Ferenczy Károly kézírása	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Önéletrajzi levél Londesz Elekhez
	Bálint Aladár: Ferenczy Károly
	Török Gyula: Ferenczy Károly
	Bálint Aladár: Ferenczy Károly
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Önéletrajzi levél Londesz Elekhez¹

1862-ben születtem Bécsben. Képet már gyerekkoromban sokat láttam, mert édesatyám nagy műbarát volt. Dilettánskodtam is, de nálunk otthon az a nézet uralkodott, hogy a festői hivatottságnak, már kész tudás alakjában kell [meg]nyilvánulni, azért a gimnázium után Magyaróvárra mentem a Mezőgazdasági Akadémiára, s azután gazdálkodni kezdtem. 22 éves koromban egy télre Rómába mentem dilettánskodni, csak a rákövetkező télen Münchenben kezdtem hivatásos[ként] dolgozni, azután Nápolyban, végre Párizsban folytattam a tanulást, ahol [18]89-ben festettem első képemet, Kallós Edének a portrait-ját [arckép], aki velem volt a Julianban².

Ezután Szentendrén telepedtem meg 4 évre - azután 4 évre Mudunben, [18]96 óta pedig Nagybányán lakom - a télen át utóbb Budapesten is dolgozom.

Őszinte tisztelettel Ferenczy Károly

(Gerő Ödön hagyatéka)
Lelőhely: Magyar Nemzeti Galéria Adattára: 15557/62

1 Londesz Elek (1868-1934), író, műfordító, újságíró.

2 Julian, Rodolphe (1839-1907), francia festő nevéhez fűződik a Julian Akadémia megalapítása (1868) Párizsban, melyet sok híres magyar művész látogatott. A Párizsban tanuló fiatal művészek nagy része a hivatalos akadémia mellett főleg az Académie Juliant, a Colarossit és a La Palette nevű magánintézetet látogatták.

Forrás: Születtem... Magyar képzőművészek önéletrajza, (szerk:Csiffáry Gabriella), Palatinus, Bp., 2002, 108. oldal

Bálint Aladár: Ferenczy Károly

A művész egyik régebbi arcképére emlékezem. Kemény rajzú, kissé hosszúkás, energikus fej. Csupa akarat, nemes zárkózottság. Őszbe hajló szakáll teszi még határozottabbá a fej karakterét. Távolba tekintő acélos pillantású szemek. Íme a kemény, egész ember, harcoló művész, ahogy ismertük, ahogy beleiktatta nevét fiatal piktúránk történetébe.

Sokszor elnéztem arcképét, őt magát, éreztem azt a titkos áramot - mely a heroikus Emberből kicsapódik - a hivatottak, a hivatásukat érzők tekintetében, homlokán égő jelt.

Hivatott, hivatását betöltő művész volt Ferenczy Károly. Akkor jött, abban a pillanatban, amikor szükség volt művészetére, verekedő, kiválasztott személyiségére. Nem a véletlen sodorta őt közénk, hanem kellett, hogy nevét, művészetét belédobja abba a tespedő, kiélt valamibe, amit a kilencvenes évek magyar művészetének könyvelnek el azok, akik azzal foglalkoznak.

Rippl-Rónai hat év előtti kollektív kiállításán kívül nem volt még egy olyan szenzációja a képet néző közönségnek, mint Ferenczy ezerkilencszázháromban rendezett kiállítása. Férfias erejének teljességét, kiegyenlített művészetének színét, ízét mutatta, új igazságot hozott, olyan igazságot, amelyet csak kimondani kellett, hogy beteljesedjék.

Az impresszionizmus diadalát jelentette Ferenczy jövetele. Nagybánya ragyogó színeit, erdeinek, halmainak sugárzását, egének mélységét hozta, Krisztus napsugárban fürösztött testét, végtelen távolságok szédületét. Ki tudná mindazt elmondani, hogy mit jelentett mindez Peske káposztaleveleinek, Telepi hímzett faleveleinek fakósága után.

Aztán elcsendesedett a színes fergeteg. A repkedő, kápráztató foszlányok lankadtan elültek, és a farsang után elkövetkezett a hosszú, szigorú böjt.

Elkövetkezett a vonal.

A tobzódás, a pillanatról pillanatra változó hangulatok megrögzítése után a pozitív formák, a szerkezeti elemek kiépítése következett.

Az elföldelt igazságok felett már ott robogtak a robusztus fiatal katonák.

Ferenczy hátat fordított a kemény karú, kíméletlen új embereknek. Azt hitte, hogy felfrissülés, új energiák gyűjtése nélkül, meglevő tőkéjével állja a harcot. Ő is éppen úgy, mint Szinyei-Merse Pál elhárította magától a megújhodás lehetőségeit, és azok, kiknek erejét táplálta, kiknek az új művészete adta a legerősebb impulzust, túlélték őt. Saját magát is túlélte.

Mostani képei már szomorú dokumentumai egy ragyogó pálya lefelé futó megtört vonalának.

Továbbmozdulni nem akart vagy nem bírt. Megcsinálni még egyszer, amit valamikor erős kézzel, erős szemmel, töretlen lélekkel megcsinált, nem lehet. Ez a természet törvényei ellen való kísérlet lenne.

Értékét nagyszerű kezdésével kell, hogy mérjük, azzal a hatással, mellyel megtermékenyített egész nemzedéket. Hanyatlása, késő vergődése nem csorbítja erényeit. Hivatását becsülettel betöltötte.

Forrás: Nyugat 1913. 6. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00124/04029.htm

Török Gyula: Ferenczy Károly

Tizenkét éves voltam, mikor először hallottam Ferenczy Károly nevét. Valaki, talán rokonom, Nagybányán járt, megismerte a művészt és előadást tartott róla:

- A képeit nem értem - mondta őszintén, - egészen új, egészen különös dolgok... De ő maga végtelen kedves úr, a nemes férfi megtestesítője. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam a képeit élvezni... minek is csinál revolúciót az ilyen finom ember.

A véletlen úgy akarta, hogy az első Ferenczy-kép, amellyel szemtől-szembe kerültem, a művész önarcképe legyen. Amint őszinte melegséggel vizsgálgattam a büszke fejtartású férfit, eszembe jutottak a nem is olyan régen elhangzott szavak: "végtelenül kedves úr, nemes, finom...". Úgy véltem, hogy ezek az egyszerű megállapítások találnak, de a forradalmárt sehogy sem tudtam fölfedezni a nyugodt, kissé zárkózott vonásokban. Utóbb aztán, mikor megismertem a művész életét, képei sorát, minden alkotását, beillesztettem a külföldi és magyar festők glédájába, arra a gondolatra jutottam, hogy sohasem volt a szó közönséges értelmében revolucionista, a forradalmat csak hordozta, magyarországi apostola lett a nemes és egészen új, csak nálunk merőben ismeretlen irányzatnak. Ne feledjük el, hogy mikor Ferenczy betöltötte ötödik életévét, Párizsban már kiállítást rendeztek Courbet, Manet, Monet és Pisaro újabb műveiből. Az ifjú magyar, aki a legelső hevülések korszakán túl, huszonnégy éves korában, tehát festőknél szokatlanul későn kezdte mesterségét tanulni, egy kis ingadozás, párizsi és müncheni kirándulás után, szinte meglepő nyugalommal, nemes ízléssel fogadta magába a nyugati irányzat minden értékes elemét. Első sikerei után bizonyára maga sem gondolt arra, hogy nemsokára forradalmárnak nevezik és a magyar művészettörténelemben az új irány zászlóhordozójaként fog mindenkor szerepelni. Még azt sem lehet mondani, hogy egyedül állott, mint az új irányzat eltévedt, korán jött, elkallódott, vagy idegenbe menekült magyar hívei. A hozzá hasonló hitvallású, nem is jelentéktelen tehetségek egész kis tábora tömörült körülötte és vívta meg a harcot a merőben iskolázatlan magyar kritikával, akadémikus festőkkel és a még iskolázatlanabb közönséggel. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy ő maga sohasem harcolt a művészetpolitikában, csak festett és a képeivel tett vallomást, vásznaival mutatott irányt és foglalt állást. E látszólagos ellentmondások után joggal kérdezhetjük meg, miért mondja a lexikon és a skatulyázó szellem Ferenczyt forradalmárnak és miért ismeri a legtöbb művészet iránt érdeklődő magyar ember a naturalista és impresszionista festés úttörőjének. A felelet egyszerű és körülbelül tökéletesen jellemzi a művészt. Ferenczy Károly sokkal több volt az új művészet forradalmárjánál: a legbecsületesebb művésznek és férfinak született, aki nem folytatta az újítást a dekadenciáig, nem csapott át újabb forradalmi irányba, hanem önmagával vívott vég nélküli küzdelmet. E küzdelemnek, nemes elmélyülésnek következménye az a néhány korszak, amelybe életműve szorítható, ha éppen skatulyázni óhajtunk. Maga volt az őszinte meggyőződés, a sohasem ingadozó, lelkiismerete elkábítására sohasem kapható egyéniség. Valóban nem törődött vele, mit írnak róla, mint vélekedik a közönség képei felől, csak festett, célját, vágyát, akaratát követvén, hasonlatosan a régi nagyokhoz, akik a legöntudatosabbak és legöntudatlanabbak voltak. Így hát természetes, hogy egy időre köréje csoportosultak a többiek. De még természetesebb, hogy az erős egyéniség vált ki közülük szinte legelsőnek. 1898 az új festők egyik legküzdelmesebb esztendejét jelentette és 1908 folyamán a modernek új alakulásának fiataljai nem tartották elég újnak a mester művészetét. Tíz esztendő sem múlt el és újabb mozgalmak keletkeztek, sőt Ferenczy régebbi társai közül is többen fordítottak a köpönyegükön és nyilván a meggyőződés lelkesedésével szegődtek a több zajjal induló újabb irányhoz, amely egyébként ismét nyugatról, ismét elkésve ért a magyar szívekig. Ferenczy azonban véges-végig hűséges maradt önmagához és piktori küzdelméhez. És ebben a szerepében rokonszenvesebb, kevéssé ismertebb is, mint munkássága első felében. A köztudat a küzdelmek előterében álló Ferenczyt ismeri, a komoly szemlélő ezenkívül egy másikat, a sokkal egyénibb művészt is méltatja. Korábbani vásznain mint mondani szokták, a naturalista kolorisztikus irányt egyénítette, későbbi műveiben megtaláljuk teljes egyéniségét. Első képei a múzeum faláról nyugodt szépségükben intenek felénk színeik derűjével, utóbbi művei a nemesen elmélyülő festő küzdelmének benyomását ébresztik. A kolorit üdítő változatai után megkezdi birkózását a színek egyszerűsítésével, a monumentális kompozícióval, a stilizálással, a természet szakadatlan tanulmányozásával, a mozgás és stílus problémáival. Ferenczy esztétikusa bizonnyal megkíséreli majd ennek a folytonos munkásságnak korszakokra való osztását. Nagybányai tájait, villogó cigányképeit, bibliai jeleneteit, monumentális Levétel a keresztről című vásznát, csendéleteit, akttanulmányait valóban sok külsőség választja el egymástól, de az átmenet alig észrevehető, időben pedig nem is határolható, mert a művész még legutóbb is festett tájakat, hol régebbi szerelméhez közeledik, viszont ugyanekkor alkotta új keresésektől teli aktjait is. Pályafutása minden küzdelme, szenvedése, sok munkában és tépelődésben eltöltött napja mellett is egységes, mint egy nagy regény. Nem irodalmi hasonlat ez, nem is való e sorok cifrázására, hanem tiszta igazság, őszinte vélemény. A magyar művészeti küzdelmek hátterével írott regényben a legrokonszenvesebb alakok egyike lehetne Ferenczy Károly. Akik közelebbről vagy csak futólagosan ismerték, könnyen el tudnák képzelni ilyen szerepben. Férfiasan, előkelően és könnyedén jelenne meg, ajkán a lelki arisztokraták szelíd mosolyával. Nem venne részt a többség huzavonájában, civódásaiban, nem szónokolna és tetszelegne, de mindenütt komolyan tisztelnék. Ilyen lenne külseje. De a regényíró követné munkássága színhelyére is, hogy leírja, mint dolgozik, épít, töpreng, vitázik önmagával, törtet előre az igazság keresése közben a csillagok felé. Elmondhatná a regényíró, mint örül kedves alakja a sikerült képnek és mennyire nem érdeklik a sikerek, az arany és ezüst medáliák, mint nézi kissé keserűen őszülő fejét, a fiatalabbak vad száguldását, ifjúságának tovatűnését és leírhatná, hogyan ébredt új erőre alkotó kedve az ötvenedik esztendő határán, hogyan koszorúzza meg a kései elismerés annak a férfinak a művészetét, aki nemesen félreállott mindig és aki igazán népszerű sohasem tudott lenni...

Eddig van.

Ilyen gondolatokat ébresztett egy érző magyar lelkében a kiállítás, melyet Ferenczy Károly rendezett nemrégiben gyermekeivel együtt. Azóta a valóságban be is fejeződött a képzelt regény kedves alakjaira vonatkozó rész. Az élet, amelyet igen kitűnő regényírónak szokás általában tartani, itt nagyon kontárnak bizonyult. Hirtelen elbánt, gonosz betegséggel végezett valakivel, aki nemrégiben még rugalmas volt nemcsak testében, de lelkében is, akit sokan szerettek, kitől sokat vártak, ki nem mondhatta el mindazt, ami a szívén feküdt. Március harmadik hetében csöndesen meghalt Ferenczy Károly egy pesti klinikán. Az érző magyar pedig keserű szívvel két kis keresztet rajzolt a művészről szóló jegyzetei fölé. Az egyik szól a nobilis férfinak, a másik a nemes alkotónak.

Forrás: Nyugat 1917. 7. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00219/06677.htm

Bálint Aladár: Ferenczy Károly

A Szépművészeti Múzeum modern magyar osztályának terméből, néhány jószemű, jóérzésű gazdag ember szalonjából útnak indult egy sereg kép. A képek találkoztak, felsorakoztak és íme egységesen, világos áttekinthetőséggel elénk magasztosodik egy nagy magyar festőnek, a természet, az anyaföld száz szépségétől tündöklő életműve. Kiállítás. Külső jelentkezési formájára nézve csakugyan az; a műcsarnoki falakon képek hosszú sora nyúlik a termeken át, az emberek, fiatalok, öregek, értők és közömbösek körüljárják, tekintetükkel kitapogatják a képeket, de ez más, sokkal több, mint amit e szürke igénytelen szó kifejez, egy egész nemzedék, még pedig küzdő nemzedék visszaidézett múltja ez. Aki nem ismerte ezeket a képeket keletkezésük idején, akkor, mikor robbantó erővel ékelődtek a hanyatló történelmi és családfestés iskolafalaiba, ki nem élte át azt a küzdelmet, amelyet egy tradíciótlan, meg nem alapozott akadémizmussal vívott végig az utána következő nemzedék felfelé törő élni akarása, az - nem mondom, hogy hamisan - de mindenesetre más szemmel nézi és másképp látja e képeket. Azokban nem ver visszhangot egy-egy nevezetesebb kép, a fiatalság visszaverődő káprázata nem szegődik melléjük, náluk nem megy élményszámba egy-egy napsütésben fürdő hegyoldal, facsoport, erdőrészlet. Ők már történelmi adatot nyernek, tudásukat gyarapítják, míg a kortársak visszahozhatatlan szép napjaik után tekintenek összeszorult torokkal ...

Ha meg lehetne fordítani a rohanó időt, ha ismét át lehetne élni azt a belső szenzációt a felszabaduló érzések ujjongó muzsikáját, ami 1903-ban mámorossá tett bennünket, midőn a Nemzeti Szalon Kossuth Lajos utcai régi termeiben első ízben lépett nagyobb súllyal a közönség elé Ferenczy Károly, és alkotásait összegyűjtve megmutatta, mit tud, mit akar, hová igyekszik, kikkel hadakozik. A fiatalság egy csapásra mellé állt. A fiatalság megérezte, mint ahogy mindig megérzi csalhatatlan ösztönével a jövőt. Azóta sok mindenen átestünk, a fiatalok megöregedtek, újabb harcok robogtak végig a művészet vulkanikus talaján, ami akkor új volt, az ma már nagyon is nem az, az egykor forradalmi tett, hallatlan merészség ma már lajstromozott művészettörténelmi anyag, még jó, ha nem kiélt formalizmus.

Mindegy! Ferenczy Károly értékei nem koptak, nem kallódtak el. Ő végigverekedte a maga harcát, bevégezte azt, amire hivatása csatasorba állította őt. Új emberek folytatták a munkáját, sokan szembehelyezkedte vele. Jogosan-e vagy sem, e kérdést ezúttal kikapcsolhatjuk. Korának helyzeti értékein, az új festői látást kialakító szuggesztív akarásán felül, bármely korban, bármily áramlással szemben helytálló eredmények tanúskodnak mellette. Éppen mert nem keringett tehetetlenül a változó irányok sodrában, törekvései és cselekedetei az idők, iskolák, divatok esetlegességeitől elvonatkoztatva önmagukban is kiállják a próbát.

Ferenczy Károly Bastien-Lepage művészetéből indult ki. Fiatalkori képei kétségbevonhatatlan jegyekkel mutatják e francia festő hatását. A vele együtt induló, külföldön tanuló magyar festők mindnyájan Bastien-Lepage művészetében látták a továbbfejlődés alapját. Ámde Ferenczy csakhamar kivetkőzött a tanulóévek alatt magára öltött szürkeségből, színei mélyültek, áttetsző derengés sütött át az alaptónus sűrű ködén. Ferenczy nyilván nem volt miszticizmusra hajlandó festőegyéniség és képeit mégis misztikussá teszi a sötétből való kibontakozás átmenetisége, a világosság, a fény után esengő sóvárgás. Az elmosódó, homályba borult alakok valószerűségét az ó- és újtestamentum irodalmi vonatkozásaival támasztja alá Ferenczy. Szüksége van a mesére, hogy a hosszú palástokba burkolt figurák átszellemültségét logikussá tegye, viszont a hagyományokhoz, az írott igék nyomán feltámadt képzetekhez nagyon is laza szálakkal kapcsolódnak e képek. A biblikus ábrázolás maga háttérbe szorul és a minden mozzanatot maga alá rendelt festőiség uralkodik e vásznakon. E periódust, melynek legkimagaslóbb terméke a "Három királyok" (1898) aztán nem az irodalmi, hanem a festői tartalmat tekintve az "Est lovakkal" (1899), "Hazatérő favágók" (1899) még a Münchenben eltöltött esztendők táplálják, pedig 1896 nyarán Ferenczy már Nagybánya kék ege alatt, ragyogó zöld vegetációja közepette dolgozik, körülötte pedig a vele egyakaratú fiatalok. Megrészegülnek valamennyien Nagybánya természeti szépségeitől, önmaguk erőtudatától, e pantheisztikus mámor nagyszerű távlatok határtalanságát nyitja meg előttük. De hosszú időt töltenek pusztán a felkészüléssel. 1901-1902 már a megtermékenyült alkotóerő kibontakozásának a dátuma. Fürdő fiúkat fest ragyogó napsütésben, a kék ég szinte megremeg, vibrál a nyár túlcsorduló kiteljesedésében, a mezítelen fiatal emberi test éles foltokban veri vissza a nap aranyfényét, bokrok, fák zöldje harsog a gyűrűző vizek sűrű kéksége felett. Hatalmas vadgesztenyefa terebélyesedik az egyik képén, levelei üdén, hetyke keménységgel tündökölnek a tavaszutó tiszta levegőjében. Ott van a Templom című képe. Néhány háztető az egész és a háttérben hegytető. Csak egy kis elsiklás és a kép máris plakáttá szélesedett volna. Így életteljes, markáns alkotás, a torony piros tetős sisakja, a hegyhát zöldje, a napsütötte háztetők felvillanása a merészen előretörő ifjú erők duzzadó teljességét mutatják. Ott van a híres Őszi tája. Háttal a néző felé nyúlánk férfialak tekint le az alant elterülő messzeségbe, félkörben aláhajló lombok fogják át a kék ég síkját megtörő sötétlő figurát. E képből teljesen hiányzik a líraiság keresése, ámde színtiszta költészet, a búcsúzás halkított melankóliája áramlik ki a formák, színek, fények és árnyékok együtteséből. Egyik kevésbé ismert képe a "Vörös fal". Előtérben udvar, a háttér egy ház oldalának vörösre festett fala. Egy hajszálon múlt volna, a vörös szín, ha egy árnyalattal világosabb, máris rikolt és agyonnyom mindent, ha tompább, akkor dekoratív értéke tökéletesen elvész. E képeken látszik igazán Ferenczy európai színvonala, az, hogy festői ösztönét párját ritkító ízlés irányította, oly ízlés, mely a legkényesebb feladatokon átsegítette. Ez már a kultúra kérdése és e tekintetben Ferenczy majdnem egyedül áll társai között.

A formákat összevonja. Ez velejár a festői stílusával és színlátásának szükségszerű konzekvenciája. Nem bíbelődik minden részlettel, a fontosabb mozzanatok kiemelésével elhagyja mindazt, amit mellékesnek talál. Ez a szerkesztési mód nagyon hatásos, de könnyen túlzásba eshet a festő, ha pusztán a hangulatára, ösztöneinek sugallatára hallgat. Ő itt is mértékletesen vitte keresztül absztraháló munkáját, mely végső fokon voltaképpen szintetizáló stilizálás. A fényhatások teljes kihasználása mellett nagy fontosságot tulajdonít egy-egy jellemző mozdulat, testtartás hangsúlyozásának is. Az ember nem elkülönült uralkodó mivoltában jelentkezik e korból származó vásznain, hanem a természetben elfoglalt fizikai jelentőségéhez képest. Feloldódik a nagy mindenségben és mégsem válik jelentételen dekoratív folttá. Nem az embert fokozza le, hanem az egyetemesség többi jelenségeit, mozgató erőit fokozza fel. A "Festőnő" című képén (1903) az emberi alak számos kitűnően megfigyelt részletére tereli a néző figyelmét ugyanakkor, mikor köröskörül a természet nagyszerű színjátékába nyújt bepillantást.

Az arcképfestés nem volt az ő igazi terrénuma. Legtöbb portréjában inkább a felületeken mozgott. Mégis találunk ily természetű műveiben is néhány kitűnő darabot. Igaz, hogy itt is a dekoratív érzés intenzitása kap meg bennünket elsősorban. Malonyai Dezső arcképében (1904) és még később festett Kettős arcképén is (1908) a háttér tömör kéksége a legemlékezetesebb, amint hogy figurális vásznain nagy szeretettel alkalmazza a kobaltkék színt és lehetőleg minél nagyobb felületen. "Cigányok" című műve (1901) kitűnő példát szolgáltat erre nézve. - Múltak az évek. A nagy fellángolás tetőfoka után lassú lohadás vette kezdetét. Ferenczy Nagybányán állandóan érintkezik a fiatalabb festőnemzedékkel is. Látja azok felkészülését. Látja azt is, hogy az ő igazságai fölé új igazságok tornyosulnak. Nem cseréli fel eredményeit próbálkozásokkal, de az egyre nagyobb súllyal jelentkező új törekvések nem múlnak el nyomtalanul felette. Nem lendül át az utána következők táborába, de tovább megy egy lépéssel. Két képén nyomon követhetjük ezt a megmozdulást. A III. terem 63. és 67. számmal jelzett vásznaira utalok, az egyik a "Nyilazás" (1911), a másik egy tájkép (1909). E tájképen a formák sokkal összevontabban jelentkeznek, mint korábbi alkotásaiban. Ferenczy Károly bizonyos fokú elaszticitással rendelkezett és természetének e rugalmassága, az absztrahálás kiterjesztése szerencsésen jelentkezik e kései tájképben. De a rugalmasságnak is megvoltak a természetszabta határai, és abban a pillanatban, mikor Ferenczy e határokat átlépni igyekezett, erőfeszítése diszharmóniát előidéző kísérletezéssé válik, amit a Nyilazás rikoltó színfoltjai lehangoló módon igazolnak. Kevés képe maradt fenn ez átmeneti időkből, ámbár meglehet, hogy Ferenczy, e kényes ízlésű, életlátású művész, a vergődés e periódusának termékeit jórészben megsemmisítette, aminthogy ő gyakran nagy hajlandóságot mutatott még legjelentősebb műveivel szemben is ily radikális korrektúrára.

Ferenczy művészetének utolsó hat-hét esztendeje aztán gyökeres ellentétbe áll a napsugaras korábbi évekkel. A fiatalos felbuzdulás, széles gesztusok, optimista természetlátás nagy lendülete aláhanyatlik, hideg megfontolás, kesernyés józanság füstje kering a megpihent kráter felett.

Ferenczy Károlyt lemérhetetlen távolság választja el az expresszionista festőktől, és mégis az expresszióval kötött kompromisszum eredménye az aktos képeinek mindegyike, noha nála a térproblémák nem lépnek fel akkora pretenzióval, mint az utána következő nemzedék műveiben. Az omlós felületű nyúlánk asszonyi testeket egyetlen színfoltba sűrített drapéria keretébe foglalta. E drapériák ragyognak. Pompázó színük, a testnek és a drapériának hatásos színellentéte a legszebb esztendők színmámorát idézte vissza és mégis a forma, a kompozíció a fontos e vásznakon, bárha a legtöbb akt a levegőben lebeg is. A forma, a kompozíció a fontos, de egy egész élet tanulságait nem lehet eltüntetni, kísért a múlt, kísértenek a nagybányai hegyek, rétek, erdők felejthetetlen színei. A piros hátteres "Fekvő akt" (1913) hitem szerint a legsikerültebb darabja e sorozatnak, az elernyedés még nem annyira nyilvánvaló, de fekete hátteres aktjai is, melyek két évvel később keletkeztek (IV. terem 93. és 109. szám) szokatlan bátorsággal elgondolt és nobilis ízléssel megformált darabok. Pedig Ferenczy ekkor már beteg volt, vérsejtjeit, teremtő energiáit falánkul pusztította az alattomos betegség, amely 1917. március 18-án végzett vele.

Emlékkiállítása az új magyar piktúra hőskorának legszebb fejezetével ismerteti meg a nagyközönséget. Ferenczy jövetelét, küzdelmét, eredményeit nem lehet különválasztani az erőmérkőzés e korszakától. Kristályosító pont volt a széthúzó energiák kaotikus tömegében, maga köré vont sokakat a messzi útra mutatott. E kiállítás példátlan teljességgel magában foglalja alkotó tevékenységnek dús termését; ami a Szépművészeti Múzeum kitűnő igazgatójának Petrovics Eleknek az érdeme, az ő lelkes és fáradhatatlan munkájának az eredménye. Az ő műve e kiállítás katalógusa is, amely nagyon értékes útmutatással szolgál azoknak, kik Ferenczy Károly életrajzát egykor majd hozzá méltón megírni óhajtják.

Forrás: Nyugat 1922. 3. szám
             http://epa.oszk.hu/00000/00022/00310/09412.htm