PASSZÍV ÁLLOMÁNY

 (57 perc) 1967 márc. 31.

Rendező: Cserés Miklós dr.
Dramaturg: Lóránd Lajos
Szereplők: Bessenyei Ferenc, Madaras József, Makláry József, Béres Ilona,
         Agárdi Gábor
Megjegyzés: Fribourgban írta 1966-ban
Ismétlés: 1989 febr. 13.

 

... azok a reflektorok,
szóval mindig a hátamban
érzem őket...

HANGOK

BUSZSOFŐR
KERÉKPÁROS
OSZTERTÁG
GARÁZSMESTER
VENCEL
MARIKA
APA
AKI FÖLIDÉZI
IGAZGATÓHELYETTES


1

(Férfihangok.)

1. FÉRFI: Passzív állomány? Mégy a lépcsőkön, és, kérlek szépen, elfogy a lépcső.

2. FÉRFI: Valami esztékádolog, mi közöm hozzá?

3. FÉRFI (választékosan): Szociális fogalom.

1. FÉRFI: Nincs több lépcső, mondom, és zuhansz. Bedobnak a vízbe, de nincs víz. Belépsz egy ajtón, de az ajtó mögött semmi. Énekelsz, hangszálak nélkül.

3. FÉRFI: Állapot, amely jogi alátámasztást igényel. És a jognak az a természete, hogy alátámaszt. Ha pedig semmit sem támaszt alá, akkor nincs jogi helyzet.

2. FÉRFI: Az embert kiírják valahonnan, és beírják valahová. Mondom, esztékádolog. Nem túl érdekes, de megkérdezhetem a szakszervezeti bizalmit, vagy ha komplikáltabb eset, a vállalati ügyészt...

1. FÉRFI: Passzív állomány? Szép nagydarab ember, és vége. Vége a köbön. Elvégeztetett.

BUSZSOFŐR: Már megint előttem a srác! Ahogy meggörbíti a hátát, mint a macska, ahogy a biciklire dől, és csak hajt, a sovány léclábával csak hajt, tekeri maga után a kilométereket. Hol elém húz, hol elmarad, én meg evvel a nyolcvanmázsás döggel táncoljak neki ide-oda, térjek ki előle, vigyázzak rá, mint egy porcelán babára - az isten pofozza meg az ilyeneket! (A motordübörgés felerősödik, majd elcsendesedik.) És így megy ez egész este. Már a nyolcadik forduló. Az ember azt hinné, a fiú végleg elgurult, felszívódott a sötétben, és akkor megint csak kipattan a fák közül, ott táncol a reflektor előtt, ócska műbőr kabátja majdhogy kigyullad a nagy fényben, és akkor... mint a gyík, mint az istenverés, hol előttem, hol mögöttem... mit cicázol velem, te kockafejű? A kormányra dűl, görbe háttal, mint a macska, és zuhan a géppel, bele a sötétségbe... és egyszerre megint csak előttem! És ha bedöglik valamelyik fékem? És ha szétpasszírozlak, te nyomorult, akkor én kerüljek a rács mögé temiattad? Vigyázz, te srác, vigyázz, mert kihúzod a lutrit!

 

(Elnyújtott, brutális tülkölés, majd hosszú csend.)

KERÉKPÁROS: Csak. Mert jólesik. Mert az én orromat is meghúzkodták, most én vagyok a soros. Két ujj közé fogták az orromat, és csavargatták. Hát most én csavargatom a magáét. Maga izzad, én pedig jókedvű vagyok. Maga döcög, én repülök! (Tülkölés, de messziről.) Hát csak nyomorgasd, öreg, csak nyomorgasd azt a dudát. Ezek a szigeti utak most jó csöndesek. Világméretű a csend. Hová tűntek a szerelmesek? A padok alusznak a sötétben. És ez a bringa olyan, mint egy rigó, mint egy pacsirta. Frászkarikát! Mintha én volnék ez a bringa, a kerék, a küllő, a tengely. Bringa nem tud így repülni, ha akar. És én most kegyetlenül akarok.

 

(A közelgő busz, a nagy, tömör test guruló zaja, amely egyre erősebb.)

Jó, öreg elefánt, el akarsz taposni, látom, hát csak igyekezz, te reumás tank, csak ereszd belém a reflektorokat, én könnyű vagyok, te pedig nehéz és büdös.

BUSZSOFŐR (rekedten, csöndesen): Nem kellett volna, hogy elém kerülj. És éppen ma, a mai napon. Rosszul választottad a napot, fiú. Mert mégis az lesz a vége... kipattan a sötétből, ott táncol a reflektorok előtt, meggörbíti a hátát, mint a macska, az ócska bőrkabátja majdhogy lángot fog a fényességtől, a haja előreesik, az arcába esik a haja... Milyen lehet az arca? Mert nem igaz, hogy nem fél. És az arcán is ott van a félelem. De hát akkor miért csinálja, minek hergel? Mert kihúzza, én nem akarom, de kihúzza! És ha bedöglik a fék? Vagy görcs áll a kezembe? Vagy a szemem teli lesz vérrel? Akkor mi lesz? És engem csukjanak be egy ilyen senki miatt? Mit akarsz tőlem, te, te... És éppen ma kerültél elém, a mai napon. Nagyon megkérlek, te fiú, hagyd abba, ne csináld, hagyd abba...

KERÉKPÁROS: Láttam az üveg mögött az arcát. Olyan szürke, mint a köd. Hogy szürke feje van. Világméretű nagy feje.

BUSZSOFŐR: Gondold meg, srác, gondold meg. Hiszen az apád is lehetnék. Az apád? Engem mint apát már elintéztek. Hát akkor csak egyszerűen, jobb belátásból... Miattad kerüljek rács mögé? Azt akarod, hogy végleg beguruljak? Reszket a kezem, fiú, reszket a kezem, fiú, reszket a szívem, nem érted? Nincs biztosítékom. Hagyd abba.

KERÉKPÁROS: De nagyot rántott a volánon, öreg, micsoda zűr lehet abban a kivilágított dobozban, egymásra zuhannak az utasok, ordítoznak, szidják a sofőr atyaistenit. Világméretű zűr.

BUSZSOFŐR: Ha most nincs erő a kezemben, akkor vége. Akkor keresztet tesznek a neved elé. Engem pedig... Most aztán már hagyd abba, megkértelek. Jobbra csúszott, az út szélére.

KERÉKPÁROS: Most meg balra, öregúr. Húzom a csíkot, te pedig hörögsz azzal a nagy, derék állattal. Izzadsz, öreg?

BUSZSOFŐR: Ha még egyszer elém ugrik... ha még egyszer itt táncol a reflektor előtt... nincs biztosíték a kezemben! Én megmondtam neked, fiú, én könyörögtem neked, rosszul csinálod, rossz napot választottál.

KERÉKPÁROS: Ez a bringa én vagyok, érted? És az ember tizenhét éves korában még úgy mozog, ahogy akar. Az öreg most egészen rám hajtott. Hagyjuk ezt, jó, öregúr? Ilyesmi nem volt az alkuban. Hányadik sebességre tetszett kapcsolni? Hol tartalékoltad ezt a sebességet? Igazán megérthetnéd, hogy ez már sok. Az ember gyomra fölfordul a forró benzinszagtól. Ez elvesztette a maradék eszét... Ez igazán rám akar jönni... A fényesség meg a forróság meg ez az üvöltő motor... Nem bírom, öregúr, feladom, hallod? Én már lejöttem az útról, mért jössz utánam? Már a térképről is lementem, mit akarsz tőlem? Móka volt, játék volt, na, nem érted? Nem bírom, lásd be, nem bírom. Jó, hülyeséget csináltam, értsd meg, értsd meg - még mindig nem érti? Mit akar tőlem? Segítség!

*

AKI FELIDÉZI: Mostanában többször eszembe jutott az öregedő buszsofőr, aki nehéz kocsijával üldözni kezdett egy kerékpárost a Szigeten. Pedig már jó néhány éve olvastam erről. Akkoriban írtak róla az újságok. A fiatalember valamivel megvadította a sofőrt, és a szerencsétlen mindenáron el akarta tiporni a fiút. Az írói memóriának furcsa időritmusa van. Megesik, hogy évek múltán előhív a félhomályból egy arcot, egy mondatot, egy semmibe kapaszkodó kezet. Furcsa asszociációs kényszer. Vagy témahiány? Mondom, évek múltán kezdtem foglalkozni a dologgal, hirtelen tudni akartam, miért volt az egész. És mi lett a sofőrrel? Elkésett kérdések?

GARÁZSMESTER: Engem nem zavar az elvtárs, valami rémlik is, hogy nálunk volt állományban, itt, ebben a garázsban, de hát... (Telefoncsengés, fölveszi.) Merényi garázsmester. Igen. (Leteszi.) Hát emlékezni éppen emlékszem rá, bár meg kell mondani, halványan. Ahogy ön is mondja, az eset nem mindennapi, az fix. Valami újságcikk lesz? Vagy forgatókönyv? Tessék meghinni, az ember nem szívesen beszél, mert mondjon csak annyit, mint a köröm széle, felfújják, cifrázzák, miegymás.

AKI FELIDÉZI: Egyelőre semmi célom vele. Amit kérdezek, magamnak kérdezem.

GARÁZSMESTER: Ahá. Akkor meg minek az egész? Gondoltam, ahogy ilyenkor szokott lenni, lesz egy-két mutatós fénykép, miegymás. Fejlett körülmények között élünk. (Telefon cseng, felveszi.) Merényi. Igen. A meccs miatt megerősítjük a járatot. Na bumm, akkor majd csúsztatunk. Mire való az idő? Hogy gazdálkodjunk vele. (Leteszi.) Tetszik látni, az önállóság hiánya. Mindent megkérdeznek, mint a gyerek, aki beszélni tanul.

AKI FELIDÉZI: Ha visszatérnénk talán ahhoz az esethez...

GARÁZSMESTER: Szóval én azt hittem, az Ország-Világban vagy a Tükörben pár jó kép, miegymás. Az ilyen központi garázs mindig érdekes, járnak ide újságírók szorgalmasan. A busz rátolat a vizsgálóaknára... gépesített kocsimosás... a kalauzok: hajnalban átveszik a szolgálatot... csupa princ kép, elvtárs... azonkívül, ha már itt tartunk, például az én reszortom, a munka megszervezése...

AKI FELIDÉZI: Engem az az eset érdekel. És nem fotografálok.

GARÁZSMESTER: Emlékezni emlékszek rá, de az igazat megvallva, én akkor még nem voltam itt a garázsban, kocsin voltam még én is, ha jól tudom, a kispesti vonalon... tessék csak várni... igen, a Soroksári úton meg a kispesti vonalon... tessék csak várni, de ennek utánanézhetek, mert...

AKI FELIDÉZI: Engem ez az eset érdekel.

GARÁZSMESTER: Azt is lehet. Tessék csak kivárni. (Felveszi a telefont.) Küldjék csak be nekem Osztertág szaktársat. (Leteszi.) Ő régi ember itt. (Újra fölveszi a telefont.) Hozza csak be nekem, Mária... hogy is hívták azt a pókot, aki ott a szigeten becsavarodott? Négy vagy öt éve... Igen, ő az, Vencel István. Hozza csak be a szolgálati könyvét. Köszönöm. (Leteszi.)

OSZTERTÁG (be): Szervusz, Józsi. Jó napot.

GARÁZSMESTER: Ülj le, Lajos, és mesélj nekünk. Ez az elvtárs itt újságíró.

AKI FELIDÉZI: Író vagyok.

GARÁZSMESTER: Egyre megy. Szóval Vencelről van szó. Hogy is volt az vele?

OSZTERTÁG: Ráült az agyára a köd. Egy biciklis fiú addig tekerte az idegeit, amíg aztán... szóval a köd.

GARÁZSMESTER: Szokott ez lenni. Sofőröknél pláne. Mert az idegrendszer, ugye, az nálunk igénybe van véve.

OSZTERTÁG: Tárgyalás volt, de nem ültették le, hanem a jogosítvány, az ugrott.

GARÁZSMESTER: Levették a kocsiról.

OSZTERTÁG: Ahogy az már lenni szokott.

TISZTVISELŐNŐ: Megnéztem, Merényi kartárs, kérem, a szolgálati könyv már nincs nálunk. Nem tudom, mikor, beküldhették a központba.

GARÁZSMESTER: Valami írás, ilyesmi, semmi sem maradt?

TISZTVISELŐNŐ: A doboza üres; kivéve ezt a kis...

OSZTERTÁG: Most, hogy utánagondolok... hát persze. Egy ideig betegállományban volt, aztán passzív állományba került.

AKI FELIDÉZI: Hogy érti azt, hogy passzív állomány?

OSZTERTÁG: Hogy is mondjam csak... betegállomány az is, de más.

GARÁZSMESTER: A mi szakmánkban az úgy van, három hónap után, ha nincs javulás, úgynevezendő passzív állományba teszik. Ha az idegekkel baj van. Mert a sofőr idegrendszere, az legyen, mint a beton.

OSZTERTÁG: És a passzív állományban már nem mérik az időt. Hagyják az embert úgy, ahogy van. Most már világosan emlékszek rá, hogyan is volt, amikor Vencel Istvánt végleg nyugalomba rakták.

TISZTVISELŐNŐ: Nem tudom, érdekes-e vagy sem, de a címe előkerült. Azt odaadhatom.

 

(A következő jelenetet olykor közeledő-távolodó vonatok dübörgése húzza alá.)

IFJÚ VENCEL: Igen, kérem. Én vagyok Vencel István.

AKI FELIDÉZI: A név egyezik, de én azt hiszem, mégsem jó helyen járok.

VENCEL: Ne haragudjon, éjszakás voltam, ma is éjszakás leszek, nekem most aludnom kell. Mivel szolgálhatok?

AKI FELIDÉZI: Az a Vencel István, akit én keresek, magánál sokkal idősebb.

VENCEL: Biztosan az apámat keresi. Persze hogy az apámat! A nevünk ugyanaz. Én ifjabb Vencel István vagyok, de már csak úgy használom a nevemet, simán, kísérő nélkül.

AKI FELIDÉZI: Az illető, akit én keresek, buszsofőr.

VENCEL: Volt. De már régen nem az. Az autóbusz otthagyta őt.

AKI FELIDÉZI: És most mi van az édesapjával?

VENCEL: Hagyjuk ezt nyugodni, jó? Az öreg bohócot csinált magából. És belőlünk is. Ő meg én két külön cég vagyunk, nem futunk együtt. Évek óta nem láttuk egymást, nem tudunk egymásról. Nem is érdekel, hogy mi van vele. Elvesztette az emberi mértéket, teljesen kiborult. Parancsol még valamit?

VENCELNÉ: Jó reggelt.

VENCEL: Szervusz, szívecském... A feleségem.

2

(Férfihangok.)

2. FÉRFI: Azt mondja, köd? Ködös lett a szeme? Mi az, hogy köd? Beszívott, és kész. Köd ilyenkor van.

1. FÉRFI: Köd? Létezik. Én is tanúsíthatom. Mégy a lépcsőkön, és egyszerre nincs lépcső. Nyújtod a kezed, és a kezed ott marad a levegőben. Kilincs, de nincs hozzá ajtó. Ablaktalan ház. Szerintem ennyi. Nem több, nem kevesebb. Ennyi. Pontosan.

3: FÉRFI: Állítólag pszichológiai fogalom, de csak azért, hogy elkenjük a lényeget. Mindenesetre tudományos meghatározásra szorul.

1. FÉRFI: Valaminek vége, és nem lehet semmit se kezdeni. A semmivel el lehet indulni, de ez nem semmi, még az sem. A semmi, az van, de ez, véleményem szerint, nincs. Éppen ezért veszélyes.

3. FÉRFI: Ha csak úgy belenyugszunk, hogy a köd köd, és nem próbálunk jogilag gondolkodni, a dolog társadalmi veszélyessége megnő. Jogi definícióra van szükség.

2. FÉRFI: Mi az, hogy köd? Nem ismerek el semmiféle ködöt. Ha szédül, igyon az illető erős kávét, ne menjen föl az ötödik emeletre, csináltasson szemfenékvizsgálatot. De a ködöt, mint olyat, nem ismerem el.

1. FÉRFI (szomorúan): Pedig van. Pedig létezik.

BUSZSOFŐR: Én most sem mondhatok mást, tisztelt bíróság, mint amit eddig mondtam. Egyszerre csak a vér ráfutott a szememre, nem láttam semmit. Csak annyit tudtam, ennek vége kell hogy legyen. Hogy azt a fiút, akárhogy is, de utol kell érjem... és... bele a képébe! Most már én sem értem, hogyan történt.

BÍRÓ: Büntetlen előéletű. Egy apró kis esettől eltekintve karambolja sem volt. Megbízhatónak, kitűnő gépkocsivezetőnek ismerik. Nem iszik, eléggé megfontolt, magatartása komoly. Ezt mind följegyeztem egymás mellé. És mindegyikből kérdőjel lett. Hogyan történhetett? Hogy letér az előírt útvonalról, hogy ráhajt a fűre, a virágágyak közé, üldözni egy meggondolatlan fiatalembert. Az egész élete ellentmond ennek. A reflexei. Az önfegyelme. És csak nemrégen volt orvosi vizsgálaton. Az idegeit, a vérnyomását, a szívműködését rendben találták. És a magánélete is... Nemrégen nősült, új asszonyt vitt a házhoz...

BUSZSOFŐR (szinte elbődülve): Kérem, engem hiába faggatnak, kérdezgetnek, nem tudok mást mondani. Ha álmomból vernek fel, akkor is tudom, hogy mi a dolgom.

BÍRÓ: Ezt mondom én is. De akkor mért nem válaszol? Mi történt magával? Ember, segíteni akarunk. Amit csinált, súlyos következményekkel járhatott volna.

BUSZSOFŐR: Ott ugrált előttem a biciklijével. Ide-oda karikázott, szédített. Egészen a kerekek alá csúszott. Már nem tudtam parancsolni magamnak.

BÍRÓ: Harminckét éve gépkocsivezető. Gondolom, akadt már hasonló esete.

BUSZSOFŐR: Előfordult.

BÍRÓ: De nem hajtott utána, nem tért le az útról, és nem verte össze!

BUSZSOFŐR: Mindegyik eset más. És most, mondom, vér ment a szememre.

*

KERÉKPÁROS: Nem mondom, az jól fölkurblizott, hogy az öreg bekapja a horgot. Hogy éreztem, mindig jobban és jobban, én vagyok a gyorsabb, az ügyesebb. És a busz úgy liheg mögöttem, mint egy beteg állat. Mikor kigurult a Szigetről, rá a hídra, a Vígszínház felé, biztosan azt hitte, megszabadult tőlem. De én az újabb menetnél megint csak ott voltam a Sportuszodánál. Újra és újra. És látni kellett volna a sofőr arcát, amikor eléje csúsztam a géppel. Azt látni kellett volna. De már úgy este tíz után, amikor elnéptelenedtek az utcák, amikor magunkra maradtunk ketten a sötétben, félni kezdtem. A lábam remegett, szerettem volna lerázni magamról, megszabadulni tőle. De a reflektor mindig mögöttem volt. És a sofőr arca. Ilyen arcot még nem láttam soha. Apám sokat mesélt a halálról, hogy is volt a fronton... Nem tudtam megérteni, mi az, hogy halál, mért olyan nagy szám az öregeknek a halál. És most egyszerre értettem.

BÍRÓ: Hogy jutott eszébe ez a játék? Tudatában van annak, mit követett el? Hogy katasztrófát okozhatott volna?

KERÉKPÁROS: Átvágtam az úton, átcsúsztam a busz előtt, be a parkba, a rózsák közé. De tudtam, hogy utánam jön, és jött is. A kocsiban fölugráltak az utasok, kiabáltak mindenfélét, a sofőr anyját emlegették biztosan. De a busz már nem lármázott. Gurult a vizes füvön, csak épp hogy sziszegett.

BÍRÓ: Maga technikumi tanuló, az idén végez, tanárai szerint tisztelettudó, szorgalmas. Mi jutott eszébe? Mi történt magával azon a napon?

KERÉKPÁROS: Velem... semmi, kérem szépen.

BÍRÓ: Megszidta valaki? Volt valami kellemetlensége?

KERÉKPÁROS: Nem.

BÍRÓ: Vagy talán a szüleivel volt valami?

KERÉKPÁROS: Csak az apám él. És mi ketten nagyon jóban vagyunk.

BÍRÓ: Hát akkor mi baja volt? Miért nem válaszol őszintén?

KERÉKPÁROS: Semmi mást nem tudok mondani.

*

A FIÚ APJA: Álmodban felkiabáltál, Sanyi.

KERÉKPÁROS: Mert megint azok a rohadt reflektorok. Azóta mindig a hátamban érzem őket. Nappal is, éjjel is. És még álmomban is be akarom csukni a szemem, hogy ne lássam, de a becsukott szemem mögött is ott vannak. És a nedves út, ahogy sziszeg a gumi alatt. Vegye le a reflektorát, öreg, de nem veszi le, nincs az az isten.

APA: Avval az emberrel - nem akarom nehezíteni a szíved - nagyon elbántál. Az az ember ott őszült meg a tárgyalóteremben.

KERÉKPÁROS: Ne túlozzon, fater.

APA: És legalább tudnád, mért csináltad. De magad se tudod. Nem vagy te beteg, Sanyi? Előttem nem kell hogy titkolóddzál. Én nem vagyok bíró, én az apád vagyok.

KERÉKPÁROS: Ugyan, beteg! Mit akar tőlem? Tekertem a pedált, hajtottam a gépet, mert muszáj volt. Mintha mögöttem ült volna valaki, és azt mondta volna: gyerünk, gyerünk.

APA: Nincs neked valami nőügyed? Hozzám lehetsz őszinte. Öt év óta, amióta nyomorék vagyok, itt ülök ebben a szobában, és nincs más dolgom, mint hogy téged várjalak. És ha azt meséled, hogy jól meghajtottad a kereket, és összemosódtak a fák, és a házak kétfelől elszaladtak, én azt úgy élvezem, mintha magam ülnék a kerékpárodon. Hát én megértem azt is, ha nem volt más okod, csak annyi, hogy tizenhét éves vagy. Velem úgy beszélhetsz, mint a barátoddal, mint Lacival.

KERÉKPÁROS: Még sötét van, aludjunk. Reggel aztán nem tudom kinyitni a szemem.

APA: De ha megint rosszat álmodol, föl kell hogy rázzalak. Valami nyugtató kellene neked.

KERÉKPÁROS: A reflektorok úgyis visszajönnek. Nem lehet tőlük megszabadulni. Azt mondja, apa, hogy én azt az embert kikészítettem?

APA: Nem gondoltam komolyan. Túlzás az egész. De az nem lenne rossz, ha megkeresnéd, elhívhatnád ide is, hozzánk. Ki kell békíteni.

KERÉKPÁROS: Nem haragszik rám. Tegnap is, amikor a folyosón összesodródtunk, mondott valamit... (Kitörve.) Most mért mond nekem olyat, fater, hogy keressem meg? Könyörögjek neki? Úgy kergetett, mint egy vadállat. Kiugrott a kocsiból, és ütött, ütött... jobb lesz, ha alszunk... aludjunk, apa.

*

BUSZSOFŐR: Nemsokára világosodik, Marika. Álmos vagy?

MARIKA: Nem.

BUSZSOFŐR: Elnéztem a karodat, ahogy kitakaróztál, a testedet... olyan fehér a bőröd, olyan tiszta vagy nekem. Ez az én kis asszonykám? - kérdeztem magamtól - ezt adta az élet, hogy még örüljek? Gyere közelebb, Marika... amikor először megláttalak, a fényes, telt szádat láttam először... és éreztem ezt a meleg, jó szagot a hajadból. Mért nem csókolsz te is, Marika?

MARIKA: Beszélj csendesebben.

BUSZSOFŐR: Mit csendesebben! A saját lakásomban, a saját ágyamban! Nekem még soha nem volt senki ilyen szép, ilyen tiszta!

MARIKA: Kérlek, hogy ne olyan hangosan. A fiad odakint nyitott szemmel figyel.

BUSZSOFŐR: Hajnali négykor? Amikor nyúzottan jött vidékről, és zuhant az ágyba?

MARIKA: Tisztán hallom a lélegzetén, hogy nem alszik. Hogy ébren van, és figyel.

BUSZSOFŐR: Ha nem alszik, hát nem. Nekem a mi életünk a fontos. Ne húzódj el, Marika, gyere közelebb.

MARIKA: Arról nem volt szó, hogy együtt lakunk a felnőtt fiaddal.

BUSZSOFŐR: Hát csak ez idegesít? Nem is lakunk vele együtt. Úgy van, ahogy mondtam. Évek óta állandó vidéki kiküldetésben dolgozik. Most, hogy két hónap után hazajött pár napra, és kinyitotta a konyhában a vaságyat, nem dobhatom ki.

MARIKA: A szemében nem látok semmi jót. Úgy nézett rám, mint egy rongyra.

BUSZSOFŐR: Fáradt volt, ennyi az egész. Az a sötétség a szemében állandó. Kisgyerek korától fogva. Ezt sokan félreértik. A nevetéssel is erősen spórol, még mosolyogni is ritkán látod. De ez nem miattad van, és nem ellened. Marikám... amióta te itt vagy nekem, én újra egész ember vagyok, teljes ember. Megtaláltam az életemet. A garázsban is azt mondják, mintha kicseréltek volna... Ne vedd el a szád tőlem, mert akkor azt hiszem... az ilyen ember, mint én, már csak a korkülönbség miatt is... nekem mindennap újból tudni kell, hogy szeretsz...

MARIKA: A fiad hallgatózik. És a szemében benne a gyűlölet. Tudom én, hogy mit gondol. Ez a nő most az anyám helyére tolakodott. Nem az apám kell neki, hanem a takarékkönyve. Hát igen, én is gyűlölöm a fiadat, máris, az első pillanattól. Nagyon szeretném, ha mielőbb elmenne a fenébe. Csak ennyi. Egész éjjel nem tudok aludni miatta. Fekszik a vaságyán nyitott szemmel. És szeretne kirángatni ebből az ágyból, és belém rúgni. Nem, most ne nyúlj hozzám, én az ilyen helyzetet nem bírom.

*

BUSZSOFŐR: Volt hozzá jogom, nem?

IFJÚ VENCEL: Vártál volna kicsit. Fél éve sincs, hogy meghalt az anyám.

BUSZSOFŐR: Egyszerre de jó fia lettél. A halottnak. Amíg élt, hónapokig feléje se néztél. Úgy kellett odahívni a halálos ágyához, akkor is öt percre értél rá. Most egyszerre ideges vagy. És én? Az én életem? Törődsz is te velem! Láttalak a temetés óta? Otthagytad a feleséged is, a kisgyerekedet.

VENCEL: Nem tartozik ide.

BUSZSOFŐR: És az én dolgom mért tartozik ide? Hogy rendes, tiszta nőt hoztam a házba?

VENCEL: Huszonöt évvel fiatalabb, mint te.

BUSZSOFŐR: Nagyon jól megvagyunk egymással.

VENCEL: Huszonöt évet nem lehet eltüntetni, mint a nyulat a kalapból.

BUSZSOFŐR: Ötvennégy éves vagyok. Ez nem kor. Helytállok úgy, mint a magadfajta. Ülj csak a helyemre, csináld, amit én csinálok, és akkor meglátjuk, hogy nagyfiú lehetsz a harminc éveddel.

VENCEL: Nem érted, apám. Törvény, az törvény. Nem létezik, hogy az ilyesmi jóra vigyen. Lehetetlen, hogy egy ötvenöt éves ember és egy fiatal nő...

BUSZSOFŐR: Ötvennégy vagyok.

VENCEL: Mindegy. Az ilyen ember ne vigyen fiatal nőt a halott felesége ágyába.

BUSZSOFŐR: Fogd be a szád.

VENCEL: Ez abnormális dolog. Eleget látok és olvasok. Van tapasztalatom.

BUSZSOFŐR: Nem tudsz te semmit. Marika szeret engem, becsül, ragaszkodik hozzám. És nem a takarékkönyv miatt, mint ahogy te hiszed. Mielőtt megházasodtunk, leültem vele, de nagyon komolyan. Nézd, ezt mondtam neki, én még férfi vagyok, tudok dolgozni, de már nem vagyok egészen fiatal. Nem bírom a nagyszájú nyálasokat - így felelt ő. Én meg tovább mondtam a magamét. Gondold meg alaposan, mondtam neki, összekötjük az életünket jóban, rosszban, lehet, hogy holnap karambolozok, nyomorék leszek, lehet, hogy reszketni kezd a kezem, gondold meg. És felnőtt fiam van, és az a fiú már nem az én kezemet fogja, az a fiú önálló és idegen. Marika mindenre pontosan válaszolt. A szeme csupa jóakarat. Ennek a nőnek van szíve. És azonkívül is, mit akarna tőlem? Vagyonom nincs, ez az öreg lakás, a két kezem, a havi kétezerkétszáz - ez minden. És ő is visszamegy dolgozni, segíteni akar nekem.

VENCEL: Te tündérmeséken nevelkedtél, apám? Hová tetted azt a jó, csavaros sofőreszedet? Ez a nő csupa számítás. Ahogy ránéztem, átláttam rajta, mint az üvegen.

BUSZSOFŐR: Nem szégyelled magad, te?! Én a helyedben inkább azt mondanám: jól tetted, okos vagy, hogy ilyen tiszta, szorgalmas nőt hoztál magadnak. Hogy elrendezed az életedet. Mért nem ezt mondod nekem, fiam?

*

AKI FELIDÉZI: Azon az október végi napon, amikor a baj megtörtént, a szokott előjelekkel indult minden. Az idő már őszies volt, alig észrevehető, tűhegyes eső hullott. Az aszfalt fényes és fekete. A buszsofőr későn kelt, azon a héten végig délutános volt. Kényelmesen csoszogott nagy, kitaposott bőrpapucsában, néha kinézett a szürke ablakon. Nem tagadhatta, kis örömmel gondolt arra, hogy a fia másnap elutazik, és újra elrendeződik minden. Marika vásárolni ment, levendulakölnijének párái még ott úsztak a szobában. Tiszta nő, és a szeme jóakaratú - gondolta a sofőr kellemes érzéssel, mindig így fogalmazta meg magában az asszonyt. A fiában is mintha megcsendesedett volna az ellenkezés. Mintha benne is a jóakarat győzne. Holnap elmegy, hetekre, hónapokra. Az új élet most kezdődik csak igazán.

*

KERÉKPÁROS: Az tény, Laci, hogy hagytad magad befonni attól a lánytól, mert kék szeme van. Világméretű kék szeme. De a haját festi, hidd el, nem természetes a szőkesége. De az még nem baj. Felületes, az a baj. Lefogadom, hogy könyvet se vesz a kezébe. Volt már úgy, hogy beszélgettél vele? Problémákról, úgy gondolom. Ahogy mi szoktunk. Vagy csak ledöntöd, és mehet? Nekem mindegy, Laci, nehogy most azt hidd, irigylem tőled. Mi semmit sem irigylünk egymástól. Ami az enyém, az a tied, és viszont. És most fogod magad és nősülsz. Kilépsz a buliból. Emlékszel a vasárnapokra? Nyolc éven át minden vasárnap. Kivéve az a három influenza. Ablak alatt a fütty. Pillanat, és megyek. Ferdén süt a nap, fekszünk a homokban a Rómain. Vonulnak a nők lábai egymás után. Jól lesült, hosszú lábak. Melyiket választod, Laci? Tiéd, enyém - ilyen nincs. Tőled tanultam úszni, Laci. Ne félj, mondtad, olyan mindegy, hogy kétméteres vagy tízméteres a mélység. Biciklink csak egy volt, az enyém. Csak akkor bicikliztem, amikor téged ott fogtak a gyárban műszakon. Jó hosszú utak vannak, jó messzi utak. De nekem nem volt kedvem elindulni rajtuk nélküled. A legtöbb filmet kétszer néztük meg, először azért, mert minden filmet látni kell, másodszor, mert már minden filmet láttunk. Egyszer jól összevertél, kék-zöldre gyúrtad a képemet, te vagy az erősebb. Ez mindig tartalékban volt. Hogy visszaadom neked. De másodszor is az én pofám lett kék. A balegyeneseddel most már adós maradok. Ide figyelj, Laci, én szívből kívánom, hogy legyen jó a dolog, de nem lesz jó. Bezártad az ajtót magad előtt, Laci. Nem, én nem megyek el az esküvődre, ne haragudj. Azt a nőt látni se bírom. Pedig a szeme világméretű, az igaz. És talán a haját se festi. Én téged sajnállak, Laci. Nekem ezután is jó lesz. Nekem minden nyitva marad. Akkor megyek moziba, amikor kedvem van. Ha elindulok egy úton, addig megyek rajta, amíg akarok. Vasárnap alszom délig, vagy fölkelek hatkor. Tetszés szerint. De az fütyülés az ablak alatt, az többé nem lesz. És akkor minek a vasárnap? És minek fölkelni? És minek kettesével futni a lépcsőn?

*

BUSZSOFŐR: Készülsz, fiam? Vagy már össze is csomagoltál?

VENCEL: Nem.

BUSZSOFŐR: Arról volt szó, ugye, hogy utazol? Vagy tévedek?

VENCEL: Nem tévedsz, de nem utazok sehová. Meggondoltam.

BUSZSOFŐR: Meggondoltad... Híres nagy munkafegyelem lehet nálatok, hallod!

VENCEL: Unom a dolgot. Pesten maradok.

BUSZSOFŐR: És mi a terved?

VENCEL: Még semmi.

BUSZSOFŐR: Hát akkor? (Hosszú csönd.) Adsz kávét, Marika? Mindjárt mennem kell.

VENCEL: Várj csak, Marika, légy szíves, azzal a kávéval.

BUSZSOFŐR: Ti tegeződtök?

MARIKA (kis csend után): Igen.

BUSZSOFŐR: Nem értem.

VENCEL: Éppen erről van szó. Erről kell beszélni.

BUSZSOFŐR: Mit akarsz te beszélni?

MARIKA: Meg kell mondani az igazat.

BUSZSOFŐR: Miféle igazat?

MARIKA: Nem akarunk hazudni magának.

VENCEL: Beszéljünk ember módra. (Feszült csend.) Szóval úgy történt, hogy mi ketten, én és Marika...

MARIKA: Higgye el, nem aljasságból. Amikor én azt mondtam, nem számít a korkülönbség, én azt komolyan gondoltam.

VENCEL: A törvény, törvény. Megszerettük egymást. Lehetne úgy is, hogy befogjuk a szánkat, és csináljuk a magunkét. De vannak dolgok, amiket nem lehet kikerülni.

BUSZSOFŐR: Jó. Akkor ez így történt. De tudod, mi vagy te? Rablógyilkos, az vagy. Fogd be a szád, most én beszélek! Dehogy rablógyilkos. Abban még maradhat szikra emberség. Elvetted tőlem, hogy nekem ne legyen. Nem mert szereted. Mert engem akarsz tönkretenni. Amikor betetted ide a lábad, azt mondtad erről a nőről, hogy csupa számítás. Hát aljasabb annál.

VENCEL: Nagyon kérlek, ne beszélj így Marikáról.

BUSZSOFŐR: Mert hazavágsz, mi? Darabokra szedlek, te nyomorult. És most menjetek innen, takarodjatok innen! Mire vártok? Mit bámultok? Kifelé!

VENCEL: A lakás fele az enyém.

BUSZSOFŐR: És hogy gondolod? Éljünk itt édes hármasban? Én, a feleségem és a fiam, aki a feleségem szeretője? Jó társasjáték, mi?

VENCEL: A lakás fele az enyém.

BUSZSOFŐR: Akkor én most mit csináljak? Mit tanácsoltok? Kössem föl magam? Ugorjak a Dunába?

VENCEL: Én erre nem tudok felelni neked. Mi fiatalok vagyunk, és összeillünk. Lakást nem tudunk szerezni, nincs az az isten. Te egyedül vagy, van spórolt pénzed is, könnyebben segítesz magadon. Ha pedig nem tudunk megegyezni... a lakás fele az enyém. Ez a jogi helyzet. Ketten vagyunk, mi maradunk a szobában. És a vaságy, ami húsz év óta az én jussom, tessék, a rendelkezésedre áll.

BUSZSOFŐR: Ide figyelj... nekem most el kell mennem, dolgoznom kell. A munka nekem most fontosabb, mint ti ketten, mint ez az egész rohadt világ. Most belém mártottad a kést. Jó. De nehogy azt hidd, a dolgot befejeztük. Még nem stimmel az elszámolás.

*

BÍRÓ: A büntetés végrehajtását a bíróság próbaidőre felfüggeszti.

ORVOS: Egyelőre betegállományba helyezzük, és közben a teljes kivizsgálás is megtörténik. Akkor aztán meglátjuk, hogy és mint.

*

AKI FELIDÉZI: Szóval maga az a kerékpáros.

KERÉKPÁROS: Én. Sajnos. Ennek már öt éve. Azóta minden más. Megnősültem, apa vagyok, de tessék elhinni, attól a dologtól nem lehet szabadulni. Mindig azok a reflektorok. Örökké a hátamon érzem őket. Mondja is a feleségem, hogy túl érzékeny vagyok. Nem tudom, Lehetséges.

AKI FELIDÉZI: És hogyan történt, hogy magukhoz fogadták a sofőrt?

KERÉKPÁROS: Világméretű sztori. Igen, ott lakott nálunk a kisszobában. Az is olyan furcsán alakult. Én az ítélet után odamentem hozzá... szóval kértem, hogy bocsásson meg. Leültünk egy presszóba beszélgetni a lényegről, mert a tárgyaláson arról nem volt szó. Az apámmal laktam, és az apám azt mondta, hívjam el egyik estére. Apám azelőtt a vasútnál dolgozott, és egy tolatásnál minkét lábát levágta a mozdony. A fater örökké azt kívánta, hogy jöjjenek az emberek. Beszélni, beszélni, hogyan lett nyomorék, az emlékekről meg mindenről. Ennyi maradt neki. És valahogy már az első este összemelegedett az öreg Vencel bácsival. Zuhogott az eső, a faterom mondta neki: akár haza se menjen ebben a zuhiban. Akkor derült ki, hogy az öregnek már nincs is hová hazamenni. Odaadta a fiataloknak a lakást. És így maradt nálunk, először csak hetekre, aztán sokkal tovább, mint gondoltuk volna.

3

(Férfihangok.)

1. FÉRFI: Mi az, hogy válaszút? Vannak élet-halál pillanatok. Nem te vagy, aki elrendezted a dolgot, a dolog rendez el téged.

3. FÉRFI: Válaszút létezik. Jogi értelemben nagyon is létezik. Nem élünk az ősködben. A választás joga és lehetősége rajtunk áll, embereken. Az öntudatunkon, a fejlettségünkön múlik.

2. FÉRFI: Okosnak kell lenni. Dörzsöltnek. Megkeresni a kisajtót. Az ember ne legyen kicsinyes, dugja oda azt a pirost vagy két darab pirost. Ez még nem korrupció.

1. FÉRFI: Választanám a jobbat, de nem látok semmit, általában a szem nem működik, és a vérkeringés túl gyors, az arc valamivel pirosabb, mint a normális embereké, általában az a baj, hogy túl feltűnő a helyzet, és a válaszutat túlságosan kivilágítják, és amit suttogsz, hangszórók közvetítik, de süketeknek, mert általában a fül sem működik, a válaszút pedig fehér fényben vibrál, és egyik szára éppen olyan, mint a másik. Választani kettő közül, amely ugyanaz?

2. FÉRFI: Esztéká alapon kell eldönteni. A legjobb ilyenkor a tartós betegállomány. Mégiscsak biztonság: fizetésed hetven százaléka. A százszázalékos bizonytalanságban hetvenszázalékos biztonság.

3. FÉRFI: De morál is van a világon. A morál ellenőrző szerepe. A morál közösségi szeizmográf. A finom remegések, uraim, léteznek ezek is. Nemcsak a magunké, tönkretevőnk lelkiállapota is fontos.

1. FÉRFI: Nincs több lépcső, mondom, és zuhansz, bedobnak a vízbe, és nincs víz.

*

FELÜLVIZSGÁLÓ: No, még meghosszabbítjuk három héttel a pihenését. De a gyógyszert szedje, és a rendelést se hagyja ki.

BUSZSOFŐR: Kérem, főorvos úr, igazat szólva, én már nagyon unom a betegállományt. Nincs benne öröm. Az erőmnél vagyok, visszaülhetnék a volánhoz.

FELÜLVIZSGÁLÓ: Érdekes, hogy maguk, sofőrök nem szeretik a betegállományt.

BUSZSOFŐR: Mert nekünk ilyenkor megállt a világ. Ami mozog, az is mozdulatlan. Amióta például velem az az eset megtörtént... (Váratlan indulattal.) Jó, elismerem, meg kellett hogy büntessenek, de azon már túl vagyok.

FELÜLVIZSGÁLÓ: A három hét elszalad, észre se veszi. És az orvosi előírásokat be kell tartani. Se cigaretta, se ital.

BUSZSOFŐR: Egészséges vagyok, semmi baja az idegeimnek, vissza akarok ülni a kocsira...

FELÜLVIZSGÁLÓ: Magyarázom jóindulattal, türelemmel, még három hét, és maga, kérem, kiabálni kezd. Velem, a felülvizsgáló orvosával. Maga nem beteg, értse meg, de még nem is egészséges.

BUSZSOFŐR: Én ezt mind megértem, csak azt nem szeretném, főorvos úr, hogy engem fölös óvatosságból kikapcsoljanak.

FELÜLVIZSGÁLÓ: Fölös óvatosságból? Ezzel ritkán vádolnak minket. Nyugodjék meg szépen. Nekem a szakorvosi jelentéshez kell tartanom magamat.

BUSZSOFŐR: És a szakorvosi jelentés szerint én bolond vagyok?

FELÜLVIZSGÁLÓ: Látja, kérem, ilyen drasztikus kifejezéseket használ. Na, minden jót magának.

*

BUSZSOFŐR: Aztán meg van olyan típus, aki az út közepén megáll, megcövekeli magát, a szemében ijedelem, és áll, áll, a forgalom is áll, az emberekben fölszalad a higany... ez a gyáva típus a legborzasztóbb.

KERÉKPÁROS: És Pista bácsi ilyenkor hová küldi?

BUSZSOFŐR: Már nemegyszer megesett, hogy ilyenkor kiszálltam a fülkéből, karon fogtam a begyulladt pasast, és átvezettem az úton.

FIÚ APJA: Pista komám, te alig nyúlsz az ételhez.

BUSZSOFŐR: Nincs túl nagy étvágyam. (Szünet.) Vagy van aztán a szemtelen fajta. Megszokta, hogy ha ő gyalogos, akkor a jármű nulla, de viszont ha ő ül a kocsin, akkor a gyalogos a senki.

FIÚ APJA: Ha jól tudom, máma jártál felülvizsgálaton...

BUSZSOFŐR: Még három hét pihenő. Úgysem pihentem, amióta kocsira ültem. Egyszer, ebben az égig érő életben, fizetett pihenés.

FIÚ APJA: Nekem jó. Ultiparti a végtelenségig, amíg rá nem unsz. Aztán nyaggatlak, hogy mesélj, mesélj.

BUSZSOFŐR: Tizenöt járat minden megállóját ismered.

FIÚ APJA: És a feltételes megállókat is.

KERÉKPÁROS: Átadta, fater, Pista bácsi ajánlott levelét?

FIÚ APJA: Nahát, ha nem juttatod az eszembe... pedig alá is írtam. Ott van a kisasztalon. (Hosszú szünet.) Valami érdekes, Pista?

BUSZSOFŐR: Semmi különös. A fiam írt. Hogy mondjak le hivatalosan a lakásról. Jó. Ez eddig rendben. (Szünet.) Add csak ide az aktatáskámat, Sanyi. Hoztam egy kis muskotályt!

FIÚ APJA: Te és a muskotály! Én még nem láttalak inni. Egy kortyot se.

BUSZSOFŐR: Szabadságon vagyok. Ha újra beültetnek abba, a kalitkába, úgyis vége. De három hetem van, és azt jól akarom eltölteni. Mert az idővel kezdeni kell valamit. Te, én sose tudtam, hogy egy perc ilyen hosszú lehet. Az olyan hosszú, mint az élet!

*

(Férfihangok.)

2. FÉRFI: Hogy kiben mennyi egy perc térfogata, az az illető hasznosságán múlik. Akinek üresek a percei, az maga is üres.

1. FÉRFI: Nézetem szerint egy perc annyi ideig tart, amennyi öröm vagy szomorúság van benne. Minden percnek más az időmértéke.

2. FÉRFI: Ez mind sóder, amit pihent agyak nyomnak ki magukból. Van unalom, és van szórakozás. És persze az csak evidens, hogy munka közben hosszabb a perc, mint ágyban a szeretőmmel.

1. FÉRFI: Szerény véleményem szerint egyetlen perc több év is lehet. Amit évekig építettél, egyetlen perc alatt összeomlik. Perc alatt őszült meg legjobb barátom anyja. És éppen akkor, amikor látta, hogy két gyermekét elvezetik.

3. FÉRFI: Nem akarom kizárni a fantázia jogát, de lehetetlen, hogy az időt, amely a legjobb mércénk - bocsánat a szóért -, marhaságok jellemzésére használjuk.

1. FÉRFI: Én megfordítva gondolom. Kevesebb cinizmust. Több tiszteletet az idő iránt.

*

IGAZGATÓHELYETTES: És emlékszel, Pista, amikor egyik szombat délután megléptünk a kocsimosás elől? Másnap majdnem fölbontották a szerződésünket. És az inasidőt is meg akarták hosszabbítani. Ennek már - mennyi is? -, atyaúristen! Lassan negyven éve.

BUSZSOFŐR: Hát igen, Dezső, együtt kezdtük szagolni a motalkót.

IGAZGATÓHELYETTES: És látod, most is egy vállalatnál vagyunk, de évszámra nem találkozunk.

BUSZSOFŐR: Más a helyzetünk. Te igazgatóhelyettes vagy, én pedig változatlanul sofőr. Hanem most fontos ügyben jöttem.

IGAZGATÓHELYETTES: Hát mi a baj? Hallottam arról a kis zűrödről...

BUSZSOFŐR: Annak már nyoma se lenne, és mégis piszkálnak... de hiszen éppen azért jöttem.

IGAZGATÓHELYETTES: Elfáradunk, pajtás. Az a negyven év, amióta inasok voltunk a Cyklop-garázsban, nem kis idő. Olyan, mint a Gellérthegy. Már én is a nyugdíjamat várom, hogy aztán mehessek horgászni a Dunára.

BUSZSOFŐR: Szeretném, ha meghallgatnál.

IGAZGATÓHELYETTES: Egész nyugodtan, pajtás.

BUSZSOFŐR: Ha lennél szíves egy cigarettát.

IGAZGATÓHELYETTES: Tessék, gyújts rá. Az ott Kossuth, az pedig Terv.

BUSZSOFŐR (mély szippantás után): Szóval az én ügyem. Nem tudom, hallottál-e róla, hogy levettek a kocsiról. Betegállomány. Több mint fél év óta nem dolgozom.

IGAZGATÓHELYETTES: Ez az orvosok dolga. Ha pihenni kell, hát pihensz.

BUSZSOFŐR: Máma megint bent voltam felülvizsgálaton, de a bizottság előtt. Ezek úgy döntöttek... képzeld, hogy volt pofájuk ezt mondani, nem ülhetek többé kocsira. Mit szólsz ehhez?

IGAZGATÓHELYETTES (feszengve): Hát, hát, pajtás... mit szóljak? Ez szakvélemény, mit szólhat ehhez egy laikus?

BUSZSOFŐR: Szakvélemény? Ezek ki akarnak végezni, és te, a régi barát, te csak ülsz az íróasztal mögött pléhpofával, és azt mondod: szakvélemény?

IGAZGATÓHELYETTES: Hát ide hallgass!... egyébként semmi.

BUSZSOFŐR: Elveszik az embertől a levegőt, és te azt mondod, szakvélemény?

IGAZGATÓHELYETTES: Ha kiabálsz, még akkor is így van. És tudok a dologról. Nem tehetünk kocsira olyan embert... értsd meg, van közvélemény is a világon! És az újságok túl sokat foglalkoztak veled. Engedd meg, hogy én is beszéljek. Elhiszem, hogy akár még húsz évig is hiba nélkül vezetnéd a kocsit. Én elhiszem. De az emberek, az utasok, akik féltik az életüket...

BUSZSOFŐR: Szóval én nem vagyok nektek megbízható.

IGAZGATÓHELYETTES: Ne haragudj, de ebből a szempontból nem.

BUSZSOFŐR (kiáltozva): Nehogy azt hidd, a tiétek lesz az utolsó szó. Föllebbezek, elmegyek akár az Istenhez is, de tőlem a kocsit el nem vehetik.

*

OSZTERTÁG: Jó estét kívánok. Nem tudom, jó helyen járok-e, én régi szaktársamat, Vencel Istvánt keresem, mert én meg ő... szóval mindig jó kollégák voltunk.

FIÚ APJA: Jó helyen, persze. Csak tessék beljebb. Üljön le.

OSZTERTÁG: Köszönöm. De nem szeretnék a vacsoránál zavarni. Én csak erre jártam, és gondoltam, ha már itt vagyok, felnézek hozzá.

FIÚ APJA: Sajnos, nincs itthon, illetve hál' isten, szolgálatban van.

OSZTERTÁG: Szolgálatban? Miféle szolgálatban?

FIÚ APJA: Hát a vállalatnál. Jó negyedéve, hogy újra kocsira ült. Éjfél is lesz, mire hazavergődik.

OSZTERTÁG: Már megbocsásson, de itt valami tévedés lesz. Mert ugyebár, én részlegvezető vagyok a nagygarázsban, megszakítás nélkül. Vencel Pistát éppen három hónapja vették le a kocsiról, de örökre. Passzív állomány, ezt így hívják.

FIÚ APJA: Ez biztos?

OSZTERTÁG: Az én garázsomban dolgozott, hogyne lenne biztos.

FIÚ APJA: Ő pedig... nem értem... mindennap eljár hazulról. Egyik héten reggel, másik héten délután, még uzsonnát is csomagol magának. És néha leül, meséli az élményeit az utasokról, a járókelőkről, a forgalomról. Nem értem...

OSZTERTÁG: Akkor ez az én látogatásom rosszul jött ki. Csak éppen látni akartam. Mert az úgy van, ha az olyan embertől, mint ő, elveszik a kocsit... nagyon megkérem, ne szóljon neki, hogy itt voltam. Minek az ilyesmit megbolygatni.

*

KERÉKPÁROS: De, tetszik tudni, a faterból mégiscsak kikívánkozott a dolog. Hiába mondtam neki, hallgass, ne beszélj. Amikor csak úgy viccből, de csupa jóakarattal szóba hozta az asztalnál, Pista bácsi ott, a helyszínen nem felelt. Mintha elfogyott volna minden szava. Másnap délután, amikor nem voltunk odahaza, összecsomagolta a holmiját, és elment. Én biciklire ültem, és indultam keresni. Fia gorombán kidobott. Sehol semmi. A helye üres maradt nálunk. De nem is sokára jött egy ember, autóbuszsofőr volt ő is. Azt mondta, éppen a garázsba vitte a kocsiját, amikor valaki éppen előtte bukott fel. Látásból ismerte azt az embert. Vencel István volt. Felsegítették a kocsira, végigfektették az ülésen, de mire a busz a Semmelweis-kórházhoz ért, már nem lélegzett többé. A feleségemnek, okos kis asszony, gyermekorvosnak készül, az a határozott véleménye, hogy túl érzékeny vagyok. Lehetséges. De tetszik tudni, ahogy lecsukom a szemem, legyek bármilyen fáradt, elnyúzott, nem tudok aludni - azok a reflektorok... szóval mindig a hátamban érzem őket...

(1966)