|
EÖTVÖS LORÁND.
KOZMA ANDOR-tól.
Eötvös Loránd, a legnagyobb
A legdicsőbb lélek-ember,
Akinek fenkölt fénykörébe,
Egyszerű életem díszéül,
Szabad utam volt énnekem -
Eötvös Loránd, a végtelenség
Örök törvényeit megértő
Világra szóló nagy tudós,
Bevégzé földi küldetését
S a Végtelenbe visszatért.
Hogy küldetésben járt e földön
Fenséges lelki hős gyanánt,
A testi élettel nem törődve,
Szent borzalommal láttam én.
A nagy kaszás már rég lesett rá,
Kegyetlen kínnal rég gyötörte,
De ő a rémmel szembe nézve,
Nyugodtan, büszkén, jajtalan,
Tovább rajzolta mindhalálig
S be is fejezte köreit.
Pár nappal a halál előtt,
Mikor már elhülő tagokkal
Olyan volt mint egy szép halott,
Halált lenéző lángeszével
Még a legújabb alkotását
Vizsgálta át gondos szigorral,
S finom, fehér megnyúlt kezében
Nem reszketett a papiros.
Az én szívem, az reszketett
És hangtalan sírt és kesergett,
Reménytelen búval búcsúzva
A teste romján is hatalmas
Nagy lélektől, mely távozik.
S a félhomályban ülve némán
Szemembe könny gyűlt, hogy ne nézzem
A holtra váló alakot,
Hanem a szép emlékezés
Ködfátyolán át újra lássam
Azt a remek nagyúri daliát,
A díszes férfit, aki volt.
Magasvér hófehér lován,
Amelyen annyiszor csodáltam,
Láttam megint őt látományul:
Úgy ült nyeregbe e professzor,
Oly biztos, könnyű gráciával,
Akár egy régi mesebéli
Gyönyörű, kedves, jó király.
- Ez Úr! ... Ez úr minden ízében!
Ujjongta szívem, így ha láttam,
Kinek évszázak távolában
Minden előde, őse úr volt
S kiben az ősi úriasság
Tökéletessé finomult.
Majd tűnt e kép s új látományul
Láttam megint emlékeimben,
Mint rég, töretlen ép erősnek
Azt a nemes, mély, nagy professzort,
A tudós bölcset, aki volt.
Csodás tudósi műhelyében,
Sok-sok rejtelmes szerkezet közt,
A főúri daliás lovasnak
Gondokba mélyedt mása járt-kelt,
Megállt, figyelt, eszmélt, leült, -
Előtte furcsa betűszámok
Nyüzsögtek és finom kezétől
Mind szaporábban halmozódtak
A kiterített íveken.
Szép homlokát a gondolat
Rajzása szinte fénybevonta;
Lelkes szeme tekintetével
Titokzatos nagy Kháoszoknak
Titkába látszott látni ő.
- Úr itt is, a szellemvilágban!
Ujjongta szívem, így ha láttam,
Magasra vívó, mélybe néző,
Hatalmas, hódító nagyúr,
Kit iskolás korlátokon már
Felül emelt a géniusz.
Mikor halálos ágya mellett
Emlékezésem visszahozta
A multból mind a két alakját:
A vérbeli, s a szellemével
Magasra lendült nagyurat -
Megértém, hogy halált kicsinyel
Az ilyen kétszeres nagyúr.
Megmérte őt és hódolattal
Méltatja már a földkerékség
Sok felmagasló nagy tudósa:
«Közöttünk nála nincs nagyobb. -»
S amit zajos heüréka nélkül
E nagyság gondolt és talált ki,
Az nem marad csak zártkörű
Tudós-mulatság, szép kísérlet,
Nem könyv-igazság, holt betű
Az áttör az eleven élet
Szünetlen döngő műhelyébe,
Mint meglepő nagy új valóság
Mint a mind magasabbra vívó
Emberiség dolgos kezének
Hatalmas, hasznos eszköze.
S ha mérni fogják mérlegével
A földnek mágneses erőit
S e réven a beláthatatlan
Mély halmazok titkába lesnek
S kitárnak rejtett kincseket -
S ha majd a megrakott hajókon,
Más-más világ-irányba tartva,
Szelik a zúgó óceánt
S megfejtik az ő tételével
A szüntelen súlyváltozásnak
Rejtelmes új törvényeit:
Eötvös neve éppúgy fog élni,
Mint él ma Archimédeszé.
Pedig már akkor hol leszünk mi
Minő feledség fogja fedni
Az árva kis fajt, a miénket,
Amelyből ő is származott!
Mily zűrzavarba elmerült múlt
Lesz már a sok, ma nagyhatalmú
Akármi többi nemzet is! ...
S hány, most világ-bámulta költő,
Próféta, hős, művész, király
Híres nevének nem lesz akkor
Már többé híre-hamva sem,
Mikor még emlegetni fogják,
Sűrűbben, mint ma itt e honban,
A nagy tudós, Eötvös nevét.
S ah! ... én e ritka nagy dicsőnek,
Nem is tudom, mint érdemeltem,
Sok éven át mély tisztelettel
S kimondhatatlan szeretettel
Meg-megszoríthatám kezét.
Láthattam őt négyszem-között,
Magas szféráiból leszállva,
Nemesszívű, hű, résztvevő.
Nagylelkű, legjobb emberül.
Egy dobra nem vert tiszta szép ügy
Gondjában osztozott velem
S számomra így a gond öröm lett,
Mert ez nyitotta meg szemem,
Hogy lássam azt a legjobb szívű,
Legemberségesebb nagy embert,
Akit csak láttam valaha.
Még láttam a halotti ágyon -
Mily szép, nyugodt, nemes szobor!
S még látom-e valamikor? ...
Ki tudja ezt? ... De látni vágyom.
|
