A KONZERVMESTER VASÁRNAPJA
(45 perc) 1971 ápr. 23


Rendező: Rácz György
Dramaturg: Lóránd Lajos
Szereplők: Avar István, Almási Éva, Horváth József, Koncz Gábor, Makay Margit,
     Zeitler Zoltán
Ismétlés: 1991 szept. 9.

HANGOK

A KONZERVMESTER
ANNA
GÁBOR (hétéves)
KELLER
KELLERNÉ
ALHADNAGY
VOLT TANÁRNŐ


(Rádió kora reggeli ébresztője.)

RÁDIÓ: Jó reggelt kívánok, kedves hallgatóim, a pontos idő négy óra harminc perc. Ma augusztus 23-a, vasárnap van, Fülöp napja. Az időjárás az évszaknak megfelelően meleg lesz...

GÁBOR (kisfiúhang): Fülöp napja! Ki volt az a Fülöp, papa?

RÁDIÓ: ... a higanyszál a harminc fok közelébe emelkedik, valódi kánikula, kellemes strandidő.

GÁBOR: Éljen a strandidő!

 

(Harsogó rézfúvós ütemek.)

KONZERVMESTER: Mintha ezen a kék süket égen volna egy kis felhő. Na, éppen csak hogy bárányfelhő, de felhő. (Álkedélyesen.) Fellegecske.

 

(A csónakházban.)

K.-MESTER: Na, mitmegmondtam, gyerekek, ez igazi úszó palota. Beljebb, gyermekeim, ez itt Csere Bandi bűnbarlangja. Azt mondja a fiú - szénfekete ősember, olyan izomkötegei vannak, hogy na! -, neked, Lajoskám - mondja ő -, mindig, minden időben. Vidd ki a családodat, és éljetek vízi életet.

GÁBOR: Barlang, mert jó sötét és jó büdös. Állati pipaszaga van, meg micsoda szaga? Kölniszaga.

ANNA: És a padló alatt érezni a Dunát. És hallani, ahogy kotyog. Beszélget.

K.-MESTER: Énnekem a talpam alatt ne kotyogjon semmi. Na, most leszedjük szépen az ablaktáblát, és lőn világosság, vagyis lőttek a sötétségnek. Nahát, mit szóltok, micsoda fény! Kilátással a budai hegyekre.

ANNA: Milyen járatos vagy te ebben a bűnbarlangban.

K.-MESTER: Én? Ugyan kérem! Mi vagyok én, Gáborka?

GÁBOR: Mondhatom? Szolid marha.

K.-MESTER: Na látod. Szegény megboldogult Ilus mindig azt mondta rólam. És nem unod te ezt a szolid marhát? - kérdeztem tőle. Nem, nekem ez a jó. Hát igen, szeretem az állandóságot, mindenben, mindenkiben. Ami van, az legyen stabil. De azért nem vagyok vaskalapos.

GÁBOR: Micsoda szexi sorozat! Ezek mind Csere Bandi női?

K.-MESTER: Menyasszonyai, fiam. Vagy képzelt menyasszonyai. Egyszer háromszáz forintot adott egy fényképésznek egy osztályon felüli fotóért. Dús haj, nagy szem, és hát a köldökig mindent megmutat. A fotós tudta, a nő disszidált, hát rizikó nélkül odaadta. Ő meg évekig mutogatta, ezzel járt jegyben, mondta, és hogy ez a szépség miatta ment a halálba.

GÁBOR: Azért én szeretnék Csere Bandi lenni.

K.-MESTER: Te most kibújsz, fiam, a nadrágból, és irány a Duna. Vagyis szépen megvársz minket a parton.

ANNA: Itt a fecskéd, Gabi. És vigyázz.

GÁBOR: Kösz szépen, Anna. Csónak is lesz, papa?

K.-MESTER: Csónak, és minden az égvilágon. Komplett vízi élet. Bár megmondva az igazat, nekem egy ízem se kívánja. Nem mondom, úszni egyet. Ráfeküdni a vízre. Eredj, fiam, hadd vetkőződjünk.

GÁBOR (boldog nevetéssel): Nézd csak, a papa úszónadrágja! Egy fehér cethal van rajta.

K.-MESTER: Mi ezen a nevetnivaló? A legfinomabb import úszónadrág. Eridj! És a vízbe ne menj, fiam. Majd együtt. Leülsz, nézegeted a Dunát, szemben a hegyeket, megkeresed magadnak a tévétornyot.

GÁBOR: Miért, ti meddig akartok maradni?

K.-MESTER: Amíg átöltözünk, fiam. Na, tűnés!

GÁBOR: Sziasztok!

ANNA (kis csend után): Az a gyanúm, hogy a te barátod nem evezni jár ide. Csak nehogy kiderüljön, hogy olyan, mint a Kékszakállú, és itt süllyeszti el a nőit.

HANGOK: Csere Bandi!
Csere Bandi!
Csere Bandi!

K.-MESTER: Hát istenkém, független ember, harmincéves, és szereti a húst, de a száz kiló körül. Ő ezt nem is tagadja. Neki ott kezdődik a nő, ahol a normálisnak vége.

ANNA: Csupa pucér spiné. A gyerek úgy gusztálta őket, hogy majd kiesett a szeme.

K.-MESTER: Férfigyerek. Betöltötte a hetedik évét. Nézd csak, milyen jópofa ez a függőágy, és van egy szétnyitható is. Fekhelyekben ez fölszerelte magát. (Elégedetten ásít.) Már most is kemenceszaga van a levegőnek... beleájulunk ebbe a jó büdös kánikulába. Nem mondom, én az ilyen vasárnapokat, már a múltban, otthon szerettem eltölteni. Jó sötét szoba, roló a padlóig leeresztve, jégbe hűtött sör, a kád teli hideg vízzel, ha nagyon szenvedek, egy kis középhideg zuhany, ha meg erősen vágyik az ember valami eszmecserére, leemeli a kagylót, hívja Kelleréket, egy-két barátot, eldumálgat velük, megbeszél valamit estére, amikorra az idő is kilihegte magát, szóval lehet lélegzetet venni. De azért, nem mondom, jó, hogy kijöttünk. Én ugyan nem vagyok vízi ember, de az úszás, az megy. Nem kell úgy elbújni, ha vetkőzöl, Anna, látni akarlak. Gyönyörű vagy. Micsoda szép, hosszú combod van, drága!

ANNA: Én pedig megkérlek, ne leltározzál. Nem vagy sztriptízbárban.

K.-MESTER (elégedetten nevetve): Sztriptízbár! Örülj neki, hogy sztriptízbár. Én nemcsak a lelkedet szeretem.

ANNA: Érzem a bőrömön, ahogy mászik rajtam a szemed.

K.-MESTER: Na és? Érezd. Nagyon szeretlek én, Anna. Amióta te vársz engem otthon, hajt valami hazafelé. Alig várom, hogy kinyisd az ajtót. Ha nem ígértük volna Kelleréknek, hogy este együtt leszünk, milyen jó lett volna itt aludni, nem? Nekünk a függőágy, a gyereknek a kinyithatós. Telihold lesz, vagy újhold? Ennek te vagy a szakértője. Ne húzd fel még azt a fürdőruhát, az isten megáldjon.

ANNA: Egy kis ingyenelőadás, itt a nyílt színen. Rendezünk cirkuszt a gyereknek.

K.-MESTER: A válladat, azt még végigcsókolom. Meg ezt a szép cigánybarna melledet.

ANNA (megadva magát): Te bolond! Te bolondos!

K.-MESTER: Minden olyan sima rajtad, és olyan jószagú, és olyan nőies! Nekem ez még mind új, ezt még mindennap föl kell fedezni. Két hónapja vagy a feleségem. Időben mennyi ez? Két perc? Két másodperc? Két pillanat? Nézd, édesem. Nagyon jól tudod, kétszázhúsz nő dolgozik a kezem alatt. Bármikor bármelyiket megkaphatnám. Na, ha nem is bármelyiket, de elég sokat. Elég sokat. Én nem vagyok nőre éhes. De azt se mondom, én nem játszom meg magam, hogy csak a fiam mellé kellett az anya, a meghalt anyja helyett. Én megmondom bárkinek, kell az anya, az igaz, de nekem asszony is kell. Én nem vagyok az a kalandos típus. Nem szállok virágról virágra. Ilyennek születtem. Vagyis, egész pontosan, te kellesz nekem, azt mindenki tudja. Csókolj meg, csókolj vissza, igen, így drágám, igen.

GÁBOR (berobbanva): A víz fölött több színű a fénytörés!

ANNA: Magyarul: szivárvány.

GÁBOR: Azt mondja egy bácsi, olyan forró a homok, hogy sült tojás lesz ebédre. Értitek?

K.-MESTER: Marha! Kis marhám! Na, csak eridj, mindjárt jövünk utánad. (Elcsöndesülve, meghatottan.) Fénytörés. Ez a gyerek teli van mindenféle fantáziákkal. Az ember néha azt gondolja, kifeszíti a két kis vékony karját, és egy-kettő - elrepül. Volt neki egy kishúga, az Ildikó, aki hároméves korában meghalt. Azt indiánra tanította. Ott ült a kiságya mellett, és indiánul beszélt neki.

 

KELLER: Nézd, Lajos, még csak nem is úgy kezdem, hogy semmi jogom belepofázni az életedbe, hogy ez a te magánügyed. Mi az, hogy magánügy? Közönyös emberek ilyen nagyon elegánsak. Barátok között az ilyen határ nem létezik. A barátság rámenős valami. Erőszakos és tapintatlan. Mióta szagolni tudok, a haverod vagyok.

K.-MESTER: A bélzsírüzem! Az a vastag bélzsírszag, a bűz, amitől másnak fölfordul a gyomra. És csak olyan csajokkal járhattunk, akik ugyanott dolgoztak, az üzemben, mert nem zavartuk egymást a szagunkkal. És hányan loptak abból a rohadt bélzsírból, hogy főzhessenek!

KELLER: Most nem a proletármúltról beszélünk, pajtás. Most nem írsz életrajzot, én meg nem vagyok újságíró. Két hónapja, hogy a földbe tettük Ilust, és te máris, őrült kan, rohansz nősülni. Még ki sem simult a lepedője, még ki sem hűlt az ágya. A fésűjében még ott a haja. Ha belenézel a tükrébe, még az ő arcát látod.

K.-MESTER: A fiam nem lehet meg anya nélkül. Túlságosan is érzékeny a gyerek. Olyan gondoskodás kell neki, amit csak nőtől kaphat.

KELLER: Szóval Gábriel miatt.

K.-MESTER: Persze, meggondoltam a meggondolnivalót. Csakis olyan nőt vihetek haza, aki mindenféle tekintetben a társam. Anya, feleség, szerető, minden.

KELLER: Ezt nagyon szépen mondod. De én személyzetis se vagyok.

K.-MESTER: Anna rendes, korrekt nő. Huszonhét éves, már nem gyerek, tudja, amit tudni kell.

KELLER: Tizenhárom évvel fiatalabb, mint te.

K.-MESTER: Vártam, hogy ezt mondod. Valamirevaló férfinak az nem korkülönbség. És a nő tiszta, becsületes, a gyereket is kedveli. Önálló valaki, tanítónő, mégpedig abban a telepi iskolában, ahová a te gyerekeid is jártak.

KELLER: Ilyen jól megismerted?

K.-MESTER: Több mint egy éve járogatunk együtt. Amióta a klinikán megmondták, hogy Ilusnál nincs remény. Szóval hogy menthetetlen. De te jól tudod, én úgy bántam Ilussal, az utolsó pillanatáig... én meghagytam neki a reményt. Minek ez a nagy izgalom? A melósok éppolyan vaskalaposak, mint a legbüdösebb kispolgárok.

KELLER: És te? Te mi vagy? Jószagú forradalmár?

K.-MESTER: Tudom, hogy mit akarsz mondani. Elismerem, mindig te voltál az, a nehéz percekben, szóval aki segített nekem. Tagadom én ezt? Azt mondtam Annának is, nézd, Anna, Kellerék nekem jó barátaim. A barátaim. Ezt a nyamvadt életemet is Edusnak köszönhetem. Ha ő nincs, elvisznek hadifogolynak Szibériába, mit tudom én, akkor mikor jutok haza! De ő azt mondta, nem voltál katona, hát hadifogoly se lehetsz. Ő mindig megmutatta nekem azt a kisajtót, érted, Anna, amit én nem vettem észre, mert bele volt építve a falba, vagy éppen eltakarta egy nagyobb kapu. Az ő szava nekem a kimondott szó.

 

ANNA: És rólam mit mondott? Kíváncsi lennék. Mert nagyon nézegetett, körüljárt a szemével Nem féltesz tőle?

K.-MESTER (kis szünet után): Tetszettél nekik. Azt mondom, nekik, mert Piri, az a kis feketebors, nagyon eredeti egy nő, és van véleménye. Mondták hogy... (Elakad) Szóval este Kellerék, ők hozzák a bort. Edus már benyalt egypár hektóba, az ízlése tökéletes. Amire ő azt mondja, bor, az bor, a többit ki lehet önteni. Nem szólsz, Anna?

ANNA: Hallgatom ezt a nagy, csöndes vizet. Kotyog, az egyik hullám beszélget a másikkal.

GÁBOR: És te érted őket, Anna?

K.-MESTER: Megállapodtunk, fiam, hogy most már nem nevezed Annának. Mondhatod neki, anya. Bátran.

ANNA: Nem értem, hogy mit beszélnek, de most már egy kicsit izgatottak.

K.-MESTER: Jól elmarháskodtok ezzel a halandzsával, kedveseim. Ezt én szeretem. Ez otthonias, családias.

GÁBOR: Az ott a gázgyár, apa?

K.-MESTER: Nem, az a víztorony. (Érthetetlen ingerültséggel.) Mondd, Anna, ha együtt vagyunk, te mindig keresel magadnak valamit, ami szórakoztat? Annyira unalmas vagyok?

ANNA: Hát ezt mért mondod?

GÁBOR: Ez olyan icipici bárányfelhő, hogy csak széle van, közepe nincs.

K.-MESTER (rajtaütve): Például ez, az icipici bárányfelhő.

ANNA: Ezt Gabi mondta, nem én.

K.-MESTER: Százszázalékosan igaz. Ne haragudj, úgy látszik, ideges vagyok. De hogy mitől?

ANNA: Az előbb azt mondtad, jól érzed magad.

K.-MESTER: Hogy jól? Prímán! Én aztán igazán nem vagyok kiborulós, de néha átfutnak az emberen olyan kis elektromosságok. Mintha össze volnék kötve valami transzformátorral.

GÁBOR: Ez a kis gyors hal, Anna, ez pisztráng?

ANNA: Ugyan, pisztráng! A Dunában nincs pisztráng. Sneci. Szeméthal. Mitől vagy te ideges, Lajos? Mitől vagy te összekötve micsodával?

GÁBOR: Transzformátor. Még mindig itt vagyunk a part mellett. Még minden olyan közel, hogy elérhetem a kezemmel.

K.-MESTER: És az rossz?

GÁBOR: Az a jó, ha az ember messze van. Te nem tudsz evezni, papa, vagy nem is akarsz. A pocakodnak nem ártana.

K.-MESTER: A pocakom! (Erélyesen.) Szerintem így jó, a part mellett. Az. ember mindent közelről lát. Szerintem ez az igazi. Nem vagyok űrhajós. Na hiszen.

GÁBOR: Átveszem a másik evezőt, jó? Nézzétek, ott kint a vízen olyan szép karikákban fekszik a nap. És a legklasszabb kajakok is ott húznak.

K.-MESTER: Nem mondom, az a kis bárányfelhő... szerintem már sokkal nagyobb, mint az előbb volt.

GÁBOR (kacagva): Hasa van. Állapotos. Voltál te már állapotos, Anna?

K.-MESTER: Ne szemtelenkedj, fiam, mert mindjárt visszaküldelek a partra. És ott aztán messze leszel, de tőlünk.

ANNA: Nem mondott semmi rosszat. Nem voltam eddig férjnél, Gabi, hát nem is voltam állapotos.

K.-MESTER: Én nem hordok vaskalapot, de szerintem még elég korai, hogy ilyen hangon beszélgessetek. Ha ez a fiú szemtelen, rendre kell utasítani.

GÁBOR: Csurogjunk le arra a nagy vízre. Ott már nincs olaj, uzsonnapapír, ott már igazi a Duna.

K.-MESTER: Tíz óra múlt. Add csak ide a Szokolt, fiam. Szeretem, ha itt a kezemben a kis rádió. Szóval én kényelmes ember vagyok, na! Isztok egy kis hideg kávét?

 

(A rádió kisebb reccsenések között megszólal.)

RÁDIÓ: Ma augusztus 23-a van, Fülöp napja. (Váratlanul átvált.)

A középső fog cápafog,
szemével pókok gurigáznak,
bordáit pengeti a hold...

(Köznapian.) A strandokon rekordforgalom. Már a kora reggeli órákban...

 

(Kattanás.)

K.-MESTER: Valamilyen más állomás is beledumál. Micsoda hülye szöveg. Gyerekműsor, vagy mi az isten. Szemével pókok gurigáznak. (Növekvő ingerültséggel.) Nagyon megkérlek, Anna, ne ilyen tempóval. Este aztán jön az izomláz, rakhatjuk az ecetes ruhát. De régen volt izomlázam! Ha nem tudnátok, én nem voltam mindig ilyen dagadt, elkényelmesedett, a fenekem alatt se volt mindig párna, üvegkalitkában sem ültem - gyerekek, ha ti tudnátok, hogy ezek a vállak micsoda ládákat cipeltek! A bőrömet feltépték a szálkák, a kezemen olyan kéreg, mint a kesztyű. Na jó, ahogy Edus mondaná: hagyjuk a proletármúltat. Volt, elmúlt. Brosúraanyag. A lényeg az, hogy együtt vagyunk, a nap süt, és ez a mi első igazi kirándulásunk. Nem vagyok vízi ember, de a ti kedvetekért... na! Nem mondom, az úszás az megy. Ráfeküdni a vízre. És ne bízd az evezőket a gyerekre, Anna, ez, isten bizony, még belefordít minket. (Erőltetetten nevet.) Ez képes rá, csupa viccből. Ne marháskodj, fiam.

GÁBOR: Még mindig nem értük el azokat a karikákat. Az aranykarikákat a vízen.

K.-MESTER: Mert azok, te kis marhám, minél közelebb mégy hozzájuk, annál messzebbre úsznak. Csakhogy mi nem hagyjuk magunkat becsalogatni a középre. Nekem már az is sok, hogy alig látom az arcokat. Már olyan kicsik, mint a zsemlyék, a másnapos zsemlyék.

 

(Távoli sirályvijjogás.)

GÁBOR: A madarak isznak a vízből.

K.-MESTER: Ez a gyerek mindig fölfedez valamit. Isznak, hát isznak. Csőrük van, hát isznak. Na és?

ANNA: Az ember megszomjazik, száll a víz fölött, és egyszerre leereszkedik, iszik. És repül tovább.

GÁBOR: Hová repülnél, Anna?

K.-MESTER (idegesen is, nevetve is): Már megint kezditek a halandzsát. Az ember termoszból iszik. Hál' istennek. Az ember olyan előrelátó, hogy kettőt hoz magával, az egyiket megtölti feketével, a másikat hideg limonádéval. Persze hozhattunk volna kólát is.

GÁBOR: Pedig az az igazi, ahogy Anna mondja, leszállni a vízre, és inni.

K.-MESTER: Hol van neked ahhoz csőröd? Hagyjuk ezeket a komplett marhaságokat, jó? Idealisták vagytok. Isten bizony megéheztem. Bontsuk csak ki azt a csomagocskát, gyerekek! Nem vagyok zabálómasina, de most valahogy kell a gyomromnak a szilárd kaja. Na, nem remeg az én gyomrom, de azért érzem, hogy nem egészen stabil. Vagyis kell bele a nehezék.

 

(A félmúltban.) Köszönöm neked, Anna, hogy feljöttél. Igen, mielőtt bármit is mondasz... az emberhez hozzá tartozik a lakása, az otthona. Nem azért hívtalak, tudhatod... nem azért, hogy... Az én kezem alatt kétszázhúsz nő dolgozik. És, szóval mit részletezzem neked. Gyere csak beljebb, drágám. A gyereket, most, hogy megszűnt a suli, Ilus szülei vették magukhoz egy hétre. Őszerintük pontosan olyan, mint Ilus, szóval olyan piroskás, de mégis szőke, és ha rásüt a nap, átlátszik, mintha műanyagból volna. Őszerintük. Szerintem a gyerek izmosodik, és az étvágya is egész tűrhető. Csak hát a gondolkodása, a nyugtalansága. Tudni kell lépést tartani vele. Lesben kell állni, hogy mire is akar kilyukadni, mit forgat a fejében. Szóval a nyugtalanság. Vagyis nem nyugtalanság, csak fantázia. Túl sok a fantáziája. Majd kigyógyul belőle. Na.

GÁBOR: A Dunában nincs medúza, Anna?

K.-MESTER: Ez egy úgynevezett jól felszerelt lakás. Nem vagyok gyűjtögető, de az ember, ha nem szórja a pénzt, lassan kiépít valamit maga körül. Ilusnak határozott véleménye volt mindenről, és én elfogadtam. (Nevetgélve.) Néha jólesik, ha döntenek az ember helyett.

GÁBOR: És a menyhal dunai hal?

K.-MESTER: Tedd le az orkánodat, Anna. Kell, hogy mindent tudjál rólam. Én negyven évvel ezelőtt itt születtem. Csakhogy egy olyan házban, amit az apám hullámlemezből csinált. Nem azért mondom, de erre büszke vagyok. Azóta üzemmérnök lettem. Szóval helytálltam. A szakmában, ha utánakérdezel, ismernek, van nevem. Vagyok valaki. Igyál egy kortyot, Unicum, ez az italom. Kicsit keserű, de jól megmarkolja a gyomrot, tüzet rak benne. Te szép vagy, barna vagy, én még ilyen szép barna nőnek nem udvaroltam. Mondom, nem szállok virágról virágra. Szeretném, ha itt maradnál, szóval hogy... (A jelenben, idegesen.) Most mondd meg nekem, Anna, hogy minek ilyen messzire kievezni a fenébe! (A közelmúltban.) Sokat spekuláltam, te lennél a második, de az utolsó. Nincs több, én az életemet adom erre. Nézd, szekrények. Ilusnak sok szép ruhája volt, én semmit sem sajnáltam tőle. Pongyolák, kardigánok, minden színben. Szerette a színeket. Cipők, papucsok, mind kisámfázva, rendesen. Hányas a lábad, Anna? Azt hiszem, neked is harminchetes.

ANNA: Én nem örökölni jöttem. Kiütne a bőrömön.

K.-MESTER: Na nem is azért mondtam! Ha valami megtetszik, akkor igen, ha nem, nem. (A jelenben.) Drágám, ne hallgass erre a kis bolondosra. Megkértelek, itt már olyan nagy a sodrás. Ne engedjük, hogy vigyen a sodrás.

ANNA: Itt már nincs hínárszaga a víznek. Itt már mélységszaga van.

K.-MESTER: Mélységszaga! És közben nézzétek, már mennyi a felhő. Az emberek a lábukat áztatják a parton, mi pedig strapáljuk magunkat. (Álkedélyesen.) Nem azért jöttünk, hogy rekordot javítsunk. Én a magam részéről nem vagyok vízi ember, legalábbis. (A közelmúltban.) Ha kinézel az ablakon, én ott voltam gyerek. De hát, szóval mi volt itt? Nyomor a köbön. Keller Edussal együtt loptuk a paradicsomot meg a kukoricát a bolgártól. Nekünk az volt a vérszerződésünk, hogy korog a gyomrunk.

GÁBOR: Mondd, Anna, compó vagy kompó?

K.-MESTER: Gábort már ismered futólag. Alapjában véve jó gyerek. Csak hát a képzelete! Avval lépést kell tartani! Edusék úgy hívják, Gábriel. Arkangyal. Mert ha belesüt a hajába a nap...

GÁBOR: Compó vagy kompó?

ANNA: Compó.

GÁBOR: Papa elaludt.

ANNA: Most jön ki rajta a fáradtság.

GÁBOR: Mert mindig ő az első az üzemben, aki megérkezik, és mindig ő az utolsó az üzemben, aki elmegy. Így mondta ezt a mamám. Talán attól fél, hogy elveszik a helyét. Tudod, én min röhögök, Anna? A cápamintás fürdőnadrágján. A te tiszteletedre vette. Amíg papa alszik, mi szépen kijutunk a fősodorba. Mert nézd, itt még sok szemét úszik a vízen. Ott egy abroncs, Anna, egy gumiabroncs. És az autó a víz alatt? A reflektorai a víz alatt? Majd én segítek evezni, és meglásd, egyformán húzom a két evezőt. Egy szigetig kellene menni, és a szigeten kikötni. A papa felébred, és mi egy szigeten vagyunk. Ugye, van erre sziget?

ANNA: Van.

GÁBOR: Jól ismered a Dunát?

ANNA: Volt egy ladikunk.

GÁBOR: Vízi lány voltál?

ANNA: Vízi lány.

GÁBOR: És merre mentetek?

ANNA: Kicsit feljebb. Ahol a víz olyan sima, mint az üveg.

GÁBOR: Hát menjünk mi is arra. Amíg a papa alszik.

K.-MESTER: Nem érzitek ti, hogy fújni kezd a szél?

GÁBOR (hetykén): Micsoda szél? Egy kis szellő, csak annyi. Nézd, Anna milyen izmos, és hogy tud evezni. Ez úszóizom, Anna?

ANNA: Uszony.

K.-MESTER: Gyerekek, ti már megint elkezditek a halandzsát, pedig az idő, láthatjátok, romlik. Már alig van valaki a vízen.

GÁBOR: Horkoltál, papa.

K.-MESTER: Szépen kivittétek a csónakot - (álkedélyesen) - a nagy magyar végtelenbe. Ennek a szélnek már van ereje. (A közelmúltban, suttogva.) Hidd el, Anna, egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem. Ez lesz a mi első közös kirándulásunk, és a gyerek is... láttam a kis pofáján, egész héten erre gondolt. És hogyan készülődött! Befogadott téged ez a gyerek, Anna, a hangja is megváltozik, amikor szólsz hozzá. Az én hangom is megváltozik. Mintha villanyt gyújtanának bennem, veszed észre? Milyen jó vagy te nekem, ha meggondolom, ilyen nő sohasem volt az életemben. Már úgy értve, ilyen igazi nő. Szegény Ilus, nyugodjon békében...

ANNA: Ne beszéljünk erről, jó?

K.-MESTER: Persze, persze, ízléstelen voltam. De valahogy szeretném kifejezésre juttatni, hogy mennyire szeretlek. És egészen másképpen, mint eddig bárkit is. És te? Te hogy vagy velem?

ANNA: Jó vagy, jólelkű, gyengéd. És ami a legfontosabb, megbízható. Nekem olyan, de olyan zűrös volt a gyerekkorom, a lánykorom, amíg sikerült önállónak lenni. Beszélni szégyen róla.

K.-MESTER: De csak mesélj magadról, édes, szeretnék mindent tudni rólad. Mindent. (S már nem is engedi szóhoz jutni.) Látod, kimondtad az igazi szót. Megbízható. Engem mindig annak tartottak. A főnökeim, a kollégák, mindenki. Én utálom a kalandosságot, nem megyek bele semmiféle kétes históriába. De azért - halvérű nem vagyok én, azt te is tudhatod. Anna, édes... azt a sima szádat, azt a meleg, sima szádat, csókolj vissza, úgy, úgy. (A jelenben.) Az ég tele van felhővel.

GÁBOR (ujjongva): Kicsurogtunk a Nagy-Dunára.

K.-MESTER: Azonnal vissza. Nem látjátok, hogy sötétedik? A vízen már senki, csak mi. Nem is értelek, Anna. Ez komoly dolog, hiába mosolyogsz.

ANNA: Hát vedd át az evezőt.

K.-MESTER: Átveszem, persze hogy átveszem. Ha akarod. Sodrás ellen nem lesz könnyű, de én... de hát hová üljek? És hogy csináljam?

GÁBOR: Majd helyet cserélünk. (Ujjongva.) Mintha nem is eső esne, hanem korom. Igaz?

K.-MESTER: Az arcomba csap a víz, pfuj, ennek pocsolyaíze van.

ANNA: Csak arra kérlek, hogy ne kalimpálj az evezőkkel. Egyenletesen, nyugodtan.

K.-MESTER: Mi az, hogy nyugodtan? Már nem látni a partból semmit. Mit nyugodtan? És hogyan forduljak meg ezzel a rohadt ladikkal? Ez mindjárt tele lesz vízzel.

 

(Csapkodó szélroham.)

GÁBOR: Most megyünk a partra, amikor minden olyan igazi?

K.-MESTER: Fogd be a szád, te kis hülye. (Megcsöndesedve, letörten.) Nem tudok ezzel a nagy döggel megfordulni. Erős a hátunkban a szél.

ANNA: Majd én mondom. Most a jobb evezőt használd.

K.-MESTER (a sírás határán): Nem értek én az evezéshez, drága szívem. Nem vagyok vízi ember, én ezt megmondtam előre.

ANNA: Akkor add vissza az evezőt. (Növekvő szélrohamok.) Add át, nem érted?

K.-MESTER: Nem kellene segítséget hívni?

ANNA (nyugodtan, határozottan): Cseréljünk helyet.

K.-MESTER: Belefordulunk, meglátod.

ANNA: Cseréljünk helyet.

K.-MESTER: Ez már nem is eső, ez felhőszakadás. Hogy cseréljek helyet?

ANNA: Csússzál ide, és vigyázz az egyensúlyra.

 

(A teljes vihar lökésszerű hangjai.)

(Hajókürt.)

K.-MESTER: Nem tudok megmozdulni.

GÁBOR (üvöltve): Add át a helyedet Annának!

K.-MESTER: Minek jöttünk ilyen messzire, mondjátok, minek? Én úgy könyörögtem, és úgy kértelek titeket.

 

(A szélroham felborítja a ladikot, az asszony és a gyerek kiáltozásai.)

Nem, nem, ezt nem lehet! Felborulunk! Vigyázzatok! Segítség! Segítség!

GÁBOR (inkább énekelve, mint rettegésben): Anna! Anna!

K.-MESTER (mintegy önmagát szuggerálva): Kutyaúszás. Kutyaúszás. Hogy is van ez? A téglagyári gödör... hogy is volt? Így kell, mutatta Keller Edus...

ANNA: A kezedet, Gábor, a kezedet!

K.-MESTER: A gyerek! a gyerek! Segítség! (Lihegve, suttogva.) Kutyaúszás, kutyaúszás!

ANNA: Segíts! Nekünk segíts! (Messzebbről.) Kifelé mész? Mented magad? (Visszhangosan.) Mented magad?

 

(A szél hangja átmegy sirályvijjogásba, amely hatalmasan megnövekszik.)

 

(Éles telefoncsengés.)

ALHADNAGY (száraz, keserű hang): Itt Tóth alhadnagy. Igen. Majd visszaszólok.

K.-MESTER: Semmi hír? Semmi?

ALHADNAGY: Semmi.

K.-MESTER: Azt hittem, hogy ők. Hogy róluk.

ALHADNAGY: Üljön vissza. Szóval maga tud úszni.

K.-MESTER (szánalmasan): Ez csak kutyaúszás. Amit még gyerekkoromban, a téglagyári gödörben... az a bizonyos kutyaúszás.

ALHADNAGY: Kutyaúszás. És milyen viszonyban voltak a feleségével?

K.-MESTER: Mért csak voltunk? Még lehetünk is. (Hosszú csend.) Szeretem, mint az életemet. Szeretem, és ő is szeret engem. Két hónapja vagyunk együtt. Kérem, ez a két hónap, ez a két gyönyörű hónap...

RÁDIÓ:

A középső fog cápafog,
szemével pókok gurigáznak,
bordáit pengeti a hold...

ALHADNAGY (még keserűbben): Szóval maga tud úszni.

 

(Újabb telefon csöng, az alhadnagy fölveszi.)

ALHADNAGY: Tóth alhadnagy. Igen. Igen. Rendben. (Leteszi.)

K.-MESTER: Róluk? Megvannak? Megtalálták őket? Biztosan lesodródtak valahová jó messzire. De Anna... vagyis a feleségem... vízi lány.

ALHADNAGY: Nincs róluk semmi hír. (Tűnődve, fanyarul.) Szóval maga tud úszni. Kutyaúszás. De maga kiúszott! (Váratlanul fölcsattanva, szinte vad dühvel.) És hogyan nem próbálta őket kimenteni? Legalább a fiát? Hagyta őket?

K.-MESTER: Nem tudom. Mindent elborított a víz. Az arcom, a szám tele vízzel. Befalazott a víz, mint a beton, olyan volt az a víz.

ALHADNAGY: De maga kifelé kapálódzott, kifelé, mindig kifelé.

K.-MESTER: Nem tudom. Semmit se tudok. Nem voltam az eszemnél. Szeretem őket.

ALHADNAGY: Elmehet, kérem. (Türelmetlenül.) Elmehet, kérem, megmondtam. Befejeztük. És ha tudunk valamit, majd értesítjük.

K.-MESTER: A telefonom...

ALHADNAGY: Már felírtam.

K.-MESTER: Kérem szépen, én még csak azt akarom elmondani... és nekik is megmondtam, nem vagyok vízi ember, és az az úszás, az nem úszás... az csak kutyaúszás, ahogy a gödörben tanultam. Keller Edus, a legjobb barátom...

ALHADNAGY: Elmehet.

K.-MESTER: Szeretem őket. Ők a mindenem. Ők az életem. Nélkülük, kérem szépen... tessék engem meghallgatni. Jogom van hozzá. Kérem, mi úgy készültünk erre a kirándulásra... olyan boldogan... a gyerek, az egy kis lángocska volt... lángolt örömében... és amikor a rádió kora reggel bemondta, hogy Fülöp napja van...

ALHADNAGY: Végeztünk.

K.-MESTER: Kérem, én képtelen voltam, én teljesen képtelen voltam... az a víz, mint a beton.

ALHADNAGY (rekedten, gyűlölettel): Maga egy gyáva szar! Hordja el magát!

RÁDIÓ: A kora délutáni vihar monszunjellegű volt. A lezúdult csapadék mennyisége...

K.-MESTER: Az egész világ olyan, mint egy forró bádogdoboz. Voltál te már egy lezárt bádogdobozban?

RÁDIÓ (kedélyes riporterhangon): Rezzenetlen vasárnap délután, kánikula. Itt az új lakótelepen teljes a néptelenség, trópusi világ. Narancspiros vászonrolók, fényes műanyag redőnyök, vakító ablaksíkok. A gödrökben, amelyeket a kőművesek hagytak itt maguk után, lilásbarna a víz.

K.-MESTER: Itt voltam én gyerek. A papírsárkányok. A rongylabdák. De szép ez a kék steppelt pongyolád, Anna! (A telefon megcsendül, de azonnal abbamarad.) Halló! Süket. Az iker beszél. Végül is, nem kétséges, őket feltétlenül megtalálják, szárazra dörgölik, és egy dzsipen hazaszállítják őket. Egy dzsipen.

Nevetséges. Ezt a mohazöld subaszőnyeget a múlt héten vettük a Kossuth Lajos utcában. Reggel meztelen talppal ugráltunk rajta. Itt maradt a nyomod, mint a homokban. Lassan berendezkedtünk, a te ízlésed szerint. Csak mondd, hogy mire van gusztusod, drágám. (A telefon fémes csendülése.) Ez a hülye telefon. Megint az iker beszél. De a telefonnak meg kell szólalni. Az a vihar nem volt olyan vihar. És Anna vízi lány. (Csengetés az előszobából.) Ezek ők. Egyenesen hazajöttek. Így még jobb. Az édeseim. A mindeneim. Megyek, megyek, Anna, Gábor! Nyitok!

 

(Hosszú, süket csend.)

VOLT TANÁRNŐ (kedves, világos, öregesen zenélő hang): És miután hallom, hogy férjhez ment, gondoltam magamban, nem tudván a telefonszámukat, én bizony felkeresem és megnézem Annámat, a volt tanítványomat, aki már maga is másokat tanít. Ó, de nagyon sajnálom, hogy nem találom itthon. Mindenesetre, uram, ezt megmondhatom önnek, de tiszta szívemből, a választása a lehető legjobb, szerencsés ember, ezt meggyőződéssel mondhatom, ugyanis az a lány teljes ember, a mélyből küzdötte fel magát, amíg lett valaki. (A telefon fémes csendülése.)

K.-MESTER (idézve): A fiam nem lehet meg anya nélkül. Túlságosan érzékeny a gyerek. Olyan gondoskodás kell neki, amit csak nőtől kaphat.

 

(A telefon fémes csendülése.)

TANÁRNŐ: Ez a lány, az ön kedves felesége, mint egy romantikus regényben, tizenkét esztendős korában már családfenntartó volt. Milyen jó a szeme, uram, milyen szerencsés a megérzése.

K.-MESTER (egy láthatatlan ellenfélnek): Ott volt a téglagyári gödör. Nem volt ember, aki leért volna a fenekére. És Edus mégis azt akarta, hogy én abban tanuljak úszni. A vize télen sose fagyott be, de nyáron olyan hideg volt, hogy az. ember görcsöt kapott. Abban a gödörben ott volt a halál. Én ott képtelen voltam megtanulni az úszást. Csak ez a kutyaúszás, kérem. És az semmi más, mint életösztön.

KELLER (visszaidézve): Még ki sem simult a lepedője, még ki sem hűlt az ágya.

 

(A telefon fémes csendülése.)

K.-MESTER: Itt vagyok, kérem. Itt lesem a telefont. Süket. (Gyerekkórus tömör, szép zengése.) Látod, Anna, az ott az én kisfiam, Gábriel, a második sorban... várj csak... jobbról az ötödik. Ezt a kórust, kérlek szépen, nyáron kiviszik Belgiumba meg Hollandiába. Persze az énektanáruk elismert szakember.

ANNA: Szép kisfiú. Lobog, mint egy lángocska.

K.-MESTER: Tetszettek hallani? Mint egy lángocska. (Süket csönd.) És a kedves tanárnő? Hová lett a kedves tanárnő? Igazán megvárhatta volna őket, egykettő itthon kell lenniük. Egy kicsit elmaradnak, na, mert jól elszórakoznak magukban. Az a bizonyos halandzsa. Én gyakran nem értem őket.

ALHADNAGY (idézve): Szóval maga tud úszni.

K.-MESTER (idézve): Ez csak kutyaúszás.

GÁBOR (idézve): Compó vagy kompó?

 

(A telefon reális csöngése.)

K.-MESTER (üvöltve az örömtől): Igen, igen! (Valami csöndes mélységbe zuhanva.) Nem, kérem, a fiam még nincs idehaza. Szóval a kóruspróba miatt. Hát kérem, ha megjön... tessék megmondani a számot. (Néhány motívum a gyerekkórusból.) Kérem szépen, az úgy volt, hogy mit sem sejtve ültünk a ladikban... (Heherészve.) Én, ugyebár, nem vagyok vízi ember, de Anna, az igen, ezt a fiam azonnal leszögezte... hülye, süket telefon! Mert itt az iker manipulál, örökké lefoglalja a vonalat magának.

TANÁRNŐ (még zeneibb hangon): Az embernek, már a magamfajtának, aki szereti végigkísérni a tanítványa útját, fejlődését, megtelik a szíve meleggel, ha látja, hogy a volt tanítvány, aki annyit küszködött és annyira tudta a kötelességét, hogy ez a volt tanítvány...

K.-MESTER: Hát itt tetszik lenni, tanárnő? (A telefon fémes csengése.) Igen, kérem, én vagyok az. (Csöndesen, rekedten.) Megtalálták őket? Micsoda szemle? (A telefon fémes csengése.) Kérem, tanárnő, azt akarják, hogy én nézzem meg őket. Hogy én mondjam róluk, hogy azok, akik. De ők már nem azok. (A sirályok mindent elsöprő vijjogása.) Kérem szépen, tanárnő, hogy én... azonosítsam őket. Így, ezekkel a szavakkal. Hogy nézzek az arcukba. A nyitva maradt szemükbe nézzek. Nem lehet egy hozzátartozót, egy férjet, egy apát... nem. Hová tetszett tűnni, tanárnő? Tetszik látni, ilyen ragyogó tisztaság van itt a konyhában. A kőről lehetne enni. És ez a gyönyörű gáztűzhely. Tíz napja hoztuk haza. Reggel - úristen, reggel! - ezen főzte a feketét. Ne csurgasd a termosz mellé, mondta, és tetszik látni, ott van egypár csepp, de nem vette észre. Kérem, ez egy olyan tűzhely. Négy rózsája van. (A telefon éles csengése.) Nem veszem fel. Azt senki se követelheti tőlem, éppen tőlem, hogy az arcukba... Tetszik ezt látni, tanárnő? Igaz, nem láthat semmit, mert a gáz színtelen, színtelen elegy, de szaga van. És egyszerre négy rózsából ömlik. (Idétlen nevetgélés.) Gázrózsa. Gázmargaréta. Gázliliom. Most leülök ide a tűzhely mellé, és várok. Nagy lesz a gázszámla, tanárnő.

 

(Ajtócsengő, hosszan.)

KELLER (odakint): Ezeknél minden töksötét. Itt állunk ezzel a marhanagy demizsonnal, és sehol senki.

 

(A telefon fémes csengése.)

K.-MESTER: Nem veszem fel.

KELLER: Ezek kint felejtették magukat a Dunán. Erről Lajosra ismerek. A tisztelt humorára.

K.-MESTER: Egyszerre négy rózsából. Milyen illatú a gázrózsa?

KELLER: Fogadjunk, hogy ezek már alusznak.

KELLERNÉ: Ezek nem alusznak.

K.-MESTER: Ülni és várni és elaludni. A lakás megtelik szépen, mint vízzel a pohár.

KELLER: Engem nem fog ideállítani. Gyerünk.

K.-MESTER: Egyszerre négy rózsából. (Nyöszörögve.) Nem akarok... Nem akarok... Nem tudok... (Ordítva.) Edus! Segítség!

 

(Mély csönd után.)

GÁBOR (idézve): Egy olyan icipici bárányfelhő, hogy csak széle van, közepe nincs.

(1970)