100 éve született Vészi Endre

Vészi Endre 1916. október 19-én született Budapesten. Apja szappanfőző gyári munkás volt, édesanyja a varrás és a család körüli teendők ellátása utáni kis idejét történelmi regények, regényes életrajzok, mesék, Goethe és Heine műveinek olvasásával töltötte. A könyvek, az irodalom szeretetét fia is örökölte, aki Ady verseinek hatására már kamaszfejjel maga is írogatott. A kitűnő eredménnyel elvégzett polgári iskola után 1933-ban szülei inasnak adták Geduldiger Hugó vésnöki műintézetébe, ahol 1935-ben segédlevelet kapott, s három éven keresztül segédként dolgozott. Az üzemben került kapcsolatba a vasas szakszervezettel, majd azon keresztül a szervezett munkásmozgalommal. Ebben az időben kezdett komolyabban verselgetni, Kassák, József Attila és Illyés Gyula, valamint a nyugatosok voltak hatással rá.

Első verseit a Népszava adta közre, majd egyre többször megjelent a Nyugat, a Gondolat, a Pesti Napló, a Válasz, a Munka és a Szép Szó hasábjain is. 1935-ben látott napvilágot első kötete Végy oltalmadba címmel, ezt egy év múlva követte a második, Ünneprontók címmel. Vészi az ekkortájt induló munkásköltők csoportjának tagja lett, tematikája is elsősorban saját inas- és munkásélményeiből származott. Formai hiányosságait Illyés és Lesznai Anna értő kritikái nyomán igyekezett orvosolni, Illyés adta kezébe Négyesy verstanát is, amelyet alaposan áttanulmányozott. Egyébként igen szorgos autodidakta volt, több könyvtárat is látogatott, naponta egy-két verseskönyvet olvasott el, de elmélyedt az irodalomtörténetben, irodalomelméletben is. 1937-ben regényt írt Felszabadultál címmel a tanoncok keserű életéről, elnyerve a Pantheon Könyvkiadó Mikszáth-díját.

1938-ban kilépett az üzemből, ettől kezdve közéleti cikkeket, szociográfiai riportokat és gyermekverseket publikált. Az írói munka azonban egyre nehezebb kenyérkeresetnek bizonyult, s 1942-ben úgy döntött, hogy szappanfőzést tanul édesapjától. Tervét nem válthatta valóra, 1942 októberében behívták munkaszolgálatra. Többek között Mauthausenben és Günskirchenben volt fogoly, a nélkülözéstől, betegségtől lesoványodva csak 1945 augusztusában tért haza Budapestre. Első útja a Népszava szerkesztőségébe vezetett, s szeptember elején a lap kulturális rovatának munkatársa lett. 1946-ban ismerkedett meg Dlabola Margittal, akit 1950-ben feleségül vett.

Publicisztikai tevékenysége mellett szépírói pályája is felfelé ívelt, 1948-tól folyamatosan jelen volt az irodalmi életben versesköteteivel, regényeivel, novelláival, hangjátékaival és drámáival is, amelyeket többek között a Katona József Színház, a Madách, a Jókai és a Nemzeti Színház is műsorára tűzött (A titkárnő, Don Quijote utolsó kalandja, Madarak, Üvegcsapda, A hosszú előszoba, A sárga telefon, Le az öregekkel).

Az ötvenes évek elejének sematizmusa az ő művészetén is nyomot hagyott, ám mind lírájában, mind prózai művészetében hamar túllépett e korlátokon. Prózájában a realizmus irányvonalát követte, mindig a valós emberi történetek, a kor társadalmi konfliktusainak megörökítésére törekedett, lírája pedig az idő előre haladtával egyre személyesebbé, elmélyültebbé vált, s egyre inkább hátat fordított a formai fegyelemnek.

1952-ben megvált a Népszavától, 1955-56-ban az Írószövetség titkára volt, de az Irodalmi Újság 1956. szeptemberi számának betiltása után lemondott tisztségéről. 1957 elején Ágnes lányuk elhagyta az országot, nem sokkal később Vészi írószövetségi tagságát megszüntették, s csak 1961-ben vették újra vissza. 1963-ban a Statisztika című novelláját a Kortárs közölte, majd hangjáték készült belőle, amit később világszerte több rádióban is sugároztak. Ekkor készült el az egyszerű segédápolónő, Angi Vera történetét feldolgozó kisregénye is, amely azonban csak 1978-as megfilmesítése után indult hódító útjára. Az ötvenes évek elejének jellemtorzító légkörét és nyomasztó időszakát feldolgozó műből Gábor Pál készített filmet, amely számos nemzetközi fesztiválon díjat nyert, s bemutatták az Egyesült Államokban és Londonban is. Ugyancsak nemzetközi sikert aratott a Távolsági történet című tévéjátéka is, amely elnyerte az Arany Nimfát, a monte-carlói filmfesztivál legjobb forgatókönyvért járó díját.

1978-ban Vészit Kossuth-díjjal jutalmazták, előzőleg már három alkalommal (1950, 1955, 1965) megkapta a József Attila-díjat is.

1982-ben ismét Gábor Pállal dolgozott együtt, a Kettévált mennyezet című filmben, amely ismét jelentős sikert aratott. 1984-ben Mészáros Márta a Napló gyermekeimnek című filmjéhez hívta irodalmi konzultánsnak. Ebben az időben kezdődtek szívpanaszai, s több ízben kórházba is került. 1985-ben Vásárhelyi Miklós felkérésére részt vett a Soros Alapítvány Irodalmi Kuratóriumának munkájában, ahol elnökké is megválasztották.

1986-ban, 70. születésnapján portréfilmet készített róla Gábor Pál a Magyar Televízió részére, az Új Írásban Juhász Ferenc köszöntötte, a Várszínház szabadtéri színpadán ünnepelték. 1986 decemberétől egyre több időt töltött kórházban, s a közéleti szereplésekre való felkéréseket sorra visszautasította.

1987. július 6-án otthonában rosszul lett, kórházba vitték és megoperálták, de már nem tudtak rajta segíteni, július 9-én meghalt.