A PIROS OROSZLÁN

Az Útkaparó monológja

ÚTKAPARÓ: Főváros lettünk. Ideköltözött a kormány. Az ország csücske lettünk, de a szíve is. Veszettül dobog ez a csücsök. Itt nyomtatják az újságokat. Megérkezett az állami ítéletvégrehajtó. Köztisztviselő. Nyugdíjas állás. A nyugdíjat folyósítani kell. Ezt én mondom, az útkaparó. Persze az én szavam! Egyáltalán minek ide útkaparó? A tankok elvégzik. Nincsenek többé utak. Azelőtt azt mondtuk: mi vagyunk a határ. Határ sincs. Akárki átlépheti. Az egész ország, úgylehet. Én is itt vagyok a régi vámházban. Behúzódtam ide. Már mindent elvámoltak. De én itt maradok, mert nem bocsátottak el. És azért is, hogy lássak és halljak. Na meg a nyugdíj miatt. A nyugdíjat folyósítani kell. Akárki lesz az úr, folyósítani kell. (Ütemes menetelés, induló, vezényszavak.) Leventék. Tegnap még cucli volt a szájukban. Nyalóka. Nem szokták meg a mundért, de szeretik. Viszik őket kifelé. Emberanyag.

HANGSZÓRÓ: Katonáink színe-java a Német Birodalomban nyer új, korszerű kiképzést.

ÚTKAPARÓ: Aztán jönnek mások is. Reggel bocskoros férfiakat tereltek. Görögök. Görögök. (Csoszogó menetelés kövesúton.) Némák voltak, mint a kő. A foglyok a földet nézik, nem énekelnek, nem szólnak. Nem vezénylik nekik, hogy: nóta! Egy-kettő, egy-kettő, bal-jobb, bal-jobb! Emberanyag. (Újabb hosszú, csoszogó menetelés.) Ezek meg románok itt. Ezek is némák, mint a kő. Emberanyag. Na, ti rácok, bunyevácok! Megy mindenki kifelé. Kieresztik őket, mint a vért. Emberanyag. (Hosszú csönd.) Úgy látszik, én vagyok itt a portás. Viszik a hullajelölteket. Emelem az ujjam a sapkához. Az aranyozott zsinórhoz. Szebb jövőt! Adjon isten, uraim, szebb jövőt!

1

(A Piros Oroszlán ivójában.)

1. VENDÉG: Aztán hogyhogy ennek a kocsmának ilyen marha neve van: a Piros Oroszlánhoz?

KOCSMÁROS: Régi história ez, szerkesztő úr, nem érdemes vele törődni. A cégtáblát, amin rajta volt az oroszlán, még az előző gazda levitte a pincébe.

2. VENDÉG: Régi, nem régi, van időnk, háborúban ráér az ember. Halljuk csak a mesét!

KOCSMÁROS: Meg aztán, elnézést a szóért, de záróra ideje lenne.

3. VENDÉG (a legjellegzetesebb hang, éles, szabatos, a szándéktalanság mögött félelmetes): Záróra! Micsoda záróra? Míg az ország vérzik, maga zárórát csinál?!

KOCSMÁROS: Háború van, statárium van, szigorúak a rendelkezések, be kell látnunk, kérem... A város tele mindenféle urakkal, kormány, főhadiszállás, miegymás. Könnyen kitekerik az ember nyakát.

3. VENDÉG: Nem kell begazolni, főnök úr. Teája van?

KOCSMÁROS: Van, kérem.

3. VENDÉG.: Akkor hozzon egy rumot, tea nélkül! (Röhögés.) Mire vár? Rumot mondtam. A záróra pedig a mi gondunk.

KOCSMÁROS: Igenis, kérem. Hozom. (El.)

2. VENDÉG: Megszívja magát, mint a poloska, kövérre hízik a vérünkön, és még hogy záróra!

1. VENDÉG: Az ilyen paraziták szeretnek a jogra hivatkozni, a rendeletekre. (Átmenet nélkül.) Máma nyolc feketézőt állítottak a falhoz. Harcoló katonáinktól vonják el a zsírt.

KOCSMÁROS: Tessék parancsolni, a rum.

1. VENDÉG: Én kíváncsi vendég vagyok, tatus, halljuk a mesét!

2. VENDÉG: Újságíró létedre csak kíváncsi lehetsz.

TÖBBEN: Halljuk!

KOCSMÁROS: Mondom, nem nagy ügy. Vagy száz évvel ezelőtt élt itt egy olasz piktor, a mi hideg hegyeink között. Valami szicíliai.

1. VENDÉG: A disznó taljánja! Ezek is jól benne hagytak minket!

2.. VENDÉG: És a románok? Azok nem?

KOCSMÁROS: Szóval ez a piktor örökké fázott. Vacogott, reszketett, pálinkával melengette magát. Ha jutott neki! Egyre csak azt mondta, hazamegy, hazamegy. De sose ment. Állítólag egy lány miatt maradt. A képei meg a kutyának se kellettek. Így vette ide aztán a régi kocsmáros, irgalomból. Itt a söntés mögött van egy kamra, az volt a szállása. Sokszor egy hétig föl se kelt a vackáról. Egyszer hálából azt mondta a kocsmárosnak: nahát, maga jó ember, magának van szíve a művészhez, festek is magának, öreg, egy olyan cégtáblát, hogy még Bécsből is idejönnek megcsodálni!

1. VENDÉG: De snapsz is kellett a művészethez, mi?

2. VENDÉG: Kell, a jó mindenit! Művészethez, mindenhez!

KOCSMÁROS: Így aztán festett egy oroszlánt. Eleinte úgy képzelte, hogy sárga, aztán, hogy lila. A végén átmázolta pirosra, mert a többi színből kifogyott. "Ez a maga nemesi levele - így mondta a kocsmárosnak. - Ehhez tartsa magát!" Lehetett még elgondolása, de közben meghalt.

1. VENDÉG: Hát ez elég szimpla mese.

2. VENDÉG: Ezt nem lehet nagybetűkkel kinyomtatni. És hol az a cégtábla?

KOCSMÁROS: Valahol a lomok között. A pincében. Vagy a padláson.

3. VENDÉG: (kitörő nevetéssel): Az a talján! A piszok csalója! Meghalt! Ő is különbékét kötött! És a nyakunkon hagyta a piros oroszlánt!

(Nagy, általános nevetés.)

KOCSMÁROS: Elnézést kérek, de erre jöhet az őrjárat...

3. VENDÉG: Őrjárat?

2. VENDÉG: Már megint a zárórával kezdi?

3. VENDÉG: Vegye tudomásul, hogy én vagyok az őrjárat. Mit bámul?

KOCSMÁROS: Behúzom a külső ajtót, és az urak maradhatnak, ameddig kedvük tartja.

HANGOK: Egészségünkre!

(Tulipán János ítélet-végrehajtó lép be.)

TULIPÁN: Békességes jó estét!

KOCSMÁROS: Záróra, alázatosan.

TULIPÁN: Nekem nem. Én ezentúl itt lakom. Itt a beutalás. A kormánybiztos úr aláírása. Tulipán János vagyok. Állami ítélet-végrehajtó.

3. VENDÉG: Isten hozta, Tulipán úr! Töltsetek, fiúk! Isten hozta közöttünk! Tartsunk egy kis szakmai megbeszélést?

TULIPÁN: Több komolyságot, uraim. Nekem hivatásom van. Feleségemmel és kislányommal költöztünk ide. Zongora van? A kislányom most tanul zongorázni. Schubertet játszik. A beutalás három szobára szól.

KOCSMÁROS: Zongora van. A tulajdonos szobájában... de... itt valami tévedés lesz, méltóságos uram.

TULIPÁN: Jogi személy vagyok, de nem méltóságos. Angliában ilyen pozícióban még lord is lehet az ember.

KOCSMÁROS: Az igaz, hogy a tulajdonos elköltözött, de összesen négy szoba van odafenn. És nekem is laknom kell valahol, meg a feleségemnek meg a kisegítő személyzetnek, egy kis árva lánynak, akinek az édesapja hősi halált halt az orosz fronton. És egyetlen szem fiam Fehérvárnál harcol, az első vonalban.

TULIPÁN: Tehát vitatja a beutalás körültekintő gondosságát!

KOCSMÁROS: Dehogy vitatom én, méltóságos uram!

TULIPÁN: Nékem elég lenne két szoba is, de nem korrigálhatom a felsőbbség intézkedéseit. Én mindig engedelmeskedtem a törvénynek, a parancsnak, az előírásoknak. Betartottam a szabványokat, a jogszokásokat. Engem senki se vádolhat, hogy ártatlan vér tapad a kezemhez. Az én kezem tiszta. Azért maradtam a helyemen. Mondták is az urak: kormány helyzete labilis, Tulipán helyzete stabil. Tehát reggelre kiüríti a három szobát.

KOCSMÁROS: És én? És a családom? A kislány? A hadiárva?

TULIPÁN: Nagyon sajnálom, be kell tartanunk a rendelkezéseket. És maguk főznek majd miránk. Hogy főz a felesége? Nekem diétás koszt kell, a magas vérnyomásom miatt!... Azt hiszem, értjük egymást.

3. VENDÉG: Itt valami hibázik a kréta körül, tisztelt kolléga úr.

TULIPÁN: Nekem tetszik szólni?

3. VENDÉG: Nekem is van egy kis beutalásom. Két szoba. Ahol éppen van, ott. És a nemzetvezető írta alá, tessék, saját kezűleg.

KOCSMÁROS: Ennyi szoba nincs is. Nem is szólva, hogy a kocsma tulajdonosa - mert én csak bérlő vagyok, kérem - átmenetileg Burgenlandba költözött a rokonaihoz, és a nagyszobában raktározta el a bútorait, és az egészet hatóságilag lepecsételtette.

TULIPÁN: Megkérvényezzük azt a lepecsételt szobát.

3. VENDÉG: Vagy egyszerűen leverjük azt a pecsétet.

TULIPÁN: Azt már nem! Én jogi személy vagyok. Megkérvényezzük.

3. VENDÉG: Hogy lássa, ki vagyok, a két szoba közül az egyikről lemondok.

TULIPÁN: No igen, ez már valami. Ez tónus. Majd elosztjuk valahogy. És ha már itt tartunk...

3. VENDÉG: Üljön le közénk, Tulipán úr! Állva még egyezkedni se lehet. Tölthetek?

TULIPÁN: Nem leszek ünneprontó, bár a vérnyomásom miatt tilos.

KOCSMÁROS: Nem azért mondom, kérem, de tíz óra múlt. A záróra - záróra.

3. VENDÉG: Ha megengedik az urak, közös akarattal meghosszabbítjuk.

(Taps, helyeslés.)

2

(A kocsmárosék szobájában.)

KOCSMÁROS: Hát ez a nagy helyzet, Aranka. Mehetünk a söntés mögé, a kisraktárba.

ARANKA: Az csupa nedvesség meg penész! Ezt jól elintézted!

KOCSMÁROS: Én intéztem, én?

ARANKA: A gyávaságod. Hogyan zsúfolódjunk be hárman abba a lyukba? Jogunk van egy szobához idefent! Miért nem nyitottad ki a szád?

KOCSMÁROS: Ha kinyitom a szám, elveszik a jogot. Vagy mehetek a frontra. És amíg ez tart, én fogom a pofámat.

ARANKA: Amíg ez tart. És mit gondolsz, meddig tart ez? Ez a farsang?

KOCSMÁROS: Az én dolgom? Éppen az este mondta az egyik vezérkari, most már bevetik a csodafegyvert. És akkor tart. Én nem tudom, mi lesz holnap vagy holnapután. Csak annyit tudok, most kussolni kell. Mire hősködjön az ember?

ARANKA: A hősködés és a gyávaság között még van valami.

KOCSMÁROS: Ezt akarod hallani? Hát igen, félek. Féltem azt a koszos, senki életemet. Meg a tiédet. Meg a Sanyiét.

ARANKA: Sanyi? Ki tudja, mi van Sanyival. Két hónapja egy sort se írt.

KOCSMÁROS: A mi Sanyink okos meg ügyes. Meglásd, ha egyszer vége lesz, beállít. Virág a gomblyukban.

ARANKA: Virág a gomblyukban. Mert a gyáva ember így beszél: "Majd jóra fordul minden." "Ha egyszer vége lesz." Azt hiszed, az oroszok prominclival lövöldöznek? Te meg odaállsz gazsulálni, hízelegni, szolgálni. Reggel veszed a kabátod, bemégy a városházára, és visszakövetelsz egy szobát!

KOCSMÁROS: Könnyű ezt kiadni parancsba.

ARANKA: Nem férünk el hárman abban a lyukban. És a kislány? Hol alszik a kislány?

KOCSMÁROS: Majd szerzünk neki szállást. Beszélek Szöllősiékkel.

ARANKA: Mért nem mindjárt tábori bordélyba tennéd? Nem tudod, hogy Szöllősiné a saját lányait árulja?

VIOLA (belép): Aranka néném...

ARANKA: Gyere csak, gyere!

VIOLA: Kiszellőztettem a söntést, de nem mertem lenn maradni magam. Az ablakokat nyitva hagytam. Olyan ez az éjszaka, mintha mindenütt kiabálnának.

ARANKA: Már hajnalodik. Korán kelünk. Mért vagy te még mindig ébren, Viola?

VIOLA: Nem tudtam elaludni, forgolódtam, fölkeltem. Várok valamit.

KOCSMÁROS: Vársz! Mire vársz? Mit vársz?

VIOLA: Rosszat.

KOCSMÁROS: Az apád is ilyen volt, szegény, ilyen képzelődős. És mindig tartott valamitől.

ARANKA: Elveszik tőlünk a szobákat. Reggel leköltözünk a kisraktárba.

VIOLA: Csak lenne egy hely, bármilyen is, ahol csend van. De nincs csend. Lenne egy hely, ahol az ember maga marad a kedveseivel, akiket nem is lát, nem is hall, csak tud maga körül. (Kis szünet után más hangon.) Meg tetszenek látni, holnap kapunk levelet Sanyitól. Azt mondják, odalenn, a cenzúrán zsákszám fekszik a levél. Ha Antal bácsi ügyeskedik, kihozhatja Sanyiét. Tessék a kabátja alá venni két üveg kisüstit.

KOCSMÁROS: Ha van levél, amúgy is kiadják, ha meg nincs - minek a kisüsti?

VIOLA: Kisüstiért van. Okvetlenül van. Kisüstiért előteremtik azt a levelet.

KOCSMÁROS: Na, lemegyek, bezárom az ablakot. (El.)

ARANKA: Mikor Sanyi legutóbb idehaza járt, már nagyon értettétek egymást.

VIOLA: Csak azért, mert a gyerekkorunk egyformán közel esik. Mindent egyformán tudunk.

ARANKA: Köztetek valami szerelem is van. Vagy volt?

VIOLA: Van. Baj?

ARANKA: Dehogyis! Csak itt volna melletted! Velünk.

VIOLA: Én azt mondtam neki, hacsak tudsz, gyere. Nem szabad meghalni. Minden plakát azt mondja: "Menj, menj meghalni!" Minden újságban ez áll. De ha leheveredsz a fűre, jól magadba szívod a keserű földszagot, nézed a szaladó felhőket, akkor úgyis én jutok az eszedbe, és meghallod, amit üzenek: gyere haza! Nem szabad meghalni. Minden este ezt mondom neki. Ha látok valahol egy katonát, megüzenem. Nem szabad meghalni. (Éles, vijjogó szirénahang.)

ARANKA: Mehetünk a pincébe, szegénykém. Add a kezed!

3

TULIPÁN: Sok jó ember kis helyen is megfér. Összehúztuk magunkat, és kész. Megvagyunk. Háború van, mindenki meghozza a maga áldozatát.

1. VENDÉG: És meghozatja a maga kis rumocskáját.

KOCSMÁROS: Igenis, kérem. Fél rum.

TULIPÁN: Egy forró teát kérek, kevés rummal.

3. VENDÉG: Én meg sok rumot tea nélkül.

KOCSMÁROS: Parancsára.

2. VENDÉG: Nekem ugyanazt.

3. VENDÉG: Nem lehetne összeadni? Egy üveg rumot.

KOCSMÁROS: Igenis. Egy üveg Portoricót. (El.)

3. VENDÉG: Lógatja az orrát, mióta kiköltöztettük a lakásából. Ocsmány egy figura.

1. VENDÉG: Ellenben az a kis rokon lány formás jószág.

TULIPÁN: Én már ilyesmire nem gondolhatok. Nálam első a családi élet. A kislányom az idén érettségizett volna, Zongorára taníttatom. Schubertet játszik, de állandóan. Nálunk, a mi otthonunkban békesség, nyugalom. Otthonunk... hol van nekünk otthonunk? És hol lesz nekünk otthonunk?

3. VENDÉG: Én a maga helyében, úgy is mint állami ítéletvégrehajtó, nem lennék ilyen kishitű.

TULIPÁN: Moment: kishitű? Hát van egyáltalán szükség rám ezen a világon? A tekergők elvégzik az igazságszolgáltatást. Már minden útszéli fa foglalt. A tisztelt számonkérőszék.

1. VENDÉG: Van valami kifogása ellene? Én oda tartozom. Ha parancsolja, továbbíthatom a panaszát.

TULIPÁN: Mondtam én valamit? Csak annyit, hogy az embert, aki egész életében megszokta a munkát, bántja a munkátlanság. Fiatal házas koromban a fogházban laktunk, de az asszony egyszer meglátott munka közben, és máshová költöztünk. Pedig micsoda komfortos lakásunk volt!

KOCSMÁROS: Tessenek a rum. A teát tüstént hozom.

3: VENDÉG: Igyál te is, te öreg plutokrata hóhér! Te békebeli figura! Isten, isten!

TULIPÁN: Megfogadtam a feleségemnek... a vérnyomásom miatt.

3. VENDÉG: Legfeljebb megüt a guta! Igyál! (Pohárcsöngés.) Elakasztjuk előled a portékát, mi? Nem mérheted stopperórával a halált, mi? Szervusztok; ugyanazon a bárkán utazunk mindannyian. Ne bántsuk egymást!

KOCSMÁROS: Tessék parancsolni, a tea.

3: VENDÉG: Arra, testvérkém, hogy húsvétkor Pesten ünnepelünk. (Csend.) Valaki kételkedik ebben?

(Nyílik az ajtó, süvítő szél árad be. Ettől fogva a szélsüvöltés a jelenet végéig megmarad.)

TÁBORNOK (belép): Jó estét kívánok!

KOCSMÁROS: Alázatos tiszteletem, vezérőrnagy úr. Szíveskedjék az ajtót, az elsötétítés miatt.

TÁBORNOK: Gyere beljebb, Mária!

TÁBORNOKNÉ: Jó estét!

TÁBORNOK: A feleségem.

3. VENDÉG: Kézcsókom, kegyelmes asszony. Tessenek talán helyet foglalni miközöttünk. Parancsoljanak. Főnök úr, még két poharat!

TÁBORNOK: Elakadt a kocsink. A feleségemet viszem kifelé. A gyerekeket már elhelyeztem Linzben, most utánuk viszem az édesanyjukat. Persze ez csak átmenet.

1. VENDÉG: Fehérvár egy-kettő gazdát cserél.

KOCSMÁROS: Szolgálhatok?

TÁBORNOK: Fehérvár? Ugyan, kérem! Győr alatt áll a front.

TÁBORNOKNÉ: Belső lázam van. Belső remegésem. Talán lenne szíves egy teát.

3. VENDÉG (élesen): Hogy Győr alatt? Délután erről még szó sem volt.

TÁBORNOK: Győrből jövünk.

TULIPÁN: Győr? (Kétségbeesve.) Kérem, én megmondom, én jogi ember vagyok... már csak a nyugdíjba helyezésemet várom.

3. VENDÉG: Micsoda nyomorult pánik ez itt?!

TÁBORNOK: De hiszen én is azt mondom: átmeneti helyzet. Az újabb offenzíva százszázalékos sikert ígér.

TULIPÁN: Moment. Ha megengedi, kegyelmes asszonyom, én átadnám a teámat.

TÁBORNOKNÉ: A belső remegés! Rumot isznak? Kérek egy pohárral.

TULIPÁN: Nekem ugyanis a vérnyomásom miatt... (Fentről Schubert-dallamok.) Moment, a kislányom zongorázik. Hál' isten, van odafenn zongora. A kislányom. Megyek, megyek. Jó éjszakát kedves mindnyájuknak! Tiszteletem.

3. VENDÉG: A hóhér kolléga berezelt.

TÁBORNOK: Én hölgyek társaságában óvakodnék az ilyen kifejezésektől.

3. VENDÉG: Én meg tábornok létemre nem destruálnék.

TÁBORNOKNÉ: Mindnyájunk egészségére! (Pohárcsöngés.)

SOFŐR (be): Vezérőrnagy úr, alázatosan jelentem, a kereket kicseréltük. További útra készen állunk.

TÁBORNOK: Igen? Ez pompás! Akkor mehetünk is. Hadd azt a rumot, Mária. Fizetni, halló!

3. VENDÉG: Ha megengedik, a vendégeink voltak.

TÁBORNOK: Akkor további jó szórakozást.

TÁBORNOKNÉ: Köszönjük a szívességüket. Jó éjszakát! (El.)

3. VENDÉG: Jogom lett volna itt a helyszínen fölkoncolni.

1. VENDÉG: Egy vezérőrnagyot?

3. VENDÉG: Az úristenit! Mindenkit. Na, fiúk, folytathatnánk az én szobámban is.

1. VENDÉG: Az príma! Van egy pakli bontatlan kártyám.

3. VENDÉG: Kocsmáros vagy oroszlán, vagy hogy az ördögbe hívnak?! Még két üveggel! Felvisszük útravalónak!

KOCSMÁROS: Akkor ezzel együtt összesen négy Portorico lesz.

3. VENDÉG: Attól fél, hogy megszökünk talán? Ha szökünk - együtt szökünk. Mi már össze vagyunk kötve, mint az ikrek.

KOCSMÁROS: Tessék parancsolni, a két üveg. Jó mulatást!

(Vendégek valamit válaszolva el.)

ARANKA: Végre, hogy törték a nyakukat innen! A szaguk itt maradt, de mégis tisztább a levegő. Gyere, Violka, szellőztetünk. De előbb eloltjuk a villanyt. Elég lesz világításnak a telihold.

(A nyitott ablakon keresztül erős szélvijjogás. Fentről Schubert-dallamok.)

ARANKA: A hóhér úr lánya nagyon szelíd lélek. Nem viccből mondom, komolyan.

KOCSMÁROS: Elég volt már a szellőztetésből. Ez a szél kiviszi a lelkünket is. Majd én rácsukom az ablaktáblákat. (Zaj.) Most már meggyújthatjátok a villanyt.

VIOLA: Valaki az asztalon felejtett egy levelet. A borítékon semmi.

KOCSMÁROS: Ne bontsd ki!

VIOLA: Csupa név. Tizenöt név egymás alatt.

KOCSMÁROS: Tedd vissza, de azonnal! Azt akarod, hogy mi is közéjük kerüljünk?

ARANKA: Jól kifagyott ez a söntés. És odabent sincs meleg.

VIOLA: Aranka néniék nyugodtan lefekhetnek. Majd én rendet rakok. Úgyse megy az alvás.

KOCSMÁROS: Mert holdkóros vagy. Mire gondolsz megint? Mitől olyan boldog az arcod? Gyerünk, jóccakát! (El.)

VIOLA: Jó éjszakát kívánok! (Szünet.) Tisztán süt a hold. Kiválasztotta magának azt az útkanyart, azt pontosan megvilágítja. Úgy hajlik ott az út, mintha magához ölelne valamit. Kell is, mert a fák mintha előrenyújtanák a karjukat, hogy fussanak. Nyugodt vagyok. Nem félek semmitől. Az a fontos, hogy csend van. Én nem is tudom, hol van ez a csend, de van. Végre, végre csend! És ez olyan, mintha sütne a nap. Az ember elindul egy kis ösvényen, és a tarkóját melegíti a nap. Ott, ahol kontyom lehetne.

ARANKA (újra beszól): Aztán igyekezz, kislányom! Nem jó szem előtt lenni. Siess!

VIOLA: Jó alvást! Mert ez a legfontosabb.

ARANKA: Siess! (El.)

VIOLA: Azt nem mondtam neki, hogy jó álmokat, mert jó álmok mostanában nincsenek. (Hosszú szünet.) Mennyi mocskos pohár maradt itt utánuk. Mindegyiken a szájuk nyoma. (Fentről részeg nótázás.) A mocskos szájuk nyoma. (Részeg nóta.) Kisebesedik tőle az ember füle. (Kopogtatnak.) Az ember lelke. (Kopogtatás.) Záróra, kérem. Nincs kiszolgálás. (Kopogtatás.) Megmondtam, kérem, záróra, nem hallja?! (Kopogtatás.) Lármát csapok, ide figyeljen! (Háromütemű játékos kopogtatás.) Sanyi? (Ütemes kopogtatás megismétlődik.) Te vagy az, kis szívem? Várj, nyitok! (Nyikorogva nyílik az ajtó.) Hát megkaptad az üzenetet? Hazajöttél?

SANYI: Igen. Hazajöttem, hozzád.

VIOLA: Leszereltél?

SANYI: Tizenkét óra eltávozás. Két liter pálinkáért. Holnap reggel gyülekező. Aztán a tűzvonal. Tizenkét óra. Abból lemegy négy, marad nyolc. A nyolcból újra csak lemegy négy, visszafelé, marad négy. Marad semmi. Anyámék?

VIOLA: Itt vannak a söntés mögött, a kisraktárban. Ide költöztettek minket. A lakást elvették. (Váratlanul kitörve.) Nem mégy vissza!

SANYI: Hogy bajt hozzak rátok? Felhúznak a legelső fára. Kiirtják a hozzátartozókat. Már a kutyákban sem bíznak, ők szimatolnak maguk. Minden házat átfésülnek. Bebújnak a kanálisba. Szeretik ezt, csak ezt szeretik, az embervadászatot. Itt nem maradhatok! Nincs hová elbújni.

VIOLA: Vagyok én olyan, hogy elbújtatlak.

SANYI: Csak az emlékben hiszek, abban, ami nincs közel, amit nem lehet megfogni. Hiszek abban, hogy a fűben feküdtünk egymás mellett, és odafenn szaladtak a felhők. Nem hiszek semmi másban. (Odafentről drasztikus, részeg énekhullám.) Ezek kicsodák?

VIOLA: Ezek végrehajtják a parancsot. Ezek zsíros szájnyomok az égen. Nem érzed, hogy minden rumszagú és fokhagymaszagú? De a jó, erős szél eltakarít mindent. Kegyetlenül eltakarít mindent.

SANYI: Anyáméktól annyiszor elbúcsúztam gondolatban. Tőled nem sikerült. El kellett jönnöm, hogy lássalak. Akármi történik, itt vagyok. Téged még látni akartalak.

VIOLA: Látsz is. Mindennap. Itt maradsz! Majd beadom az ennivalót, és azt mondom: jó étvágyat kívánok, és azt mondom, már csak húsz nap, már csak tizenöt, már csak öt nap van hátra. És egy nap kinyitom az ajtót, sarkig kinyitom, és azt mondom: tessék kisétálni, süt a nap, nincs légiriadó, a kávét szűrve vagy habbal tetszik parancsolni? Nincs háború. És a hóhér is kiköltözött a házból, meg az úr a számonkérőszéktől.

(Durva, disszonáns nótahullám fentről.)

SANYI: Most arra akarlak kérni... most azt szeretném... (Határozottan.) Most arra akarlak kérni, amire még nem kértelek soha.

VIOLA: Nem lehet.

SANYI: Talán nem is látjuk egymást többé, és azt mondod, nem lehet? Nem akarod, hogy így vigyelek el magamban? Mitől félsz? Szégyellsz?

VIOLA: Én ezt soha, senki előtt nem szégyellném.

SANYI: Attól félsz, hogy gyereked lenne?

VIOLA: Szeretnék gyereket tőled.

SANYI: Mert ha én mégse jöhetek vissza, akkor legalább lesz valaki, akit én hagytam itt neked. Igaz, nem értenék, meghurcolnának. Bemegyünk anyámékhoz, és megmondom nekik...

VIOLA: Nem mégy sehová! Jobb, ha édesapád nem tudja, hogy itt vagy.

SANYI: Én az apámtól féljek?

VIOLA: Nem, nem az apádtól.

(Vad nótaszó fentről.)

SANYI: Kik ezek odafent?

VIOLA: Már megmondtam. Olyan emberek, akik végrehajtják a parancsot.

SANYI: És még sincs senki körülöttünk, nem érted, minket senki nem választhat el egymástól ebben a pillanatban!

VIOLA: Én iszonyodom és félek. És most nem tudok szeretni. Ezek megölték az apámat, és meg akarnak gyilkolni téged.

SANYI: Háború van.

VIOLA: Micsoda háború? Szeretném látni őket sorban kiterítve.

SANYI: Ezek a kegyetlen szavak! Nem is illenek hozzád!

VIOLA: Hát mi illik hozzám? Gügyögjek? Énekeljek? Táncikáljak? (Szigorúan.) Add ide azt az eltávozási cédulát!

SANYI: Minek az neked?

VIOLA: Add csak ide. (Szünet.) Én ezt most szépen kettészakítom.

SANYI: Bolond vagy!

VIOLA: Bolond. De most már nincs papírod. Most már idekötöztelek. Már nem mehetsz vissza hozzájuk. Megmaradsz nekem.

SANYI (felnevet).

VIOLA: Mi van ezen nevetnivaló? Kinevetsz?

SANYI: Az a cédula... az az eltávozási cédula két napja lejárt.

4

(Az ivóban.)

3. VENDÉG: Dögunalmas ez a hepaj. Hogy mért nem a városban szálltam meg?! Az ember itt kimarad mindenből. Lelket se látni az egész környéken.

1. VENDÉG: Holnap már a nyomdát is költöztetik. Azokkal a baromi nagy rotációsokkal kezdik. Lefogadom, az úton ripityára megy az egész. És hogy mi hol csinálunk újságot és milyet és mikor?

2. VENDÉG: Átmenetileg, kérlek, átmenetileg...

3. VENDÉG: Ne őröljétek folyton ezt a szecskát! Én a magam részéről már nem is bánnék egy kis mozgást.

1. VENDÉG: Igaz, hogy minden mozog. Csak itt ne felejtsenek minket. Hanem a rumnak már az aljára értünk. Halló, főnök úr...

2. VENDÉG: Ennek aztán hallózhatsz. Megfigyeltem, mostanában már oda se fütyül. Lehet, hogy a szajrét csomagolja. Útra készen.

3. VENDÉG: Vagy éppen ellenkezőleg. Azt várja, hogy mi csomagoljunk.

1. VENDÉG: Nem értem, hogy mért várná olyan nagyon. Újabban már gyűrűvel, cigarettatárcával fizetek.

3. VENDÉG: Nem erről van itt szó! Ez azt várja, hogy mi innen továbbálljunk, mert... a fiát reggel készültség kereste. Hozzám is benéztek. A fia meglépett az alakulattól. És nem elég, hogy meglépett, de az egész szakasza szétzüllött. Persze a mi kocsmárosunk még a fogát is majd lenyelte a nagy tagadásban. De állítólag látták a fiút errefelé. Engem külön is megkért az őrsparancsnok...

TULIPÁN (be): Jó estét, jó estéket!

3. VENDÉG: Üdvözlöm, kolléga úr, bent járt a városban?

TULIPÁN: A minisztériumot délután vonatra tették. Lehet, hogy hamarosan elbúcsúzunk egymástól.

3. VENDÉG: És Ausztriában milyen állampolgárokat fog akasztani?

TULIPÁN: Csodálatos jókedve van! Mikor lesz itt megállás? És hol? (Fentről Schubert-dallamok.) A kislányom! Ő és a zongora! Az egyetlen menedék a család. Na, jó éjszakát, uraim! (El.)

3. VENDÉG: Ez már járni se bír, annyira begyulladt. Igazi civil. Tetű.

2. VENDÉG: Nem gondolod, hogy nekünk is készülődnünk kellene?... Csomagolni, miegymás?

3. VENDÉG (szigorúan): Majd ha megkapjuk a parancsot! Lesz még idő! Na, egészségünkre! És arra, hogy nem kell mindjárt begyulladni! Szervusztok!

(Összekoccannak a poharak. A pohárkoccanás furcsa, magas üveghangokba megy át.)

5

(A lepecsételt szobában.)

SANYI: Még hány nap?

VIOLA: Most már csak tizenkettő.

SANYI: Tegnap tizennégyet mondtál. Kettesével számolsz?

VIOLA: Nem én, az idő. (Ágyúszó.) És egyszer csak kinyitom az ajtót. (Derűsen.) A lepecsételt szoba. És senki se tudja, hogy a pecsét mögött az én boldogságom! Jó erre gondolni napközben, és nevetni befelé. Az úr a számonkérőszéktől megbökte az államat. "Mitől olyan mosolygós maga, marcipángalambom?" Azt mondtam neki: attól, hogy húsvéthétfőn leszek tizenkilenc.

SANYI (sóhajtva): Húsvéthétfőn... És mindig éjszaka, éjszaka jössz. És mindig sötétben. Sose látom az arcod.

VIOLA: Persze hogy éjszaka! És az arcomat tudhatod kívülről is.

SANYI: Számolok ezerig, az tizenöt perc. Aztán tízezerig. És még mindig kevés. Újrakezdem. Néha kihallom a lépteidet. Tizenöt könnyű koppanás - csend; huszonkét gyors koppanás - dupla csend. Ismered a morzét?

VIOLA: Honnan ismerném?

SANYI: Minket tanítottak rá a katonaságnál. (Szünet.) Gyors, pici koppanások. Ugye, üzenni akarsz velük?

VIOLA: Ha váratlanul szaladni kezdek, akkor igen. Akkor azt mondom: jó hír, múlik az idő.

SANYI: Egyszerre két idő múlik. És nem tudom, melyik az enyém. De mindegy. Az enyém vagy, az én kicsi feleségem. Ez volt az utolsó kívánságom.

VIOLA: Bolond vagy, nem beszélsz okos dolgot. (Komolyan, ünnepélyesen.) Azért vagyok a tiéd, mert megmaradsz nekem.

SANYI: Honnét tudod?

VIOLA: Hallgasd az ágyúkat.

SANYI: És ha észrevesznek? Ha rám törik az ajtót?

VIOLA: Nekem higgy, ne a félelemnek. Én a tiéd vagyok, élő emberé vagyok. Itt az ablak, ha valami baj van, kiugrasz, a fészerben a hektós hordó... Jobban tudod, mint én.

SANYI: Te sohase félsz?

VIOLA: Mostanában soha.

SANYI: Most mire gondolsz?

VIOLA: Hogy ma még meg se csókoltál. (Hosszú szünet.)

SANYI: Egyszerre forró a szád, meg hűvös is.

VIOLA: Nem félek, mert szeretlek. Más nem fér a szívembe.

SANYI: Öt nap óta nem láttam az arcod. Látni akarom az arcodat! Egy pillanatra! Egyetlen pillanatra!

VIOLA: Most nem szabad.

SANYI: Hogy gondolhassak rá. Hogy láthassam nappal, lehunyt szemmel. Ezt a mostani arcodat akarom látni.

VIOLA (megbabonázva): Öngyújtó. Fény! Milyen jó! Én is mindig sötétben járok. (Józanul, szigorúan.) Fújd el! Kis szívem!

SANYI: Mindjárt, csak még egy rövid percig hadd nézzelek.

Az Útkaparó monológja

ÚTKAPARÓ: Tíz perc híján éjfél. Szellemek órája. A hold is elbújt. Micsoda sötét! A sötétséget nem látni, mégis van. És a sötétben világos tárgyak vannak, de azokat se látni. A sötétnek az a tulajdonsága, hogy mindent, ami nem tiltakozik ellene, menthetetlenül magába olvaszt. Hej, azelőtt, a légiriadós idők előtt, idevilágított a város, mint egy fényes bogár. Kis város, igaz, nincsenek is valódi fényei, de azért világított. És látni lehetett, ahogy a hegyoldalban, a szőlősoron egymás után kialusznak a villanyok. Nekem ez sokat mondott. Én tudtam jól, ki bújik ilyenkor az asszonya mellé, jó, forró szagú ölelkezésre - még az ágyrecsegést is hallottam. Hallottam én azt a nem létező fülemmel. De most a valódi szem se lát semmit. Ágyúznak. Nem is olyan messziről. A légvédelmi ágyúk meg éppenséggel vakkantanak. Jobb is visszahúzódni a melegbe. Soha még ilyen szélviharokkal nem jött a tavasz! Igaz, a vajúdó anya is nyögdécsel, kiáltozik. Tiszta, jó szagú, havas csapása van a szélnek. Mondják, az árokásók közül sokan odalettek, megfagytak. Mert, kérem, épül a nagy védővonal, jó fél esztendeje, de épül. Itt megállítjuk őket, ha másutt nem, itt az ország határán azt mondjuk: ne tovább! Legalábbis így írja az újság. Csupa nagybetű. Igaz, hogy Győr is elesett? Én nem tudok semmit, én nem hallottam semmit, ha valaki kérdi, az egészről egy pisszt se tudok! Állítólag a debreceni rádió mondta volna be. Ahogy véletlenül arra csavartam a gombot. De nem lehetett jól hallani, és amit Debrecenben mondanak! Ugyan no! Ha valaki a helyén marad, hát az én leszek. Nagy szó a nyugdíjjogosultság! Meg aztán kisember vagyok én, de milyen kisember. Ejha! Ebben a töksötétben kis fény gyulladt valahol. Mi a szentség? A Piros Oroszlán emeletén? A nagyszobában? Te jó ég, ha meglátják ezt az ellenséges repülők! De hát az a lepecsételt szoba! És ott nem lehet senki. Vagy aki ott van, nem tudja, hogy az ablakon nincs légópapír. Vagyis idegen lehet. Vagyis betörő. Ez nem mindegy. Szólni kell, mert más is észreveszi, és engem kinyírnak. Most rohanhatok ebben az istenverte szélben, szedhetem a lábam. Hát csoda, hogy az embert előveszi a szaggatás? Miért kellett nekem most ébren lenni? Miért nem dögöltem a vackomon? Jaj, a fölfázás! Halló, emberek! Halló! (Szélvijjogás, dörömbölés.) Tessék kinyitni! Valaki jár az emeleten! (Dörömbölés.) Valaki jár az emeleten!

6

(Az ivóban.)

KOCSMÁROS (félálomban): Ne vacakolj, érted? Ne vacakolj... Mit mocorogsz? Én rendes magyar ember vagyok, és a fiam... a fiam a tűzvonalban... megteszi a magáét. (Dörömbölés.) Ki az? (Rémülten.) Ki lehet az?

ARANKA: Ébredj! Verik az ajtót.

KOCSMÁROS (hirtelen eszmélettel): Te jóisten! Én nem nyitok.

(Dörömbölés fokozódik, kívülről hangok, zaj, ébrednek a ház lakói.)

ARANKA: Várj csak! Majd én.

KOCSMÁROS (örömmel): Kimégy? Vagy inkább küldjük Violát? Igaz is... Viola! Hol van Viola? Nincs a helyén? Hol kujtorog az a lány?

(Az ivóban. Fölriadt vendégek hangja.)

ARANKA: Nyitom, nyitom, hagyja már azt a dörömbölést!

3. VENDÉG: Csőre töltöttem. Most már bátran kinyithatja.

(Szokásos nyikorgással nyílik az ajtó.)

ÚTKAPARÓ: Na végre! Belém fagy a szusz. Kérem szépen, a lepecsételt szoba...

3. VENDÉG: Ha jól nézem, ez az útkaparó barátunk, innen a szomszédból, igaz?

ÚTKAPARÓ: Egyszerre, kérem, a lepecsételt szobában világosság! Mint egy aranyszeplő. Kigyulladt a villany.

1. VENDÉG: Nem a snapsz beszél ebből?

ARANKA: Na, lépjen beljebb, kimegy a fény!

TULIPÁN: Moment. Én jogi ember vagyok. Részeg vagy nem részeg - mit látott maga?

TULIPÁNNÉ: Istenem, istenem, az ember végre lehunyja a szemét, és akkor kirángatják az első alvásból!

TULIPÁN: Mindjárt fölmégy, fiam.

3. VENDÉG: Berúgtál, te állat!

ÚTKAPARÓ: Sajnos én a lehető legjózanabb vagyok.

2. VENDÉG: Hajtson föl egy kupicával. Tessék.

ÚTKAPARÓ: Mondom, ahogy nézem a sötétséget, kilökődik rajta egy kis fényesség. Égetett maga körül. Valaki gyufát vagy micsodát gyújtott a lepecsételt szobában. Ahol két hónap óta senki nincs.

3. VENDÉG (Arankához): Hol a férje?

ARANKA: Öltözik.

3. VENDÉG: Mi a maga férje, szűz lány, hogy öltözik? Küldje ide azonnal!

ARANKA: Velem aztán ne beszéljen így, mert én se cselédje, se alárendeltje nem vagyok! Világéletemben rendes, dolgos asszony voltam, és úgy is bántak velem.

3. VENDÉG: Na, majd meglátjuk, milyen rendes, dolgos asszony maga. Tessék csak szólni a férjének.

ARANKA: Küldöm. (El.)

1. VENDÉG: Nem buta tolvaj. Fosztogatja a kincseskamrát.

TULIPÁN: Kivilágítással? Nem hiszem.

3. VENDÉG: Minden kiderül. Van fegyvere, Tulipán úr?

TULIPÁN: Hogyne volna.

3. VENDÉG: Azt hittem, csak kötéllel dolgozik.

TULIPÁN: Én a feleségemet mindenesetre... menj, fiam, feküdj le.

3. VENDÉG: Egyelőre mindenki itt marad.

TULIPÁN: Micsoda jogcímen rendelkezik velünk? Én igazságügyi személy vagyok.

3. VENDÉG: Megmondtam, hogy egyelőre mindenki itt marad! (Útkaparóhoz.) Mikor látta maga azt a világosságot?

ÚTKAPARÓ: Az imént, tisztelettel. Az imént. Csak átlökte magát a sötéten, aztán semmi. Mint a hullócsillag. Utána megint a vaksötét. Nem látni, de van.

3. VENDÉG: Nem mólés maga, öreg?

ÚTKAPARÓ: Én? Tessék! (Rálehel.)

3. VENDÉG: Ne leheljen! Marha!

KOCSMÁROS (riadtan): Tessenek parancsolni velem. Aranka, te feküdj le.

3. VENDÉG: Mindenki itt marad. Kivétel nélkül! (Szünet.) Most adja elő, öreg, még egyszer, de egész pontosan: mit látott, mikor látta, hol látta? De minden szavára vigyázzon, mert tudja, mi nem tréfálunk!

ÚTKAPARÓ: Kimentem az udvarra egy kicsit levegőzni, már csak az asztmám miatt is, mert az első háborúban átlőtték a tüdőmet.

3. VENDÉG (váratlanul): Nem látom azt a kis rokon lányt. Hol van?

KOCSMÁROS (túlbuzgón): Éppen akarom mondani, már én is kerestem. Nincs a helyén.

VIOLA (belép): Itt vagyok, kérem.

ÚTKAPARÓ: Vagyis amint állok az udvaron, látom, hogy valami lobban egyet az emeleti szobában. Ennyi az egész.

3. VENDÉG: Azt mondja a gazdája, nem volt a helyén. Merre járt?

VIOLA: A helyemen voltam. Aludtam. Csak erre ébredtem, erre a lármára.

3. VENDÉG: A gazdája azt állítja, hogy kereste magát.

VIOLA: Kérem, nekem külön helyem van hátul.

ARANKA: Pokróccal elkülönöztük azt a helyet. Természetes is. Fiatal lány, nem aludhat egy szobában velünk. Így aztán a férjem nem tudhatja, ott volt-e vagy se. Csak beszél, jár a szája.

3. VENDÉG: Maga is hallgasson! Ide figyeljen, Tulipán úr... maga és a két barátom...

1-2. VENDÉG: Igenis...

3. VENDÉG: Átfésülik a házat. Én meg fölmegyek az emeletre. Innen senki ki nem teheti a lábát!

1-2. VENDÉG: Igenis!

3. VENDÉG: Megnézem magamnak azt a lepecsételt szobát.

VIOLA: Ne tessék felmenni!

3. VENDÉG (megtorpanó hanggal): Hogy micsoda?

VIOLA: Én voltam odafenn.

3. VENDÉG: Maga? És mit keresett ott?

VIOLA: Semmit.

3. VENDÉG (közelebbről): Mit keresett maga odafenn? Mi? Figyelmeztetem, engem nem lehet megfirkálni. Mi dolga volt abban a szobában? Szajréztál valamit?

ARANKA: Így nem beszélhet a lánnyal. Tisztességes lány. Hadiárva.

KOCSMÁROS: Ne szólj közbe, Aranka, könyörgök neked!

3. VENDÉG: Na, üljön le szépen, kisasszony. Azért én mégis fölnézek. Tulipán úr majd ügyel a társaságra. Tartsa egy kicsit magasabbra azt a stukkert, kolléga úr. Mindjárt jövök. (El.)

KOCSMÁROS: Miket karicsálsz te összevissza, te szerencsétlen! Ezek felkoncolnak!

VIOLA: Most már egészen mindegy, hogy mit mondtam.

KOCSMÁROS: Neked mindegy, te holdkóros! De minket a falhoz állítanak. Te féleszű, te!

VIOLA: Ezt tessék elmondani annak az úrnak.

ÚTKAPARÓ: Ej, a mindenit, a kisasszony nem tolvaj! Mi az istent kellett nekem pofázni!

(A falépcsőn léptek döngenek lefelé.)

3. VENDÉG: A pecsétet letörték. A szobában senki.

VIOLA (kiáltva, boldogan): Senki!

3. VENDÉG: Szóval maga volt az. Mit akart abban a szobában? Beszéljen, mert magába eresztek egy sorozatot! Ne forgassa azt a búzakék szemét, engem nem tud meghatni. Hol a fiú? Kiugrott az ablakon, igaz?!

VIOLA: Nem tudok semmi fiúról.

3. VENDÉG: Összekötöm a kezed, és kiviszlek a ház mögé.

VIOLA: Vihet, ahová akar.

ARANKA: Kérem szépen, a lány egy kicsit habókos. Túlságosan is finom az idegzete. Kérem, ennek gyermekkorában látomásai voltak. Még a püspökhöz is elvitték.

VIOLA (jókedvűen): Kisasszonyokat láttam, fodros, narancsszínű ruhában. És hófehér szamarakon ültek.

3. VENDÉG: Elég volt a hantából! Viszem magammal.

ARANKA: Mért nem beszélsz, kicsikém? Hát nem nyomhatja a te lelkedet főbenjáró bűn! Kíváncsi voltál, na! Az úréknak rengeteg mindenféle holmija van odafenn, aztán, gondolom, ez a lány...

3. VENDÉG: Szóval te nem láttál itt semmiféle katonaszökevényt. Nem láttad, nem beszéltél vele, nem adtál neki ennivalót.

VIOLA: Hát igen, akartam egy ruhát magamnak. A láda meg a szekrény telis-tele ruhákkal. És szombaton bál lesz a városházán. Oda kellett a ruha.

3. VENDÉG: A bál miatt.

VIOLA: Igen, a bál miatt. Meghívott egy zászlós. Tetszik nekem a fiú, mert szőke, és zsánerem a szőke.

1. VENDÉG (visszatér): Az udvaron senki, a fészer is üres.

3. VENDÉG: Leverte a pecsétet. Egy ruha miatt. Ilyen hiú maga, csibike?

VIOLA: Mielőtt a frontra megy, táncolni szeretne velem.

KOCSMÁROS: Tetszik látni, ezek a megveszekedett, buta tyúkok!

2. VENDÉG: A szobákban senki.

TULIPÁN: Bocsánatot kérek, de engem, ha váratlanul felébresztenek, elővesz a szédülés.

TULIPÁNNÉ: Sajnos agyvérszegénység. Az uramat gyakran előveszi. Májinjekciót szokott kapni rá.

(Erős ágyúdörgés odakinn.)

TULIPÁN: Ruha, fityfene - az ügy olyan bagatell, azt hiszem, mehetünk aludni.

3. VENDÉG: Csak tessenek.

TULIPÁNÉK: Jó éjszakát! (El.)

3. VENDÉG: Szóval te, picikém, úgy is mint hadiárva, szajrézni akartál.

VIOLA: Engem két ruha izgatott, kérem, egy ciklámenszínű és egy enciánkék.

3. VENDÉG: Semmi más.

KOCSMÁROS: A lelküket odaadják egy rongyért. A tisztességüket! Idáig jutottunk a háborúban. Egy kiló zsírért tisztességes úrinők is kaphatók. Két kiló zsírért az úrinők leánykái. Három kiló zsírért, kérem tisztelettel...

3. VENDÉG: Kuss! (Szünet.) Maguk most szépen bevonulnak az én szobámba. Az ablakon tisztességes rács. A tölgyfa ajtón vaspánt. Én meg kihívom a készültséget. (Ordítva.) Azt mondd meg, hová dugtad a fiadat!

KOCSMÁROS (őszinte tagadással): A fiamat? Nem tudok én a fiamról semmit. Kérem, könyörgök, testvér, a fiamról hetek óta semmi hír, se levél, se üzenet, semmi!

3. VENDÉG: Hajnalig van idő. Mozgassa meg azt a lassú járatú agyát. Na, indulás! És mindig csak énelőttem. Mindig csak énelőttem.

7

(A szobában.)

KOCSMÁROS (nyögdécselve): Fél három. Már jó egy órája elment a készültségért. A rohadt. És ezt a szobát jól kiválasztotta. Farkas ez, nem ember.

(Ágyúszó, szélvijjogás.)

ARANKA (reménykedve): Sanyiról beszélt.

KOCSMÁROS: Egyik este készültség kereste. Azt mondták: katonaszökevény. És hogy nekem tudnom kell, merre van, mert errefelé látták.

ARANKA: Nem szóltál.

KOCSMÁROS: Minek? (Más hangon.) Odaállít a falhoz, és kész. Vége. (Szünet.) Te, Viola, te nem a ruhák miatt jártál odafönn. Mit kerestél ott?

ARANKA: Szombaton este bál lesz, hallottad.

KOCSMÁROS: A víz alatt. A föld alatt. Valamit ki kellene találni... Azt a lopást úgyse veszi be. Az arcába néz ennek a lánynak, és nem hiszi.

ARANKA (halkan): Te beszéltél vele? Találkoztatok?

VIOLA: Igen.

ARANKA: Szót se!

KOCSMÁROS: Mert ha például azt mondanád, hogy a fiú itt járt, de aztán nem tudod, hová-merre ment...

VIOLA: Miért mondjam, hogy itt járt, amikor nem járt itt?

KOCSMÁROS: Hogy húzzuk az időt, te halványkék hülye! Nekünk most az a fontos, kijutni ebből a szobából. (Kiáltozva.) Nem akarok meghalni! Nincs hozzá hangulatom. Élni akarok!

ARANKA: Élni fogsz, na! Ne nyüszíts!

KOCSMÁROS: Te mindig jó kislányka voltál, Viola. És hálás természetű vagy, jól tudom én! Idevettünk magunkhoz, nem azt láttuk benned, hogy idegen vagy. Hát mondd azt neki, hogy Sanyi itt volt, ő törte le a pecsétet, el akart bújni, és hogy te elküldted, mert a ház tele van ezekkel az urakkal. Azt mondtad neki: ez a hely nem biztonságos. Igen, igen. Ez így nagyon valószínű. Ezt el lehet hinni. És azt is elmondod, mi nem tudunk az egészről semmit. A kettőtök dolga volt. (Kívülről lárma, kutyaugatás.) Ezek ők. Megjöttek a kutyákkal. Te jóisten, ezek most kínozni fognak! Szétverik az orromat! Kiverik a szememet! Nektek könnyű, ti asszonyok vagytok, de én? Először a férfit veszik elő. (Felzokog.)

ARANKA: Nem szégyelled magad? Ijesztget, ennyi az egész. Nem fontos neki Sanyi. Hallod az ágyúkat? Hát ők is hallják. Nem az ember kell nekik, rabolni akarnak.

KOCSMÁROS: De mit akarnak tőlem? Én mindig megtettem a magamét. És nem okoztam bánatot senkinek. Én soha senkit nem bántottam. Én mindenkihez jó voltam.

ARANKA: Úgy légy jó az emberekhez, hogy holtuk után is megállhass előttük.

KOCSMÁROS: Jó, talán igazad van. Talán csak ijesztget. Hát ott a lepecsételt szoba, vigyen el mindent, bánom is én, nem vagyok én házőrző kutya! Igaz? (Mély ütésű óra hármat üt.) Ha ezek Sanyit keresik rajtam, akkor Sanyi él. Nem fogom a fiamat feladni. (Odalenn lövöldözés, kiáltozás.) De valamit mégis mondani kell nekik. Amivel átejtjük őket. Húzni kell az időt... az idő... kiszalad az ember ujjai közül. Violka, édes, csak neked hisznek. Persze ha okos leszel. Ha beadod nekik a mesét. (Szünet.) Miért vigyorogsz? Micsoda boldogság van az arcodon? Mi okod van rá, hogy boldog légy? És éppen most? Igen, te megtetszettél annak a pribéknek, téged majd nem bánt, legfeljebb lefekszik veled.

ARANKA: Fogd be a szád, te nyomorult! Evvel az emberrel élek én huszonöt éve!

KOCSMÁROS: Igenis. Violának beszélnie kell! Ki kell hogy nyissa a száját. Itt volt Sanyi? Mi történt vele? Bottal üthetik a nyomát. De nekünk - ha befogjuk a szánkat - ez lesz az utolsó éjszakánk. Mondj nekik egy irányt - erre és erre ment, erre és erre keressék. Úgyse keresik.

VIOLA: Ha tudná, megmondaná, ugye?

KOCSMÁROS: Fogd be a szád!

VIOLA: De én nem mondok semmit.

KOCSMÁROS (ordítva): Te szemét!

(Ajtó nyílik. 3. Vendég és két barátja be.)

3. VENDÉG (ironikusan): Így beszélünk egy magyar úrleánnyal? Egy kis begyes tündérkével? (1-2. Vendég felnevet.) Kellemes fiúk a barátaim. Mesterlövészek. Szép, csípős a hajnal. Nemsokára világosodik. (Újabb röhögés. Váratlanul erős harci zaj.) Gyerünk lefelé! Indulás!

8

(Az ivóban.)

EGY HANG: A lepecsételt szoba. Hogy mi mindent gyűjtögettek össze. Az isten se győzi a cipekedést.

MÁSODIK HANG: Leszakad a vesém.

3. VENDÉG: Na, tisztelt vendéglátó uramék. Foglaljanak csak helyet.

TULIPÁN: A holmit felrakták a kocsira? Megint elfog ez a nyomorult szédülés.

TULIPÁNNÉ: Azt a nyomorúságos cókmókot. Te nem szedtél össze semmit, édes fiam.

3. VENDÉG: Csendet kérek.

1. VENDÉG: Mit kell ezekkel annyit vacakolni?

3. VENDÉG: A tisztelt kocsmáros úr meg a felesége és ez a kis marcipángalamb - miközben a nemzet vérzik, ők katonaszökevényeket, hazaárulókat rejtegetnek.

KOCSMÁROS: Nem tudok semmiről.

3. VENDÉG: Itt bujkál valahol a fia. Még egyszer megkérdem: hová dugta? Nem csinálunk vele semmit. Visszaküldjük a frontra. Na?

KOCSMÁROS: Ugye megmondtam, nem esik baja. Beszélj! Viola, beszélj!

VIOLA: Mit mondjak? Nem találkoztam vele. (Géppisztolysorozat.) Mi volt ez? (Felkiáltva.) Mi volt ez?!

3. VENDÉG: Semmi, semmi, marcipángalambom. Kedves kollégám...

TULIPÁN: Tessék...

VIOLA: Mi volt az? Az előbb mi volt az?

3. VENDÉG: Nőket ritkán akasztott, ugye? Ezt a lányt magára bízom.

TULIPÁN: Van róla írás?

3. VENDÉG: Miről?

TULIPÁN: Az ítéletről. Én magyar királyi ítélet-végrehajtó vagyok. És ha nincs ítélet, nem hajtok végre semmit. Ítélet nélkül nem akasztok.

3. VENDÉG: Hogy mit beszélsz, te ökör?!

KÜLDÖNC (beront): A Kálvárián és a Rókalesen oroszok.

3. VENDÉG: Akkor indulás! Na, kocsmáros uram, ezúttal megúszta. Ha nem is egészen. (Violához.) Te meg, kisszentem, tudd meg, halottat rejtegettél.

(Motorzaj, puskaropogás, utána teljes, néma csend.)

ARANKA (hosszú szünet után): Elmentek. Végre.

KOCSMÁROS: Jaj nekem, jaj nekem!

ARANKA: Mit jajgatsz? Élünk.

VIOLA: Nincs nálam tükör. Kócos vagyok, rendetlen, így lásson, amikor belép? Mégiscsak ő nyitja ki az ajtót nekünk. Világosodik. (Fémes, cirpelő, egyforma magas hang: a győztesek áradó közeledése.) Sanyi! Előjöhetsz! Elmentek! Eltakarodtak! (Szünet.) Nem hallja. Megyek elébe. (Az ajtó nyikorogva nyílik. Nyugodtan.) Itt fekszik a küszöb előtt. De ez nem lehet ő! (Zokog.) Én élőt rejtegettem! Én élőt rejtegettem!

(1962)