STATISZTIKA

(47 perc) 1964 szept. 27.
Rendező: Barlay Gusztáv
Dramaturg: Lóránd Lajos
Szereplők: Kállai Ferenc, Ruttkai Éva, Bihari József, Básti Lajos, Máthé Erzsi,
          Makláry János
Ismétlés: 1988. szept. 8.
Megjegyzés: Irodalmi Színpad előadásának közvetítése: 1967 okt. 4. Rádiószínpad
Nívódíj 1964

HANGOK

DR. AVEDIX PÁL, SEGÉDORVOS
LÍVIA, MŰTŐSNŐ
AZ ÖREGEMBER
PROFESSZOR
FŐNŐVÉR
NŐVÉR
PORTÁS
FANYAR BETEG
TÁRGYILAGOS HANG
FIATAL ORVOS
BETEGEK


DR. AVEDIX: Kérem, főnővér, a Cé kórteremben napok óta nem működik a lefolyó. A látogatók eldugaszolták a szőlőszemekkel. A mosdó környéke csupa víz.

FŐNŐVÉR: Majd szólok a szerelőknek, doktor úr.

 

(Szünet, vízcseppek zaja.)

DR. AVEDIX: Már kértem, főnővér, hogy javíttassa meg a lefolyót. Tizenöt beteg szenved emiatt.

FŐNŐVÉR: Én sem tehetek mást, mint hogy szólok.

 

(Szünet, vízcseppek zaja.)

DR. AVEDIX: A helyzet még mindig ugyanaz. Kiömlik a szennyes víz a kőre, az egész kórteremben széthordják.

FŐNŐVÉR: Csak nem gondolja, doktor úr, hogy ez énrajtam múlik?

DR. AVEDIX: Én nem gondolok semmire, de tizenöt ember szenved emiatt. Én csak erre figyelmeztetem.

FŐNŐVÉR (kirobbanva): Nem lehet az emberrel mindig így beszélni!

DR. AVEDIX (csöndes csodálkozással): Hogyan?

TÁRGYILAGOS HANG: Ha megengedik, most körülmegyünk itt a traumatológián, vagyis a baleseti sebészeten, és felteszek egyetlen kérdést, egyetlen személyre vonatkozóan. Erre ugyanis elkerülhetetlen szükségünk van a továbbiak miatt. A kérdés a következő: mi a véleménye dr. Avedix Pál segédorvosról, akit az előbb, ha felületesen is, de megismertünk, mi a véleménye róla úgy is, mint kollégáról, úgy is, mint emberről, egy közösség tagjáról? Nos, főnővér?

FŐNŐVÉR: Sajnos, ki kell adnom az esti gyógyszereket, azonkívül éppen őt kell megkeresnem, hogy a napi statisztikai lapot aláírja... elnézést kérek...

TÁRGYILAGOS HANG: Nos, főnővér?

FŐNŐVÉR (kiszakad belőle): Kibírhatatlan!

TÁRGYILAGOS HANG: Miért, főnővér?

FŐNŐVÉR: Mert más. Nem tudom megfogalmazni, de más. Bocsásson meg, de ki kell adnom az esti gyógyszereket. És a statisztikai űrlap! Elnézést kérek.

 

(Kis szünet. Kopogtatás az ajtón.)

TÁRGYILAGOS HANG: Nem zavarok, professzor úr?

PROFESSZOR: Tessék.

TÁRGYILAGOS HANG: Korrektúra?

PROFESSZOR: Igen, a tankönyvem javított kiadása. És az ember csak két műtét között jut az ilyesmihez. Parancsoljon.

TÁRGYILAGOS HANG: Csupán egy kérdés... Az ön egyik segédorvosa, dr. Avedix Pál...

PROFESSZOR: Avedix! Ix, a konok! Az osztályon így nevezik. Mit is mondhatnék róla? Talán a konoksága... No igen, ez már közhely... De ezért aztán egyesek végképp nem szeretik. Hogy úgy mondjam, nem kimondottan népszerű. A természete valahogy elszigeteli a többiektől. A reflexei másképp működnek. Az időritmusa is más. Amúgy jó manuális képességei vannak, gyors műtéteknél lehet számítani a kezére. Határozott, erős keze van. No igen.

 

(Rövid szünet.)

FIATAL ORVOS: Kollégák vagyunk, talán egykorúak is... bár, az igazat szólva, nem is tudom, ő hány éves. Egyetlen jó tulajdonsága, hogy szeret röplabdázni, mondhatom, lelke a csapatának. Különösen a balkezes kezdő ütései!... ahogy tenyérrel belevág a labdába, s attól valahogy falsot kap az ütés. Az igazán kitűnő. Érdekes, már lassan két éve, hogy együtt dolgozunk, de nem tudom, hány éves!... még nem is gondoltam rá.

BETEG: A beteg mit néz? Hogy törődnek-e vele. Szóval megadja, ami kell. És nem siet. Sohasem siet. Leül az ember mellé az ágyra, kérdezget. Viccelni, bolondozni, ahogy a doktor urak szokták... azt nem. Sohasem viccel. Tetszene csak látni a professzor urat... a napi viziten... Az olyan vicces szájú, hogy az egész kórterem felébred. Még a nagybeteg is elröhögi magát.

 

(A professzor hangja, visszhangos teremben.)

PROFESSZOR (egyetlen sietésben): No, hogy vagyunk? Jól, ugye, hogy jobban? Látom az arca színéről. Az orra állásáról. Magával nagyon elégedett vagyok... nagyon fegyelmezett... és maga, Berger bácsi? Tisztára szimuláns. Isten az atyám. Ki kell dobni az ilyet, egy-kettő! És Kapoli szaktárs? Hogy működnek a rekeszizmok? És maga, Bicó elvtárs? Nekem nehogy kiszökjön a lányokhoz! Aztán gyakorolhat önkritikát!... Napról napra... szemlátomást... egészen elsőrendű... és az étvágy?... az a kis fájdalom... ugyan, ugyan... férfiak vagyunk, vagy micsoda?... Csak föl a fejjel... tudja, mit mondott Arisztid a gyóntatójának? (Hang távolodik, és a szöveg tetszés szerint újra kezdődik a váratlan megszakításig.)

PORTÁS: Én csak mint portás nézem a dolgot... itt ülök, mint valami határon... kint villamosok, autóbuszok, emberek, a lárma... idebent, a hátam mögött, kis utak, pavilonok, csend. Két világ... Hogy doktor Avedix? Az a zömök, piros arcú? Annyi szent, hogy nemigen mozdul a kórház területéről. Itt is lakik, egy kis lyukban, a takarítónők szobája volt azelőtt. Annyi biztos, hogy az ő ablaka mindig világos. Kimondottan és tipikusan éjjeli bagoly. Örök inspekciós. Itt őrli az életét. Nincs jobb dolga neki?

 

(Itt zenei választóvonal következik.)

TÁRGYILAGOS HANG: Egyik decemberi délutánon új beteget hoztak a mentők, egy eszméletlen öregembert. A villamos alól szedték ki, a csúszós kövezetről. Történetesen a segédorvos vette át. A szerencsétlen öreg még késő este sem tért magához, még akkor sem, amikor több infúzió után elhatározták a combműtétet. Az öregember combnyaktörést szenvedett, szívállapota gyors beavatkozást követelt. A műtétet maga az osztályvezető professzor végezte el, rendkívül határozottan, a szükséges időt alaposan lecsökkentve. Az öregember csak másnap délelőtt tért magához, elég folyékonyan beszélt, miközben megdöbbent saját felpolcolt lábán, a gipszbunkón. De sem a nevére, sem a lakhelyére nem tudott visszaemlékezni. Amnézia. Ezt azért kell külön megjegyezni, mert igazolványt, személyazonossági papírt nem találtak nála, és így, minden nyom híján, egyelőre névtelen maradt.

FŐNŐVÉR: Neve? Most ide mit írjak? Neve nincs. Életkora? Nincs. Lakása? Az sincs. Úgy kaptuk. Hogyan utaljak ki neki gyógyszert? Hogy írjam ki a vizsgálatokat? És még csodálják, ha az ember ideges! Mifajta maga, öreg? Nem felel?

DR. AVEDIX: Csak türelem, bácsikám. Ez a feledékenység átmeneti. Megmondta az ideggyógyász is. Tegnap este arra kértem, jegyezze meg a kórterem betűjelét. Hol fekszik, melyik kórteremben?

ÖREGEMBER: Hát bizony... pedig tudtam!... hajnalban még tudtam...

DR. AVEDIX: Milyen nap van ma?

ÖREGEMBER: Hát bizony... milyen nap... nem mindegy? vagy... ezt is tudni kell?

DR. AVEDIX: És én ki vagyok?

ÖREGEMBER: A doktor úr.

DR. AVEDIX: Igen. Én a kórházi kezelőorvosa vagyok.

ÖREGEMBER: Csak annyit tudok, hogy egész világos volt, aztán egészen sötét. Nehéz vasakat ütöttek egymáshoz, és a földnek olajszaga volt. Aztán egész sötét.

*

(Professzor hangja visszaidézve.)

PROFESSZOR: ... Hogy úgy mondjam, nem kimondottan népszerű. A természete valahogy elszigeteli a többiektől. A reflexei másképp működnek. Az időritmusa is más.

*

DR. AVEDIX: Mi jut eszébe az olajról?

ÖREGEMBER: A víz. A vízen olaj úszik. Lilás meg kékes olaj. Mint a szivárvány.

DR. AVEDIX: És mi jut eszébe a vízről?

ÖREGEMBER: Nagy híd. Nagy vastraverzek. És mindig dübörög.

DR. AVEDIX: Vonat megy rajta?

ÖREGEMBER: Nem tudom. Én mentem rajta, gyalog. Számoltam a karfán a vasakat. Csupa vasléc, egymás után, mint egy fekete kerítés.

DR. AVEDIX: Hazafelé ment azon a hídon? Vagy munkába? Vagy a barátaival?

ÖREGEMBER: Hát én azt nem tudom.

DR. AVEDIX: Ott lakik a víz mellett? Az ablakából látni a hidat?

ÖREGEMBER: Azt sem tudom.

DR. AVEDIX: Ha erősen gondol valakire, ki jut az eszébe? Ha arra gondol, hogy szeret valakit, ki jut az eszébe? Ha arra gondol: utálom, megverném, rossz volt hozzám - ki jut az eszébe?

ÖREGEMBER: Hát bizony... nem jut eszembe semmi.

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: villamos?

ÖREGEMBER: Világosság és sötétség. A földnek olajszaga volt.

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: terített asztal, bableves, kanál?

ÖREGEMBER: Hát bizony... nem szeretem a bablevest.

DR. AVEDIX: Csak nyugodtan, bácsikám, csak türelem. Ma vagy holnap, de eszébe kell hogy jusson valami. És akkor elindulunk azon az úton. És egyszerre minden világos lesz...

 

(Beteg hangja visszaidézve.)

BETEG: Viccelni, bolondozni, ahogy a doktor urak szoktak, azt nem. Sohasem viccel. Tetszene csak látni a professzor urat... A napi viziten... Az olyan vicces szájú, hogy az egész kórterem felébred. Még a nagybeteg is elröhögi magát.

*

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: papa?

ÖREGEMBER: Lehetséges. Az már biztos, hogy mondták... de mondom, hirtelen sötét lett, vasakat ütöttek össze, a földnek olajszaga volt.

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: nagypapa?

ÖREGEMBER: Lehet, hogy az vagyok, lehetséges... de hirtelen sötét lett, vasakat ütöttek össze, a földnek olajszaga volt...

DR. AVEDIX: Szóval vannak gyerekei, unokái!

ÖREGEMBER: Nem tudom. Én ilyesmiről nem tudok.

DR. AVEDIX: Én ki vagyok?

ÖREGEMBER: Azt tetszett mondani, hogy ez a Cé kórterem. Eszembe jutott. Cé! Cé! Cé!

DR. AVEDIX: Igen, öregem, ez a Cé kórterem, nagyon jó.

ÖREGEMBER: Eszembe jutott!

DR. AVEDIX: Nagyon jó. Cé kórterem. És én ki vagyok?

ÖREGEMBER: A doktor úr. A hang fölöttem. A kéz az arcomon.

DR. AVEDIX: Talán eszébe jutna, hogy mivel foglalkozott. A munkája. Az ember idegrendszerében megmaradnak a mozdulatok. Az ember kezében megmaradnak.

ÖREGEMBER: A kézben?

DR. AVEDIX: Igen. Ahogy fölemeli a kalapácsot vagy megforgat egy fogantyút, vagy vonalakat rajzol, köröket - napról napra, évről évre... egy egész életen át. Nem maradt ez a kezében? A mozdulat. Mozgassa. Talán előjön valami, önmagától.

ÖREGEMBER: Tessék, doktor úr... (Hosszú szünet.) A kezem nem emlékszik semmire.

*

RÁDIÓBEMONDÓ: A baleseti kórház közleménye: szerdán délután a mentők beszállítottak egy hatvan év körüli férfit, aki a jeges úttesten a villamos alá került. A súlyosan sérült öregember átmenetileg elvesztette emlékezőtehetségét. A kórház igazgatósága kéri, hogy hozzátartozói, ismerősei jelentkezzenek. Személyleírása: 165 centiméter magas, haja erősen szürkül, különös ismertetőjele... (Hang elúszik.)

PORTÁS: A rádió bemondta, az újságba is betették az amnéziás öregembert - és semmi. Én csak mint portás nézem a dolgokat, de azt mondom, megérzésből, ezután is csak így lesz: semmi. Mert itt ülök én ebben a kuckóban, ez a határvonal, odakint villamosok, autóbuszok, emberek, mögöttem a betegek és az orvosok. Itt átfolyik minden. Az egész élet. Van úgy, hogy már csak pihenésből is becsukom a szemem! De akkor is látom az embereket, az ijedt arcukat meg a közömbös arcukat. Az arcukat meg az álarcukat, mindent. Én itt ülök a határon - és látok. És azért mondom, ennek az öregembernek az isten se nyújtja oda a kisujját. Ezt az öregembert kitették a nagyvízre.

*

BETEG: Mi, betegek, csak úgy hívjuk: Anonymus bácsi.

MÁSIK BETEG: Nem sok vizet zavar, fekszik magában, csak akkor nyitja ki a szemét, ha az ágya szélére ül a doktor.

NŐVÉR: Még mindig sok a baj vele. Nem tudjuk könyvelni.

FŐNŐVÉR: Ezt itt felejtették nekünk, mint egy csomagot a ruhatárban.

PORTÁS: Én azért mondom - ezt az öregembert kitették a nagyvízre.

*

RÁDIÓBEMONDÓ: A súlyosan sérült öregember átmenetileg elvesztette emlékezőtehetségét. A kórház igazgatósága kéri... (Hang elúszik.)

PORTÁS (messziről): ... kitették a nagyvízre.

*

ÖREGEMBER: Én azóta is mindig csak töröm a fejem - ahogy mondani tetszett -, és nem jut az eszembe semmi. Talán majd értem jön valaki. A nővérke mondta, hogy betettek az újságba. Jön valaki, és lassan helyrerakódik minden, igaz, doktor úr?

DR. AVEDIX: Természetesen.

ÖREGEMBER: Nem tudom én, a nagy ütés okozta, ahogy a villamos a földre dobott.

DR. AVEDIX: Erre most már emlékszik?

ÖREGEMBER: A nővérke mondta ezt is.

DR. AVEDIX: A röntgen jót mutat. A szögek jól fogják a csontot.

ÖREGEMBER: Ó, a professzor úr is nagyon megdicsért.

 

(A professzor szavai visszhangosan.)

PROFESSZOR: ... két-három hét, és elmehet akár tánctanárnak is, öregúr!

*

DR. AVEDIX: Miért fekszik ez az öregember még mindig pótágyon, főnővér? Tudomásom szerint közben kétszer is megüresedett ágy.

FŐNŐVÉR: Mert vannak nehezebb betegeink is. Azonkívül az öreg olyan igénytelen, észre sem veszi. Ezért.

*

ÖREGEMBER: Tetszik tudni, tegnap, amikor elmentek a látogatók, egyszerre nagy csend lett, az emberek is kifáradtak a beszélgetésben... És akkor eszembe jutott valami, azt tetszett mondani, hogy mindent jegyezzek meg, mert fontos...

DR. AVEDIX: Nagyon okosan.

ÖREGEMBER: Megkértem a szomszédomat. Rábíztam, tessék csak meghallgatni.

FANYAR BETEG: A gyermekkoráról beszélt.

DR. AVEDIX: Mit mondott?

FANYAR BETEG: Hogy csónakban ült, és a vízen olaj úszott.

ÖREGEMBER: És a kémények! És a füst! És a macskák!

FANYAR BETEG: Beszélt összevissza.

ÖREGEMBER: Vasárnap mindig csónakáztunk. Az apám nyakkendőjén tű volt. Rubinköves tű. És a mama várt az ebéddel.

FANYAR BETEG: Ezt nem is mondta.

ÖREGEMBER: És piros bort ittunk az ebédhez. Sütött a nap.

FANYAR BETEG: Összevissza beszélt mindenfélét, éppen, mint most.

ÖREGEMBER: Mondom, hogy nagy csend volt, és eszembe jutott az apám, az anyám meg a nyakkendőtű. Rubinköves.

DR. AVEDIX: És hol laktak akkor?

ÖREGEMBER: A víz remegett, és olaj úszott rajta. Lila és kék karikák. A bátyám szívta a cigarettáját, és harmonikázott.

DR. AVEDIX: A bátyja?

ÖREGEMBER: Elesett a háborúban. Az első háborúban. Küldték az értesítést. (Hosszú szünet.) Talán majd mégiscsak eljön értem valaki.

*

DR. AVEDIX: Az öregember teste csupa seb. A fölfekvéstől. Miért nem vigyáztak erre?!

FŐNŐVÉR: Ha nincs rá szükség, forog a nyelve, fecseg megállás nélkül. Most miért nem szólt?

DR. AVEDIX: És ha mégis szólt?

FŐNŐVÉR: Akkor hazudik. Mert nem mondott semmit. Vén fecsegő.

DR. AVEDIX: A maguk kötelessége, hogy az ilyen tehetetlen, mozdulatlan embert rendbe tegyék.

FŐNŐVÉR: Vannak fontosabb betegek is!

DR. AVEDIX: Fontosabbak?

FŐNŐVÉR: Súlyosabbak.

 

(Kopogás.)

PROFESSZOR: Lehet.

DR. AVEDIX: Bocsánatot kérek...

PROFESSZOR: Beljebb, beljebb, öregem! Ha megengedi, én közben ledobom ezt a véres köpenyt. Mesterségünk címere... Üljön le. Rágyújt? Az ott Fecske, amaz meg közönséges Kossuth.

DR. AVEDIX: Köszönöm. Nem dohányzom.

PROFESSZOR: Mióta?

DR. AVEDIX: Sohasem dohányoztam.

PROFESSZOR: Közel két éve, hogy nálam dolgozik... érdekes, hogy maga a negatívumokat is ilyen diszkréten csinálja. Például azt, hogy nem dohányzik. Mivel szolgálhatok?

DR. AVEDIX: Az osztályon sok a fölfekvés.

PROFESSZOR: Sok?

DR. AVEDIX: Sok.

PROFESSZOR: Mihez viszonyítva? Az országos átlaghoz?

DR. AVEDIX: Ahhoz a lehetőséghez viszonyítva, hogy csökkenthetnénk.

PROFESSZOR: Egyetlen ilyen jelentést sem kaptam. Tudomásom szerint nálunk nagyon jól ellátják a betegeket. És így vagy az ön értesülései hiányosak, vagy az enyémek.

DR. AVEDIX: Egyik-másik ápolónő külön osztályozza a betegeket. Szubjektív fontossági sorrendet állapítanak meg. Az amnéziás öregember például erősen leromlott, mert nem teszik tisztába.

PROFESSZOR: Az amnéziás öregember erősen javult, és nemsokára megkezdik a tornáztatását.

DR. AVEDIX: Csupa seb a teste. És amikor a főnővért kérdőre vontam, cinikusan válaszolt.

PROFESSZOR: A főnővér kitűnő teremtés. És az ápolónővérek szelleme nálunk kitűnő. Ezt nem engedem kétségbe vonni. A mi ápolónővéreink nem lesik a baksist, sőt el sem fogadnak borravalót. Erre büszke vagyok. Nem egy és nem két nővért kellett eltávolítanunk, amíg ez a gárda így kialakult. Ezt tessék tudomásul venni. Nálunk nincs korrupció. Nos?

DR. AVEDIX: Inkább tartanák a tenyerüket, és ne engednék a betegeket kisebesedni!

PROFESSZOR: Ez demagógia, kollégám. Ezt visszautasítom. (Szünet.) Maradjon csak, kérem, üljön vissza.

DR. AVEDIX: Inspekciós vagyok.

PROFESSZOR: Mondtam, hogy maradjon. Nézze csak, fiam... rágyújt? Ja, igen, igen... nem dohányos. Én már régóta szeretnék kérdezni valamit... talán nem veszi sértésnek, ha kimondom: a modora, a magatartása elég sok félreértésre ad alkalmat. Lehet, hogy rossz pszichológus vagyok, de nem hallgathatom el, maga elég népszerűtlen, fiam, a kollégái között. És a módszere. A hozzáállása. Higgye el... valami különleges művészettel szembeállítja magával az embereket. Én nyugodt természet vagyok, de még engem is felborzol... engem is... Nézze, együtt dolgozunk, együtt drukkolunk a műtőben, és meg kell mondjam, bízom a kezében. De most mégis megkérdezem: kivel áll maga szemben és miért?

TÁRGYILAGOS HANG: "Mivel áll maga szemben?" - ezt kellett volna kérdeznie a professzornak, ám ő nem értette emberét, csak annyit tapasztalt, hogy a segédorvos a maga konok fatuskó lényével behatolt egy elrendezett világba, és egyszerűen legázolt rég kialakult elveket.

*

ÖREGEMBER: A professzor úr megint nagyon megdicsért. Azt mondta rólam, hogy fegyelmezett vagyok. Tessék megmondani, doktor úr, mióta vagyok én itt? (Szünet.) Tegnap este is eszembe jutott valami, megkértem a szomszédomat, figyelmeztessen, hogy ne felejtsem el, és tetszik látni, reggel már kiment a kórházból. (Szünet.) Az jutott az eszembe, mikor vőlegény voltam. Álltunk az anyakönyvvezető előtt, sütött a nap. Ha visszaemlékszem valamire, mindig süt a nap. És a kezemet is próbálom, van-e benne mozdulat, de nincs. Mi is lehetett a szakmám? Hol lehetett a lakásom? Az óra erősen ketyegett, különösen éjszaka, mikor mindenki aludt. Hogy lehet az, doktor úr, hogy még mindig nem jött értem senki?

*

LÍVIA: Jó estét. Nem zavarom, Pali? Hoztam magának egy korty kávét.

DR. AVEDIX: Nagyon jó gondolat.

LÍVIA: A műtőben teljes a csend, a főnöknél kis társaság. Gondoltam, viszek magának kávét. Elég gyakran eszembe jut, de...

DR. AVEDIX: De nem mer bekopogni, fél, hogy goromba leszek...

LÍVIA: Hogy megbántódik.

DR. AVEDIX: Ilyen nyugtalanító ember volnék?

LÍVIA: Munka közben nincs magánál megnyugtatóbb.

DR. AVEDIX: Lehet bennem bízni, ugye?

LÍVIA: Mint a teljes sterilitásban.

DR. AVEDIX: Ami nincs. Jól bejött a csőbe.

LÍVIA: Téved. A maga biztonsága teljesen emberi. A legemberibb. Tessék kortyolgatni a kávét, mert a drága illó olajok elszállnak.

DR. AVEDIX: Hogy ma este bekopogott ezzel a kávéval, azt hiszem, az teljesen indokolt. Mert a maga kávéja kedves és gyengéd vigasz. Az elmaradt kinevezés miatt. Nem lettem alorvos, kapok egy csésze kávét.

LÍVIA: Maga ilyen ironikus?

DR. AVEDIX: És nem dohányzom. Ezt is illik tudni. De a kávé finom. Nemcsak a humánum miatt, úgy önmagában. A kávéról ezentúl mindig maga jut az eszembe.

LÍVIA: És most elmehetek?

DR. AVEDIX: Ha nem akarja, hogy kiröhögjék, mert nemcsak a kávéját, hanem az idejét is rám pazarolja. Ha, ne adj' isten, be kell mosakodni, jön a sürgős eset, úgyis találkozunk.

LÍVIA: Ki vagyok dobva?

DR. AVEDIX: Nem. Csak felsoroltam a lehetőségeket. Most pedig azt tesz, amit akar, csak egyet ne tegyen, hogy vigasztal. Engem ugyanis jobban izgat - valahogy így mondta a főnök -, amivel szemben állok.

LÍVIA: Mivel áll szemben?

DR. AVEDIX: A nagy és komplett hazugsággal. Csak éppen nincs teste, nem lehet megfogni, nem lehet odavágni.

LÍVIA: Milyen keserű! Miben csalódott olyan nagyon, vagy kiben?

DR. AVEDIX: Huszonhét éves vagyok, és még csak ne is csalódtam volna? Mindennap csalódom.

LÍVIA: Hogy van az öregember?

DR. AVEDIX: Nem tudom. Jobban.

LÍVIA: És nem jelentkezik érte senki... ahogy a portás mondja: kitették a nagyvízre.

DR AVEDIX: Cinkosok. Egymásra hunyorítanak, és befogják a szájukat. Egy ember eltűnik.

LÍVIA: Engedje meg, hogy megcsókoljam az arcát.

 

(A következő jelenet a képzeletben játszódik, merőben más dimenzióban, mint az előzőek: van benne valami szomorú humor.)

(Tornazene.)

DR. AVEDIX: Jó napot, bácsikám. Tornászunk?

ÖREGEMBER (hetykén): Tornászunk, doktor úr! Frissen, fiatalosan. A professzor úr megmondta, egykettőre még tánctanár is lehetnék.

DR. AVEDIX: Most elindulunk, és megkeressük a hozzátartozóit.

ÖREGEMBER: Ezt komolyan tetszik mondani? Egy-kettő, egy-kettő!

DR. AVEDIX: A legkomolyabban.

ÖREGEMBER: És kimehetek így az utcára? Nincs nálam semmi irat.

DR. AVEDIX: Majd én igazolom, ha kell...

ÖREGEMBER: Nevem nincs. Egy-kettő, egy-kettő, guggolás!

DR. AVEDIX: Olyan nevet találunk ki, amilyet csak akarunk. Válogatunk a legszebb nevek között.

ÖREGEMBER: Különös ismertetőjelem nincs. Egy-kettő, egy-kettő!

DR. AVEDIX: Nekem az az elvem, hogy az ember nem tűnhet el nyomtalanul. És a főnővér is azt mondja, a gyógyszert el kell számolni. A kötszert el kell számolni. Indulhatunk?

ÖREGEMBER: A nadrágom két helyen is végigszakadt. Az ingem is csupa rongy. Ahogy a villamos odavágott. Egy-kettő, egy-kettő! Talán nem is vagyok.

DR. AVEDIX: A statisztikában létezik. Menjünk.

ÖREGEMBER: Lehet, hogy a Duna mellett laktam?

DR. AVEDIX: Elmegyünk a Dunához.

ÖREGEMBER: Lehet, hogy volt saját ágyam? Kórtábla nélkül?

DR. AVEDIX: Megtaláljuk.

ÖREGEMBER: Saját óraketyegésem az ágy fölött? Látja, doktor úr, ez a kezemben maradt, minden este fölhúztam az órát. Korán keltem.

DR. AVEDIX: Gyerünk, gyerünk! A levegőre! A napra!

ÖREGEMBER: Most nincs nap. Nap csak akkor van, ha emlékezem.

 

(A tornazene elhallgatott, süket csönd. Suttogó beszélgetés.)

DR. AVEDIX: Ha végiggondolom, Lívia, a magam amnéziáját, nekem is rá kellene találnom a rokonaimra. Nincs senkim. Nem emlékszem senkire, és engem is elfelejtettek.

LÍVIA: És én?

DR. AVEDIX: Kedves, naiv kérdés. Talán úton vagyok feléd.

LÍVIA: Már itt vagy nálam. Megfeleztük az utat.

DR. AVEDIX: Félek, hogy megszelídítesz.

LÍVIA: Olyan jó szemben állni?

DR. AVEDIX: Nem jó, de kell.

LÍVIA: Mert sértődött vagy. Igen, szeretnélek megszelídíteni. Szeretném kikapcsolni a szívedből a fölösleges feszültséget. Szeretlek.

DR. AVEDIX: Miért? Lassan kopaszodom, az arcom nevetségesen húsos és piros, mint az alma. És a legfőbb kedvesség, ami telik belőlem, hogy hallgatok. Akkor meg magamat pusztítom. Hát csak így lehetek jó hozzád? Ha elfogadom a konvenciókat? Ez a legtöbb, amit adhatok, hogy kirekesztem magamat. És ha elmegyek innen? Attól félek, hogy átköltöztetem a békétlenséget máshová. Nekik lenne igazuk?

LÍVIA: Ki akarlak békíteni az emberekkel. Ki akarlak békíteni magaddal. Szeretni akarlak.

*

ÖREGEMBER: Azt mondta a professzor úr, hogy nagyon elégedett velem, mert fegyelmezett vagyok.

*

(Dzsesszzene messziről.)

DR. AVEDIX: Hálás vagyok neked, Lívia, ez az este szebb, mint amit elképzelni tudok. És te vagy szép, elsősorban te. A bőröd... hogy is mondjam csak... világít... és ez a zöld ruha rajtad... ez a furcsa szín.

LÍVIA: Mohazöld.

DR. AVEDIX: Mohazöld. És egyszerre úgy tudok örülni neked, annak, hogy táncolunk, beszélgetünk, összekoccantjuk a poharunkat... mintha éveken át összespóroltam volna ezt az örömet.

LÍVIA: Nem tudsz áttételek nélkül udvarolni?

DR. AVEDIX: Ez magamnak is meglepetés, ez az öröm.

LÍVIA: Mert nincs benned bizalom...

DR. AVEDIX: Bizalom? Az van bennem, nem is kevés. Talán az önbizalom... ha így kezdenéd. Várj csak. Most jön az, amire kíváncsi voltál. A csalódásom története! Huszonnégy éves koromban, amint megkaptam a diplomámat, otthagyott a feleségem. Diákszerelem volt, az egyetemi évekre időzítve.

LÍVIA: És ettől ez a gyógyíthatatlan keserűség?

DR. AVEDIX: Nem ettől. Ez csak a túlérzékenységet okozta.

LÍVIA: A túlérzékenységet. Hogy mindent a fonákjáról nézel.

DR. AVEDIX: A fonákjáról?

LÍVIA: Árasztod a gyanakvást. Én jót akarok, szeretném, ha megszabadulnál a fölösleges tehertől... ha végleg meggyógyulnál.

DR. AVEDIX: Úgy. Meggyógyulni. És fölösleges teher.

LÍVIA: Feloldódni, megkönnyebbülni! Tehetséges vagy, szorgalmas. Szeretném, ha előbbre jutnál.

DR. AVEDIX: Hová előbbre?

LÍVIA: A saját helyedre.

DR. AVEDIX: Milyen praktikus a női szerelem. Úgy képzelitek: boldogság - egyenlő emelkedő megbecsüléssel. Mindent egyszerre, egy időben. Szeretni, és megszabadulni az elégedetlenségtől. Szeretni, vagyis behunyt szemmel dünnyögni boldogan. Szerelem, azaz teljes társadalmi érdektelenség! Kanalazni a mézet, és elkerülni a mások gondjait. Így gondoljátok ezt ti!

LÍVIA: Többes számban? Most már én is hozzájuk tartozom? Az ellenségeidhez?

DR. AVEDIX: Szelídítesz, a szerelmeddel szelídítesz. Vagyis meg akarsz fosztani az erkölcsi függetlenségemtől.

LÍVIA: Mi az, hogy erkölcsi függetlenség?

DR. AVEDIX: Lehetőség arra, hogy ne áldozzam föl a gondolataimat, hogy észrevegyem a szabályos mögött az elrendezett disznóságokat, a jól fogalmazott jelentések mögött az elnémított valóságot. Szegény kis Lívia, én nehéz eset vagyok.

LÍVIA: Nem nehéz eset - reménytelen eset...

*

(Erős kopogtatás.)

FŐNŐVÉR: Nem akarok itt magára törni, de éppen a maga öregembere miatt jöttem.

DR. AVEDIX: Mi történt vele?

FŐNŐVÉR: Én ugyan azt gondolom, hogy van magánélet is a világon... és elvégre nem maga az inspekciós... hiába, magát akarja látni, ragaszkodik a becses személyéhez, fölveri a kórházat!

DR. AVEDIX: Hát mi történt vele?

FŐNŐVÉR: Már tegnap kezdődött... maga, ugye, szabad napos volt, pedig mindjárt magát emlegette...

DR. AVEDIX: Mondaná meg végre, hogy mi történt?

FŐNŐVÉR: Komplikáció. A füle begyulladt, a láza is elég magas. Az arca merő tűz. Holnap majd átviszik a szakrendelésre.

DR. AVEDIX: Két napig kell várni erre?

FŐNŐVÉR: Én nem tudom, doktor úr, maga úgy tesz, mintha nem ismerné a körülményeket. Először is tegnap szombat volt, ma pedig vasárnap van.

DR. AVEDIX: Hívhattak volna szakorvost.

FŐNŐVÉR: Látja, doktor úr, megmondom nyíltan, ezért nem szeretik magát. Mert fölényes, mert kívülről beszél. Hívhattak volna szakorvost... (Támadóan.) Magához is benyithattam volna, de tudtam, hogy Lívia van magánál. Én nem akartam indiszkrét lenni!

DR. AVEDIX: Ez nem tartozik ide!

*

PORTÁS: ... Egyetlen szóval nem mondom, hogy nincs oka, mondjuk a professzor úrnak... nálunk tényleg jó a halálozási statisztika, és ezt ő alaposan kihangsúlyozta a rádióban is, a rádió- előadásában meg a gyűlésen, nincs ebben semmi felvágás, semmi az égvilágon! Mert minél kevesebbszer fordul a fekete kocsi, az tiszta sor, hogy annál jobban folyik itt nálunk a munka... Kifogni az öreg csontkollekción, becsapni az orra előtt a hátsó kaput... portásnak ez éppen olyan jó, mint a professzor úrnak vagy akár a legegyszerűbb takarítónőnek. És nincs igaza Avedix doktornak, hogy a gyűlésen megint csak kihangsúlyozta, formális, formális, formális, és hogy a kimutatás, az semmi, az még lehet halott betű is! És hogy mit ér az ilyen százalék meg az olyan százalék!... Nem is tudom, miért nem nevezik ki már alorvosnak a szerencsétlent, amikor itt őrli az életét, fiatalember létére nincs neki más, csak a munka, a munka, így aztán persze hogy nem lát semmi szépet, semmi jót, semmi igazságot! Keserű lesz és vad.

*

ÖREGEMBER: ... ez az állandó forróság pedig inkább jólesik, mint rosszul, doktor úr, bár egyszer a plafon ereszkedik le, máskor a fal jön közelebb... mintha hintán ülne az ember.

DR. AVEDIX: Megkapja a gyógyszereket. Gondolunk magára. Itt vagyunk. A maga dolga pedig a türelem.

ÖREGEMBER: Hát igen, a professzor úr megint alaposan megdicsért! Azt mondta, hogy a javulás szemmel látható, rendesen haladok, és nem kell félni semmitől. Hát én nem is félek. A doktor urat is csak azért sürgettem olyan nagyon, mert eszembe jutott a foglalkozásom. Amit kérdezni tetszett. Vagy most már mindegy?

DR. AVEDIX (reménytelenül): Dehogyis mindegy, csak mondja.

ÖREGEMBER: Bakelitos voltam. Lábprésen dolgoztam, hát azért nem maradt a kezemben mozdulat. Az a gipszbunkó ott mire emlékezett volna? Vannak ilyen mulatságos dolgok az életben.

*

FŐNŐVÉR: Tessék, kérem, ez itt az új betegek listája... itt vannak a vizsgálati eredmények... ezek pedig holnap távoznak, a professzor úr írta ki őket...

DR. AVEDIX: Jó, rendben van. A két új betegről föl kell venni a kórelőzményt. Micsoda? Az öregembert kiírták? Ezt nem beszélték meg velem!

 

(Hang visszaidézve.)

PROFESSZOR: Mondtam magának, Anonymus bácsi, egyszer csak rendbe jön minden, már megbeszéltük, hogy elmehet akár tánctanárnak is.

ÖREGEMBER: Hálásan köszönöm, professzor úr.

PROFESSZOR: Mi aztán igazán megtettük a magunkét, megszögeltük az öreg mankót.

ÖREGEMBER: Öreg mankó! Jaj, de mulatságos! Jobban is lennék én, professzor úr, csak hát még gyenge vagyok, meg mindig érzem a forróságot...

PROFESSZOR: Holnap korán reggel majd szépen felöltözteti a nővérke, meg is borotválják...

ÖREGEMBER: Csak az a kár, hogy a nadrágom kettészakadt. Amikor a földhöz vágott a villamos...

PROFESSZOR: Majd megvarrják, öregem. A hangsúly azon van, hogy holnap szép kényelmesen átviszik egy másik kórházba. Az már a lábadozás lesz... ott szépen talpra állítják magát...

*

DR. AVEDIX: Szóval ezt a professzor úr rendelte el?

FŐNŐVÉR: Igenis, ő. Szükség van az ágyra.

DR. AVEDIX: De hát az öregember a halálán van!

 

(Portás hangja visszaidézve.)

PORTÁS: ... kifogni az öreg csontkollekción... becsapni az orra előtt a hátsó kaput... portásnak ez éppen olyan jó, mint a professzor úrnak vagy akár az egyszerű takarítónőnek... és nincs igaza Avedix doktornak...

PROFESSZOR: Elnézést kérek, kollégám, de most nincs időm semmire, mennem kell, de igazán. Már két telefonnal is visszarángattak a küszöbről.

DR. AVEDIX: Én csak néhány percre zavarom.

PROFESSZOR: Tizenötödik órája vagyok talpon! Nagyon jól tudja! Egyik műtétből a másikba. És most este tíz óra van. Nem lehet ezt megérteni? Azonkívül a feleségemnek születésnapja van, talán elnézi ezt nekem, de már nyolckor otthon kellett volna lennem.

DR. AVEDIX: Egyetlen intézkedésről van szó, néhány perc...

PROFESSZOR: Majd reggel. Talán megérti, ha nincs is magánéletem, de másodperceim nekem is lehetnek.

DR. AVEDIX: Sajnos ezt nem lehet elhalasztani...

PROFESSZOR: Mi az, hogy nem lehet elhalasztani? Összedől a világ?

DR. AVEDIX: Erről az amnéziás öregemberről van szó.

PROFESSZOR: Hagyjon nekem békét az amnéziás öregemberrel! A rögeszméivel! Jellemző, kérem, erre a felfokozott stílusra, hogy "nem lehet elhalasztani"... Majd reggel.

DR. AVEDIX: Professzor úr nagyon jól tudja, hogy reggel már késő. Ragaszkodom hozzá, hogy meghallgasson.

PROFESSZOR: Micsoda hang ez? Micsoda agresszivitás? Teljesen megfeledkezik a helyzetéről.

DR. AVEDIX: Reggel elviszik innét az öreget. Miért olyan sürgős ez?

PROFESSZOR: Elviszik oda, ahová való. Az elfekvőbe.

DR. AVEDIX: Nem éri meg a holnap estét.

PROFESSZOR: Isten nem vagyok. A feltámasztás csodája nincs a birtokomban. Orvos vagyok, megtettem mindent, amit megtehettem. Hónapok óta tartjuk itt, maga ezt jól tudja. Mit akar még?

DR. AVEDIX: Kicibálják az ágyból, meghurcolják, és néhány óra múltán meghal. Csak azért mondom, az elemi humánum miatt.

PROFESSZOR: Az elemi humánum miatt? A maga demagógiája lenne humánum? Milyen jogon mer engem kitanítani?

DR. AVEDIX: Ez nem kitanítás, ez csak egyszerű figyelmeztetés.

PROFESSZOR: Vagy talán fenyegetés, mi?

DR. AVEDIX: Nem eszközöm a fenyegetés.

PROFESSZOR: Erről nem vagyok meggyőződve. Mint ahogy magával kapcsolatban csak egy dologról vagyok meggyőződve: hogy tűrhetetlen, amit csinál. A fellépése. Hogy úgy jön-megy az osztályon, mint a megtestesült lelkiismeret. De figyelmeztetem, hogy a demagógiája hatástalan, és egyre jobban elszigeteli magát.

DR. AVEDIX: Most nem rólam van szó, hanem arról az öregemberről, akinek csak maradék órái vannak!

PROFESSZOR (kitörve): Nem tűröm ezt a hangot! Az én osztályom mindig arról volt híres, hogy itt pontos, alapos, szakszerű munkát végzünk. Ez így volt, mielőtt maga ide betette a lábát, és így lesz a jövőben is! Mondja meg, kérem, de nyíltan, mi az óhaja! Mert ez az öregember csak ürügy, jól tudom! Az elégedetlenség, ugye? Hogy nem vitte semmire, ugye? Hát én figyelmeztetem magát, hogy így nem is jut semmire. Nemcsak itt nálunk, de sehol. Nincs olyan közösség, amely ezt az anarchiát, ezt a rendbontást megengedheti magának! Az öregembert pedig elszállítják. Így intézkedtem, és ez így helyes. Az ügy teljesen tiszta és megtámadhatatlan.

DR. AVEDIX: Megtámadhatatlan. De érdemes? Azért a néhány óráért? (Szünet.) A statisztika miatt?

PROFESSZOR: Igen, ha akarja tudni, maga korlátolt figura, a statisztika miatt! Most pedig menjen ki, azonnal menjen ki!

DR. AVEDIX (szelíden): Szóval - paklizunk a halállal?

*

TÁRGYILAGOS HANG: Szelíden kérdezte ezt a segédorvos, de ez volt a hadüzenet. Ebben a suta kérdő mondatban fogalmazódott meg a felismerés s egyben a jogilag megfogalmazhatatlan vád. S mégis rászánta magát, hogy most már végképp szembefordul a gyűlöletessel, a megfoghatatlannal.

*

FŐNŐVÉR: Most már igazán fel kellene öltöztetni az öreget... pár perc, és itt vannak a mentők.

DR. AVEDIX: Nemrég aludt el.

FŐNŐVÉR: Akármikor is aludt el, a professzor utasítása szerint... igazán nem kapkodhatunk az utolsó pillanatokban. A mentők pedig nem várnak.

DR. AVEDIX: Mindegy. Én most nem engedem felkelteni az öreget.

FŐNŐVÉR: Én meg a professzor úr utasításához tartom magamat. A főnők gyűlöli a pontatlanságot. Így aztán a borotválásra nem jut idő.

DR. AVEDIX: Ráérünk.

FŐNŐVÉR (diadalmas gúnnyal): Ahogy óhajtja, kérem. A mentőkre vonatkozóan én elmondtam a magamét. (El.)

LÍVIA: Nem zavarlak?

DR. AVEDIX: Nem, Lívia.

LÍVIA: Gondoltam, mielőtt szolgálatba megyek, hozok egy kis feketét.

DR. AVEDIX: Ez jólesik.

LÍVIA: Ez az állandó virrasztás!

DR. AVEDIX: Itt kellett maradnom az öreg mellett. És végig kell gondolnom az egészet. Tabula rasa.

LÍVIA: És ő lenne az? Ez az öregember?

DR. AVEDIX: Nem. Ő csak a katalizátor. A katalizátor, aki arra kényszerít, hogy valamit tegyek. Ami pedig az alvást illeti, hát jó lenne aludni, az biztos. Mikor gyerek voltam, azt mondták: aludj, a csillagok is aludni mennek. És én mindig abban a hitben aludtam el, hogy ez így van. De egyszer váratlanul felébredtem, kinéztem az ablakon, és látom, a csillagok ott vannak hiánytalanul. És még tisztább a fényük, mint este volt. Hát így kezdtem egynémely igazságban kételkedni.

LÍVIA: Éjfél után idejöttem az ajtóhoz, benéztem hozzád. Itt ültél az öreg mellett, egyenes háttal, nyugodtan. Az arcod majdnem jókedvű volt.

DR. AVEDIX: Talán éppen akkor gondoltam rád, hogy egy fedél alatt vagyunk. Mindenképpen egy fedél alatt. És ezt a nyugalmat vette át tőlem az öreg.

LÍVIA: Aztán a szobámba mentem, és írtam anyáméknak, hogy vasárnap jövünk... hogy megmutatom neked a téli Balatont... egész más világ.

DR. AVEDIX: S mikor egynémely igazságban kételkedni kezdtem, kerestem magamnak tartósabb igazságokat. És most, ha nem is vagyok csalhatatlan, de a kétértelműséget kizártam az életemből. Milyen friss, tiszta a bőröd, Lívia - ilyen fáradt, szomorú reggelen! Ez a nagy egészség  jele! (Szünet.) Azt mondod, a téli Balaton?

LÍVIA: Én tulajdonképpen... szeretnélek megkérni valamire...

DR. AVEDIX: Óvni valamitől.

LÍVIA: Óvni. Megvédeni. Nem is téged egyedül, magunkat. Mindkettőnket, Pali. Ne húzd el a kezed, nagyon kérlek. Tudod, miről van szó.

DR. AVEDIX: Az öregember nem szállítható.

LÍVIA: Semmin se változtatsz ezzel.

DR. AVEDIX: Semmin, és mégis valamin.

LÍVIA: Magad mondtad, az öregember befejezte.

DR. AVEDIX: Végiggondoltam. Még lesznek öregemberek, és lesznek olyanok is, akiknek csak a statisztika a fontos.

LÍVIA: Ne állj a professzor útjába. Elgázol, tönkretesz.

DR. AVEDIX: Én nem az ő útjába állok. Én megyek a magamén.

LÍVIA (kétségbeesve): Nem látod, hogy így nem viszed semmire? Hogy mindenki elébed kerül?

DR. AVEDIX: Valamire eddig is vittem. Már úgy értem, hogy a lelkiismeretem...

LÍVIA: A lelkiismereted! Nem férsz a bőrödbe! Azt mondják, összeférhetetlen vagy. Kiállsz a nagy igazságoddal. És az emberek elhúzódnak mellőled.

DR. AVEDIX (akihez most jut el a szavak értelme): Te is?

LÍVIA: Ez a kórház, ez a fegyelem - ez nekem minden. Több, mint minden más. Tizenkét éve, hogy itt vagyok.

FŐNŐVÉR: Na, kérem, doktor úr, itt vannak a mentők.

MENTŐK: Jó reggelt. A beteg még nincs előkészítve?

DR. AVEDIX: Nem szállítható. Az én felelősségemre itt marad.

MENTŐ: Az ön dolga. Tessék nekem itt ezt aláírni. Így. Köszönöm. Viszlát.

FŐNŐVÉR: Hát igen, doktor úr, ez már a maga dolga. (El.)

DR. AVEDIX: Egyszer már ki kell törni ebből.

LÍVIA: Nem lehet rajtad segíteni. Fegyelmi elé állítanak. És nem neked lesz igazad. Ez természetes. Kértelek, figyelmeztettelek. Mondtam, gondolj a jövőnkre. Fütyülsz rá.

DR. AVEDIX: De Lívia! Nem állhatsz így szemben velem. Mi szeretjük egymást.

LÍVIA: Nem tudok melletted maradni. Te odakötöd magad egy mániához. Én élni akarok. Megmondtam, hogy nekem ez a kórház... hogy tizenkét éve vagyok itt... Nekem nem mindegy. És ne is haragudj... Hát akkor... minden jót. (El.)

DR. AVEDIX: Minden jót. (Szünet.) Idáig el kellett jutni. És most? Mi lesz ezután?

Hát maga fölébredt, öregember? Kinyitotta a szemét? Jó reggelt!

 

(1964)