BUKÓSISAK

(A baleseti kórházban, háttérben olykor egy-egy mentősziréna.)

ADJUNKTUS: Jó estét. A fiú?

ILONKA NŐVÉR: A megőrzőben, adjunktus úr. Pulzus, légzés még mindig rossz. A szájüreg erősen bevérzett. De most már megkapta a koktélt, alszik.

IRODAI NŐ (magának diktálva): Valami Ede. Nem látni a vértől. Született 1948. Pestújhely. Apja... anyja... nem látni a vértől. Majd reggel. Majd utánajárnak. Ha egyáltalán még reggel...

RÁDIÓBEMONDÓ: ... a távirat-kézbesítő állapota súlyos, mint a baleseti kórház ügyeletén közlik, még nem jutott túl az életveszélyen. Agyrázkódást szenvedett, és a bal lába összezúzódott. A gázoló, vagyis a cserbenhagyó személye ismeretlen. A rendőrség kéri az esetleges szemtanúkat... (Hangja elúszik.)

(Színházi próba, nem visszhangos, de mégis érzékelhető, hogy kevesen vannak.)

SZOLNOKI (nagy regiszterű, fiatal férfihang: akadozva, kedvetlenül mondja a szövegét): "Maga egy nagyon alacsony pamlagon ült, én pedig szemben, és a szoknyája alá kukucskáltam. A fekete harisnyája pedig attól volt olyan fekete, hogy a combja... "

RENDEZŐ (beleszól, leállítja): Géza, kérlek... Szöveg. Szöveg. Ötödik hete próbálunk. A fekete harisnyái, többes szám. És nem combja, combjai. Többes szám. Könyörgök, ne írd át a darabot. (Enyhítve.) Tegnap már egészen jól ment.

SZOLNOKI (dühöngve): Én meg arra kérlek, hogy ilyen ostobaság miatt ne szakíts félbe. Azonkívül, hogy így magyartalan. Mi az, hogy combjai! és harisnyái!

RENDEZŐ (szelídítve): Ez a színház meg a rendező gondja. A szöveg szándékosan ilyen. (Szelíden, lágyan.) Géza. Vegyük újra. Onnan, hogy: a fekete harisnyái. Indulhatunk?

SZOLNOKI (kedvetlenül, idegesen): "A fekete harisnyái pedig attól voltak olyan feketék, hogy a combjai olyan fehéren világítottak." A nyelvművelés diadala!

(Miközben ismétli a szöveget, sajátos hangszerelésként a rádió déli híreiből is beleszövődik egy-egy töredék.)

RÁDIÓBEMONDÓ (szövege a színészével variálódik): A távirat- kézbesítő állapota változatlanul súlyos. A cserbenhagyó személye még mindig ismeretlen. A rendőrség kéri az esetleges szemtanúkat...

RENDEZŐ: Ki üvöltözteti ott kint azt a rohadt rádiót? (Rádió elnémul.) Akinek nincs dolga a színpadon vagy a színpad mögött...

SZOLNOKI: A fekete harisnyái pedig attól voltak olyan... (Üvöltve.) Én ezt nem tudom csinálni!

(A kórteremben.)

EDE: Nővérke, vezessen az ablakhoz, megkérem. Ezek ők, a fiúk, a kollégák a távírdából. Hallja ezt a mindenféle dudát? Tenor duda és bariton duda, dallamduda és szirénaduda... (Hosszú várakozás, csönd.)

ILONKA (inkább zavarban, mint kelletlenül): Nem hallok semmiféle dudát.

EDE: Mert ezek ilyen fiúk! Vonalba sorakozó és szaggatott duda. Ha nem visz az ablakhoz, ezek szétverik az egész kórházat. Nagy a felvonulás. A hangerőből tudom, harminc motor. (Nagy, reménytelen csönd.) Látni akarják az arcomat. Ennyi az egész.

ILONKA (hangja elhalkul a szomorúságtól): A maga arca, Ede.

EDE: És ha nem, ezek végkimerülésig túráztatják a motort. Egyszerre harminc motor. Csak azt akarják, hogy megmutassam magam. Hogy vagyok. Ismerem őket.

ILONKA: A maga arca, Ede.

EDE (furcsa fölfokozottságban): Ezek addig erőszakoskodnak... A végén a főorvos úr megunja, és kihívatja az URH-t. Mert ők ilyenek. Nem akarnak semmit, csak épp hogy lássanak. Alig ismerjük egymást, de az összetartozás. Ami nekem máma, az nekik talán holnap. Senki se tudja, ha elindul, hol végzi este. És ezért, tetszik tudni... (Mintha mélyből bukna föl.) Hol vagyok?

(Telefoncsöngés.)

PORTÁS: Munkásszálló. Igen. Kunigunda-porta. (Hallgatja a kérdést.) Fogalmam nincs. (Leteszi a hallgatót, kis csöngetés.)

SZOLNOKI: Jó estét.

PORTÁS: Mi tetszik, kérem?

SZOLNOKI: Érdeklődnék valaki után.

PORTÁS: Egy itt lakó személy? (Több készséggel.) Rendőrségtől?

SZOLNOKI: Nem, nem rendőrség.

PORTÁS (kurtán): Ilyenkor nincs már iroda. Tessék holnap, hivatali időben. (Újabb ötlet, újabb enyhülés.) Sajtó?

SZOLNOKI: Nem sajtó.

PORTÁS (ridegen): Holnap. Itt ülnek ezek reggeltől estig. Hét-harminctól tizennyolc-húszig. Elég hosszú a hivatalos idő.

SZOLNOKI: A fiú, akiről érdeklődni akarok...

PORTÁS: Nyilvántartó, minden egyéb, az irodán. (Még egy utolsó engedmény.) Tanácstól?

SZOLNOKI: Nem, kérem. A motoros fiúról, arról szeretnék, aki karambolozott.

PORTÁS (nem tud ellenállni): Karambolozott? Egy rohadt maszek fölvágta. Engedte volna, hogy elvérezzen. Ott a helyszínen. Én az ilyeneket mind föllógatnám. (Lecsillapodva.) Talán rokon?

SZOLNOKI (akadozva): Rokon.

PORTÁS: Na, kérem. A holmiért jött? Van valami írás? Felhatalmazás? Mert írás nélkül nekem nincs jogom. Ha tudná az elvtárs, hogy mennyi a visszaélés!

SZOLNOKI: Vidéken élek, és a rádióban hallottam a hírt. Ha tudna róla valamit.

PORTÁS: Baleseti kórház. Oda kell fordulni. Én nem tudok semmit. (Kis tűnődés után.) Várjon csak az elvtárs. (Magában.) Ó-pé-er-es-esz. Helyben. Szappanos. Szappanos Ede. Háromszáztizenhét. Amúgy nem rossz szoba. Igaz, hogy emeletes ágyak, de rugó, matrac príma, ágyneműváltás nem akadozik. Hatan vannak benne. Vagyis jelenleg öten. Menjen föl nyugodtan, megadom az engedélyt.

BIZALMI: Én, kérem, bár itt szobabizalmi vagyok, de mit tudnék mondani. Tessék, itt egy szék, üljön le. Ugyebár, a bútorzat... hát az nem az Intercontinental. A fiú itt lakik, ez tény. Mennyi ideje is? Éve, másfél éve. Nem sok vizet zavart eddig. A bal kettes felső, az az övé. Mit is mondhatnék róla? Csöndes, magánakvaló. Fegyelmileg még nem volt vele semmi. Nem dohányzik az ágyban, nem vizel a mosdóba. Ez nekünk elég. És hát pénzben se zsugázik. Ő is építőipari volt, mint mi, de két hete, hogy a távírdához került. Két hete, vagy három? Mit mondjak? Teljesült a vágya. Motorra ülhetett.

SZOLNOKI: Volt valakije? Úgy értem, gondoskodott róla valaki?

BIZALMI: Gondoskodott ő saját magáról. Dolgozott, nem éhezett. A szekrényében, tessék nézni, három rend ruha. És amúgy ki törődik kivel? Mondjuk, énvelem? Pedig nekem már elhullott a hajam. Megvolt az a fiú, egész jól megvolt. (Hirtelen dühvel.) De az a rohadt, aki otthagyta! (Lecsöndesedve.) Értsük meg egymást. Nem nagyon tudunk mi egymásról. Reggel megyünk, este jövünk. Ennyi.

(A kórterem.)

EDE: Tetszik tudni, otthonban nevelkedtem. Szülők sehol. Azt kérdezi a nevelő úr, mi akarsz lenni, fiam? Én, nevelő úr? Madár.

NEVELŐ: Tele vagy fantazmagóriával. Rögeszmével. Akármit mondok neked, nem figyelsz. Egészen másfelé figyelsz.

ADJUNKTUS: Hőmérséklet?

ILONKA: Harmincnyolc, adjunktus úr.

ADJUNKTUS: Szükség lesz újabb transzfúzióra.

EDE: Madár? - kérdi a nevelő úr. Vagy repülőgép, mondom neki. (Kis szünet után.) És most hol vagyok?

ÁGYSZOMSZÉD: A megőrzőben, fiú. Itt megőriznek minket. Ki van írva a halálnak: idegeneknek tilos a bemenet. Mert a halál idegen.

EDE: Vasárnap volt kimenő, kettőtől ötig. Mentem nézni a kutyákat. Azokat el tudtam nézni órák hosszat. Mert tudja, az otthon közelében volt egy kutyamenhely. Mindenféle kóbor kutya. Lehet úgy is mondani, hogy csupa selejtkutya. És ha például vihar jött, ha még csak messziről látszott a villám, már összebújtak, reszkettek, nyüszítettek. Mindenféle bunda, szín, folt, csíkozás. Kupacban. Az egész, mint a MÉH- telepen összegyűjtött rongy. Vonítottak, sírtak, de emberi hangon, még éjszaka is, nem lehetett aludni tőlük. Aztán elvitték őket, állítólag fehérjegyárba. És utánuk fölgyújtották az ólakat. De a tűzből előjött egy kutya és még egy kutya és egy harmadik. (Tárgyilagosan.) Pénteken szemétszedés, szombaton fürdés, vasárnap kimenő vagy a látogatók. Már akihez jöttek. (Egész rövid szünet után.) Tessék mondani, nővér, nem keresett engem egy lány? Vera. Magas, vékony, szőke, inkább sötétszőke.

(Szolnoki apjánál vidéken.)

APA: Kétszáznegyven kilométert lenyomtál, csak hogy lássál?

SZOLNOKI: Vonaton jöttem.

APA: Jobb is. Ezen a síkos úton. Hallottam a rádióban, hogy bemutatód lesz. (Nincs válasz.) Ülj le, együnk valamit. Évek óta egy nyomorult lap se jön tőled. Így érdekel téged az apád. Él-e, hal-e. (Szünet.) Van főtt tojás, parizer. És borom is van. Van egy barátom, aki ellát vele.

SZOLNOKI: Még mindig a meló?

APA: Bejárok. Szolnoki bácsi, mondják, nem akar nyugdíjba menni. Hogy rám dűljön a szoba? Hogy szétszedjen a csönd? Szeretnének már kívül látni, mert mindenbe belepofázok. (Szünet.) Az ilyen vénember, mint én, keresi mindenben a hibát. Hát igaz, mióta anyád nincs, megsavanyodtam. De terád büszke vagyok, Lettél valaki. Nem múlik nap, hogy a rádió vagy a tévé ne beszélne rólad. És akkor jönnek a szaktársak, a szomszédok meg az idegenek. A maga fia, Szolnoki bácsi! A jómúltkor eljött egy újságíró meg egy fényképész. Hogy a szülőházad miatt. Tudsz róla? Ismerték volna az édesanyját, mondtam nekik. Mért nézel ilyen vadul? Nem én küldtem a halálba. Ezt egyszer már tisztázni kell. Kimutatta a boncolás, hogy rákja volt. És ő tudta ezt. Fél évig gyűjtötte a mérget. Hát ki tehet róla? (Lecsillapodva.) Igyunk egy kortyot, (Tölt.) Rám ne haragudj. Egészségedre. (Pohárcsendülés, isznak.) Itt, fiam, ha körülnézel... Mondtam az újságírónak: jóuram, ez a lakosztály negyven év óta semmit se változott. A szoba, a konyha, a kamra, a két összetolt ágy. Még a vaságy is megvan, amin fiúkorodban aludtál. De szép gyerek voltál, te fiú! Még alig bújtál ki a tojáshéjból, és már a moziban játszottál. (Nincs válasz.) Hámozzak neked egy tojást?

SZOLNOKI: Nem vagyok éhes.

APA (pohárcsengés után): Mert én azt mondom, mélyről jöttél te, fiam, én pedig még mélyebbről. De téged már ellátott az élet minden jóval. És erre én büszke vagyok. Ellátott az állam. Figyelembe vette a származásodat. Megírták nemegyszer. Szolnoki Géza, egy síkköszörűs fia. (Kimondatlan ellenkezésre.) Na, semmi, semmi! Megdolgoztál érte. Nappal és éjjel örökké a tanulás. (Álgyengéden.) És most hazajöttél hozzám. És ennek örülök.

SZOLNOKI: Ne örüljön neki.

APA: Jó, nem örülök. Ilyen voltál te mindig. Elvenni a kis örömet, amit nem is te adtál. Na, semmi. Egészségedre. (Pohárcsendülés.) Nehogy azt hidd, hogy belőled élek, abból, hogy mindenhol a neved, ami az én nevem is. Egészségedre. (Nincs pohárcsengés, mert csak ő iszik.) Ne felejtsd el, ha nem is adtam neked gyerekszobát, a származásodat tőlem kaptad. Isten éltessen. (Nagy nyelésekkel iszik.) A zöld utat, mert te egy szegény ember fia vagy, miattam adták. Hogy tanultál, hogy elküldtek Moszkvába meg Párizsba, meg...

SZOLNOKI: Ha nem hagyja, azonnal megyek!

APA: Na, nem azért mondom, csak azért, hogy lásd, kaptál tőlem is valamit. Mert az apád vagyok, és te hazajöttél. (Megértően.) Soványodtál. Meg a ráncok a szemed körül. (Csitítóan.) Na, na. Tudom, nálatok nagy a hajtás. Pénzre megy a dolog. Itt maradsz éjszakára, remélem.

SZOLNOKI: Nem tudom.

APA: Mellettem ágyazok. Az anyád helyén.

SZOLNOKI: Mindegy.

APA: Anyád helyén nem aludt senki. Soha. Tizenöt év óta nincs megbontva az az ágy. Szeretném, ha megnyugodnál kicsit.

SZOLNOKI (kis reménnyel): Ide figyeljen, apa, megvan még az a régi dominó?

APA: Mondtam, én mindent elrakok.

SZOLNOKI: Játszanánk egy partit?

APA: Dominózni akarsz? De mennyire! Várj csak, itt van a kezemnél. (Kiborítja a csontlapocskákat.) Egyik-másik már megvakult kicsit, de azért megfelel. Válassz. (A csontlapocskák zaja.)

EDE (visszaidézett szavai): Mert tudja, volt ott a közelben egy kutyamenhely. Mindenféle kóbor kutya. (Szünet, kihagyás.) Aztán elvitték őket, állítólag a fehérjegyárba. És fölgyújtották utánuk az ólakat. De a tűzből előjött egy kutya meg még egy kutya meg egy harmadik...

APA: Látom, már unod. Nem is csodálom. Fáradt vagy, fiam.

SZOLNOKI (mint akit rajtaértek): Igen. Hagyjuk abba.

APA: Mindjárt reggeledik. Megágyazok.

SZOLNOKI (egyre indulatosabban): Dehogy ágyazz! Azonnal indulok. Reggel próba.

APA: Csak hat-harminckor van vonatod. Minek jöttél, ha már mégy is!

SZOLNOKI: Hogy minek is jöttem? Hát igen, minek is!

APA: Egész éjszaka tologattuk ezeket a rohadt köveket, de én láttam az arcodon, te akarsz valamit mondani. Talán éppen az apádnak. Mert azért, drága fiam, mi egy vér vagyunk. És ismerem az arcodat, nem tegnap óta. Tudom, hogy belőled valami kikívánkozna, de te összeszorítod a szádat, mert még most is. A harag, a gyűlölet. Van valami? Valami baj? (Majdnem kiabálva.) Mért nem beszélsz, az istenedet!

SZOLNOKI: Muszáj, hogy menjek.

APA: Drága fiam, én nem a titkodat kívánom, de látni az arcodon. Te azért jöttél... egyszer az életben azért jöttél... Beteg vagy? Összekaptál a főnököddel? Hát énhozzám nem lehet bizalmas a fiam? Jó, ha így akarod. Menni akarsz, menj. Mi közöd is hozzám. Éled az életedet, és ha csikar a hasad, azt hiszed, itt a világ vége. Mert titeket elkapattak. (Ordít.) Kisasszonyok vagytok!

SZOLNOKI (csöndesen): Minden jót, apám.

EDE: Szóval azt mondja nekem a nevelő úr, nézd, politechnika.

NEVELŐ: Van róla fogalmad? Modellezés, nyúltenyésztés, motorosszakkör.

EDE: Nekem, nevelő úr, a motorosszakkör!

NEVELŐ: Foglalkozás minden kedden. És mért épp a motor?

EDE: Mert az kivisz valahová.

NEVELŐ: Valahová? Hová?

EDE: Nem tudom én azt megmondani, nevelő úr.

NEVELŐ: Megpróbálhatjuk. Kapsz egy motort, egy Pannit, de itt fel kell kötni a fehérneműt. Ez felelősség, önfegyelem. A motor érték, nagy érték. És azonkívül, aki motorra ül, annak a tanulásban is elöl kell lenni. Igen. Megpróbálhatod, ha ennyire odavagy érte, de ha nem felelsz meg, átteszlek a nyúltenyésztőkhöz. Érted?

(A Panni-motor lassan szaporázó döreje, de csak a háttérben.)

EDE: Most már csak mi vagyunk, ketten, a motor meg én. És ebbe nem szólhat bele sem a gyámom, se a nevelő úr, senki. Visszafelé futnak a házak meg a fák.

NEVELŐ (hangtölcsérbe): Kanyar előtt visszaváltani. Balra dőlni, balra dőlni!

EDE: Az előbb még csak egy akác, aztán még egy akác, aztán egy csomó akác. És utána az egész - egy vékony zöld vonal. (Mostani hangján.) Látja, nővérke, már megint a fiúk. És túráztatják a motort.

NEVELŐ: Sebességet csökkenteni! Levenni a gázt!

EDE: Végigsöpörni az üres úton. Kettényílik a mező, és jön a híd. Ki lesz a gyorsabb, a vonat vagy én? Zörög a híd.

NEVELŐ: Vigyázz, kanyar! Levenni a sebességet, fék, lábfék, jobbra dőlj, jobbra, jobbra!

(A motor apró robbanásai magas szirénahangba olvadnak.)

EDE: Tudja, nővérke, az emberek megálltak a járdán, és utánam néztek. A mezőn a parasztok. Az iskolaudvarokból integettek a gyerekek.

NYOMOZÓ: A rendőrségtől. El tudná mondani, mi történt magával? Próbáljon segíteni nekünk.

EDE (frissen, természetesen): Délutános voltam, vállamon egy szatyor távirat. A motor rendben, úgy, ahogy a kezemhez igazítottam. Minden nagyszerű!

NYOMOZÓ: Próbáljon emlékezni, hogyan történt? Amikor az a személygépkocsi magának hajtott.

EDE: Szóval a motor, éreztem, nekem dolgozik, az enyém. Becsiszoltam, a kezemhez igazítottam. Jól összeismerkedtünk.

NYOMOZÓ: Arról beszéljen, mi volt, amikor a kanyarhoz ért.

EDE: Az a kocsi úgy jött, hogy hallani sem lehetett. Jó csöndes motorja volt. (Mint aki hirtelen a mélybe zuhan.) Nem tudok semmit.

NYOMOZÓ: Szedje össze magát. Ez most nagyon fontos... Mit látott? Látott valamit?

EDE: Az üveg mögött egy ember arca. Azt mondtam magamnak, ezt az arcot nem szabad elfelejteni. Kell, hogy emlékezzek rá. Amikor kidobott a nyereg, akkor is csak erre gondoltam. De most már nem emlékszem rá. Csak annyit tudok, hogy annak a kocsinak csöndes motorja volt.

EDE: Vera? Hát mégis beengedtek?

ILONKA: Nem Vera vagyok. A nővér. Tudott aludni?

EDE: Hogy aludtam? Lehet. Megint itt volt a nevelő úr, és azt mondta, elveszi tőlem a motort. Én meg azt feleltem: nem, nevelő úr, a motort tőlem nem veheti el. Már kerestem neki egy műhelyt, szépen becsiszolom, a kezemhez igazítom. Kihozok belőle minden kilométert.

EDE: Nem keresett engem egy lány? (Nincs válasz.) Biztos, hogy keresett. De azt mondták neki, nincs látogatás.

ILONKA: Magas, vékony, szőke, inkább sötétszőke.

EDE: Textiltervező. Egyszer láttam őt a munkahelyén. Ott állt a rajztábla előtt, fehér köpenyben, és rettentő finom, átlátszó papírra mindenféle mintát rajzolt. Főleg virágokat meg állatfejeket. Azt hiszem. Úgy hív, hogy Bandi, mert azt mondja, az én nevemet nem lehet nevetés nélkül kimondani. (Kis szünet.) Tessék mondani, süt a nap?

ILONKA (kis csönd után): Igen, süt.

EDE (élénken): Átlátszik a kötésen.

ILONKA: Persze hogy átlátszik.

EDE: Akkor ez jó, nem? Hogy a nap. Hogy átlátszik. (Szünet.) Szóval Vera. Egész biztos, hogy megkeres. Engedjék be, nagyon megkérem. (Fölfokozottsággal.) Én most olyan jól érzem magam, hogy kisétálnék a kapun.

SZOLNOKI: Nem zavarom őt?

ILONKA: Nyugodtan, ma sokkal frissebb. Úgyis mindig az ajtót lesi, jön-e valaki.

SZOLNOKI (halkan, gyengéden): Jó napot. Jó napot, Ede.

EDE: Lehet hangosan is, ébren vagyok.

SZOLNOKI: Csak azt akarom kérdezni, hogy érzi magát?

EDE: Jól. Köszönöm.

SZOLNOKI: Jobban, mint tegnap, ugye?

EDE: Honnan tetszett jönni? A főnökségtől? A szállásról? A fiúk este, reggel, lent a kerítés mellett. Harminc fiú, mind bőrruhában. Bőrruha, cipzár, bukósisak. És ha nem megyek az ablakhoz, túráztatják a motort, végkimerülésig. (Motordübörgés, egyre vadabb, keményebb, majd teljes csönd.) Ott áll a rajztábla előtt, fehér köpenyben, és rettentő finom, átlátszó papírra rajzol mindenféle mintát.

ILONKA (szelíden, szomorúan): Megigazítom a párnát.

EDE: Az a terem, ahol Vera dolgozik, csupa ablak. Nincs annak a háznak fala. Csak kerete van, acélból meg alumíniumból. (Kis szünet után.) Megint maga jött, uram? De ha nem a munkahely vagy a szállás, akkor honnan? És miért?

SZOLNOKI: Olvastam a balesetről, és elkezdett érdekelni. (Zavartan.) Hogy is mondjam... a sorsa.

EDE: A sorsom? Én ezt nem értem. Mi az, hogy sorsom? (Izgatottan.) Vera jöhetne, de nem jön.

SZOLNOKI: Majd fölírom a kislány címét, és megkeresem. (Más ötlettel.) Nem kell pénz magának?

EDE (nyersen): Mért akar pénzt adni nekem? (Korábbi szövegét idézi vissza.) "Láttam a kocsit és az arcot az üveg mögött. Tudom, hogy láttam. Azt mondtam magamnak, ezt nem szabad elfelejteni. Amikor kidobott a nyereg, akkor is erre gondoltam. De most csak azt tudom, hogy a motor... - (lassan kifullad) - hogy csöndes motorja volt."

SZOLNOKI: Beszéltem az orvosával, jókat mond, szépen javul.

EDE (nyersen): Jókat mond? Szépen javulok? (Keményen.) Le fogják vágni a lábamat.

SZOLNOKI (tehetetlenül): Miket beszél!

EDE (konokul): Amputálni kell, így mondták, itt az ágyam fölött mondták.

SZOLNOKI: Rosszul hallotta, képzelődik.

EDE: Ne tessék engem vigasztalni. Én, amit el kell intézni, elintéztem. Elvették tőlem a motort, és látja, visszaszereztem. A lábamat se hagyom.

SZOLNOKI (álnevetéssel): Ez jó! Látja, már a szeméről is levették a kötést.

EDE (félig játékosan): Levették, mert muszáj volt nekik. Jönnek a fiúk, és járatják a motort. Én magát valahonnan ismerem. Olyan az egész, mintha már beszélgettünk volna. (Szünet.) Nem, nem. Maga színész, ugye? Most már tudom. Moziban láttam, igaz?

SZOLNOKI: Hát a filmjeim... tudja, nem dicsekszem velük.

EDE: Megint valami új film? Új szerep? És valami ilyesmit játszik benne?

SZOLNOKI (akadozva): Valami ilyesmit.

EDE: Értem. Gázolás? Karambol? Valaki meghal? Vagy csak megnyomorodik?

SZOLNOKI (mint aki csapdába került): Mondja meg annak a lánynak a címét, elmegyek hozzá és értesítem.

EDE (szárazon): Annak a lánynak nincs címe. És rá kell bízni a dolgot.

SZOLNOKI: Talán nem olvasott aznap újságot, vagy nem hallgatott rádiót, és nem tud semmiről.

EDE (fokozódó konoksággal): Azt mondja meg, uram, maga ki lesz abban a filmben? Mert az nem mindegy.

SZOLNOKI (kínlódva): Még nem kaptam meg a forgatókönyvet.

EDE: Forgatókönyv? Minek az? Majd én elmondom magának. Tudom, hogy a filmesek kimennek a helyszínre, beszélnek az emberekkel, hogy történt, ki volt az oka. Mert úgy kell csinálni, gondolom, mintha megtörtént volna. Igaziban. Nem lehet mellébeszélni, mert akkor az emberek érzik, ez nem így volt, ez megint nem így volt, ez az egész nem igaz. Márpedig, ugye, az a legfontosabb, hogy minden olyan legyen, mintha megtörtént volna. De kérdezek én valamit, ha nem haragszik. Ha már eljött ide. Ha már olyan kedves.

SZOLNOKI: Elfárad. Halasszuk holnapra, jó?

EDE: Holnap, kedves uram, holnap. Mikor lesz az a holnap? Talán soha. És azonkívül nem vagyok fáradt. Csak tessék megmondani, ki lesz maga a filmben? Ezt tudni kell előre, nem? A gázoló? Vagy az, aki ott marad a földön? És az is nagy kérdés, hogy mit csinál majd a gázoló. Megáll, odamegy hozzá? Szalad a telefonhoz? Vagy fölszívatja magát a köddel? Eltűnik? (Tárgyilagosan.) Akkor este nagy volt a köd.

SZOLNOKI: Majd holnap mindent megbeszélünk.

EDE: És még egy, uram. A másikkal mi lesz? Megmarad? Meghal? Felesége van? Édesanyja van?

SZOLNOKI (szorongatva): Még nem tudok semmit.

EDE: Mert ha, például, ha otthagyta a fiút... a kerék még forog a földön... szóval ha a filmben ön volna az a bizonyos... Annak az embernek nincs többé egy nyugodt pillanata. (Másról beszél, de ugyanarról.) Én azt az embert, akárhol lesz, megtalálom. Nekem úgyse lesz más életem. Kikaparom a föld alól is. Az az ember úgyis énrám gondol mindig. Az úgyse tud kilépni a buliból. Ül a vacsoránál, és nem tud enni. Mondják a barátai, gyerünk ide vagy oda, szórakozni, nők után, és ő nem tud velük menni. Azt látja mindig, ahogy repülök, fejjel neki a járdának. És hogy a bukósisak... Nővérke, mi lett a bukósisakommal? (Más hangon, szinte tárgyilagosan.) Segít magának, amit én mondok? Én, ha választanék, már úgy értem, hogy ki legyek a filmben, én azt az illetőt választanám. Mutatnám az arcát, nappal meg éjjel, és mindig közelről. Ahogy fekszik az ágyon, és nem tud aludni, ahogy nem figyel oda a feleségére, a kisfiára, a főnökére. Szóval ahogy teljesen kikészül.

SZOLNOKI: Amíg meg nem bolondul.

EDE: Legalább.

SZOLNOKI: Akkor maga őt halálra ítélte.

EDE: Nem, nem halálra.

SZOLNOKI: Csak hogy kínlódjon?

EDE: Legalább.

SZOLNOKI: És maga szerint milyen ember lehet az az illető? Kisiparos, aki viszi a nőjét? Gyárigazgató? Vagy olyasvalaki, részeg alak, aki lopta a kocsit?

EDE: Nem tudom. Gyáva. Gyáva, mint egy tetű. Nem mer semmivel szembenézni.

SZOLNOKI: És ha ő mégis jelentkezne?

EDE: Nem jelentkezik.

(A színész lakásán.)

SZOLNOKI: Nem zavarsz. Gyere beljebb.

RENDEZŐ: Beszélnünk kell, Géza.

SZOLNOKI: Iszol valamit?

RENDEZŐ: Valamit tölthetsz. De csak egy kortyot, mert kocsival vagyok.

SZOLNOKI (kitörő haraggal): Akkor nem adok. (Gyanakvóan.) Mit akarsz tőlem?

RENDEZŐ: Hagyjuk a dührohamokat. Én nem a rendeződ, a barátod vagyok. Hol kezdtük mind a ketten? A béka feneke alatt. Az abszolút magyar reménytelenségben. És látod, te is, én is - menők vagyunk.

SZOLNOKI: Ki ne mondd ez a rohadt szót! Utálom, mint a leprát. Undorító. Menők vagyunk. Mi az, hogy menő? Ismered ennek a szónak a lélektanát? A környezettanát? Kik ezek a menők? A kiválasztottak? A gátlástalanok? Az élet királyai?

RENDEZŐ: Mégiscsak tölts valamit. És magadnak is. (Szelídítve.) Majd taxin megyek. Mi történt veled? Mi van veled napok óta?

SZOLNOKI: Mit akarsz tőlem? A gyónási készségem nulla. Jössz a tanmesével, hogy honnan jöttünk. Itt vagyok, és így vagyok. Ez nekem elég. És ha nem vagyok jó neked a szerepben, hát tessék, váltsál le. De a töltelékszavakat unom. Nem vagyok olyan állapotban.

RENDEZŐ (mint az idomító): Milyen olyan állapotban? Öt nap múlva főpróba, aztán premier. A darab gyönyörű, és te nagyszerű leszel.

SZOLNOKI: Leszek, de nem vagyok. Nem megy a dolog. Nem megy. Nem tudtam találkozni a figurával. És egyre kevésbé érdekel.

RENDEZŐ: Mert nem figyelsz oda, Géza. És ez nálad szokatlan.

SZOLNOKI: Lehet. Másra figyelek. Saját magamra. Kis mérlegkészítés, no! Ég a bőröm, a képem, mennyi mindent kaptam - ezt a kifényesített összkomfortos életemet -, és mit adok érte?

RENDEZŐ: Be vagy gerjedve. Ittál?

SZOLNOKI: Menj a pokolba! Olyan elképzelhetetlen, hogy az ember, egyszer az életben, egyszer ebben a kifényesített életben, hozzáméri a maga kis tetű lényét az igazihoz? Hogy kezdi figyelni az arányokat? Hogy megpróbál átlépni a frázisokon? Hogy szeretne leüvölteni a színpadról: nekem most semmi kedvem szórakoztatni önöket, tornáztatni a nevetőizmaikat, tisztelt közönség, nekem lenne valami saját mondanivalóm, átadni való üzenetem.

RENDEZŐ: Demagóg vagy te, Géza! Amikor minden melletted szól. Az utad fölfelé visz. A kritika lesben áll, hogy agyba-főbe dicsérjen. Jó. Ezt nevezem én átmeneti elmebajnak. Majd elmúlik. (A rádióbemondó szó szerint a balesetről szóló hírt olvassa.) Azért jöttem, hogy megbeszéljük... Hagyd azt a rádiót! (A rádió egyre jobban bömböl, a rendező is kiabálni kezd.) Azonnal zárd el. (Hirtelen csönd.) Ha akarod, külön is próbálhatunk. Bezárkózunk, és átvesszük mondatról mondatra, szóról szóra.

SZOLNOKI (kétségbeesetten): Nem érdekel. (Kis szünet.) Ne haragudj Péter, nem vagyok igazságos. Te mindig barátom voltál, a barátom, ezt én tudom. Most is, amikor úgy teszek, mintha elfelejtettem volna. És ez a szerep... Örültem a szerepnek, igen. Emlékezhetsz, már az első próbákon jól ment a szöveg. De aztán rádöbbentem valamire.

RENDEZŐ: Húsz éve vagyok a pályán, tudhatod. Láttam én már ilyesfélét, Föltekerődnek az idegek, ennyi az egész. A mi szakmánkban nem szokatlan. Ha nem volnának kint a plakátok, azt mondanám, halasszuk el. De így? Összeszedjük magunkat, nekifekszünk, koncentrálunk. És meglátod, nagyszerű leszel! Túljutsz ezen a válságon, mint egy tavaszi náthán. (Álnevetéssel.) Olyan vagy, mint egy lírai költő, aki csak akkor érzi magát szabadnak, ha boldogtalan.

SZOLNOKI (megkínzottan, fáradtan): Ez csak szellemeskedés. Másról van itt szó, Péter.

RENDEZŐ: Akkor beszélj. Tessék, nyugodtan. Nem kérlek arra, hogy bízzál bennem, megsérteném ezzel a barátságunkat. De arra igenis kérlek, hogy bízzál magadban. (Kis szünet.) Nem, látom az arcodon, ez neked retorika. Te Géza... emlékszel arra, amikor kirúgtak a főiskoláról? amikor elküldtek a MÁVAG-ba dolgozni, hogy bizonyítsam az osztályhűségemet? Ki állt akkor mellém? Csak te, a fiúk közül. Tanárok pedig titokban. (Kis szünet.) Most pedig, légy szíves, beszélj. Mi a bajod?

SZOLNOKI: Bele vagyok tekeredve...

RENDEZŐ: Miben? Mibe?

SZOLNOKI: A gyávaságomba. Az aljasságomba.

RENDEZŐ: Mánia. Nem igaz. Nem igaz, és az sem igaz, hogy ingyen kapod azt, amit kapsz, nem igaz! Az ilyen embernek nem lehet haszontalansági érzése. Az ilyen komoly művésznek, mint te vagy.

SZOLNOKI: Rutin, rutin, egyre több rutin.

RENDEZŐ: Aki úgy vergődik a szerepeiben, mint te? Akiben annyi a permanens nyugtalanság, mint benned?

SZOLNOKI: Az előbb kimondtál valamit, saját érveid ellenére. A kritika lesben áll, hogy agyba-főbe dicsérjen - így mondtad? (Agresszíven.) Így mondtad?

RENDEZŐ (mellébeszélve): Mert ilyen a szerepmemóriád. Ez a természeted. Mindig azt rögzíted, amire a többit építeni akarod. Rátapadsz egy szóra, egy mondatra, mint egy szívóállat. Ez színházban jó, mert attól vagy hiteles, hogy megkeresed a drámai vércsoportodat, hogy az önigazolás kényszerét érzed a legkisebb feladatban is. De az életben? Rögeszme.

SZOLNOKI: Kimondtad, hogy önigazolás. Én azt mondanám, önvédelem. A legtöbbször, és éppen akkor, amikor úgynevezett sikerem van, mindig azt érzem, ez ellen muszáj védekezni. Mert nem minden siker jutalom. Mi az, ami szervezi a sikert? Beletartozol egy klikkbe. Telerakod a játékodat könnyűséggel. Vagy befolyást szerzel magadnak, művészeten kívüli befolyást.

RENDEZŐ: Szóval minden siker manipuláció? A premier után majd ajánlok neked egy kitűnő orvost. Ne félj, nem divatos ideggyógyász - embergyógyász. Beszélgetőtárs.

SZOLNOKI: Ha igazán embergyógyász, akkor azt mondja majd nekem, tűnjön el! (Hosszú csönd után.) Ide figyelj, pajtás, elgázoltam egy embert, és otthagytam a földön. Ehhez mit szólsz? Péntek este történt? Na?

RENDEZŐ (elkínzottan fölnevet): Hülye barom! Fölütöd az államat, és figyeled a hatást.

SZOLNOKI: Úgy is, mint jellempróba. Hazajöttem, betolattam a garázsba, és lemostam a kocsiról a vért. Az egészet lefolyattam a kanálisba.

RENDEZŐ (inkább nyüszítve, mint jókedvűen): Gyűjtöd magadnak a megrendülést.

SZOLNOKI: Leültem ebbe a székbe, az ablakon puha, ragacsos köd. Leültem, és kinyitottam a rádiót. Tudod, milyen az ellátott ember. Kiválasztja a négy magnó közül az egyiket, és játszani kezd. A hírek előtt valami hülye operettduó. Parancsolod?

(Operettkettős, émelyítően sikongó, majd szöveg.)

RÁDIÓBEMONDÓ: ... a táviratkézbesítő állapota, mint a baleseti kórház ügyeletén közlik, még mindig életveszélyes. A fiatalember súlyos agyrázkódást szenvedett, és a bal lába összezúzódott. A gázoló, vagyis a cserbenhagyó személye ismeretlen. A rendőrség felkéri... (Hangja elúszik.)

RENDEZŐ: Nagyon ügyes játék. De mi akkor este együtt voltunk. Rossz az ellenalibi.

SZOLNOKI: Hány órakor, pajtás? Este tizenegykor. Egy partyn. Karácsony Lajos, volt vasbetonszerelő, jelenleg trösztigazgató villájában. Az igazgatóné, úgy is mint egykori újpesti fonónő, az ajtóban állt, és kezét nyújtotta kézcsókra. Én megcsókoltam a kezét, sőt megsimogattam a kezét, mert nem sikerült tökéletesen eltüntetnie az egykori göcsörtöket. Nem a jelenét emeltem a számhoz - a múltját. És még egyszer megcsókoltam a kezét.

RENDEZŐ (álmegkönnyebbüléssel): Na látod, na látod. Ennyi igaz az egészből... A kézcsók kitűnően sikerült.

SZOLNOKI: Jelentkeznem kellett volna a rendőrségen, de én ott lötyögtem közöttetek, a divatos társaságban, és megittam három pohár pezsgőt.

RENDEZŐ: Ide figyelj. Voltam én is úgy, hogy azt mondtam: ezt nem csinálom tovább. Nem szolgálom ki a mindenkori igazgatómat, a mindenkori instrukciókat, a mindenkori megalkuvást. Én is indultam valahonnan és valamivel. Nekem is volt ars poeticám. Aztán rájöttem valamire. A mérleg - ahogy te nevezed - nem kedvezőtlen. Tizenöt év alatt több volt a jó, mint a rossz. Minden nyavalygás, ellenszél dacára mégis csináltunk valamit. Nem is keveset. Például a nemzeti dráma, például Csokonai, Madách, Katona - például Illyés. És a nyugatiak közül is a legjobbak, a legemberebbek. Nemcsak a divat, nemcsak protokoll, de művészet, barátom, a magyar színházi kultúra folyamatossága. És ha fölfújtuk is, hogy így az új közönség, úgy az új közönség, azért az az új közönség létezik.

SZOLNOKI: Az egészből nem értesz semmit. Abból, ami rám tartozik. Elgázoltam egy embert, egy fiatal fiút, és elfutottam. Lemostam a vért a kocsiról. De annak, hogy otthagytam, hogy eltűntem, előzménye van. Kórtörténete.

RENDEZŐ: Nyugalom. Belátom, kemény a helyzet, de még egyszer: nyugalom. Egyelőre erről a gázolásról csak te tudsz meg én. Várj, várj, ne ess a képemnek. Én is úgy gondolom, hogy jelentkezned kell. De nem így, vaktában. Ha már elmulasztottad. És nálad vannak enyhítő körülmények. A premier előtti feszültség.

SZOLNOKI (üvöltve): Az isten verje meg. Hallgass, fogd be a szád!

RENDEZŐ: Értelek. Természetes, hogy olyan embernél, aki az idegrendszerével dolgozik, akit nem lehet hétköznapi logikával mérni... légy szíves, ne dühöngj, várj.

SZOLNOKI: Hagyd abba, nagyon kérlek.

RENDEZŐ: A fiút kártalanítjuk. Sőt gondoskodunk a jövőjéről. Most már világos minden.

SZOLNOKI (csöndesen, kiüresedve): Menj el, megkérlek.

RENDEZŐ: Jó, megyek. De ne felejtsd el, mi veled vagyunk.

SZOLNOKI: Hagyd abba.

RENDEZŐ: Én meg arra kérlek, hogy... próbálj aludni. Vegyél be altatót.

(A kórházban. Visszhangos szavak, köszöntések, léptek.)

SZOLNOKI: Kérem, nővér, bemennék a fiúhoz.

ILONKA NŐVÉR (jelentősen és csöndesen): Ne tessék.

SZOLNOKI: Tudom, hogy délelőtt az ilyesmi... (Furcsán, szétesve.) Mi az, hogy ne tessék?

ILONKA NŐVÉR: Már nincs a helyén.

SZOLNOKI (hosszú szünet után): Nincs?

ILONKA NŐVÉR: Éjfél után. Embólia.

RÁDIÓBEMONDÓ: ... a színház igazgatósága közli, hogy a bemutató elmarad. A jegyek árát visszatérítik.

(1972)