Későesti látogató

A későesti látogató, egy jelentéktelen ember, akit csak tüzetes vizsgálódás után lehet valamennyire is jellegzetesen leírni; már ahogy belép, minden feszélyezettség nélkül viselkedik. Látni való, ő csak a kötelességét teljesíti, tárgyához személyes indulat nem köti. Mindenesetre kérés nélkül is fölmutatja igazolványát, mely szerint ő az Éjszakakutató Tudományos Intézet Alvásügyi Alosztályának munkatársa. Kényelmesen elhelyezkedik az odakínált széken; hajnalig még hosszú a munkaidő, s ő megtanult takarékosan bánni munkaerejével. Körülnéz, befelé bólint, a környezet száz- és ezerszámra ugyanaz. A megbontott ágy, a lepedő, amelybe a tegnapi, tegnapelőtti, azelőtti álmatlan forgolódás mélyebb és finomabb gyűrődéseket vasalt; a közepén vagy oldalt nem túl ügyesen elhelyezett olvasólámpa, amelynek fénye olyan központosított, mint egy reflektoré, olyan elmosódott, mintha egy rongyszövedéken szűrődnék át - nem kívánt mondatrész törlendő.

Ómódi harmonikás irattáskájából hüvelyk- és mutatóujjával kiemeli a többi közül a megfelelő kartonnyilvántartási lapot, egy pillanatra beletekint, majd mosoly nélküli, de korántsem barátságtalan szemmel alanyára néz. A vizsgálandó személy ötven év körüli férfi, aki már pizsamára vetkőzött. Persze, gondolja az alvásügyi munkatárs minden kajánság nélkül, ez az ember ma is, mint minden este, elébe siet az alvásnak, ugyanazzal a makacs reménnyel.

Valaki sudárkönnyen átmegy a szobán, de csak egy fölfelé szögeződő reflektor fénye.

- Nem szeretném megkurtítani az ön drága idejét - kezdi sietve, mert mindig így szokta és mindig sietve -, csupán arról van szó, hogy elektronikus észlelő berendezésünk grafikonja szerint ön a makacs nem-alvók közé tartozik, mégpedig országos viszonylatban. S mert itt több éves statisztikai átlagról beszélhetünk, hogy a dolgot tudományosan is átvilágítsuk, néhány kérdésünk lenne.

A megkérdezett bólint, egy fény, sudáregyenesen, ismét átvonul a szobán.

A harmonikás táskából, amelyet megpácoltak az évek, előkerül egy golyóstoll, egy notesz.

- Tehát, ha megengedi, pillantsunk vissza az életére. Emlékezete szerint ön mindig rosszul aludt?

- Ó, kérem tisztelettel, aludtam én jól is. Sőt forgandó sorsom különösségéből, még puszta szalmán is jól.

Apró betűk a noteszban: fogalmazás körülményesen intellektuális.

- Tehát ön egy úgynevezett rossz-alvó. Mit ért az alatt, hogy rossz alvás?

- Azon? a következőt. Eloltom a lámpát, behunyom a szemem, és egyszerre érezni kezdem a sötétség természetét.

- Á! Á! - A szót, hogy intellektuális, kétszer is aláhúzza. - És ez egyszerre érdekelni kezd. Ugyanis a sötétség puhán lépkedni kezd az arcomon, a szemhéjamon, a homlokomon, mint egy macskatalp.

- Mint egy macskatalp. Értem.

- Érzem a bársony párnácskáit, de a visszahúzott körmeit is.

- Csak tájékoztatásul mondom - kis köhécselés -, kedves ügyfelünk, nekünk a macskákkal semmi bajunk. A macskák úgyszólván eléggé szórakoztatóak, már ami a mozgásukat illeti. Bennünket, ezt ne vegye tolakodásnak, az ön éjszakáinak a vegytani összetétele érdekel. Érdeklődésünk tartalmi jellegű. Éppen a gyógyítás kikutatása miatt. Egy éjszaka összetétele ugyanis igen bonyolult. Tapasztalataink elméleti általánosítása szerint az álmatlanság kórokozói a gondolatok. A nyugtatókkal és altatókkal nehezen vagy alig befolyásolható gondolatok állandó nyüzsgése, csoportosulása. Amelynek szétszórása, szétoszlatása a legfőbb gondunk.

Érzi, a hosszú fejtegetéstől, mint annyiszor, most is elfárad. Vár a válaszra, de hasztalanul.

- Tudjuk, hogy ön adott időben elalvó és adott időben fölébredő. Ezt már sikerült tipizálnunk. Hány órakor szokott ön felébredni? Mondjuk!

- Pontosan tíz perccel hajnali három előtt.

A kérdező egy pillantást vet a nyilvántartási lapba.

- Igen. Ebben az időben következik be az elrendezetlen ügyek riadója. A csörömpölés a lelkiismeretben. Nem haragszik, ha megkérdezem?... - rövid áltétovázás csupa rutinból- okozta ön már valakinek: 1. akarva, 2. nem akarva - halálát?

- Tudomásom szerint nem.

- Tudomásán kívül? A tudatalattiban? - Nincs válasz. - Sorsdöntő perben tanúskodás? A vád tanúja? A védelem tanúja? - Nincs válasz. - Névtelen följelentés? Följelentés aláírással? - Nincs válasz. - Legjobb barátjának feleségét? Nem! - szakadt ki mindezekre a válasz, de nem haragosan. Ha nem neheztel, valami ki nem tudódott sikkasztás?

- Sosem bíztak rám akkora pénzt. - Hát akkor ?

A kérdezett, aki eddig a fekhelye szélén ült, most föláll, arcának fele fénybe kerül.

- Érdekel az éjszaka! Az ablakomhoz megyek, és nézem a megvilágított, ember nélküli utcát. Áthúz egy jármű, és eltűnik. Elképzelem, honnan jön, hová megy. Nézem a fények nyomjeleit, és elindulok utánuk. Az utolsó villamos és az első villamos.

- Ennyi ?

- Ennyi. Hallgatom, hogy zúg az elektromosság. A falakban. Egy kivilágított épület, zajtalan transzformátorok. Az intenzív osztályon egy kifeszült arc. Ultrahang csönd. Infravörös lányok, amint átszaladnak az úton.

A kérdezőt ellepi a reménytelenség. Ettől az embertől soha nem hallja meg, amit szeretne, kár itt pusztítani az idejét! Aztán lélekben vállat von. Ő egy adatgyűjtő. A többi, az elemzés, a következtetés a főnökeire tartozik. S ahogy rakosgatja vissza a rekvizitumokat, a noteszt, a golyósirónt, a kérdéseit, sivár lesz a szíve. Mehet tovább egy másik színhelyre, kopogtathatja együgyű kérdéseivel az álmatlanokat. Mire öt perccel napkelte előtt - a mindenkori napkelte előtt - szobájába ér, mire ágyába fekszik, lenyeli az altatópirulát, és ráiszik egy fél korty langyos vizet, már odakint biztosan elárad a fény, de ő a jól záródó redőny mögött csak a saját szorongását érzi.

Most is mondja a szokásos szavakat, hogy köszönöm, hogy elnézést, hogy tudomány; ballag a végtelen előszobában, a süppedt parkettán az ajtó felé, hátában a Nemalvóval. És egyszerre megállítja valami. Egy kérdés, amit nem mert kimondani még sohasem. Szembefordul az eddig-kérdezettel.

- Még valamit - motyog bocsánatkérően -, még egyetlen kis valamit - mind a két keze, homorú tenyere emelkedik. Még kérdeznék valamit, de ezt már nem hivatalosan... Kedves uram, milyen a reggel?

A másik szemében nem is annyira a pillantás fénye, mint egy üzeneté.

- Ha van még ideje, tessék visszajönni. Elmondhatom.

A százöt kilós nő

Amikor Polák úr a tragikus hirtelenséggel elhunytak kategóriájába került, kilenc nap hiányzott ötvenhetedik születésnapjához. Micsoda formahiba, gondolták az arányok iránt érzékeny emberek, ezt a pár napot, ami azt illeti, nyugodtan kivárhatta volna! Sötét, büdös udvarra nyíló földszinti odújában (egy szoba, konyha plusz klozet) úgy érte a halál, hogy két napon keresztül senki sem kopogtatott az ajtaján. (Kivéve az előbb említett rideg és elháríthatatlan tisztségviselőt, aki persze csak a kihívásnak tett eleget.)

Egyedül Árvainak tűnt föl - ez idő tájt a büdös ház harmadik emeletén lakott ideiglenesen, vagyis immár kilenc és fél esztendeje -, hogy Polák úr két nap óta nem mutatkozott, s mert a baljóslatú következtetések harmonizáltak tapasztalati világával, feltörette emberünk ajtaját. Ez utóbbi teljes halálnyugalomban ott feküdt, éjszakára kinyitható, nappalra összehajtható vasszerkezetű ágyán, egérszürke öltönyében, negyvenhármas lábán fényesre tisztított félbakancs cipője, kopaszodó feje mellett a párnán elgurulva megavasodott, nagy karimás velúrkalapja. S a földön, az ágya alatt szétszórt Tardyl tabletták.

Polák úrnak nem volt közvetlen hozzátartozója, s így halálát a társadalomra, pontosabban Árvaira hagyományozta. Az ezzel kapcsolatos ügyvitel minden gondját magára kellett vállalnia. Az elmúlt években eléggé közel kerültek egymáshoz, s egy mulatságos titok jóvoltából majdnem baráti volt a kapcsolatuk. De erről majd később. Temetkezési vállalat, gyászjelentés megszövegezése, elhelyezése a népfront napilapjában stb. (haláleset soron kívül), mindez Árvaira maradt. Író lévén, görcsösen küszködött a hírlapi szöveggel, a részvét és az ironikus hajlam birkózott benne, az igazmondó és a sajnálkozó. A szöveg sem sikerült tömörre: az apró betűkkel szedett gyászhír 27 szót tartalmazott. Az első szövegvariációból a kiadóhivatal illetékes tisztviselője néhány rendhagyó mellékmondat kihúzását javasolta. Árvai, aki egész életében minden szövegmódosító javaslatot gyanakvással, sőt indulattal fogadott, végül is, miután mint szerző névtelen maradt, elfogadta a hivatalos formulát. Mint nem fontosat, csupán a teljesség kedvéért idézzük Árvai eredeti szövegét:

P'olák Marcell egykori órás és ékszerész,
majd néhány éven át a Rákosi Mátyás
Művek melegüzemi dolgozója, ahogy
mondani szokás, legszebb férfikorában
váratlanul elhunyt. Halálának oka:
föloldhatatlan hiányérzés, eszköze Tardyl.
A néhait (akinek ez most már olyan mindegy)
hamvasztás után a Rákoskeresztúri
köztemetőben (nem Kozma utca!)
búcsúztatják. Ha egyáltalán...

Érthető, ez a rendetlen szöveg így nem mehetett nyomdába.

*

Polák úrnak, legalábbis Árvai szerint, szerencsés külsőt adományozott az anyatermészet, mert a legjelentéktelenebb megjelenési formában, szinte észrevétlenül élhette életét, megfontoltan kevés szóval, szemlélődő szemmel. Olyan ember volt ő, akinek mozgástechnikája a ténfergés (szinonimák szaporíthatók), hümmögő tanú, Árvai meghatározása szerint: gyalogos a történelemben. A lassú mozgásnak egy hirtelen elhatározás vetett véget (a mennyiség minőségbe csap át), amikor is áporodott szobájában lenyelte azokat a bizonyos tablettákat. Az elmúlt hét péntekjén történt ez, a bonctani vélekedés szerint este tíz óra körül, de a pontos időt az orvosok nem rögzítették. A halál pillanatra pontos ideje csak aggastyánkorban távozó politikusok, netán kiemelkedő hadastyánok esetében fontos, náluk ugyanis stopperórával rögzítik az időt, amidőn a vén hosszútávfutó, akit eddig is csodálatos hormonkészítményekkel tartottak életben, az emberiség feszült figyelme közben átszakítja a végső célszalagot. A halál beálltának idejét ezért, sőt éppen ezért, Polák úr esetében óvatosan kell kezelnünk, figyelembe véve Árvai legendateremtő fantáziáját, amely erőssége, de gyengéje is írói természetének. Jobb híján fogadjuk el az ő változatát, tekintettel sokéves kapcsolatuk szófukar és mégis bensőséges voltára. Ne tiltakozzunk hát Árvai gunyoros előadásmódja ellen sem, nyugodjunk bele, hogy azon is áthatol egy sajátos ultraibolya sugárzás, a rokonszenv, ha nevezhetjük így!

*

Polák úr, amint erről már történt említés, ötvenhét éves koráig, önként vállalt haláláig valóban végigácsorogta a történelmet, amely 192o és 77 között eléggé sűrítve zúdult az emberiségre, nagy mennyiségű mocsokkal és kevés napsütéssel. Hogy addig is átvészelte sorsának fenyegető kihívását, Árvai szerint semleges külalakjának köszönhető, mindenekelőtt szlávosan széles arca, nátronsárga szeme végtelen nyugalmának. Ácsorogva és bámészkodva élte át a háborút (hadiüzemi fölmentésben részesült), miközben fiatal, dúsan kövér menyasszonyát mint sárga csillagos állampolgárt vidéken bevagonírozták, és vitték Auschwitzba, hogy azután ez a nagy, pompás test már csak könnyű égési termékként keringjen a világmindenségben. Polák úr eközben dörömbölő szívével, de alig mozduló ajakkal, bizonyos köztereken hallgatta nyilas pártszolgálatosok és őgyelgő polgárok próféciáit a jövőről, ott volt az első nagy tömeggyűléseken, perek tárgyalásán közvetlenül a háború után, de mindig minden hozzászólástól tartózkodott; jelen az első sorokban, ám őt senki nem vette észre, egyszerűen belemosódott a történelem masszájába, amely tapsolt, éljenzett, lóbálta vagy ökölbe szorította a kezét, noha ő nem tapsolt, nem éljenzett, és a kezét sem használta ilyesmire, ám erről nem készült följelentés, a tömegbe ékelődő besúgók figyelmen kívül hagyták passzív személyét. Vele kapcsolatban amúgy is kevés fogódzó adódott, még a származását is gyönyörűen elszíneződött köd takarta. Az elemien regényes és jótékonyan naiv származástörténet szerint kitett csecsemőként találtak rá POLÁK ZS. és FIAI zsák-, zsineg- és kötél-nagykereskedő üzletének Károly körúti boltíves ajtajában, innen a családnév. A Szent Ferenc Gyermekotthonban, ahol zsenge korában nevelték, bizonyos Marcella nővér volt a legfőbb jótevője, első botladozó éveinek pátyolgatója, innen a keresztneve.

De ami még ennél is fontosabb, az említett nővér ajándékozta meg azzal a látvánnyal (nevezzük egyházi értelemben látomásnak), amely fényeivel és szédületével egész jövő életét meghatározta.

A tizenhárom éves kisfiú a mennyiségben bőségesnek ható, de táperejében gyenge intézeti élelmezés ellenére erőteljesen zömök, gömbölyű vállú, nagy fejű fiú lett; saját helyzetét gyorsan fölismerő, ügyes és szolgálatkész. A gondnok, bizonyos Zachár atya, a rendes házi tennivalókban mindig számíthatott rá. Ha kellett, négykerekű kézikocsit húzott, és ilyenkor az utca zajló forgalmában nehezen zabolázható csikónak, majd szédültebb kedvében géperejű járműnek képzelte magát, olykor orrhangon nyerített, máskor meg üvöltve tülkölt, ugyancsak az orrán keresztül, valami örvénylő szédületben, amely mindig a szabad úttesten tört ki rajta, mintegy szabályon és törvényen kívül, teljesen a maga kockázatára. Ellentétes érzések - lázadás, beletörődés - kapcsolták a háromemeletes, kénsárga egyházi kaszárnyához; az álgótikus rideg ablakokhoz, a hivalkodó főbejárat műmárvány lépcsőinek kemény hidegéhez. Mert végül is ez a ház, a kőpadlatú folyosókkal, amelyek visszhangosan muzsikáltak a kopogó női cipősarkak alatt, a gyermekszagú hálótermek emeletes ágyaikkal, a vászonsurrogású ruhákban siető, sima homlokú nővérekkel, a savanyú illatú felügyelői szobákkal, az árnyékos zugokkal, sárga körű lámpafényekkel - ki tudná sorolni! - igen, mégis, ez a nagy ház, ki tagadhatná, a szülőhazája volt, titokzatos származásának selyemgubója. És ugyanakkor az erőszakosan ébredő nemi vágy labirintusa is. Mindezt megkísérelte elmondani Arvainak, egy maga által is nehezen ellenőrizhető macskaszagú estén (macska sehol!), szószegény természetét meghazudtolva, mintegy fellebbezésként a Sorshoz. De hogy miért éppen Árvai személyében vélte megtalálni az elégtétel reményét, sőt a megfelelő fórumot, azt soha nem árulta el. Mindenesetre, ettől a beszélgetéstől számítható barátságuk belső térfogatának elmélyülése. Polák úr' a múltba tekintve, eleinte csak dadogásszerűen tudta megtalálni a megfelelő szavakat. Jellemeznie kellett volna egy sűrű, mézillatú nyári délutánt, de húsosan összezáruló ajkából csak lassan szivárgott a szó, bajban volt az előtörténet árnyalt részleteivel, egy életre szóló szenvedély genezisével. De azért a jelenet valahogy mégis kirajzolódott, bár Polák úr a magyarázkodás harapófogójába került. Szóval a már említett Zachár atya, úgy is, mint gondnok, azon a mézillatú nyári délutánon egy kosár szennyes lepedőt bízott a fiúra, hogy "vinné föl a mosnivalót" a körkeringős, vályúsra koptatott melléklépcsőn a mosókonyhába. Egy-egy fordulónál a fiú - nem tudott ellenállni! - beleszagolt a kosárba. Langyos női illatok! A nővéreké, gondolta, s ettől félhomályos képzeletén átvilágítottak a kamaszerotika folyondáros ábrái, naiv obszcenitással. Lihegve kapaszkodott fölfelé a kanyarokon, olykor a rücskösen kemény falhoz szorítva könyökét; a lépcsőház egyre szűkült, majd kürtőszerűen köréje zárult, visszalökve a fiú saját forró lélegzetét. Míg végül is egy pántos vasajtó zárta el a további utat; a mosókonyha vasliliomokkal díszített ajtaja. Letette a fölpúpozott kosarat, s mint egy kemény fogású tenyérbe, a kovácsolt kilincsbe fogódzkodott. Jól ismerte a padlástérségben elhelyezett mosókonyhát, a majdnem feketére barnult kerek tölgyfa dézsákat, az örökké zubogó tömzsi rézcsapokat, az örökké lucskos padlástégla padozatot, s a csípősen lúgos, halványfehér gőzt, amely a visszhangos, tágas világot könnyű és hullámzó fátyol mögé rejtette. Szeretett ide járni, mert ez a puha lebegés tele volt titokkal és határtalansággal. S most is, ahogy belépett, mint akire egy tüllfátyolt dobnak, először zavartan hunyorgott, majd a gomolygó párák szálasan szétszakadoztak, és ahogy a délutáni nap áthasított a gőzön, már arany vízcseppek ragyogtak a tömzsi csapfejeken. Egy zöldes tócsában megtorpanva, látta Marcella nővért, aki ott állt meztelenül az egyik dézsában; két vaskos rézcsapból (hideg és meleg!) zubogott a víz, s a nővér egy hullámos szélű Flóra szappannal a testét dörzsölte, ókori torzókat idéző hatalmas testét, tömör melleit, melyek, mint túlfejlett trópusi gyümölcsök, ott függeszkedtek a párák mögött; rőtesre csípett combjait, amelyek viszont sötétbarna ágyékát őrizték, mint az oszlopok, és a tojásdad koponyára tapadó, sötétre ázott vörös haját. Ebben a szürkésfehér semlegességben egy színes látomás! Marcella nővér nem rémült meg, nem sikoltott; abbahagyta a szappanozást, és hátat fordított a fiúnak. Akkor meg pirosra főtt, kifoltosodott fenekének két elnagyolt korongja!

*

- És azóta, mondhatom magának, Árvai úr - az élesztőszínű, mozdulatlan arc belevörösödött a vallomásba -, amióta Marcella nővér megmutatta nekem, hogy ilyen egy női test, hogy ilyen is lehet!... tetszik tudni, a menyasszonyom, akit elégettek Auschwitzban, ő is pontosan ez a méret volt... azóta én, mondhatom magának, Árvai úr, nem is tudok egy nőt másképp elképzelni...

Ez a maga súlycsoportja, Polák úr. Értem én - bólintott a másik a macskaszagú félhomályban, s valami furcsa kettősség ingerelte: elszomorodott, és nevetni szeretett volna.

- Igen, lehet mondani. - Polák úr vastag, fényes ajka, szinte az öngúny határán, fájdalmas mosolyra húzódott. - Mázsán alul nálam nincs szex, Árvai úr. És ezért engem, hogy is mondjam, körülröhögnek az emberek. Amikor én belépek valahová egy ilyen óriási nővel, nyikorognak a röhögéstől. Bujkálnom kell, a szó szoros értelmében. Még a saját lakásomba is úgy kell hogy becsempésszem őket, a házmester meg a szomszédok miatt. A múltkor is, amikor meg tetszett tisztelni a színdarabjához két tiszteletjeggyel...

- Tudom, a kedves partnernője nem fért a zsöllyébe.

- Na, tetszik látni, ennek is híre ment! Igen. Nem fért. Hál' istennek! - válaszolt nála szokatlan indulattal. - A jegyszedőnő volt olyan szíves, tekintettel önre, külön karosszéket helyezett, ugye, a sor szélére. Na persze, kijárt neki egy húszas.

"Igen!" "Nem fért." "Hál' istennek!" Polák úr szavai a reflexszegény archoz és az alig mozduló vastag ajakhoz képest lázadóan gyúlékonyak voltak; szinte csóvaként hullottak a macskaszagú félhomályba.

- Kérem, Árvai úr - az indulat gyorsan csillapodott, és Polák úr, mint aki elröstelli magát, visszatért a csöndes, szaggatott mondatokhoz -, én igenis kijelenthetem, hogy eljutottam egy pontig. - Tasakos szemkörnyéke mélyén mintha megcsillant volna fényekben szegény, nehezen meghatározható szeme. - Eljutottam egy pontig - ismételte majdnem tragikusan, holott ez mégiscsak eredmény volt.

- Egy pontig? Értem. És milyen pontig?

Polák úr a lámpa fényébe emelte széles, hanyagul borotvált állát; apró mákszemekkel volt telehintve. Nem leplezte csodálkozását, hiszen ő olyan világosan és egyértelműen beszélt: egy pontig, mondta, s mert belülről ismerte ennek a statikai meghatározásnak hátterét, azt hitte, a másik is ugyanúgy tisztában van vele.

- Tessék meghallgatni. Énrám, ugye, az életemben senki sem figyelt komolyan. Mit mondjak, uram, ez nekem elég jó. mint valami jó flepni, olyan előnyös volt. Mindig akkor volt baj, amikor kezdtek rám odafigyelni. Háború, Rákosikorszak satöbbi. De attól, hogy én nem vagyok tétel, igazán mázlistának számítottam. Ha ez nincs, már évek óta egyhatvan mélységben volnék Keresztúron, rajtam a föld elplanírozva. - A nagy és lusta kézfej átúszott fejmagasságba. De az utóbbi pár évben, Árvai úr - kereste a megfelelő kifejezést, s amikor rátalált, mákpettyes álla megint a fénybe emelkedett -, kiszúrták nálam a gyönge pontomat. Hogy én csak mázsán felüli nőkkel. - Ez a váratlan szóinfláció, gondolta a hideg és macskaszagú lakás főbérlője, már maga az eufória! - Én nem mondom, sőt elismerem, Árvai úr, az ilyen túl kövér nő kényes téma - szederjes arca ismét eltűnt a félhomályban -, hiszen tetszik érteni - közelebb húzta a rendkívül kecses rokokó karosszéket (rózsafából készült), amely kifinomult, nőiesen billenékeny lábakon állt, s éppen emiatt az ügyetlen vendéget folyamatosan nyugtalanította, hogy fölborul vele -, én állítom, uram, hogy az ilyesmi nem perverz dolog - a kijelentő mondat mögött teljes bizonytalanság. A tasakos szemkörnyék gyűrődéses kráterében mintha újra csak megcsillant volna fényszegény, nehezen meghatározható, nátronsárga szeme -, mert én mondom önnek, Árvai úr, az asszonyi bőr attól tud olyan sima lenni, olyan fiatalnak maradni - a hangja feltöltődött izgatott melegséggel; ez szinte egy költő, lelkesedett Árvai, némi irigységgel is! -, mert alatta, kérem szépen, az a sok, finoman elrendezett hús meg az a sok jól feltömködött zsírpárna... Hiszen tetszik érteni, ugye! - A jelentéktelen arc a maga lusta reflexeivel, a tasakos orcák alatt kényszerűen mozduló izmokkal, a nátronsárga szem a maga indulatnélküliségével teljesen az asztallámpa sugárkörébe emelkedett. - Nálam, kérem, nem tetszik haragudni, egy normális altest nem jöhet számításba.

- Értem - bólintott befogadó nagylelkűséggel Árvai -, magának egy abnormális seggre van szüksége ahhoz, hogy a képzelete elinduljon!

- Igen. Hogy kezdeni tudjak valamit. Egy abnormális. Talán így. Egy óriási - ismételte, akarata ellenére, a benső meggyőződés örömében.

Amit most - nyögdécselve s bár kihagyásokkal - eldadogott, élete, ha nem is obszcén, de mindenképpen titkolni való mélységeit tárta fel. A titok, regényesen szólva, szétnyitotta szirmait, mint egy virág. Íme a labirintus, teljes átvilágításban! És nincs szükség, hölgyeim és uraim, Ariadné fonalára ! Polák úr nem akar szabadulni.

- Teljesen értem önt. Az ön szenvedélye, hcgy úgy mondjam, világot átfogó. A történelem tanúsítja, egy ilyen gyönyörűen megmintázott női gluteusz körül mindig is világhatalmi vetélkedések csaptak össze. Voltaire szerint egy terjedelmes fél segg még az ostromlott védőknek is életmentő táplálékul szolgált. De árulja el, ha már itt tartunk, melyik az a bizonyos pont, ahová elérkezett?

- Azt is megmondom. Rátaláltam az illető nőre, Árvai úr. Akit egész életemben kerestem, Árvai úr. - Szavai meggyorsultak. - Jövőre leszek ötven. De még vagyok annyira.

A nagy pórusú arc még közelebb úszott a lámpafényben, a majdnem ránctalan, élesztőszínű homlokon apró verítékcsöppek ütköztek ki.

- Árvai úr, kérem, kerek perec, én nem bujkálok többé ebben a büdös életben! Házmester, szomszédok, pofámba röhögés, ez nekem mind nulla, nullisszimó! Összeköltözünk azzal a bizonyos nővel. Viszem a lakásomra. És tessék elképzelni, a súlya - hiteles mérlegen! - pontosan százöt. Amióta ismerem, kilencedik hete, tetszik tudni, mi a szórakozásom? Egy nap többször is mérlegre állítom. A békebeli nagy mérleg már alig-alig! Mondhatom, csak itt és ott, mondjuk a Szűz utcában, a Keletinél, a volt zugligeti végállomásnál, a Szilágyi Erzsébet fasoron satöbbi. A csudás Schemberg-mérlegek, 14o kilóig! Nagy tolósúly, kis tolósúly, dekáig pontos. De tessék elgondolni például, hogy Ella, amikor szépen mondom neki, állj csak a mérlegre, szívem, elpirul, mint egy szüzi. És állíthatom önnek, uram, hagy ez a nő majdnem az. Legalábbis.

*

Ha számba vesszük Árvai időrendileg szabatos adatait- és miért ne tennénk! -, visszavilágítva egy jelentéktelen állampolgár megjegyzésre sem érdemes pályaképére, a következőket kell egymás alá sorakoztatnunk;

Polák úr elődök nélküli egyházi gondozottként, közepes sikerrel, de elvégzi a négy polgárit.

Polák úr, ama mosókonyhai látomás hatásaként (amely mindkét felet megperzselte, de a szenvedély sohasem jutott megvalósulásig, Marcella nővér halála után némi ékszert, kilenc dupla fedelű Schaffhausen és két Doxa órát örökölt, s ezzel megalapozódott a szolid vagyonba vetett hite.

Polák úr nyílegyenes következményként kitanulja az órás- és ékszerészmesterséget, egészen a segédlevélig -

De Polák úr ezután már sosem tud szabadulni a túlméretezett rózsaszínű mellek, a pirosra csípett, ugyancsak túlméretezett combok, valamint a rózsaszínű hasfelület finom köldökkútjának álomképétől. Igenis, álomképétől -

Következik még a mázsán felüli nők szüntelen keresése, egészen addig az elhatározásig, amikor is a túl veszélyes időben egy kimondottan zsidónak minősülő leány lesz eljegyzett, gyűrűs menyasszonya -

Ebből következik a személyes veszteség és folyományaként a brutális erőszak tudatos felismerése, vagyis iszony ez utóbbitól -

1945 ~ A felszabadulás. A mimikrilét folytatása. A szájkörnyék alig mozduló semlegessége -

1945-47~ Polák úr mint a márkás karórák szakértője, szerencsés kezű javítója, értékesítője. Kliensei között tekintélyes hadseregbeliek és kevésbé tekintélyes civilek. További ' seftelés, titkos gazdagodás. Órák a fehérneműk alatt -

Polák úr salétromos, földszint alatti lakásában megjelenik, természetesen házkutatási engedéllyel, két gazdasági nyomozó, elkoboznak 42 karórát, 9 féldrágakővel díszített zsebórát, valamint 3 oszlopos állóórát -

Polák úr hatáságilag fölszólíttatik magántermészetű mestersége abbahagyására -

Továbbá fölszólíttatik a szocializmust építő népi demokratikus állam szemszögéből hasznos fizikai munka végzésére -

Polák úr fölismeri sürgető társadalmi kötelezettségét, és arcának rezzenetlen egykedvűségével magformázó lesz a Rákosi Mátyás Művek nagykalapácsüzemében. Megszereti a látványt: az izzó bugákra lezúduló sokmázsás kalapácsot, a szétsugárzó világospiros szikraesőt, a szigorú, télen is forró hullámokban áradó trópusi hőmérsékletet, sőt a korlátlanul fogyasztható védőitalt, a szódavizet is -

Polák úr, már-már mint ősproletár, megismeri munkatársai belső véleményét az uralkodó társadalmi rendszer természetéről, a mind szigorúbb normákról, a beépített spiclikről - és így két-három év múlva mozdulatlan ajakkal megjövendöli: egyszer és nem is sokára itt óriási bumm lesz !

És ez 1956-ban be is következik.

*

Ám egy emberi élet legendáriuma nem pusztán az adatok csontvázára rakódik, sőt az a bizonyos lelki kiterjedés, a maga gáznemű lebegésében, szinte független ettől. Mert Polák úr élete az ismertetett önkitárulkozás után valamivel a föld szintje fölé emelkedik. Hogyan is értsük ezt? Ha Árvai szemszögéből követjük az eseményeket, talán nem is a leghibásabb nézőpontot választjuk, bár ebben az esetben, mint figyelmeztettünk, ajánlatos némi óvatosság.

Húsz centiméterrel a Duna szintje - harminc centiméterrel a körúti aszfalt fölött : így módosult Polák úr létezése. Mire kell ezután figyelni? Hogy most már bátran vállalja önmagát. Hogy vállalja a százöt kilós nőt, aki tetejében még másfél fejjel magasabb is nála. Hogy arcának reflexszegény nyugalma most már egy szabad ember fölénye is. Hogy belekarolva a húsosan meleg Ellába, minden beidegzett szokvány ellen lázad! Hogy tudatosan vállalt szenvedélye lesz a nő napi ötszöri-hatszori mérlegre állítása.

Árvai minden hétfőn náluk vacsorázott. A hétfő azért lett kiemelt ünnepi nap, mert Polák úr és Ella ebben az időszakban bizsuárukkal foglalkozott, búcsúkba, vásárokba jártak, és három kiemelt munkanapjuk a péntek-szombat-vasárnap volt. Csodálatos kék szemű álporcelán babák, aranyozott illúzióékszerek, sárga fenekű gumimajmok és fénytöréses tükrös szelencék töltötték be polcaikat; üveg ékszerek, krémben megfürdetett karperecek, rubintragyogású fülbevalók. A két ember is megváltozott. Arcuk egészségesen kipirosodott a nyers, tiszta levegőtől, kezük érdes lett, és vastag fogású. Füstölt marhaszegyet, csípős szalámikolbászt, rózsásbarna sódart, keményen zöld ecetes paradicsomot hoztak magukkal vidékről, és ezzel kedveskedtek Árvainak, aki most már egyértelműen a szerelmüket fémjelezte.

Ám ez tovább nem is fokozható, az idill is végletes. Következett egy szokatlanul keményre kalapált tél, különleges jégalakzatokkal. Polák úr és Ella ilyenkor dermedten került haza a búcsúkból, agyonbugyolálva, hócsillámos szemöldökkel. S ha olykor kimaradt a vonatuk, elmaradt az ünnepi hétfő is, mindnyájuk szomorúságára!

Egy dermedt késő délutánon Polák úr sürgetően becsöngetett Árvaihoz.

- Nem tetszik nekem az Ella - mondta merev orcákkal -, egyáltalán nem tetszik.

- Hogyhogy nem tetszik?

- Fogy nekem. Már csak százegy kiló.

- Az még mindig impozáns!

Polák úr sóhajtott, beletörődni látszott.

A következő hétfői vacsora is elmaradt. Elmúlt két hét, és Polák úr Árvai elé állt a kapualjban.

- Baj van, Árvai úr. Ella már csak kilencvenhat kiló és negyven deka.

- A tél miatt, a hideg miatt, Marcell - akkor már a keresztnevén szólította.

Amikor a százöt kilós nő hetvenhét kiló tizenkét dekára fogyott, Polák úr, bár az istenhez mind ez idáig nem talált kétszemélyes kapcsolatot, három felekezet templomába is elment; vastag, fényes ajka most sem mozdult, ott állt a hideg csöndben, és várakozott. Valami jelre.

Néhány nap múltán ezzel a mondattal érkezett:

- Ha látná, Árvai úr, milyen gyönyörű ez az Ella, pedig már csak hatvanhárom!

És Árvai azt is megtudta, ámokfutóként hajszolja az egykori százöt kilós nőt mérlegtól mérlegig. Kalmopyrint, Isztopirint, glicerin kúpot vásárol minden ok nélkül, hogy finoman rezzenékeny patikamérlegeken ellenőrizze Ella súlyát.

- Árvai úr - csöngetett be későn este, valami tündöklő mámorban -, Ella visszahízott egy fél kilót!

Tavaszodott.

- Az én édes Ellám már csak ötven kiló és harminc deka. Eljött a nyár eleje.

- Tetszik tudni, mi az, hogy Leukémia? - Ekkor már hetek óta kórházban kezelték Ellát. Polák úr a saját vérét adta neki. - Negyvenkét kiló - mondta néhány nappal később. - Harminckilenc kiló negyven deka - állította meg a kapu alatt Árvait. - Vittem a karomban, elfért a két karomban - fényes, vastag ajka alig mozdult.

*

Ötödmagammal kísértük utolsó útjára Polák urat, aki, és ezt ne tekintse senki iróniának, elszánt hősként távozott ebből a világból. Tardyl. Mázsás nők álltak a sírja mellett, senki sem mondott búcsúztatót.

Mohazöld antilop

Árvai belép a műhelybe, zárul mögötte a porrétegtől megvakult üvegajtó, három lépcső lefelé, odabent bizonytalan félhomály, néhány csupasz, negyvenes égő nátronsárga gömbje, polcok, évek óta mozdítatlan, egykori cipő-divatdobozokkal; összeszáradt cipőtömegek ládákban és szerteszét a padlón. Mint egy megkövesedett láva, jut eszébe a képzettársításra hajlamos Árvainak, persze ez nála, író lévén, szakmai ártalom. Több száz ottfelejtett cipőbe befalazva, megszokott börtönében Burián Alajos, a suszter, föl se néz Singer stoppológépe mellől, egy kilyukadt női csizma szárán dolgozik. Inkább csak hajlott hátával, erős vállcsontjaival viszonozza a köszönést. Aztán mégis emelkedik az alacsony műhelyszékről a bőr- és műanyag hulladékok közül. Fuldokló égők a porszemcsés félhomályban, az örökké karattyoló muzeális néprádió, a keserű szagokat árasztó cipőtömeg, mindez olyan ismerős az ügyfélnek, aki halvány reménnyel, beadott cipője után érdeklődik, ezen a héten már másodszor. Mindketten lámpafényben állnak, szűkös fénykör alatt, és egyik is, másik is tudja, a mérkőzés ma sem lesz könnyű. Majdnem húszéves a gyakorlatuk ebben. "Milyen is volt az a cipő, Árvai úr?" - kérdezi a suszter; ha tudná, akkor is megkérdezné. "Finom, keskeny, hegyes orrú, sevró." Burián mindenesetre, önvédelemből talán, de kiigazítja. "Marhabox lesz az, Árvai úr." A fény élesen kimetszi arcát a homályból, a járomcsont szögleteit, elkeskenyedő állát, nyeregben fényes sasorrát s a süppedt szemkörnyéket. Burián rosszkedvűen, minden bizakodás nélkül nekilát a keresésnek. Omlanak a zörgő cipők, évek óta itthagyott cipőcsodák kerülnek elő a mélyből, fűrészhalak, harcsapofák, fölkunkorodott orrú ragadozók. "Nagyon sürgős, Árvai úr?" - a suszter fölemeli hosszúkás arcát az összeszáradt cipők közül, könnyeskék szemében kérelem: egy kis moratóriumot, embertársam, csekély haladékot, hiszen látja, mit hagyott itt az emberiség a nyakamon! "Majd benézek a hét végén" - adja meg a fölmentést Árvai, egy közös szánalom csapdájában. Mert a mester is együttérző szomorúsággal figyeli őt. A harmadik lépcsőről még visszafordul, hogy föloldja a feszélyezettséget. "Tudja, Burián úr, a cipő a szmokingomhoz kell, mert ugyebár Stockholm, Svéd Királyi Akadémia, Nobel-díj átvétele, satöbbi." A mester halványan elmosolyodik. Valamennyire járatos Árvai lelkivilágában. A rádióból ismeri néhány művecskéjét, beleömlesztve az örökzöld dallamok és a szexuális tanácsok serdülőknek műsortömegébe. Amikor visszaül a stoppológépéhez, háttal a belépőknek, akik - váratlanul zúdult le a rossz idő! - jönnek, jönnek, csöndes hálát érez Árvai iránt.

A vaskos falakból két alacsony, ferdén kiképzett ablak leselkedik az élénk utcára, tíz-tizenöt centiméterrel a járda szintje fölött. A rézsútos optika, egy ravasz tükör segítségével, ismétlődő, mégis változatos képeket futtat a mester látványszegény életébe. A kivágott képek lábfejtől térdig, legföljebb derékig terjednek. Az ablakon túl cipőkben végződő lábszárak vonulnak: lőcslábak, dongalábak, plattfusz lábak, őzlábak, fókauszonyok. A ritmus napszakonként változik. Reggel a sietők. Színes gyerekcsizmák, a híres sebésztanár lakkosan ránctalan, rámán varrt cipője, a szemétguberáló öregasszony sártól, esőtől szétmart bakancsa, egy-egy visszatérő szép női láb, térdhajlatig. Délben ellanyhuló léptek kedélyessége, estére újból sietők és fáradtan botladozók. Reklámszatyrok verik a lábszárt, hintázó elegáns diplomatatáskák, bevásárlóhálók, tömötten. Lábnézetből a kerület: Angelikaváros. Szegények, jómódúak, öregek, fiatalok. Állampolgárok és tisztségviselők. Beosztottak és vezetők.

Kitárul a dél. A közeli toronyóra beúszik a képbe, tizenkettőtől egyig ebédszünet. Burián bezárja a műhelyt, magas, hajlott alakja elvegyül a tömegben. Most már a lábakhoz tartozó arcokkal is találkozik, az emberi világ derék fölötti kiterjedéseivel. Az égen márványozott, ideges felhők, a sár zsíros, sűrű, a fényben ezüstfekete. A maga részéről már szívesen lemondana az ebédidőről, de a neje, valami érthetetlen presztízsből, ragaszkodik hozzá. Előző férje, a néhai, délben rendszeresen hazajárt, kettéosztva ily módon munkanapját, megfürdetve szívét az otthon derűjében, élvezve egy önérzetes főbérlő jogait. A hagyományon, amely most már törvényerejű, nem lehet változtatni. Elődje, a megboldogult, tizennyolc éven át mestere, kenyéradója volt, és amikor a magára maradt asszony özvegyi jogon folytatta az ipart, az élet úgy diktálta, hogy ők ketten összeházasodjanak. Így lépett a műhelyben is, a házasságban is a néhai örökébe. S így vette át a kötelező déli rituálét is. Igen, igen, töprengett önkínzó ismétléssel, amikor még a megboldogult járt haza ebédelni, talán érdemes volt. Akkor még egy szép mellű, jó fenekű, friss kedélyű nő várt az ajtóban. Azóta Teri megszíjasodott, testének és kedélyének gömbölyűségeit legyalulta az idő, lefogyott lábán megvastagodtak az inak, s valaha gömbölyű, ibolyakék szemét szűkre húzta az állandó gyanakvás. Szigorú házirend, fullasztó tűréshatár. A küszöbön belül le kell vetnie cipőjét, várja a posztópapucs, a fürdőszobában friss kéztörülköző, az ebédlőben zsinóros házikabát (még a néhaié). Remegő gyomorral leste a pillanatot, amikor végre visszamenekülhet a műhelybe, a fölkupacolt cipők közé, bár ezek állandó növekedésükkel, áttekinthetetlen tömegükkel megkeserítették az életét. Sosem találta, amit keresett. Az ősz közeledtével nyári szandálok maradtak a nyakán, pillangókönnyű finom darabok, tél végén csizmák, síbakancsok és idénytől függetlenül, mindig és mindig, cipők és cipők! Talpukon az egykor érthető krétajelek már nem jeleztek semmit, függetlenedve viselőjüktől, megszabadulva utaktól, lépcsőktől, átcsoszogtak az örök feledésbe. Sokat kínlódott Burián, hogyan szabadulhatna tőlük? Szemétre az egésszel! "És hátha mégis jelentkeznek értük?" - vitatkozott dühödten a neje. Álmában Burián gyakran látott egy gyönyörűen kiüresített műhelyt, tiszta polcokon számozott cipőkkel. Soha, soha nem érheti el. "Szegény uram nem tűrt volna ilyen kuplerájt!" - kiáltozott az asszony. "Lezüllött ez az egész! Lesül a bőr a képemről. Megboldogult uram a kerületben egy márka volt. Te nem születtél arra, hogy önálló legyél. Hiába, na!" A hét is így kezdődött, veszekedéssel.

Az időjárás félóránként változik; zuhog, kisüt a nap, megcsavarodik a szél, lassú hópelyhek szállnak, tél és tavasz egy időben. A félhomályban fuldokolnak a nátronsárga égők, az ügyfelek itthagyják zsírosfekete lábnyomukat. Burián a kaptafára feszít egy cipőt, fogai között az apró szögek; inaskorában az öregsegéd így akart öngyilkos lenni, lenyelt egy fél marék cvekket. Szaggató fejfájást érez, valami súly lefelé húzza a csontjait. Lassan mégis belemerül a munkába, a kalapács és a szögfejek ritmikus összecsendülése feledteti a kora reggeli megalázó szavakat. Szögecsel a vaskaptafán, s az agyán áthúz egy háború előtti reklám szövege; STEINER KEKSZE A KEKSZEK REXE. Az ajtó ezüst cincogással nyílik, mondhatni rendkívül finoman. Fiatal nő lép be, rozsdabarna kosztümben: lábtól fejközépig karcsú, törékeny ívelés. Hosszú lábszára meghatározza lépteinek könnyed ritmusát. Félhosszú, puha, világosszőke haja arccsontig ér. Vele együtt kesernyés zöld klorofilillat árad a műhelybe. Burián bűvölten emelkedik a kaptafa mellől, a látvány úgy hatol keresztül rajta, mint egy lézersugár. Átvesz egy csomagot, gyengéden kibontja a sziszegő papírt, és előkerül egy kecses, mohazöld, estélyi antilopcipő. A cipő könnyű, és olyan finom a fogása, mintha langyos pihék borítanák. Szinte félni lehet, hogy azonnal elrepül. A nő ovális, világos arcára megértő mosoly lebben, sötétszürke szeme érdeklődve figyel a hosszú szempillák árnyéka alól. "Megleptek vele, de szorít" - panaszkodik, mint egy kényes gyerek, s azonnal kibújik bal cipőjéből, mutatja, hol. "Szeszélyes lehet", gondolja a mester, mert ő a láb formájából mindig a jellemre következtet. "Egy pillanat!" A varrógép alól előhúzza a poros próbaszéket. Évek óta a kezébe se vette. Puha ronggyal letörli, fényesre dörgöli. Különös izgalmat érez, lüktet a szíve, gyengéd tenyérrel megérinti a nő lábfejét, s a próbaszék ferde lapjára helyezi, de úgy, hogy a tenyerében marad. "Itt? - kérdezi. "Igen, ott." A nő előrehajlik, puha, világosszőke haja az arca elé zúdul. A "lencsecsontnál" - mondja becsvággyal Burián, és még mindig a kezében tartja a gyönyörűen szerkesztett lábat. Már el kellene engednie, valóban, megválni tőle, hasít a szívébe a reménytelenség. A hibátlan lábujjak megmozdulnak az áttetsző harisnyában. Most majd mond valami gorombát, hogy honnan veszem a merészséget. gondolja Burián, most majd megaláz a szemtelenségemért. "A lencsecsontnál?" kérdezi a nő megvilágosodott hangon, jókedvűen: tetszik neki a kifejezés: "Maga ért az anatómiához?" Visszacsúsztatja lábát a cipőjébe. A mestert elönti a forróság, a soha nem érzett siker öröme; ott hagyta a kezemben, ott hagyta! A nő megigazítja a haját, arca opálosan világít a homályban. "Mikor jöhetek érte?" Egyszerre többféleképpen is mondaná, hogy a nap minden órájában, minden pillanatában, éjjel és nappal. "Holnaptól bármikor" - válaszol szűkösen, és ettől a perctől már arra vár, hogy újra belépjen az ajtón. Holnap reggeltől minden ajtónyitás őt ígéri, hogy belép, hosszú, könnyű lépteit, hogy jön lefelé a lépcsőn. Elmúlik két nap, három nap, és nem jön. Nem baj, a növekvő feszültség üzemben tartja a reményt, van mire várni. Előveszi a könnyű estélyi cipőt, s mintha elröpítené, fölemeli a magasba. Ha belép valaki, elrejti egy divatdoboz mögé. Visszahallgatja a szavait. "Megleptek vele, de szorít." Zizeg a hangja, mint a selyempapír. "Maga ért az anatómiához?" Igen, gyönyörűségem, ha én varrnék a lábadra cipőt, ha ebben az életben egyetlenegyszer! Ha rám tetszene bízni, hogy én válasszam ki a bőrt, a színt, a fazont. Ha lennél olyan szíves!