MAHALIA


     Fölénk hajol egy óriási dajka, vaníliaillatú, haja tömör és fényes, mint az ébenfa, szeme domború tükrén csillag-rendszerek. Tenyerében datolya, dió, gyömbér. Aranybarna térdén, amelyet fényesre esztergált a nap, millió és millió gyermeke ül. A megpofozottak. Fehérek és feketék, valódi és tiszteletbeli négerek. Fölnéznek derengő homlokodra, figyelik szemed holdudvarát és várják az éneket.

      Énekelj, énekelj Mahalia!

      E pillanatban már egy fagerendás, ácsolt
szobában vagyunk, feketére égett mennyezet
alatt. Hallgatjuk fényes arccal ezt a nagy fekete
asszonyt, aki felidéz születést, halált,
menyegzőt, szegények vonulását, egy maga
képére teremtett néger istent, fényoszlopot a ködben.   

       De hiszen ez a szomorúság nagyon
ismerős, Mahalia! Ez már ott reszketett az
emberiség szívében és idegrendszerében kétezer
évvel ezelőtt is. Ismerem ezt a fájdalmat a
tegnapi éjszakából, mert olyan sötét és lágy és
mélybarna mint az éjszaka kevéssel éjfél után,
Mahalia! Tüzek játszanak benne, visszacsillámló ölelések, testek, amelyek
egymásba fonódnak mint a gyökerek, Mahalia!
Olyan ez a hang mint egy vörösrézoszlop, kék
és piros jelzőlámpák füzére ez a hang.

       Mutasd az arcodat, milyen színű? Ki volt apád anyád dédanyád? Arcod színe, tested
színe, mellbimbód égett feketesége! Minden
eleve elrendeltetett. Tegnap is, ma is, holnap is.
Nem változtathatsz ezen.

       Fölénk hajol egy óriási dajka, vaníliaillata,
haja tömör és fényes mint az ébenfa, szeme
domború tükrén csillagrendszerek.

       Tenyérében datolya, dió, gyömbér. Aranybarna térdén, amelyet fényesre esztergált
a nap, millió és millió gyermeke ül.
A megpofozottak. Fehérek és feketék, valódi és
tiszteletbeli négerek. Fölnéznek derengő
homlokodra, figyelik szemed holdudvarát és
várják az éneket.

 Énekelj, énekelj, Mahalia!