A sorshatalmak tartós frigyet látszottak kötni Akadémiánk és az EÖTVÖS bárók nemzetsége között. Munkásságunknak most már száz évre tehető idejéből nyolcvankét éven át előbb az egyik, majd a másik EÖTVÖS működése és neve szolgált javára és díszére tudós Társaságunknak.
Báró EÖTVÖS JÓZSEFet az Akadémia már 1835-ben, tehát huszonkét éves korában, drámai és műfordítói zsengéi alapján választotta meg levelező-tagjává. Az előlegezett bizalom dúsan gyümölcsözött: pár évvel később a Karthausi megalapította az EÖTVÖS regényírói hírnevét, melyet azután működése a publicisztika, a jog- és államtudományok terén új fénnyel övezett, amelynek sugarai a külföldre is kihatottak. Irodalmi munkássága arányában emelkedett állása az Akadémiában is: már 1839-ben tiszteleti tag lett, mikor - az elnyomatás idejében - SZÉCHENYI betegsége miatt visszavonult; 1855-ben másodelnökké s a gróf DESSEWFFY EMIL halála után 1866-ban elnökké választatott; az is maradt 1871 februáriusában bekövetkezett haláláig.
EÖTVÖS JÓZSEFet Akadémiánk különös joggal vallhatta a magáénak mindig, már ama buzgalomnál fogva is, mellyel ő Társaságunk iránti kötelességeit mindvégig szinte példaszerűen teljesítette. Ez a példás buzgalom annál inkább érdemli meg megemlékezésünket, minél ritkább jelenség újabb korszakunkban a közügyek tág terén elfoglalt férfiaknál. EÖTVÖS, elkezdve levelező-tagságán, minden minőségében fáradhatatlan volt az Akadémia dolgai körül, az ülési teendőkön kívül bíráló jelentéseivel, irodalmunk gyöngyei közé sorolható emlékbeszédeivel és elnöki szónoklataival sokszorosan örökítette meg magát évlapjainkon.
Halála után csak két éven át hiányzott névlajstromunkban az EÖTVÖS-név. 1873-ban már ismét megjelenik: viselője a nagy EÖTVÖS JÓZSEF fia, LORÁND, már akkor - huszonöt éves korában - az elméleti fizika rendes tanára a budapesti egyetemen. Atyjától örökölte az Akadémia iránti szeretetet is, mely nemcsak a saját szorgalmában nyilvánult meg, amellyel tudományos munkásságáról intézetünknek is mindig beszámolt, hanem megnyilvánult - mint viszonzott szeretet és bizalom - 1883-ban rendes taggá és 1889-ben az Akadémia elnökévé lett megválasztatásában. Csak rajta mult, hogy a legnagyobb díszt, melyet neki nyujthattunk, nem tartotta meg - úgy mint atyja - haláláig; a minden erejét igénybe vevő nagy tudományos problémák, melyek élete végéveit elfoglalták, 1905-ben lemondásra indították; de helyet foglalt igazgató-tanácsunkban és élénken érdeklődött mindvégig az Akadémia belső élete iránt.
A két EÖTVÖS alakja, amint egymást Akadémiánk elnöki székében fölváltják, egész közéleti és irodalmi munkásságuk alapjára helyezve s egymáshoz való viszonyukban is megvilágítva, nemzeti kultúránk történetének egyik legvonzóbb, legérdekesebb képét nyujtja. Csábít az alkalom, hogy mai ünnepi ülésünk megnyitójaképpen megkíséreljem megvázolni ezt a képet.
Báró EÖTVÖS JÓZSEF kétségkívül egyike volt a legátfogóbb, legegyetemesebb magyar szellemeknek. Mint lírikus is megnyerő, a bölcselkedő, történelmi és irányregényben korszakot alkot. Kivált SZALAYval való benső barátsága a jogtudományok felé is vonzza és főkép börtönügyi problémákkal foglalkozik. Nagyhatású publicisztikai működése, hírneve korán helyet ad neki az első felelős magyar minisztériumban s a kezdődő forradalom fülledt levegőjében, mikor minden kockán áll, higgadt megfontolást igénylő tanügyi reformok alkotását kell megkísérelnie.
Érzékeny, gyöngéd lelke irtózott a forradalom zajától, erőszakosságaitól és vérengzéseitől; külföldre költözik családjával és ott, a haza sorsán bánkódva, az önkéntes számkivetés magányában és tétlenségében mélyreható tanulmány tárgyává teszi a kort felforgató politikai eszméket. Így születik meg magyar és német nyelven legnagyobb irodalmi műve, a XIX. század uralkodó eszméiről szóló, mely majdnem nagyobb hatást aratott a külföldön, mint hazájában s ritka példája annak, hogy a politika is megtermékenyítheti a tudományt. Az elméjének elemző élével megállapított igazságok legnagyobb része ma is megtartotta érvényét s éppen napjaink hozták meg legcsattanósabb bizonyítékát annak, hogy a nemzeti eszme egyoldalú érvényesítése halomra dönti úgy az egyenlőség, mint a szabadság elvét; de másrészt az a bizakodása EÖTVÖSnek, hogy a nemzetiségi elv már túllépte hatása csúcspontját s a jövőben csökkenő erővel fog érvényesülni, csalódásnak bizonyult.
Habár kora fiatalságától fogva mindig a szabadelvű eszmék hevítették s az elnyomásnak és önkényuralomnak nyílt ellensége volt, az abszolutizmus hosszú uralmának lehetősége Magyarországon elcsüggesztette s az ötvenes évek folyamán oly német röpiratokat közölt, melyek bizonyos közeledést mutattak az összbirodalmi eszméhez és a magyar konzervatívek törekvéseihez s csökkentették népszerűségét az országban.
Azonban Ausztriának olaszországi elvesztett háborúja meghozván a Bach bukását s az abszolút rendszer csődjét, a nagy nemzeti ébredés magával ragadja EÖTVÖSt is és most már föltétlenül csatlakozva Deákhoz, megalkuvás nélkül a 48-iki törvények alapjára helyezkedik. Fiatalkori mereven centralista elveiből is engedvén, most már jobban megérti s lelkesen ünnepli őt a magyar közönség.
A 61-iki rövidéletű országgyűlés EÖTVÖSt is rövid, de fényes parlamenti szerepléshez juttatja; a provizórium beálltával azonban megint csak a publicisztika tere áll rendelkezésére. Most leginkább a nemzetiségi kérdés foglalkoztatja, melynek azt a megoldását igyekszik előkészíteni, amelyet azután 1868-ban főkép tőle sugalmazva törvénybe is iktat az országgyűlés. EÖTVÖS liberalizmusát a nemzetiségi kérdésben - mely azonban határozottan visszautasított minden föderalisztikus alakulást - kétségkívül nemes eszményi, némileg optimisztikus felfogás sugalmazta; a csalódás kisebb súllyal nehezedett reá, nagyobbal a későbbi nemzedékekre.
Fontos szerepet játszott EÖTVÖS a kiegyezést előkészítő úgynevezett hatvanhetes bizottságban, s mikor a létrejött kiegyezés alapján 1867 februáriusában kineveztetett a második magyar felelős és parlamentáris minisztérium, mint a megosztatlan közvélemény jelöltje foglalta el újra a vallás- és közoktatásügyi miniszteri széket. Négy évre terjedő minisztersége alatt óriási munkát végzett; alapvető törvényeink egész sora hirdeti az ő vezető vagy legalább irányító közreműködését s e mellett behatóan foglalkozott oly vallásügyi és iskolai reformokkal is, melyekre vonatkozó tervei, kezdései és javaslatai rövidre szabott életidejében már tényekké és törvényekké nem válhattak. Megfeszített tevékenysége, alkotó ereje talált elismerést, de találkozott félreértéssel és gánccsal is és ő - kivált második minisztersége elején - gyakran nyilatkozott keserűséggel a nehézségek felől, melyeket nem is mindig az ellenzék gördített útjába.
Báró EÖTVÖS JÓZSEF, aki a képzelhető leggyöngédebb családapa volt, megérhette azt az örömet, hogy több leányán kívül 1848-ban egy fia is született s azt gondosan fölnevelhette egészen huszonhárom éves koráig, amikor annak fényes tehetségei atyja kívánságával megegyező pályáján már érvényesültek s az atyai szív büszke és boldog reményeket vihetett le magával a sírba.
Levelezése fiával, melynek eredetije ma nagy részben elveszettnek tekinthető, de MORVAY GYŐZŐ másolataiban meg van őrizve, mindkét EÖTVÖS jellemére s főkép egymáshoz való viszonyukra nézve megbecsülhetetlen anyagot tartalmaz, éppúgy, mint az ifjabb EÖTVÖSnek atyjához intézett levelei, melyeket a nagy tudós leányai kegyeletesen őriznek.
Mint országosan ünnepelt s a külföldön is ismert kiváló férfiú fiának, ki azonfölül érezte, hogy tehetsége őt magát is nagy feladatokra képesíti, az ifjabb EÖTVÖS korán jött tudatára hivatásának. Egy, valószínűleg 17 éves korában, távollevő atyjához intézett levél fogalmazványa már világosan elárulja ezt a hivatásérzést.
«Az ambíció s a kötelességérzet, mely nemcsak egy privilegizált nemzet, hanem az egész emberiség irányában köt le, velem született, e két indulatot kielégíteni, és pedig kielégíteni úgy, hogy a mellett egyéni függetlenségemet megtartsam, életcélom; s legalább eddig úgy találtam, hogy annak leginkább akkor felelhetek meg, ha a tudományos pályára lépek.» Az iránt is tisztában van már, hogy a természettudományokat kell választania s hogy ezek tanulmányozása végett külföldi egyetemekre kell mennie.
Szinte megdöbbent ebben a zsenge korban a - talán inkább csak ösztönszerű - korai fölismerése a kitűzendő életprogrammnak, melyhez némi fiatalkori ingadozások után mindvégig hű marad.
Hogy az atya e korai érettséggel számolt s arra épített, mutatja, hogy már 16 éves fiának arról ír, hogy ő - az atya - nagy föltevésekkel lépett az életbe, melyek, ha még nagy részökben most sem teljesültek, föltevései maradnak s végső lehelletéig törekvésének céljai. Már akkor kérdezősködés nélkül meg van győződve róla, hogy fia a vizsgálat alkalmával, melyet le kellett tennie, «magához méltóan állotta ki a próbát».
Két évvel később arra figyelmezteti fiát, hogy a név, mely rá száll, «tiszta marad s ha Isten segít, talán fényes lesz, de annak, ki azt örökli, sem kényelmet, sem fényes állást nem biztosít». Boldognak csak önválasztotta pályán érezhetjük magunkat s ezért, ha fia tisztán a tudománynak akar élni s a természet jobban vonzza, mint az emberek, nem ellenzi választását; saját pályája rögösebb volt, semhogy sajnálnia lehetne, ha fia mást választ. De kétli mégis, hogy fia 17 éves korában képes legyen jövője felett véglegesen határozni, s mert maga is, ki kizárólag az irodalomnak és tudománynak kívánt élni, szinte akarata ellenére belesodródott a politikába, elragadtatta magát a gondolattól, hogy nemzetének s az emberiségnek nagy szolgálatokat tehet e téren, nem tudja, vajjon a dicsőség gondolata, mint minden nemesebb kedélyre, fiára is nem fogja-e gyakorolni hatalmát? Ezért óhajtja, hogy meg ne fossza magát a közszereplés lehetőségétől s végezze el jogi tanulmányait, mielőtt a külföldön a természettudományoknak szentelné magát.
«Nem úgy szólok veled, - írja az atya - mint más apák gyermekeikkel. Érettebb vagy, mint korod, a Mindenható nagy tehetségekkel áldott meg s ami ennél fontosabb, nemes kedéllyel; mint barát a baráthoz szólok veled s nem parancsolni, de meggyőzni akarlak.»
A meggyőzés nem egészen sikerült, LORÁND már 1867 őszén búcsút mondott egészen a jogi tanulmányoknak s atyja beleegyezésével Heidelbergbe ment a híres BUNSEN vezetése alatt főkép vegytant tanulni. Bár tehát korán függetlenítette magát bizonyos tekintetben az atyai tanácstól, azért tovább is rajongó tisztelettel és csodálattal nézi atyjának most már egész nagyságában kibontakozó tevékenységét. Hetenkint ír neki s igyekszik követni tanácsát; mohón olvassa beszédeit a lapokban, irodalmi műveit német fordításban megismerteti Heidelberg kiválóságaival; boldog, hogy atyja elérte célját, melyért egész életében fáradozott, alkotmányt szerzett a nemzetnek! Csodálja megfeszített, de eredményes tevékenységét, ez buzdítja, bátorítja őt, a fiút is, ki magának szemrehányást vél tehetni «ifjúkori hanyagságáért», de most már «derekasan dolgozni akar».
Az atya leveleit mindenekfölött az egyetlen fia iránti határtalan szeretet melegíti át; nem vak, de látó, bölcs szeretet az, mely látja a hibát, a veszélyt is, az ellen küzd, nem parancsoló vagy tiltó, inkább tanácsadó és meggyőző modorban. Fiát szinte költői hajlamra valló természetimádása korán viszi Svájcba, a Rajnához, a tengerre, az olasz tavakhoz. EÖTVÖS nem titkolja nyugtalanságát, mikor utólag megtudja, hogy a 18 éves ifjú megmászta a Monte-Rosát, később is visszatartani igyekszik őt a veszedelmes havasi turisztikától. Mikor később LORÁND egy északsarki expedícióban akar résztvenni s ez ellen az atyja tiltakozik, nyíltan bevallja, hogy ezt szeretetből, féltésből is teszi, de vannak rá más, komoly okai is.
LORÁND már 1868-ban elhatározván, hogy a vegytan helyett a fizikát választja szaktárgyául, atyja aggályai ellenére elhagyja Heidelberget s Königsbergbe megy át. Itt csalódás éri, elkedvetlenedik, évközben el akarja hagyni Königsberget s ekkor merül fel a sarki utazás gondolata, JÓZSEF, aki ellenezte Königsberget, most marasztalja fiát; fél, hogy hírnevének fog ártani, ha a félév végét sem várja be, inti, hogy sarki expedíciók helyett tegye le a doktorátust, melyre majd a tanárság szempontjából szüksége lesz.
Most győz az atya, a fiú lelki válsága hamar elmúlik s kettejök nézetei találkoznak a természettudományok dicsőítésében, azok nagy jövőjének, még a politikára való hatásuknak is elismerésében. A fiú nézetei kissé radikálisabbak, ő a természettudományok feladatát főleg a dogmák megdöntésében látja s vitatkozik atyjával, ki egyetemi törvényjavaslatában helyet adott a hittudományi karoknak. Azért az atya mégis világosan látja fiában az EÖTVÖSök családi hibáját, - mint mondja - a költői hajlamot, mely az élet elhatározásaiban túlságos hatalmat enged a képzeletnek. A haladó korral és a közeledő - válással mind bensőbb lesz a viszony atya és fiú között, mind teljesebb az egyetértés; az atyja epedve várja vissza, elébe megy s egyik utolsó levelébe ezt a vallomást foglalja: «Szeresd ezentúl is, mind eddig, azt, ki a nagy világon bizonyosan legjobb barátod volt és fog maradni, míg csak él».
EÖTVÖS LORÁND még magával vihette életútjára atyjának azt a tanítását, hogy ha kitűnő, ha nagy ember akar lenni, akarnia kell tudni és nemcsak akarni, hanem magának parancsolni és engedelmeskedni is. Megtanulta tőle azt is, hogy «ha van gyönyör a világon, azt csak a tudomány és szeretet adja» s hogy «minden munka erősít és neveli is képességünket s ez a fődolog».
Atyjának lelki rokona maradt nemcsak a tudomány és munka szeretetében, hanem idealizmusában is, s költői hajlama mellett, melyet tudományos munkásságában is megnyilatkozni látunk elméjének csodás elemző erejében; csakhogy míg ez az elemző erő az idősb EÖTVÖSnél az emberi és társadalmi viszonyok legbonyolultabb problémáinak fölfejtésében nyilvánult meg, az ifjabb tehetségében a természet titkaiba való behatolás s azok világos felismerése vált szinte csodaszerűvé. Atyja tanítása nyilvánul meg abban is, hogy már serdülő korában úgy vélekedett, hogy alkotmányunk visszaszerzésére azért van szükség, hogy a műveltségben való haladásunkat biztosítsuk.
EÖTVÖS LORÁND tehát mindenkép sokat köszönhetett atyjának és volt oka megsiratni őt, mikor 23 éves korában a halál megfosztotta őt tőle. Már akkor Pesten volt és készült a tanárságra. Nem föltételezhetjük, hogy LORÁNDot pályáján. csak egy lépéssel is visszavetette volna atyja halála; ellenkezőleg valószínűnek kell tartanunk, hogy ha EÖTVÖS JÓZSEF életben és hivatalában marad, az ő gyöngéd lelkét feszélyezte volna saját fia gyors előmenetelében közreműködni; míg így a nagy férfiú korai halála feletti közrészvét szinte megkövetelte nagytehetségű egyetlen fiának gyors érvényesülését. EÖTVÖS LORÁND, bár csak atyja halála évében, 1871-ben szerezte meg az egyetemi magántanári képesítést, már 1872-ben rendes tanára lett az elméleti fizikának s ezt a tanszéket három évvel később cserélte föl a kísérleti fizikáéval.
Tudományos munkásságának értékével és jelentőségével még e gyűlés keretében szakemberek fognak foglalkozni. Én csak néhány jellemző vonását tudományos pályájának és rövid politikai szereplésének akarom itt megrögzíteni.
EÖTVÖSünknek éppen akadémiai elnöki beszédei mutatják, hogy ő tudta a tudományt népszerű, sőt vonzó, szinte költői módon is tárgyalni, főkép azért, hogy neki híveket, barátokat szerezzen. Nem helyezkedett tudományában soha az «odi profanum vulgus et arcao» fennhéjázó álláspontjára. De senki komolyabban, bensőbben, odaadóbban és önzetlenebbül nem azonosította magát a tudomány szolgálatával, mint ő. Neki ez az istentisztelet egy neme volt. Egy elnöki beszédjében szépen mondta, hogy «a tudomány, mint féltékeny kedves, csak annak homlokára nyomja csókját, ki minden percét neki szentelte». Mikor az, amitől atyja féltette, bekövetkezett s a politika őt rövid időre meghódította és miniszterséget kellett vállalnia, akkor is nyíltan vallotta, hogy erre csak azért határozta el magát, mert ebben az állásban is a tudomány érdekét remélte szolgálhatni, s az alatt a félév alatt is, míg a miniszteri székhez volt kötve, tudott a tanárképzés, tehát közvetve a tudomány érdekében maradandót alkotni, az EÖTVÖS-kollégium életbehívása által. Neki bizonyára inkább örömére, mint bánatára, a politika sikamlós talaja csakhamar meghozta a felszabadulást és a visszatérhetést a kizárólag tudományos munkához.
Csak aki így beleélte magát a tudomány művelésébe, csak az volt képes oly csodás folyamatossággal, következetességgel és céltudatossággal oldani meg azt a feladatot, mely reá várt. A kapillaritás, a hajcsövesség törvényének különösen a folyadékok felületi feszültségében való megnyilatkozása volt első vizsgálatainak és kísérleteinek tárgya. Már ezen a téren is sikerült a természeti jelenségeknek egy új törvényére mutatni rá, mely az ő nevéhez fűződött. A jelenségeknek ez a köre vezetett rá a nehézség, a gravitáció problémájának tanulmányozására, melynek céljaira egy új eszközt teremtett, az EÖTVÖS-féle torziós ingát, amely egészen új távlatokat nyitott meg a geofizikai geodéziai és geológiai kutatások és megállapítások számára. A nehézség kutatásai közben munkássága körébe kellett vonnia a földmágnességet is, amelynek megfigyelésére nézve szintén korszakosakká váltak kiszámításai. Így aztán a földben rejtőző hasznos anyagok, különösen olajneműek fölfedezésének előmozdítása által kutatásai óriási gyakorlati jelentőséget is nyertek. Ma három világrészben folynak kutatások az ő eszközével, az ő útmutatása szerint, nagyrészben tanítványai közbejöttével és az ünnepelt EINSTEIN relativitási elmélete bizonyos tekintetben az EÖTVÖS megállapításaiban bírja támpontját.
És a tudós, kit különösen élete utolsó szakában a hír világszerte szárnyaira emelt, mindvégig magyar hazafi maradt. Ő hazája dicsőségét kereste csak a maga fáradozásai sikerében. Azt tartotta, hogy «ha igazi tudósok és - ami kell - jó magyarok akarunk lenni, akkor a tudomány zászlaját oly magasra kell emelnünk, hogy azt hazánk határán túl is megláthassák és megadhassák neki az illő tiszteletet ... Igazán diadalünnep akkor lesz, amikor a magyar tudomány haladását meg fogja látni és gazdagodásnak fogja tekinteni az egész világ».
És midőn ez beteljesedett az ő fáradozása, az ő érdeme által, valóban hazájára háramlik a kötelesség, hogy az EÖTVÖS munkájának ma még nagyobb részben kiadatlan eredményeit az egész művelt világ számára hozzáférhetőkké és felhasználhatókká tegye.
E ponton, midőn végére érek fejtegetésemnek, még egyszer vissza kell térnem az atya és fiú eszményien szép, gondviselésszerű viszonyára.
EÖTVÖS LORÁND akadémiai székfoglalójában bevallotta, hogy atyja nevét legnagyobb öröklött kincsének tekinti, mely folyton arra inti őt, hogy reá munkája által érdemessé váljék. Ezt a fogadalmat pazarul teljesítette; a fényes atyai névre új, nem kisebb fényt hozott. És íme, beteljesedett az, amit az atyja alig egy évvel halála előtt, a költő és a bölcs jóstehetségével akkor biztatásképpen írt fiának, hogy ha ő néha csügged is munkájában, azzal vigasztalja magát, hogy - úgymond - «Te majd folytatni fogod művemet és így a magyar kultúrának és tudományosságnak megalapítása, ha nem is az én, legalább kettőnk nevéhez lesz kötve, kollektív dicsőségünk lesz!»...
Ez a kettős csillagzat, mely a Nagy-Magyarország
egét bevilágította, nem csökkenő
fénnyel ragyog a mi ezidőszerint megkisebbedett
hazánk fölött is, mint hirdetője a nagy
multnak és vezetője egy újabb nagyság
zarándokainak. E két név elmúlhatatlan
emlékének ihletében üdvözlöm
a megjelenteket s nyitom meg az Akadémia 89-ik ünnepi
közülését.