Németh László szüleivel és egy vendég kislánnyal Velencében, a Szt. Márk téren
1914 nyarán-nem sokkal a szarajevói merénylet, az első világháború kitörése előtt
Bevallom, engem évek óta foglalkoztat az iskola, a tanárok szerepe egy-egy sikeres tudósi életpálya elindításában, másrészt már diákkoromban példaképem volt az az orvos-tanár-író, akinek - úgy tűnt - sikerült "önmagát megvalósítania". Az alábbi tanulmány megírására, a téma kutatására a legnagyobb ösztönzést mégis akkor kaptam, amikor megtudtam, hogy Németh László és Szilárd Leó egy ideig ugyanabba a középiskolába jártak. E kihívás szülte kutatás első eredményeiről szeretnék most beszámolni.
Éppen ötven éve történt.
Egy negyvenkét éves író, a világtól sokadszorra és sokszorosan meghasonlottan nekiült, hogy mint egy tanulmányt, megírja élete történetét. Nem regényt akart írni, ahol a jellemek alakíthatók, több személyből kivonatolhatók, hanem az igazat, csakis a színtiszta igazat, saját életéről.
"Magam helyett" - írta oda főcímnek.
Azt hitte, hogy nem éli túl a háborút, a rá váró megpróbáltatásokat. Készült a halálra, akár az önkéntesre is, ha már nem lesz más megoldás.
Most, ötven évvel később nem lenne méltó Németh László emlékéhez, ha az idő megszépítő messzesége ürügyén elhallgatnánk az önéletírás keletkezésének körülményeit. Ellenkezőleg: éppen az az állapot hitelesíti Németh László önéletírását, amelyben ez a mű megszületett. Ahogyan a Kisebbségben írója kitépte magát sorsa és körülményei hármas szorításából s egy szalmatetős, fűtetlen vályoghodályban föl-alá járkálva, víz, villany nélkül, este és éjszaka már petróleumlámpa mellett, egyfajta megszállottan boldog hangulatban felidézte gyermekkorát. Csak az igazi tehetség képes, vagy az igazi tehetségért érzett felelősség ad erőt az embernek arra, hogy túltegye magát önnön meghasonlásain, hogy alkotni tudjon.
Az említett hármas szorításból a legkülső az a fájó felismerés volt, hogy az ország elvesztette a háborút. Január végén nemcsak a bekerített német hadosztályok adták meg magukat Sztálingrádnál, de elvérzett egy magyar hadsereg is a Donnál. Már csak idő kérdése volt - hónapok? még egy év? kettő? -, s könyörtelenül ránk telepszik a bizánci szocializmus.
A második, belsőbb szorítást az íróbarátokban való csalódás keltette.
A harmadik, legbelsőbb, fojtogató gyűrű saját egyéni sorsának, magánéletének kataklizmája volt. Az előző év őszén, szeptemberben váratlanul elhunyt öreg barátja, Móricz Zsigmond. Azután októberben egy hónapi keserves szenvedés után meghalt legkisebb lánya, kis Kata. Saját fizikai állapota is rosszabbodott; 1943. január elsejétől egészségi okokból nyugdíjba kényszerült. Felesége - akiben (dacból? kétségbeesésből?) új kisgyermeknek adott esélyt a megszületésre - egyszerre élte át az elhunyt gyerek emlékét idéző szívszorító pillanatokat és a késői gyerek kihordásának természetes gyötrelmeit. Egymás megkímélésére a két szülőnek már nem maradt energiája. Vadul veszekedtek; az ideális életvitelről vallott eltérő felfogásuk most vált igazán kibékíthetetlenné.
Ennek a hármas gyűrűnek a szorításából tört ki a mindent felszámolás elhatározásával Németh László. De nem a halálba menekült, az élet benne is erősebb volt. Elutazott Debrecenbe, nemrég vásárolt szőlőkertjébe, a Bocskay-kertbe, s belefogott abba, amire, mint írja, immár tizenhét éve készült. Naplófeljegyzése szerint:
"Mielőtt áprilisban idejöttem, három nap jártam összetörten. Abban az elviselhetetlen állapotban, amellyel a megoldhatatlan fog körül. A hűvösvölgyi erdőben jöttem rá, többórás kószálás után a megoldásra: át kell adnom, Bocskayt kivéve, minden jószágom s jövedelmem."[1] Azután már innen Debrecenből írta egy, a Híd számára küldött cikkében:
"Hogy eljöttem Pestről: odaadtam a családomnak a házamat, a műveimet, nyugdíjamat. Nem tartottam meg, csak az itteni szőlőt s a kezemből kifolyó cikkeket. Ezt azonban arra hóbortoskodom, amire én akarom. Itt senkinek sincs a takarékosságomba beleszólása. Éljek csak három évet: ez a semmi nagyobb birodalom lesz, mint amit otthagytam. S mi a legszebb? Hogy amire húsz év zsörtölődéssel rá nem kapathattam a családomat, rábűvöltem ezzel a mozdulattal. A feleségem versenyt takarékoskodik velem, s kölcsönöket ajánl föl a céljaimra. Miköztünk nem lesz több háború. Most is úgy megyek elé a déli vonathoz, mint huszonhárom éve, amikor Győrből robogott még a karomba."[2]
A napsütés, amely átcsillan ezeken a mondatokon, még magát Németh Lászlót is meglepte, amikor több mint egy évtized múltán újra elővette a cikket. Ez az önfeledt hangulat tükröződik azokban a válaszokban is, amelyeket az akkoriban őt látogató újságíróknak adott. A fiatal Sarkadi Imrének arról beszélt, hogy itt a madarak hangját tanulja és tanulmányozza, a Film Színház Irodalom tudósítójának pedig így vallott a hely varázsáról:
"... Az ember számára eltűnnek a vibráló, nehéz izgalmak, s nyugodtabb, világosabb és csendesebb lesz minden, sima és áttetsző, akár egy sötétkék hegyi tó. Előrehajlik, belenéz s lát mindent, még önmagát is. A felcsillanó tükörkép érthető és világos képet ad a tévelygésekről, de egyben pontosan mutatja az igazságot is..."[3]
Most már az idő szorításában, sietve dolgozott.
"Három világ" lett a rejtélyes címe a gyermekkort megörökítő résznek. Úgy is érthető, mint három szuverén egyéniség: az apa az anya és a gyermek három különböző világa, és úgy is érthető, mint Németh László gyermekkorának három, földrajzilag is különböző helyszíne: a Fazekas utca Budán, ahol kisgyermek volt a Bajnok utca Pesten, ahol tízéves korától fogva lakott, és Szilasbalhás, a dunántúli falu, a szünidei boldogság évről évre visszatérő színhelye.
"...a titok, amit gyermekkoromtól kutattam, a serdülés titka volt... Én is ott tévedtem el valahogyan az emberektől, ott is maradtam kicsit, nem infantilis voltam, mint mondták, hanem "pubertoid"[4] - írta 42 évesen, mintegy útjelzőül az utókor számára, ha az majd meg akarja érteni a mindennel dacoló író és kritikus belső motivációit. Hálás kutatói téma, persze még mindig óriási nagy ahhoz, hogy egy rövid tanulmányban kifejthető legyen.
Ragadjunk ki egyetlen motívumot. Egy olyat, ami a mai fizikatanár számára is izgalmasan érdekes lehet, a középiskolás Németh László viszonyát a matematikához, fizikához, kémiához, valamint azokhoz a tanárokhoz, akik ezeket a tárgyakat tanították.
Németh László véleményét saját műveiből idézzük. Ezt egészíti ki három további fejezet: iskolatársáról, Szilárd Leóról s az ő tanárairól, valamint a tanárok és kettejük életének alakulásáról a háború végi sorsfordító hónapokban.
Németh László szüleivel és
egy vendég kislánnyal Velencében, a Szt.
Márk téren
1914 nyarán-nem sokkal a szarajevói merénylet,
az első világháború kitörése
előtt
Az 1901-ben született Németh László 1911-ben kezdett középiskolába járni. Nem gimnáziumba - "főgimnáziumba", ahogy akkor mondták -, hanem egy főreáliskolába. Addigi élete kétszeresen is megváltozott: nemcsak az iskola, hanem lakásuk is új lett. "Az átköltözés épp aznap történt, amelyiken a negyedik elemit kijártam."[5]
Édesapja, Németh József (1873-1946) földrajz-történelem szakos tanár akkor már öt éve Budán, a II. kerületi főreálban tanított. Gyakran vitte kirándulni tanítványait, s többször magával vitte kisfiát is. Legutóbb a nyáron nagy iskolai kirándulást szervezett a Felvidékre, oda is elmehetett Németh Laci. Amikor viszont középiskolát kellett választani, apja mégse a saját iskolájába íratta be fiát, hanem az új lakáshoz legközelebb eső főreálba. Elvből reálba és elvből másik iskolába.
Így került Németh László a Bulyovszky utcai, Alpár Ignác tervezte gyönyörű épületbe, a VI. kerületi főreálba. S mindjárt elsőben a szorongó kisdiák tanára mennyiségtanból a félelmetes hírű Oberle tanár úr lett.
"Oberle volt az, akitől »cidrizni« kellett. Az első órán bejött és fölírta a táblára a nevét: Én az Oberle tanár úr vagyok. Aztán sorra járt bennünket s megnézte a fölszerelésünket. Énnekem nem volt itatósom. Ma is magamon érzem a szőrtelen szemét, mintha a szigorú nézése pörkölte volna le a szempilláit: És az itatós? Aztán észrevette a nevemet: Te a Németh József tanár úr kisfia vagy? Attól azonban, hogy a Németh József tanár úr kisfia voltam, még a másodikban is voltak vérfagyasztó percek."[6]
Harmadikban már csak azért nem, mert akkor már nem Oberle tanár úr tanította az osztályban a matematikát.
Oberle Károly (1877-1924) akkoriban az egyetemen, a tanárképző intézetben is tartott órákat. Eötvös-kollégistaként végezte el az egyetemet s szerezte meg matematikatanári diplomáját. Képességei és felkészültsége alapján joggal konvergált az egyetem felé, biztos egzisztenciát azonban a középiskolai tanári állás jelentett. Emellett még szeretett is tanítani, és nyilván a tekintélyelvű tanítás híve volt. 1920-tól négy éven át a Mintagimnázium igazgatójaként növelte tovább "cidriző" tanítványainak számát. Köztük volt Teller Ede is, akinek szintén lett egy kellemetlen emléke róla:
- Nem szeretem a zseniket! - vágta oda neki, tudatosan sértve meg ezzel a talán túl magabiztosan viselkedő diák önérzetét. Nyesegetni akarta a vadhajtásokat, s szerencsétlenségére tényleg egy zsenivel hozta össze sorsa.
Németh Lászlónak azonban szép emlékei is vannak Oberle tanár úrról. Kár, hogy a matematikához ezek a szép emlékek is inkább negatív előjellel kapcsolódnak.
"Ő vette elsőül észre, egy számtantanár, hogy tehetségem lehet az írásra."[6]
Egy számtantanár!
"Óra előtt mesélnünk kellett s a mese tartalmát előre leírni. Én Jávorka Ádámról meséltem, s a vázlatom annyira megtetszett neki, hogy apámnak is elújságolta a Tanáregyesületben."[6]
A Középiskolai Tanáregyesületben Oberle Károly és Németh József gyakran találkoztak, de tagja volt még Oberle a Mathematikai és Physikai Társulatnak, sőt, az Országos Magyar Gyorsíró Egyesületnek is. Ilyen volt akkor a világ; Németh László édesapjáról is felemlíti, milyen szívesen vett részt különböző egyesületekben:
"Apám született egyesületi balek volt; úgy érezte, tartozik a közösségnek a munkájával. Már a Fazekas utcában elvállalta egy munkásgimnázium igazgatását. Most a mértantanárom apjával alapított egy egyesületet, a tanárok özvegyeinek és árváinak a védelmére."[7]
Nos, a mértantanár, aki Oberlével párhuzamosan tanította Németh Lászlónak a "rajzoló geometriát", Theisz Jenő (1886-1916) volt. "A fiatal Theisz (aki a világháború alatt az első tífuszoltásba belehalt) sápadt, ingerlékeny ember volt, ma is fülemben van a fölháborodott bömbölése - emlékszik vissza az író 1943-ban -, holott apámtól azt hallottam, hogy egy tanárnak sem a maga, sem a diákja idegeit nem szabad igénybe vennie."[8]
Nem éppen jó módszer a matematika megszerettetésére, ha két ilyen tanár kezdi tanítani, mint a cidriztető Oberle és a bömbölő Theisz. Tekintélyt szereztek a matematikának - híveket kevésbé. A túl érzékeny gyermek megtanult félni a matematikától, s a szüleinek is már csak egy reményük lehetett, hogy az az új tanár, aki III. osztályos korától veszi át Németh László mennyiségtan és rajzoló geometria óráit, kevésbé fogja majd a diákok idegeit igénybe venni.
Az első két év azonban már kárba veszett.
Az új, fiatal tanár Bálint Elemér (1888-1967) volt.
Nemrég töltötte el gyakorlóévét a II. kerületi főreálban - Benda Jenő (1874-1924) volt a vezető tanára - és személyesen is ismerte az ott tanító Németh Józsefet. Örülhetett a Németh család a tanárcserének, hiszen egy játékos természetű, közvetlen modorú fiatal tanár vette át a krétát Oberle és Theisz tanár uraktól.
"...Órán kívül: valóságos barát. Ő volt az egyetlen, aki kirándulni vitt bennünket, nem az egész osztályt, csak a különbeket. Vele voltam a Dobogókőn is először. Vasárnap délelőtt a jobb fiúknak matematikakört is tartott; azon a differenciál- és integrálszámítás elemeit untuk kollektíve."[9]
Zutty. Németh László matematikatanulása újra zátonyra futott. Négy évig - III., IV., V. és VI. osztályban - a Bálint Elemér tanította matematika sem nyújtott Németh László számára semmi élvezetet.
Pedig ő volt az osztályban a legjobb tanuló, neki mindenből jelesnek kellett lennie. Ezt követelte tőle "gyors kezű", indulatos mamája, aki szinte kötelességévé tette, hogy kitűnő legyen a szó eredeti értelmében: tűnjön ki a többiek közül minden tantárgyban. Tudjuk, hogy ez matematikából nem ilyen egyszerű. A gyermek persze, akibe beleszuggerálják a kötelességévé tett kiválóságot, előbb-utóbb elvárja majd, hogy kivételes emberként, kivételes módon bánjanak vele. Ennek a betáplált öntudatnak még húzóereje is lehet: a tehetséggel párosuló szorgalom meglepő teljesítményekre képes.
Bálint Elemér azonban túl magasra tette a lécet. Az V. osztályos Németh Lászlónak ugyanabból a magas színvonatú, de nehézkes nyelvezetű "Kőnig-Beke" algebratankönyvből tanította a matematikát, amiből Rados Ignác a VIII. osztályban Szilárd Leót tanította akkor az iskolában. Hiába tartozott Németh László a "különbek", a "jobb fiúk" közé, a Bálint Elemér követte gondolatmenet olykor bizony követhetetlen volt a számára.
Mit tesz ilyenkor egy jó tanuló? Igyekszik, hogy legalább jóindulatáról biztosítsa szegény tanárát. Kicsit stréberkedik: vállalja, hogy segít a bizonyítványok írásánál, eljár unatkozni a vasárnapi matematika-szakkörre, mozgósítja a családot a házi feladatul kapott mértani testek elkészítésére. Mintha csak összekacsintana az ambiciózus anya és a becsvágyó fiú ("anyám ambíciója, mint egy korbács, állt becsvágyam mögött"[10]). - Okos gyermek, csak nincs kézügyessége - s még korrepetítort is fogadnak, hogy szabadkézi rajzra tanítsa Németh Lászlót.
Ő azután beleéli magát a "mamuka" által előírt eminens szerepébe, s igyekszik ezt a külvilág számára meggyőzően, átéléssel alakítani. A drukk, hogy ez mindig sikerüljön, elveszi az iskolai tanulás örömét. Pedig:
"Ha anyám a gépfegyverét, hogy nekem tiszta egyesnek kell lennem, az idegeimbe mögém nem ülteti: egész mulatságos lett volna számomra az a Bulyovszky utcai reál... Hanem a Dörre papa igazságérzete ellen már a drukk sem segített. A szabadkézi rajzból csak ötödikig tudtam kinyomni a jelest."[11] Dörre Tivadar (1858-1932) festő és illusztrátor volt az iskola híres-nevezetes rajztanára. Németh László hatodikos bizonyítványába bekerült élete első "jó"-ja a jelesek közé.
Ekkor úgy döntött, hogy otthagyja a Bulyovszky utcát és átiratkozik a Toldy reálba, a II. kerületbe.
Híven az igazsághoz meg kell mondani, hogy nem Dörre papa volt a közvetlen kiváltó oka Németh László elhatározásának, hanem egy másik tanár felületessége és saját osztálytársainak inkorrekt magatartása. Persze az is elképzelhető, hogy a háttérben mégiscsak az a félelem munkált, hogy az eminens tanuló más tárgyakból sem tudja majd megtartani a mamuka által és már saját maga által is elvárt kitűnő osztályzatot. A másik iskolában vélhetően több esélye volt a kíméletes bánásmódra.
A II. kerületi főreál, a Toldy reál volt az az iskola, ahol Németh László édesapja tanított, ahonnan bevonult katonának. Kivitték az orosz hadszíntérre, ott fogságba esett. A hat évből, amit Németh László a Bulyovszky utcában töltött, csak az első három évet élte együtt a háromtagú család, negyedik osztályos - 13-14 éves - korától fogva Németh Lászlót "mamuka" nevelte. A kamasz fiú számára ekkor idealizálódott igazán az apa személye és minden, ami hozzá kapcsolódott; a kiterjedt rokonság, a "búr család" életformája Szilasbalháson és Bogárdon, s az iskola, ahol apja tanított. Ahol most régi tanítványai és kollégái egyaránt féltő aggodalommal várták Németh József tanár úrról a Vöröskereszt által közvetített híreket.
Ismerte is a fiúk egy részét, hogyne vágyott volna ide Németh László? Még a matematikával is szerencséje volt. Új matematikatanára, Kresznerics Károly úgy magyarázott, hogy azt gyönyörűen meg lehetett érteni. Hat átküzdött év után most élte át először az igazi megértés örömét.
Hogy lehet az, hogy ez ilyen egyszerű? Hogy ezt ő eddig nem értette? Nyilván nem benne volt a hiba, hanem a tanárban. Az öntudatos kamasznak fel kellett dolgoznia magában ezt az élményt: kellett valami nyilvánvaló magyarázatot találnia.
Bálint is, Kresznerics is fiatal tanárok voltak, csaknem egykorúak. Mi hát a különbség köztük? Miért nem illeszkedik Bálint Elemér gondolkodásmódja Németh Lászlóéhoz? Talán a származásuk, neveltetésük közti különbség vetül ki gondolkodásukra, tanári magyarázataikra is?
Úgy gondolta, ebben rejlik az igazi ok. S e kamaszkori gondolata mellett még 42 éves korában is kitartott a "pubertoid" író. Bálint Elemérre többek között így emlékezett: "Ez egy nagyon fiatal zsidó ember volt. Mint tanár: túlokoskodta a dolgokat; a Toldyban csak bámultam, hogy ilyen egyszerű tálon lehet a járadékszámítást meg a harmadik képsíkot föltálalni."[12] Kresznerics Károlyról pedig, aki nemcsak matektanári, de osztályfőnöki minőségében is követte Bálint Elemért, így írt: "Az osztályfőnökünk-matematika, ábrázolás itt is - éppolyan jó pajtás, turista, mint a Bulyovszky-beli; csak a matematika vált sokkal egyszerűbb, vidorabb dologgá az ő keresztény agyában."[13]
Németh László 1962-ben írta meg Mit köszönhetek a Toldy reálnak? című tanulmányát. Ebben így jellemezte Kresznerics Károlyt: "A matematikából nem kerített nagy dolgot, az ő szájában, krétája alatt minden egyszerűvé vált, s ezt főként én méltányolhattam, akit előző iskolámban egy hasonló korú, de nagyobb becsvágyú tanár tanított: az még matematikai kört is tartott velünk, s fogalmi bemosakodásaival a legegyszerűbb dolgokat is sikerült bonyolulttá tennie, s amellett az anyag felét sem végeztük el."[14]
Láthatóan bölcsen se tudott az író megbocsátani annak a matematikatanárának, akit nem sikerült megértenie. De 1962-ben már csak a módszerét kifogásolta, nem keresett más okokat a kudarc magyarázatára.
Sok-sok élettapasztalat állhatott már akkor a letisztult álláspont mögött. A viharos érettségi vizsga, ahol "a matematika gyengébben ment... "[15], azután a Tanúban írt recenziók: "a legtöbbet matematikával vesződtem..."[16], majd Judit lánya matematikai tehetségének felismerésekor a heroikus küzdelem a felsőbb matematikával: "Stacho embertelen Felsőbb mennyiségtanán próbáltam a matematikai sztratoszférába régibb könyveimnél följebb jutni" - írta Gyermekeink diáktársaként c. írásában 1945-ben[17]. A hódmezővásárhelyi évek tanári tapasztalata: "a nyolcadik az év elején egy hónapra tanár nélkül maradt, én vállaltam a helyettesítést, s ahelyett, hogy kanalas orvosságként mértem volna a matematikát, áttekintést próbáltam adni róla - átvettük az analitikus geometriát s a differenciálszámítást, s az új tanár arról panaszkodott, hogy nem volt mit tanítania."[18]
Gyűltek, szaporodtak a negatív benyomások, gyermekei tanításában átélt matematikai kudarcok, egészen addig, hogy végül is egy tízoldalas tanulmánnyá zsugorodott össze a "Négy könyv" egyikének tervezett Matematika és alkalmazásai c. tankönyve. Ez a tanulmány, A matematika fejlődése a XIX. században[19] igazán színvonalas munka, érződik rajta a sok elolvasott német, francia, angol szakkönyv felfogása s az író hősies küzdelme a nehéz témával. 1950-ben keletkezett: "Életemben harmadszor birkóztam meg ezzel az anyaggal, melyhez különös tehetségem nem volt, de amelyet az újkori műveltség gerincének (legtöbbeknél hiányzó gerincének) éreztem..."[20] - de csak 1965-ben, két évvel a Két Bolyai bemutatója után jelent meg a Kísérletező ember c. tanulmánygyűjteményben és folytatás nélkül maradt.
A kamaszkori elfogult és előítéletes gondolkodás Németh Lászlónál is több forrásból táplálkozott. Az antiszemita vélekedések egyik sugalmazója éppen egyik tanára volt a Bulyovszky utcában, az, aki a kémiát tanította V-ben és VI-ban: Krécsy Béla (1858-1927).
Krécsy papával már első osztályos korában megismerkedett: Magyarország földrajzát tanította akkor. Egy utcában laktak, sőt, a háború kitörése óta egy házban is. 1914-ben az akkor 56 éves Krécsy megnősült - felesége feleannyi idős volt, mint ő - és átköltöztek Némethék házába. Miután Németh József bevonult, Krécsyék gyakran hívták meg az itthon maradt csonka családot kirándulni, beszélgetni. "A félbemaradt apai ösztön is ott motoszkált benne; engem gyakran behívott magához; a könyveit mutogatta, élelmességre biztatott, később házasságra, asszonyokra, a bajára panaszkodott."[21] Az ízületi bántalmakkal küszködő ifjú férj egyre nehezebben tudott járni, "szinte torzképe volt a férfiúi előre nem látásnak."[22]
Milyen kémiatanár volt?
"Szakjai közül csak a vegytant szerette, sokat emlegette Than Károlyt s büszke volt rá, hogy Magyarországon ő vezette be az elemek tanát: a periódusos rendszert. Tanítási módja majdnem együgyű volt: nem tűrt meg semmi okoskodást, észfitogtatást. A vegytani egyenleteket azonban a legrosszabb tanulóba is beleverte. Az egyetemen csak bámultam: milyen jól megtanultam én mellette a vegytant: a szigorlatokon is azzal boldogultam, amit őtőle tanultam."[23]. Írói túlzás ez az utolsó mondat, mintha megsajnálta volna Németh László Krécsyt. Honnan ez a megbocsátó elfogultság?
"Utólag azt is látom, hogy engem nagyon szerethetett."[23]. Ami persze nem akadályozta, hanem inkább segítette az elfogult tanárt abban, hogy saját előítéletes gondolkodását sugározza át a bizalmába fogadott kis kamaszra:
"Az akkori korholásaiból inkább az derült ki, hogy élhetetlen, mamlasz keresztény gyereknek tart, akinek hiába van esze, nem viszi semmire. Egyszer az volt a hiba, hogy mért vagyok olyan szerény. Nézze meg, Laci öcsém, a Faragót meg a többi zsidó barátját; az, ha valamicskét tud, hogy nyújtogatja az ujját (s ő is nyújtotta a párnás kis kezét). Máskor viszont épp az volt a baj, hogy én is elzsidósodtam. Na, mit akar ezzel mondani, förmedt rám, ha nem értette el valamelyik megjegyzésemet. Ne legyünk okosabbak, mint amilyenek vagyunk. Maga is eltanulja a zsidó barátaitól azt a felületességet. Hogy olyannal tüntessünk, amihez nem értünk igazában."[23].
A kamasz Németh László értelmével tiltakozott Krécsy érzelmi beállítódása ellen, megpróbált felülemelkedni, átlátni Krécsy természetén:
"Az öreg vegytantanár zsidógyűlölete és egyéb különcségei közt én nem tettem különbséget... A zsidógyűlöletét is olyannak képzeltem, mint a nőgyűlöletét; annak is lesz egy kis sántítása."[24]
Hogy megerősödjön ebben a hitében, még szibériai fogságban lévő édesapja szellemét is megidézte magában, amikor Krécsy újabb és újabb torz elméletekkel hozakodott elő:
"Tőle hallottam először a szabadkőművesek sötét összeesküvéseiről. Addig csak a tejakciójukat láttam a Podmaniczky utcában[25]. Ha a zsidóság csakugyan egy külön titkos állam az államban, apám nem mondta volna, hogy művelt ember csak az embert nézheti bennük. S az ő tekintélye még a Bajkálon túlról is erősebb volt Krécsy meséinél."[26]
Ezek a kártékony mesék mégis elültették a gyanút, kicsíráztatták az előítéleteket, a valóság elfogult megfigyelését, a balhiteken alapuló, hamisan szelektáló félreértelmezéseket minden ifjú lélekben, amelyikhez csak eljutottak. Jellemző, hogy Németh László a forradalommal szembeforduló budai családok hangulatának, érzelmi beállítódásának lefestésére később az alábbi metaforát alkalmazza: "Most már mindenkinek van otthon egy Krécsy papája."[27]
Itt Budán, a Toldy reálban Hankó Vilmos (1854-1923) tanította a kémiát a VII. osztályos Németh Lászlónak. "A nagy nemzedék ittmaradt tagja"[28] tankönyvszerző, akadémikus volt, mégsem hagyott mély nyomot Németh Lászlóban. Igaz, hogy a háború közepén már neki sem a kémiatanítás lehetett a legfőbb gondja. A kémiai szertár őre a Háborús Gyűjtemény gondozójává lépett elő. Harminc éve tanított a Toldy reálban, húsz éve volt levelező tagja az Akadémiának, több mint száz kötet könyv és ezernél is több cikk szerzője, megfáradt öregemberként tartotta a kémiaórákat, miközben tiszteletlen tanítványai a tanári magyarázatba szúrt "izé"-ket számlálgatták. Pedig, ha akkor Németh László olvasta volna Hankó Vilmosnak A magyarság ereje[29] című tanulmányát, melyet éppen a háború kirobbanásakor írt a magyar természettudomány történetéről, biztos jobban lelkesedett volna az öreg tanárért. Hankó Vilmosnak ez a komplex kémiai-fizikai-technikai történeti esszéje forrásul szolgálhatott volna egy olyan komplex természettudományos tárgyhoz, amellyel Németh László kísérletezett később Hódmezővásárhelyen.
A Kolozsváron végzett vegytan-természettan szakos tanár - akárcsak a nála néhány évvel idősebb Eötvös Loránd - Bunsen és Kirchhoff mellett vált igazi, európai szemléletű tudóssá. Ezt az európaiságot Hankó Vilmos is éppen úgy össze tudta egyeztetni izzó hazafiságával, akárcsak Eötvös Loránd. Bárcsak ez az európai ihletésű patriotizmus szelleme lengte volna körül az ifjú Németh Lászlót is - Krécsy papa meséi helyett.
Mégiscsak jobb lett volna, ha Németh József tanár úr annak idején a Toldy reálba íratja be kisfiát? Ez se biztos. Különösen nem, ha a fizikára is gondolunk. Nézzük meg, hogy kik tanították fizikára Németh Lászlót a Bulyovszkyban s kik a Toldyban!
A Bulyovszky utcában volt egy híres - egyébként szabadkőműves - fizikatanár: Balog Mór (1854-1927). Elsők között volt az országban, akik tanulókísérletekre alapozva tanították a fizikát. Szenvedélyes eszközkészítő volt; szertárát és bemutatóóráit gyakran látogatták meg kollégák és tanárjelöltek is az egyetemről. A műegyetem ábrázoló tanszékén a vele egyidős Tőtössy Béla professzorral közösen tervezett és készített gipszmodelleket, ezek a müncheni és a párizsi kiállítások közönségét is magukkal ragadták. Az iskolának alapító tanára volt, az első években együtt dolgozott a fizikatanítás hazai fejlesztésén a Szegedről felhívott, sokoldalúan tehetséges fizikatanárral, Czógler Alajossal. Szertárfejlesztő munkájának legnagyobb elismerése az volt, hogy a millenniumi kiállítás teljes fizikai demonstrációs eszközkészletét, melyet Eötvös Loránd, Klupathy Jenő és Bartoniek Géza állítottak össze, a Bulyovszky utcai főreálnak ajándékozták.
Felkészültségét, tanítási módszereit Balog Mór németországi tanulmányútján fejlesztette s hazai látogató körútján terjesztette tovább. Szijártó Miklóshoz hasonlóan ő is összeállította a fizikához szükséges kísérleti eszközök jegyzékét, tankönyvet írt a főreálok IV. osztályában tanított matematikai és fizikai földrajz című tantárgyhoz.
Németh Lászlót az 1913/14-es tanévben - az utolsó békeévben - tanította Balog Mór a III. osztályos természettanra. Ennek az alapvetően kísérleti, tapasztaltatásra építő tárgynak a tankönyvét Hankó Vilmos és Müller József, a II. kerületi ("budai") és az V. kerületi ("pesti") főreál tanárai írták.
Balog Mór ugyanannyi idős volt, mint Hankó Vilmos, bizony ő is öreg tanárnak számított már a fiatalok szemében. Nincs is róla személyes emléke Németh Lászlónak, de megemlíti egy nyári élményét, pontosan ebből az időből:
"Szilasi játékaim - szenvedélyeim - ebben az időben még eltörpülnek a megismerés iskolája, a dolgok tapogatása mellett" - írja, majd beszámol egy, a többi gyerekkel együtt játszott szerepjátékáról:
"...Akkor új cséplő a Magyar Állami, s ők a Kis gépész fiával cséplőst játszanak. A fölfordított talicska: a cséplő, s a forgó kerék mellé szórják a gazt: az az etetés. Ahogy fejlődik a játék technikája, két talicskát kapcsolnak össze; az egyik lesz a gőzgép; gépszíjul Éva néném ruhaszárító kötelét vágják le. Ennek még abban a lassúbb kezű családban is verés a vége..."[30].
A IV. osztályos matematikai és fizikai földrajzot Balog Mór tankönyvéből tanulta Németh László, de már nem Balog Mórtól - ő a párhuzamos osztályban tanított. Ez az 1914/15-ös az első háborús tanév; elég nagy volt a felfordulás az iskolában: a tanárok egy része bevonult katonának, itt is volt olyan idősebb, önkéntes "népfelkelő" patrióta, mint Németh József tanár úr a másik iskolában, de itt már hősi halott is akadt köztük: a francia nyelv 31 éves tanára elesett az olasz fronton. Mit számított most már, hogy tavaly még az Olasz Kir. Tudományos és Művészeti Társaság lev. tagja volt! Átértékelődtek a dolgok, a 14 éves Németh László rémülten követte apja menetelését a keleti fronton, ez és csak ez jelentette számára a "fizikai földrajzot".
Komoly fizikát a két utolsó tanévben, heti 4-4 órában írt elő a főreál tanterve. Ezt a két évet Németh László már a Toldy reálban töltötte. Ebben az iskolában, ahol Hankó Vilmos volt a kémiatanár és a kémiaszertár őre, a fizika már csak a másodhegedűs szerepét játszhatta. Igaz, hogy az iskola igazgatója ambiciózus fizikatanár volt, "egy nagyhangú, ügynökforma ember, de megvolt benne az impresszáriók erénye: büszke volt a nagyságaira, s védte és gondozta őket"[31]. Szekeres Kálmán (1859-1940) a Markó utcából került az iskola élére ugyanabban az évben, amikor Németh József is odakerült. Legfőbb gondja az iskola bővítése volt; ez ügyben kilincselt, "lobbyzott" éveken át. Magas rangú vendégeket hívott, még azt is elérte, hogy József kir. herceg László fiát ide íratta be rendes tanulónak. Bevezettette irodájába a telefont, az épületbe a központi fűtést, felújította a tantermeket. Csak az épület bővítését nem tudta elérni.
A fizikai szakirodalmat napi szinten követte, részt vett az első radiológiai kongresszuson 1910-ben Brüsszelben. A Mathematikai és Physikai Társulat alapító tagja volt, a magyar tanárok az ő fordításában olvashatták a Lapokban Helmholtz híres tanulmányát "az erő megmaradásáról", vagy saját tanulmányát a radioaktív sugárzásokról, míg a magyar diákok 1900-tól kezdve az ő átdolgozásában tanulhatták Fehér Ipoly Kísérleti fizikáját.
Épp csak az iskola tanáraira s diákjaira maradt kevés ideje, autokratikus vezetési módszereit a tantestület épp a forradalmi időkben elégelte meg, s búcsú nélkül kellett elhagynia életművét, az iskolát. "A mi régi huszárkáplár igazgatónk, akihez minden hír befutott, a régi módon fenyegetőzött, de meg is állt a fenyegetőzésnél. Ez is a forradalom tünete volt: tavaszra följelentették a tanárai, s csakhamar elmozdították."[32].
Németh László a Toldy reál VIII-os diákjaként élte meg a forradalmat 1918/19-ben. Ott volt 1919 januárjában Ady Endre temetésén, forradalmi beszédeket tartott az önképzőkörben március 15-én és az egész iskola előtt május elsején. A fizikatanterem az emelkedő padsoraival csak azért maradt meg emlékezetében, mert az volt a VIII. osztály terme. Kísérletek helyett a mindenes pedellus, Kiszela bácsi hajlott hátára, sietős, lábujjhegyen tett lépéseire emlékszik vissza, ahogy déli 12 óra előtt néhány perccel naponta átlopózott a termen, a katedra előtt, be a fizikaszertárba, amelynek erkélyéről pont 12 órakor elsütötte a kis ágyút, megadva ezzel a pontos időjelzést Buda polgárainak...
Mégis, ki tanította a fizikát Németh Lászlónak a Toldy reálban?
"A fizikusunk, egy francia nevű sváb... a mi szemünkben ő a tudós különcnek volt izgató típusa. Már kora reggel a templomokat járta; otthon a kezét mosta és zongorázott; az iskolában pedig gúnyolódott rajtunk, de úgy, hogy egy-egy kiábrándult, embergyűlölő megjegyzésével mégis hitelt szerezzen magának."[33].
Jeanplong Győző (1884-1923) volt a francia nevű sváb. Jellemző, hogy Németh László - emlékezetből - következetesen Jeamplonnak írja a nevét, s bár sok érdekes momentumot megőrzött róla emlékezetében, ezek egyike sincs kapcsolatban a fizikával. Jeanplong 34-35 éves volt, amikor Németh Lászlót tanította, mégis így emlékszik rá az író:
"A furcsa nevű tanár, aki a szülőföldjén, Bánátban gyakori francia nevek egyikét viselte, embernek is különös volt. Negyven körüli agglegény, aki furcsa, idegenkedő mosollyal állt szóba az emberekkel; a tanári szoba helyett is inkább a szertárba húzódott, sokat mosta a kezét, s délutánonként (dédnagynénémnél lakott egy vízivárosi hónapos szobában) egy-egy órácskát zongorázott, nem túl jól, de klasszikusokat. Képzett szakembernek tartottuk, szeszélyessége s iróniája azonban a felelést kiszámíthatatlan kalanddá tette."[34].
Pozsonyban kezdett tanítani, az ottani főreálban, ahol Klatt Virgil tanította mellette a fizikát és Schwicker Alfréd a kémiát. Három év múlva áthelyezték a fiumei gimnáziumhoz, s innen jött fel Budapestre, a Toldy reálba. Még ismerte Németh József tanár urat is a bevonulása előtt, de már nem tudta megvárni, hogy fogságból is visszajöjjön: hazament szülőföldjére s ott halt meg nemsokára. Jó szakembernek indult, ezt a pozsonyi főreál értesítője[35] is megerősíti: "buzgó munkájával jó emléket biztosított magáról mindenkinél", amikor eljött onnan. A kommün bukása után szakfelügyelőnek nevezték ki Budapesten, innen ment haza szülőföldjére, melyért akkor már szerbek és románok csatáztak egymással.
Előtte még leérettségiztette a VIII. osztályt.
Néhány "forradalmár" diáknak, közte Németh Lászlónak is előbb egy fegyelmi vizsgálaton kellett átesnie, csak azután tehettek pótérettségit. (Két diákot el is tanácsoltak.) Németh László magyarból brillírozott, természettanból az akkor Gaál Auguszta nagynéninél lakó Jeanplong Győző jó volt hozzá:
"A fizikából Guszti néni tanára remekelni akart, a két legszebb tételt: az interferenciát és a szikratávírót adta, de bizony abban nem voltam olyan járatos, mint Ady körül... A feleletem inkább hármas volt, mint kettes; de azért ebből is jelest kaptam."[36].
Ha csak az osztályzatokat nézzük, érdemes volt átjönnie Németh Lászlónak a Toldy reálba. Mi lett volna, ha ott marad a Bulyovszky utcában? A két utolsó háborús tanévben sajnos már a Bulyovszky utcában se lehetett volna jobb fizikát tanulni. Néhány évvel korábban azonban valószínűleg a Bulyovszkyban járt volna jobban. Jól példázza ezt Szilárd Leó esete.
(1) Németh László: Homályból
homályba, Magvető és Szépirodalmi
K. Bp. 1977 II. kötet, 517. old.
(2) Németh László: Életmű szilánkokban,
Magvető és Szépirodalmi K. Bp. 1989, II.
kötet, 123. old.
(3) u. o. 128. old
(4) N. L.: Homályból homályba, I. kötet,
560. old.
(5) u. o. 36. old.
(6) u. o. 40. old.
(7) u. o. 46. old.
(8) u. o. 39. old.
(9) u. o. 100. old.
(10) u. o. 32. old.
(11) u. o. 41. old.
(12) u. o. 100. old.
(13) u. o. 125. old.
(14) u. o. 150. old.
(15) u. o. 181. old.
(16) u. o. 488. old.
(17) N. L.: Lányaim, Magvető K. Bp. 1962 172. old.
(18) N. L.: Homályból homályba II., 95 old.
(19) N. L.: Négy könyv, Szépirodalmi K., Bp.,
1988, 267-275. old.
(20) N. L.: Homályból homályba II., 141.
old.
(21) N. L.: Homályból homályba I., 95. old.
(22) u. o. 97. old.
(23) u. o. 96. old.
(24) u. o. 97. old.
(25) u. o. 96. old.
(26) u. o. 97. old.
(27) u. o. 144. old.
(28) u. o. 152. old.
(29) Bp. .II. ker. főreál Értesítője
1914/15
(30) N. L. : Homályból homályba I., 65. old.
(31) u. o. 125. old.
(32) u. o. 137. old.
(33) u. o. 125. old.
(34) u. o. 152. old.
(35) Pozsonyi főreál Értesítője
1906/07 83 old.
(36) N. L.: Homályból homályba I., 181. old.
