teljes sikerrel. A házfelügyelőnő sok száz példányban terjeszti a hírt. Mos már ott tartok, láthatják, hogy a lihegő vezeklők és a lihegő neofiták bűntudatot éreznek a szívükben a sorsom miatt. Zsufa elvtárs például, aki negyedszázaddal ezelőtt egészen más szakmában működött, eljött azzal a szegény kis agyalágyult, volt fehérkeresztes hölggyel, és íme fölajánlott nekem egy gyűjteményes kiállítást. De ezeknek én a művészetemet? - annyira átélte a szónoki fölháborodást, hogy maga is megrendült tőle. - Szóval, hogy megőrizzem művészi integritásomat, és az immár három évtized óta - nyugdíjhatáron túl! - élő gyakorlatot, a képvállalat egyik legeredményesebb üzletkötője vagyok. - Ötvenhat őszén, amikor a huligánok kardélre akarták hányni raktárunkat, én állottam elébük:

Honfitársaim, magyarok!

Szóval megvédtem a leltári állományt. Benne ezerkétszáz Rákosi-portrét, amint szagolja a búzakalászt, Sztálint, feje körül galambokkal, és a liftkosárban alászálló bányászból is valami kétszáz példányt. Gondolják, volt köszönet, volt hála? Semmi.

Szavai közben, mint egy finom szélhuzamra, egy gyengéd taszításra, kinyílt az üvegbetétes szárnyas ajtó, a másik szobából nyíló, és aranyrozsdával áthúzott hófehér hátszőreinek lebegő szépségében, a nemesen nyújtott pofa és aranybarna orr, sőt az egész karcsú alak látomásszerűen ritmikus vonulásában megjelent egy kutya. A teljes megértés kedvéért hozzá kell tenni, egy skót juhászkutya. És az - a maga humánusan aranykorom-szemével - szép nyugalmasan összefoglalta a látványt, a három ember rajzolatát; szemcsésen aranykorom-orrának finom rángásaival kielemezte a föllelhető emberszagok nemcsak élettani, de jellembe vágó sajátosságait, majd megadással, karcsú testének teljes hosszában elnyúlt Emil lába mellett.

- Az albérlőm kutyája - Vidorka Z. Aurél hangja, ez a füstmarta férfihang átfűlt a szeretettől. - Ha igazán az volnék, aki mindig is lenni szerettem volna, az üdvösségemre mondom, mint egy késői Géricault, aki ugyebár azt a paripa-Mona Lisát lefestette, én jelen skót terriert emelném a halhatatlanságba.

Emil hosszú, sápadt kezével a kutya hátát simogatta, de nem szólalt meg, még az utcán sem, amikor Veszelovits Anna a látogatás ellentmondásos humorától fölpezsdülve szóra akarta bírni őt.

Szurkos, hideglelős, kemény eső zuhogott.

5. Tinta és tintahal

November úr kezét kinyújtva a fényáradatból a sűrű esőbe, mint aki az Özönvízből a maga bárkájára menekíti, a Tinta összes helyiségeibe segítette az agyonázott Annát, aki viszont izmos kezével Emilt rántotta magva után. A linóleumos padlójú előtérben, ahol a ruhatárat is elhelyezték, Rezső úr (így nevezték a Tinta törzsvendégei) aggodalommal vizsgálgatta Annát, majd tapasztalva, hogy hál'isten kár nem esett benne, összecsapta ápolt kezét, amelyen ibolyáskéken fölragyogott egy lazuritköves gyűrű.

- Az én jó istenem hozta magácskát ide, hercegnő!

- A sóherság, Rezsőke! Egy álművész kibeszélte belőlünk az utolsó energiát. És a meló még hátravan! Van tatárbifsztekjük? Ez itt a kollégám, aki mindjárt rosszul lesz nekem az éhségtől! Általában lesüllyed a vércukra.

- Kérem! Tatárbifsztek, minden. Az egész étlap a magácskáé!

- Elsejéig - emelte föl tréfásan mutatóujját Anna. A lecsurgó esőtől kis tócsa nőtt lakkcipős lába előtt.

- Tessék talán hozzám, a személyzeti öltözőbe! Megszárítkozni. Saját törülközőm, naponta váltom! - már a gondolattól is átjárta a borzongató öröm, hogy Anna sima bőréről az ő bolyhos, úgyszólván érzéki tapintású frottírja itatja föl az esőt! - És van egy príma hősugárzóm, hercegnő! - Csak most vette leltárba a fiatalembert, akinek drótkeretes szemüvege a bisztró étel- és embermelegétől azonnal bepárásodott; mintha váratlanul megvakult volna. Ez a fiatalember, kihúzva kezét a nő energikus fogásából, görcsös, sőt ellenséges, legalábbis olyan idegen, amilyen csak lehet valaki ebben a vendéghívogatóan nyájas fényben. - Természetesen az urat is szeretettel! - a főpincér fölismerve a lélektani helyzet sajátosságát, nemcsak tapintatával, de gyakorlott emberségével is arra törekedett, hogy valamiféle mérlegigazságot teremtsen.

Anna megrázta magát, mint egy erdőből érkezett kis ragadozó; tömör, rőtesbarna hajáról lepergett az eső; a homloka domborúan fénylett.

- Elmegyek pisilni - mondta minden frivolitás nélkül, a természetes közlés lélegzetvételével -, aztán majd kérem, Rezsőke, azt a törülközőt.

November úr sóhajtva nézett a távozó szép lábak után, de azért emberségi okokból volt gondja a fiúra is.

- A fotóapparátust talán ne a ruhatárba helyezzük el, uram. Biztonsági okok! - nevetgélt. Bementek az irodába, s amikor ezzel végeztek, a nagyterembe vezette, egy ablak melletti asztalkához, amelyen egy háromnyelvű, zászlós felirat állt:

FOGLALT! BESETZT! OCCUPÉE!

- Saját szerény kiírásom, rendkívüli vendégnek szánva, minden estére várok valakit, aki: rendkívüli. - S attól félve, hogy túlságosan is kiszolgáltatja magát, visszatért a kiinduláshoz: - No persze a két idegen nyelvet ezen túlmenően is bírom, elég tűrhetően. Volt gyerekszobám, bár ez önnek nem mond semmit. - A fiatalember egyáltalán nem hajlandó beszélgetni, eszmét cserélni. Morbid egy pofa! S miközben saját kezűleg - hatáskörén messze alul - asztalterítőt cserélt, hamutálkát ürített, mintegy személyes vallomásként Anna iránt, odalépett egy sötét bőrű, föltornyozottan platinaszőke, túl magas nő, mindkét csuklóján zörgő fémkarikákkal, s a főúr füléhez hajolva kérdezett valamit.

- Teljesen tiszta a levegő, Barbara művésznő! A razzia este húsz órakor elvonult.

A főpincér mindezt tárgyilagos barátsággal közölte, anélkül hogy az asztal átrendezését abbahagyta volna. S amikor a nő csau és homlokcsók! - távozott, November úr már nem is a fiatalembernek, de az üdén, jószagúan visszatérő Annának magyarázta:

- Ez a nő, a Barbara, a múlt karácsonyig csak valutáért dolgozott, de úgy mondják, nem szolgáltatta be rendesen a devizát, és ezért kitiltották a szállodákból. Meg általában az osztályon felüli helyekről. De azért, ahogy én őt ismerem, nézzék meg, kérem, azt a gyönyörű, fahéjszínű bőrét, a ritmusra mozgó izmait, a bicepszét, a vádliját, szóval, ahogy a hús föl van rakva a csontjaira! ez egy olyan valutaforrás, hogy nem tart már soká neki a szilencium! - finom pincérmosoly, kis szerelmi elragadtatással vegyítve: - Akkor egy tatárbifsztek legyen, Tinta-módra? Spanyol fűszereim vannak!

A fiatalember mereven, kedvetlenül ült a helyén, a nagy tükrű szemüveg mögött fáradtan hunyorgó szemmel. Anna elkeverte fűszerekkel és tojással a darált húst, és jókedvű szemétől lefelé az ívelt állcsúcsig, kínáló mosolyra húzódott az arca.

- Tessék!

A fiú leemelte vékony orrnyergéről a szemüveget, és az asztalterítő csücskével dörgölni kezdte.

- Tessék! - nógatta a nő még gyanútlanul.

A fiú az asztalra tette a szemüvegét, maga elé, féltéssel, gyámoltalanul.

- Az Isten áldja meg, miért zabáltat maga engem? - kezdte csöndesen, de indulattal.

- Mert lemegy a vércukra, és azonnal elájul! Maga egész nap nem evett semmit. Még annak a vén csalónak a kenyerét sem fogadta el.

Szemüvegét az orrára illesztve, a fiatalember mintha visszanyerte volna nyugalmát. Selyemszálú haja sötétre ázottan tapadt a fején, a tarkóján, ritkás, göcsörtös szakállában még csillant egy-egy vízcsepp, de a szemébe a fényesre dörgölt üveg mögött visszatért a vizsgálódó, tiszta kékség.

- Ne haragudjon - a kezét egy kicsit maga elé emelte, és az alig láthatóan, de remegett -, nem bírom a nyers húst. Egyszer belázasodtam tőle.

- Miért nem mondta, ember?! Hallotta, hogy tatárbifsztek! De jöhet akármi! Rezső úr minden kívánságomat teljesíti.

Intett a főpincérnek, aki bárhol volt is a teremben, fél szemét mindig Annán tartotta. Jött is, sietősen, könnyedén, fiatal emléklábaival, szívében a sugallattal, hogy ismét a hercegnő rendelkezésére állhat!

- Máris kicserélem! - a túláradó készség meggyorsította szavait. - Ez a legtermészetesebb! - mondta. - Ajánlanék egy kétszemélyes Tinta-tálat. "Tinta-tál, Tinta-tál - És nem érhet kínhalál" - egyszer, hercegnő, egy költő vendégünk ezzel a rigmussal fizette ki a vacsoráját, és még egy hölgy is volt vele! - S miután Anna megrendelte a tálat, bár előbb már megkent magának egy pirítóst tatárbifsztekkel, a főpincér mellékesen megkérdezte: - Tetszett már odahaza járni? Úgy értem, a mai napon. Ugyanis lezárták a gázórát, mert a lakótársak többsége volt szíves megtartóztatni magát, ami a számla kiegyenlítését illeti - a legelemibb dolgokat mindig ilyen bonyolultan fejezte ki.

De Annát az élet durva támadásaként érte ez a zárójelbe helyezett közlés. Ha nincs gáz, elmarad a reggeli forró zuhany, amely átemeli az eszméletbe; az esti palacsintasütés, rántottasütés és fánksütés a többiek részéről, egy állandóan megújuló nagy lakoma a kivilágított hétköznapok jegyében! Döbbenetében föl kellett állnia; a főpincérhez lépett, de olyan közel, hogy az érezze a nő bőrének frissen édes illatát.

- Mennyi is az a számla, Rezsőke? - bár ő is sikeresen megtartóztatta magát a fizetéstől, teljesen bűntelennek érezte magát. - A végösszeg, a summa summárum? - kérdezte, valami közgazdasági kacérsággal. - Mennyit kell odanyomni nekik? A pofájukba, úgy értem.

- Lévén ez egy gázigényes lakás, két hónapra visszamenően több mint hatszáz forintot, hercegnő!

Anna szemében furcsa kis fények gyúltak, a nőiesség belső tüzei. Hűvös tenyerét a főpincér kézfejére csúsztatta, rátalált legszebb dallamára:

- Nem előlegezné, Rezsőke? Kivételesen. - De ettől már ő is elnevette magát. Fényesen telt, kicsit fodros ajkát az öregember kékesre kiborotvált arcához érintette. - A kedvemért, Rezsőke. De magának kellene befizetni is a díjbeszedőnél, mert mi holnap reggeltől vakulásig egy vén csalót fotografálunk. Hamisítunk neki egy művészéletet.

*

Anna hosszan és meghatódva nézett a főúr után, aki most távozóban megfeledkezett a kötelező tartásról, a fölszegett fejről, az emléklépteiről. Egy hajlott hát - a zakó kopottan fölfénylik a lámpák alatt -, egy leejtett, már erősen tonzúrás koponya volt itt elvonulóban az örvénylő teremben: egy öregségbe feledkezett, megfáradt ember.

- Tündérpofa! - Anna lírai szemsugara még mindig a távozót követte. - Az utolsó lovag a kerületben. Ez most sikkaszt, betör, meggyilkol valakit, de holnap befizeti a gázt. És holnapután megint van zuhany, rántotta, palacsinta!

A fiúra nézett, ezt a jóérzést át akarta adni neki, de a másik arca nem mozdult, megmaradt távoli töprengőnek. Aztán szemüvegét leemelve, hunyorgó, zavaroskék szemmel mégis viszonozta a pillantást.

- Maga most nem szégyelli magát? - kérdezte csöndesen, s a szemüveget tartó bal keze észrevehetően remegett.

- Én? Megbolondult? - Anna szája elhúzódott az őszinte csodálkozástól. - Ugyan miért kellene szégyellnem magam?

A fiú nem válaszolt, visszahelyezte szemüvegét az orrára.

- Talán azért, mert barátaim vannak, akikhez bármikor fordulhatok, és akik bármikor fordulhatnak hozzám? - nőtt benne a sértettség, a fölháborodás. - Én nem azért cipelem magammal, hogy velem gorombáskodjon!

- Megzsarol egy szerencsétlen öregembert - a szavak fölháborodássá fokozódtak.

- Szerencsétlen? Boldog, hogyha a kezéhez érek. És azonkívül is! Ezt a hangot tartsa meg magának.

- Egyszerűen csak annyi, hogy a bőröm nem bírja a linkséget.

November úr ismét ifjú emléklépteivel jött, az egykori suhanással. Közéjük hajolva, fürgén, ügyes kézzel, amely az osztó keze, nekifogott a tálalásnak. Paprikás lisztben megforgatott húsok, egy szelet sötétbarna bifsztek, kaporillatú, vegyizöld uborkák és üvegesen áttetsző almaszeletkék, sűrű, cukros lében. Tálalt, szünet nélküli mosollyal a szája körül, de most már személytelenül, a társadalmi viszony ebben a pillanatban átalakult; ezek itt már nem ismerősök, nem lakótársak, nem jópofák, nem szeretnivalók: ezek itt most már vendégek.

Jó étvágyat kívánt, fordult, de a fiú utánaszólt:

- Ezt én kifizetem - mondta kurtán, talán egy kicsit gorombán is.

Anna inkább csak tűrte, mint figyelte, ami itt most történik. A sértést, hogy egy eleve elrendezett számlát valaki kifizessen; hogy egy színes jövőbe helyezett kötelezettséget nyomatékosan, sőt durván megszüntessen, nem is lehet pontosan értelmezni. Már a szokatlansága miatt sem! Az öregember maga is zavarban a különös fordulattól, először többet, majd kevesebbet adott vissza a százasból, aprókat nevetgélve, aztán szó nélkül, de most már ügyelve tartásra, lépésre, gyorsan távozott.

- És mi lesz ebből öt év múlva? Tíz év múlva?

- Hát akkor most szépen elmegy a fenébe, jó? - szólalt meg azonnal Anna.

- Nem - a fiú furcsa-kék szemét a nőre emelte -, előbb elmondom, amit akartam.

- Szépen szedi a cuccát, és megy. Ez a maga szemtelensége most már végtelenül unalmas. És én ettől a perctől magával nem is dolgozom együtt. Látni sem akarom. Érti? - átjárta az izgalom, kipirult: szép volt.

- Éppen erről akartam beszélni. Vidorka Z.-nél végiggondoltam a dolgot. Ezt a világcsalást én nem csinálom. Még ha kétszer annyit fizetnek is.

- Közölje a főnökével. Szóval? Indul?

- Nem.

- Jó, akkor én. Maga egy sérült, embergyűlölő figura! A maga nagy bűntudata! Tudok magáról mindent.

Fölugrott, teste, mint egy íj, kifeszült a sietéstől.

November úr áttörve asztalokon, vendégeken, érkezőkön, távozókon, futott utána, hajlottan, kacsázva, öregen, az ajtónál érte utol. Eléje állt.

- Hercegnő, zuhog az eső - könyörgött. - És az a fiú úgyse magához való.

- Hozzám? - elképedve nevetett. - Hogy jut az eszébe?

- Ha szamárságot mondtam, máris törölve, hercegnő! Csak semmi harag! Hívok egy taxit!

- Hagyjon utamra, Rezsőke, maga jó ember!

- És ha beszed egy tüdőgyulladást? Ott fekszik majd magas lázzal abban az átjáróházban? Drágaszép Anna!

A könyörögve-kérlelt egy türelmetlen, de nem durva mozdulattal félretolta az öregembert, és kiszaladt a lámpák szaggatta sötétbe. De amint az arcába csapott a szálkás hideg, már meg is bánta. Pénz nem volt nála, legalábbis papírpénz nem, de abban a sors segítőkészségét látta, hogy tetején fénybogárral egy taxi lassított a járda mellé. Intett a vezetőnek, és beszállt, bemondta a külső körúti ház címét. Hogy miből fizet, egy pillanatig sem aggasztotta, a visszanyert biztonságtól szívét elöntötte a közlés vágya, egész lényét egy mulatságos bőbeszédűség, remekül elszórakoztak a gépkocsivezetővel. Hogy fölülkerekedett az elázott-kis-csaj kategórián, ez boldoggá tette.

*

A sofőr fölkísérte a lakásba - otthon tárolom a milliárdjaimat - mondta neki Anna, az ajtó szokás szerint félig nyitva, odabentről a telt ház életismerős zajai; egy színesen hangszerelt közjáték áradása az este és éjszaka határvonalán. Most már csak a sofőrt kellett úgy elhelyezni, hogy ne vegye észre a harminc forint előteremtésének körülményeit. Leültette hát a konyhában. Itt most nem pezsgett úgy az élet, mint esténként általában. A gázórát kikapcsolták, a tűzhely hideg maradt; pirítós kenyér, fánk, palacsinta - sehol semmi. Holott a három üzemi fiú - szabadéjszakás lévén - egy zsákocska krumplit hozott, héjában sült vajas krumplit akartak a közösség asztalára tenni. Nem is értették a gázóra kikapcsolását, mert ők a rájuk eső részt már legalább két hete átadták Annának, aki:

a maga jelenlegi, ázott fél-madár, ázott félerdei vad állapotában, hangjának mezzoszoprán dallamait végigfuttatva a szalonban, pillanatok alatt összeszedte a pénzt - ez a villódzóan gyors siker a szerencsés véletlennek volt köszönhető. Összeszedett - mennyit is? A szükségesnél majdnem kétszer annyit, hogy aztán elragadtatása és hálája jeléül átadja a gépkocsivezetőnek, aki, ugyebár, a zuhogó esőben leereszkedett melléje kék-piros helikopterén: férfias dohányszag, barátságos páviánarc. A fuvardíjnak ez a kiegészítése nem borravaló, ez egy mélytengeri, ékcsillagos virág, amelynek kelyhében apró gyöngyök izzanak! Aki ismerte Annát, tudta, ez játék, a líra fonákja: öngúny és védekezés. S amint a konyhába lépett, azzal a szédítően tágas érzéssel a szívében. hogy a támaszpont ismét támaszpontnak bizonyult, tehát érje bármilyen baj, válság, viszontagság: IDE HAZA LEHET SZALADNI! - megállította egy önmagában is elrajzoltan bájos jelenet, muszáj volt hangosan fölnevetnie. A sofőrt, aki egy alacsony zsámolyon ült vaskosan szétvetett lábakkal, az a bizonyos szellőke-öreg néni vajas kenyérrel és csillagáron jegyzett primőr paradicsommal etette, igénybe véve November úr spanyol fűszereit is, hogy vendégét a nyitott házra kötelező ember- és vendégszeretet figyelmében részesítse! A sofőr visszaadta a pénzt. - Madame! - mondta. - Kartársnő - variálta -, öntől aztán egy fillért se, ami nem sok, de annyit sem fogadhatok el, tetszik látni, az eső hál'isten zuhog, én hajnalig szolgálatban: lesz forgalom, nagy lesz az éjszaka!

Veszelovits Anna a tenyerébe zárt ötven forintot egy hosszúkás, rózsaszínű borítékba helyezve - Vera levélkészletéből való! - letette November úr szépen bevetett ágyára, így akarva törleszteni már nem is mennyiségtani, inkább eszmei adósságát, amely kivételes pillanatokban mégiscsak nyugtalanította a szívét.

Este negyed tízkor a csengő kemény berregése - lásd Keresztényi bácsi kíméletlen gondoskodását -, amely egy időben szólt előszobában és szalonban. Ez kiugrasztotta zajos nyugalmából a nyitott ház egybeforrt együttesét. Vajon ki az a barbár idióta, az a nyilvánvaló IDEGEN, aki nem tudja, hogy a lépcsőházból nyíló szárnyas ajtó zárja még mindig cselekvésképtelen; hogy ide éjjel-nappal, a napszakok bármelyikében az lép be, akinek kedve van, szándékra való tekintet nélkül!

6. Egy agyonázott fiatalember

- Jöjjön csak beljebb! - mondta Anna az inkább mulatságosan, mint tragikusan agyonázott fiatalembernek, aki vacogva állt az ajtóban; sötét kis tócsák gömbölyödtek műanyag cipője körül. Leemelve szemüvegét, a fiú, vaksin hunyorogva, inkább hátrafelé lépett, mint előre. Ismerem én már ezt a te buta trükködet, kisfiú, hogy hirtelen megvakulsz, gondolta egy körben befelé terjedő mosollyal a nő. - Na, lépegessen csak beljebb - bizarr, de bátorító kézmozdulattal hívta, miközben gyermekien elcsodálkozott, hogy íme, lám, tessék, kiolvadt belőle minden megbántottság, amelyet még néhány perccel ezelőtt úgy dajkált magában, mint egy megőrzendő érzést. És azon is elcsodálkozott - de ez már igazi csodálkozás volt -, hogy ennek a ronggyá ázott fiúnak a látványa egyszerre okoz neki szomorúságot és örömet. S mert az nem mozdult, sem szóra, sem intésre, átmelegedett testének kezdeményező lendületével befelé sodorta a szalonba, ott nyájas, de nem tolakodó érdeklődéssel, inkább fürkészve fogadták. S ha nem is működött a gáztűzhely, működött nem egy, de több különböző rendszerű, szabályos és illegális elektromos főzőlap. Így percek múlva megérkezett az elsősegély, a védőital, ahogy a ház törzstagjainak értelmező szótárában a rumos tea szerepelt; déltengeri, fűszeres illatával betöltötte a szalont, és ezüst páracsíkot húzott a tükör szeplőtlen foncsorára!

A fiú csontos keze, ahogy a kék elefántos, áttetsző porcelán csészét a szájához emelte, már sokkal láthatóbban remegett, mint az előbb. Szemüvege bepárásodott; egy ezüstösen erezett muszlinfátyol ködében látta a szalont, az emberi mozgásokat, de ő csak egyetlen arcot keresett, és azt meg is találta. Ennek az arcnak, most úgy érezte, képes lenne elmondani egész életét. De egy-két ügyetlen mondatnál nem jutott tovább.

- Kérem szépen, kolléganő... - közben, hogy időt nyerjen, hangosan szürcsölte hibátlan fogai között a forró teát - én tulajdonképpen azért jöttem - körülnézett; tudta, ez a túlzott idefigyelés nem kedvez az önvallomásnak, mégis valahogy folytatnia kellett. - Nem akartam én, szó se róla, hogy akartam volna, de értse meg! - a szíve megtelt nyugtalansággal: most már inkább a környezetnek beszélt, mint az arcnak, amellyel végképp nem tud magára maradni. - Én igazán, higgye meg, nem akartam bántani - belülről úgy hallotta, hogy kiabál. S csak ekkor vette észre, hogy nincs mellettük senki, a társaság a maga csoportjaira szakadozott. A váratlan területenkívüliségben a fiú újra megkísérelte, hogy megmagyarázzon valamit, amire úgysem képes, de teljesen elerőtlenedett, megszédült, a lába elválni készült a parkettától. Anna ijedt kiáltással nyúlt utána, mint egy kéz a hullámok közé.

- Megint lement a vércukra, ember! Maga most igazán elájul nekem! Adjon valaki, kérem szépen, egy mokkát!

Az urak, eszpresszók törzstagjai, zsebükben hordták a vastartalékot, jöhet bármi, aszály, világvége, ők fölkészültek. Ennélfogva volt náluk mindig mokkacukor.

A fiú nem tiltakozott, elfogadta a cukrot. Fölszakadoztak lassan a ködök, és megint közel került az arc a maga finom haj szálvonalaival, kinagyított mosolyával.

- És maga, szamárkirály, otthagyta nekik azt a csodálatos Tinta-tálat! - Annának volt egy sajátos hangja, amelyben összekeveredett sírás és nevetés. - Ezt aztán jól elintézte, maga nagy önérzetes! Most menjen ki szépen a fürdőszobába, és törülközzön meg. A kékvirágos az enyém. De használhatja bármelyiket, amelyik száraz, legyen szíves!

A fiú konokul visszatalált nehézkes szavaihoz.

- Azért jöttem, hogy megmagyarázzam, nálam az ilyen dühök nem számítanak. Vagyis, hogy a düh az nálam még nem harag.

- Mondom, én az egészet már elfelejtettem. Menjen szépen a fürdőszobába, és szárítsa meg magát.

- Én ezt a bocsánatkérést nem formálisan gondolom. Magamhoz sem vagyok elnézőbb.

Anna egy álvidám fordulattal megpróbált kisiklani ebből a beszélgetésből.

- Isteni balek! Otthagyni azt a kaját! November úr a szívét tálalta nekünk. Ötféle hús, négyféle köret, ezt mind otthagytuk nekik. - S mert a szomorúság és a jókedv egy tőről fakadt nála, azonnal fölnevetett. - És az a visszaküldött tatárbifsztek, maga vadszamár. Az ilyen szegény madárnak, mint én vagyok, nincs joga ekkora pazarláshoz! Ha maga tudná, hogy én hányszor voltam éhes! Igaz, amióta itt lakom, valamelyik polcon mindig lehet találni valamit, szemes babtól a kaviárig, mittudomén! Kölcsönveszek, tőlem is kölcsönvesznek. Szóval nincs rossz lelkiismeret. Így élnek, látja, a linkek.

- Megígérte, hogy elfelejt mindent! Hát akkor felejtse is el! - a fiú arca eltorzult, tüsszentenie kellett. - Látja, ez is! - mint aki azt mondja, ilyen az én formám, beletüsszögök a legszebb pillanatba! Felállt, indult kifelé, sötétre ázott pulóverében, sötétre ázott szívének rosszkedvével.

De az ajtónál nem juthatott tovább, ezt ő is sejtette; Anna a kezébe fogta csontos, hideg kezét, és vitte a maga szobájába.

Az udvarból átderengett valami szomorúan szitáló fény. Anna ebből nem vett észre semmit; inkább olyan lett az egész lénye, mint aki végre partra vergődött, a maga talaján mozog, és itt már nem érheti semmi rossz. Meggyújtotta a kis gömblámpát az ágy fejénél, a szoba kedvesen kivilágosodott.

Angi Vera fekhelye gondosan beágyazva, az erős öltésekkel díszített bronzragyogású terítő bontatlan.

- A szobatársnőm éjszakás. Leülhet az ágyára.

- Csupa víz Lesz tőlem minden - a fiú újra eltüsszentette magát, de olyan viharosan, mint egy burleszk hőse, akinek ezt a legdrámaibb pillanatokban írja elő a szerepe.

Anna leemelt néhány mentolillatú papírzsebkendőt Angi Vera polcáról, átadta; ettől a gondoskodástól átjárta valami homályos öröm.

- Most aztán jól fújja ki az orrát!

- Allergia - nyögdécselte szégyenében a fiú.

- Mondom, hogy jól fújja ki az orrát! - Keze gyöngéden végigszánkázott Emil sötétre ázott selyemhaján. - A barátnőmnek nagyszerű törülközői vannak. Ő egy frottírhercegnő.

Elővett Vera szekrényéből egy bolyhos, fövenyillatot árasztó törülközőt, és a fiú fejére borította.

- Az a gyanúm, a világért sem akarom bántani őt, mert a szó legigazibb értelmében a barátnőm, a támaszom is! az én Verám egy kicsit tisztaságmániás. Ami azért, ne tagadjuk, kórtani tünet. Maga reszket, kisfiú!

- Egy kicsit fázom.

- Jó, egy kicsit fázol. És hol laksz te egyáltalán? Kinél? Papánál-mamánál?

- A Dunán.

- A Dunán, Úristen!

- Egy uszályon. Hajnalban át kell adnom a priccset.

- Kinek, kisfiú?

- Megfelelő fáradt testnek. Jönnek az éjszakai rakodástól, mindenféle emberevő műszakból, már megitták előtte is; utána is a magukét; szevasz, szevasz; én megyek a semmitcsinálásból a semmitcsinálásba, vagyis a here átadja a helyét a dolgozóknak. Csakhogy ettől nem lesz semmi sem könnyebb.

- Kínozod magad, vezekelsz, vagy mi az isten csudája!

- Nagyon nehéz elhitetni, hogy az ember nem mindig a saját nagyképűsége miatt járatja a száját. Hogy nem azért, mert ő akarja megváltani a világot. Én három évig dolgoztam mindenféle nagyüzemben mint lakatos, mert - tudja, maga mindent tud! - nem vettek föl az egyetemre.

- Három év! Micsoda tapasztalat, kisfiú!

- Sokat láttam. Ezt a kis országot száz-kétszázezer ember munkája tartja el. És néhány száz szuperfej zsenialitása. Ezeknek aztán kijár szilikózis, idegbaj, fehérvérűség, asztma! - nagy részük a szabályos nyugdíjhatár előtt beadja a kulcsot. Szóval ez nem mazochizmus, kedves kolléganő, ez fölfokozott idegrendszer, túlérzékenység, állampolgári bűntudat, nevezze, aminek akarja. Nem vagyok vidám haszonélvező, ennyi igaz!

Anna kezdett félni a furcsa fiatalembertől, aki az idefutásban csuromvizesre ázott, szemmel látni, hogy reszket, az is lehet, hogy fáj a gyomra az egész napi koplalástól. És tessék, most kivág neki egy szociológiai helyzetjelentést. És képes kimondani valami jóvátehetetlent róla, amit sem sírással, sem nevetéssel nem lehet majd feloldani; húsába égeti a bűnjelet. Kiabálni akart, rátapasztani a tenyerét a szájára, de szerencsére a falak közvetítő szeszélyéből egy hanghullám betört a szalonból, és elsodorta ezt a pillanatot. A véletlen toborozta közösség fölviharzott odakint, örültek valaminek vagy valakinek, hangosak voltak; valaki érkezett, vagy elment, nyert a lottón, vagy álláshoz jutott, gyermeke született, vagy kimondták végre a válást, ki tudja!

Anna szívét elfutotta a szeretet s az összetartozás melege.

- Ez a gyerekes banda! Látja? Ilyenek. Ez a felelőtlen társaság! Örülnek. És minek örülnek? Mondhatja róluk is, hogy linkek. Na és! De hát, Uramisten - már a hangja is nevetett -, a linkség talán nem emberi kategória? Nem kitörési kísérlet?

A fiú nem tudta vagy nem akarta követni a megkönnyebbülésnek ezt a csapongó röpülését. Jellegzetes arccsontjai mellett még jobban besüppedt az arca, s a tisztára dörgölt szemüveg összegyűjtötte a szigorú kékséget.

- Nem azért jöttem ide magához ebben a rohadt esőben, hogy kinyilvánítsak! - a fiú visszafogottan bár, de kiabálni kezdett, aztán elfulladt, és egyszerre mozgékony lett az arca. - Azért jöttem, hogy, szóval igaza van, goromba vagyok és hülye! De tessék megérteni engem! Nem vagyok purifikátor, sem próféta! - most már a szája is reszketett.

Anna aggódva látta a fiú kifulladását; akarata ellenére is rákiáltott.

- Ezt most azonnal kapja be! - a szájába dugott egy szelet csokoládét.

- Köszönöm, de nincsen semmi baj. Egy kicsit átfáztam, ennyi. És újra kérem, hogy ne etessen. - Leemelte a szemüvegét: mennyivel fakóbb ez a kékség a fölfényező üveg nélkül! "Önmaga személyiségének önérzetes védelmezése", valami regényből idézte ezt Anna; sokat olvasott, szertelenül, válogatás nélkül. Egy özönt fogadott magába az életből, az olvasmányokból, képzelt és valódi világából, s az egész eggyé vált benne, anélkül hogy a szerzőket vagy az élményeket külön-külön megjegyezte volna. Alakok az álmaiból köznapi élőkkel beszélgettek, olykor vitatkoztak, sőt marakodtak is egymással. Az elképzelt és a valóságos heves párbeszéd sohasem szünetelt.

- Mennék - mondta ügyetlenül a fiatalember, mint aki szeretne elbújni önmagában -, elmennék - variálta bocsánatkérő mosollyal, mint aki azt is mondja: mennék, angyalom, ha tudnék!

- Maga most szépen lehúzza magáról ezt a dög pulóvert, és megszárítkozik. De azonnal. Szüksége van egy kiadós tüdőgyulladásra? - magában November úr aggódó szellemét idézte.

- Szóval átvette a parancsnokságot! - a fiatalember megenyhült, lecsillapodott.

- Igen - felelte teljes arcközelben, egészen szemközelben -, át - lágyan mozgékony arcizmai kirajzoltak egy gyengéd mosolyt, s ezt ő maga is látta, belülről, s a kettő egymásnak felelt, a külső és a belső.

- Mennék! - próbálkozott újra a fiú a szabadulás reménye nélkül.

- Mennél, te vadszamár! - az egymást követő síró és nevető szavak, mint az egymáson átgördülő tajtékos hullámok. - Mennél, de hová? És minek?

Megragadta a nedves, testhez tapadó pulóvert, s a fején keresztül megszabadította tőle a fiút.

- Sovány vagy! - mondta meghatódva.

A sápadt fiútest, a mellbimbók rózsás pecsétei. A világító, szőr nélküli, érzékeny bőrfelület. A legömbölyített bordák plasztikus redőzete.

- Várjon, hozok magának még egy törülközőt! Maradj, csillagom!

Végigdörgölte a sovány fiút, bordázott mellkasát, csontos, egyenes vállát. Emil egészen közelről érezte a nő tömör, rőtes hajának hűvösen-fanyar esőillatát. S azt is, ahogy a ruhájából, a mellei közül kiárad női tisztaságszaga.

- Kösz, hogy eljöttél megbocsátani - a mezzoszoprán lejtésében gyengéden formálódtak a szavak, a gúny minden árnyéka nélkül. - Mert nálad, gondolom, nagylelkűség megérteni egy linket. De én is mondok neked valamit, drágám! Ha nem tudnád, én harminchét éves vagyok, a te nyelveden: öreg csaj. Szóval, van mire visszanéznem. De ha nem veszed rossz néven, én ezt az életemet, ha éjjel fölébresztesz bármikor, akkor is vállalom. A szíves engedelmed nélkül is. És ha szigorú vagy magadhoz, hát légy! De nekem nincs szükségem sem a szigorúságodra, sem a morálodra, érted?

A fiú meredek homlokának világító foltjaival föléje hajolt.

- Ne haragudjon, én igazán azért vagyok itt, hogy megbocsásson - mondta kifakult szelíden. Anna most mégis attól félt, hogy hirtelen elvigyorodik. De az arca feszült volt és mozdulatlan.

- Ha pedig az a mániád, hogy neked vezekelni kell, a miatt a gyári dolog miatt, hát válasszál egy kevésbé egyházi formát! - a nő arcát átrendezte egy mulatságos mosoly; tetszett neki, amit mondott.

A fiú sápadt homloka, kis rózsás, szederjes foltjaival, még jobban közeledett hozzá.

- Magának fogalma sincs, hogy ez nem egyszerű vezeklés. Ez csak annyi, hogy szembenézek saját magammal. Nem vallásos alapon, progresszív alapon.

Elcsodálkozott, hogy egyszerre elkezd beszélni ennek az idegen nőnek. Magához rántaná, leteperné, s a közös reflexek összhangjában ráfeküdne! Már hetek óta kívánja. Még az álmában is látja, ahogy szoros pulóverében előrebiccen a melle, s orrában érzi a hibátlan test langyos szagát. Ennyi az egész.

Anna két keze megmarkolta a vállát, s teljes szájközelben mondta:

- És ha te most a sok okosság közben kihűlsz itt nekem? Nekem is megvan a radarom, kisfiú! Te a gorombaságoddal főzöl engem. Azt akarod, hogy lefeküdjek neked. Ezért caplattál ebben az esőben, te vadszamár! Igaz? Van szerelmed? - Emil nem válaszolt. - Nőd?

A fiú valami egyszerűt akart mondani, de furcsán sikerült.

- Amióta megláttalak, kérlek szépen...

- Töltött káposzta! - nevetett Anna, de minden jókedv nélkül. Késleltetni akarta a fiú szavait.

- Amióta megláttalak, te vagy a nőm - arcáról lesodródott a szemüvege; Anna utánakúszott a padlón, s gyengéden az asztalra tette.

- Jó - mondta inkább szomorúan, mint józanul -, feküdjünk le. Én is kívánlak. Ahogy lépsz az utcán, az oldalam mellett, ahogy majdnem mindig összeér a kezűnk. Jó. Bújj az ágyba. Tegnap váltottam ágyneműt.

- Kár. Megfosztottál valamitől - a rövidlátó szem földerengett. 

Milyen megható vagy, te vaksi, milyen gyerekesen meztelen az arcod!

- Mitől, te vadszamár?

- Attól, hogy majd a mosodaszagot érzem, és nem a te éjszakai jó szagodat!

A mezzoszoprán magasba ívelt.

- Te ilyeneket tudsz, te vadszamár!

Átkarolta a fiút, és maga alá fordította: elborította mellével, bibliaian, elárasztatta termékenységével. S ő szájával, felgöngyölve a fekete pulóvert, megkereste Anna lilásbarna mellbimbóit.

- Húzd le már ezt a toprongyos farmeredet! Most lerohanlak! - nevetett előredőlő, széles fogaival a nő.

Először a feketére ázott műbőr cipő koppant valahol a szoba sarkában, azután az erős csontú fiúlábak lettek nadrágtalanná.

Furcsa, zűrzavaros, majdnem eszméletlen óra következett: két egymásba fonódó, egymástól elváló, majd újból összeölelkező test ismerkedése s a megismert öröm szünet nélküli újrakeresése. Aztán egy nagy vákuum, amelyet a csönd foglalt magába, mint egy áttetsző burkolat. S a csöndön belül a fiú tűnődő szomorúsága. A férfiak mind ilyenek, gondolta Anna, az első elragadtatás után következik a felülvizsgálat. S hogy ezt így megfogalmazta, jókedvű lett: gyengéd, de főlényes derűvel hajolt a fiú fölé.

- Te etikai lény, te ámokfutó! - mondta becézőn. Kicsit fodros, forró szájával megcsókolta. - Te még mindig reszketsz, csillagom! Várj csak, szerzek én neked valami masszív italt! A szobatársnőm sajnos elvi antialkoholista, szóval ő nem jöhet számításba, de vannak forrásaim!

Könnyű léptekkel kiment, és azonnal visszajött. Ekkor már Emil ott ült a kis előtétszőnyegen.

- Mi az, vadszamár, jógázol? - Töltött, két vizespohárba. - Lennél szíves? - koccintott, ittak. A fiút megköhögtette a pálinka. Ismét a sorsa, amely hol tüsszögteti, hol köhögteti. Dühében kiszakadt belőle:

- Én egy gyáva szar vagyok. Úgy, ahogy mondom. Ez az én bajom. Tudod. Elvettem egy barátomnak az arcát!

A fiú kifehéredett arcával, vaksin kapkodó, zavaroskék szemével s a hegyes állcsúcson tenyésző, göcsörtös kis szakállával fölnézett Annára.

- Azt mondják, annak a fiúnak a plasztikai műtét után... új lebenyt varrtak a nyers húsra... szebb lett az arca. Érted?

Fejét Anna térdei közé szorította, és szaggatottan fölsírt.

- Az is baj, hogy szebb lett? Te önkínzó állat!

- Angyalarca lett, pedig egész életében kiröhögték a lányok. Az öregember-ráncai miatt. Már a szakiskolában így nevezték: bőralma. Valaki ezt szépen kitalálta, és ő hiába könyörgött neki, "ne mondd, ne mondd", mondta, mondta! Bőralma.

- És ebből neked mi bajod?

- Amióta ilyen szép az arca, azt mondják, boldogtalan. Otthagyta a felesége, és a két öreg szülő is fél tőle. Most már értesz valamit?

- Öntse le, uram, az arcomat savval, szeretnék gyönyörű lenni! Aztán majd segítesz rajtam. Hogy hívják azokat, akik bőrt adnak, vesét adnak? Donor? Így?

A fiú az ágy szélére ült, érzékeny bőre foltosan lángolt.

- Nagyon kérlek, ne bolondozz! Nincs hozzá kedvem. Értsd meg! Nem mertem elmenni hozzá. Nézd, pajtás, haver, mittudom én, bocsáss meg, nem akartam, nem tehetek róla. Mondom, én egy tetű vagyok.

Anna újra telitöltötte a vizespoharakat csípős vodkával; odatérdelt az ágy elé, úgy adta át a poharakat a fiúnak. Húsosan meleg szájával sorra megkereste a fiú bordáit, halványrózsaszín mellbimbóját, aztán kis mosollyal az arcán, ritmikus mozdulatokkal levetkőzött. Tisztán, természetesen, mondhatni: nőies méltósággal. Ott állt építménynek is szépen szerkesztett testével, meztelenül, tömör hajának rőtesbarna fényében: köldöke kagylójában kreol félhomály.

- Kibontsam neked a hajamat? - kérdezte minden évődés, negédes felhang nélkül, komolyan, szelíden, mint egy ajándékozó ősanya.

Hátközépig, a két erősen megformált gödröcskéig lehullt a haja, sötéten, sűrűn, fonálragyogással.

- Csodálatos vagy! - a fiatalember elcsodálkozott, mint aki megszégyenül ettől a megnevezhetetlen nagylelkűségtől; elfulladva és csöndesen, szakállszöszös, rajongó arcával közeledve hozzá. - De kár érted, te gyönyörű!

- Hagyd a morált, te eszelős, vagy kidoblak, de most azonnal! - testének melegével, kerek, rezzenékeny mellével Anna a fiúra hajolt, az pedig fuldokolva a meglepetéstől, örömtől, fölült az ágyban, mint egy holdkóros.

- Eszelős volnék? - kérdezte komolyan, eltűnődve. - Lehet, hogy igazad van. - Egész testével érezte Anna hűvös-átforrósodott bőrét, szemközelben egyenes, sűrű szemöldökvonalát, szemének metszett ragyogását, és magába lélegezte leheletének langyos tisztaságát. Már csak annyit tudott, hogy Anna haja eltemeti, magába szívja, átfonja, megkötözi. Annyi ügyetlen, alkalmi, kudarcba fulladt szeretkezés után a kiteljesedés maga! Még nem is hajnalodott, de az idő közel járt hozzá, amikor Anna hideg vízben lezuhanyozta párás testét, és úgy jött vissza, világoskék köpenye alatt hűvös meztelenségével, mint amikor a természetből érkezik valaki: belép, mondjuk, a derengő reggel, még legömbölyített fényeivel. De az ő kezében tálca is volt; szalámi, kenyér, savanyú uborka.

Leült a fiú lábához, s az arcáig emelte szemeit.

- Nem tudom, ki iszik itt portersört - tűnődött - egyáltalán, szereted?

Egyenes, sűrű, barna ragyogású szemöldöke alatt metszett szilánk volt a szeme, erősen behelyezve az arccsont mellé.

Ettek és ittak.

- Neked egy szavad sincs rólam? - kérdezte őszintén naiv csodálkozással a nő. - Ilyenkor szoktak valamit mondani. Annyival kevesebb vagyok, mint a többi?

- Te vagy az első, aki igazi.

- Igazi? - Anna befelé szívta húsos ajkát. - Mi az, hogy igazi?

- Veled még közben is lehet beszélgetni.

- Az nem jó! Közben hallgatni kell, te vadszamár!

Újra összefonódott a testük; lassan világosodott.

A fiú kábultan, egy csillaglátomástól elszédülve, mereven fölült az ágyban.

- Nagyon jó vagy.

- De?

- Túl sok a hajad. Gyönyörű, de túl sok.

Az ablak ködszürke síkja mögül két agyagarc bámult befelé. A szeműk hipermangánlilás.

- Túl sok a hajad! - nyöszörögte a fiú, a két agyagarcra figyelve. - Félek tőle.

- Mint egy kígyótól, ami megfojt, ugye! Összetöri a bordáidat, ugye! - az ablakban ő is két arcot látott: két világos leányarcot. - Sokat ittunk, te vadszamár! Ennek a háznak vannak kísértetei. A régi lakók.

Újra elsüllyedtek abban a sok réteges, átvilágított ködben, amely a kék, a piros, a sárga, az ezüst hullámaival öntötte el őket. S mellettük, békafölszerelésben, fekete oxigénálarcban, amely a halálhoz tette hasonlatossá, elúszott valaki.

*

Még kapunyitás előtt megérkezett Angi Vera. Megszokta, ez hivatásbeli beidegzése volt, a csöndes járást - még lélekben is lábujjhegyen! -, s ha kell, a gyors visszavonulást. Életének nagy része ebben a liturgikus fegyelemben múlott. Amikor benyitott a szobába, megtorpant, mert éjszakára férfit sosem hoztak; ez szó nélküli megállapodásuk volt. Igaz, hogy Anna néhányszor megszegte, de ő is csak ötször-hatszor a több évi együttlakás ideje alatt. Vera ezt mindig igyekezett megérteni, észre nem venni, túlnézni rajta. De most szemközt vele a két összekapcsolódott test, amely inkább csak bőrfelülettel világít a félhomályban! Azonnal visszahúzódott; lopakodott kifelé, hogy észre ne vegyék a háziak.

A kapubelépőben égett a villany, valaki nyitva felejtette. Megállt a klasszikus tükör előtt. Zöld szövetkosztüm volt rajta, a lábán ráncolt műbőr csizma, túl fényes; fején egy kozákos műszőrme sapka. Nézegette magát, arcának folytonosságába belemartak a tükör sárgás hullafoltjai. Legyintett, fáradtan, keserűen. Jövő elsején, alig egy hét múlva, összeköltöznek Istvánnal. Albérlők lesznek továbbra is, de együtt. Majd odaáll a kapuhoz a teherautó, és viszi a holmit, egy élet szükséges és mégis olyan bizarr kellékeit. A napvilág szemérmetlenül közszemlére teszi egy belső világ titkait, mindazt, amit a félhomály eddig jótékonyan takart és módosított. Magában már napok óta keresgélte a szavakat, a búcsú szavait, hogy elmondja Annának: szervusz, elkezdek valamit öreg fejjel, de megpróbálom!

Amint kinyitotta a kaput, szembetalálkozott November úrral. Meglepődött, mert tudta, hogy az öregúr éjféltájt szokott hazaérkezni.

- Lumpoltunk, Rezsőke? - kérdezte álvidáman, minden jókedv nélkül.

- Az, az, lumpoltunk! De el ne mondja Annácskának! Éppen húztuk lefelé a rolót, amikor lábam alól a föld! Jó, hogy elkapott valaki. Bevittek a Jánosba, egy kis injekcióra. Ezt a szerencsés véletlent, Vera! Az ügyeletes fiatal doktor édesanyja nálam volt - az őskorban! - felírónő. Szóval a jófiú lefektetett a díványra - végigasszisztáltam egy vesegörcsöst -, aztán szundítottam egypár órát.

- Magánál van a diagnózis?

- Semmi diagnózis! Egy kis ügyetlen rosszullét, semmi más. És magácska? Hová ilyen korán?

7. Egy megkopott rigó az ablakban

Kora reggel Veszelovits Anna lecsúszott az ágyról; a fiú csöndesen, összegörbedten aludt. Visszanézett rá egy gyengéd, összefoglaló pillantással. Valami jó, egyenletes hőáramlás járta át a testét. Ott állt csípőig érő hajával, apró szikrákkal ebben a hajtömegben, minden sejtjében az éjszakára emlékezve.

Sietve zuhanyozott - ismét csak hideg vízben -, s ugyanebben a rohanásban öltözködött is. Néhány szót írt egy szelet papírra: "Aludj nyugodtan, Vidorkát elhalasztjuk, sietek!" S letette a párnára, a fiú szakállszöszös arca mellé.

Nyitáskor ért a fodrászhoz, ritkán járt oda, otthon mosta a haját. Vilmácska, egy vaníliabőrű, túlduzzadt fodrásznő összecsapta a kezét, amikor a kedves hölgy közölte óhaját. Hát ez egyenesen félelmetes, bár ami a fiziognómiát illeti, a kedves hölgynek jól fog állni a félrövid frizura, a rézsútosan nyesett szasszon, nem is szólva arról, hogy a gyönyörű hajáért, amely nemsokára a padlóra hullik - de ezt már az üzletvezető, egy bizonyos Tibike közölte - elég szép összeg jár majd a nagyságos asszonynak! "Eddig egy Mona Vanna tetszett lenni, ezután egy Liv Ullmanm - vélekedett a vaníliabőrű és -illatú fodrászlány bőbeszédűen. - De tessék elhinni, én érzek lámpalázat, így dobog a szívem!"' - s odavonta Anna kezét a mellére.

Amikor ezt a rőtesbarna, belső fényektől eleven hajtömeget lebontották - mert valóban ezt tették: lebontották -, s amikor Tibike ollója - mert a leány mégsem vállalta a műveletet -, megmentendő a hajból minél többet a vállalatnak, éles metszéssel elválasztotta a maradót és a lehullót - valamennyi vendég odafigyelt. A zizegő hajtömeg egy hártyapapírra zuhant, és úgy terült szét, mintha élne, továbbra is.

Drága vadszamaram! Kifeszítettek a kínpadon, fekszem a műtőasztalon, ülök, befogva a fodrászszékbe, és nagyon jókedvű vagyok! Bár az én szívem is éppen olyan erősen dobog, mint a Vilmácskáé. Jön Tibike úr, egy horgas orrú, hosszú férfi, spanyol oldalszakálla van, s a haja sötétbarnán csillog a kenőcstől. Csattog az ollójával, amelynek két szára olyan ijesztő, mint egy tengeri herkentyűé. Én odaadom a hajamat, amit tizenöt éven át gyűjtöttem, tenyésztettem, mostam, fésültem, ami - hogy is mondaná November úr? - a legfőbb büszkeségem. Egy pillanat műve, és lemondtam róla, kérlek tisztelettel, vadszamaram, és miért? Kiért? Csakis temiattad, aki voltál olyan kedves megjegyezni, hogy ez a konty sok neked, hogy idegen neked. Nem kérek én ezért tetőled örök hűséget, annyi időt sem, amíg megint megnő a hajam, semmit sem kérek. Légy szíves, még annyit se adjál érte, hogy meghatódol. Az egész számadás csak énrám tartozik. Életemben mindig a hirtelen elhatározások embere voltam. Lehet, hogy ezért se vittem semmire, lehet, de ez nem egészen biztos. Minden érzésem, gondolatom az arcomon. De mire gondoltál te akkor, amikor azt mondtad nekem éjjel, hogy sajnálsz? Rajtam nincsen semmi sajnálnivaló, mert én tudatosan vállalok mindent, vadszamaram! Nincs szakmám, hivatásom, férjem, gyerekem, ez mind igaz. De lennél szíves ezt rám bízni? Szervusz, szia, nemsokára, nemsokára; rohanok!

Annát nem érte váratlanul, hogy a hajáért pénzt kap, áldozata hátterében - de csak a hátterében - ott sejlett ez a lehetőség is. Elgondolta ezt a mai napot, amely egyedül az övék lesz, kettőjüké. Távirat Roráriusz mesternek valami elháríthatatlan családi ügyről, bocsánatkérő telefon Vidorka Z.-nek a halasztás miatt.

Mikor kilépett az üzletből, gyöngyházfehér fény vakított: az égen fantasztikusan futottak a felhők, és páraörvényeik gomolyogtak. Az eddig nem érzett hajtömeg hiánya egész egyensúlyhelyzetét megváltoztatta. Olyan könnyű lett most, hogy elkezdett szállni fölfelé, maga alatt látta az égettbarna és palaszürke tetőket, kéményeket, a füst szétrezgő csokrait, mint ahogy a bádogkupolából látni szokta. Kora reggel óta a rohanás, a siettetés állapotában élt, mint aki életét kétszeres étvággyal fogyasztja. Volt pénze, taxiba ült, a kocsi megtelt a hajmosószer parfümös illatával.

Bárhogy sietett is, a kapu alatt mégis megállította a régi tükör. Nézte, a félhomályban kibontakozik az alakja, s majdnem fölkiáltott: tetszett magának! Elképzelte a fiú álmosságtól szétmázolt, csodálkozó arcát. Megint a liftkulcs! - szokása szerint elhagyta valahol. Kettesével futott fölfelé, térdével betaszította az ajtót, az előszobában megállt, s mint aki megtölti magát üzemanyaggal, beszívta a lakás ismert keveréklevegőjét, amely annyira megfelelt sajátos élettani igényeinek. A lihegése lecsillapodott, kézfejével megtörölte az arcát. A nyitott házban nagy volt a csönd. A lakók és alkalmi lakók egy része már elment, másik része még alszik, vagy nyitott szemmel tűnődik. Ebben a csöndben élesen, keményen kattogott egy elektromos óra, másodpercekre forgácsolva az időt, pontosan, irgalom nélkül. Már többen követelték a leszerelését, de az Keresztényi bácsi magántulajdona lévén - s ő a távollétében is ragaszkodott ahhoz, hogy az idő megméressék, hogy az elektromos óra képviselje itt a mértékbe foglalt rendet -, nem volt eltávolítható.

DE MOST, AHOGY FÉMFORGÁCSOKRA SZABDALJA A MAGA ANYAGÁT, AZ IDŐT, ELVISELHETETLEN!

Az önbizalom és a türelmetlenség, amely arra kényszerítette Annát, hogy kettesével fusson fölfelé, visszaszívódott a véredények melegébe. Ez az elektromos kattogás az ő kifelé burjánzó örömét is darabolni kezdte, mint az időt.

AZ ÓRÁT, ÉDESEM, LETÉPEM A FALRÓL, ÉS SZÉTTAPOSOM!

A jövő ilyen elrendezése, az átélt édes gondolat eltöltötte nyugalommal. Újra átjárta lábujjhegyig a bizsergő izgalom, sőt nemlétező kontya is megtelt villamossággal, és pupillája kitágult, mint a macskáké. De ugyanakkor egy magát mardosó mulasztás is megfogalmazódott benne. Nem készült fel az ünnepi pillanatra. Svédgombát és lengyeltojást kellett volna vásárolni a Mézesmackóban; narancsot, banánt, mandulát a Felszabadulás téri gyümölcsösnél; gyengén füstölt sonkát, oldalast, lila hagymát, metélőhagymát a Nagycsarnokban, és ugyanott gabonaillatú rozskenyeret!

És ő most a lelőtt haja helyében nem hoz mást, mint pár száz forintot. Nem gondoskodott arról, amiről egy ősasszony - aki lényegében ő is! - megfeledkezni nem tudott volna. Kitépett szarvasszív, vaddisznómáj, fácán melle húsa! Szantálfagyökérből erjesztett pálinka! Nincs a szatyrában semmi, semmi!

Viszem neki magamat, gondolta, és arcán, amelyet tömött buraként körülfogott félrövid haja, érzékien áradt szét a mosoly, az ajándékozóé. Szép hosszú lépteivel sietett a szobába, és sarkig nyitotta az ajtót. A küszöbön hirtelen megállt, maga is érezte, van valami színpadias ebben a belépőben. Állt, nézte a szétdúlt ágyat, kereste benne a fiatalembert, aztán odafutott, ledobált a földre minden ágyneműt, rugdosni kezdte a fabetétet, amíg lábujjában hasító fájdalmat nem érzett. Megtalálta saját céduláját s annak hátán a fiú zilált betűit: "Ne haragudj... " Lefeküdt csöndesen az ágy mellé; egész pompás testét megrázta a zokogás, a vad, fájdalmas, mitológiai sírás, amely maga a gyász.

- Hát megléptél, te kis vacak strici? - kérdezte gyermekien elcsodálkozva. Az elektromos óra kattogása még jobban fölerősödött; már maga a főbérlő, Keresztényi bácsi aprította szorgalmasan az időt. - Ahogy magadról mondtad: te kis tetű! Ilyen gyáva vagy? Ennyire?

Arcával az érdes előtétszőnyeget súrolta, omlottak a könnyei. Nem sajnálta az elveszített haját, az odaadását, a túlfeszített várakozást, az ostoba reményt, de ez az árulás megfosztotta minden életerejétől.

Angi Vera talált rá, ott feküdt a padlón, majdnem merevgörcsben.

Az udvarra leső ablak rovátkált párkányán elült egy fakó, eléggé megkopott madár, csőrében egy kis fény. Talán egy rigó?

1977