FÖLDSZINT ÉS EMELET

(Az alábbi jelenetből hideg fény sugárzik, a jövő látomása steril és világos. A hangok nincsenek számozva, de folyton váltakoznak. Valójában egyetlen kérdés kérdései és válaszai ők.)

HANG: A vezető főmérnök úr volt szíves vállalkozni rá, hogy néhány magyarázó szót fűz ehhez az ábrához, már csak a könnyebb megértés miatt is.

FŐMÉRNÖK: Kérem. Ennek az eklektikus, megjelenésében bizarrul vegyes utcának házai részint a századforduló körül, részint a harmincas évek közepén épültek. Elképzelendő, hogy az ostrom ezt az épületegyüttest ötvenhétegész-kéttized százalékos arányban elpusztította.

HANG: Lásd Magyarország történelme és stílustörténelme.

FŐMÉRNÖK: Az újjáépítés, amely 1948 és 1952 között történt, nagyon is érthetően nem törekedett valami sosem volt stílusegység kialakítására. Nem is szólva arról, hogy ez az utca ötvenhatban is sérüléseket szenvedett.

MEGAFON: A lakosság alaposan megkeverődött. Maradt a maradék, és jöttek az újak.

HANG: Ma már elmondható, a két réteg bizonyos közellátási panaszokban teljes közeledést mutat.

FŐMÉRNÖK: Mint a rajzból látható, természetesen az egész utcát szanáljuk.

MEGAFON: Dömperek, daruk, exkavátorok és robbantó brigádok.

HANG: Ezen a helyen lesz az átkötő a sztrádához.

FŐMÉRNÖK: Tízszintes házak, harmonikus vonalvezetés, minden szecessziós nosztalgia kirekesztése.

HANG: Alumínium portálok, alumínium homlokzatok.

HANG: Shell-benzinállomás.

HANG: Körkörös forgalom, autós ABC-áruház, ötszáz négyzetméter parkolóval.

HANG: Elektromos közlekedési rendszer, konzumturiszt.

HANG: Háttérben a domb, de nem alkalmas háttérnek, mert alacsony. A homlokzatfront majd elfedi.

MEGAFON: A természet, úgy is, mint aki nem tervezte be magát a jövőbe.

FÉLÉNK HANG: És a lakók, kérem szépen?

TANÁCSI: A kerület nevében kijelenthetem, a most elkészült lakótelep lakásállományának tíz százalékát a szanáltaknak juttatjuk.

FÉLÉNK HANG: És a többi?

MEGAFON: A többi?

TANÁCSI: A dolgok rendje szerint. Valahol a főváros területén. Mindenki kézhez kapja a határozatot. Időben.

FÉLÉNK HANG: És ezek a vadgesztenyék?

MEGAFON: Elköltözködnek.

FÉLÉNK HANG: És ez a rózsasétány?

MEGAFON: Utánuk gurul.

FÉLÉNK HANG: És ez a nagy kék ég?

MEGAFON: Valószínűleg marad.

FÉLÉNK HANG: És hogy itt születtünk? Hogy megszoktuk?

MEGAFON: Kérem a szociológust.

SZOCIOLÓGUS: Én mint aki hivatásszerűen foglalkozom az emberrel elsősorban mint társadalmi jelenséggel, meg kell hogy állapítsam, egy város újjászületése, az új városkép kialakítása forradalom, amely érzelmi kötöttségeket sért, kitépi a szokások mély gyökereit, és megsemmisíti a lelkiekre apelláló avult érveket...

ÖREGEMBER: Kérem az én ágyam úgy áll az ablak mellett egy bizonyos szögletben, a bolthajtás alatt, hogy azon holdtöltekor a hold, napkeltekor a nap...

MEGAFON: Tessék folytatni, tisztelt szociológus.

*

ÁGHNÉ: ... már raknám kocsira a holmit, és gyerünk. Menni, menni. Mindegy, hogy hová.

SZOMRÁKINÉ: Ezt komolyan mondja?

ÁGHNÉ: A legkomolyabban. És örül a szívem, hogy végre kimondhatom. Tíz év után. Én itt nagyon nem szeretek. És a férjem se szeret itt.

SZOMRÁKINÉ: Mi meg éppen ellenkezőleg. Mi már úgy beleszoktunk, mint egy jó ruhába, mint egy jó cipőbe. Ez a szép széles utca, a gesztenyefasor, rózsák között a szobor, a gyermekét szoptató anya... az a szép kövér asszony... Mindenkit ismer az ember.

ÁGHNÉ: Én meg éppen azt gyűlölöm. Hogy mindenkit ismerek.

SZOMRÁKINÉ: Nézze, hát mi aztán igazán, ahogy mondani szokták, egyszerű emberek vagyunk, nem kell bemutatkoznom... és mégis, mondhatom magának, velünk olyan rendesek az emberek.

ÁGHNÉ: Vagy maguk az emberekhez. A maga férje ezermester, mindenhez ért, és itt van kéznél, a házban.

SZOMRÁKINÉ (kezdődő indulattal): Nekünk semmi külön hasznunk ebből nincs. Az csak természetes, hogy az uram, ha tud, segít. Nem tud nem segíteni. Ilyen a természete. Ilyen volt az apja meg a nagyapja is. De mondhatnék mást is. Nézze, ebben a házban, amikor újjáépítették, így osztották a lakásokat - ebben a házban a legtöbb ember valaki. Ilyen-olyan vezető beosztású. De soha én gőgösséget, vagy hogy én vagyok én, nem tapasztaltam. Inkább ellenkezőleg. Mint egy nagy család. Nekünk nem is lenne olyan könnyű elszakadni tőlük. Úgyhogy én nem várom olyan nagyon azt a kocsit. Hogy vinni a cuccot, és gyerünk!

ÁGHNÉ: Az én férjem idősebb, mint a magáé. Tudja, mit szokott mondani? Neki a hadifogságban mutatta meg magát, ki az ember. Nekem meg az ostrom alatt a pincében.

SZOMRÁKINÉ: Nem értem. Mit akar ezzel? Hál' isten, most nincs ostrom, és nincs hadifogság.

ÁGHNÉ: Persze hogy magukat másképp kezelik. De ezek itt éppolyan urak, mint a régiek. Van egy előre gyártott mosolyuk.

SZOMRÁKINÉ: Nézze, Ághné, hadd mondjam meg, nincs igaza. Belemar rendes emberekbe, dühből, haragból, istencsudájából! Én aztán igazán nem akarom megbántani, de maga is jól tudja...

ÁGHNÉ: Tudom, persze hogy tudom. Hogy a férjem gyakran jön haza italosan. Hát jön. És hogy ezt kiszúrták a lakók. Ez is igaz.

SZOMRÁKINÉ (zavartan): Nem akartam ilyesmiről beszélni.

ÁGHNÉ: De amit én mondok magának, az is igaz. És az is, hogy az én férjem nem áll be sehová, senkinek.

SZOMRÁKINÉ: Ha azért jött, hogy ilyesmit vágjon az arcomba, akkor minek? Akkor minek ez a szomszédolás?

SZOMRÁKI: Jó estét, szomszédasszony, szervusz, Joli.

ÁGHNÉ: Jó estét, Szomráki szomszéd. Mi már végeztünk is. Viszlát. Hagyja csak, kitalálok magam is. (Ki. )

SZOMRÁKI: Ez a félóra villamosozás is kikészíti az embert.

SZOMRÁKINÉ: Micsoda nagypofájú ez az Ághné! Milyen csomag van nálad?

SZOMRÁKI: Falipolc Bogátinak: Kifaragtam nekik. Ti, gondolom, ma ecetes uborkát raktatok el.

SZOMRÁKINÉ: Vacsora után megmosom a hajam. Tízezer üveg zöldparadicsom. Kaporral, borssal, kakukkfűvel, mustármaggal. És borkő, hogy szép zöld maradjon télen is!

SZOMRÁKI: Vacsora?

SZOMRÁKINÉ: Hát mi lehet hétfőn? Ami vasárnapról maradt. Pörkölt meg céklasaláta.

SZOMRÁKI: Egy hagymás rostélyosnak jobban örülnék.

SZOMRÁKINÉ: Majd a születésnapodon. A konyhában eszünk, vagy itt terítsek?

SZOMRÁKI: Jó lesz odakint is. A fiúk? Lassan már csak fényképről ismerem fel őket.

SZOMRÁKINÉ: Pista tréningen. Hazatelefonált. Bekerült az első csapatba. Száznyolcvanöt centi az a gyerek. Lacinak pedig a rajzkör... Az üzemben?

SZOMRÁKI: Semmi. Egész nap karnisokat kellett szerelni az irodákban. Új igazgató, új szőnyeg, új függönyök. És jön az új irodabútor is.

SZOMRÁKINÉ: Reméljük, a csajokat is kicserélik. Nem volt levél a dobozban?

SZOMRÁKI: Neked valami meghívó a nőbizottságtól.

SZOMRÁKINÉ: Szegény édesanyám, amikor átvette apám frontbehívóját, azt kérdezte tőlünk: nem halljátok, milyen erősen ketyeg az óra? Nem értettük.

(Csöng a telefon.)

SZOMRÁKINÉ (fölveszi, beleszól): Szomráki lakás. Küldöm az uramat. Azonnal. (A férjének.) Valami lakóbizottsági ügy. Intézd el röviden, addig én megmelegítem az ételt.

SZOMRÁKI: Itt Szomráki Gyula. Jó estét kívánok. Hogyne, látásból ismerjük egymást. Ha jól tudom, ön a harmadikon lakik. (Kis szünet után.) Sajnos, kérem, nekem ebbe nincs beleszólásom. Nem léphetek be a másik ember lakásába. Nem vagyok hatóság. Talán a tanács, vagy a... én nem mondtam, hogy a rendőrség... Miért kell mindjárt a rendőrség? (Fáradtan, elkínzottan.) Kérem, most jöttem haza a munkából, elég fáradt vagyok, de ha el tudnám intézni önnek... Tessék ezt elfogadni. (Kis szünet után, fölháborodva.) Hogy mer ilyet mondani nekem? Milyen beszéd ez? (Lecsapja.)

SZOMRÁKINÉ: Ki volt az?

SZOMRÁKI: Valami Kuncz, vagy kicsoda, a harmadikról. (Csillapulva.) Hogy a társbérlője kígyókat tart a kisszobában. És a kígyók összevissza közlekednek. Na és, akkor én mit csináljak? Tekerjem őket spulnira?

SZOMRÁKINÉ: Kellett neked ez a tömbbizalmiság! Jól a nyakadba varrták.

SZOMRÁKI: Három év óta ezért rágod a fülemet. De abszolút nincs igazad. Megtiszteltek vele, nem dobhattam vissza a képükbe. Ez egy. Azonkívül a tömböt úgyis lebontják. Ez kettő.

SZOMRÁKINÉ: Azokról a kígyókról már én is hallottam. Valaki látott egyet a lépcsőházban, jött lefelé, csupa ezüst.

SZOMRÁKI: Micsoda ezüst?

PISTA (hangosan be): Szevasztok.

SZOMRÁKINÉ: Jókor, Pistikém! Asztalon a vacsora.

SZOMRÁKI: Hallom, te száznyolcvanöt centi vagy? Ez rekord a családban. Én még a százhetvenet sem értem el, és nincs is reményem, hogy negyvenéves koromra elindul a fejlődésem.

PISTA (kiélezetten): Na persze, persze, más nemzedék, más orvosi ellátás, más kaja, antibiotikumok, Balaton! És hogy te, édesapám, harmincéves korodig nem láttad a Balatont. Én meg, ugye, már a Keleti-tengernél is voltam.

SZOMRÁKI: Hiába tekered a dumát, fiam, ez így igaz, Ha éppen szóba hoztad. És akkor is igaz lesz, amikor már nem beszélünk róla. Nem akarok én ezért semmi elismerést. Tudomásom szerint nem nyújtottam be számlát.

SZOMRÁKINÉ: Marháskodtok, ugratjátok egymást, és elhűl az étel.

PISTA: És téged is megkérdezlek, anyám, ha megengeded, miért kell nekünk mindig abban a rohadt konyhában zabálni! Hogy az ember ruhájából meg a hajából nem megy ki a hagymaszag! Miért nem lehet nekünk leülni egy rendes asztalhoz, és beszélgetni emberi módon? És nem úgy lenyelni azt a kaját, mint az emésztőgépek. Azt hiszitek, azzal ki vagytok fizetve, hogy törzsgárdatagság, bronz munkaérdemérem, tömbbizalmi?

SZOMRÁKINÉ: Ennek a gyereknek az agyára ment a száznyolcvanöt centi. Az isten pofozzon meg, Pista.

SZOMRÁKI: Ezt kapom én tőle! Ide figyelj, te szaros, ha én nem lennék az, aki vagyok, törzsgárdatag, bronz munkaérdemérmes, ilyen meg olyan elnök, ahogy te itt az orromra húzod, akkor egy: téged föl se vesznek a gimnáziumba, kettő: már az elsőben elvágnak, nemhogy továbbengednének. Nekem idehaza nincs becsületem, ugye, tisztelt fiam! Az egyik röplabdából akar megélni, a másik, a koraszülött, a holdkóros, azt mondja, belőle művész lesz. Nahát, ez a gazdag ország le tud mondani két ilyen káderről, nem kétséges. Attól az iparosodás még halad tovább. Én meg arról mondok le, hogy te velem vacsorázz. Csak teríts meg neki a szobában, Joli, ahogy ő mondja, emberi módon. Nekem nagyon megfelel a konyha is. (Csöng a telefon. Fölveszi.) Itt Szomráki beszél. (Enyhültebben.) Jó estét, Bogáti elvtárs! (Nehezen mondja ki.) Szervusz, kérlek szépen. Igen, igen, hazahoztam a könyvespolcot. Ahogy ígértem. Elfér rajta az a piros vászonsorozat. És a faragás, kérlek szépen, kétoldalt a két rakétával, ahogy lerajzoltad. Csak bekapom a vacsorámat, és viszem. Viszontlátásra. (Nehezére esik, de újra kimondja.) Szervusz, kérlek szépen.

PISTA: Szervusz, kérlek szépen.

SZOMRÁKI: Most aztán leléphetsz Az okosságaiddal.

(Az előszoba felől csöngetés.)

SZOMRÁKI: Ugyan, édeseim, az isten rogyassza rátok a jódolgotokat! Ne marháskodjatok. Te meg fogd be azt a több kilométeres pofádat, édes fiam! (Újabb csöngetés.) A türelmetlen állatai! Ez így van, ha az ember földszinten lakik. Becsönget, aki nem is akar. (Visszajön a házfelügyelővel.) Jó estét, házfelügyelő úr.

HÁZFELÜGYELŐ: Jó estét. Jó estéket. Szomráki szomszéd? Mintha láttam volna. (Számonkérően.) Egész biztos, hogy hazajött.

SZOMRÁKI: Jó estét, Bittó bácsi.

HÁZFELÜGYELŐ: Drága szomszéd, fönnakadt az a mozgó koporsó a harmadik és a negyedik között. Valami érintkezési hiba. És az öreg Altlechnerné benne van.

SZOMRÁKINÉ: A tollas kalapjával. Meg a vastagra kent szív alakú szájával.

HÁZFELÜGYELŐ: Nem segítene lekurblizni? Hogy mégse csücsüljön ott egész éjjel az öregasszony.

SZOMRÁKI: Mondjam azt, hogy nem? Várjon egy kicsit, Bittó bácsi, kezet mosok, és megyek. (Ki.)

SZOMRÁKINÉ: Bemosakszik, mint egy műtét előtt. Maga is hívhatna valaki fiatalabbat.

HÁZFELÜGYELŐ: Addig örüljön, szomszédasszony, amíg őt hívom. Mert a maga ura fürge, ügyes. Ez a lift is jókor döglik be. Két-három hónap, és úgy kiemeli innen a daru, mint egy lyukas fogat. Kaptak már értesítést? Már jönnek egymás után az ajánlott levelek.

SZOMRÁKINÉ: Majd megkapjuk mi is.

HÁZFELÜGYELŐ (sokatmondóan): A lakótelep. Távfűtés, meleg víz, szőnyegpadló, közös antenna a tetőn. Legalábbis - a fejeseknek.

SZOMRÁKI: Én a magam részéről mehetek.

HÁZFELÜGYELŐ: Hát akkor, elnézést, szomszédasszony. Első a kötelesség, viszlát.

PISTA: Látod, mama, erről van itt szó.

SZOMRÁKINÉ: Légy szíves, és kímélj meg. Ránk jöttél, mint egy tank. Mi van veled? Mi van veletek? Egyszerre kinyílt a szátok? Belemartok az emberbe ok nélkül?

PISTA: Valami változik, anyám. És te nem veszed észre. Nem akartam bántani az öreget, téged se, hidd el. De meg kell hogy mondjam...

SZOMRÁKINÉ (közbevág, kiabál): Ne mondj semmit! Befogom a fülemet. Hallgass!

PISTA: Lehetetlenül éltek.

SZOMRÁKINÉ: Lehetetlenül. Ezt vagy szíves megállapítani. Nézz körül, te nagypofájú! Ez eredetileg egy másfél szobás lakás volt. Igaz? És mégis megvagyunk benne négyen, kényelmesen. Amikor tizenhét évvel ezelőtt beköltöztünk ide, én letérdeltem, és megcsókoltam a padlót. Pedig mi volt ez itt? Egy lyuk, egy odú, egy használaton kívüli raktár, nem embernek való. És most? Minden a helyén, összkomfort, bojler, rekamié, mindenkinek ami csak lehet, fölszerelve a falra, fölfüggesztve, beépítve. Az apád egy galériát is épített magának, egy suszterpadlást a műhelyének. Mindenben az ő munkája, az ő keze.

PISTA: Nem értesz engem, mama.

SZOMRÁKINÉ: Persze, én már ilyen hülyének születtem.

PISTA: Milyen alapon csönget be hozzánk a házmester, csak úgy, vacsora közben, hogy apa segítsen lekurblizni a liftet, amikor jól tudja, hogy ez az ember most jött haza a munkából, és alig várja, hogy letegye magát egy székre és megegye a vacsoráját.

SZOMRÁKINÉ: Mért nem mentél helyette te?

PISTA: Nem vagyok szolga.

SZOMRÁKINÉ: És ő? Ő szolga?

PISTA (nem erre válaszol): Miért éppen a Szomráki szomszéd jut az eszébe? Mért nem szól például Gyarmati elvtársnak, ennek a külkereskedelmi nagymenőnek? Hogy kérem, hehe, egy kis közösségi feladat, Gyarmati elvtárs, kérem, tetszik tudni, ez a Szomráki szomszéd most jött haza a melóból, és talán szeretné elfogyasztani a tegnapról melegített kajáját, hehe, aztán lábat áztatni meleg vízben, meg ilyesmi, tisztelt Gyarmati elvtárs, ha nem tetszik rossz néven venni, hehe, tisztelettel, elnézést a zavarásért.

SZOMRÁKINÉ: Ferdén látod a dolgokat. Mi itt lakunk a földszinten, persze hogy nekünk szól.

PISTA: Ez egy.

SZOMRÁKINÉ: Azonkívül apádról mindenki tudja, neki arany keze van. Hogy ő mindenhez ért.

PISTA: Ez kettő.

SZOMRÁKINÉ: Nagyon megkérlek, édes gyermekem, ne gúnyold az apádat, ne utánozd, mert a pofádba mászok.

PISTA: Ez három.

SZOMRÁKINÉ: Bevarrom én azt a több kilométeres szádat, reménységem! (Megcsöndesedve.) Mit akarsz te gonosz? Jövő héten lesz negyvenéves. De neked mi az, hogy negyven év? Egy vén ramaty. Aki mehet temetkezni. Igen? Az apád, vedd tudomásul, elégedett ember, És lehet is. Büszke lehet arra, amit kigürcölt magának. A vállalati üdülőt az ő tervei után rendezik be. Az egész beépített bútort mind ő tervezte. És ki kapott tavaly beutalót, jutalomüdülést Bulgáriába, a tenger mellé, te vagy ő?

PISTA: Ez aztán a beutaló! Szólóban a férj, a prolinő marad.

SZOMRÁKINÉ: Nagyon okos intézkedés. Kell egy kis kikapcsolódás annak a nyomorultnak. (Művidámsággal.) Húsz év után ennyi kijár egy embernek. És itt a házban. Mindenki tiszteli, becsüli. Előre köszönnek neki. Itt van például ez a Bogáti doktor. Nagy múltja van, igazgatási osztályt vezet, és mégis tegeződik vele. És itt van Gyarmati elvtárs, akit te olyan gúnyosan szoktál emlegetni. Épp a múlt héten mondta, majd rajtad tartja a szemét. Mert, ha sikerül átverned magad az érettségin - ezt én mondom így, nem ő -, szerinte tovább kell menned az egyetemre, vagy bejuttat valami menő vállalathoz, a MALÉV-hez talán. Ezt így mondta, szó szerint. És akkor jössz te azzal a mindent lerohasztó dumáddal. (Váratlanul érzelmes váltással.) Pista szívem! édes-gyönyörű gyerekem, fiam, te emberiség átka. Tudom, vannak gyerekek, a papák-mamák kedvencei, akik már a saját Zsigulijukon gurulnak. Jó, tudom, itt a házban is majdnem mindenkinek van kocsija. De, kérlek szépen, ezek máshonnan indultak! Hogy mondtad te egyszer nekem? Na mondjad, megkérlek. Azzal a nullaponttal.

PISTA: Hogy a nullapont mindenkinek máshol kezdődik.

SZOMRÁKINÉ: Még a szocializmusban is. Így mondtad, édes gyerekem. Látod, hogy nem felejtem el? A te okos szavaidat. Látod?

PISTA: Látom.

LACI (lágy, szelíd): Csókolom, mama. Szia.

SZOMRÁKINÉ: Szervusz, Lackó! Ilyen korán? Hogy ment a rajzolás?

LACI: Éppen hogy.

PISTA: Megint egy kétfejű lány?

LACI: Most nőtt neki harmadik feje. Van egy bűbájos feje, egy szomorú feje és van egy feje.

PISTA: A hétköznapi feje.

LACI: Tévedés! A bűbájos feje a hétköznapi, a szomorú feje a vasárnapi, de a harmadik feje... még nem lehet tudni.

SZOMRÁKINÉ: Halandzsáztok itt nekem, édes állataim!

SZOMRÁKI: Lekurbliztuk azt a dögöt. Az öreg Altlechnernével együtt. Szervusz, Lackó.

LACI: Tiszteletem.

SZOMRÁKI: A homlokod gyönyörűen ki van tetoválva. Lila, sárga és kék. Ez melyik ország színe?

SZOMRÁKINÉ: Temperával dolgozott. Ugye, hogy tempera?

LACI: Ibolyakék sugarak.

SZOMRÁKINÉ: Leülhetünk végre? Hozzátok egy terelőpuli kellene.

SZOMRÁKI: A legjobb terelőpuli az idő. Véget ért a nap, lassan összekerülünk.

PISTA: Hacsak nem kell valakinél megjavítani a klozettot. Mert akkor szól a telefon, és apa bedobja magát. (Dermedt csönd után.) Ne haragudj rám, apa, azt hiszem, tudod...

SZOMRÁKI: Tudom.

SZOMRÁKINÉ (művidámsággal): Sört vagy bort parancsolnak az urak?

A KÉT FIÚ (egyszerre): Sört és bort, sört és bort!

SZOMRÁKINÉ: (átveszi a hangot, mint aki örül, hogy helyreállt a rend): Sört és bort. (Csöng a telefon. Indulattal.) Sört és bort. Ki az istenverése az ilyenkor, negyed tízkor? (A telefon kitart.)

PISTA: Ez a mi beépített ellenségünk, mama. Mit gondoltok, elvtársaim, mért szerelték be nekünk a telefont még évekkel ezelőtt? Honnan ez a nagy protekció? (Élesen.) Hogy Szomráki szomszéd bármikor elérhető legyen a köz érdekében.

SZOMRÁKI: Fogd be a szád. Ne nyúlkálj utána. Majd én.

PISTA: Ne is haragudj, papa, de igen. (Fölveszi.) Parancsoljon! Kérem, ez itt a lipótmezei elmegyógyintézet zárt osztálya. De nem, kedves uram, ez nem Szomráki lakás. Vagy talán egy ilyen nevű beteget tetszik keresni? Sajnos már mind megkapták a gyógyszerüket. Alusznak, álmodnak, és lehet, hogy boldogok is. (Szünet.) Nagyon szívesen. Ha netán szüksége lenne egy beutalóra... (Leteszi.)

SZOMRÁKI: Most azonnal menj ki a szobából.

PISTA: Kis türelmet kérek. (Újra csöng a telefon.) Csak ezt akartam még bevárni.

SZOMRÁKI: Add ide a kagylót, ne hülyéskedj!

PISTA: Türelem. (Fölveszi, elváltoztatott hangon.) Nem, kérem szépen, ez itt a tűzoltóság. (Szomorúan, együttérzően.) Nem, ez nem Szomráki lakás. Tessék mondani, igénybe vették már a poroltókat? És milyen természetű a tűz? Hány kocsival vonuljunk fel?

SZOMRÁKI: Az isten pofozzon meg, add ide! (A telefonba.) Halló, itt Szomráki beszél. Szomráki Gyula beszél. (Tragikusan.) Lecsapták. (Csöndesen.) Most mit csináltál, mondd!

PISTA: Majd megtanulják ezek, Szomráki Gyulát este negyed tízkor csak azért lehet hívni, hogy megkérdezzék, jól érzi-e magát, hová kirándul vasárnap, és nem kell-e neki két jegy a színházba? (Újból csöng a telefon.) Tessék, legyen a tiéd.

SZOMRÁKI: Itt Szomráki. Szomráki Gyula... az előbb, kérem szépen... köszönöm a gratulációt, de nálunk nem született gyerek. (Zavarában.) Nem született senki. Ez nem 151-474. Tévedés. (Leteszi csalódottan.) Mellétárcsázott a hülye.

(Hosszú csönd után.)

PISTA: Te milyen telefont vársz, apa? Örökkön-örökké, milyen telefont?

SZOMRÁKI: Lyukat fúrsz a levegőbe. Sokra mennék én az ilyen észjárással, mint a tiéd! Ti azt hiszitek, az a forradalom, hogy fölborítani mindent, lerombolni mindent. Se rend, se fegyelem, se a fölöttesek elismerése. Ha majd több mész lesz a csontjaidban, fiam, akkor másképp gondolkodol. (Fáradtan.) Eldumáljuk itt a vacsorát.

SZOMRÁKINÉ: Mehetünk. Minden az asztalon.

SZOMRÁKI: Már éhes vagyok.

(Csöng a telefon.)

SZOMRÁKINÉ: Tessék. Itt Szomrákiné beszél. (Élénken.) Igen, Bogáti elvtárs, nem felejtette el, de közben le kellett kurblizni a liftet, mert fönnakadt a harmadik és a negyedik között, és gondolom, most már...

SZOMRÁKI: Mondd meg neki, hogy viszem.

SZOMRÁKINÉ: Kérem, Bogáti elvtárs. Köszönöm. (Leteszi.) Azt mondja, ráérsz holnap is.

SZOMRÁKI: Nem is kíváncsi, hogy mit faragtam neki?

SZOMRÁKINÉ: Behűtöttem a görögdinnyét.

*

(Indító autóbusz zaja az éjszakai csöndben.)

SZOMRÁKI: Az utolsó busz. Ez azt jelenti, hogy negyed egy.

SZOMRÁKINÉ: Lesz két perc múlva. Korábban indított. (Művidámsággal.) Nem gondolod, hogy én már alszom, jóember?

SZOMRÁKI: Nem.

SZOMRÁKINÉ: És ezt honnan veszed?

SZOMRÁKI: Onnan, hogy reszket a gyomrom. És a tiéd is, gondolom. Nekem ne mesélj! Nem vagyunk mi olyan menők, akik tizenhét év után csak úgy lezser lelépnek. Egyik lakásból a másikba, egyik kerületből a másikba. Földről a Holdba.

SZOMRÁKINÉ: De hát mi itt maradunk a közelben. A lakótelepen.

SZOMRÁKI: Megígérték. De akkor is. Kimozdítani mindent a helyéről. Ki a napvilágra az öreg kacatokkal. Szétszedni a galériát, a műhelyemet. És ilyenkor jön az a rohadt kölyök, és még hergeli az embert. Fölényeskedik. Ő, az élet királya. Nem keresett még egy levesrevalót se. Én pedig, tizenkét éves korom óta, evvel a két kezemmel... A saját fiam... Nem mondom, hogy hordja a szívét óraláncon, és ketyegtesse az orrom előtt, de azért egy kis megértést... ennyit elvárna az ember.

SZOMRÁKINÉ: Nézd, Gyula, tudni kell őt is megérteni. Ő izgatott, és nála így mutatkozik.

SZOMRÁKI: Igazán nem vagyok elégedetlen ember, eljutottam valahová. Az embert megbecsülik, elismerik a tudását... de hogy az ember a saját fiánál ne tudja elérni, hogy...

SZOMRÁKINÉ: Nem rossz gyerek, csak nyers. Te pedig most jobban mellre szívod a dolgokat.

SZOMRÁKI (hangosan): Hát akkor mellre szívom. Nincs jogom hozzá?

SZOMRÁKINÉ: Ne kiabálj, fölvered a házat.

SZOMRÁKI: Legföljebb fölmondanak. (Oldódva.) A híres, duhaj Szomráki, aki minden éjjel botrányt csinál. Jól van, csak védd a fiadat. Tudod, min töröm a fejem? Hogy abban a modern lakásban - csupa kis doboz az egész - hová helyezzem a műhelyemet? A galériát.

SZOMRÁKINÉ: A suszterpadlást, szívem?

SZOMRÁKI: Ahogy mondod, szó szerint. A deszkamennyországot.

*

SZOMRÁKINÉ: Tessék, Pavlánszky úr... az uram nincs idehaza.

PAVLÁNSZKY (mézédes, vén kanmacska-hang): De gondolom, azt a kis bélyegzőcskét csak nem zárta el a Szomráki szomszéd. Szíveskedjék erre a kis igazolásra egy stemplit.

SZOMRÁKINÉ: Jó, kérem, majd lebélyegzem.

PAVLÁNSZKY: Tessék csak nyugodtan elolvasni, kezit csókolom, a nyakamba varrtak egy gyerektartást. Pedig jövőre elérem a nyugdíjazásomat. Az lesz a népünnepély. Pavlánszky, ifjú apa, a nyugdíjasklub tagja.

SZOMRÁKINÉ: Tessék, lebélyegeztem. Ne is haragudjon, Pavlánszky úr, de látja, nekem most a konyhában van dolgom.

PAVLÁNSZKY: Érzem az illatot. Dinsztelt marhahús! Most tessék elképzelni, kezit csókolom, fizethetek egy gyerekért, hacsak... mert van egy ötletem.

SZOMRÁKINÉ: Úgy tudom, Pavlánszky úr a törvényszéken dolgozik, hát majd megtalálja a módját.

PAVLÁNSZKY: Kérem, semmi jogi csűrés-csavarás. Az a fiú az enyém. Én ezt nem tagadom. Sőt. Én erre büszke vagyok. Vitézkötés a férfiasságomon. Egy ötvenkilenc éves férfi utolsó dicsősége.

SZOMRÁKINÉ: Már mondtam, kedves Pavlánszky úr, sajnos, én most nem érek rá. (Kényszerből.) Ma lesz az uram negyvenéves.

PAVLÁNSZKY: Á, á! Sok boldogságot! Még csak negyvenéves. Ahhoz képest, kezit csókolom, eléggé... hogy is mondjam... markáns a megjelenése. Nincs azon az emberen, kérem, egy fölösleges deka hús. Pocak, ilyesmi. És az a komoly, mondhatni gondterhelt, vagy még inkább felelős arckifejezés. Kérem, értek én mindent, már búcsúzom is, kezit csókolom. Azt hiszem, magamhoz veszem azt a nőt, huszonöt esztendős, és felszolgáló egy bisztróban! - na meg a bébit. Részemről - boldog, boldog születésnapot! Most átmegyek a sarki patikába, és elfogyasztok egy matrózfröccsöt a kedves férje egészségére. Csókolom a kezét.

SZOMRÁKINÉ: Minden jót.

PAVLÁNSZKY: Csak még valamit, megbocsásson. Megkapták már a beutalást? Vagy kiutalást? Mert én igen. Budaőrs. Nem mondom, a világ másik pólusa, de azért fix pont. Ahol Pavlánszky, mint új honfoglaló, végre családot alapít. Itt állok, asszonyom, a nyugdíjzónában, de addig még nem jutottam a megalkuvásban, hogy családom legyen. Most talán lesz. Ha másért nem, csak azért, hogy valaki gyalogoljon a koporsóm után.

SZOMRÁKINÉ: Mi még nem kaptunk értesítést, Pavlánszky úr. Akkor... minden jót kívánok...

PAVLÁNSZKY: Önöket nem féltem, kezit csókolom. De meg is érdemlik. Az ön ura senkit nem jelentett föl, nem fenyegetett soha senkit, ha kellett a stempli, rányomta és kész. Kérem, ne tessék tiltakozni, én mint Markó utcai írástudó mondhatom önnek, ez egy nagy eredmény.

(Az előszoba felől csöngetés.)

SZOMRÁKINÉ: Nyitva.

POSTÁS: Jó estét, Szomrákiné asszony.

PAVLÁNSZKY: Na lám. Megjött a postás bácsi. Akkor én most elbúcsúzom. És tessék átadni a jókívánságaimat.

SZOMRÁKINÉ: Jöjjön beljebb, postás úr.

POSTÁS: Ide kérek szépen egy kis aláírást, így ni. Köszönöm.

SZOMRÁKINÉ: Üljön le, fújja ki magát.

POSTÁS: Ez már a második menet. Ma nyugdíj is van, tetszik tudni. És aztán ezek az ajánlott levelek. Azt hiszem, végre mindenki megkapta. Amit hónapok óta várnak, benne van a borítékban. Mit tetszik szólni ehhez a szép, világos estéhez? Azt hiszem, telihold lesz. De tessék csak fölbontani.

SZOMRÁKINÉ: Majd, majd. (Kis sóhajjal.) Majd. Iszik egy pohárkával?

POSTÁS: Köszönettel. Engem nem szondáznak. (Feszült csend, s ebben a pohárka csendülése.) Egészségére. És sok szerencsét az új lakásban. Jó éjszakát kívánok.

(Ajtócsapódás, visszhangos csönd, majd ebben a csöndben elkezdődik egy óraketyegés: először szelíden, szerényen, ritmikusan, később egyre vadabbul, a fém kemény, aritmiás ütéseivel, mint valami félelmetes rítus bevezetője. Szomrákiné felnyöszörög. Az alaktalan rémület nyöszörgése ez. Utána beintésszerű csend.)

SZOMRÁKINÉ: Ez a hülye óra megbolondult. (Kis szünet.) De hát ez nem is jár.

HÁZALÓASSZONY: Ne tessék megijedni. Nyitva volt az ajtó. A vakok szövetkezetétől vagyok. (A felsorolás ritmusában, majdnem kántálva. ) Jó erős gyökérkeféket ajánlok, ötféle nagyságban, valódi finom tollseprőt, duplaerős üvegmosót, körömkefét, kétféle minőségben, házilag font nádporolót, sárkefét, bekenőkefét, fényesítőkefét, hajkefét... (Megújult kedvvel.) Valódi borz borotvaecseteim vannak. És mind garantáltan vakok áruja, vakok műhelyében készült. Tessék kinézni, odakint az ajtó előtt a világtalan.

(Újra kezdődik az óraketyegés, de most nem erősödik fel, gyorsan abbamarad.)

HÁZALÓASSZONY: Senki, de senki nem vásárol semmit. Rázzák a fejüket. Hogy költözködés lesz. Hogy lebontják az utcát. Na és, kérem szépen? Ez még nem a világ vége! Ezek itt nem a végítélet és a számonkérés napjai! De nem és nem. Mintha kiűznék őket a pusztába. Mindenki csomagol, zsinegel, ládákat szögez. Jobb napok jönnek, emberek! Új élet kezdődik, emberek! Mit sirattok ezen a sok büdös kapualjon, összeköpködött lépcsőházon? Legyen erőtök újat kezdeni. De nem és nem. És addig, tessék nekem megmondani, miből éljenek a világtalanok?

*

PISTA: Megjött a levél? Miért nem bontod fel, anya?

SZOMRÁKINÉ: Miért nem, miért nem? Még várok vele.

PISTA: Várni? Mire?

SZOMRÁKINÉ: Te azt nem érted, fiam. Megvárom vele apádat. Igen, apádat. Majd együtt. Vagy, tudod, talán nem is máma kellene... Legyen ez a mai este... szóval teljesen gondtalan. Születésnap, vacsora, minden. Mert ha az van ebben a borítékban, amit hónapok óta várunk... mert az van benne, miért ne volna benne az! - akkor is... Eltesszük holnapra. Csapunk egy külön estét neki.

PISTA: Tudom, hogy mi van benne.

SZOMRÁKINÉ: Na ne bolondozz! Ez nem vicctéma, fiam!

PISTA: Már két hete tudom a címet. Kelemen Öcsitől. Az apja a tanácsnál dolgozik. (Vadul, keserűen.) Mit álmodozol?

SZOMRÁKINÉ: Látod, most fölidegesítettél. És a késsel az ujjamba vágtam.

PISTA: Most jövök Erzsébetről. Oda vagyunk kijelölve. Vannak elképzeléseid, anya? Rózsaszínű házak, üvegzöld ablakok, ezüst szökőkutak? Ez a por a cipőmön onnan való. Én is hoztam egy kis port a holdról, mint a holdutasok.

SZOMRÁKINÉ: Te megnézted? (Nincs válasz.) Te elmentél oda? Lakótelep, mint ez itt a szomszédban?

PISTA: Régi ház. Födémcserés.

SZOMRÁKINÉ (kis reménnyel): De azért az még szép ház lehet, és szép lakás, miért ne? Nagy ablakok, park, vagy ilyesmi, kiserdő az ablakok előtt. És messziről látni a budai hegyeket. A János-hegyi kilátót!

PISTA: Udvari.

SZOMRÁKINÉ: Udvari?

PISTA: Kezdhet az öreg mindent elölről.

SZOMRÁKINÉ: Azt mondod, régi ház? Akkor a szobák magasak. Fölépítheti a galériát.

PISTA: A galériát fölépítheti. Ha lesz kedve hozzá.

SZOMRÁKINÉ: És a szomszédok? Milyenek a szomszédok?

PISTA: Majd lesznek. Még nincsenek szomszédok.

SZOMRÁKINÉ: De a közelben, ugye, üzletek, szolgáltatóház, ilyesmi, ABC, cipőüzlet, ruhabolt. Az ilyen környéket ellátják mindennel.

PISTA: Nem figyeltem.

SZOMRÁKINÉ: Az nem is baj, hogy más a környék, hogy egyszerűbb emberek! (Tűnődve.) Az nem is baj.

PISTA: Villamosozhat másfél órát. Átszállhat háromszor az üzemig.

SZOMRÁKINÉ: Ne hergelj engem, Pista, édes gyerekem, ne hergelj, mert én, mert én... az isten verje szét a pofádat, fiam!

(Az óraketyegés ismétlődése, a kibírhatatlanig.)

PISTA: Anya! Adok vizet.

SZOMRÁKINÉ (kis csönd után): Kösz. Most már minden rendben. Sose hittem volna magamról, hogy ez vagyok és ennyi. Összecsuklok, mint egy vacak. (Energikusan.) Ma van az apád születésnapja. Minden pillanatban várom. Lakás, ajánlott levél! Befogjuk a szánkat, és hallgatunk keményen. És légy szíves, drága gyerekem, ne gúnyolódj vele.

LACI: Csókolom, szia. Jó szagok vannak. Mama... elhoztam a háromfejű lányt.

SZOMRÁKINÉ (végképp kifáradva): Jó, majd később megmutatod.

LACI: Lesz születésnap? Mert megcsináltam a papa portréját.

SZOMRÁKINÉ: Hogyhogy lesz-e születésnap?

LACI: Tudom, hogy átvertek minket.

SZOMRÁKINÉ: Tudod? Te is tudod? Hát akkor megkérlek, hallgass. (Csöngetnek.) Ez nem apátok, neki van kulcsa. Nyiss ajtót, légy szíves.

BOGÁTI: Jó estét kívánok. Nem zavarok?

SZOMRÁKINÉ: Tessék csak, Bogáti elvtárs.

BOGÁTI: Évek óta kérem, Joli, ne szólítson így.

SZOMRÁKINÉ: Erre a kis időre már mindegy.

BOGÁTI: Értem. Azért jöttem, mert nem számoltuk még el Gyulával azt a falipolcot.

SZOMRÁKINÉ: Nem tudok róla semmit.

BOGÁTI: És a feleségem küldi ezt a kis italt. Úgy tudom, ma van a születésnapja. Ugyanaz az évjárat, mint az enyém, csakhogy ő augusztusban, én meg... (Elakad.) Tudom, most úgy néznek rám, mint olyasvalakire, aki...

SZOMRÁKINÉ: Nem nézünk sehogy.

BOGÁTI: Higgye el, itt néhányunkat a házban nagyon meglepett, sőt...

PISTA: Megdöbbentette önöket.

BOGÁTI: Pontosan. Mert ha van érdem, és ha van indok... erkölcsi argumentáció...

SZOMRÁKINÉ (kis indulattal): Kérem, majd elszámolnak az urammal. Én meg arra szeretném kérni, várom őt minden pillanatban. És szeretném, hogyha az uram most ebből kimaradna.

BOGÁTI: Értem.

PISTA: Nem tetszik ezt érteni.

BOGÁTI: Nézd, fiatalember, lehet, hogy te most elkezdel gorombáskodni velem, de akkor se lesz igazad. Én az édesapádat nagyra becsülöm. És itt a házban többen is így vannak vele. Azt sem felejtem el, hogy az évek során... sokszor a segítségünkre volt. Apróbb-cseprőbb dolgokban. De ha elkészítjük a mérleget, én is elmondhatom... nem érzem adósnak magamat. Nemcsak pénzzel fizet az ember. Azt hiszem, a barátság, az is valami. Egyébként Gyulának fellebbeznie kell. És mi valamennyien mögötte állunk. Hiába, a szanálás, szanálás, igen, de az még nem jelenti, hogy... Említse meg, hogy itt voltam. A viszontlátásra. Minden jót maguknak.

(Kis csönd után.)

PISTA: Szenzációs! (Élesen fölnevet.)

SZOMRÁKINÉ: Van kedved nevetni?

PISTA: Én is szanálok, anyám.

*

SZOMRÁKI: Hogyhogy nekünk nem jött levél, Bittó bácsi azt mondta, most már mindenki megkapta az értesítést.

SZOMRÁKINÉ: Öregszik. Isten éltessen, Gyula! Légy szíves, koccints velünk.

LACI: Nézd a portréd, papa, fölismered magad?

PISTA: Nem ez a háromfejű lány?

SZOMRÁKI: Nagyon jó. Mit szólsz, Joli? Jobb, mint egy fénykép. Te ilyen ügyes vagy, Lackó?

SZOMRÁKINÉ: Hát akkor, Gyula, hogy megérted a negyvenedik születésnapodat...

SZOMRÁKI: Nem nagy teljesítmény.

PISTA: Azért ez teljesítmény, apa.

(Magas, világos pohárcsengés.)

SZOMRÁKI: Ez balatoni bor, Joli? Csak azt nem értem, miért mondta az öreg, hogy mi is kaptunk levelet?

SZOMRÁKINÉ: Megkapjuk holnap, holnapután. Nem bontják le fölöttünk a tetőt. És ha lebontják - nyár van.

(Csöng a telefon.)

PISTA: Majd én.

SZOMRÁKI: De nincs hülyülés, hallod!

PISTA: Igen. (Kis szünet.) Itthon van, de sajnos nem küldhetem.

SZOMRÁKI (fenyegetően): Pista...

PISTA: Ma van a születésnapja, kérem. És az Intercontinentalban lesz a bankett. Én is átöltözöm, és megyek. Azonkívül, kérem szépen, neki nem szakmája a bojler. És a költözködés sem az ő szakmája. Ő, amint tetszik tudni, asztalos. Adod a szmokingomat, anya?

SZOMRÁKI: Hagyd abba azonnal!

PISTA: Igen. A fia. Az idősebbik. (Leteszi.) Ne üss meg, apa, nagyon kérlek. (Kis csönd után.) Tessék, itt a levél.

SZOMRÁKINÉ: Most mit csináltál, te állat, mondd!

PISTA: Folyik a szanálás.

SZOMRÁKI: Pesterzsébet... (Elakad.)

(A telefon kétszer csenget.) Kezdelek érteni, fiam, de valamiben tévedsz. Én nem azért voltam itt a házban mindent csináló, mert vártam érte valamit. Nekem ezek itt barátaim voltak.

PISTA: Meghívtak egyszer is az asztalukhoz?

SZOMRÁKI: Engem nem lehet egy vacsorával kifizetni. És egyáltalán nem ver le a lábamról, hogy Pesterzsébet. Amit csináltam, azért csináltam...

PISTA: Mert egyenrangúnak hitted magad.

SZOMRÁKI: Mert az is vagyok. (Kitörve, ordítozva.) Az isten verje darabokra ezt a nyomorult életet! Most mit röhögsz a pofámba? Örülsz? Boldog vagy?

PISTA (csöndesen): Nem vagyok boldog. Egyáltalán nem.

SZOMRÁKI: De ne is sajnálj.

(Nagy csönd. Szól a telefon.)

SZOMRÁKINÉ: Apa?

SZOMRÁKI: Nem veszem föl.

(A csöngő erősödik.)

SZOMRÁKI: Nem veszem föl.

(A csöngő most már olyan, mint egy riadó.)

SZOMRÁKI (túlordítva): Nem veszem föl! (Elfúlva.) Értse meg. (Váratlan nagy csönd.)

SZOMRÁKI (elneveti magát, csöndesen): Nem vagyok idehaza.

HANGOK: Nem vesszük föl! Nem vagyunk idehaza! Az Intercontinentalban vagyunk!

(1974)