AZ IKERTÁRS

Játék hét hangra.

(Ebben a rádiójátékban különösen fontos néhány egyszerű hang határozott megkülönböztetése; például az ajtócsengőé és a telefoné, mert mindkettő gyakran szólal meg, sajátos jelentőséggel. A darab legterjedelmesebb anyaga egy folytatólagos telefonbeszélgetés. Igaz, hogy ez a játék egy fiatalember tudatán szűri át mondanivalóját, tehát szinte első személyben beszél, mégis fontos, hogy a másik hang, a fiatal nőé, ne torz mikrofonos hang legyen, mert az huzamosabb időn át elviselhetetlen, és ellentmond annak a szándéknak is, hogy itt két fiatal lény harcol egymásért. A női hangnál azonban mégis ki kellene fejezni, hogy másik dimenzióból hallani. A megoldásnak nagyon egyszerűnek kell lennie: kizárva minden misztifikálást, még a visszhangosítást is. De hát akkor milyen is legyen az a hang?)

TELEFONSZERELŐ: Így ni, kérem szépen. (A telefon apró csilingelése.) Ez már bekötve. Ez már a miénk. Megjegyzem, nagy szerencse, hogy ilyen gyorsan intézkedett a főnökség. Mert, ugye, maga, uram, evvel a gipszbe rakott lábával, szobához kötve, kérem, fiatal ember... és ilyen magányosan... Így legalább ez a telefon... Nézzük csak... (Hallani a jellegzetes tárcsakattogást.) Így ni. Kimegy a csöngetés. Halló! Itt Szabó Tizenhét Lajos beszélek. A bekapcsolást elvégeztem. Más megbízatás? Igyekezni fogok. (Leteszi.) Keze ügyében a telefon, ez mégis valami. És siettünk. Tekintettel voltunk a tekintendőkre. Igyekeztünk, uram. Ó, köszönöm, nagyon köszönöm, nem azért mondtam... És ha bármi adódik. Tessék csak Szabó Tizenhét Lajost kérni. Soron kívül. Gyors javulást. És az ajtóval mi legyen?

(Hosszú szünet, majd fémesen, ezüstösen csöng a telefon. A csöngetés hosszan kimegy, amíg a kagylót végre fölveszik.)

FIATALEMBER: Tessék!

FIATAL NŐ: Végre! Végre, hogy hallom a hangod! Egész délután tárcsázlak. És sehol semmi.

FIATALEMBER: Nem csodálom. Most kapcsolták be a telefont.

FIATAL NŐ: Mert bosszúálló vagy. Akaratos. Fölhúztad az orrod. Nem akartad fölvenni a kagylót, vagy... Volt nálad valaki? Lementem az utcára, felszálltam a harminckilencesre, idejöttem a környékedre. Néztem az ablakodat. Néha megláttam az arcodat az üveg mögött... Olyan volt, de ne haragudj... olyan kifejezéstelen... fehér és halvány, mint egy nagy ujjlenyomat.

FIATALEMBER. Az utcáról figyelsz?

FIATAL NŐ: Hát honnan? A foltos platán mellől. Egy csomó ázott levélen álltam, meghidegedett a talpam. Fél óráig dörzsölnöm kellett.

FIATALEMBER: Az én ablakom udvarra nyílik. És nincs platán.

FIATAL NŐ: Szeretem, hogy ilyen vagy! Ilyen absztrakt bolond! Jó, nincs utcai ablakod, és nincs platán. Se foltos, se folt nélküli. Elfogadom. Pedig mondok neked valami irtó vicceset. Ha most odamégy az ablakhoz, ha most balra nézel, akkor láthatod a fülkét, ahonnan beszélek. Tudom, a zsinór rövid. Tedd le a kagylót, gyere az ablakhoz. Egész nyugodtan. Várok.

FIATALEMBER: Az arcom? Ujjlenyomat az üvegen? (Haragosan.) Nincs utca és nincs telefonfülke.

FIATAL NŐ: Elfogadom, jó. Hagynám is az egészet, de megint zuhog. Nem lehet kilépni a fülkéből.

FIATALEMBER: A mi környékünkön nem esik.

FIATAL NŐ: Kopog a tetőn, az üvegen. Apró, kemény eső. És pillanatok alatt szétgurul.

FIATALEMBER: Nálam az ég mozdulatlan. Nagy, sötét felhők, de eső nincs.

FIATAL NŐ: Hát akkor isten megáldja. Maga egy süket púpos teve.

(Éles, erős csöngetés az előszobából: idegtépő alarm.)

FIATALEMBER: Nem akartam megbántani... De hogy is mondjam... Nem tudom elfogadni a tegezését... a közelségét... Nem tudom egyszerre készen átvenni, amiért egész életemben küzdeni szoktam... nem tudok felbontani egy nem nekem szóló levelet...

(A csengetés brutálisan megismétlődik.)

FIATALEMBER: Pedig szükségem volna magára. Mért nem mond valamit? Mért nem felel? Talán csak nem tette le a kagylót?

(Újabb csöngetés.)

FIATALEMBER: Könyörgök, ne legyen bosszúálló, szólaljon meg!

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel.

FIATALEMBER: Hát mégis itt vagy? Jó. Ez nagyon jó. Ez a lehető legjobb dolog a világon.

(Ismét csöngetnek.)

FIATALEMBER: Valaki folyton csönget, valami brutális marha, valami csengőmániás. (Kiált kifelé.) Nem tudok ajtót nyitni. Nem tudok leszállni az ágyról! (A telefonba.) Ne tegye le a kagylót, úgyis esik, dől ez az isteni jó eső, nehogy kimenjen a fülkéből... könyörgök magának, nehogy letegye.

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel. És ha azt mondod, hogy most már nem haragszol. Hányszor magyarázzam, én nem szemeztem azzal a pókkal, nekem szokásom, hogy visszanézek, ha belém bámulnak, igenis visszanézek... (Agresszív csengőhang.) De az a szivar speciel... az az almaarcú szivar... (Csengő.)

FIATALEMBER (kifelé ordítva): Ne csöngessen, hallja? Nyisson be, az ajtó nyitva, nem érti? Állat!

FIATAL NŐ: ... az én visszanézésem csak annyit jelent: mit bámulsz, te víziborjú? És hiába ereszted belém a szemed, nem érsz vele semmit... Én ezt a fiút szeretem, aki mellettem áll... ezt a kedves, szőke fiút.

FIATALEMBER (haragosan): Nem vagyok szőke!

FIATAL NŐ: ... és ezt te... ezt a visszanézést katasztrofálisan mellre szívtad.

(Hisztérikus csengő.)

FIATALEMBER (ordítva kifelé): Nem hallja? Nyitva az ajtó. (A telefonba.) Várjon egy kicsit, nagyon kérem, valaki csönget. (Leteszi a kagylót.) Most e miatt a csöngetős dög miatt le kell másznom az ágyról, az ajtóig mászni a repedt bokámmal. (Az ajtónál mondja.) Mondtam, hogy nincs bezárva.

AZ IKERTÁRS (mély, rezes, öreg hang): Jó estét kívánok. Elnézést kérek.

FIATALEMBER: Mivel szolgálhatok?

AZ IKERTÁRS: Ki kell hogy fújjam magam. Maga rettentő magasan lakik, fiatalember. Hetedik emelet! Amíg én a másodikról felcaplatok ide... kigurul a szívem. Szabad leülnöm? Betegség? Baleset?

FIATALEMBER: Ne oda tessék, ott a kézirataim vannak.

AZ IKERTÁRS: Bocsásson meg, de muszáj lihegnem. Hét emelet! Nem haragszik, ugye, ha kérek egy pohár vizet?

FIATALEMBER: Amint tetszik látni, a lábam gipszben. Talán egy kis szódavíz...

AZ IKERTÁRS: Szódavizet sose! Egyszerűen nem bírom. De ha megengedi, kimegyek a konyhába, ismerem a lakást, éppen maga alatt lakom, csak öt emelettel lejjebb. Ugyanaz a beosztás. Mintha a magaméban járnék.

FIATALEMBER (izgatottan a telefonba): Ne haragudjék, hogy megvárakoztatom, de ez a látogató... valami öregúr a második emeletről... valami hatalmas aggastyán... halló! halló! Hall engem? Mért nem válaszol? Mondjon valamit, könyörgök.

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel.

FIATALEMBER: Hát itt vagy? Hát mégis itt vagy? Ez nagyszerű! Egy bozontos öregúr, hallod?

FIATAL NŐ: Igen. Egy bozontos öregúr. Na és? Még mindig haragszol rám? Arra a pókra féltékenynek lenni? Az nem volt szemezés. A magam részéről a teljes undor. A teljes visszautasítás. Én csak téged szeretlek. Tehetek arról, hogy tetszem a férfiaknak? Hogy elmegy az alakom? Hogy megakad rajtam a szemük? Az anyámat vádold, ő szült!

AZ IKERTÁRS (a hangja minden beszélgetést elsöpör, magának követel minden figyelmet): Hál' isten, kicsit könnyebben vagyok. Leülhetek?

FIATALEMBER (kétségbeesve): Ne oda, azok a kézirataim!

AZ IKERTÁRS: A konyhája igazi agglegénykonyha. Poharat se találtam. Miből iszik maga, fiatalember, a tenyeréből?

FIATALEMBER: Ne haragudjék, de én most éppen beszélek valakivel.

AZ IKERTÁRS: Csak nyugodtan, ne zavartassa magát, megvárom. Az ilyen öregnek, mint én vagyok, korlátlan az ideje.

FIATALEMBER: Ahogy tetszik. (A telefonba.) Itt vagyok. Folytassuk. (Kétségbeesett csend.) Letette? Elment? Kilépett a fülkéből? Beszéljen, mondjon valamit! Azt nem lehet, hogy csak úgy... simán letenni a kagylót. Magára hagyni az embert!

AZ IKERTÁRS: Nem kell kétségbeesni, fiatalember, egy hosszú és nem egészen meddő élet tapasztalata mondatja ezt velem. Én például az első világháborúban pilóta voltam az olasz fronton, és elég annyi, hogy a digók lepuffantottak. Egy mesterlövész célba vett, és telibe talált. De én akkor se estem kétségbe. Zuhanás közben végiggondoltam az életemet. Három iksz volt mögöttem, harminc gyönyörű év, mert az első harminc a legcsodálatosabb.

FIATALEMBER: Tessék megmondani, hogy mit óhajt! Nem érek rá.

AZ IKERTÁRS: Majd kigurul a szívem! Öt emelet fölfelé! Csekélység.

FIATALEMBER: De hát mi tetszik?

AZ IKERTÁRS: Nem szabad sok vizet innom. A víz felhígítja a gyomorsavat. Nincs szódabikarbónája? Ugyan! Maga egyáltalán nincs fölszerelve. (Nem engedi szóhoz jutni a Fiatalembert.) Nagyon kérem, ne dühösködjék velem. A legkisebb izgalom is rettenetesen hat rám. Olyan érzékeny vagyok, hogy egyszerűen átveszem a mások izgalmát, és akkor... Ne nézzen ilyen dúlt szemekkel! Vegye tekintetbe a koromat, a tapasztaltságomat, a jóakaratot. Ne izgassa magát azzal a telefonnal. Tegye le szépen a kagylót, fújja ki magát - én nem tartóztatom, máris megyek -, aztán hívja vissza azt a bizonyos hölgyet, mert gondolom, hölgy lehet az illető.

FIATALEMBER: Visszahívni! Ha tudnám a számát! Ha tudnám, hogy kicsoda.

AZ IKERTÁRS: Szóval ismeretlen? Szóval téves kapcsolás? Akkor minek hajszolja magát? Ki tudja, ki az a nő? Micsoda veszedelmes perszóna. Engem a maga jó sorsa küldött ide.

FIATALEMBER (meggyötörten): Tessék megmondani, mivel szolgálhatok? Amint látja, uram, gipszben a lábam, nem érzem jól magam, szeretnék aludni.

AZ IKERTÁRS: Síbaleset? Megjegyzem, az idén még nem is havazott.

FIATALEMBER: Lelöktek a villamosról.

AZ IKERTÁRS: Ez az! A kegyetlen emberek! Betegállományba rúgni valakit a villamosról. Esetleg örökre megnyomorítani. Én azt mondom önnek, fiatalember, inkább a halál, mint egy öt centivel rövidebb láb.

FIATALEMBER: De hiszen maga sántít, uram!

AZ IKERTÁRS: De én mint pilóta sántultam meg, tehát háborúban, vagyis erkölcsileg teljesen tisztán. De úgy megrokkanni, hogy lerúgják az embert a villamosról - tehát nevetséges körülmények között -, hát kérem, ítéljen maga. Lehet-e úgy élni, hogy közben röhögnek a tragédiámon? Nyerje vissza nyugalmát, és örüljön, hogy megszabadult attól az ismeretlen nőtől. Minden jót magának. Túlságosan is igénybe vettem ezt a beteg szívemet. Szétpattannak az ereim, fiatalember. Jó éjszakát.

FIATALEMBER: De valamit tetszett óhajtani...

AZ IKERTÁRS: Nem érdekes. Sajnálom, hogy ennyire át kellett vennem a nyugtalanságát. Erős fiatalember létére eléggé önző. Most cipelhetem a maga lelkiállapotát. jó éjt.

FIATALEMBER (elkeseredve): Szép álmokat! (Kis szünet.) Halló... Hall engem, kérem? Most már nyugodtan beszélgethetünk, drágám. Ott még mindig zuhog az eső? Ne lépjen ki a fülkéből, megfázik... Elment? Letette? Nagyon egyedül vagyok, könyörgök, mondjon valamit!

FIATAL NŐ (jókedvűen, dallamosan): Csak ha tegezel.

FIATALEMBER: Hát itt vagy? Itt voltál végig? És hallgattál... mint egy virág.

FIATAL NŐ: Mint egy ázott kis macska a telefonfülkében. Kérhetek valamit? Gyújtsd meg valamennyi villanyodat. Szeretnék ebből a sötét fülkéből egy fényes pontra látni. A csillárt, a falikarokat, az olvasólámpád - mind, mind.

FIATALEMBER: Csillárom nincs. És az olvasólámpa is nagyon vacak. Most is az világít.

FIATAL NŐ: Ügyesen hazudsz. Olyan világos a szobád, mint egy akvárium reflektorfényben. Most már ne is magyarázz, kezdem érteni a humorodat. Örülök, hogy így látom a szobádat, kivilágítva. És téged! (Boldog panaszkodással.) Mert mindig sötétben találkozunk. Még a csókunk is félhomályos. Sokáig törtem a fejem, hogy elképzeljem a mosolyodat. De most ez a nagy kivilágítás! Ez jó. Tudod, hány óra van? Te jó ég! Muszáj menni! Reggel a meló, minden, aztán az anyám... Az eső is elcsendesedett. Jó lesz kilépni az utcára. Viszem magammal a világos szobádat. Hát szervusz, és aludj jól, most már elolthatod a villanyokat, mert nagy lesz a számla. Most már csak a kis olvasólámpád világít. Milyen okos fénye van! Fekszel a rekamién, átvilágítja a hajadat. Szervusz, szervusz.

FIATALEMBER: Ne menj! Mondd meg a neved, a címed. Van otthon telefonod?

FIATAL NŐ: Ismerem a humorodat! A nevem, a címem, a telefonom. Azonkívül is egy nagyon kövér úriember itt topog a fülke előtt, sürgős neki. Szóval aludj jól, és holnap hívj fel... Fölhívhatsz még ma éjszaka is. Szeretném hallani a hangodat.

FIATALEMBER: A neved! Mondd meg a neved!

FIATAL NŐ: Nagyon élethű a humorod.

FIATALEMBER: A címed! Ne tedd le, ha leteszed a kagylót, örökre elveszítelek. Mint egy kavics, amely eltűnik a vízben.

FIATAL NŐ: Örökre? Ezt milyen értelemben mondod?

FIATALEMBER: Amíg emlékezni tudunk egymásra.

FIATAL NŐ: Akkor még telefonálsz. Ma éjszaka. Szervusz, és aludj jól.

FIATALEMBER: Te, ide figyelj... Ha most nem mondod meg a neved, ha most nem válaszolsz... Nézz ki a fülkéből... én felgyújtom a szobámat...

FIATAL NŐ: Jól van, drága, nagyon jól csinálod. Máris lángol a szobád. Micsoda füst, micsoda kövér lángok. És az eső is megszínesedik. Nagyon ügyes vagy te, fiú, nagyon ügyesen rendezed. Most elindulok, és messziről is látom majd, ahogy ég a szobád, ahogy kiúszik a könyvespolcod...

FIATALEMBER: Követelem, hogy mondd meg, ki vagy és hogy hívnak! Nem akarlak elveszíteni. Válaszolj! (Hosszú csend.) Nem hagyhatsz most magamra! Hol az a telefonfülke? Meg akarom találni azt a fülkét. Mondj valami ismertetőjelet. Hogy szegfű van a kezedben. Hogy lila a sálad. Hogy kék sapkát viselsz. Beszélj! Halló! Halló!

(Éles, idegtépő csengő az előszobából.)

FIATALEMBER: Nézd, vége a mókának. Én nem ismerlek. Nem hallottam a hangodat soha. Nem hallottalak nevetni. De most már nem tudok meglenni nélküled.

(Csengő ismétlődik.)

FIATALEMBER: Halló! Mintha az egész világűr kussolna ebben a rohadt telefonban! (Újabb csengetés kívülről.) Ki az már megint? Tíz óra múlt, beteg vagyok, hagyjanak békén! (A telefonba.) Nagyon kérlek, felelj, mondj egy szót, jelezd, hogy itt vagy. (Csengetés.) Állat! Állat! Ne csöngessenek! Megyek, nyitom az ajtót.

AZ IKERTÁRS: Na végre. Súlyos szívbeteg ember vagyok. Én nem bírom ezeket a lépcsőket. Megszámolta már a lépcsőket? Száztizenkettő fölfelé. Mintha száztizenkétszer tipornék a szívemen. Muszáj leülnöm.

FIATALEMBER: Ne oda! Azok a kézirataim!

AZ IKERTÁRS: Rosszul vagyok, nem érti? Kérem, itt ez a csepegtetős gyógyszer. Legyen szíves, hozzon egy pohár vizet, és aztán hét cseppet, de pontosan hét cseppet...

FIATALEMBER: Mit akar tőlem? Én beszélek valakivel. Nem érek rá. (Fölveszi a kagylót.) Halló! Halló! Szólaljon meg. Mondjon egy szót.

AZ IKERTÁRS: A szívem. Kigurul a szívem!

FIATAL NŐ: Itt vagyok.

FIATALEMBER: Itt vagy? Tudod, hogy milyen boldoggá teszel?

AZ IKERTÁRS: A szívem! Segítség! A cseppeket!

FIATALEMBER: Várj, maradj a telefonnál. (Keserűen.) Hozom a vizet.

AZ IKERTÁRS: Ne haragudjon, de ez rosszullét... függönyök ereszkednek a szemem elé... Köszönöm. És most hét cseppet. Pontosan hét cseppet. Remeg a keze? Mért remeg a keze? Ej, ez a mai ifjúság! Ez nem hét, ez nyolc, ez kilenc! Meg akar mérgezni? A halálomat akarja?

FIATALEMBER: Bocsásson meg, megpróbálom újra.

AZ IKERTÁRS: Erre nincs idő. Adja ide azt a cseppentőt! Látja? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Nekem nem remeg a kezem. Pedig túl vagyok a nyolcvanon. Így, így. Jobban vagyok. Könnyebben vagyok.

FIATALEMBER: A telefon... mivel szolgálhatok?

AZ IKERTÁRS: Az előbb nem hagyott beszélni. Belém fojtotta a szót. Én azért vagyok magánál, fiatalember, Szabó Tizenhét Lajos, a telefonszerelő, diszkréten közölte, hogy maga az ikertársam. És azért vagyok itt.

FIATALEMBER: De hát mi közöm ehhez?

AZ IKERTÁRS: Ez az, mi köze hozzá? A közöny. Hetekig rettegtem, nem tudtam, kit kapok ikertársnak. Nálam a telefon életkérdés. (Nevetgélve.) Szabó Tizenhét Lajos jó emberem. Persze ennek is bizonyos anyagi érdekeltség az alapja. Azonnal beszólt: Kérem, az ön ikertársa egy magányos fiatalember. Én mindjárt tudtam, ez nem lesz jó. Magányos fiatalember szünet nélkül keresi a társait. Az ilyenfajta öreg, mint én, beletörődött, hogy nincs senkije, hogy bármikor végezhet vele egy roham. De maguk keresik egymást. Hangokkal, színekkel, szagokkal.

FIATALEMBER: Tessék végre megmondani, hogy mivel szolgálhatok.

AZ IKERTÁRS: Semmivel. Én szolgáltam egy felvilágosítással.

FIATALEMBER: Nagyon köszönöm.

AZ IKERTÁRS: Nincs mit. Hát ne haragudjon, hogy újra zavartam. (Megfiatalodott, kegyetlen hangon.) És azt a kagylót tessék visszatenni. De azonnal!

FIATALEMBER: Milyen jogon beszél így velem?

AZ IKERTÁRS: Az ikertárs jogán. Azért jöttem, hogy megmondjam, fiatalember: három perc a beszélgetési idő.

FIATALEMBER: Nyilvános helyen, de nem idehaza.

AZ IKERTÁRS: Mindenütt. (Hangot vált, újra a szánni való öregember.) Kérem, nem akarok én kellemetlenkedni. Csupán a megértését szeretném. Értse meg a helyzetemet. Egész nap a szobában ülök. A huszonnégy órából alig hármat alszom. És bármelyik pillanatban elkaphat a rosszullét. Hát az csak érthető, hogy szükségem van a telefonra. Az orvosom számát begyakoroltam, bármikor tudom tárcsázni. Ezt, ugye, meg lehet érteni?

FIATALEMBER: Kérem.

AZ IKERTÁRS: Nem akarok alkalmatlankodni, de ha ön órák hosszat beszél, az én telefonom órák hosszat néma. És megeshet, hogy engem is keres valaki. Bár az én kortársaim sorra eltávoznak. A múlt héten ketten is. Mind a kettő iskolatársam volt. Az egyik egy valamikori csipkegyáros, a másik nyugalmazott állami ítélet-végrehajtó. Magyarán: hóhér. Már gyerekkorunkban is nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell zsinegelni az egereket. Én boldogult édesapám intézetéből tucatszám loptam neki a fehér egereket. Az az ember értette a dolgát.

FIATAL NŐ: Halló! Most már muszáj mennem.

AZ IKERTÁRS (zavartalanul folytatja): Az utcára ki se teszem a lábam. Ülök a szobámban, és várok. És most, hogy tudom, mi ketten ikertársak vagyunk...

FIATAL NŐ: Miért nem felelsz? A szobád is teljesen elsötétedett.

AZ IKERTÁRS: Legyünk méltányosak egymáshoz. Egy öregember kéri ezt. Ne búsuljon, no! Látja, most egészen megkönnyebbültem. Ha nem volna gipsz a lábán, megkérném, kísérjen le. Van egy kis príma pálinkám. Pá, fiatalember, isten magával.

FIATALEMBER: Minden jót.

AZ IKERTÁRS: És tegye vissza a kagylót. Feltétlenül. (Kimegy.)

FIATALEMBER: Itt vagyok, drágám. Visszajöttem. Az öregember volt. De most már nem zavar senki. Éjszaka van, az öreg lenyelte a hét cseppjét, hajnalig békésen alszik. Mi pedig nem vesztünk egyetlen percet se többé. Hallod? Azt mondom: drágám. Olyan gyengédséget érzek irántad, hogy szinte szégyenlem magam. Rád bízom ezt az érzésemet. Rád bíznék mindent. A kézirataimat, a leveleimet, az újraoltási bizonyítványomat, mindent. Most nyugodtan feljöhetnél hozzám. Gyere, és beszélgessünk. Van egy tűrhető hősugárzóm, jól befűtünk, megfordítjuk a kulcsot a zárban, és senki, senki nem avatkozhat az életünkbe. A szerelmünkbe. Mert jól sejted, drágám, szeretlek. Látom is, ahogy mosolyogsz ezen. Szürkésbarna, nagy szemed továbbadja a mosolyt a szívednek. Azok közé tartozol, ebben biztos vagyok, aki az egész lényével képes jókedvű vagy szomorú lenni. Nem válaszolsz? Várj csak. Mit szólnál például ahhoz, ha elmondanék egy verset? Én ugyanis nagyon hiszek a versben. Mit szólsz például ehhez: "Fölment a toronyba, és látta, hogy ő a messzeség, - elment a mezőre, és tudta, hogy ő a búza - gyűléstermekbe lépett, és érezte, ő a remény - hazament, leült egy székre, és elmosolyodott." Ehhez sincs szavad? Pedig biztos, hogy nem idegen neked. Várj csak. Van egy lemezjátszóm. Elindítom. Hallod? (Néhány ütem Bartók Concertójából.) Ez sem? Pedig biztos, hogy örülsz neki. (Gyengéden, gyerekesen.) Hogy hívnak? Mi a keresztneved? Kérlek szépen, én most megmondom neked, de csakis a kölcsönösség miatt, hogy te is bizalommal légy: engem nem lökött le senki a villamosról. Semmi baja a bokámnak. Engem elhagytak, drágám, kiléptek az életemből. Itthagyott a feleségem. És azóta mindennap leterít egy horogütés. Elkezdtem inni, de nem bírja a gyomrom. Aztán naponként cseréltem nőt, de azt sem bírja a gyomrom. Most visszavonultam ebbe a szobába, és gondolkodom. És egyszerre beléptél te. Visszajöttél a másik helyett. Ideülsz mellém, leteríted az asztalt, megfőzöd a teát, kibontod a kekszet. Így van? Így lesz?

(Csöngetés kintről, de a Fiatalember nem zavartatja magát.)

FIATALEMBER: Azért hallgatsz, tudom, mert rám bízod a választ. Hogy úgy feleljek magamnak, ahogy tudok. Rám bíztad magad.

(Rövid, majd hosszú csöngetés, aztán dörömbölés. Hangok kívülről.)

FIATALEMBER: Tudod, hogy látlak most? Itt keringsz körülöttem, a telefonfülkében, mint egy űrhajóban. Így van? Igaz ez?

(Hangok kívülről: "Ki kell feszíteni... ")

FIATALEMBER: Megint kitaláltam a válaszodat. Beszélgessünk így, hajnalig. Jó? Akkor aztán hazaengedlek, mert muszáj aludnod is.

HÁZMESTER: Jó estét. Már megbocsásson, de... Látásból ismerjük egymást, én a házfelügyelő vagyok. Hát magának semmi baja? És nyugodtan telefonálgat? Éjfél után? Akkor ez vaklárma volt.

FIATALEMBER: Egy pillanat, drágám... mindjárt visszajövök... Mi tetszik, kérem? Csőrepedés van?

HÁZMESTER: Az ember a legrosszabbra gondol, maga meg fölényeskedik. Nem elég, kérem, hogy az ember veszi a fáradságot, és utánanéz, nincs-e valami baj... mert az öregúr, az ikertársa...

FIATALEMBER: Nem érdekel az ikertársam.

HÁZMESTER: Ha éppen tudni akarja, kell hogy érdekelje. Ő itt a legrégibb lakó, és amióta ház a ház, az ő véleménye itt nagyon is számít. És most maga miatt megint elkapta a szíve.

FIATALEMBER: Nem érdekel!

HÁZMESTER: Ez legalábbis felháborító, uram. A maga ikertársa, ez a tiszteletre méltó aggastyán, fölvert az álmomból, pedig amúgy is nehéz alvó vagyok... Azt mondja, órák hosszat süket a telefon. És hogy ő magával megállapodott, hogy leteszi a kagylót. És hogy maga rendes, tisztességes fiatalember. Ha pedig mégsem tette le a kagylót, akkor itt nagy baj lehet. Akkor maga rosszul van vagy elájult, vagy ilyesmi. És hogy nézzem meg. Ilyen ember ő.

FIATALEMBER: Amint látja, semmi bajom. És éppen egy űrhajóssal beszélgetek. Ha kinéz az ablakon, láthatja, itt kering a telefonfülkében.

HÁZMESTER: Így is jó. A bolondját járatja velem. Rendben. Akkor én beszüntetem ezt a több órás, szabálytalan telefonhasználatot. Visszateszem a kagylót. Így ni.

FIATALEMBER (csak késve döbbent a valóságra): Mit csinált? Tudja, hogy mit csinált?

HÁZMESTER: Helyreállítottam a rendet. Holnap pedig hívasson lakatost, mert ahogy jöttem befelé, az ajtó zárja megrongálódott. Jó éjszakát.

(Hosszú csend.)

FIATALEMBER: Szétbontottak. Elszakítottak tőled. Megint egyedül vagyok. Most mit kezdjek magammal? Fölveszem a kagylót. Az előbb még a hangod benne volt. Most semmi. Némaság. Nem vagy sehol, drágám, pedig az előbb még itt voltál. Itt, a tenyeremben. A hallgatásoddal is. Minél inkább nem feleltél, annál jobban értettelek. És most semmi. Nem mondtad meg a neved, a címed, a telefonszámod. A millió arc közül melyik a tiéd? És hogy találom meg a hangodat? Halló! Most vonal sincs. Most az öreg beszél. Kivel? Az árnyékaival, a volt osztálytársakkal, a csipkegyárossal és az ítéletvégrehajtóval. (Apró, ezüstös csengőhangok.) Letette. Van megint vonal! Ez jó jel. Megkönyörült rajtam. Halló! Van már vonal, de nem vagy benne. Néma telefonfülkék vannak benne, rossz szagú kis fülkék, és te már hazamentél. Halló! Semmi. (Leteszi a hallgatót.) Most hogy lesz reggel? Lesz-e reggel egyáltalán? (Kis csend után élénken cseng a telefon.) Igen! Igen! Itt vagyok, halló!

ÉBRESZTŐ (kellemes, lágy női hang, de mégis mikrofonhang): Hallom, kérem, hallom!

FIATALEMBER: Itt vagyok! Itt vagyok!

ÉBRESZTŐ: Ébresztő beszélek. Három óra harminc.

FIATALEMBER: Hogyhogy ébresztő? Milyen ébresztő?

ÉBRESZTŐ: Nem Léderer lakás?

FIATALEMBER (dühöngve): Nem! Nem Léderer lakás! Szó sincs róla, hogy Léderer lakás!

ÉBRESZTŐ: Akkor elnézést kérek, tévesen kapcsolt a készülék. Jó álmokat.

FIATALEMBER: Ne! Még ne tegye le.

ÉBRESZTŐ: Ne tessék viccelődni. Ha Léderer lakás, akkor ébresztő. Ha nem - akkor jó éjszakát. (Lecsapja.)

FIATALEMBER: Azért mégis megszólalt a telefon. Mégis megszólalt egy hang. Mégis megszakadt a némaság. Várjunk csak... (Tárcsázik hat számot.) Ébresztő beszél?

ÉBRESZTŐ: Huszonkettes ébresztő.

FIATALEMBER: Szíveskedjék engem fél óra múlva ébreszteni.

ÉBRESZTŐ: Négy órakor?

FIATALEMBER (örvendezve); Igenis, négy órakor.

ÉBRESZTŐ: Kérem a számot és a címet, visszahívom.

FIATALEMBER: A számot... őszintén szólva, még nem is tudom, hogy mi a számom. Egészen új a telefonom.

ÉBRESZTŐ: Az ilyen mókákat kikérem magamnak! (Lecsapja.)

FIATALEMBER: Azért húsz másodpercig csak nekem beszélt. Fogva tartottam húsz másodpercig. De kit tartottam fogva? Senkit. Belemarkoltam a levegőbe. Nincs egymáshoz közünk. Bármikor tárcsázhatom, de ha nem kérem, hogy ébresszen, felháborodik a hülye vicceimen. Miért nincs valami intézmény... valami olyasmi, ahol meghallgatják, hogy egyedül vagyok? Esetleg mondanának néhány részvevő szót, magnóról közvetítve, mindegy! Várjunk csak... mire jó a technika... (Hat számot tárcsáz.) Tudakozó?

TUDAKOZÓ (mikrofonhang) Hétszázötös tudakozó. Tessék.

FIATALEMBER: Ne haragudjon, hogy ilyen szokatlan időben zavarom, de én keresek valakit.

TUDAKOZÓ: Tessék mondani nevet, címet.

FIATALEMBER: Címről fogalmam sincs.

TUDAKOZÓ: Akkor a másik tudakozót tessék hívni. Jó éjszakát.

(Kattanás.)

FIATALEMBER: De melyik másik tudakozót? Szóval létezik ilyen tudakozó? Akkor el kell indulni a nyomon. De milyen nyomon? Azt mondta ez a nő, hívjam a másikat. Tehát komolyan vette az igényemet. Végiggondolta, mérlegelte, és válaszolt. Itt egy ember keres egy másikat. Kétmillió ember közül. És a tudakozó, amely objektív válaszokat kell hogy adjon, egyáltalán nem találta nevetségesnek, hogy én igenis keresek valakit. Most szépen tárcsázom a másikat. Neki aztán bevallom, a nevét se tudom annak, akit keresek. Ő megint továbbad. Egyre jobban szűkül a kör. Mindig közelebb kerülök az én kedvesemhez. Csak logika, csak kitartás - és egy kis detektívösztön. Vagy kutyaösztön. És nagy akarat. Nagy-nagy akarat. Nem félni a kudarcoktól. Tovább, mindig tovább. Lássuk azt a tudakozót...

(Éles csengetés az előszobából.)

FIATALEMBER: Újra itt az én ikertársam! Nagyszerű. Az egyetlen ember, aki ragaszkodik hozzám. (Kikiált.) Parancsoljon befáradni.

AZ IKERTÁRS: A házmestertől tudom, hogy nyitva az ajtó. (Nevetgélve.) A zár fölmondta a szolgálatot. Csak azért csöngettem... szokásból, illemből. Jó reggelt. Vagy jó hajnalt. Ha megengedi, leülök. Ó, bocsánat, a kéziratai.

FIATALEMBER: Nem tesz semmit.

AZ IKERTÁRS: Ennyi papír. Valami íróféle?

FIATALEMBER: Írogatok.

AZ IKERTÁRS: És hová? És minek? Ne haragudjék, hogy így kérdezem, de én nem olvasok semmit. Ötven éve, hogy abbahagytam az olvasást. És miket szokott írni?

FIATALEMBER: Hosszú tanulmányokat.

AZ IKERTÁRS (együttérzően): Hosszú tanulmányokat! (Szünet.) Már nem is kérdi, hogy miért vagyok itt? Hogy minek köszönheti a szerencsét? Nézze, hajnalodik. Milyen szürke, milyen kietlen ez az udvar. Ezek az egyforma ablakok. Tudja, kérem, az éjjel alaposan megrémisztett. Az volt az érzésem, hogy maga... olyan kényszerképzet, ha nem haragszik... magam előtt láttam, hogy ájultan fekszik a padlón, és zuhanás közben lesodorta a telefont... és hogy ezért nincs vonal. Hát kizavartam a házmestert a jó meleg ágyból. Ugye, nem haragszik, ennyivel tartozunk egymásnak. De úgy látom, maga mégis neheztel, fiatalember. Ez nagyon rosszul esne, egyenesen fájna, fiatalember. Nem szabad haragudni egy tehetetlen vénemberre, egy aggastyánra, akinek csak napjai vannak. Mit napjai, órái! A fiatalok lehetnének belátóbbak. Átérezhetnék egy magamfajta tehetetlen öreg helyzetét. De belátás, finomság, érzékenység - az nincs. Csak önzés. Bárhová néz az ember, mit lát? Önzést meg durvaságot. (Nagyon kedvesen, nagyapai hangon.) Említette ez az ügyetlen házmester, hogy véletlenül, akarata ellenére kettévágott egy beszélgetést. Higgye meg, elöntött a vér dühömben. Ilyet csinálni, beletenyerelni egy ember magánéletébe! És ugyebár, ez az a hölgy, akinek nem tudja a nevét, a telefonszámát? Nagyon szomorú vagyok, fiam. A legtávolibb remény sincs, hogy megtalálják egymást. Várjon csak! Talán egy hirdetés... "Kérem azt a hölgyet, akinek nem tudom a nevét, akiről tulajdonképpen az égvilágon semmit se tudok, hogy hívjon fel." Persze ki az a normális ember, aki ilyesmire jelentkezik? Bár, ha meggondolom... ha logikusan végiggondolom... nem jobb ez így? Mert mit hozott a maga életébe, fiam, ez az ismeretlen nő? Állandó feszültséget. Állandó rettegést, hogy bármikor elveszítheti, mégpedig végleges érvénnyel. És még valamit. Súlyos lelki válságot. Mert nem tudom elhinni, hogy nyugodt lélekkel foglalta le azt a telefont, miközben jól tudta, hogy ugyanennyi időre kikapcsolja az enyémet. És azt is tudta, hogy nekem egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a telefon. Hát nem jobb így, fiam? Legalább megszabadul a lelkiismeret-furdalástól. És azonkívül. A tartós érzelem süketté tesz. A tartós érzelem nem egyéb, mint kötéltánc. És közben saját önzésünket egyensúlyozzuk. Ahogy a maga nyílt, becsületes arcát nézem, nem gondolhatok másra, magának is teher volt az a nő a vonal túlsó végén. Mosolyog?

FIATALEMBER: A megkönnyebbült lelkem mosolyog.

AZ IKERTÁRS: Minden oka megvan rá. Érezze úgy, mintha egész életén keresztül magára vigyáztam volna. Fogadjon el tapasztalt nagybácsijának.

FIATALEMBER: Talán eljön az a pillanat, amikor tegezni tetszik.

AZ IKERTÁRS: Ezt az egyet nem. Ilyen közel senkit sem engedhetek magamhoz. De azt megígérem, a sorsával ezután is törődni fogok.

FIATALEMBER: Ezután is? Meddig? Az előbb azt tetszett mondani, hogy nem sok van hátra.

AZ IKERTÁRS: Nevetni fog, fiam, sokkal, de sokkal jobban vagyok. Most meg se kottyant az öt emelet. Hallgassa a lélegzetemet. Szabályos. Itt a pulzusom. Tessék. Normális. Tudja, fiam, néha magam is úgy gondolom, hogy már sok ezer éve élek. És mintha magával is találkoztam volna vagy tízezer évvel ezelőtt. Persze azzal a kis helyesbítéssel, hogy akkor... (Egyre vidámabban.) ... nem volt még telefon. Ha jól emlékszem, maga állt egy sziklán, és fáklyával integetett... és az a lány valahol egy másik szikláról visszaintegetett. Aztán ugyanúgy történt a dolog, mint most a telefonnal. (Kissé elfáradva.) Maga foglalkozik írással, és nekem van fantáziám. Hanem ez a nevetés kifárasztott... egyszerűen nem bírom fizikummal a nevetést. És akkor még ez az átkozott humorérzékem hozzá! Mit szól ehhez a reggelhez? Ahogy végigömlik a nap az ablakokon, és felébreszti az embereket. Mert higgye meg, ha volt is egy-két előnytelen mozzanat az ismerkedésünkben, nekem fontos az emberek dolga. Mondhatnám úgy is: az emberiségé. Fordul az időjárás, vége a ködnek, az esőnek, az enyhe depressziónak - jönnek a ragyogó hideg napok. Szép ez a reggel. Nagyon szép. És boldog vagyok, hogy mindent tisztáztunk egymás között. Látom azon a jó, becsületes arcán, hogy igazat ad nekem. (Éles csöngetés az előszobából.) Én itt vagyok. Akkor ki lehet az, aki ilyen korán csenget?

FIATALEMBER: Lökje be! Nincs bezárva.

TELEFONSZERELŐ: Nagyon jó reggelt kívánok. Csak a telefonszerelő, kérem, Szabó Tizenhét Lajos. Bocsánat a korai zavarkodásért, de hiba van a kréta körül. Letoltak keservesen, mondhatom. Az igazat szólva, igazuk is van. Elnéztem a kiírást. Magának, fiatalember, még nincs előjegyezve telefon. Tévedésből lett bekapcsolva. A maga alatti lakó az illetékes. Így aztán, sajnos, vissza az egész.

FIATALEMBER: Már két éve kérek telefont.

TELEFONSZERELŐ: De még nem került sorra.

AZ IKERTÁRS: Tudja, mennyit vártam az első telefonomra? Mondjon egy kerek számot. Kerek tizenegy évet.

TELEFONSZERELŐ: Az tévesztett meg, hogy itt már van vezeték. Eltájolódtam. Most aztán vissza kell csinálni. A szomszédé a telefon.

AZ IKERTÁRS: Miféle ember?

TELEFONSZERELŐ: Ártatlan lélek. Beteg, öreg bácsi. Szívbajos.

AZ IKERTÁRS (dühöngve): Szívbajos? Gyűlölöm a szívbajosokat. Most majd ráül a telefonra, és ott marad. Hogy neki az orvosa meg a külvilág! - Ismerem én az ilyen pofákat. Önzés a köbön. Mert higgye meg, fiam, az öregek, azok csak önzőek igazán. Az egész emberiség az ő életük körül forog. Semmire sincsenek tekintettel. Ifjúság, szerelem, jövő, családalapítás - az nekik mind nulla. Most aztán mi lesz? Magával szemben, fiatalember, még voltak eszközeim. Ha más nem, számítottam a sajnálatára. De kit szánjon bennem egy hasonló valaki? A saját érveit nem lesz bolond önmaga ellen fordítani. Azt mondom: beteg vagyok. Azt feleli majd ő: én még betegebb. Félek a rohamtól? Ő még jobban. Kell a biztonság, hogy bármikor ott legyen a telefon? Neki még inkább kell. Ugyanabba az áramkörbe vagyunk kapcsolva. Szörnyű. Ennél lesújtóbbat nem is közölhetett volna, Szabó Tizenhét Lajos. És, gondolom, hogy ez az öreg megtömte magát borravalóval. A saját oldalára állította. Jellemző. Hát akkor kezdődik elölről az egész. Küzdelem az elemi jogokért. Hogy nekem is jusson két perc a huszonnégy órából!

FIATALEMBER: Kérem, kedves telefonszerelő kartárs... szeretnék mondani valamit.

TELEFONSZERELŐ (a magáét ismétli): Nálunk ugyan előfordulni előfordulhat egy hibás kiírás, de elég gyorsan észreveszik. Az ellenőrzés a helyzet magaslatán. És akkor nincs mese.

FIATALEMBER (aki ugyancsak a magáét folytatja): ... mi lenne, kedves telefonszerelő kartárs, ha lenne olyan szíves, és adna némi haladékot? Csak haladékról van szó!

TELEFONSZERELŐ: Hogy tetszik ezt gondolni?

AZ IKERTÁRS (közbekotyogva): Nincs jogi alapja. Egy tévedést prolongálni? Egy elnézést állandósítani? Tudom, magam ellen beszélek, de az igazság mindenekelőtt. Én már ilyen fajta vagyok. Egyszer, még az első világháború után...

FIATALEMBER: Nagyon megkérném magát, telefonszerelő kartárs. Súlyos emberi indokaim vannak. Kis haladékot kérek. Nem sokat... holnap reggelig. Csak holnap reggelig ne kapcsolja ki a telefont. Várok egy hívást.

AZ IKERTÁRS: Talán a csodát várja.

FIATALEMBER (kihívóan): Igen, így is lehet mondani.

TELEFONSZERELŐ: Megmondta az öregúr, és jól mondta, nincs rá jogi alap.

FIATALEMBER: Nem is jogi alapon kérem, szubjektív alapon.

TELEFONSZERELŐ: Olyan nincs nekem.

FIATALEMBER: De van nekem. Nézze, mondhatja, hogy zárva találta a lakást. Hogy nem vagyok idehaza. Dörömbölt, összeszaladt a ház, de sehol semmi.

AZ IKERTÁRS: Mondhatná. De ha elővigyázatos, ha nem akar fegyelmit magának, mégse mondja. Mert van itt egy tanú, aki tudja, hogy a lakás nincs zárva. (Furcsán nevet.) Nem is lehet zárva, mert a zár nem szuperál.

FIATALEMBER: Nagyon megkérem, Szabó Tizenhét Lajos... csak holnap reggelig. Nekem ez életkérdés.

AZ IKERTÁRS: Beteges dolog egy nem létező nőt hajszolni. Annyi a valóságos nő, fiatalember. Lemegy az utcára, fog magának egyet. Elviszi eszpresszóba, moziba, fölhozza ide - senkinek sincs ebbe beleszólása. Úgy tudom, a családi helyzete meglehetősen meglazult... hogy a kedves felesége... igazán csinos, üde teremtés volt...

FIATALEMBER: Hallgasson, kérem! (Más hangon.) Kérem, Szabó Tizenhét Lajos, holnap reggelig... nekem ez sokat érne, én ezt honorálnám.

TELEFONSZERELŐ: Nem azért mondom, de az emberiesség is valami.

FIATALEMBER: Nagyon hálás lennék magának.

TELEFONSZERELŐ: Nem azért mondom, de voltam fiatal én is.

FIATALEMBER: Huszonnégy óra haladék. És holnap ilyenkor viheti a készüléket. Nekem ez sokat érne.

TELEFONSZERELŐ: Nem azért mondom, de voltam szerelmes én is. Persze a múltban.

AZ IKERTÁRS: Tartsa magát a szabályzathoz! Maga pedig, fiatalember, miért kapálódzik? A nőt, akivel a véletlen összekapcsolta, elvesztette. A telefonját tévedésből szerelték fel. Az csak törvényszerű, hogy azonnal kikapcsolják, amint fölfedezik a tévedést. Igenis, korrigálni kell a véletlen baklövéseket. Az emberi életet nem a véletlenek, hanem a szigorú elhatározások mozgatják. A remény olcsó metafizika.

FIATALEMBER: Huszonnégy óra reményhez van jogom.

AZ IKERTÁRS: Akár huszonnégy évi reményhez is, de nem a többiek rovására. (Szelíden, nagyapaian.) Nézze, fiam... azt hiszi, nekem nem jobb, hogyha a magáé marad a telefon? Hiszen annyit fáradoztam magával... több ezer lépcső fekszik a munkámban. És most már ismerjük egymás gondolkodását. És azt is tudom, hogy az egyetlen akadály, az a nő a vonal másik végén, nincs többé, megszűnt. De mégis, első a rend. Legyünk lelkiismeretesek.

FIATALEMBER: Huszonnégy óra, kedves telefonszerelő kartárs. Én nagyon megköszönöm a jóságát. És megfizetem a türelmét. A jóságát. A türelmét. Megköszönöm. Megfizetem.

TELEFONSZERELŐ: Hát jogi alapja nincs, jól mondta az öregúr, de elvégre nem dől össze a világ. Én is tudom, hogy mi a szív. Hát jó... maga felszívódott... legyen így. Nem ezért mondtam, kérem. Nem a pénz miatt. Köszönöm, nagyon köszönöm. (Kemény hangon.) De holnap reggel aztán itt vagyok. És nincs több haladék. A jószívűségnek is van határa. És nem okos dolog visszaélni ezzel. Hát akkor holnap. Jó napot.

AZ IKERTÁRS: Ej, ej, ej. Mit tesz a szerelmi vakság. Rábírt egy tisztességes szerelőt, hogy elhanyagolja a kötelességét. Szabó Tizenhét Lajosnak nyugtalan éjszakát okozott. Nem mer a fölöttesei szemébe nézni ezután. Félretolja majd az ebédet, goromba lesz az asszonnyal, nem ad mozipénzt a gyerekeinek. Ezt mind maga okozza. A maga rögeszméje. Nem férfihoz méltó ez. Sajnálom magát, fiam. Reménykedik, költi a pénzét, kerget egy fantomot. És sehol semmi. A telefon néma lesz, ezt beígérem magának. Mire vár? Ha nem veszi rossz néven, mondanék valamit.

FIATALEMBER: Nekem már mondhat bármit! Nagyon jókedvű vagyok.

AZ IKERTÁRS: Minek ücsörög idehaza? Igaz, a lába gipszben. De ettől még vidáman dolgozhatna, ha nem veszi rossz néven.

FIATALEMBER: Várom a hívást.

AZ IKERTÁRS: Lány nincs. A telefon néma. És maga várja a hívást. Mi ez, ha nem rögeszme? Egészséges fiatalember, aki így pusztítja magát. Jó, nem megy dolgozni, akkor üljön be egy moziba. Játsszon egy biliárdpartit. Mire vár? Holnap reggel kikapcsolják a telefont. Holnap reggeltől én se zaklatom többé. Látogatásaimat, legalábbis önnél, örökre beszüntetem. Mire vár?

(Tisztán, ezüstösen megszólal a telefon.)

AZ IKERTÁRS: Ne vegye föl, ne élje bele magát egy rögeszmébe. Úgyis téved.

FIATALEMBER: Engem keresnek.

AZ IKERTÁRS: Ugyan, ugyan. Ez nem is a maga telefonja. Kiderült. Várjon, majd én. Maga csak ne izgassa magát. (Fölveszi.) Hallom. (Leteszi.) Nem szólt bele senki.

FIATALEMBER: Ehhez nem volt joga.

AZ IKERTÁRS: Mihez? Amíg maga idebicegett, én előzékenységből fölvettem, nehogy elmulasszunk valamit. Segíteni akartam, mint mindig. De nem szólt bele senki. Kóborol az áram, ez az egész. Itt is, ott is csönget a telefon, és sehol semmi.

(Ugyanolyan tisztán, kedvesen cseng a telefon, mint az előbb.)

FIATALEMBER: Nehogy hozzá merjen nyúlni! Menjen odébb! Menjen odébb, mert... (Fölveszi.) Halló! Halló! (Kétségbeesve.) Halló!

AZ IKERTÁRS: Na látja, kérem. Kóborol az áram.

FIATALEMBER: Könyörgök, szólaljon meg. Nagyon kérem, szólaljon meg!

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel.

(1966)