Hollósy Simon: Tájkép (1912)	A MŰ SZÜLETÉSE
	Réti István könyvéből
	Németh Lajos könyvéből
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Nagybánya után [Hollósy] 1902 nyarát Fonyódon töltötte iskolájával együtt. A következő évben Vajdahunyadon nyaralt, azután szülőmegyéjében Técsőt jelölte ki állandó nyári helyéül. Az előbbi két táborozásából nem ismerünk jelentékenyebb festményt semmit; Técsőn azonban több mint egy évtizedet töltött, s ott nagyobbára tájképeket festett. Ezek egy része még ma is hagyatékában látható, de késznek mondható kép alig van köztük néhány. Legteljesebb alkotása itt az a közepes nagyságú vászon, amelyet a leltár Udvarrészlet címmel jelez. Az előtér földjét egy léckerítés könnyű, kék árnyékai rovátkolják, hátrább a kapu és az utcai kerítés fölött a falu látszik, távolabb dombok, fényes felhők és az ég. Napsütése a tónus finomságába szelídül, gyöngéden színes, de a távoli falu fölött szépen csillog a fényteli levegő. - A többé-kevésbé befejezett vásznak közül megállít még itt egy kissé nagyobb (100 x 100 cm) tájkép: Falu a domboldalon, fehérborús hangulatával, kellemes motívumával.

Técsői munkásságából ezeken kívül még három nagyobb méretű s jelentékenyebb értékű tájfestményét ismerik Budapesten. Ezek közül kettő az 1920-as években Schuler Gusztáv gyűjteményében volt látható: a Parasztudvar szekérrel és az Alkonyat boglyákkal. Az előbbi egyik legnaturalisztikusabb bevégzettségű tájképe Hollósynak s egyben legnagyobb erőfeszítése a napsütés erejének a kifejezésére. Rajzossága és tónusérzéke azonban itt is önkéntelenül mérsékli színei tüzet, s 1912-ben Nagybányán, a kolónia jubiláns kiállításán, ebben az irányban nem bírta a versenyt Ferenczy, Grünwald stb. napos ragyogásával, sem pedig ezek tudatos képszerűségével. Itt látszott meg világosan, ugyanegy teremben, az azonos természetű festői feladatnál, hogy meglátása mennyire eltért már a nagybányaiakétól. - Az Alkonyat boglyákkal melegebb, puhábban kezelt kép, s mélyebb kedélyi elmerülés eredménye az előbbinél. - Ugyanezt mondhatjuk a Székesfővárosi Képtár egyik újabb szerzeményéről. A Fák a vízparton (1916) zöldesszürke csillámlású kép, rendkívül lágyan, szélesen látva és előadva, mintha csak ekkortájt kezdte volna a tájképet igazán érezni s megérteni. Betegeskedése és halála talán nála is egy új lendület hullámát törte ketté.

A többi técsői tájképe általában nem éri el azoknak a színvonalát, amelyeket itt külön felsoroltam. Többnyire kis vásznakon sovány tarlók, ösztövér boglyák, bizonytalan világításban. Hervatag, sivár látományok, egy magára maradt, a fejlődés mellékösvényein bolyongó embernek fáradt, örömtelen szemléletei ezek a képek, egy elalkonyodó kedély bánatos dokumentumai.

Néhányszor ki is állított ezekből néhányat Budapesten, de semmi sikere nem volt velük. Ő mindig azt mondogatta tanítványainak, hogy a természet bármily "egyszerű" darabja szép, ha a művészben van "érzés". Ennélfogva a tájban nem keresett képszerűséget, a természetkivágás festői tartalmasságára, esetleges folthatására soha nem gondolt. A nagy "egyszerűség" eredménye aztán igen gyakran a kép igénytelensége és jelentéktelensége lett. A kiállítások világát nem érdekelték már Hollósy festményei, amikor újra megjelent egynéhánnyal, alig vették észre, noha nevét a művészeti írók ismerték és Nagybányával kapcsolatban szokásszerűen gyakran emlegették. A neomodern művészet nagy zsivajában az ő melankóliájának halk szava egészen elveszett.

Forrás: Réti István: A nagybányai művésztelep, Vince, Kiadó, 2001, 76-77. oldal

Técsői társasága: a világ minden tájáról összesereglett tanítványgárda és a técsői parasztok. Órákon át beszélget a ház előtti padon Magyar bácsival, Lászlóékkal vagy Pinyőzivel, évődik a parasztgyerekekkel, igen kedveli az eredeti gondolkodású máramarosi zsidókat, a técsői "Mostkezdi"-t és a cigányokat. Gyakran bolyong a környéken egyedül vagy a tanítványaival, ifjúkori emlékei alapján megismerteti tanítványait a természetben élő ember tudnivalóival. A külsejével nem sokat törődő, csak néhanapján borotválkozó Hollósyt gyakran csavargónak is nézik a hivatalos közegek. Eljár a halászok közé, rajzolgatja őket és fest, fest. Mit festett? Magányos szénaboglyák, hullámzó, ritmusos táj, egymásba fonódó dombok a messze kéklő hegylánccal, poros országút, fasor, mögötte a falu, fűzfás, rekettyés berek, a fák alatt meghúzódó kis karfás palló, Mostkezdi háza, kis parasztházak, a nyári utca, tarlók, a técsői Tisza-híd és a titokzatos Nereszen hegy.

A técsői poros utakat, a kis szegényes parasztházakat többször megfestette. Az egyik magántulajdonban lévő képe utcarészletet ábrázol, a háttérben domb zárja le a horizontot. A nap sugarai hátulról érik a kerítést, a kertkaput, a dúslombú fát, árnyékban sötétednek a színek. A lilás-barna kerítés perspektivikusan rövidül, a kéklő domb, s előtte az utcát lezáró ház fejezi be a kompozíciót. Az árnyékokat lilás reflexek puhítják, a képben nyári meleg érződik.

Ez a meleg perzselő hőséggé fokozódik néhány utcarészletén. A keskeny sávú előtér fölé vasboltozatként nehezedik a világoskékből gőzölő fehérré izzó égboltozat, a nap homályosan világít, mintha tejüvegen át szórná sugarait. Háttérben messze ködlő hegyek, barna tetős, lilás árnyékú házak, hepehupás göröngyös falusi utca, súlyos tömbbe foglalt zöld-barna fák. A házak árnyékában fojtott színek: lilák, kékes-sárgás reflexekkel megmozgatott rózsaszínek. A fák foltja és a középen kiemelkedő sarki parasztház sziluettje súlyos ritmusba sűrítődik, a durva szövésű vászon, amely közé csak töredékesen jutnak el a festékszemecskék, tömör anyagszerűséget sugároz és megvibráltatja az összefogott színeket. Zártság, megmozdíthatatlanság jellemzi e tájat, könyörtelen erő izzik benne, mint a szicíliai sivatagos, karsztos tájban, fogva tartja a benne élő embereket, saját képéhez idomítja, kevésszavúvá, lassú mozgásúvá szikkasztja őket. Csak az láthatja ilyennek a falut, aki belülről ismeri, aki nem egyszerű nyári művésztelepi motívumként festi meg, hanem mert benne él, megértette a benne élő parasztok életét, az ő szemükkel látja a falut, a környező mezőt. Mert ők látják ilyennek: keménynek, könyörtelennek, évszázados szokásaival, nyomorával szigorúnak, hajlíthatatlannak, zsarnoknak, de ugyanakkor mégis szépnek, valami nagy-nagy lehetőséget hordozónak.

Ilyennek látja Hollósy a Tiszát is, súlyos folyónak, titkok tudójának. Az egyik befejezetlen képén szélesen ível át rajta a vashíd, a másikon nagy árnyékpásztás előtér: a Tisza iszapos, homokos partja, a szürkés-sárgás víz fölött aranyos traverzekkel ívelődik át a híd. Háttérben kis tanya, zöld boglya. Vastag szemcséjű vászon, a rücskök között áramlik a levegő. A vízben sárga reflexek villognak, az egész képet a napfény tompa sárgás lakkja vonja be. Pasztellfinom, áttetsző színek sugározzák a tikkasztó nyarat. Finoman épülnek egymásra a színek, és a zománc mély tüzével izzanak. Szőnyi István tájképein térnek vissza majd hasonló formai megoldások.

Az egyik legszebb técsői képe parasztudvart ábrázol. Kisablakos ház, deszkakerítés, mögötte házak sora, kukoricás és ritmusos sziluettű dombsor. Az udvaron egy öreg parasztszekér - egyszerűen, néhány erőteljesebb ecsetvonással festve. Szinte él ez a szekér, a festő-varázsló életre keltette, s a kopott falusi szekér mint önálló, zárt szubsztancia uralkodik birodalmában, a sivár kis paraszti udvaron. A népművészet és az eposzok tárgyainak az életformát sugárzó konkrétsága ötlik az ember szemébe a paraszti életet szinte perzselő életszerűséggel sugalló szekér láttán.

Forrás: Németh Lajos: Hollósy Simon és kora művészete, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1956, 117-118. oldal