I. KÖTET
Bevezetés
Egy októberi nap komor reggele borítá el ködös világát a Dauphiné felett, midőn én, eltérve az országútról, Vaureb helységéhez értem, s csak kalauzt s öszvért bérelve magamnak, tovább menék a Grande Chartreuse felé.
A fákat az ősz nagyrészint már megfosztá lombuktól, a még rajtok maradt kevés levél, mintha szabadulását várná, sárgán vagy vörösen, s nehéz cseppekkel terhelve függe az ágakon; a füvet, mely között ösvényem kígyózott, hófehéren lepte el a dér s a hegyekről jéghideg őszi szél lejte át a tájon, mintha a közelgő télre intené a völgy lakóit. Minden bús vala körülöttem, őszileg komor s elhagyott. - Köpönyegembe burkolva haladék tovább, hol öszvéremen, hol a hideg miatt gyalog, s így értem az úgynevezett nagy puszta kapujához.
Most a fal megett, mely a bús vidéket a többi világtól elkülönözi, egy malom áll, mellette kis gazdaház s egyszerű kápolna, melyben az itt a monostor számára sáfárkodó karthausi miséjét mondja; egyébiránt minden elhagyott. A keskeny hegynyíláson zúgva rohan át a hegypatak, a bérceket, a merre csak látni, fenyves erdő takarja komor zöldjével, s mihelyest a kapun áthaladtunk, vadonban gondolhatnók magunkat, ha a kis kápolna harangcsengése a kalauzt imádságra s magunkat arra nem intene, hogy a kört elértük, melyben annyi szenvedő, ki nagy civilizációnk közepett csak sebeket talált, menedéket keresett.
A helynek jó nevet választottak, csakugyan puszta az. E sötét fenyvesekben, melyek szakadatlan sorban feketéllnek a bércek fölött, s e sziklákban, melyek majd nagyobb tömegekben nyúlnak ki a hegyoldalon, majd szétszórva fehérlenek az úton, miként azokat az utolsó zápor otthagyá, véghetetlen elhagyatottság képe emelkedik a vándor előtt; s kétszer puszta néktek, kik az élet csalódásait éldelve s elvesztve, itt kerestek tanyát fájó szíveteknek, nem remélve mást, mint magányt s egy sírt. - Mennyit kelle szenvedni vagy reményleni annak, ki ily bús menedéket kerese ki először magának, hogy fájdalmai után megpihenjen vagy önkínzással mennyországot érdemeljen magának; s mennyit azoknak, kik e küszöbön utána léptek át, de azon feltétellel, hogy soha a világba visszatérni nem fognak, soha oda, hol minden virágot egyenkint láttak lehullni, hol minden reményzöld előttük eltűnt, míg az egész kör kopár téli köntöst ölte magára s számokra csak egy remény maradt, sötét s komoly, mint e fenyvesek zöldje, melyet a haladó év meg nem változtat, de öröklő, mint ez - a hit. - Itt a fáradhatatlanul leomló patak mellett talán nyugalmat kerestek ők, talán csak oly helyet, melyen az ár dörgése a kétségbeeső panaszt áthangozza, s a sóhajtozó ágak elfelejtik a kegyetlen világ gúnykacaját, mellyel az egykor panaszukat fogadá. S vajjon feltalálták-e hát a sír örömét, e nyugalmat, melyért évekig sóhajtoztak, sírtak és imádkoztak magányukban? - Ki tudja? Még az sem biztos, hogy nyugodni fog, ki minden behatástól megmenekedett; - tenger a szív, s ha megszűnt a vész, mely árjait felveré, öndagályától emelkedik.
Ily gondolatokba merülve értem a monostorhoz, mely rendetlen nagyszerűségében emelkedék előttem, félig a köd rejtélyes fátyolával eltakarva. Kopogtam, a kapu megnyílt s rövid idő mulva a burgundi nagy vendégteremben járék fel s alá, hová a szent atya, némi kételkedés után, elvezete, mint olyant, ki magyar lévén, sem francia, sem olasz nem valék, s német lenni nem akartam. Rövid idő mulva az atyák egyike jött hozzám, szelid, halványarcú férfi, ki a monostor megmutatására ajánlkozott; elsötétedett, mielőtt még annyi folyosókon s termeken végigmeheténk s jól megnézhetém mindazon pompát, mellyel a hiúság e nagy embersírt felékesíté. - A karthausi visszavezetve a terembe, elment: magam valék ismét. - A teremnek egy részét homály tölté el, míg másik oldalán a kandalló önté el fényét, majd nagyobb, majd kisebb körökre árasztva világát, miként a láng felcsapott vagy visszavonula, én a tűz közelében ülve, átengedém magam gondolataimnak. Ábrándjaimból egy szolga ébreszte fel, ki gyertyákat hozva, két idegent vezete a közterembe. - Ők előttem érkeztek a monostorba, s most éppen szent Bruno remeteházától tértek vissza, s kifáradva sétálásukban, mellém ültek a kandallóhoz. - Egyike mintegy ötvenesztendős férfi lehetett, magas homlokát redők szánták át, s haja már őszülni kezde; de férfias erő s egészség mutatkozék arcvonásaiban, s izmos termete mintegy ellentmonda az ősz hajaknak. - A másik élete tavaszában álla még, de a szabályos halvány arcon több keserű tapasztalás nyomai látszottak, mint ősz társa nyugodt vonásain, s ki e két férfit egymás mellett megnézé, könnyen láthatá, hogy az elvénült itt nem az, kinek haja őszülni kezd. Mint egy virág s tölgy, úgy álltak ők egymás mellett; amaz csak napokig élt, de fonnyadni kezd; ez századokat látott, de a nélkül, hogy ereje megcsökkent volna és zöld ágai elszáradnának. - A fiatalabb komor egykedvűséggel ült a kandalló előtt, elmerülve a lángok nézetében, míg az öregebb időről-időre gondteli tekintetet vete társára, mintha a halvány arc mozdulataiban kémlelné a gondolatokat, melyek lelkén átvonulnak. - Végre az ifjú, mintegy erőt véve ábrándozásain, így szólt: Én itt jól érzem magamat, barátom.
- Holnap itt maradhatunk - felelte a másik - s noha engedelem nélkül senkinek huszonnégy óránál tovább itt tartózkodni nem szabad, azt könnyen megnyerhetjük.
- Holnap és holnapután, és örökre - viszonzá bús hangon az ifjú, mintha barátja tekintetét akarná kerülni, s sejdítené a nehéz könnyet, mely szemében ragyoga, midőn így szólt:
- Örökre! nehéz, keserves szó ez, főképpen korodban, hol az még egy egész életet jelent. - -
- Nem akartalak sérteni, - szóla meghatva az ifjú, s visszafordulva barátjához, megszorítá kezét - s mégis, mért titkoljam, egy belső szükség az, mi engem ide von. - Ha szerencsénk elveszett, ha végre még minden vigasztalás reménye is eltűnt, akkor az embernek csak nyugalom kell, s azon apátia, mely érzeményeit elöli, de érzeményeivel egyszersmind bánatát; csak semmisedésért sóhajt ilyenkor a szív, s ez az, mit itt találni reménylek.
Az ifjú felkelt, az ablakhoz támaszkodva néze ki a ködös sötétbe, míg társa bús tekintetet vetve utána, hallgatott. Végre felkelt ő is, s az ifjút követve, megszólítá. Ez szenvedélyesen felelt, s hosszú beszélgetés támadt közöttük, melynek távolságom nem engedte érteni egyes szavait, de melynek szomorú értelmét arcaik komor kifejezéséből gyaníthatám. - Így mult majdnem két óra, mely alatt én leveleket írék, de a nélkül, hogy figyelmemet a két fel- s alájáró beszélgetőtől elvonhattam volna, főkép, midőn a beszélgetésnek egyes töredékeit hallám. Végre az ifjú megállva, mintegy elragadva fájdalmától, így szólt: - Elhiszem, lehetnek, kik sorsukkal megelégszenek, habár kevés ilyet találtam is még; a gyermek, ki órákig kavicsokat szedett, ha süvege megtelt s fáradtan leül, megelégedett szívvel olvassa kincseit; miért ne elégednék meg az ember is, ki életén át kapált vagy számolt, vagy csizmát foldozott vagy egy könyvet írt, ha öregségében megpihenve visszatekint mult korára, s hiszi, hogy mert dolgozott s elfáradott, valamit tett is. Az emberek nagy részének élete élelemkeresésben foly el: danaidák hordaja a gyomor, melynek megtöltése szüntelen foglalatosságot ad, ki ezzel megelégszik, annak adjon az ég jó étvágyat, ő kenyere vagy válogatott étkei fölött meg fog elégedni, s talán elhiszi, hogy életét nem veszté el, mert fizetést kapott fáradságáért, s hogy a szüntelen haladás és tökéletesülés törvényeinek eleget tett, mert évenkénti ötszázról éppen annyi ezer franknyi jövedelemre emelkedett; kinek lelkét soha nem veré fel nyugalmából a nagy kérdés: miért élt? az talán megelégedhetik; és én irígyelhetem sorsát, de nem követhetem, éppen oly kevéssé, mint a méhet szorgalmában nem, s nem a medvét téli álmában; - természetünk különböző. - Előttem csak egy világos, az, hogy ezen kívül más szerencse e földön nincs, s hogy ezt elérni nem fogom. - Nincs körülmény, melyben boldogok nem lehetnénk; de vannak emberek, kik egyben sem lehetnek boldogok, s ezeknek csak egy kötelességük marad: nem fáradni az elérhetetlen után, azaz kilépni a világból s magányosan hordani fájdalmukat. Ki az emberek körében megelégedést nem talál, boldogtalanná tesz mindenkit, kivel társaságba lép; az asszony, ki szeretve simul szívéhez, a gyermek, ki térdéhez ragaszkodik, a barát, ki jobbját szorítja, mind rossz kedvének áldozatjai. Megelégedéssel tartozunk azoknak, kik rajtunk szeretve függnek, s aki ezt nem találja, az vonuljon magányba, s legalább azon nehéz szemrehányástól, hogy másokat boldogtalanokká tett, könnyítse lelkét! - Nem tavasz, nem a nap meleg sugarai, nem a langy nyári eső borítják lombbal a fa ágait, önbelsejében fekszik az erő, mely őt zöldelni készti, s nélküle a nap még inkább elszárítja gallyait, az eső csak elrohasztja.
Az ifjú felkelt s lángoló arcokkal az ablakhoz ment. Éppen a horára harangoztak. - Hallod e hangokat? - szóla, társához fordulva. - A vihar megszünt, a fenyűk mozdulatlanul állnak s a völgyeket rég hallgatás tölti el, csak e szent hangok lejtenek végig a határon, mintha áldást mondanának a szunnyadó természet fölött - a karthausi fölébred sötét nyugtalan álmaiból, kinéz ablakán, s meglátva a csillagos eget, buzgó üdvteli imádságot mond, s boldog, mert imádkozik. - Hosszú bánatteli éjszaka vala az én életem is, én is szörnyeket álmodék; most felszólalt a szózat, mely imádságra hí, imádkoznom kell. - Az üdvözítő keresztje elé borulva fogok esdekelni egy vigasztalásért, s bőjtölni s testemet sanyargatni, s szenvedni, mint ember még nem szenvedett, s ha végre egy reménysugár hatja át sötét lelkemet, ha ez elszáradt szemeket egy könny töltheti ismét, ha ajkaim az első imádságra nyílnak: boldog leszek, mint ti világotokban nem lehettek.
*
Nem írhatom le, mi mélyen hatott reám az egész beszélgetés, melynek véletlen tanuja valék. Átutaztam egész Franciaországot s nem felejthetém el sehol a halványarcú ifjút s bús szavait. - Párizsban véletlenül útitársával találkozva, miután vele megösmerkedtem, sokszor tudakozódtam az ifjú hogylétéről, de kevés sikerrel. - A dolog annyira érdekelt, hogy később, miután Franciaországból elmenék, ismerősömmel, ki majdnem barátommá vált, levelezésbe léptem; így jövének hozzám ezen irományok, melyeket most a közönség elébe terjesztek. Az ifjú naplója s részint emlékkönyve ez, melyet a kolostorban írt s halála után barátjának hagyott. Ki csak mulatságot keres, az tegye félre e lapokat, melyeknek rendetlensége művészi kívánatainak talán meg nem felel, egyhangú bánata talán csak unalmát gerjeszti. - De kit egy jó s nemesre teremtett lélek fájdalmai hidegen nem hagynak, kit egy szív titkos története inkább érdekel, mint regények ügyesen szőtt meséi, az olvassa végig e lapokat s talán saját életében van egy időszak, melyre visszatekintve eszébe jut, hogy a bánat, melyről itt szó van, nem a költői képzeletnek műve csak.
ELSŐ RÉSZ.
I.
Ma hagyott el atyám. - Megtudva levelemből határozatomat, azonnal eljött. Két napot itt a kolostorban töltött, szüntelen kérve, hogy menjek el vele. Végre itthagyott. - Távozása mélyen hatott rám. - Nem mintha szerettem volna őt; vannak időszakok, hol annyi idegen tolong atya s fiú közé, hogy előbb távol állnak, végre elidegenednek egymástól - időszakok, hol mindenik különös, a másiktól nem értett nyelven szól; mindenik különös, a másiktól útált reményeknek örül, mindenik erős hittel ragaszkodik különös meggyőződéséhez, mely az egyiknek mintegy vallásává lőn, míg a másik benne csak előítéleteket lát. - Ilyen időszak a miénk is; mult s jövő, ez azon két különböző hit, mellyel két ivadék egymásnak általellenében áll, s csodálhatjuk-e, ha a mai Franciaországban oly kevés pontokban találkozik össze atya s gyermeke? Hisz régen közöttünk hullámzik a nagy forradalom Vörös-tengere, s tőlök, kik Egyiptom hústálainál maradtak, miként nem állnánk távol mi, kik bátran útnak indultunk s haladunk a nehéz vándorláson, melynek kezdete pusztaság vala, de melynek végéül egy szép, dicső hon ígértetett. - Mégis mélyen hatott rám az elválás pillanatja s mégis szorult a szív, midőn remegő kézszorítását éreztem s a könnyet látám, mely halvány arcain végigfolyt. Oh mert érzém, hogy egy világtól veszek búcsút e pillanatban, s hogy e gyenge kézszorítás, s e könny az utolsó s egyetlen, mi annyi szerelemből, mely egykor keresztülfogott, számomra megmaradt. - Eltűnt ez is; ezentúl magányosan állok e világon.
Atyám, mint mondá, nem Párizsba megy, hanem Provenceba; holnap ott lesz, hol én születtem s anyám sírja áll. - Oh! ha anyám élne még, mi máskép volna minden; ha annyi szomorú tapasztalások között azon egy boldogító állt volna mellettem, hogy egy szerelmet mégis bírunk e földön, mely idővel el nem enyészik; ha neki elmondhattam volna szenvedéseimet, ha ő elbeszélte volna, miket szenvedett ő s mennyire szüksége van reám - nem jutok soha ennyire. - Mint a Korán szent mondásai, olyan a szerelem; kőbe vágjad szavait vagy szelet papírra írjad, talizmánod lesz mindig s áldást hoz rád: aki szeret, nem lehet boldogtalan, nem lehet nemtelen érzésű soha - s én nem rosszra születtem. - De ő meghalt, s mindennek vége vala.
Mikoron sírjába fekteték, soká álltam néma hantja felett; tompa, szótalan fájdalmamba merülve álltam ott, míg nevelőm hazatérésre intett. A nap leszállt, nemsokára éj lesz - így szóla hozzám ő, s habár gyermek valék, megértettem bús értelmét szavainak, melyek szomorú jóslatként tölték el szívemet. Oh! nagyon is jókor éj lett fölöttem.
Éj vagyon most is - csak néha tör át a holdvilág a komor fátyolon, mellyel az ég elborult, míg a ragyogó csillagseregből csak itt-ott remeg át egy fénypont a nagy ködtengeren. - Sötét az éj, mint lelkem. De kevés óra s a világosság visszajön, mind e fátyolok mögött majd a nap emelkedik, s mind e fellegek, melyek keletről most sötéten tornyosulnak, ragyogva fognak állani az ébredő nap bíborában: világ lesz az égen s a föld fölött. S te bús lelkem, benned nem hajnalnék több új nap? s a dicső világosság, mely egykor fényével eltölte, örökre eltűnt már? vagy nem volnál-e öröklő te is, mint a természet? Oh, ha az vagy, ha a vágyteli sejdítés, mely egykor eltölte, nem vala puszta álom, ha a ködfátyol fényedet csak eltakarta, s nem semmisítheté meg: oh, akkor ébredj, napom, sugározzad át e lélek homályait, szakítsad ketté fátyolodat öröklő lényem, s haladj tovább pályádon, melyet a teremtő jelölt elődbe. - De öröklő vagy-e? Oh! aki e kérdésre meg tudna felelni!
A horára harangoznak. - Imádkozni megyek.
II.
A délutáni isteni szolgálat elmult. - Este volt s a hosszú gót folyosón, melyre szobám ajtaja nyílik, már csak kétes világ uralkodott. Az egyenként celláikba visszatérő atyák lépései mind inkább elhangoztak, köröm mindig hallgatóbb lőn; végre magam valék. - Szívemet kétségbeesés tölté. - Én nem tudok imádkozni! A templomban voltam, térden állva emelém szemeimet az oltárhoz; lángoló csókokkal borítám a hideg köveket; mintegy őrülten verém mellemet - hasztalan, én nem tudok imádkozni. - S mégis szerencse imádkozhatni; helyzetemben az egyetlen szerencse, mert vigasztalás. Kik körülöttem térdeltek, imádkoztak valamennyien! Minden arc lelkesedett ájtatosságában, minden szem reményteli tekintettel emelkedék az éghez - csak én maradék vigasztalanul. És mégis tán közöttük is vannak, kik annyit szenvedtek, mint én; lehetnek, kiknek szívét nehezebb vádak terhelik, mint az enyimet, miért csak nékem nem juta vigasztalás? - Mit tettem én, hogy annyira elhagyál, Istenem? - Mert kételkedtem? De kerestem-e a kételyt? Nem imádtalak-e, mint gyermek, összekulcsolt kezekkel, mint más gyermekek? Nem telt-e lángoló vággyal az ifjú lelke gondolatodnál? Nem fáradtam-e utánad? Nem küzdöttem-e kételyeimmel? Miért tagadtad meg csak tőlem a hit kegyelmét? - Minden embernek megadád fájdalmait, a gyermektől az aggig, a koldustól a királyig; nincs egy szem, mely nem ontotta volna egykor könnyeit; de megadád vigasztalásukat is, a keresztet, mely sírukon áll s mely elég egész életök fájdalmaira. - De mit tegyek én, ki hitemet elvesztém, ki bízni nem tudok semmiben, nem benned, nem az emberekben; ki éltemet adnám egy meggyőződésért, s az úgynevezett valóságok között nem találok egyet, melyben még nem kételkedtem volna. Mit tegyek én?
- Memento mori! így hangozék egyszerre mellettem egy szó a homályból: s mikor felijedve oda fordulok, az atyáknak egyike mene el nyugodt léptekkel mellettem cellája felé. - - Memento mori - - sokszor gondolkoztam, miért választák köszöntésnek e szavakat a karthausiak? Csak most fogtam fel a komoly mondás értelmét. - Nem azért mondják az atyák ezt egymásnak, hogy a vétektől visszatartsák lelköket - nem, hogy az ítélet szörnyeire emlékeztessék egymást; e szó vigasztalás s nem egyéb. - Oh! miért nem szólítják meg egymást a világban így az emberek, hol annyiszor szükségünk volna e vigasztalásra. - Ha reményeid megcsaltak, ha ifjúságod barátjaiból végre nem maradt egyéb, mint sírok és szomorú tapasztalások; ha tudásvágyadban a tudományok örvényébe merülve, végre vizsgálataidat egy nagy kérdéssel végezted; ha - ha éltél, - mert ki számolhatná fel létünk keserveit - akkor el ne feledd, oh szív, hogy halandó vagy s légy nyugodt. - Nézd a vándort, bármily fáradott ő, bár mennyi kő s tövis vérezte meg lábait, mihelyest a vendéglő fedele az estsugárban feléje int, ő nem panaszkodik többé, új erővel siet feléje és szíve emelkedik örömében, mihelyest csak messziről látja nyughelyét; nem e lakban élte ő első ábrándjait, nem ez a cél, mely után annyit fáradott, s jól tudja, hogy e ház küszöbén kedvesei őt fogadni nem fogják, mint egykor reménylé, ha visszatérésről gondolkozott; de a vándor örül mégis, mert hisz nyughely ez s csak pihenni kíván a fáradott. - Más jövendőről ábrándoztál te is egykoron, árva szív; most éltednek egy célja maradt: a vég; de pihenni fogsz, s mi kell néked más? Oh! hadd haljak meg, Istenem! Lám, mikor a fa elszáradt, eltöri az első vihar, s a felleg eltűnik, mihelyt utolsó cseppje a földre hullt, s a láng elhal, mihelyt nincs mit emésztenie, elszáradt az én erőm is, elhulltak könnyeim, s nem maradt semmi, min e szív még felhevülhetne; mit tegyek e földön még? minek lebegjek körül én, hasztalan töredék, e lét nagy tengerén; hisz miattam nem fog őrizkedni senki veszélyeimtől; nem tudja senki, mily sziklákban akadtam meg. - Oh hadd haljak meg, Istenem!
Mint gyermek s ifjú is halál után sóhajtoztam néha; szép boldog kor vala ez! Teli reményekkel, mint én valék akkor, mindenkitől szerettetve, szeretve mindent, egy szép, boldogító álomnak gondolva még ez életet, melynek mély értelmét egy más világon fogom átlátni; miként ne hittem volna mennyországot én, midőn határtalan boldogságot felfogni még képes valék. - Az ifjú nem fél a haláltól; miként a dús pazarolva elszórja kincseit, mert nem is képzelheti, hogy vagyontalan maradhatna, míg a koldus filléreivel gazdálkodik: így veti oda gazdag örömteli létét az ifjú, minden reményének feláldozva életét, mert hogyne hinne öröklétet ő, ki eddig csak tulajdoninak kifejlődését érezé? De ha egyes erőit lankadni s végre elveszni érzé az ember; ha boldogító szerelme fájdalom közt meghal; ha gyűlölése, mely egykor tettekre buzdítá, kihűlt s reményei félelmeivel együtt eltűntek; ha a kebelben, hogy egykor annyi szó zajgott, végre minden elhallgatott, s a csaták helyett, melyek azt egykor eltölték, csak egy mélyen sértett érzemény vég panasza szólal fel néha: oh! akkor elhiszi, hogy halhat, egészen meghalhat az ember. - Boldog, ki ilyenkor élni tud; ki legszebb reményeitől megfosztva, az életet megelégedetten elfogadja, s miután egy túl után fáradni megszűnt, e nagy sárgömbön helyt talál kívánatainak. - Túrja fel hangyaként a földet s küzködjék egy darab kenyérért; vagy építse mélyen föld alatt aknáit, hogy egy darabka fényesebb ércet hozzon fel magával; vagy hajókázzék tengerről-tengerre, egy új darab földet keresve, hol az emberi kínok s vétkek jelenetét újra megkezdhesse: - mindegy - boldog mindenki, kinek célja van s ereje elérésére, s a meggyőződés, hogy hasznost vagy nagyot tett, ha elérte; a gyermek büszke lehet kártyaháza fölött, s oly nagynak érezheti magát, ha előtte áll, mint Bramante érezte magát Péter templománál. - De én állatként nem tudok élni oly isteni remények után; nem akarok, nem tudok részt venni e fárasztó játékban, melyet életnek neveznek, e játékban, melynél annyian küzködnek, annyian sírnak, oly kevesen éldelnek, s melynél végre senki mást nem talál, mint időtöltést; nem akarok hatalmas lenni, érezve semmiségemet, nem szolga, meggyőződve zsarnokim gyengeségéről; eleget forgolódtam az álorcások között, s most, miután megismertem őket álszínök alatt, vagy legalább lárvásoknak láttam, szívem nyugalom után vágyódik. - Oh hallgass meg mindenható s küldd el halálodat! Nem mennyeket, mint egykoron, csak semmisedést kérek tőled; oh hallgass meg! bocsásd vissza szabadságukba az elemeket, melyekből állok; legyen por e test, mint egykor volt; teremts belőle hernyót, virágot, követ, amit akarsz, csak embert ne többé, s megelégszem, csak érzeményeimtől szabadíts meg.
De légy türelmes, szívem - gondold, halandó vagy; s nem elég vigasztalás-e ez?
III.
Ma a szerzet generálisánál valék; a reggeli szolgálat után magához hivatott. Komoly, szigorú férfi, ki erényessége miatt nagy tiszteletben áll mind a szerzetesek között, mind az egész vidékben. Mint mondják, indulatától elragadva kegyetlenségeket követett el ifjú korában a nagy forradalom alatt, s miután Napoleont császárnak látta, mélyen megbánva tetteit, a kolostorba ment. - Most agg, de egyike azoknak, kiket az idő meghajtott, de meg nem törhetett; még ragyognak szemei a mély redőkkel átszántott homlok alatt is, a halvány agg arc nem veszíté férfias komolyságát, s magas termete, bár föld felé hajolva, megtartá azon méltóságot, mely egykor tulajdona volt. - Rom ő, de mint egy diadalív romja, melynek minden év egyenként leszedi ékességeit, de mely formáit nem veszíti, s melyen az utolsó napig meglátod, hogy dicsőségnek emeltetett.
- Leveleket kaptál, öcsém - szóla az agg s két levelet ada kezembe, egyiket atyámtól, a másikat barátomtól. - Én is levelet kaptam atyádtól, - folytatá - atyád kéret, hogy haza térj. Menj!
Csodálkozva nézék rá. - Hát el akarsz űzni? - szólék végre. - Nyughelyül kerestem e falakat, miért küldesz el innen is?
- Elűzni? nem, - szóla nyugodt hangon - azt nem fogom. Az Úr háza nyitva áll mindenkinek, s nem rajtam, szolgáján áll, elűzni a szerencsétlent küszöbéről, hol nyughelyet keres ő, mint én egykoron: - csak inteni akartalak - gondold meg, hogy az embernek minden pillanatban szükséges a szabadság arra, hogy boldog legyen, s hogy ifjabb vagy, semhogy róla lemondhatnál; gondold meg, hogy e pillanatot, melyben tenmagadat s egész jövendődet egy feltételnek alája vetve, szabad akaratodnak legnagyobb gyönyöreit éldeled, hosszú szolgaság évei fogják követni, melyekben akarnod tiltva lesz. - Gondold meg, hogy idők jöhetnek, melyekben elvénülve, ifjúságod fájdalmait érteni nem fogod, s talán elátkozod feltételedet, mely annyi kis örömektől foszta meg.
- Meggondoltam mind ezt.
- Büszke szót mondasz, - felele az agg nyugodtan - csak korodban mondjuk ki ezt oly elhatározottan. - Meggondolhatod előre, miként fogod mívelni földedet s mint fogsz aratni vetésed után: meggondolhatod, miként építed házadat, hogy az tartós legyen s biztos védhelyet nyujtson agg napjaidra; - de nem jövendődet. - Egy gondolat véletlen lelkedre esve, mint a mag, melyet az őszi szellő a földre hint - ettől függ jövendőd, s jaj néked, ha e gondolat, mely lelkedben naggyá nőtt, mely egész léted fölött elborítá ágait s mintegy életeddel összeforrt, körülményeiddel ellenkezésben áll s azokat nem változtathatod.
- Akkor hát áldjad végzetemet, - szólék, mélyen meghatva szavaitól - hogy egy világot elhagyhattam, mely lelkem alapgondolatjaival ellenkezésben állt; hogy egy világtól megmenekedhettem, mely szívem legszentebb érzelmeit bemocskolta gúnyával, míg enmagam elundorodtam végre bálványaim előtt.
- S azt gondolod, hogy kolostorban jobbá, boldogabbá válik az ember? - szóla az agg, bánatteli tekintetet vetve rám. - Oh ne hidd azt; sok bánat lakik e falak között, melyet ti nem sejdítetek a külvilágban, s annyi fájó szívből, mely itt menedéket keresett, azokon kívül, melyek künn a temetőn pihennek, talán egynek sem gyógyultak meg sebjei. - Csak a boldog mondhat le a világról; csak az, kinek lelkét erős hit s nagy reménység tölti el, érezheti magát kolostorban boldognak. - Mint a nap, mindent eltöltve világával, mindenen áthatva meleg sugárival: ilyen az Isten nagy gondolata; ki azt a teremtésben keresi, mindenütt fel fogja találni, de jaj annak, ki egyenesen fordítja rá tekintetét; elvakított szemekkel sötétben áll. S nem e nagy gondolat-e mindene a szerzetesnek? s ha ezt is elveszíti, ha egy kétely - - - Mi egy kétely annak, ki a világban él? Övé a tavasz s a virágzó természet, s száz öröm, s száz fájdalom; a karthausi csak kételyét bírja ez világa, melyben él, melyért szenved, mely a valóság szörnyű köntösében elébe lépve, gyenge lelkét lesujtja. - Jól sejdíté ezt szt. Bruno, e szerzet alkotója, midőn az istentagadó szenvedéseiről szólva, így beszélteti őt poklában: «Oh, adjatok még új kínokat azokhoz, melyeket már szenvedek; boncoltassatok fel az egész örökkévalóságon át millió új hóhérok által, csak Istenemtől ne fosszatok meg egészen, emésztő lángjaim rózsáknak fognak tetszeni, az ördögök dühössége nyájas ölelésnek, e börtönök jajkiáltásai bájoló zenéknek, e szörnyű lak gyönyörű palotának; - csak e borzasztó kíntól szabadulhassak, melyet most szenvedek; csak Istenemet találjam fel ismét.» - - Oh hidd el, laknak emberek e falak között, kik e kínokat szenvedék, s nincs a világban más, melyet ehhez hasonlíthatnál; mert találhatni vigasztalást a földön, hidd el, találhatni a legnagyobb, legnehezebb keservek után is. Nézd csak e hegyet, valaha, úgy látszik, konusz volt; most tökéletességére egy darab hibádzik, s lenn a völgyben domb emelkedik, alig szembetűnő különben, mint nagy sziklatöredékei által, melyek rajta szétszórva fekszenek. A hegytetőn most magas fenyűk állnak s a völgydombon minden zöld s virágtakart. - Ki gondolná, hogy földomlás nyomdokait látja? Ki gondolná, hogy itt, hol most minden oly zölden áll, egykor a tetőn egy nagy földseb tátonga, lenn a völgyben pusztulás terült el? - S lám, mint ez, ilyen a világon minden, mit szépnek nevezesz, mi érzékeidet gyönyörrel tölti, lelkedet csudálatra ragadja, - minden csak az idő által szebbített pusztulás helyén áll, az egész világ egy nagy dicső rom, melyet az idő elboríta színével, - s ilyen emberi életünk is, melynek örömei nem egyebek virágborítékoknál, melyekkel a kor szívünk egykor vérző sebeit eltakarta.
- S nem hiszesz - kérdezém az aggot - gyógyíthatatlan keservekben is?
- Nem hiszek, - felelé nyugodtan az agg - minden fájdalom halandó, s ha vannak némelyek, melyek sokáig tartanak, ez csak azért van, mert azokat minmagunk ápoltuk, s még akkor is többnyire bánatunk szavai maradnak fenn, s nem kínos érzeményeink; miként sírköveken soká, miután az utolsó könny elszáradott, még ugyanazon szavakat olvashatni, noha régen hazugsággá változtatá az idő értelmüket.
- Igazad lehet, - szólék az agghoz - az emberek többségére nézve igazad; de vannak emberek, kiket önszerencsétlenségökre más anyagból teremtett Isten.
- S te egyike vagy ezeknek, nemde? - szóla az agg szomorúan mosolyogva - ki ne gondolta volna ezt egyszer életében, kinek nem voltak pótolhatatlan veszteségei s örök szerelme? - De élj koromig s akkor mondd meg, mi maradt mind ebből? - Egy bús emlékezet, mely lelkedben véletlenül felmerül s ajkaidat keserű mosolygásra vonítja, talán az sem; mint a játékos, ki az éjszakát a zöld asztalnál tölté, úgy állsz te, mint az agg, az élet asztalánál; szerencsés valál s szerencsétlen, százszor nyertél és százszor vesztettél; de mennyiszer s mily kártyákon, ki tudná azt? elég - játszottál s most hihetőkép ágyadba mégy pihenni. - Hidd el, nincs emlék e földön, melynek idővel nem vesztenéd el éppen legkeserűbb részét.
- Ha ez így van, - szólék ismét - mért ne maradnék a kolostorban, hogy elfelejtve a multat, legalább új fájdalmaktól őrizhessem szívemet?
- Mert a kolostorban nem oly könnyen felejtünk - szóla az agg sóhajtva. - S most menj szobádba, öcsém, olvasd leveleidet, s gondold meg jól magadat. Egy próbaévet töltesz e falak között; ha ez eltelt, kérdezni foglak ismét, s ha akaratod nem változott, üdvöz leendsz körünkben. - - Cellámba menék.
IV.
Hát nem felejtettél még el, jó Vilmosom, s utánam küldéd kedves soraidat e magányba, hogy vigasztaljanak; vedd köszönetemet hívségedért, de ne hidd, hogy most is meggyógyíthatsz.
Mikor most öt esztendeje betegen feküdtem, s te ragadtál vissza a halál küszöbéről, akkor lelki s testikép ifjú valék. - Most lelkem elvénült. Míg te csendes szorgalommal betegeid körül fáradtál, addig én Párizsban éltem; csodálatos város ez, melyben a nép ötven esztendő alatt egy ezredet él, s melyben az ifjú napok alatt évek tapasztalásait szerzi. Én agg vagyok, s a mindenható szeretet sem gyógyítja meg többé betegségemet.
Életem történeteit kívánod tudni? - Leírom számodra; nem mintha szavaid szerint reményleném, hogy fájdalmam enyhülni fog, ha férfiasan elébe állok; nem mintha gondolnám, hogy helyzetem kevésbé reménytelennek fog látszani, ha viszonyait átgondolom; nem ezért! csak azt akarom mutatni, hogy szeretlek, semmi mást. - Miután korunkban annyi legkitűnőbbnek tartott személyiségek jegyezték fel legkisebb emlékeiket - érdekes lehet, legalább néked, azon milliók egyikének emlékeit olvasni, kik a nagy változásokban csak szenvedőleg vettek részt, s kikre e század, mint egy anyagra hatott. E lapokban a század egy ifjának emlékeit olvasod - a legszomorúbb történetet, mert minden, mit e lapokban olvasni fogsz, való, s mert vigasztalásodul mindig azt mondhatod magadnak, hogy barátod egy cseppel sem volt boldogtalanabb, mint ezerek, kik vele együtt éltek.
Mosolyogni látlak, mint mindig, valahányszor korunk kivételi helyzetéről szóltam, s te elbeszélted, miként boldogtalanok voltatok ti is, s előtettetek apáitok s előttük mások, mióta a világ áll. Hidd el, így szóltál több ízben, az ember mindig boldogság után fáradott; sok jót s hasznost talált e küzdésben, de mint az alchimista, sohasem azt, mit keresett. - Mindazoknak, kik éltek, a szerencse mindig csak remény vala vagy emlékezet, s minden nemzet paradicsomot vagy Hesperiát bír multjában, s egy mennyországot vagy elyseumot a jövőben, de egyik sem érte el; - s igazad lehet. Már mint gyermek, midőn dajkám még óriásokról mesélt s törpékről vagy a nagy mágnes-szigetről, mindig tudtam, hogy csak mesét mondott, valahányszor e szavakkal végzé: - s azután boldogok lettek. - De van korunknak egy baja, melyet elébbi századok, ily kiterjedésben legalább, nem ismertek, s ez azon kétkedés, mely most éltünk minden viszonyain elterül, lealázva mindent, mi emelt, eltagadva, mi boldogító, elvéve, mi nélkül nem élhetünk. - Mint egy Tantalus áll az emberi nem a mult között, mely az enyhet ígérő vízként elfoly, mihelyt hozzá lehajol s meríteni akar, s a jövő között, mely gyümölcsdús ágait elvonja, mihelyt utánok nyúl; sorsa enyhet látni mindenfelől s érzeni, hogy elátkozott, mert vágya elérhetetlen. - Egy elomlott világ romjai fölött állunk-e már, melynek szétdőlt építményei között nem marad hátra nemünknek egyéb, mint kétségbeesés és halál? vagy egy káoszban, mely mint az, miből Isten földünket alkotá, egy új paradicsom magvait hordja magában? éj lett-e már körülöttünk vagy egy új nap első sugára az, mi úgy elvakít, ki tudja? Boldogtalanok vagyunk - s nem minden magunkban az ok.
Oh nem mi, nem én vagyok oka bánatomnak. Te, ki ösmersz, mert szerettél, mondd magad, nem valék-e reményteli egykor, nem lángolt-e e szív mindenért, mit nemesnek érze, nem hevült-e képzetem minden fenséges gondolatnál? S ha most lemondva állok itt, s önösen s kétségbeesve, én vagyok-e oka, ki mindenre elszántan léptem fel az élet pályáján s kört kértem magamnak s nem találtam; kinek keble, miután első hajtásait elrontva látta, oly dúsan sarjazott új reményeiben s megfosztva ismét kivirított, s ismét, míg a vészvert végre elpusztult, mint a rét, melynek termőföldjét a nyári vésztől kiontott hegyfolyam eltakarta szikláival. - Oh én küzdöttem a szerencséért, kétségbeesve víttam végzésemmel, mint a szenvedelmes játékos, ki előbb egész vagyonát vesztette el s koldulva jár körül; s ha egy fillért kapott, ismét oda megy, hol mindenét elveszté, s ismét oda veti birtokát: úgy víttam meg én kétségbeesett állhatatossággal végzetemmel; s ha végre mindenem elveszett, elébb az ifjú kebel gazdag reménykincsei, később a kis életörömök is, melyek között vigasztalást kerestem: én vagyok-e oka vagy nem inkább a játék maga, melyben nem nyerhettünk?
De hagyjuk ezt: ha majdan történetemet ismered, tenmagad fogod látni, hogy ott, hová vissza hívsz, helyet nem találok. - Elég hajótörést szenvedett e kebel, s ha szétrontva békepartot keresett magának, hidd el, csak azért tevé, mert a nagy tenger vészeinek ellentállani nem képes többé. - Fáradt valék s pihenni jöttem e falak árnyéka alá, mint a munkás, kit a dél heve ellankaszt, a fa alatt nyugszik - míg az álom szemeit be nem húnyja. Engedjetek pihenni.
V.
Mintegy félórányira Avignontól nyugat felé áll egy ház; ha Nimesről jősz s a Garda halmain lenézesz a Rhône felé, jobbodra fejérlik a folyó túloldalán, s ha végignézesz a nagy téren, mellyé a folyó innenső részén halmos vidék ott lapályosul, lehetetlen, hogy szemedbe nem ötlenék, annyira fejérré festette azt mostani gazdája, annyira különc formában épültek falai. Ha közelebb jősz ez építményhez, még különösebbnek látszik belseje; bármily tudós légy, nem fogod meghatározni korát. - Falaiban itt-ott egy római felírásra találsz, melyet egyik birtokosa, kőre lévén szüksége, a gardai aquaeductusból vagy a nimesi omladékból hozott magának; itt-ott egy mór arabeszkre, mely talán Arlesban készült, míg a nagy gót kapu fölött egy hatalmas négyszegű tábla Richelieu korára emlékeztet. Az ablakok egy része gót, másika négyszegű, sor nélkül vágattak a falba, miként a ház egyik vagy másik gazdájának éppen világra vala szüksége. - Századok építettek e házon, s kövén századok rontását látod; a külfalon a rést, melyet a ligue emberei vertek tekéikkel; benn az udvarban a tört címereket, melyeken a 89-i forradalom alatt űzte a pór bosszúját - míg a rendes kifejérlés s a dús olajfaültetések köröskörül a jelen birtokos rendességét s vagyonosságát hirdetik. - De bármi különösnek látszassék e ház, csak urához hasonló. - Az emberi nem egyik legzajosabb korában élve, magán hordja ő is mindazon változások nyomait, melyeken átment. Első ifjúsága emlékeiből a családi büszkeséget, melyben neveltetett s mely, mint a gót ékességek a ház vakolása alatt, magaviseletében, elvei s erőlködése ellenére itt-ott mindig kilátszik - a revolúcióból a szilárd tetterőt s vallástalanságot, a császári hírvágyat, restauráció kicsiségeit; egy hosszú kornak műve ő is, ő is már rég nem az, mi egykor vala, hanem az, minek a változó szükség alkotá.
E ház az, melyben születtem, e férfi - atyám. - Most szomorú e ház tekintete; habár még tisztának s lakhatónak látszik, mégis a kert útjain itt-ott a felnőtt fű vagy egy darabka leomlott vakolás világosan mutatják, hogy szebb napjai elmultak, s ha gazdáját látod, amint esténként magánosan jár a felnőtt fasoron végig, melyet egykor maga ültetett, s míg fejér fürtjeiben a langy esti szellő játszadozik, oly komolyan bámul maga elébe, mintha nem érezné a meleg nyári érintést; vagy ha a magas gót teremben ül asztalánál, s előtte száz nyitott s félig kivágott könyv s újság, melyeket egymásután felvesz s olvas és félrevet - átlátod, hogy a gazda szebb napjai is rég elmultak s hogy ő s a lak omladozni fognak. - Mert az, ki egykor nemtője vala e háznak s a férfinak angyala, elment, s mióta ő eltávozott, nincs, ki a falak kis repedéseit kiigazíttatná, s aki elsimítaná a férfi redőit, ha homloka gondtól vonul össze; mi csoda, ha tágul a repedés, és mélyebbre nyomul a redő.
Menj a Rhône partjaihoz, s ha négy fát látsz s alattok egy fejér követ, állj meg, s tudd meg, hogy egy családi boldogság sírkövénél állsz, mert alatta nyugszik anyám.
Vannak asszonyok, kiknek látásán a szív önkénytelen megnyílik, kiknek körében boldognak érzed magadat s jobbnak és nemesebbnek; asszonyok, kiket mintegy vigasztalásnak teremte Isten e világ bajai közé, mintegy áldást, hogy boldogítsanak. Oh! vannak ily asszonyok; ha a házba lépsz s mindünnen öröm s megelégedés mosolyg elédbe, s minden gyarapul s virágozik: az ő művét látod; a lélek ő, mely mindent áthat s mindennek éltet ád. - Az élet legnehezebb viszonyait együtt hordva férjével, ő nem vet meg semmit, még a legkisebb házi gondot sem, mint gondolkodásra érdemetlent; nincs semmi oly nagy, mitől visszaijedne, semmi oly csekély, mit elúnna, mert mindennek egy nagy célja a szeretet; - mintha holdnak alkotta volna a teremtő a komoly férfi mellé, hogy vonzalmát követve, csak körülötte mozogjon, s ha rejtve is, míg egén nap sugárzik - feltűnjék, mihelyt éj lett fölötte, s világára szüksége vagyon. - Egy ily asszony volt anyám.
Mit mondjak azon évekről, melyeket ez angyal körében tölték, mint simogatta szőke hajamat, mint mondott esténként szép hosszú meséket, mint törölte le könnyeimet lágy kezével, ha sírtam, s miként mondjam el mindazon kis gondokat, melyekkel oly nagyon boldoggá tett, s mindazon nagy feláldozást, mellyel a legkisebb bajoktól megőrze; ha ily anyád volt, jól tudod mindezt; ha nem volt, nem értheted boldogságomat.
Így lettem nyolcesztendős, ekkor halt meg anyám. - Utolsó este még magához hítt, sokáig néze rám, végre szemei könnyekbe lábadtak, nehezen emelkedve párnáján, melléhez szorított, s megáldva, mondta, menjek el; a falutemplomban éppen a kis haranggal harangoztak, s mikor a folyosóra értem, a plébános jött előmbe, de én nyugodtan feküdtem le s aludtam, nem értve, mit jelent mind ez. - Másnap reggel bementem szobájába és kiterítve találtam. - Mondták, hogy meghalt s hogy imádkozzam; de én nem hittem nékik, hanem ágyához mentem, s megszólítám. - Nem felelt. - Arca szelíd volt, mint mindig, csak halványabb; de a zárt szemek nem nyíltak fel, mint máskor, ha ágyához jöttem. - Megcsókoltam kezeit, s hidegek voltak, mint a kereszt, melyet tarta; szívére borultam, de az nem dobogott. - Mit jelent ez? - kérdém magamban s elbámulva álltam ott, míg a cselédek fennszóval zokogtak körülöttem. - Menjen el, - szóla végre egy agg szolga, ki még mint gyermeket ismerte anyámat; - menjen el, ő meghalt. - Ne higgye, János - szólék szorult szívvel -, csak alszik, fel fog ébredni mindjárt, mihelyt tudja, hogy itt vagyok. - S ismét megszólítám, és ismét mellére borultam s hideg kezeit csókoltam - s ismét - s ismét - de hasztalan. Magamon kívül valék, könnyeim záporként hulltak. - Mit jelent ez? - kiálték kétségbeesve. - Ő meghalt, kedves kis úrfi, szóla az agg szolga; látja, egészen kihűlt már, szíve nem dobog. Oh ő meghalt, felelék szakadó szívvel, ő nem ismer, nem szeret többé! Mint egy fátyol terüle el érzékeimen a fájdalom, s magamon kívül az agg karjai közé estem.
Mikoron harmadnap eltemették, s hosszú kéréseim után még egyszer láttam őt koporsójában, nyugodtabb valék. Azt mondták mind, hogy mennyekben van, s meg valék győződve, hogy én is meg fogok halni. De mikor beszegezték s kivitték házunkból s lassú léptekkel mindig tovább a Rhône partjáig, s midőn leeresztették sírjába s rá annyi hideg, nehéz földet - oh akkor újra kitört bánatom, s mintegy ellenségnek látszott mind e nép, mely anyámtól megfoszt s őt eltemeti. Mikor hazajöttem, kétségbeesve térdelék a keresztfa elébe anyám szobájában, hol imádkozni tanított, kérvén istent, hagyjon engem is meghalni.
Napok multak s hetek s hónapok, s vigasztalatlan valék; minden, amit láttam, amiről szóltam, csak anyámra intett; rá a ház, melyben minden üresnek látszott halála óta, rá a domb a Rhône partjain és a hallgatás, ha este hazaértem, s nem volt, aki mesélne - rá a harang, ha megkondult, rá minden. - E föld legboldogtalanabb emberének gondolám magamat.
Egy különös eset ada gondolataimnak más irányt s így vigasztalást. - Egy este éppen anyám sírjától tértem vissza, midőn közel kapunkhoz egy kis koldusfiút vevék észre. - Megszólított, s minthogy nékem nem vala semmim s nevelőm fukar, tovább menénk; a fiú esdekelve követett s úgy kért s rimánkodott, hogy végre, bátortalanságomon győzve, megszólítám s majdnem kényszerítém nevelőmet, adna neki alamizsnát. - Ő, fel sem véve kérésemet, tovább ment. - Oh anyám, anyám! - zokoga a fiú. Szemeim könnyekbe lábadtak, midőn kérdezém, az ő anyja is meghalt-e? Oh nem, felele a gyermek - harmadnapja éhezik. - Eliszonyodtam, s midőn elválva perelő nevelőmtől, a halvány asszonyt láttam, s midőn őt házunkhoz híva, a szegény elgyengült nő alig követhetett, akkor érzé szívem először, hogy vannak a halálnál nagyobb bajok a világon s hogy elhúnyt kedvesért sírni fájdalom; de hogy boldog az, kinek, ha kedvesére gondol, nincs más oka könnyezni.
VI.
Jaj annak, aki abban bízik, hogy felejteni nem fog! Ha bizodalmát nemzetben helyezé, melynek életét áldozta, vagy egyesben, kit szeretett: mindegy, ő csalódni fog; - nem sokáig emlékezik az ember. Írják márványra nevét vagy ültessenek virágokat sírjára emlékül: évek lemossák nevét a kőről is, s jövő tavaszkor az ápolatlan virágokból nem marad talán egy is nyughelye fölött. A sírdomb idővel lesüllyed, a sírbolt bételik s hosszabb vagy rövidebb felejtés: ez sorsa mindenikünknek. - Mikor a nap a hegyek mögött leáldozik s az egész láthatáron fényözön ömlik el, hogy szemeid annyi fényt alig bírhatnak el: ki hinné akkor, hogy egy óra mulva az elment napnak az egen, mely annyira eltelt sugárival, midőn távozott, nem marad csak legkisebb nyoma is; ki hinné, ha a tenger zúgva kél a szélvész csapásai alatt, hogy ennyire megindulva végre mégis lecsillapul s hogy mind e magas hullámokból végre nem marad egyéb, mint egy-egy kis hab, mely időről időre a parthoz simulva széttörődik; - s ki hinné, hogy azon férfi, kinek új sírja fölött nemzetek könnyeztek, egykor puszta névvé válhatik, melynek tudásában büszkélkedik csak a tudós maga, olyannyira felejtett; s hogy a nő vagy gyermek, kit egy sír fölött fuldokolva láttunk fájdalmakban, évek mulva, ha egy darab fekete rongy akad kezökbe, nem fogják tudni hamarjában, kinek gyászán hordták. - Szörnyű, de igaz. - Semmivé leszünk, még kedveseink szívében is, s a síron túl, mint innen, reményeink csalódások. - S mégis, mi szép a remény, mi boldogító a gondolat, hogy ha egyszer nem leszünk, belőlünk valami megmarad, egy tett, melynek említésén az utókor felhevül, egy dal, melyben, ha ajkról-ajkra száll, egy boldog óránk feltámad századok után vagy legalább egy-egy családi emlék házi életünkből, melynek említésénél a szemek könnyekbe lábadnak, s kedves ajkakról áldás száll utánunk. - Hasztalan ábránd! - Te ifjú, ki örök hírről álmodoztál, s te agg, ki míg gyermekeid élnek, emlékeikben tovább élni reméltél, csalódtatok ti, s mind, kik az utókorban bíztatok; ha más nem is, új halottak ki fognak szorítani helyetekből, s bármily nagy árnyékot vetettetek a földre, midőn napotok hanyatlani kezdett: higgyétek, mihelyt leszállt, eltűnik, csak árnyéka vala. - Mi tarthatna e földön, ha én is megfelejtkezhettem anyámról - róla, ki eddig mindenem volt, ki csak nékem élt, kinek minden szava, minden gondolatja áldás vala életemnek, s én, kit halála után nem szeretett senki úgy, mint ő, s ki ezt érezém - őt mégis elfelejtém.
Míg házunknál valék, hol minden rá intett, s agg cselédeinkben bánatomnak megannyi frigyesét találtam, természetesen nem szűnheték fájdalmam, habár idő s szokás szelídebb s majdnem boldogító érzeménnyé változtatták. De atyám, noha érzéketlen, csak az élet gyakorlati oldalát kedvelé, s talán, mert egykor önmaga az élet magasabb értelmét keresve csak kételkedést talált, vagy mert oly korban született, mely az emberi nem csalódásait kimerítve, végre kétségbeeső lemondással - mint a vagyonvesztett játékos - csak konvencionális értékű dolgokért játszott, nem féltett semmitől úgy, mint hogy érzékenységem, a szüntelen ápolt s nevelt fájdalom által nőve, végre költői megvetéssel lenézni tanítson azt, mit ő most egyedül tisztelt. Elkülde a freiburgi kollégiumba, mely éppen akkor adatott által a jezsuitáknak, fájdalmam felejtése mellett még azt is remélve talán, hogy a restauráció alatt annyira kedvelt rend növendékének mintegy előre utat készíthet világi előmenetelére.
Mily fájdalmasan esett a búcsú, mennyi könnyeket sírtam anyám sírjánál s agg komornokunk karjai között, gondolhatod; tudtam, hogy évekre távozom, hogy idegen emberek közé jövendek, kik nem szeretnek; s míg szorult szívvel járék egykori játszóhelyeimen végig s annyi szép gyermeki emlék között, eszembe juta, hogy mennem kell; mintegy bús sejdítés lepé meg szívemet.
Így hagytam el a házat, hol még a nagy komondor is, mely távozó kocsinkat ugatva követé, kedves lény vala szívemnek, melytől búcsúzni nehezen esett, s így értem Freiburgba, hol a nagy, komoly kollégiális épület falai közt fájdalmaim, melyeket a változó tájak közt felejteni kezdék, újra felébredének. - Gondold is magadat helyzetembe. - Én, a boldog gyermek, ki előtt egykor szabadon állt kert s mező, ki e kis világomon korlátlan örömömben átzajongva, szabad valék; kinek, ha játékaiban fáradott, mindig volt valakije, ki őt térdére véve megsimogassa s ki most egyszerre e tömlöcfalak között találtam magamat annyi komoly arc, annyi hideg felvigyázó között. - Mi férfiak ritkán sejdítjük, sőt ha magunk sem valánk is boldogabbak, bokros bajaink közt ritkán emlékezünk, mi nagyok sokszor már a gyermek fájdalmai. Kiragadva házi köréből, hol boldog vala s egy nevelőintézet szívtelen rendességéhez szorítva ő is egy egész veszett boldogságot sirat, érzi ő is a szolgaság és elnyomatás minden kínjait, ha zsarnok nevelője rajta az erősebbnek korlátlan hatalmával uralkodik, s az elhagyatottságot, melyben őt szülei hagyták, s mindent, mit mi férfiak érzünk, s mi, mint az elvetett mag, sokáig rejtve csírázik és nő lelkében, míg végre kihajt s megadja termését. - S ha néha férfiakat látsz, - s mai időben sokat láthatsz - kik körülfogva örömöktől, miután majdnem valósulva látják azt, mit boldogabb időkben csak reménylettek, mindemellett örülni nem tudnak - légy bizonyos, hogy e bánat, mely lelköket fátyolként elborítja, még gyermeknapjaikban szövődött, s habár az ok rég megszűnt vagy most gyermekségnek látszanék, olyanná nőtt, mit ez élet minden örömeivel szétszakítni nem képes.
Az éppen legbúsítóbb része végzetünknek, hogy éltünk azon szakaszában, mely egész jövendőnkre kihat, majdnem közönségesen a véletlennek, vagy mi még rosszabb, érzéketlen behatásoknak engedtetünk által, s hogy mielőtt magunkat valamire elhatározhatnók, egész jövőnk nevelésünk által többnyire már elhatároztatott. - Mert ne bízzék senki a gyermeki könnyelműségben, s hogy mert felejteni tud, fájdalmai s örömei nyom nélkül menendnek át lelkén. Habár Lethe választja is el a férfit élete első korától, s ha az egyes emlék idővel eltűnik s az egyes érzemény elveszíti édes- vagy keserűségét: ő maga nem változott, s csak az lép ki a túlparton, ki az innensőn beszállt, arany, ha salakját, salak, ha aranyát vevé el nevelése. - Nemcsak Newton lehullott almája az, mi e földön nagy következéseket szült; lehetnek kisebb okok éppen oly nagy következmények kútfejei, s vannak emberek, kiket egy szó, mellyel szüléjök vagy nevelőjök gyermek-érzeményöket egykor sérté, embergyűlölőkké tőn. - S mégis mi könnyelműséget tapasztalunk a nevelés körül, főkép, ha a gyermek szerencsétlenségére azon irígylettek egyike, kikre úgynevezett szép jövendő vár. Ez élet legszebb viszonya az, mely anya s gyermek között létez, néki ismeretlen. Idegen dajka emlőin nevelve, idegen ajakról lesve első szavait, idegen karoktól vezetve, míg járni kezd, egy cselédszoba az, hol érzékeit felfedezni érzi. S mikor a gyermek nagyobbra nő, dadogása beszéddé válik, s a szív érezve hivattatását, szeretni akar s szeretni kezd: az, kihez első indulatában ragaszkodik, nem anyja; ő távol van, táncol, s csodáltatik; - a szegény gyermek a cselédkörből szemel ki egyet magának, kit legszeretőbbnek gondol, s ehhez ragaszkodik. - Oh nézd csak, mint öleli kisded karjaival, mint mosolyg, ha közelg kedveltje, mint örül, ha csak lépteit hallja, mintha anyjának hinné szegény, ki még nem tudja, hogy ezt csak hónapszámra fogadták szülői, hogy gyermeköket szeresse. - Néha fényesebb termekbe vezetik őt, a társaság számos, a délután hosszú s mulatság kell. A szoba teli idegenekkel, csak a pamlagon ül egy szép asszony, ki néha napjában hozzá jő, s kiről annyit s annyiszor azt mondták mind, hogy anyja, míg végre nagy nehezen megtanulta, hogy az s hogy hozzá nem szabad nyúlnia, mert mikor minap szíve örömében meg akarta ölelni, visszataszította, nehogy szépen göndörített fürtjeit elrontsa. S mikor belépett, kérdi egyike a társaságnak: hol van anyád? s ő a szép asszonyra mutat, s félve a még idegenebbektől vagy látva a csemegét, mely messzünnen int, odafut s ottmarad, míg az egész társaság az anyai szeretetnek örül, s a nemes házi úr egy nagyot ásít, s a gyermeket az asszony helybenhagyásával, ki lármás kérdéseit máris megúnta, szobájába visszaküldi, hol ismét felejtve a látottakat, játéknak indulhat, ha csak szerencsétlenségére nem mutatta valami által, hogy ápolóját anyjánál jobban szereti, s a nagy dáma, kinek szeretetből nincs egyebe, mint a féltékenység, ez egy barátnéját - mert hisz az alávaló egészen magához édesgeti a gyermeket - csúfosan el nem kergeti, először éreztetve a tapasztalatlan szívvel azon fájdalmat, melyet ily elválás okoz.
És ez a gyermek élete első éveiben, e mulatság s táncmesterből összeszőtt lét, melyből midőn kilép, talán három nyelvet fog érteni, csak a szív nyelvét nem, s talán mesterileg köszönteni s táncolni tudni, csak nem hív ragaszkodással valakit megölelni, mert mindenét kifejté első nevelése, kopáran csak a szív maradt. - S így adatik által hetedik vagy nyolcadik esztendejében nevelőjének, vagy éppen azon intézetek egyikébe, hol az egyenlő nevelés többnyire egyenlő neveletlenséget fejt ki, s néha egyes jól kifejlett individualitások mellett - kikre a felvett rendszer éppen alkalmatos vala - számtalan olyant, ki ahhoz, minek neveltettek, nem érezve hivattatást s hivattatásukra nem kapván nevelés - már minekelőtte az életbe lépnek, elvesztették útjokat.
S miből áll végre ezen nevelés? - természetesen csak a jót értem, nem is említve azon számtalan esetet, hol az nem más, mint a hiúságtól a legnagyobb vétkekig minden rossznak kifejtése, mi csak természetünkben szunnyadott - mi más az, mint fáradságos tanulása annak, mit később nagyrészint felejtünk, vagy mi legalább nem boldogít. Mester mestert követ, tudomány tudományt, pihenés nélkül mindig tovább, ez a rendszer; a retorika után poézis, poézis után filozófia s ismét a természet nagy köre, s erre minden, mit az emberek tettek, a régiek s újabb korúak; utána a nagy természetjog, s végre ellentmondásként hazánké, s tudja Isten, mi még; fáradhatatlanul izzad utánunk a jó nevelő sereg, agarakként kergetve végig, nem engedve egy nyugpontot, míg az idő eltelt s a vadászatnak vége lévén, a kergetett megpihen, többnyire a mezőn kívül, s vissza nem tekintve többé a tudományra, melyet jókor megútáltattak vele, néha léptenkint visszafordulva s szánva a virágokat, melyeket ő épen talált volna, de melyeket űzői már legázoltak.
S így lép ki neveléséből az ifjú, teli ösméretekkel, de szomorúan, jól tudva még talán a napot is, melyen Brutus hazáját megszabadította, s Leonidás a Thermopiláknál Hellaszért elvérzett, de nem sejdítve, hogy van egy hely a világon, melyért ő is ezt tehetné; művelt ifjú, de elaggott érzeményekkel. - Nevelése elvégződött: húszesztendős, s nincs szíve. - Hogy is lehetne máskép? Elküldve atyai házától vagy annak egyik távolabb szobájába zárva idegen nevelőjével, ki őt könyveivel minden életörömtől elsáncolá; miként ébredne a szív, míg csak az ész művelődik, s minden egyéb, még a szülékkel való társalkodás is, elszóródásként csak ritkán engedtetik; elég jó még, ha a lélek - melyben, hogy az ifjút tanulásra serkentse, jókor ébresztetett a nagyravágyás, a nélkül, hogy meggondoltatnék, mily rokon az az irígységhez - e nemtelen szenvedély hatása alatt el nem aljasodott. S mind ezt, hogy azon szerencsétlen tudáshoz jussunk, melyet később annyiszor átkozunk és melyért kiűzve gyermekédenünkből, mint emberelődink a tudás fájáért a paradicsomból, elvesztjük azt, mi által boldogokká válhattunk volna: az érzeményt.
S mit a társaság felsőbb rendeinél gondatlanság tesz, azt, habár csekélyebb mértékben, teszi másoknál a szükség s azon napról-napra mélyebben leható elhidegülés és érzéketlenség, mely már az emberi nem minden osztályait áthatva, egy nagy átokként terül el civilizációnk fölött, ezerte nagyobb, mint áldásai. - A szeretet hatalmas eleme nevelésünkből eltűnt s vele a gyermek boldogsága, s gyermek-örömeivel azon vidám optimizmus, melyre neveltetnünk kell s mely nélkül az élet csak fájdalmakat nyujt.
De ha valaha gyermek elhagyatottnak érzé magát s boldogtalannak elhagyatottságában, én valék az. - Komolyabb kedélyű már természetem által, s emberkerülő, mert magányosan neveltettem, elszigetelve álltam itt is társaimtól, ritkán osztozva játékaikban, soha örömükben; eleinte, mert még a fájdalom, mely anyám halála óta szívemben élt, meg nem szünheték - később, mert ábrándozásokhoz szokva, boldogabbnak érzém magamat képzeletszülte világomban, mint a zajos körben, hol különc modorom az egész tömeg gúnypontjának jelöle ki.
Oh! és voltak boldog pillanatjai is e napoknak. Ha az iskola megszűnt, s míg társaim a kertbe mentek, magam maradhaték szobámban, ablakomra könyökölve lenézheték a völgybe s a folyóra, mely ölében kígyózik, s a város barna házaira, melyek a hegyoldalon lépcsőként emelkednek - mi bájló álmak vonulának át lelkemen, mi elégedettnek érzém magamat e pillanatokban; míg végre az alkony fénye a hegyeken elhalványult s Szent Miklós templomáról az estharang imádságra inte. - Akkor letérdeltem nyitott ablakomnál a csillagos ég előtt, s ha szemeim néha könnyekkel teltek el, nem fájdalom facsarta e cseppeket - hisz akkor még a tapasztalás nem állt gúnyolva álmaim mellett, s kétely nem támada reményeimmel, mint most: akkor e lélek még hinni tudott, s ki ne lenne boldog, ha felnézve mennyeket lát.
Természetemnek egyik fő tulajdona a vallásosság: gyermekségem első éveitől, hol még anyám karjai között rebegém az első Miatyánk imát, mostanáig, hol kétségbeesve térdelek a feszület előtt, hinni mindig fő szüksége vala lelkemnek, mely ki nem elégítve, kínná vált, de soha meg nem szűnhetett, s a kételkedés fájdalmait egykedvűséggel enyhíteni nem engedé; gondolhatod, mennyire hatott helyzetem e természetes irány kifejtésére.
A klastromi csend, a rendes imádság, a szent képek a folyosókon s az ének, mely a templomból felhangzott szobámig, mintegy bájkört vonának körülöttem, melyben képzetem mindinkább meghonosodott, szívem mindinkább megelégedett s boldognak érzé magát, melyben egy új életet éltem, előbb nem sejdített vágyakkal s gyönyörökkel. - Van valami nagyszerű az egyház rendtartásaiban, mi a szívhez szól, s talán éppen azáltal boldogító, mert hitünknek inkább képeket, mint magyarázatot nyujt.
Ki nem emlékezik vissza gyermekkorában vagy életének egyes pillanataiban - hol egy nagy öröm vagy fájdalom lelkét hideg egykedvűségéből felveré - azon hatásra, melyet az isteni szolgálat lelkére tett? - Kinek szívét nem szállná meg néha ájtatosság, midőn a sötét egyházba lépett? Kinek lelkében nem támadna egy titkos vágy, s ha térdre borulva az oltár előtt, szorult szívvel elmondá ismét gyermekimádságait, s ha a szent ének mint egy nagy áldás hangzék vissza a magas boltról: ki nem érezé vigasztaltnak, sőt boldognak magát?
Ezek valának örömeim, melyekben vesztett szerencsém után vigasztalást találék s néha boldogságot; s noha éppen ez ábrándozó vallásosság egyik fő oka mostani szenvedéseimnek, emlékök még most is gyönyörrel tölti lelkemet.
De a szívnek is vannak jogai, s ki egyszer szerettetett, mint én, az szeretni kénytelen, mert miként a fa, ha földjéből kiásod, másban is csak ugyanazon virágokat s gyümölcsöket termi: úgy a szív, bár hányszor veszti birtokát, nem változik szenvedései által. - Így ragaszkodtam én érzetem egész hevével egy ifjúhoz, kit a kollégiumban találtam s kivel mint avignonival már gyermekemlékeim, de mindenek fölött természetünk azon komoly oldala fűzött egybe, mely mindkettőnket társainktól elkülönöze. - Komolyak valánk mindketten, s szerencsétleneknek érezők magunkat: ez vala egyetlen rokonsága lelkünknek, de elég arra, hogy közöttünk azon szenvedélyes barátságok egyike támadjon, minők csak tapasztalatlan gyermekek között lehetségesek. - Armand - ez az ifjú neve - nem álmodozó vala, mint én, őt nem egy szebb mult emléke búsítá el, mint engem, ifjú lelkét való keservek dúlták fel s komor tapasztalások, melyek élte fáját tövénél megszegék. A város egyik leggazdagabb bankárának fia, az élet minden kényelmeiben fölnevelve, számtalan barátot s hódolót látva egykor atyja körül, tizenkét esztendős vala, midőn atyja egyszerre megbukott. - Az élet kényelmei eltűntek, a kis lak, hová szép házukból költöztek, üresen maradt reggeltől napestig, a barátok idegenekké váltak, a szerencsétlen család elhagyatottá. - S ő látta ezt mind, s érezte s hallotta atyja ajkáról a kétségbeejtő oktatást, melyet emberismeretnek nevezünk; s hallotta az átkot, melyet a szerencsétlen férfi mint egyetlen vigasztalást hoza magával, ha körüljárva egykori barátainál, estve visszatért s fáradtan a koldulástól s törött szívvel ágyára veté magát, míg egy éjjel a háznépet nagy durranás ébreszté fel s a szerencsétlen íróasztalánál vérben találtatott. Armand mint elhagyott árva állt a világban, míg a kormány, melynek atyja boldogabb napokban kölcsön által nagy szolgálatot tőn, őt sok könyörgés után e klastromba adá nevelésre. - Ő szerencsétlennek érzé magát s nem ok nélkül, mert ha keserves csalódni a férfinak is, s ha kínos, visszatekintve pusztaságot látni magunk mögött: mennyivel keservesebb ez a gyermeknek, ki belépve az életbe, csak kétkedést visz magával remények helyett, s lételünk szebb örömeiről lemond, még minekelőtt küzködött. - De éppen ez a szerencsétlenség, ezen elhagyatottság vala az, mi őt szívemnek még kedvesebbé tette. - Nem boldogíthattam-e őt, nem lehettem-e mindene én, ki néki önmagamat áldoztam volna fel? Ifjú szívem oly büszke vala szeretetében. S mit kelle a világ nékünk, minek az emberek, kiket megvetni kezdék; a szív mindenhatónak érzi magát, ha szeret, s én szerettem őt; - nem azon hideg, meggondolt érzeménnyel, melyet később barátságnak nevezünk s melyet néha csak szokás vagy nehéz pillanatokban becsületérzés tart fenn, melynek rokon érzemények s próbatételek és célok kellenek; - én szerettem őt ok nélkül, de lángolón, szívem egész ifjú erejében, mikép csak gyermekkorunkban szerethetünk, hol egész érzeményünk, mellyel egykor a hazát, a világot s kedvesét öleli a férfi, egy lényben pontosul s megelégedettnek érzi magát.
Álom vala ez is, melyből bús tapasztalások végre felébresztének, de mely éltem sötét fátyolán még most is átragyog.
De Armand háttérbe szorítá anyám emlékét szívemben. Talán büntetésül adatott, hogy általa szenvedjek?
VII.
Mintegy hat esztendőt töltöttem itt; ez idő alatt rendesen atyám két-három ízben meglátogatott, valahányszor írtam, mi név-, születés- s újesztendő napján rendesen megtörtént, egy pár sorban felelt s új szorgalomra intett; egyébiránt el valék hagyatva. Egy szép estve éppen Armanddal a kertben sétáltam, s mert egy pár nap mulva el kelle mennie, mély fájdalommal elválásunkról beszélgettünk, midőn az öreg János előmbe lép, s még mielőtt egészen ráismernék, könnytelt szemekkel melléhez szorítva, tudtomra adja, hogy értem jött. - Még két napig maradtam, hogy Armanddal együtt mehessek, s elhagytam a kollégiumot.
Nem tudom, mi különös érzemény tölti a szívet, valahányszor búcsúznunk kell; ha a hely, melytől megválunk, nem gerjeszt is boldog emlékeket lelkünkben, sőt ha csak fájdalmat találtunk körében, keblünk mégis szorul s majdnem oly nehéz síroktól megválnunk, mint kedveseinktől; balgatag szív, mely mindig ragaszkodik, csakhogy ha végre el kell szakadnia, annyival mélyebb sebet érezzen. - De ha nehezen esett is az elválás, s midőn őszhajú priorunk végáldását mondta rám, s társaim végköszöntésüket kiálták utánunk, szemeim könnyekkel teltek: alig értünk a városon ki, honnan visszafordulva elhagyott lakhelyünket nem láthatók, boldognak érzém magamat: s hogyis ne? Mily fájdalmat nem felejtene az, ki magát szabadnak érzi, s én annak gondolám magamat. A nyílt vidék hullámzó vetéseivel körülöttem, előttem a messze elnyúló út, hol majd egy vándor, majd egy utazó kocsi voná magára figyelmemet, itt-ott egy sötét erdő s messzünnen a hegylánc, mely láthatáromat beszegé; előttem egy új világ, egy bájló, virító világ, melyben a nagy bércektől a legkisebb növényig minden, amit láték, szívemet gyönyörrel tölté; melyben a messze áthangzó harangszó s az emelkedő pacsirta éneke mindannyi víg köszöntésnek tetszék szívemnek. - S ennyi öröm között senki, aki mondaná, hogy sebesebben menjek vagy lassabban, jobbra vagy balra; senki, aki örömöm kicsapongásait kémlelné, feljegyezné s intésivel rontaná; szabad, mint csak gyermek érezheti magát, ki szigorú nevelőjétől megszabadulva, vígan lép ki első tömlöcéből, nem gyanítva még, hogy az élet, melybe lép, csak egy más nagyobb fogház, melynek rendszere elkülönözés és munka, mint milyeket Amerikában építenek. Oh bájló csalódás, mellyel a világba lépünk! mi dicsően áll a föld a nap első sugáriban, mi könnyen oszolnak a ködök, melyek tereit itt-ott elborítják, s mily könnyű az út, mely előttünk terjed s melynek átfutására még annyi erő, annyi kedv forr keblünkben. S hogy mindennek ily hamar kell múlnia. Oh ha a gyermek sejdítené, mi vár reá? ha tudná, mennyit szenvedhetni e rövid életben, mily magányosan állhatunk ennyi ember közt, mi reménytelenül e szép világban! ha csak gyaníthatná mindazon szenvedéseket, melyeket el nem kerülhet, a nagyokat, melyek lelkét lesujtják, s azon kis bajokat, melyeknek még könnyeket sem adott a végzet vigasztalásul; hogy barátjai, kiket híveknek gondolt, el fogják hagyni s hogy lángoló szerelmével nem fog nyerhetni mást, mint egy tapasztalást, érdemeivel ellenségeket, míg végre fényes reményei, melyek a világot járják körül, egy kis gödörben pontosulnak, csalatva még ott is, ha emlékezetet várt. Oh hála néked Istenem, hogy a jövőt előttünk eltakartad.
Atyám engedelméből nem utazánk egyenesen hozzá, hanem kis napi-járásokban Bernbe, innen a fenséges Oberlandba, Lausanne-ba, a lemani-tón végig Genfbe és Chamounyba. Mi boldog valék - te, ki e vidékeket ismered, képzelheted; szép annak a föld, ki benne csak színét látja s nem azon kis lényeket, kik rajta küzködnek, gyűlölnek, szenvednek, s kiket ha később, mint tisztának vélt cseppben mikroszkópium által az infuszoriumsereget, megláttunk, elundorodtunk. Agg Jánosom, ki szíve örömében alig érzé a gyaloglás fáradságait s az egész úton nem láta mást, mint engem, s hogy anyámhoz hasonlítok, velem örült; csak Armand nem változott, szomorú vala, mint mindig, sőt mennyivel inkább közeledtünk hazánkhoz, annyival komolyabb. Meglehet, hogy a francia határ gyermekségének bús emlékeit ébreszté szívében vagy hogy talán érzé, mennyire idegenné válhatik a föld, melyben születtünk, ha nem vár senki reánk határai közt. Így értünk Chamounyba.
Van egy hely a Montblanc hegyláncában, melyet kertnek neveznek - egy kis zöld mező ez, jegesektől körülfogva, melyet sok utas, habár az út fáradságos s maga a látmány inkább különös, mint szép, meglátogat. Ide mentünk mi is, nem lévén semmi inkább gyermekképzetemhez szóló, mint e kis zöld oázis e nagy jégpusztaság között. Kipihenve egy szikladarabon s beásva palackunkat neveinkkel, visszamenet már ismét a jégtengerhez közelítettünk, midőn a Montblanc csúcsán elébb mint egy füstoszlop, később mindig sötétebben nagy felleg vonula fel, vésszel fenyegetve, mely, még minekelőtte a jeges közeléhez érheténk, egész erejével kitört. Fenséges vala a látvány, de borzasztó. Körülöttünk a nagy fellegvár, itt-ott egyes villámtól kettészakítva, szétfoszolva, gombolyogva s darabokra szaggatva a nagy szélvész csapásaitól, alattunk sötétkéken a jeges, míg a zápor zúgva mosá hullámzó jegét, a szél ordítva futá át a völgyet s a mennydörgés száz bérctől s sziklától visszalöketve, felhangozék hatalmas szavával. - Szívem szorult, és mégis emelkedett, felmagasztalva valék s elborzadtam; így sieténk tovább vezetőnk után, majd hosszú jégtáblákon végig, majd a nagy hasadékokon jégről-jégre szökdelve, míg egyszerre, midőn egy szélesebben átugrom, lábam elcsúszik, hanyatlani kezdek, sötétkéken tátong a mélység alattam, botom kettétörik és - - Armand megragadva kétségbeesés adta erővel magához húz s megölelve fenntart. - Mentve valék. - Vezetőnk halványan álla mellettünk, agg Jánosom térdreborulva imádkozott. - Én hallgatva álltam közöttük, magamon kívül valék, mintegy álomból ébredve nézék le a mély hasadékba, mely előttem tátongott, s szívem elborzadott a halál sötét gondolatánál. - De mikor körültekintve barátomat láttam mellettem, lángoló arcain az első örömsugárt, szemében a nem szokott cseppet, s mikor érzém a kezet, mely most remegve pihent az enyimben: akkor boldogság tölte el, akkor érzém, hogy élek s általa élek, kit e földön leginkább szereték, s karjai közé borulva, záporként omlottak ki örömkönnyeim. - Ezt el nem felejtem - zokogék s érzém, hogy e szó eskü vala. - A vész azalatt elvonult, ragyogva futá át egy napsugár a tájt, s a fehér Montblanc kilépe ködfátyolából, mintha ősz fejével megáldaná ifjú szövetségünket. Oh ez szép pillanat vala!
Egy pillanat s utána e hosszú, bajteli élet, s utána ennyi szenvedés, ennyi véghetetlen kín, egy mustármag öröm s utána e szörnyű növény. - Oh átkozott pillanat, melynek ily hosszú a büntetése! - S miért örültem hát én? - mert mentve valék? megmentve az életre! Nem fekszik-e keserű gúny e szavakban; hogy egy percnyi szenvedés helyett évekig tűrjek, egy halál helyett ezeret szenvedjek; feltartva, mint az állat, melynek a tudós felbontva mellét, kegyetlenül feltárta életét, hogy a halálos szúrást elkerülve, tovább lássa dobogni a remegő szívet, hogy kegyetlen örömére továbbra halassza a végpillanatot, melyben martalékja szenvedései megszűnnek; és én köszöntem ezt! - Oh nevethetnék - nevethetnék még e szörnyű kínok közt is, ha visszagondolok, mint féltem a haláltól. S mi a halál? - a gyermek, ki álmodá, hogy magasról lezuhan, már érezte kínjait; a fáradt munkás, ki délkor egy fa alatt elaludt, már ismeri semmisedését; s mi remegünk s tűrünk mindig. Oh gyávaság!
VIII.
Kevés napok mulva atyámnál valék. Szívesen fogadott, habár a komoly szabályosság, melyből ő soha ki nem lépett, nékem, ki csak szenvedelmeket ismerék, hidegnek látszott is. De miután kevés napok mulva Avignonból visszatérve tudtomra adá, hogy Armand nálunk marad s hogy vélem menend a toulousi egyetembe, s miután János megsúgá, hogy háládatosságból a prefektúra által magát barátom gyámnokává kineveztetvén, egész neveléséről s jövendőjéről gondoskodni fog: akkor felejtve vala minden s csak öröm s szenvedelmes köszönet tölté szívemet atyám iránt.
Egy vala, mi e tiszta eget elborítá s lelkemet néha mély gondolatokkal tölté; azon vallástalanság vala ez, mely, fájdalom, majdnem egész Franciaországban közönségessé vált, de melyet én atyám házánál először láttam. - Jezsuitáknál nevelve, ifjú szívem egész hevével ragadta meg azon hitet, melyben évekig boldogságomat találtam, s nem lehete nem csodálkoznom azon hideg közömbösségben, melyet most magam körül láték. - Vasárnap jött, és senki templomba nem ment; a nép processiót járt, mi nyugodtan nézénk ki ablakainkon; az egyház böjtöt rendelt s mi húst evénk; én enni nem akartam, s atyámat a böjtre figyelmessé tettem; ő mosolygott. Mit jelent ez? gondolám magamban, atyám mosolyg! S lelkemben az első kétely támada, gyengén s küzködve még erősebb hitemmel, de mégis szüntelen visszatérve, s mindig új erővel. Talán a böjt nem fő dolog? így töprenkedém magamban; de hát mi volna az, ha az egyház egy parancsolatját meg szabad szegnünk? S gondoltam mindig többet s mélyebben, de a nélkül, hogy lelkemnek nyugtot találhatnék vagy visszavarázsolhatnám azon örömöket, melyeket hitemben egykor találtam; s ha a templomban valék vagy szobámban Mária-képem előtt térdeltem, mindig újra feltámada a kérdés lelkemben: vajjon miért mosolygott atyám? vagy talán nevetséges volna mindez, amit teszek? Elijedtem vétkes gondolatom előtt s újra elmondám imádságaimat; de hasztalan, elveszték varázserejöket.
Szerencsétlennek kezdém érezni magamat; szívem egy új, előbb nem ismert bánat súlyát hordá s fájt annyival inkább, mert éppen vigasztalásait veszté; de én hallgaték, nem merve senkivel közleni a gyötrelmet, melyet oly vétkesnek gondolék, s mely, habár kínza, nem vala egészen gyönyörtelen, mint minden ily vizsgálódás nem az, hol az ember lerontva boldogságát, az első pillanatokban csak önerejét érzi. - Még minekelőtte atyám házát elhagyám, kételkedő valék.
S nem szörnyű-e meggondolni, hány ember lett azzá ily módon, mint én? Kételkedővé, azaz szerencsétlenné, mert lángoló hitével csak hideg, megvető mosolygás fogadá őt a világon; nem szörnyű-e, főkép ha körültekintve látjuk, hogy nem egyes szerencsétlen kivételek sorsa ez, hanem közbaja századunknak, melyet csak kevés boldogabb vagy erősebb kerülhet el. - Megkereszteltetünk szokásból, mint keresztyének neveltetünk, mert már a felvett rendszer úgy hozza magával; s miután évekig hittünk s évekig boldogok valánk hitünkben: belépünk az életbe - s csak vallástalanság áll körülöttünk; hitünkről szólunk s mindenki vállat vonít; az egyház parancsiról - s mindenki szánja gyengeségünket; mert gyakorlati egy század ez, melyben élünk, melynek jelszava: számolj s dolgozzál; a kor vallása haszon, s ha vannak mártírjai századunknak, csak pénzvágy az, mi őket szenvedni s lemondani tanítja. - S vajjon ily körülmények közt az egyes megtarthatja-e hitét? állítsd őt magát hitével ezer üldöző közé, s ő küzködni fog s halni meggyőződése mellett; de ha nincs, ki ellentmondana, ha mindenünnen csak szánakozás vagy megvetés lép elébe, ha mindenki tűri az ábrándozót, de mint egy ártatlan bolondot felelet nélkül hagyja: fog-e hinni így is? az egyes talán, a többség bizonyára nem; mert, miként az életben ki-ki csak a közfolyamatú pénznemeket gyüjti, úgy a gondolatok világában is csak közbecsű fogalmakat, s kevés van, ki ellentállana, ha ellenállásáért még nem is csodáltatik.
Szerencsétlenségemre nem valék ezeknek egyike, s miután egyetemi éveim eltöltek, s miután olvastam s tanultam s erősen ragaszkodva hitemhez, mintegy kétségbeesve víttam mindig nagyobb kételyeim ellen: a kételkedő tagadóvá lett, az egykor boldog gyermek örömtelen ifjúvá, s így jövék vissza atyám házához.
IX.
Tizenkilenc esztendős valék, mikor az egyetemet elhagyám s az atyai házhoz visszatértem; nem oly boldog, mint mikor gyermekjátékaim között szaladgáltam termeiben, mert belvilágom, melyet egykor szerelem és vallásosságból alkota lelkem, eltűnt; de boldog ismét, mint minden ifjú, ki pályája kezdetén állva, erejét győzhetetlennek érzi, s a díjt, melyért küzködni akar, nagyobbnak, mint melyet életünkben találhatunk. - Ki nem képzele dicső jövőt magának ilyenkor? ki nem érze egy Caesart vagy Mirabeaut lelkében e napokban, hol nagyszerű önösségünkben elfelejtjük, hogy van minmagunkon kívül más is e világon, ki az emberi nemnek feláldozhatja életét s hol még semmi sem látszik lehetetlennek, kivévén, mi legvalószínűbb, hogy közönséges emberekké válandunk. - Oh mi szomorú később visszatekintenünk! Nem, mert minden év meghozá bús tapasztalásait, hanem visszatekinteni minmagunkra s látni, mi kevés maradt az ifjúból a férfiban; látni, mennyi remény, mennyi magas érzemény fekszik temetve a szívben; ki tehetné ezt csak huszonnégy esztendős korában is a nélkül, hogy melle egy sóhajtól ne emelkednék, és koldusnak ne érezné magát.
Én gazdag valék tanulótársaim közt, egyike az elsőknek, atyám által mintegy biztosítva, hogy érdemeim homályban nem maradhatnak. Nagy költő az ifjú kor, s nem kell csak annyi sem, hogy szép jövendőt alkosson magának képzeletében, s nem kelle atyám biztatása, ki - az élet azon korához érve, melyben mindenki, kevés hátralévő napjaiban önösségének már elég helyet nem találva, szívesen helyezi reményeit gyermekében - nem szűne meg fényes terveket alkotni s hiúságomat ébresztgetni. - Nagy úr léssz, - így szóla ő, ha néha magunk valánk - a Bourbon-ház nem felejtheti érdemeimet s benned fogja megjutalmazni. Nagy ember leszek, így álmodoztam én, ki csak magamnak akartam köszönni jövendőmet, s megelégedtünk mindketten: ő, mert arcomat lángolni látván, azt képzelé, hogy Lajos keresztje után dobog szívem, én, mert hízelgő szavaiban érdemeim elismerését láttam, s mintegy biztosítását nagy reményeimnek.
Armand - ki iránt érzeményem nem változott s ki oly híven látszék ragaszkodni hozzám, hogy barátságunk társaink közt szinte közmondásossá vált - velem jött most is; talán egyetlen fájdalmam az vala, hogy nem osztozék örömömben. - Ő búsabb vala még, mint ennekelőtte; mennyivel többet szóltam reményeimről, annyival komolyabb redőkbe vonult homloka; s én, ki nagy nemeslelkűségemben meg nem foghatám, miként nem örülhetünk barátunk örömeinek még inkább, mintha mi bírnók, - mert nem én valék e helyzetben s boldog nem tudja, hogy irígyek lehetünk, ha nincsenek reményeink - bámultam kedélyét, s amennyire lehete, mulatságok által igyekeztem elűzni bánatát. - Vadásztunk, sétáltunk, naponkint Avignonba menénk, néha tovább, s így mult majdnem egy hónap. - Avignonban egy néném lakott, dús, mint atyám mondá s azért olyan, kit tisztelni kell; ehhez menék majdnem naponkint; Armand közönségesen nem jött velem, s ha végre az öreg számtalan kérdéseitől s intéseitől szabadulhaték, mindig a nagy templom vala találkozóhelyünk. Egyszer néném nem vala otthon s időnek előtte érve a templomba, soká járék fel s alá a nagy gót épületben; majd a sírkövek felírásait olvasgatva, majd a szent képeket nézegetve egyenkint. Az est közelgett, a templom keleti része homályosodni kezde, míg a nyugot felé nyíló ablakok az alkony végsugáriban égtek. Mély csend uralkodék körülöttem s lelkem ábrándokba merült. Én ismerém e templomot, sokszor hozott ide anyám, s még jól tudtam a helyet, hol akkor térdelni s imádkozni szoktam; - akkor mennyit érezék e falak közt - mennyi értelem élt e kőszobrokon - s most! - Álmaimból könnyű léptek ébresztének fel s visszafordulva egy asszonyt láték, ki a templom egyik mellékkápolnájában eltűnt. Mit akarhat ez itt, gondolám magamban, ilyenkor s ily magányosan, s egész kíváncsiságom felébredett; már követni akartam, midőn a templom másik ajtaján egy magas fiatalember lépe be, ki körüljárva a templomban, végre ugyanazon kápolnában eltűnt. Szerelmesek, gondolám, mi közöm hozzá, s már menni akartam, de nem tudom, mi titkos vágy tarta vissza, hogy nem meheték. Végre oszloptól oszlophoz haladva, mintha a templomot nézném, oly helyre jutottam, honnét a kápolnába láthaték. Egymás mellett álltak, az asszony lehajtá fejét, a férfi szenvedéllyel látszék beszélni, néha egyszerre elhallgatott, hihetőleg feleletet várva, mert az asszony ilyenkor tagadólag rázta fejét, mire ő mindig nagyobb szenvedéllyel tovább szólt - végre a férfi elment; a nő egy pár lépésre követé, csendesen visszatartva őt karjánál s kezét nyujtva, mire ő haragosan visszataszítá kezét s elsietett. - Az asszony egy ideig utána nézett, végre eltakarva arcát kezeivel, az oltár elébe térdelt - sírt. - Valami oly regényes vala ez egész történetben, mi egész szívemet elfogá, s még mozdulatlanul állék oszlopom mellett, a kápolnára függesztve tekintetemet, mikor Armand a templomba belépe. Útközben éppen a látottakat beszélém Armandnak, midőn a postaház előtt elmenve, egy fiatal embert látánk a kapun bemenni. - Fogadni mernék, hogy ő - szólék barátomhoz s kevés percekkel azután a párizsi mail zörge végig az utcákon. Mégis szeretném tudni e történetet, szólék ismét. - Hadd el, felele Armand rosszkedvűen; - az egész bizonyára nem oly érdekes, mint gondolnád; férfi, ki asszonyt csal, s ez közönséges dolog; vagy talán asszony, ki férfit csal, s ez még közönségesebb; egyike azon szenvedéseknek, melyeken valamennyien átmegyünk, mint gyermekbetegségeinken, de a nélkül, hogy veszedelmesek lennének vagy egyszernél többször bántanának; - ne félj, kerül még rád is a sor, s akkor megtudod e szerelmesek titkát is; suttogva azt fogod mondani kedvesednek, mit ezen úriember mondott templomi szépednek; azt fogod tőle hallani, mit ő hallott, boldog lenni és boldogtalan, mint ő; hisz évezredek óta ugyanazon kívánságokat ismétlik millió ajkak s millió szívek ugyanazon kínokat szenvedik, ugyanazon örömökben boldogok; mióta a világ áll, nemünknek nem volt egy józan órája.
De míg ő így szólt, szokott keserűségével gúnyolva az embereket, addig új meg új történeteket szövék képzeletemben s nem vala nyugtom, míg ismét másnap reggel Avignonba nem meheték, hol az egésznek nyomára reméltem akadhatni.
X.
Midőn másnap nénémhez menék, az egész házat megváltozva találtam; a füves udvaron egy utazókocsi állt, az első talán, mióta a háziasszony 1800-ban az emigrációból visszatért; a pitvar teli rakva málhákkal és bőröndökkel; az előszobában idegen cselédek jártak, egy szóval: minden vendégre mutatott. - S nem képzelheted meglepetésemet, midőn néném köztermébe belépve, agg barátné helyett, milyet a jövevényben vártam, egy deli nő tekinte rám s néném jókedvűen kezemnél fogva engem, mint egyik rokonát mutata be a szép asszonynak.
Megkíméllek leírásától, mert tudom, hogy szavakkal csak Isten teremthet, s nem akarok költők módja szerint rózsát, eget, éjt, s más ily szépségeket összekeverni, mi legfeljebb oly fogalmat adhatna a leírott tárgyról, mint a festő palettája a dicső műről, mely az ott felrakott színekből alakult. Ő szép volt, mint asszonyt nem láték elébb, s ha első látásra meglepettem, mert némi hasonlatosságot találék azon asszonnyal, kit a templomban láttam: mikor kezét nyujtva mint rokonának, azt ajkaimhoz szorítám, szívemben egy érzemény ébredett, melyet eddig nem ismerék s mely a templomi regényes találkozást hamar elfeledteté. - Néném nem győzé eleget kérdezni férjéről, ki csak egy hónap előtt halt meg, s arról, hogy' jött? meddig marad? mit viselnek leginkább Párizsban oly korú asszonyok, mint ő? hogy' néz ki a király? s tudja az ég, mit nem, hogy szegény rokonom alig győze felelni, én hallgatni. Végre az öreg magunkra hagyott. - Mennyit akarék én beszélni elébb Juliával, mily szép frázisokat fontam képzetemben, csak várva a pillanatot, melyben magam leszek, hogy minden tökélyeimet kimutassam - s most a néne elment s én hallgaték. A vér szívemhez tolult, arcaim égtek, szinte imádkoztam egy gondolatért, s nem juta eszembe semmi. - Ki még nem volt ily helyzetekben ifjú korában? hol még beszélgetni nem tudunk, mert mindig akarunk valamit mondani. A percek, melyeket így hallgatva tölték, éveknek látszottak, de Julia végre megkönyörült rajtam s megszólíta s minden helyén volt. - A kő, melyet valaki megindíta a tetőn, nem futhata sebesebben lefelé, mint én beszédemmel a tárgyakon. Julia oly figyelmesen hallgatott, oly kérdezőleg felelt, oly szépen mosolygott, hogy hamar elfelejtette velem, mi rövid ideje ismerem, s örömömben mindent kifecsegék, mi csak lelkemet tölté, multat s jövőt, reményt s bánatot. Tizenkilenc esztendős korunkban úgyis csak azért vannak titkaink, hogy mennyivel többekre bízhassuk; s mikor néném visszatért, kiket mint idegeneket hagyott el, szinte barátokká váltak - sőt én szerelmessé.
Nem tudom, voltál-e valaha szerelmes; mert sokan vannak, kik ezt az érzeményt sohasem ösmerék, miként sok fa nem hajt virágot, és sok ember nem érzi a költészet szépségét; de ha voltál, emlékezzél vissza az időre, hol komoly arcod még érzeményeid lángjában égett, hol egy tekintet több vala az egész világnál, egy kézszorítás több az egész emberi nem dicséreténél; hol minden szó egy örömvilágot alkota benned, s mintegy meghalva a földnek, mennyországot éltél szerelmedben; s ha az emlékezet egy könnyet csal szemedbe, s mintegy honvágy tölti szívedet e boldog idők után, akkor megértettél. Én őt szerettem, lángolón, véghetlenül az első pillanattól; mert csak így szerethetni. Kinek napok kellenek s hetek s évek, míg tökélyt tökély után kiösmert, s az egészet fölszámolva, végre meggondolva kimondja, hogy szeret - az boldog férjjé válhat, de nem szeretett soha. Csak kinek lelkét mintegy őrültség ragadá meg, ki egyszerre boldognak érzé magát vagy elkárhozottnak, mintha éltét átok vagy áldás hatotta volna át egyszerre; ki nem keresett tökélyt, nem ismer hibákat, nem tud, nem akar semmit, hanem csak érez s egyszerre veti oda mindenét ez egy érzeménynek, s nem remél semmit s nem fél semmitől: az szeret, mint én szereték - az hozhat ítéletet tetteimről.
Armand hidegebb lelkű vala, s mikor visszatérve Avignonból, szívemet kiöntém előtte, s az először szerető sokbeszédűségével mondanám el egész boldogságomat, s hogy Julia mindenem, s hogy nélküle nem élhetek, s mit szerető ily alkalomkor, főkép ha fölötte csillagos ég boltozik, mondhat: ő mosolygva hallgatá szívömledezéseimet.
- Nemde mondtam, - így szóla nevetve - hogy rád is fog már kerülni a sor, s mi hamar bételjesedett; minden embernek megadta őrültségét a végzet, csak félek, néked nem juta elég belőle, hogy vele soká beérhessed, s nincs fájdalmasabb semmi e világon, mint kijózanodni. - Most öröknek gondolod szerelmedet, de hidd el, álmak nem tartanak soká s főképpen ez nem, melynek szétoszlatására sokszor nem kell erősebb érintés, mint egy csók. Szegény szerelmesek; a mechanikus, ki magát mobile perpetuum feltalálójának képzeli, nem büszkébb, mint ők, ha öröklő szerelmökről szólnak; de még hangzik a magyarázat s máris megállt a műszer, s máris elszégyenülve összerakják szegény holmijokat, boldogok, ha még privilégiumot nem kértek nagy találmányukra, azaz: nem házasodtak meg s nem kényszerítik magokat örök tettetésre.
Nem fáj semmi úgy, mint hallani, amit később magunk tapasztalunk; s kértem Armandot, hogy hagyjon fel gúnyolásával; úgy sem szerettél soha - szólék sóhajtva. - Csalatkozol, - felele ő - én szerettem, habár nem szóltam is, mert lelkem nem szívesen tárja ki kincseit; én szerettem lángolón, igazán, mint te, s megszűntem szeretni, mint te fogsz. Én egyszer szerettem életemben, te, kinek természete lángolóbb, hihetőkép többször fogsz szeretni, de azért szerelmem mégis csak egy pillanat vala, mint a tiéd leend, mert az aloe, mely egy században egyszer virágozik, s a rózsa, mely minden hónapban új bimbókat hajt, egyformán csak napokig tartják meg virágukat.
- S ha szerettél, - szólék - miért titkoltad barátodtól?
- Mert ismerem az embereket - felele keserűen - és sejdítém, ami most megtörtént, s mert büszke vagyok s nem akarnék szánatni, még általad sem. - Ő elhallgatott.
- S miért hagyattál el? - kérdezém szinte ijedten.
- Hihetőkép, mert egy más érdekesebb, azaz nagyobb nevű vagy vagyonú foglalá el helyemet; hisz a szerelem vak s nem csodálhatni, ha egy szép név hallásán vagy egy kis arany érintésén megindul. Jó éjszakát; álmodjál kedvesedről, s ha tán ő is a szép lovakról álmodik, melyekkel veled Párizsban kocsikázni fog, s inasaidról, s házadról, akkor holnap viszonozni fogja szerelmedet.
Nem írhatom le, mi kellemetlen hatást tettek e szavak rám; de mikor ismét magam valék s felnéztem a csillagos égre, mely sötétkéken boltosult fölöttem, Julia képe támada fel lelkemben s hallgatott minden emlék, mely nem felőle szólt.
XI.
Nem akarlak untatni boldogságom leírásával. Mint a tiszta nyári ég, melynek kék boltozatján semmi kitűnőt nem találsz, mert a napsugárok mindent egyenlő világossággal töltenek; mint a tér, melynek egyenlőségén tekinteted elfárad, mert minden talpalatnyi föld megtermi virágát s zöldjét: ilyen vala életem szerelmem első napjaiban, egy véghetetlen boldogság.
S hogy is lehetne máskép. Ha van boldogság a világon, ha van valami, miért élnünk érdemes, bizonyára első szerelmünk az; e képzelet több gyönyört nyujt, mint éltünk minden valósága. S miként ne lettem volna boldog én, ki előtt mind ez öröm oly egyszerre, oly váratlanul nyílt meg. - Soha ember több szerencsét nem éldelt, mint én e napokban.
Armanddal ritkábban találkoztam, s bár tagadtam enmagam előtt, érezém, hogy tőle távoztam. A szívben több érzemény férhet meg, de csak egy szenvedély, s nálam elébb a barátság is az vala. Most lelkemben csak egy gondolat élt, szívemben egy érzemény lángolt, s az Julia vala. - S mi kelle egyéb? Miben a szív egészen él, az világunkká válik, s legyen haza vagy asszony, boldogíthat, mihelyest eléggé szeretjük, hogy érette magunkról megfelejtkezzünk.
Néném, mint gondolhatod, pártolá szenvedélyemet: ő jó vala s nyájas már természetétől, s az élet azon korában, melyhez ért, minden asszony jóakarón néz azon érzeményre, mely által egykor boldog volt, és szívesen hallgatja a szerelmesek titkaiban mult élete történetét. Szegény jó asszony! mennyiszer nem keresett dolgot magának, hogy magunkra hagyhasson, miként nem örült, ha halkan belépve, nem vevők észre jöttét; mennyi reményeket nem gerjeszte szívemben biztató szavaival, valahányszor Juliáról szólt, majd egy véletlen mondását beszélve, majd hogy elpirult, midőn rólam szó vala, s tudja az ég, mi más kicsiségeket, melyekben szívem akkor mennyországot talált. Mintegy felmagasztalva vala ő is szerelmem által, éltének ismét célja volt s szinte megifjodott.
XII.
Egyik kedvelt sétálásunk Vaucluse vala. A nyájas vidék, hol a csörgedező patak s minden falevél, melyet a szellő ingadoztat, a nagy költő szerelmét s dalait hozza vissza emlékezetünknek, éppen helyzetemhez illett. Itt, hol Julia mellett mindent érzék, miről a költő énekelt, s halhatatlan dalait kedvesem előtt felolvasva, csak saját érzéseimet mondám el, véghetetlenül boldognak érzém magamat. - Tisztán s nyugodtan, mint századok előtt, áll a vízmeder magas kőfalai között, melyek meredeken emelkednek körülötte, mintha védenék a helyet, hol egykor a költő álmodozott. Mindenünnen csak sziklákat lát a szem, hátul félkerék fallá egyesülve, a meder két oldalán meredek halmokká hajolva, csak a víztükör fölött zöldel egy fügefa, mintegy képe azon egy reménynek, mely Petrarca lelkében élt s nem hoza gyümölcsöt, mint nem e fa árnyékos helyén, s mégis szép vala, mint zöld ágai e kőpusztaságban. Elől vízesésekben zúg le a patak s fenn a bércen Laura vára áll. S itt ült a dalnok, a víz medre mellett, talán ugyanazon kövön, hol mi ültünk, s lenéze a habokra, melyekben az ég tükrözik, s hallá a patak zúgását, de lelkében csak egy gondolat élt - Laura. Most hallgat ő, a szív elhamvadott s vele fájdalom-kereste borostyánja; Laura vára omladékban áll, s minden, amit a költő szenvedett, egy agg regévé vált; de a gondolat él, él e tájban, melyet képeinek használt, él minden fában, minden kőben.
Mégis különös a költő végzete: jövő századokra hagyhatja bánatát, ha már emlékköve is porrá lett, ezer szemekből könnyeket facsarhat, s nem teremthet egy boldog percet magának. Vagy boldog volt-e ez, ki egykor e helyeket sóhajtásaival tölté? ő, kinek lelkében kettős szerelem lángolt s kinek sorsa vala, csak kínokat találni mindkettőben, hazáját szétdúlva, Laurától elválasztva örökre esküje által. Vagy boldog valál-e te, lángoló Tasso, csak végső órádban is boldog? mikor annyi szenvedés után végre Onufrio klastromában megpihenve, mint a haldokló gladiátor, üldözőid zajgó tapsát hallád magad körül végső pillanataidban. Azt beszélik, mosolyogtál s lelkesült arcidon az első örömsugár lángola; de vajjon nem elkeseredésből mosolyogtál-e? s ez öröm nem tölté-e el inkább azért szívedet, mert végadományukat veszed az emberektől, mint mert éppen babérod vala? S boldog voltál-e te, Rousseau, te, Byron vagy ti százak az ezernyi milliók közül, mióta a föld áll, kik egész korotok fájdalmait hordtátok kebletekben, s tán egy örömet sem vigasztalásul. Gyémántok az emberszén között, kiket csak azért teremtett az ég, hogy hideg fényben ragyogjatok, míg boldogabb társaitok melegítő lángok közt elenyésztek. - A nép csodál s irígyli sorsotokat, mert lelketek gazdagabb, s magas homlokotokat babér köríti; oh de ne gondolja meg senki azt, hogy az élet mezeje, melyen mások számára annyit arattatok, nektek tarlón állt, s hogy a zöld babér ág, melyet homlokotokon viseltek, csak az életfa véghajtása vala.
Vaucluseben valánk egy szép júliusi estve is; a nap rég lealkonyodott, mikor hazamenésre gondolánk s a Petrarca és Laura című fogadóhoz indultunk, hol kocsink várt. Különös jelenet lepe meg itt. - A közönségesen oly nyugodt ház most tömve vala vendégekkel, a konyha tűzhelyén egy vastag parasztember ült két gyertya között, mintegy csodának kitéve, míg háta mögött egy fakanóc veté néha elhaló lángjait, s még nagyobb világosság végett elül a piros szolgáló tartá oda füstölgő mécsét. A körülvilágított főszemély némi nehézséggel, de fennszóval olvasott valamit, miben formájából s a tartalmából hamar a Moniteur-re ismerék: míg a körülte álló s tolongó sokaság majd figyelmes hallgatással, majd hangos tapssal s éljen-kiáltásokkal követé szavait. - A gazda s neje egymásután hozta a borral tölt palackokat, s kinn az ajtó mellett egy kis savoyárd rikácsoló hangon ajánlgata háromszínű kokárdákat. A júliusi forradalom híre érkezett éppen ide is, s amit látánk, a nagy párizsi tett liliputi utánzása vala, mely aznap talán egész Franciaországban megtörtént. Julia megijedt, s amint lehete, sietve hajtatánk el e hazafiúi társaságból, honnan még egy hangos «Vesszenek az arisztokraták!» - szálla kocsink s bérruhás cselédjeink után.
Aki soha kedvesét nem látta félelemben, az nem tudja, mi a boldogság; az csodálhatja, miért nem érezhettem én e pillanatban, hol hazám megfordult, egyebet szerelmemnél. S mégis úgy vala; kocsink mellett kisebb vagy nagyobb csapatokban ment a nép Avignon felé, majd: Éljen a király-t, majd: Éljen a szabadság-ot kiáltozva; de én alig hallám e hangokat, melyeknek hallásán csak egy pár hónap előtt is szívem feldobogott volna örömében; csak a remegő kéz szorítását érzém, csak az elfojtott hangot hallám, mellyel Julia hozzám simulva nevemet mondá. - A szerető tulajdon világában él s elszigetelve minden egyébtől, boldog lehet, míg hona felbomlik, mert egy kézszorítást érez; s boldogtalan, míg nemzete győz, mert egy tekintet földre sujtá.
Mielőtt Avignonba értünk, leszálltunk, nehogy arisztokratikus külsőnk kedvetlenségekbe keverjen, s karöltve gyalog menénk be a városba. Így érénk minden bántás, habár Julia részéről nem félelem nélkül néném házához, hol a kapunál egy öreg cseléd várt, ki azt, míg mi szegény nénémhez sieténk, vigyázva bezárta.
Ki a jelenetet, melynek most tanuja levék, nem látta, alig képzelheti azt. - Az egész háznép az ebédlőteremben vala összegyűlve, néném utazóruhában az aggszerű kandalló kőoszlopára támaszkodva, mellette ősz hajú lelkiatyja, kinek halavány arcain ma mindent inkább lehete olvasni, mint vigasztalást; e két főszemély körül néhány agg házibarát, kivel a félelem társaságot kerestete, vagy ki személyét s drágaságait, melyeket magával hozott, e köztisztelt asszonynál biztosabbnak gondolá; a szobában ide s tova járó és suttogó cselédek, félig berakott málhák, s mind e fölött a koppantani felejtett gyertyák világa, valami oly meglepő egészet képeznének, melyet le nem írhatok. - Mikor beléptünk, örömkiáltással futa a jó öregasszony Julia elébe s melléhez szorítva sírt, maga sem tudva talán, öröm facsarta-e ki könnyeit, mert vesztettnek gondolt kedvesét meglátá, vagy fájdalom, mely ily pillanatban kelle őt meglátnia. - Az egész társaság engem ostromolt kérdésekkel, s mikor mindent elbeszéltem, viszont oly szörnyeket beszélt mindegyike, annyi iszonyatosságokat, melyeknek tanuja volt, hogy szinte elborzadtam.
Az utcáról muzsika hallatszék s egy ideig csend lőn; mindenki egész figyelemmel hallgatta a még csak egyes szétszakadozott hangokban közelgő zenét. - Oh Istenem, - jajdula fel végre az abbé, kétségbeeséssel összetéve kezeit - kinn a Marseillaiset éneklik, veszve vagyunk; az átkozott republikánusok közelgenek, ők szegény rendünkön fognak bosszút állani Brune haláláért, s mit tehetünk mi róla? 1815-ben oly ájtatos vala a nép, ki tarthatta volna vissza szent haragjában. - A zene közelgett, termünkben halálos csend lőn, csak néha egy imádságtöredék hallatszék az abbé ajkairól, míg az utcáról a büszke 89-i dal harsoga fel hozzánk; a muzsikakar s a nép durva, de hatalmas szava egy mennydörgéssé egyesült. Néném imádkozott, Julia halványan, kőszoborként álla mellettem s hallgatott, míg a szörnyű dal vészként átvonulva házunk mellett, egy mellékutcában elhalt. - Bocsásd meg vétkeinket - sóhajtá a fehérhajú komornok; - éppen olyan volt ez, mint 1792-ben, mikor a boldogult marquis - Hadd el! - szakítá félbe néném, alig titkolva megindulását - ő királyáért halt s a jó ügyért; ki tudja, mi sors vár reánk? - Julia a szoba falain jártatta szemeit, hol családi képeink függtek; hozzálépék, hogy bátorítsam, de ő elvadult tekintetet vetve rám, s a képekre mutatva, kiálta fel: itt három ember képe függ, ki a vérpadon végzé életét! - s görcsösen szorítva kezemet, lerogyott. Szobájába vivők s még alig hagytuk ott komornájával, midőn a piacon új lárma támadott: «Éljen a király! Le a republikánusokkal!» harsoga mindenfelől, s abbénk s az egész társaság, mint Mózes kígyóvá vált botja, egyszerre felugrott, s egymást megölelve s tapsolva szökdele körül a teremben. - Most hős vala mindenik, mindenik megveté a gyáva pórt, mindenki kész volt meghalni királyáért, maga a gazdasszony diadalmasan suhogtata egy napernyőt, melyet éppen a málhába kelle raknia, esküdve, hogy mind fel kell akasztani a lázadókat - míg egy új, ellenkező kiáltás az egész örömnek s bátorságnak véget vetett. - Most, hogy Julia s néném, kit tisztelék, a szobát elhagyták s hideg vizsgáló szemekkel tekinthetém az egészet, alig tartóztathattam magamat a nevetéstől, olyannyira karrikatúrává változtatta a félelem az egész társaságot, s éppen azon gondolkozám, mily nevetséges lehet az ember élte legnagyobb pillanataiban, midőn egy új s az előbbieket meghaladó lárma egész figyelmemet magamra vonta; most kétféle kiáltások hallattak egyszerre; egyfelül «Éljen a király!» - hangozék, míg a másik oldalról a Marseillaise s «Éljenek a párizsiak!» - harsoga; a kiáltások mindig dühösebben ismételve, borzasztó lármává vegyültek, melyben semmit érteni nem lehete. - Itt csata lesz, szóla az abbé. - Csak ne lőnének, sóhajta egy sovány báró, kiben emigrációi félelme ébredett fel ismét, s ki talán ismét burnótboltjába kívánkozott vissza, melyben külföldön élelmét kereste. - Én, kiben a zajra egész ifjúi kívánságom feltámadott, kalapomat vévén, kimenék, nem kevés bajjal rábírva az egyik inast, hogy a kaput felnyissa.
Az utca tömve volt; a városi pór s a közel falukból bejött népség, itt-ott egy polgár tisztességes öltözetben vagy egynéhány katona vad rendetlenségben tolongtak mindenfelől, majd szitkok közt egymással szembeszállva, majd egy pap vagy császári veterán körül, ki rongyos egyenruháját újra felölté, s véletlenül vezérré lett, csoportozva. Mindenünnen vad rendetlenség, fenyegetődzés s emelt botok, dorongok, fejér s háromszínű kokárdák, s lobogók, s mind efölött a szurokfáklyák ingadozó világa s a sötét ég, mely mint bús jóslat függe az egész fölött. Az egész valami oly rendkívüli vala, mi egész képzeletemet magával ragadta, valósulva mutatván, amiről én, mint minden ifjú francia, életemben annyit ábrándoztam - egy forradalmat.
Amint látszék, a royalista-párt itt erősebb vala, Avignon természete szerint katolikus s monarchikus város. - A nép sohasem felejti virágzása korát, s habár szolgaság volna is, mi által kitűnő volt, visszakívánja a zsarnokot, ki nevét dicsőíté; mert minden önösségek közt mégis a hiúság a legerősebb, s a nemzeti dicsőség oly valami, mi a legutolsó hiúságának is legalább némi táplálékot nyujt; s így emlékezik az avignoni pápájára, kinek palotája városának főékessége maiglan is, hol falai, bármennyire megfertőztetve belőlről, még magasan állnak a többi házak fölött, nagy emlékeket gerjesztve lakóiban. - Ezért gyűlöli az avignoni a revolúciót s mindent, mi azt követé s mi által mindinkább tűnni látta azon fényt, melyet egykor legalább emlékei adtak városának. - Pillanatról-pillanatra nőttek a fejér kokárdás csoportok, mindig hangosabban s fenyítőbben harsoga az: «Éljen a király!» végig a városon, míg az ellenpárt sorai közül eltűntek azon jókedvű polgárarcok, melyek egy óra előtt, hol még minden biztosnak látszott, oly büszke nyugalommal jártak körül az utcákon, s most hihetőkép szobájokban mindenre elkészülve nagy fejér kokárdát varrtak magoknak. Különös neme az embereknek, kikből a francia többség áll s kik éppen azért vittek véghez oly nagy dolgokat, mert magok minden kormánynak ellentmondás nélkül engednek; kik miatt azért történt annyi forradalom, mert forradalomtól való félelmök mindent elfogad, mit az éppen győző párt határozott.
Minden arra mutatott, hogy az összeütközés kikerülhetetlen, s akár a dühös pórarcokat nézém, kik fejér lobogójuk körül emelték dorongjaikat, akár a kisebb bátor csoportot ellenében, mely annyi lelkesüléssel énekelé apái harcdalát, melyet ők győzve elfelejtének, csak vérengzőnek gondolhatám azt; midőn a város másik oldalán egyszerre új lárma támadott, s megelőzve s követve a zajgó néptömegtől - egy marseillei csapat jöve a piacra, mely az ottani municipalitástól küldve, éppen jókor ért városunkba, hogy minden royalista visszahatást meggátoljon. - A royalista sokaság morogva szétoszlott fegyveres ellenei előtt s ezek víg ölelések s kézszorítások közt éltették álmodott respublikájokat.
Én mint nyugodt néző állék ott, körülményeim s leginkább szerelmem tettlegi részt venni nem hagyának; s mégis, nem mondhatom, mennyire hatott az egész jelenet rám. Gondolataimból, melyek, megvallom, nem Franciaország mai állapotját varázsolák elémbe, nevem ébreszte fel, s midőn visszafordulok, Armand állott előttem, ki szenvedéllyel melléhez szorított. - Alig ismerék rá, a puska kezében, arcain a nem szokott öröm, mely azt szinte megváltoztatta, mintegy új emberré tevék őt.
- Az vagyok - szóla lelkesülve, midőn ezen észrevételemet jókedvűen közlém vele - új ember, vagy inkább ember egészen, szabad, mint te, s boldog. Most nincs semmi közöttünk többé, mi elválaszthatna, ma éjszakától hasonlód vagyok, s csak most igazán barátod.
- És elébb nem lettél volna az?
- Oh! hidd el, szerettelek - felele ő meghatva - inkább, mint valaha embert szerettem, amennyire koldus gazdagot, a pórfiú a grófot csak szeretheti, de nem kellett-e megtisztelve érzenem magamat barátságod által, nem leereszkedésnek nézni érzeményedet, nem félni, hogy a lelkes ifjúság évei után a barátból jóakaró váland, iskolapajtásomból nagy úr, ki a szegény írnokot egyik homályos bureauban kegyesen pártolni fogja vagy felejteni; - mert ha bár az, ki magasabban áll, elfelejti pillanatokra állását, az, kit alatta helyezett a sors, nem fogja elfelejteni; imádhatja a magasabbat, félhet tőle vagy gyűlölheti - de szeretet csak hasonlók közt létezhet, ott, hol minden adományt elfogadhatunk, a nélkül, hogy a gondolat sértené érzeményeinket, hogy nem fogjuk viszonozhatni.
Nem vala e földön semmi, miről oly bizonyos lettem volna, mint Armand barátságáról, s gondolhatod, mi szomorúan érzém meglepetve magamat, midőn ennyi regényes álom után oly hidegen lépe a való előmbe. Szívemet fájdalom tölté, mert érzém, hogy életemnek egyik legszebb csalódása eltűnt, s gyanítám, hogy az visszatérni nem fog. Armand nem sejdíté bús gondolataimat, ő boldog vala e pillanatban s nem képzelheté, miként nem volna más is az e nagy napon. - Jer velem, - szóla kezemnél fogva, miután egy ideig a vegyelék csoportok között körüljártunk - menjünk ki a mezőre s nézzük a felkelő napot, mely már szürkülni kezd, s halljuk messziről ez örömzajt, hol a rekedt hangok a nagy népszózatban eltűnnek, s e nevetséges karikatúrák egy nagy egésszé egyesülve, néppé válnak. Csak távolról nagy az ember, csak ha egyedisége a tömegben eltűnik.
Kimenénk; az ég tiszta vala, sötétkék boltozatján egyenként tűnni kezdének a csillagok, míg a hajnalé, mintha múló fényüket mind magába egyesítené, mindig szebb, mindig ragyogóbb sugárokban tündöklék; keletről már gyengén pirulni kezde a láthatár s a téren hűs fuvalom lejte át. Egy ideig a táj félhomályba borítva, ismert formáiban inkább sejdítve, mint látva álla előttünk, később a közelgő nap a homályt fokonként szétoszlatá s miután az egész vidék dús olajberkeivel s csinos házaival lassanként kifejlett ködéből, első sugárit veté a város falára s a viruló vidéken végig.
Hallgatva álltunk egymás mellett, nézve a lassanként kifejlő tájképet, melyet a világosság mintegy újra teremte előnkbe.
- Mi szép e korány - szólék végre meghatva, mint mindig, valahányszor a természet nyugodalma csodáit láthatom.
- Szép, valóban szép, - szóla lelkesülve Armand - egy nemzet reggele derült fel ránk; s hallod a zajt, mely a városból tompán hozzánk száll? Ez a Memnon oszlopa, mely felszólalva köszönti a nap első sugarait. Az ég áldjon meg, barátom, én megyek Párizsba, hol új élet kezdődik, s ezentúl csak az nem haladhat, ki gyenge vagy bátortalan. Dicsőnek látandsz, vagy soha - s megszorítva kezemet, elment. - Sokáig néztem utána, míg alakja a fák között eltűnt, és sóhajtva visszamenék Avignonba.
Oh! szép vala e reggel, dicső, mint az, mely most elönti első sugárait e kopár hegyek fölött, s kis ablakomon át cellámba, habár nem egy nemzet koránya vala is, mint szegény barátom álmodá. Az embernek nincs koránya e földön; ha nehéz álmaiból néha felszökik, sötét véghetetlen éj terül el körülötte, s ha lepihen ismét, új álmakat alszik, de nem szebbeket azért. - Sorsunk reményleni e földön s csalódni, s szenvedni, ha csalódtunk; ez végzete mindennek, mi e földön él; az egyesé, mint nemzeteké; egy szép álom, s egy hosszú tapasztalás, hogy álma nem jelente semmit. Az egyes a világ történeteiben olvashatja jövendőjét, hogy nem fog elérni semmit, mi után küzködött; s ki nemzetének remél szebb jövőt, emlékezzék ifjú reményeire s tanuljon lemondani. - Csak a természet szépsége változhatatlan; csak a föld borítja új zölddel évenként sírjait; csak a nap nem veszti fényét annyi kínok fölött, nagyszerű nyugalommal haladva véghetlen útján, míg a parányi emberfaj küzködik, gyűlöl, és sírjába száll, hogy a földet, melyen élvezni nem tudott, testével termékenyítse. S mi küzködünk, s mi halhatatlanságról álmodozunk e sírvilágon, melynek pora egykor élt s gondolkozott, mint mi, hol minden hely talán nagy tettek tanuja vala, s mindenik csak semmisedésre int. O vanitas vanitatum! - -
De ezen föld, mely lábai alatt szüntelen virágozik, s az ég, melynek napja vég nélkül ragyog útjai fölött, nem adatott-e talán vigasztalásul a szegény embernek? amaz, hogy benne pihenjen - ez, hogy egy reménysugárt öntsön el életére; s e vágy, hogy lelkünket e földön túlemeli s oly kínosan érezteti bilincseinket, nem volna-e jele, hogy hivatásunk magasabb? A madár is nyugtalanul repked kalickájában, ő is nyög kínjai közt, ha erős rostélyai küzködő testét megvérezék; de ha végre ajtaja megnyílik, mint emelkedik akkor az ég felé, mint énekli akkor legszebb dalát szabadsága első pillanataiban: e szívben is van valami, mi emelkedni tudna. - Vannak pillanatok, hol ismét reménylek. Itt a nagyszerű hegyek között, hová a világ bús zaja nem hat, hol új bánat nem érheti szívemet, s szerelem s gyülölés reményeimmel eltűntek, lelkem is lassanként feltalálta nyugalmát. - S hát az ég képe, mely egykor benne tükrözött, nem tölthetné el azt ismét? hisz a nagy tengeren is, ha hullámai elsimulnak, újra ragyognak a csillagok.
XIII.
Kevés napok mulva a béke helyreállt; néném kirakta bútorait s házában ismét a régi rendesség uralkodott, a városban mindenki visszatért elébbi foglalatosságaihoz, s egy hónap után alig marada más e nagy forradalomból, mint egy új király s egy már unalmassá vált beszélgetés tárgya. - Nem hiányoztak természetesen házibarátaink között olyanok, kik naponkint új Vendéeről peroráltak, s mint minden megvert párt, nem lévén mit beszélniök a multról, jósolással vigasztalták magokat; egyébiránt a legnagyobb nyugalomban élt mindenki, mint annakelőtte, s én boldogan, mint kinek szerelme napról-napra nőtt s ki majdnem egész éltemet kedvesem körében tölthetém.
XIV.
Egy szép augusztusi nap estején láttam őt utolszor Avignonban; mintha tegnap lett volna, oly tisztán emlékezem vissza e napra. A társaság jókor eloszlott s magunk valánk. Lelkes arcát kezére támasztva ült Julia az ablaknál, én mellette, elmerülve nézetébe. A nap lealkonyodott, az átelleni házak födelei fölött az est bibora lángolt s az utcán langy esti szellő lejte át, alig eléggé erős Juliám fürtjeit ingatni, s mégis enyhítően hűs a forró nap után, mintha az éj egy vigasztaló szót suttogna a fáradt földnek. - Szombat vala, s a város lakói nagyrészint a falakon kívül sétáltak, míg az ünnepélyesen csendes utcákon csak egyes munkások léptei, kik elkésve műhelyeikben, most sietének mulatótársaik után, verék fel néha a hallgatást, s a toronyról az estharang, mely mint egy nagy áldás lejte el a város és a táj fölött. - Egyike vala azon óráknak, melyekben a hallgató természet elénkbe lép, s a szív mintegy kérdésnek véve nagy hallgatását, elmondja, amit szenvedett, amit remélt s amit elveszített, s melyekben minden érzemény végre egy rejtélyes könnyben egyesül, melyről alig mondhatnók: boldog vagy kínos meghatás facsarta-e szemeinkből.
Én Juliát rég szerettem; szerettem, mint csak akkor szerethetünk, mikor még jóslatnak nézi boldog álmait a szív s hisz az embereknek, mert nem ismeri önmagát s hogy magában mily gyáva természetünk. - Holnap Párizsba kelle indulnia s magunk valánk. Gondolhatod állapotomat. - Beszélgettünk, de ne kérdezd, miről; mit tudom én; ki úgy érez, mint én érezék akkor, legfeljebb azért szól, hogy ne hallgasson, de szerelemről bizonyosan nem, mert érezi, hogy a természet, midőn a legfenségesebb érzeményektől a szavakat megtagadta, egyszersmind pótlékul azt adá nekik, hogy minden szóban, bármily konvencionális értelemben használják is azt mások, magát egészen kifejezhesse s rokonkeblűektől egészen megértethessék. - Beszélj az időről kedveseddel, ha szeretsz, vagy táncról vagy akármiről, mindegy; beszédünk olyan, mint a harangszó, melyben mindenik azt hallja, mi éppen akkor lelkét eltölti, s melynél míg az egyik mély keservben könnyezik, mert tudja, hogy megholt kedvesét kísérik e hangok a temetőbe: a másik gondolva, hogy delet harangoznak, nyugodalmasan igazítja óráját: szeretők közt közönyös szó nincsen, s nem lehete köztem s Julia közt olyan, mely szívemet mélyében meg nem rázta, mely új szenvedelmeket nem ébresztett volna. - Szeret-e ő? - azt nem tudám; voltak órák, hol erősen hittem, napok, hol kételkedtem, de nem volt egy pillanat, hol nem érezém, hogy én csak benne s általa élhetek, s hogy a bizonytalanság kínzóbb a halálnál. - Tudnom kell, - gondolám magamban, s legyen bár halál következése kérdésemnek, megkérdezem. S megkérdezém s nem felelt, de rámfüggeszté sötét szemeit, s én úgy hivém, hogy nem kelle felelni e tekintet után. Oly ifjú valék, oly tapasztalatlan s Julia sötét szeme annyi részvéttel függött rajtam, hogy egy percig sem kétkedtem boldogságomon.
Mint a vak, kinek most rántá le szemhályogát orvosa, s ki az első sugárt látva, egyszerre érzi fényének hatalmát s eljajdul örömében: úgy valék én, lesujtva boldogságom érzetében. - Szívem sietve dobogott, mintha egészen le akarna futni ez egy boldog pillanatban, keblem feszült, ajkaim szónak nyílva remegtek, magamon kívül valék; egy káosza minden boldogságnak, melyet ember valaha érezett. - Mosolyogva néze rám a szép nő, mintha örülne boldogságomnak, s nevemen szólítva jobbját nyujtá. Ajkaimhoz szorítám a remegő kezet, és elborítám csókjaimmal. - - Éltem legboldogabb pillanata vala ez.
Szükségem vala magányra s elmenék. - Végig sietve a hallgató utcákon, menék ki a kapu elé, hullámzó szívem a szabad után vágyódék, viruló térek kellének neki s csillagok, s a határtalan éj s egy egész világ, hogy helyet találjon örömében. - S futottam cél nélkül mindig tovább, mint kit nyugodni nem hagynak gondolatjai, míg végre egy távolról áthangzó éji zene ébreszte fel álmaimból. Akaratlanul majdnem megkerültem volt a várost s egy gazdag kereskedő villája előtt állék. Csak a felső emeleten világított még egy ablak, a többi sötéten állt lombos fák között, melyek alatt a rejtett kar hangozék, míg hátulról a város fala látszott, mint egy sötét szalag, s messzebbről a pápavár, melynek ódonszerű fedele egy nagy ernyőként feketéle a csillagos égen. - Láttál-e már csillagos eget oly pillanatban, midőn magadat boldognak érzéd? Oh ha nem láttál, nem tudod, mi szép e föld, s mi boldogok lehetünk tekéjén. Ha a kaszált rétekről ezer fonnyadó virág végillatja nem lenge körül; ha nem hallád messzünnen a folyó nyugodt csörgedezését s fölötted az ágak között a madarakat, mikor ébredve fölreppennek s új ágakon halkan felszólalnak, mintha nappali dalukat kezdenék s ismét elhallgatnak; - s nem láttad a remegő csillagokat magad fölött, s a fejér tejutat, mely könnyű fellegként nyúlik el az égen, habár milliónyi napokból alkotta is Isten, s akkor, midőn mind ezt hallád, látád s érzéd, nem valál boldog szerelmed által: nem érthetsz; csak a boldog érezheti a természet egész szépségét. S mi, ha még ilyen pillanatokban az éj homályaiból édes hangok szállnak füledhez, ha a dal egy láthatatlan folyóként lejt át felgerjedett lelkeden s érzeményeidet elragadja árjában; ha az ének ösmert hangjaival egyszerre mult örömidet varázsolja elődbe s kebledben minden, mit az emlék csak boldogítót adhat, s az érzékek édeset, egy sóhajtásba vegyül; gondold magadnak mind ezt egyesítve, s képzeld, mi boldog valék.
Már rég elhallgatott a zene, a hangászok elszéledtek s ez egy ablak is elsötétedett, mikor hazafelé indultam. Már szürkülni kezde s a nagy templomban a lélekharang zokoga. Ki gondolta volna akkor, hogy az boldog, kiért harangoznak, s nem én?!
XV.
Párizsba kelle mennem. - Kocsim felrakva állt a kapu alatt, midőn Avignonból visszatérve, hol búcsúzni voltam, atyám szobájába léptem. Már este vala, a szobában csak a kandalló tüze árasztá el lobogó világát. - Atyám a lángok nézésében elmerülve ült karszékén. Melléje ültem, kezét nyujtá, s ismét hallgatánk. - Végre mintegy felébredve gondolataiból, így szólt:
- Holnap Párizsba mégy, fiam; örömök fognak csábítva környékezni, asszonyok, játék, száz meg ezer veszély, amint mondják, de én ezektől nem féltelek, ösmerem természetedet s a század szellemét, mely komolyabbá vált; te örömök általa süllyedni nem fogsz. Tanácsom csak egy: ne higgy senkinek, mert önös e század, melyben élsz, s Párizs még meghaladta századát. - Emberek fognak jönni hozzád a barátság álorcája alatt segélyeket keresni, egész társaságokat fogsz találni, melyek mintegy segédeszközökké ajánlkozva terveidnek, bizalmadért fáradoznak: ne higgy senkinek, fiam; csak eszköznek, nem célnak keres mindenki, bármily nagyok volnának is érdemeid. - Főképpen ne higgy azon színlelt lelkesedésnek, mellyel bizonyos politikus elvek csábítják az ifjút: mert minden népmozgalomnál mindenkinek megvan különös önössége, mi az egésznek céljaként hirdettetik; csak ürügy az s jaj annak, ki ezáltal megcsalatja magát.
Óvjad magadat minden politikus lelkesedéstől; nincs alkotmány, mely nem épülne alacsony talpköveken, s mely szenvedélyes ragaszkodásodat érdemlené. Minden kormányban jut hely az erénynek, mindenikben befészkelheti magát a gonoszság, mert ennek, mint minden alapítványinknak, határa természetünk, mely sem a jóban, sem a gonoszban tökéletességet nem enged. - Nincs politikus rendszer, mely az emberi nemnek annyira szükséges, hogy érte vért ontani érdemes volna, miként alig van egy, mely mindig alkalmatlan volna; minden a pillanattól függ, s habár a férfi alig érheti első ifjúsága tetteit, s a nemzet alig azt, mit elődei cselekedtek: minden idő magával hozza azt, mi legalkalmatosabb, s csak ki idejét érti, az hatalmas. - Mert ne gondold hiúságodban, hogy az embereknek te adhatsz irányt; gondolatid vagy magok is a korszellemnek szüleményei, vagy ha nem azok, bolondnak fogsz tartatni, ha kimondod; de ne gondold azt sem, hogy nem kormányozhatod; mert bár ellenállhatatlan a megindult tömeg, ha egyenesen ellene törsz, gyenge s engedő, mihelyest csak útjából téríted el s futásának egyébiránt szabad utat engedsz.
Jaj annak, ki Don Quixotei vitézséggel az örökké forgó szélmalom-népnek ellentáll; de jaj annak is, ki hozzá ragaszkodva, minden fordulatát követni akarja; mindkettő széttörik; a józan használja az erőt, mely e mozgalom alatt kifejlik, s önmagának őröl.
Vannak emberek, kik mindig a multról álmodoznak, s mások, kik csak a jövőben élnek; te ne kövesd példájokat, s főkép ne kövesd elveidben a szigorú logikát; mert a pillanat mindig vegyülete a mult- s jövőnek, s mióta a világ áll, következetlenségekkel kormányoztatik; sőt éppen inkonzekvenciák által állnak fel alkotmányaink, a monarchia szabadsági elemei által, a szabadság, mert nevében szigorúan kormányoznak.
Ne csodálj semmit; nincs fa oly magas, mely egykor mag nem lett volna s nem inkább a földnek, melybe véletlenül esett, mint magának köszönné nagyságát; senkit meg ne vess, mert a csiga, mely a tenger fenekén leül, egy világrész talpköve lehet, s nem tudhatod előre, mennyire nő az, mi kezdetén oly csekélynek látszott. - Józan ember soha az első három napban forradalmat el nem fogad; az első három hónap után ellene nem áll; egyszóval, légy nyugodt, vigyázó s önös, mihelyest több emberről van szó, mint legfeljebb háromról; néptömegek nem hálaadók.
Szomorúnak látszhatik e tanácsom, főképpen ifjúnak, kinek közönségesen még nem tetszik semmi, mi nem lehetetlen; de ha egy pár évet éltél, át fogod látni, hogy való. - Ifjú valék, mint te, s lángolóbb, mert századunk gazdagabb vala reményeiben, s a mult negyven év történeteit még lehetetleneknek gondolta volna mindenki, lehetetleneknek fönségök s alávalóságuk, változásaik s mégis változhatatlan nyomorúságuk miatt. Mikor Desmoulins az asztalra szállva, kalapjára tűzte zöld levelét, én is egy egész világot teli reményekkel hordtam kalapomon e zöld levélben, én is egy szebb jövőről álmodoztam, szabadságról s emberszeretetről, míg a terrorizmus futni kényszerített. - S miután a direktoriátus alatt minden ok nélkül üldözött visszatért, velök jöttem én is, s láttam Bonapartét a konzult, s láttam Napoleont s utána a Bourbonokat, s ismét őt, mint egy elvonult vész utolsó villámát váratlanul még egyszer átrohanva napjainkat, s ismét a Bourbonokat, s most júliusi napjainkat s Fülöp Lajost; mindez volt, s mindez elmult, s mi maradt? emléke s talán itt-ott egy kevés jó, mit mindent forradalom, mint a Níl árjai iszapjokat, maga után hágy; de vajjon ki az, ki e negyven évben ne csalódott volna? s ki az, ki a negyven jövőben ne csalódnék, vagy ezek után vagy míg emberek élnek? Még egyszer mondom, ne higgy senkinek, s tudd meg, mennyivel többet raksz magad után azon pompás zérusokból, melyeket a világ csodál, mint: haza, emberiség, szeretet, annyival többet érsz; ha magadat utánok teszed, örökké egyenlőn kevés leszesz!
XVI.
Éjfél elmult, mikor Avignont elhagyám. Az ég félig borult vala, csak néha lépe ki a fogyó hold fellegei közül, csak itt-ott ragyogának át egyes csillagok szürke fátyolán, pillanatnyi fényt vetve a tájra. A város hallgatott. - A fal körül itt-ott még égtek a lámpák, lobogó világot vetve az ódonszerű tornyokra s a magas fákra, melyek környezik, míg minden egyéb, hova világuk nem hatott, csak mint egy setétebb vonal vála el a szürke égtől. - Az egész vidék kétes világban álla, mintha azon tájaknak, hol éltem, csak tűnő emléke emelkednék lelkem előtt. - Amit a gyermek bámult, hova a fiú visszavágyott, hol az ifjú legszebb napjait élte, az e város körében álla mind; s midőn sebesen elhaladva a falak mellett, végre utolsó szegletök eltűnt szemeim előtt s lelkemben mintegy véletlenül az a gondolat támadt, hogy vele minden eltűnt talán, mi ez életben boldogító volt - sírni kezdék.
Nincsenek kísértetek, így szól e század Machiavellije. Oh vannak, fájdalom, vannak kísértetek! Szívünk mélyébe temetve sok emlék fekszik, s ha magunk vagyunk s körülöttünk csend, s keblünkben sötét éjszaka, ekkor elhagyják mély sírjokat s a multról beszélnek egy bús regét, míg a szív elborzad elhagyatottságában. Oh vannak kísértetek! s ki azon boldog vagy boldogtalan, ki előtt fel nem támadnak néha? Ki nem látta ábrándjai közt a helyet, hol egykor jó és boldogabb vala, s mely most egy nagy szemrehányásként emelkedik előtte, hol minden emlék váddá vált; ki előtt nem tűnék fel az arc, mely egykor boldogságot mosolyga életébe; ki nem érzé a rég legyőzött fájdalmat, ha mint a haldokló oroszlán még egyszer megragadja ellenét, hogy magát keblébe marva végerejével, csak vele haljon meg? Oh én érezém e kínokat; szívemen bármennyi vész dula át, lelkemet bármennyi fájdalom zavará fel: nincs emlékeim között egy, mely elveszett, s szívem nehezen talált nyugalma fölött fenn nem úsznék, mint a hajótöredék, melyet minden dagály a parthoz visszahoz.
Mint a gazda szétdőlt háza romjai között, úgy andalg képzetem a multban. Itt még egy szög maradt a félig ledőlt faldarabban, melyen egykor egyik kedvesének képe függött; ott a szegletből roskadva feketéllik a kandalló, melynél ennyi boldog estét töltött; a földön szemei egyes széttört bútortöredékekbe akadnak, melyek a gazdanő büszkeségei egykor, most feldúlva hevernek a pitvaron, mintha lépteit gátolva, rontott szerencséjére akarnák inteni a körüljárót: míg a kedvelt hárs ágai feketén nyúlnak be az üvegtelen ablakon, szárazon most, mióta a ház lángjai éltető nedvöket felemészték, de mégis híven állva a fal mellett, hova az ős a fát egykor ülteté. - Mennyi rom! Oh! s ha mult életemre visszanézek: mennyi szerelem egykor, mennyi hit, mily barátság, mennyi remények; s most: - mennyi rom. Oh! ha ki a gazdának azt mondta volna, hogy a házat, melyben annyi örömet élt, annyit remélt, így fogja látni! S ki nékem mondta volna, hogy napok jöhetnek oly üresek, mint én éveket éltem!
MÁSODIK RÉSZ.
XVII.
Mikor harmadnap reggel kocsimban felébredék, Párizs emelkedett előttem! - Ne várd, hogy az érzeményeket leírjam, melyek lelkemet ekkor eltölték. Vannak az életben pillanatok, melyekből csak egy emlék marad lelkünkben: az, hogy boldogok valánk, s ez azoknak volt egyike. Még távol valék; egy nagy ködfelleg, mely az őszileg elvirult téren elterült s fölötte tornyok s kupolák a nap első sugáraiban ragyogva, ez vala minden, mit e pillanatban láték; de képzetem már kiegészíté a képet. Már előttem állt az agg Notredame, a Pantheon s az invalidok háza; amíg kocsim sebesen haladva a városhoz közelgett, s az iszonyú tömegből az egyes forma inkább kifejlődék, lelkem ezer álmok emlékében merengett. - Oh mert ki nem álmodott Párizsról gyermekkorában! ki előtt nem emelkedett egy nap reményként e város, mely mint a szív, népének egész életét zárja magába, s melyhez minden csepp vér egész erővel tolúl, mintha dobogni akarna körében? Kinek lelkét nem tölti vágy, ha csodáiról hall s nagy tetteiről vagy bájló romlottságáról! Párizs nemcsak főváros, Párizs Franciaország, s a kívánat, mely e hon polgárát oda híja, erős, mint a honvágy.
Mit is találhatna az ifjú képzete kívánatost a tartományi életben? Házi boldogságot, de ez korlátlan lelkének bájakat nem nyujt; az ifjú át nem tudja látni, hogy e földön csak keveseknek élhetünk, csak kevesekkel örülhetünk, mértékkel élvezhetünk undorodás nélkül. Sok fáradozás után középszerű vagyont gyűjteni, mely egy családnak mérsékelt kényelmeket szerezhet; ősz fejjel egy kis város mairejének választatni, s becsültetni egy párezer által, ez nem oly cél, melyet magunknak húszesztendős korunkban kitűznénk. Az ifjúnak több kell, házi kör helyett nemzet, egy város közbecsülésének helyébe dicsőség s dús vagyon, mely korlátlan kívánatainak elég legyen s nagy örömek; egyszóval Párizs, mert csak itt remélheti mindezt. Mint egy nagy aranyakna áll e város képzete előtt, merészen merül sötét kőfalai közé, s ha majd utcáról utcára dolgozott s fáradott évekig, végre, így gondolja, kiér nehéz terhével s élvezni kezd. - Vagy ha lelke nagyszerűbb vágyaktól hevül, ott állnak a magas Pantheon, a diadalívek s emlékoszlopok, és szíve elragadva érzi, hogy emberek valának, kiket dicsőítenek s hogy keblét is az lelkesíti, mi őket nagyokká tevé. Vagy ha szomjú érzékinek örömök kellenek, Párizsba jött, s mi után egykor vágyódott, mit ifjú képzete lázadva sejdített, az körülötte áll. Párizs egy világ, teli dicsőséggel, kincsekkel, örömmel; egy kaleidoskóp, mely a nap minden fordulatával új szépségekben ragyog; s ki nem vágyódnék utána? ki sejdítené, hogy ez aranyaknában minden nehezék aranyért görbedni fog, míg salakjával felhozá; hogy melle feszülni fog iparkodásában, minekelőtte még e magas építményekre feljuthatott; hogy a véteknek nincs édene a világon, s hogy végre egyike lehet azoknak is, kik még álszerencséjöket sem találták fel e falak között. Párizs egy nagy remény mindenkinek, mikor utcáiba belép; utóbb mindenkinek egy nagy csalódás, mely ha eltűnt, az élet pusztán hagyá, éppen mert felette sokat ígért. - A reményekben nincsen visszalépés; mihelyest nagy célod feltűnt képzeted előtt, mihelyest reményeid a mindennapiság szűk körén egyszer túlemelkedtek, sorsod el van határozva; el kell érni magas célodat vagy nyomorúan elveszned. Oh mennyien vesztek el itt e falak között, mennyi reménysajka, melyet e hely ellentállhatatlanul magához vont, törődött szét ez épült kősziklán; hány ifjú reményteli lény veszté jövőjét e zajgó embercsoport között? Ki a szív mélyébe tudna nézni, eliszonyodnék az emberromok fölött, melyek e város ékes falai alatt rejtőznek.
Nézd csak az ifjút, midőn először körünkbe lép szíve teli szerelemmel, lelke egy erős hit által felmagasztalva, feje fényes álmakkal dús; így áll elődbe, mint a tükör, melynek síkján csak a nap ragyogó világa fénylik, mint a hab, melynek tisztaságát vész fel nem zavarta még, mint a virág, mely felnyitva kelyhét, szépségének egy levelét sem veszté; s nézd őt később, lelkének tükörén száz vad kép vegyül, a tiszta habot a nagy folyó felvevé s eltölti mocskával, a virág egy nap hevében virágzék el, s ami gyümölcsöt termett, azt már éretlenül benn emészti a romlottság s elégedetlenség férge. Egy évet töltött e városban s elvénült, annyit tapasztalt. - S mit tegyen most, az ősi házhoz térjen-e vissza, hogy átlépve, küszöbén érezze, mennyit vesztett, mióta távol járt? hogy ősz atyját irígyelje csalódásaiért, s körültekintve rokonai körében, kik őt talán még szeretik, érezze, hogy csak ő nem tud többé szeretni. Idegen lett önházában, mit keresne ott. - S mit keressen Párizsban? az álom eltűnt, mely e helyet egykor kedvessé tevé, a báj eloszlott s előtte a meztelen valóság áll, melytől elundorodik. Éledj! így kiált a világ; oh de az örömleány ajkai hasztalan mosolygnak elébe, ő gyanítja a szomorú titkot, melyet érzékei lázában egykor felejtett; látja az ínséget cifra köntös alatt, tudja, hányszor könnyeztek a szemek, melyek most álszemérmet sugárzanak, mily halavány vala ez arc, míg végre az éhség mosolygani tanítá: s szíve elborzad, hogy egykor örülhetett ennyi keservek fölött, hogy nem undorodott örömpoharától, melybe annyi könnyeket sajtola a sors. Talán egykor szabadságról álmodozott, de ez volt a hely, hol annyian estek áldozatául, s látta a rongyos chiffoniert a fényes utcákon körüljárva, s látta az éhséget dús boltok előtt, s a népet megvetve azoktól, kiket felemelt, a jogzsarnokság helyett a pénz kegyetlen hatalmát, egyszóval a nagy csalódást, mely egy nép reményét elvevé, mint a magáét, s helyébe nem hagyott mást, mint vágyakat s hasztalan áldozatainak emlékét. A szív lemonda legszebb álmáról. - Talán hír után fáradott egykor, talán azon hevült képzete, hogy majd egyike lehet azoknak, kik nemzetükkel egész világra terjeszthetik ki hatalmukat, vagy kik a gondolat országában századoknak új irányt, szenvedő kortársaiknak új vigasztalásokat adhatnak; iszonyú csalódás ez is. Ő itt vala s látta a hon hatalmasait, s ismeri a dalnokot, kinek nevénél egykor szíve feldobogott, beszélgetett a bölccsel, kit csodált: s elszomorodott parányiságukon.
Menj Père Lachaise temetőjébe; menj fel a sírkövek közé, hol Foy s Molièreünk nyugszanak s több nemes szív hamvad, mint Panteonunkban, s mikor a halomra felértél, nézz túl a zöld ciprusokon a városra, hol semmit zöldellni nem látsz; e nagy enyészet s rothadás helyéről nézz Párizsra; s ha majd a messze elnyúló házsivatagot látod s fölötte a magas tornyokat, melyek százados emlékeket hordanak homlokukon s messzünnen a nagy császár oszlopát, a Panteont s a diadalíveket, s ha majd honszerető szíved emelkedni kezd ennyi dicsőség fölött: akkor emlékezzél meg, hogy egy nagy rothadás helye az is, s hogy e dicső kőhalom alatt egy nemzet enyészik, egy nemzet, melynek reményeit hiúság rontá el; s ha netalán szemeid könnyekbe lábadnának, menj egyik kedvesed sírjához s örülj, hogy meghalt s nem látta korunkat.
Oh ki mondta volna akkor, midőn dobogó szívvel e várost először meglátám, hogy az egykor ily alakban állhat előttem!
Ilyen az élet! mi különböző attól, mit ifjúságunkban felőle álmodunk! Hány felleg, mely rózsafényben lengé körül korányunkat, oszla el nyom nélkül egünkön, hány sugárzott egykor a nap első fényében oly szépen, hogy szemünk alig bírhatá el ragyogását, mely most vészt hoz ránk s egész életünknek már kalászoló vetését elveri?!
XVIII.
Te ma születésed napját ünnepled. Míg én magányomban e sorokat írom, vendéges termed megtelt barátaiddal; fogadd hát tőlem is e szerény köszöntést; s a kandallódnál egy helyet látsz, mely üresen áll - de ki tudja, nem foglalta-e el már azt is valaki - emlékezzél arra, ki távol tőled, de nem kevésbé őszintén, kíván áldást reád.
Szép szokás az emberek között, hogy néha az éven át legalább szóval szerencsét kívánnak egymásnak. Mint középkorban az egyház bizonyos napokat rendelt, hol istenbéke uralkodjék a földön: úgy rendeltek apáink bizonyos napokat a szívnek is, hol a hosszas gyűlölésben kifáradva, legalább nyájas baráti beszédeken örülhessen, s ha már szeretetet találnia nem lehete, legalább bájló csalódását lássa maga körül. Balgatagságnak nevezik sokan e szokást; de ha két bányász találkozik, nem kíván-e szerencsét egymásnak, s nem kiáltanak-e egy köszöntést egymásnak a hajók, ha messze tengeren összejönnek: s miért ne tennénk így mi is? Nem vagyunk-e bányászok mi is, kik ez élet sötét aknáiban aranyat keresve, barna kőben dolgozunk; nem vagyunk-e hajósok, kik körülhányatva az élet habjain, száz veszély között végre csak szerencsét találhatunk - nyugalmat a nagy kikötőben? Legyen áldva, ki e szokást behozá az emberek között.
De ne gondold azért, hogy még visszatérek közéjük; mióta tőlök megváltam, az élet világosabban áll előttem, s látom, hogy boldog is lehettem volna talán körében, s tudom, mi által lehetek azzá: de a szív elveszté erejét s én érzem, hogy egy világot könnyebben építhetünk fel romjaiból, mint a hitet, ha egyszer szívünkben elveszett. Nyugodtabb vagyok - boldog nem leszek többé. - A hajó, melyet a vész szirtre vetett, fenn úszhatik még egy ideig a lecsillapult tengeren, de ne gondold azért, hogy továbbfolytathassa útját; árboca eltört, vitorlái szétszakadtak, s míg körülötte a vízróna nyugodtan terjed el, ő helyreállíthatatlan sebében mélyebbre süllyed; ha az elszáradt fát zölden foná is körül a babér, virulást hazudva ágain, életereje mégis elfogyott s ő nem fog virulni; a leesett lidérc éghet még a földön is, de nem emelkedik többé: s így e szív. Én többet veszték, minthogy visszanyeréseért csak iparkodnom is lehetne.
XIX.
Boldognál, kire nagy öröm vár, türelmetlenebb ember nincs a világon. Mihelyest reményei bizonyosságokká váltak, mihelyest közte s az öröm között csak az idő fekszik, mint egy térség, mely a vándort céljától távolt tartja még, de azt akadály nélkül láttatja, az öröm helyébe, melyet a remény máskor nyujt, a türelmetlenség kínjai lépnek. - Szomorú iróniája végzetünknek, hogy éppen azon kevés óráknak hosszasága ellen panaszkodunk, melyekben boldogok lehetnénk; éppen azon évek elfolyásáért sóhajtozunk, melyekben ifjú szívünk még örömöket éldelhet! Később az ember reményeivel elveszti nyugtalanságát; körülötte halmozott akadályok szemét a távolságban tévelyegni nem engedik, szívét hatalmas vágyai megszűntek bántani. Jól tudja, hogy boldog többé nem lehet s örülni kezd; örülni minden akadályon, melyet legyőzött, minden egyes virágnak, melyet útja körül talált, minden nyugpontnak, melyen megpihenhetett. Ismered a regét a sybillinus könyvekről: midőn a jósnő kilenc könyvét hozá a királynak, ő sokallva az árt, nem vevé meg; s miután a sybill hármat elégetve ismét visszatért s ugyanazon árat kívánta, a király már habozni kezde; de midőn végre a sybill a három végsőért az egész árt kéré még egyszer, akkor a király megvevé a könyveket s különös papokat rendelt őrzésökre. Ilyen az élet; mi, mint egész, becstelennek látszott, azért később többnyire, hacsak egy része marad meg, minden árt megadnánk.
De hagyjuk ezt s térjünk vissza magamhoz, ki e reflexió világos példája valék. Boldogabb ember nem vala Párizsban, mint én, kire, midőn bejövék, e falak között kedvese várt; s mégis nem volt elégedetlenebb, sőt boldogtalanabb talán senki, mint én e pillanatokban. - Míg kocsim a hosszú utcákon végigment, míg a vendéglőmben szoba nyittatott, málháim kirakattak, míg csak öltözködni kezdhettem, egy öröklétnek kínjait tűrém. S mennyi akadály az öltözködés alatt, hol inasom minden ruhadarabot a málhában felejtett s nagy nehezen tudá feltalálni a felbomlott rend után, s mily hosszú várakozás, míg végre cabriolet keríttetett. Azon korban, hol a szív még örülni tud, minden örömét Tantalus kínjaival kell megfizetnünk, s ilyeneket tűrtem én. - Végre cabrioletbe ültem, kocsisom, kinek Juliám lakásának utcáját és számát pirulva mondám, mintha tudnia kellene, miért megyek, sebesen hajtott a Faubourg felé s én szabadon merülheték bájló álmaimba. Oh, álmodhatnám bár csak egyszer még ily nyájasan, támadna bár, ha csak egyszer is lelkemben azon boldog csalódás, mellyel akkor Párizs utcáin áthajtaték, hogy nem messze tőlem egy szív vár reám, mely sebesebben fog dobogni, ha belépek, ajkak, melyek örömkiáltással fogják kimondani nevemet, karok, melyek felém nyiladoztak. Oh, bízhatám bár csak egyszer azon szép napokhoz, hol a szív szerelmében egy pontot talála a világon kívül, s rajta, mint Archimedes, egy világot építhete magának, e porgömbtől különállót: mi boldog volnék én! Hasztalan! a lombtalan fák az újuló tavasszal új zöldet fognak ölteni magokra, a lealkonyodott nap holnap új sugárokat fog ölteni, a földdarab, melyet a tenger vészei e világ egyik partjáról szakítottak, felmerűl ismét a másikon: a szív örökre veszti el kincseit. Bármint sírsz, bármennyit imádkozol, az idő folyama kedveseidet, kiket egykor elmeríte, csak halva veti fel ismét. Tanulj feledni vagy lemondani s tűrni; a reménynek vége van, mióta e világot ismered.
Engedelmet barátom, hogy érdekes történetek helyett, minőket éltem rajzában talán vártál, ily kicsiségekkel untatlak. Az élet nagyobb pillanatai nem a külvilágtól függnek, e világ csak festéktáblája lételünknek, melyen a lélek színeket talál, de csak hogy önmaga teremtse képét; a szív külön történetét éli, s egy bús gondolat, egy nyájas álom, több lehet egész életünkre nézve e világ eseményeinél. S így érdekes nekem e pillanat. A szívnek ünnepek kellenek, hol érzeményeinek egész pompáját kitárhassa. Legyen viszontlátás vagy félelem vagy kiállott veszélyek után öröm, mindegy; a szívnek remegni, dobogni kell, hogy éljen; nyugalma halál. - Ki nem emlékezik szerelme első napjaira, hol ez egyszínű élet oly történetelleninek látszék, hol szerelme mint egy örömsugár hatá át életét, s ott, hol előbb minden üresnek látszott, egyszerre milliónyi boldogság-atómok mozgának lelke előtt!
Meg akartam lepni Juliámat s a mellékháznál hagyva kocsimat azon meghagyással, hogy egy pár óra után ott legyen, gyalog menék a kapuhoz. Remegő szívvel tudakoztam a portástól lakását. - - Ő nem vala otthon. - Képzelheted, mi szomorúan valék meglepetve, főkép, ha meggondolod, hogy az élet azon korában álltam, melyben mindent könnyebben vesztünk, mint egy regényes jelenet alkalmát. Ilyen az élet; kit a sors nagy csapásaitól megkímél, azt kis bajokkal zaklatja, melyek szívét - habár rövid időre is - éppen annyi keservvel töltik, mint amazok; s ha a legboldogabb ember történeteit ismernők, közönségesen nem találnánk mást egy mozaiknál, melynek sima képpé egyesült egésze egyes szegletes üvegdarabokból áll, mik egyenkint mind sértők vagy legalább érdektelenek.
Nem találva kocsimat előbbi helyén, szomorúan ballagék tovább, cél nélkül az utcalabirintba merülve, hol, mióta Juliámat nem találtam, nem tudtam mit keresni. - Lelkem bús vala. - Mióta szerettem, szívem most először érzé magát csalatva reményeiben, s mint egy komor sejtelem tölte el, hogy ez nem utószor leend. - Gyermek vagy, - így szólék magamban - tudta-e Juliád, hogy jössz? nem mehetett templomba vagy egyik barátnéjához? s mit árt végre, hogy egy pár órával később látom? Oh de ő nem sejté jöttömet, gondolám, s a sors nem akarja, hogy boldog legyek. A szív tele van előítéletekkel, ha szeret, s fáj, ha csak álmaiban csalódott is. S ki nem tudja, mi kínos először csalatni. Játékos az ember, kit csalfa sorsa előbb nyerni hagy s mikor végre szerencséje változik s kockái először fordulnak ellene, mikor először gyanítja, hogy veszni is lehet: akkor néha egész jövendőjét látja egyszerre maga előtt s elborzad.
Gondolataimba merülve menék tovább, s elhagyva a Faubourgot s áthaladva az úgynevezett Quartier latinon, mindig keskenyebb utcák között, végre a város azon részébe juték, hol népességének legszegényebb része lakik s a néző sár és mocsok között elfelejti, hogy a világ legdivatosabb, legörömtelibb városában jár. - Párizs nem hasonló más városokhoz. Mintha csodálatosan több, egymástól távol fekvő kisebb város egyesült volna, mely még össze nem olvadott: úgy állnak egyes részei egymás mellett örök idegenségben, mindenik külön szokásaival s nézeteivel; egy ház-káosz, ha magasról egészére lenézesz; egy világ töredékei, ha népességének különvált elemeit nézed. A Faubourg hallgató palotáitól, hol a nagy címerek arra intenek, hogy az agg nemességnek szép napjai megszűntek, menj a Chausée d'Antin lármás utcáiba, hol fényes boltok, divatos hintók s az ékesen öltözött sokaság, mely körültolong, lármásan eszedbe hozza, hogy e század hatalmasai közt állsz, kiknek más címerök nincs, mint melyet 100,000 luisdorra nyomtak, kiknek nevét csak a börze nagy könyveiben olvashatod, kiknek történetét csak számokkal írhatná az utókor, de kik, habár emlékkinccsel nem bírnak, mint azok a túlparton, egy szép mult helyett az egész jelent magukévá tevék; s innen térj el a St. Denis-utcába, menj a Faubourg St. Antoineba vagy a Panteon városrészébe, tekintsd a sötét házakat, hol a divat nyomai eltűntek, hallgasd a munkazajt körülötted, nézd a rongyos koldust, az izmos munkássereget, mely tarka vegyületben körültolong, s ki a büszke marquis vagy még büszkébb inasa megvető képét láttad elébb, később az örömember megelégedett mosolygását s a banquier lelketlen arcát, s most inséget s százados gyűlölésben atyától gyermekre elvadult képvonásokat: mondd, ugyanazon városban gondolhatnád-e magadat? - Párizs egy világ, melyben a koldustól a milliomosig mindenki külön reményeit s csalódásait találja, melyben mindenki előtt más látkör nyílik, amint a társasélet alantasabb vagy magasabb fokán áll; melyben minden gondolatnak bizonyítványát s ellentmondását találhatod, mintha a végzet azért egyesítette volna az emberi lét minden különbözőségeit ez egy helyen, hogy egyszerre láthassuk, mily egyenlően nyomorult mindenik.
Egy keskeny utcába jöttem végre s magas barna házak s dísztelen boltok között haladva, az utcában csak néhány gyalogost láték, s előttem egy ház mellett magányos bérkocsit. Fáradt valék s nem tudva utamat, megszólítám a kocsist, de ő fel vala fogadva, s már tovább akarék utasításai szerint menni, midőn a házkapun egy férfi s egy asszony lépnek ki karöltve. - Juliám volt s egy férfi, kit egy pár hónap előtt az avignoni nagy templomban láttam. - Elbámultam. - Ők sietve a kocsiba léptek s az elhajtott. Juliám vala! de ő, s itt, bérkocsiban s egy idegen férfival? De nem láttam-e őt s a férfit már az avignoni templomban? s nem ismertem-e meg Juliámat - bár fátyol alatt? - Megsemmisítve valék. Tudnom kell, így gondolék magamban, s rohanék be a házba. - Kérdezém a házmesternét; a szegény asszony csak azt mondhatá, hogy egy úr a szobát kibérelte s hogy nem tudja nevét. - Tudnom kell, ismétlém, s futottam mint egy elátkozott, utcáról-utcára, mindig inkább eltévedve, mindig inkább kétségbeesve, míg végre bérkocsit találék. Juliám házához hajtattam, nem tudva, mit akarok, de mintegy ellenállhatatlanul oda vonva.
- Hol van a grófné? - kérdezém szenvedéllyel a portást, ki minden hidegséggel, mellyel ily ember oly jövevényekhez viseltetik, kit ócska bérkocsiból lát kilépni sáros csizmákkal, azt felelé, hogy még nem jött haza, midőn a kapun egy szép hintó gördüle be s belőle Juliám szálla ki, más öltözetben, mint előbb látám. Elbámulva álltam ott. - Ő észre sem vevé jelenlétemet, felsietett a lépcsőkön. Magamon kívül valék, sírhattam volna örömömben, mellem feszűlt a boldogság terhe alatt. Mint hullám, mely sötéten emelkedett, míg végre csillogó cseppekben törődött szét, úgy változtak vészhányt szívemben a gondolatok. Lábaihoz akarék borulni, engedelmet kérni szentségtörő gondolatomért.
Ábrándjaimból a portás ébreszte fel, ki durva hangon így szólíta: - A grófné ma reggel nem fogad el senkit, jöjjön ön holnap. - Én fel fogok menni - szólék haragosan. - A portás egy megvető tekintetet vete rám. Éltemet adtam volna, ha őt e pillanatban láthatnám; de sáros valék s szomorúan oda adva kártyámat, melyre lakásomat írtam, elmenék. Boldog kor, hol a szív még vétkesnek tartja magát, ha azt, mit később tapasztalt, csak gondolni merte; hol szerelmének asszonya még ragyogva áll képzete előtt; hol nem tudja, hogy asszonyok nyájasan tudnak mosolygani s meleg szavakkal szólni, s remegve kezet szorítani s csalni mind e mellett. - Azt ind mítusz szerint minden halandó szemei előtt függ Maja fellege, a csalódás fátyola, mely a dolgokat való szinökben látni nem engedi. Jaj annak, kinek szemei elől a felleg szétoszlott, előtte minden nyíltan áll, ő a jelent látja s jövőjét; s ó, szomorú egy látmány e világ.
XX.
Alig valék lakásomon, mikor Juliától levélkét vevék; nyájas szemrehányásokat tett, hogy idegen módjára kártyát adtam, s kért, mind maga, mind atyja nevében, jöjjek ebédre. Az első sorok valának, melyeket Juliámtól kaptam. Vannak bizonyos vonások, - így gondolkozának az emberek, mikor még babonában hittek - melyeknek bájos ereje csodákat művel; melyekre, ha előttünk feltűnnek, a föld rengeni kezd, az ég ködbe borul, az ember imádkozik; én érzém e bájerőt; alattam is rengett a föld, köd borula az én szemeim előtt is, én is elragadva érzém magamat. Mert, ő szeret, így gondolám magamban, tudja, hogy itt vagyok s szíve vágyódik utánam; ő szeret! Nem mondta-e azt lángoló tekintete nekem, s a remegő kézszorítás s a titkolt könny, midőn elváltunk, s most e sorok. - Véghetetlenül boldog valék. - Ily kevés kell boldogságunkra, mikor még hiszünk; a szív ekkor még reményeinek bizonyítványát találja mindenben.
Pontban ötkor a hôtelben valék. A teremben még nem vala senki. Mint a provincia embere, nem tudtam, hogy a nagyvilágban még a meghívási óra sem igaz; s az első, mit e házba lépve érzék, azon elszégyenülés vala, melyet az, ki a divat törvényeit megszegi, inkább érez, mintha Isten s a természet törvényei ellen vétkezett volna. - Emberek a nagy világban órákhoz hasonlók, melyeknek mindegyike előbb vagy később jár, s csak az, ki a pillanat napjához tudá irányozni magát, tesz jól. Jaj annak, ki a közönséges órához szabva tetteit, első lép be valamely terembe; a jól nevelt ember tudja, hogy azon társaságban, hol senki sem dolgozik, mindenkinek kötelessége legalább úgy tettetni magát, mintha nem volna ideje; tudja, hogy azon körben, mely a századról megfelejtkezett, el kell feledni az órát is. Kétszer jaj annak, ki ha nem a kiválasztottak egyike, a nemes társaságot váratta; tudnia kellene, hogy az úgynevezett nagyvilág, mint e közönséges Isten alkotta világunk, csak kevesek örömére teremtetett, s hogy neki, a közembernek, kitűnni nem szabad; eléggé boldog, ha csak tűretik s tovább szabad tengődnie. Nevetségessé tette magát s elítéltetett. Csodálkozol! te nem éltél e körben s nem tudod, mi könnyű bennök nevetségessé válnod; egy szép tett, melyet elkövetve megbotlottál; egy szó nemes felgerjedésben kimondva, de hibásan; maga szerény hallgatásod örökre tréfa tárgyává tehetnek. Körülötted száz ember forog, kinek más tulajdona nincs, mint hibáid, s ki önösségből keresi gyengeségeidet. A társaság egy nagy vígjáték, a színészek külön életet élnek s színpadukon gúnyolják s nevetik azt, ki talán közülük a legjobbik szerepet játssza; ti a karzaton ültök s az egészen mosolyogtok.
A terem, melyben a háziúrra várva, fel s alá járék, egyike vala azon keveseknek, melyek Párizsban forradalom előtti formájokat megtarták. A rokokó, melyet az új francia arisztokrácia divatba hozott, hogy lakásaiban, mint mindenben, elődeit utánozza, itt a házzal együtt készült. A sötétveres kárpitok, a fejér aranyozott keretben lévő fametszések a falakon, a köpcös angyalok a kandallónál, a festett allegória a mennyezeten, egyszóval minden úgy álla, mint három ivadék előtt felállíttatott; korunkból csak X. Károly képe talála helyet e multszázadi pompa közt; búemlék ez is, ez is egy halott a halottak közt. - E teremben az idő nem változtatott semmit, csakhogy mindent fénytelenebb, sötétebb alakban állíta előnkbe. Egy lap vala ez a történetek könyvéből, melyet az olvasó továbbfordítani nem akart, de mely végre elkopott; egyike azon helyeknek, hol a mult század szelleme csak azért lép előnkbe, hogy halálára emlékeztessen! S mégis az, ki e teremben lakott, hány csalódást talála elavult bútora közt! Nem gondolá-e ősi karszékben, körülfogva rokonérzésű barátitól, hogy még minden visszajöhet, s hogy végtekintete a társaságot úgy fogja látni, mint gyermekkorában megszokta? - Minden ember önköre szerint ítéli a világot, s mert benne csak rokonérzetűeket tűr, olyannak látja közönségesen, mint kívánja, s ha a legtúlságosabb véleményűt kérdezed is, keveset találsz, ki többségről nem álmodoznék, főkép, ha emlékei mellette szólnak. Ezért ragaszkodik minden legyőzött párt annyira legkisebb emlékihez, ezért akarja feltartani legalább a formát, miután lényege elveszett, mint a régi egyiptomiak, kik halottaik testét bebalzsamozták, mert azt hívék, hogy egykor a lélek visszajő s egykori lakát fel fogja keresni. Hasztalan csalódás! a levágott fa nem fog kihajtani többé, de a mag, mely lehullt, midőn földre teríttetett, egykor felnő s ugyanazon gyümölcsöket hordja. Ez lehet vigasztalása minden legyőzött pártnak. Az emberi nem sorsa nem leend boldogabb soha s a jövő ivadék tűrni fogja azt, mi ellen az ősök küzködtek; míg végre ismét harcra kél s ismét győz, hogy ismét szenvedjen; ez végzetünk. - Végre mégis mindenkinek megmarad reménye, s habár az emberi nem nagyrészint csak olyanokból áll, kik vagy előre vagy hátra akarnának menni, s habár minden eszmének vannak jósai, kik előre láták, s Don Quixotejai, kik mellette küzködnek, ha már rég elavult: a világ fennáll, s a politikus fogalmak végre csak azt tevék boldogtalanná, ki úgy is boldog nem lehetett. - Ilyes gondolatokba merülve járék fel s alá.
Végre az ajtó megnyílt s Juliám s atyja lépének a terembe. - Az öreg nyájasan fogadott, Julia elfogultan, de mint látszék, örömmel. A marquis egészen az vala, minek atyám leírásából ismerém, s a nélkül is, csak a házba lépve s egyszer körültekintve gyaníthatám: francia nagyúr a mult századból. - Ki nem ismeri e típust? Részint régi öltözetekben, mindig régi előítéletekkel tért vissza e csoport Franciaországba, mindenről megemlékezve, csak arról nem, mit önszemeivel látott; s így állt elkülönözve nemzetétől, egy dicső század negyed által, mint idegen ősi földjén. Franciaország megváltozott, a nemesi várak omladékokban álltak, a nemzet új neveket tanult tisztelni s a fejlődő ivadék jól tudá, hogy dicsőség fosztá meg atyáitól. Az emigráció csak a hegyeket s folyókat látá, melyek régi helyökön maradtak, s otthonosan érezve magát, újra kezdé régi életét. - Nyájasan, oly szép móddal, hogy szívességet nem gerjeszthete nyájasságuk, leereszkedve olyannyira, hogy senki hozzájok, a nélkül, hogy magát sértve érezné, nem közelíthetett: így lépének fel ez urak arannyal hímezett köntöseikben ott, hol a nép babért volt szokva látni; büszkén hangoztatva régi neveiket, hol egy idő óta nyert csaták neveit viselték a nagyok, s így vesztek el még egyszer, de a nélkül, hogy változnának.
Az ebédnél vendégek valának, ebéd után látogatók, s így Juliával alig szólhattam. Társaságokban esze csak annak van, ki nem gondolkozik, s beszél, mielőtt tudná, mit; s mert még ehhez szokva nem valék és soha e művészetben, melynél, mint aranymosásnál, homok s víz közt iparkodik az ember, míg végre a haszontalanságok között egy darabka aranyra akad, nagy mesterré nem váltam, hallgaték. - Csak egy ötlött szemembe. Míg a társaság a teremben politikai tárgyakról vitatkozva mulatott, a komornok Juliának levelet hozott. Én nem vevék részt a beszélgetésben s szemeimmel Juliát követém, ki egy mellékasztalnál levelét feltöré. Elhalványult, keze reszketett, végre erőt véve önmagán, kezei között összegyűré a papírt s a kandallóba veté. Az egész társaságból kívülem senki sem vevé észre mindezt; de ha valaki rám figyelt volna, nem lehete észre nem vennie fölgerjedtségemet. Végre a látogatók elmentek, a marquis egyik barátjához, hol játszani szokott, s magunk valánk.
Julia a kandallónál ült, mély gondolatokba merülve nézett a lángok közé, melyek arcait fénybe boríták, mintha lobogó világukkal el akarnák takarni felgerjedését; én elmerülve nézetében ültem mellette, az imádott vonásokon kémlelve érzeményeit, boldog, mint a gyermek, ki a tiszta folyóba nézve, bármit látott fenekén, örül, hogy oly mélyen lenézhetett. Végre megszólítám: - Julia, ön ma szomorú.
Rámnézett s mosolyra kényszeríté ajkait. - Ki mondta azt önnek? - szóla - én szomorú nem vagyok; nem látta, mi víg valék ebéd alatt; mennyit tréfáltam s nevettem, s miért szomorkodnám?
- Ebéd alatt, meglehet, - felelék - de mióta a levélkét vette. - Elpirult.
- Kedves Juliám, - szólék tovább elfogult szívvel - közölje velem bánatát.
- Bánatomat? gyermekség! asszonyi szeszély, - szóla erőltetett könnyelműséggel - semmi más. Ne gondolja, hogy egy asszony arcáról szívét ítélheti; a tengeren ki-ki láthatja a dúló vészt, a férfi arcain nagy szenvedélyeit; a kis vízmedernek egy kavics, mely belé esett, s a fergeteg, egyformának ingatják felszínét, s így a mi arcainkról nem mondhatja senki, nagy vagy kis bánat nyomta-e rá bélyegét. Nekünk kis kört engedett a természet.
- Oh Juliám, ne titkolja előttem, - szólék meghatva - szívét nagy teher nyomja.
- Ám legyen, - szóla remegő hangon ő - ha nagy szerencsétlenség érte volna e szívet, egyike azoknak, melyeket nem felejtünk, melyek keserű cseppként esve éltünk kelyhébe, elkeserítik az egészet: nem fogom-e hordhatni önerőmmel? - Önök, férfiak, a teremtés urai, önöké a világ s minden, mi rajta él s tenyészik; önök csodáltak lehetnek vagy önösek, egy nemzetért élhetnek vagy önmagoknak, mint szívök kívánja; önöké a gyönyör, hatalom s dicsőség; az asszonynak csak egy birtoka vagyon, a fájdalom, de ez az övé s ezt nem osztja senkivel.
- S a barátnak nem volna joga bizodalomra? - szólék fájdalmasan - ő nem mondhatná: e fájdalomnak, mely gyenge szívedet lenyomja, részét add nekem; fellegeidnek felét hadd átszállni egemre, hogy fölötted világosabb legyen; engedd át fél terhedet, mert szeretlek, s a teher, melyet kedveseink vállairól a mieinkre veszünk, kinccsé válik, s én megérdemlem e kincset, mert szeretlek. Nem mondhatná-e ezt az, ki egész életét egy asszonynak szentelé? s az asszony büszkeségében megtagadhatná kérését? jól tudva, hogy e föld minden keservei nem érnek fel egy könnyel, kedves szemektől sírva, melynek nem tudják okát.
Mélyen meghatva néze rám. - Ön jó ember, - szóla végre - adja az ég, hogy szíve soha ne változzék, s egyike legyen azon keveseknek, kik, mint a rózsa, bár soktól megfosztva az idő által, végső levelökben is megtartják színöket s illatukat; de ne gondolja, hogy vigasztalásai bánatomat enyhíthetik. Asszony szenvedései nem olyanok, melyeket vigasztalhatni: szíve lágyabb, mint hogy józan okoskodások benne visszhangot találhatnának; s ha bár milliónyi csillagokat mutatnak egén, ő tudja, hogy napja leáldozott, s a fénypontok között csak éjéről emlékezik, mely körülötte sötétlik.
- Oh Julia! - szólék elragadva érzelmemtől - ön szenved!
- Én? - szóla ő, mintegy föleszmélve ábrándjaiból s bánva a mondottakat - ki szólt rólam, s honnan gyanítja, hogy szenvedek?
- S a levél - szólék remegve, mert érezém szerénytelenségemet.
Julia elhalványult. - Igaz, a levél, - szóla elfojtott hangon, kétségbeesett tekintetet vetve az ég felé - a szerencsétlen levél. Kötelességemre int; e sorok - folytatá remegő hangon - egy személyt illetnek, ki szívemnek kedvesebb, mint enmagam, kinek biztosságáról gondoskodnom kell. Megengedi, hogy egy pár sort írjak, mindjárt itt leszek.
Kiment s magam maradtam a teremben. Minden hallgatott, csak az égő kanóc pattogása s néha az utcáról egy kocsi magános zörgése szakítá félbe a csendet; kezemre támasztva fejemet, ültem ott, a nagy hamuhalomra nézve, mely fölött csak egy darab fa veté még néha kékes lángját. - Julia boldogtalan - boldogtalan másért, kit önmagánál, kit talán az egész világnál inkább szeret s kit én nem ismerek, így gondolék magamban; ő szeret s nem engem; szívemet a féltékenység kínjai tölték el. - Ekkor lépett be Julia. - Mellém állt a kandallóhoz; ránéztem, arcai halványak valának, keze, melyben egy levelet tartott, remegett. - Julia! - szólék eliszonyodva a nyugodt kétségbeesés kifejezésétől, mellyel előttem állt - mi történt?
- Mindennek vége van, - felelé fájdalomelfojtott hangon - megírtam a levelet, el akarám küldeni, de láttam, hogy balgatagság vala tervem; mielőtt e titkot e szolgalelkek egyikére bízom, mielőtt magam adok fegyvert az árulóknak, történjék, mit a sors rendelt, én kész vagyok.
- S e levéltől függ sorsa? - szólék remegve.
- Nem az enyim, - viszonzá Julia nyugodtan - de egy személyé, mely szívemnek kedvesebb, mint enmagam; ha e sorok barátném kezébe jönnek még ma, talán még minden rendbe jöhet.
- Barátnéja kezébe? - szólék elragadva örömemtől.
- Barátném, Valmont marquise kezébe.
- Barátnéja kezébe, kit inkább szeret önmagánál nemde, - szólék magamon kívül - nemes lélek, ki így tud szeretni. S én itt vagyok s ön kétségbeesik, vagy talán nem érdemleném bizodalmát?
- Ön, - rebegé Julia, s arcai még inkább elhalványultak - ön? soha.
- Miért nem én? - szólék végre; - oly alávaló, oly megvetésre méltó volnék, hogy még e sorokat sem akarná rámbízni?
- Soha, - szóla halkan Julia - csak önre nem.
- Julia! - szólék kétségbeesve - én szeretlek; mondhatatlanul, miként a szív csak egyszer szerethet. Léted véghetlen üdvöt árasztott el lelkem fölött, s habár mindig hallgattál, s habár szenvedélyemet talán nem viszonoztad: én boldog valék, mert láttalak, mert hallottam szavadat, mert érzettem közellétedet, mert léteztél!
Meghatva néze rám s remegve nyujtá kezét, midőn így szólt: - S tudja-e ön, mi a szerelem? Lemondani mindenről, min egykor függött, kiszakítani szívéből mindent, mi azt egykor eltölté, még emlékeit is; búcsút venni az élet örömeitől, elhagyni pályáját, melyen egy dicső cél után haladhatna, odavetni nevet, szívet, a dicsőséget, az egész világot egy asszonyért; s miután végre jövendőjét egy pillanatért, a világot egy szívért, hitének minden szent igéit egy halk igenért odaadná, látni, hogy csalódott. - Ez a szerelem. Oh, ne szeressen engem, nem érdemlem.
- S tudod-e te, mi a szerelem? - szólék elragadva. - Lemondani mindenről, kiszakítni szívedből emlékeidet, odavetni szívet, dicsőséget, a világot egy asszonyért. Egy asszonyért minden reményidet, s érzeni, hogy az asszony igaz. Érezni e világ közepett, hol mindenki szenved, hogy boldog vagy; ismerni a csalfa emberek között egy szívet, mely hív fog maradni; tudni egy nyugpontot, melyen fáradva megpihenhetsz, ajkakat, melyek érted imádkoznak, szemeket, melyek csak néked nyílnak, egy lényt, melynek Istene vagy, mert boldogítád; egy világot, elkülönözve attól, melyben mások élnek, világot, melyben más életet élsz, más örömöket éldelsz, más reményekben gyönyörködöl, s melyet karjaiddal átkulcsolhatsz, mert kedvesedben áll előtted: ez a szerelem! Ez az, mit általad érzek, mitől az ég meg nem foszthat minden hatalmával. S most tudod, miként boldogítál; add nekem a levelet!
- S tudja-e ön, mit kíván? - szóla Julia halkan. - E levél áthághatatlan gát lehet köztem s ön között.
Elrémültem. Ő egy pillanatig hallgatott, utóbb pirulva halkan folytatá: - Ha atyám valaha megtudná, hogy ön vivé e sorokat barátnémhoz, kit ő gyűlöl!
- Atyja? - szólék elragadva - hiszi-e, hogy magamról gondolkozom? Szeressen s boldog vagyok!
- Gusztáv! - szóla elragadva, s én őt karjaim közé szorítva, érzém könnyeinek záporát, mely arcaimon lefolyt, s a remegő kebel zokogását szívemen és sírtam kínos örömömben.
Midőn elváltunk, Julia ismét nyugodtnak látszott; én gyönyörrészegen rohanék a marquisehoz.
XXI.
Éjfél rég elmult, mikor a marquisetől, kiben szép s elmés nőt találtam, lakásomba térék; hajnallott, mikor álomba szenderedém s dél volt, mikor nyugtalan álmaimból felébredtem. - A Tuileirákba menék. Azon időben, melyről szólok, e júliusi forradalom emléke még elevenen állt azon kevesek előtt is, kik később hasznait élvezve, történetét elfelejték; s a nép, mint régi királyai alatt szokva volt, szabadon jára királyi kertében, hol most, 1836-ban csak a jól ruházott talál helyet, nehogy a szegény földmívelő, ki blousejában jő, a divatszerű sétálóknak botránkozásul szolgáljon, vagy a rongyos koldusgyermek, ki talán e fák árnyéka alatt játszani akarna, az úrfiangyaloknak elrontsa mulatságát. - Mind e nagyszerű haladás, mely által a júliusi dinasztia a jogszerű családot el akarná felejteni, s mely ellen nem volna kifogásom, ha érte egy párezer francia nem vesztette volna életét s egy agg király nem halt volna meg számkivetésben, akkor még nem léteztek, s mikor a kertbe lépék, körülöttem vegyült csoportokban járt körül a sokaság, egy nagy folyam, melyben a csillogó és sötét habok vegyülve haladnak. - Reám e kert mindig különös hatást tőn; a palota s a forradalom piaca a legnagyobb emberi fény s a legszörnyebb inség helyszínei közé szorítva áll itt, mintegy arra alkotva, hogy a fasoron végigmenő mérni tanulja a távolságot, mely boldogságát vesztétől elválasztja, s lássa, mi csekély az. Ki mehet végig e helyen a nélkül, hogy eszébe jutna, mennyi eltűnt álom fölött veték fái árnyékukat; ki tekinthet körül a nélkül, hogy keblét egy sóhajtás ne emelné, midőn e palota épen álló falai között a romokra emlékezik, melyekben egy fél század óta annyi fényes szerencse tűnt el. Minden változott, csak e fák nőttek azóta: mintha a természet zöld diadalzászlóját lobogtatná minden új tavasszal s inteni akarná az embereket, hogy ennyi csalódások között csak benne bízhatnak, hogy csak ő ad árnyékot mindig s mindenkinek.
Félóráig jártam így, midőn egyszerre Armand álla előttem. Örömrészegen szorítám karjaim közé. - Nincs semmi kellemetlenebb ily pillanatokban a sokaságnál; közönyösen halad el mellettünk, s a szív mégis szorongatva érzi magát jelenléte által. Kimenénk a kertből az elisei mezők felé, hallgatva, mint nagy örömök után szoktunk; az emberek, mint a visszhang, annyival szótalanabbak, mennyivel közelebb állnak egymáshoz. Armand szomorú vala, képét egy örömsugár futá át, midőn meglátott, de csakhogy inkább kitűnjék fájdalma rövid idő után, mikép téli napokon messzebbre látjuk a pusztulást, mikor egy derült pillanat vonul át egünkön. - Mi bánt, barátom? - kérdém végre; - szomorúbbnak talállak, mint mikor elváltunk.
Megszorítá kezemet. - Oh, mikor elváltunk - szóla egy sóhajjal - boldog valék. Akkor reméltem, most látok. Reméltem egy világot, hol más nemeslevélre nem leend szükségem, mint melyet Isten lelkembe írt; hol én, a koldus, nemesen érezhetek; hol magamat feláldozhatom, s gúnymosoly nem fogad, ha nemzetem elébe lépve, lelkesen elmondom: érted fogok élni, hazám! Reméltem egy világot, teli erénnyel s megelégedés-szülte örömmel; az embereknek, magamnak egy világot teli tettel s dicsőséggel: mert hisz a régiek megkoszorúzták az állatot, mielőtt feláldozzák, és én miért nem vártam volna koszorút, mikor áldozatra készen álltam. S láttam e nagy színházat, melyben egy fenséges jelenet után a szomorújáték tovább foly; melyben az új színészek nem éreznek többet az előbbieknél, s taps vagy díj után fáradva, régi fortélyaikkal gyakorolják nagy mesterségöket, a csalást; melyben a nézőknek egy része ásítozik, másika érzéketlen vagy páholyában más dolgokkal mulat, s melyben azon kevés, ki a darabot érti, sír. Láttam Párizst, a helyet, mely a távolban oly ragyogónak látszék, mintha nap emelkednék a föld közepett s mely most mocsárként áll körülöttem. Láttam az embereket, e szorongatott sokaságot, mely között senki sem állhat a nélkül, hogy társát ne nyomná. Reméltem egy dicső jövőt, s láttam a multat, mely múlni nem akar, e százados szégyenbélyeget, melyet a történetek arcainkra nyomtak, s melyet milliónyi könny s annyi nemzet vére le nem moshatnak; álmodoztam mint Isten képmása, s felébredék mint proletárius.
Mélyen hatottak rám Armand szavai. Szerettem őt, s arcain oly keserű fájdalom vala kimondva, melyet vigasztalni nem remélheték, mert gyűlöléssé vált. - Barátom! - szólék végre - mi máskép reméltelek látni! Midőn Avignon falai előtt végszer szorítád jobbomat s én reményeidet hallám: akkor boldognak gondoltalak. Mint ha hajó hosszú útra indulva, kieresztett vitorlákkal hagyja el kikötőjét az, kinek rajta egy barátja távozik, szívét szorulni érzi, midőn a végköszöntéseket hallja, s mégis örül, hogy ily jó szellő jutott a kedves utazónak: így néztem én utánad, midőn a fasoron végigmenve, elhagyál; és most széttörve s remény nélkül látlak ismét? Egy pár hónap, s remény nélkül! Oh de ne gondold, hogy azért minden elveszett. - Kínos lehet csalódni az emberekben, s miután évekig reménylettünk, végre lemondani arról, mit szükségesnek gondoltunk, s azért biztosnak tartanánk; de e seb meggyógyul végre, s csak azon forradásoknak egyikét hagyja, melyeket mindenki, ki emberismerethez jutott, szívén hord; csak ha kedveseinkben csalódtunk, akkor keserghetünk méltán; csak ők találnak mindig mérges nyilakkal s ettől legalább az ég megőrzé szívedet.
- S tudod-e, mi az: egy eszmét vesztenünk? - szóla szomorúan Armand - egy gondolatot, melynek sugáriban szívünk nagyra nőtt, mely létünknek világot adott, mellyel életünket töltöttük el, s mely, miután valósítása után küzködtünk, miután már közelnek véltük, egyszerre eltűnik, mint felleg a tenger fölött, melyet a hajós partnak vélt, míg villámiból észrevevé, hogy sötét tömege csak vesztére gyűlt láthatárán. Oh te ezt nem tudod, te gróf vagy, gazdag! Mi egy eszme neked? Kinek az élet annyit adott, annak álmakra szüksége nincsen, s ha volna, a szerencse kényelmes pamlagán önörömeiről álmodozhatik, vigalmak között elfeledheti, mennyit szenvednek mások; vagy megelégedve sorsával, szükségesnek gondolhatja a fájdalmakat, melyek nem őt gyötrik. De én a nép fia vagyok, nekem más birtokom nincs, mint e világ; nem vagyok egyike azon boldogoknak, kik önösek lehetnek, mert sorsuk a közönségtől különvált. Egy levél vagyok a nagy emberi nem fájáról, egy cseppje a véghetlen tengernek, egy homokszem a nagy pusztában; s mikor a fát ledőlve látom, a dagadó hullámokat rónára simulva, az emelkedő homokfelleget földre süllyedve, ne keseregjek?
- S valóban eléggé szerencsétlen voltál azt hinni, hogy boldogságod némely politikus ábrándozásaid létesülésétől függ? Barátom! hagyj fel ábrándjaiddal; ha létesülnének is, elvesztik szépségöket; a bájló egész helyett, melyet képzelmeidben látál, a valóság csak azon nyomorult részleteket állítandja elődbe, melyek a legszebb korban, mint a legszebb vidékben, mindig találtatnak; s azon egy kínos érzemény töltendi lelkedet, mennyire csalódhatunk e földön csak az által is, ha reményeink teljesülnek. Ne kösd össze ifjú létedet az emberi nem sorsával, mely miként eddig szomorú vala, úgy, korunkban legalább, ezentúl is az marad. - Tégy mint én, válassz egy lényt magadnak s öleld egész szereteteddel, fond ez egy körül minden reményágaidat, vedd vezércsillagodnak nehéz utadon, vedd világodnak, melyben élned kell, s boldog léssz, mint én. Ó, míg a szerelmet nem ismered, míg szíved egy képpel csordultig el nem telt úgy, hogy benne más már helyet nem talál, míg egy arc a világot nem felejteti veled, egy mosolygás keservidet, egy könny azt, hogy más boldogságot találhatnál: addig ne átkozd emberi létedet, mert nem tudod, mennyi boldogságot találhatsz benne.
- Te megelégszel, - szóla keserűen Armand - jól teszed; körülépítve szerencseváraiddal, mit bánod te, ha körükön túl minden pusztán áll; míg hajód a kikötőben nyájas haboktól ringattatik, mi közöd a vészhez, mely künn dúl s ezer sajkát széttör. Te boldog vagy s szerethetsz. De tudod-e, mi a szerelem nekünk, kiknek a szerencse mostohább mértékkel mért? Képzelheted-e a fájdalmakat, ha végre fáradtan hosszú küzdésed után, levert reményeiddel, vérző kebellel egy lényre akadtál, ki lelkedet megérté; ha vigasztalva érzéd magadat általa s boldognak, mert látod, hogy még boldogíthatsz; ha egy pillanatig megpihenve szívén, örömekről kezdél álmodozni ismét, mint a beteg, ha egy pillanatra elszunnyadott, s egyszerre a szükség lép elédbe s füledbe kiáltja: miből fogtok élni? Még remélsz talán; mióta szeretsz, lelkedben új erőt érzesz, és, hisz írva van: az Úr eltartja az ég madarait, s felruházza a liliomot - miért kételkednél te? De ha végre körüljártad a várost, s nem hoztál estve magaddal semmit; ha házról-házra koldultál munkáért s nem találkozott, ki elfogadna; ha kész volnál szívedből pénzt verni; ha éltedből egy évet adnál egy rossz darab kenyérért, s nincs semmid, mit kedvesednek adhatnál: mit téssz akkor? Ő nem panaszkodik, nem tesz szemrehányásokat; de nézd elhalványult arcait, nézd a fájdalom bélyegét imádott vonásain s ne átkozd el életedet, ne káromkodjál végzeted ellen, ha végre kisgyermekedet hozza elédbe, mikor a kisded feléd nyujtja gyenge kezeit, s szíved, melyet természete késztet, örömtelien dobog fel, egyszerre eszedbe jut, hogy nincs miből eltartanod! - A szegénynek a szerelem csak kínokat hoz; mint amaz utas, ki a pusztában eltévedve, s alig bírva szomját, egyszerre egy zsák aranyat talált víz helyett: ilyen a szerelem neki; a világ legnagyobb kincse máshol, de a puszta szomjúzó vándorának csak egy nehéz teherrel több, s csak a sors keserű gúnyjának látszik, mely kincseket ad, midőn vesztét elhatározá. Mint a vak, kinek szemhályogát most vevé le orvosa s kit egyszerre napsugár ért, ilyen ő boldogsága érzetében; fájdalmasan látja ragyogását egy percig, de csak hogy ismét elvakuljon; a sugár, mely a látóknak derült világot áraszta a táj fölött, neki villám vala, mely végreményeit lesujtá. Szokni kell a szívnek a gyönyörhöz is! S ki szerencsét nem ismer, annak az ég ne adjon boldogságot, ne adjon szerelmet, szíve nem bírná el. Oh! ti gazdagok! mert boldogoknak nem akarlak nevezni, mivel végzetetek a helyett, mi boldogítna, csak azt adá, mit mások irígylenek - ti nem sejdítitek, mennyit szenvedhetni e világon. Ha leereszkedve kényelmes pamlagaitokra, a munkás sorsát irígylitek, ki fáradtan egy fa alatt alszik, nem háborítva nyugtalan álmaitoktól, mintha Isten vigasztalásul naponkint halálra intené; ha étvágyért sóhajtoztok lakomáitok között, örömért ünnepélyes vigalmaitok közepett, s megúnva a hízelgést, egy szívről álmodoztok, mely a tiéteket megértse: ekkor nem sejdítitek, mi nagy kínokat tűrhetni az élet legszűkebb körében is; mennyivel kínosabb annak sorsa, ki vágyait, nem mint ti, e föld közepén elérhetetleneknek, de éldelve s megvetve látja ezrektől, míg neki csak a kívánat jutott s azon bizonyosság, hogy vágyai általa eléretni nem fognak. - S ha végre lelkében az ambíció nagy átka támadott fel, ha itt e diadalív alatt, hol annyi proletárius név áll, e város körében, hol minden utcakő egy dicső tett emléke, nem tudná, nem akarná átlátni, hogy a nép, mely győzött, győzedelmes gladiátorként ismét börtönébe záratik; hogy a diadalíven nincs hely új nevekre, s korunk, a legnagyobb század utódja, csak arra derült fel, hogy a nagy emlékekről letörölje az írást, nem hogy újat írjon reájok; ha a szegény mind ezt nem akarná átlátni, ha cselekedni akarna, mint ősei cselekedtek, egy nemzetért élni, mint ők s e földön, hol boldog nem lehet, legalább egy nagy sírt hagyni maga után: s végre át kell látnia, hogy a világért semmit sem tehet ő, ki bemenetelt koldulva állong kapuinál, hogy végzete földön csúszni s tapostatni, s ha végre mint repkény egy más erősebbre felfonhatná magát, ismeretlenül eltűnni ágai közt az erősebbnek, bár ő vete árnyékot helyette; ha vérével áztathatná a földet, csak hogy nyomát hagyhassa tekéjén: s végre látja, hogy hasztalan fáradott, mert az emberi nem nem szívesen tanul új neveket; s míg azt, ki a társaság magasabb fokán állva csak hozzá leereszkedik, már repülni látja s tapsolva éljent kiált, az ezer emelkedőkről megfeledkezik; ha átlátja, hogy a dicsőség szükség jó ruhában, egy kis aranyhímzéssel, halni a hazáért, ha rongyokba temetve felejtetni nem akarunk; ha mindünnen elébe hangzik: jaj neked szegény! e föld, mely kenyeret nem ada, neked hírt adni nem fog: oh akkor marad-e még a szerencsétlennek reménye e világon?
Boldogabb valék, minthogy a hírvágyat érthetném; keveset szeretve, nem kívánva viszontszeretetnél egyebet, mint a rózsa, mely virágait kihajtva, alacsony helyzetében inkább egy hideg érintéstől, mint az ég villámitól retteg, a világ nagy mozgalmai engem közönyösen hagyának; s habár csodáltam azokat, kik boldogságukat nemzetök javáért feláldozák; ha gyermekkoromban néha Gracchusokról álmodoztam is: most, miután Juliámat ismerém, a világ dicsősége nem ére fel kedvesemnek egy tekintetével. S nem mondhatom, mi fájdalmasan hatottak rám Armand szavai, melyekből először gyanítám egész szerencsétlenségét; mert látám, mennyi önösség vala lelkesedésében, s jól tudtam, hogy míg az, ki csak eszméknek él, soha egészen boldogtalan nem lehet, mert a síron túl is maradnak reményei: az önös mindig s egészen azzá válik, mihelyt személyes reményeit eltűnni látja. - Szegény barátom, - szólék végre - mint szánom sorsodat.
- Oh szánj! - szóla elragadva Armand - bármi különböző lételt szabott ránk végzetünk, mindenik tűrhető; s a vakond önásott sírjában, s a sas fenséges magányában boldogok lehetnek: amaz nem látta a napot, ez nem vágyódik nyugalom után; elátkozott csak az, kinek végzete vágyakat teremte lelkébe s hozzá tehetetlenséget, s ez az én sorsom. Szánj meg, de ne vigasztalj; vannak fájdalmak, melyeket vigasztalni nem lehet, s ez azoknak egyike.
Érzém szavainak valóságát s nem bántám meg vigasztalásaimmal. Sokáig menénk hallgatva egymás mellett, végre beszélgetni kezdénk ismét, ő szomorú tapasztalásairól, melyeket Párizsban tett, én szerelmemről, s így értünk vissza a Tuilleriák kertjébe.
XXII.
Mintegy két óra lehetett, s mit Párizs divatszerűt ismer, vegyült csoportokban sétála a hosszú fasorok alatt; egy párszor fel s alájáránk, egyszerre Julia s Valmontné álltak előttem. Armand szabadulni akart, de oly közel valánk, s én örülve az alkalomnak, oly hamar mutatám be a marquisenak, hogy többé nem távozhatott, s kényteleníttetve, az asszonyokkal s velem körülsétált. Mikor elváltunk, a marquise mindkettőnket estvére magához hítt, s Armand, mint látszék, derültebb vala. - Valmontné szép volt, s nincs semmi vigasztalóbb asszonyi nyájasságnál, mely, míg valónak hisszük, a szívet, s ha egyszer fortélynak ismerjük, hiúságunkat kecsegteti s minden ifjú szívében reményeket gerjeszt. Mikor haza tértünk, Armand ugyan ismét elszomorodék, sőt mondá, hogy a marquisehoz nem menend, honnan szegénység s szokásai őt eltiltják, de miután kértem s figyelmeztettem, hogy e teremben éppen a jelen mozgalom fő embereivel ismerkedhetik meg s céljához juthat, elhatározá magát, s nem remény nélkül. Ó, szegény emberek! kik, míg a szív dobog, reményleni meg nem szűntök! mint a vándor, ki előtt éji útján egy lidérc tűnik fel, mint a szomjazó, kinek ajkait egy pár szem eső enyhíti, így adatnak nektek reményeitek; a vándor lepihenne, a szomjazó szívébe mártaná tőrét, mint ti fájdalmaitok között, de végig kell tűrni kínotokat. Szegény emberek! kik az élet labirintjában zöldelő ágak között haladtok veszteteknek elébe; kik szívetekben hordva már a nehéz sebet, mint a madár, melyet nyíl ért, viruló tájakat láttok még magatok körül s nem gyanítjátok, hogy ibolyái között reátok halál vár; kiknek vészeiben minden hullám, mely temetni fog, még egy-két fényes tajtékcseppet csillogtat hegyén. Miért ennyi csalódás, minek ily szép álmak oly szörnyű ébredés előtt? Miért e megrögzött szív, miután tapasztalta, mi hamar vesztheti el egész birtokát, még tovább remél? A kínpadon szenvedőnek enyhitalt nyujt hóhérja, hogy érzékenységét ne veszítse el, az embernek a sors reményeket ad, hogy tűrni tanuljon. Szükség, hogy e világon, melynek valója kín, legalább álmaink szépek legyenek - ki élne a nélkül.
XXIII.
Marquise Valmont terme egyike vala azoknak, hol a két nagy párizsi társaság találkozik. Születése által a Faubourg fő személyeivel rokon s férje által, ki, mint sokan, a forradalom következtében nyeré címét, az új nemesség társaságába vonva, mint egy központ álla ő a két különvált felekezet között, hol az néha találkozik, csak hogy ismét nagyobb gyűlölséggel váljon el. Aki soha nagyvilágban nem élt, s e társaság úgynevezett vigalmaiban sem részesült, s valamely terembe lépve, a ragyogó gyertyákat látja s alattok a mosolygó asszonyokat, a fontos arcokkal csevegő férfiakat s a nyájas háziasszonyt gőzölgő tea-katlana mellett: az nem gyaníthatja soha, mennyi gyűlölés, mennyi irígység, sokszor mi mély fájdalmak rejlenek e derült felszín alatt. A teremben, mint a világban, az első érzemény, mellyel fellépünk, örömteli; s néha sok idő kell, míg e bájló csalódás eltűnik, s az ember átlátja, hogy e társaság is, mint más társaságok, csak olyanokból áll, kiket hiúság vagy szükségeik összetartanak, de a nélkül, hogy összeforrasztanának; míg átlátja, hogy mind e lények, kik oly közel állnak egymáshoz, az ég csillagaihoz hasonlók, melyek látszólag egymás mellett ragyogva, milliónyi mérföldekre forognak; míg végre átlátja, hogy az egész társaság, mely oly barátilag simul hozzája, mihelyt nehéz napjai jövendenek, ellene leend a tengerhez hasonlón, mely a hajót, miután ringatva körülhorda - mihelyt zátonyra jutott, hullámival széttöri. Én ifjú valék, most először Párizsban, s kiben nem volna annyi hiúság, hogy magát jól nem érezné azon társaságban, hol jól fogadtatik? Nincs biztosabb út az optimizmushoz, mint látni, hogy tiszteltetünk; mindenki annyival tökéletesebbnek tartja a világot, mennyivel tökéletesebbnek tartatik önmaga általa.
Éppen a marquiseval szóltam, midőn az ajtók megnyílván, egy férfi lépett be, kinek látására egész jókedvem eltűnt. Úgy rémlett, mintha az volna, kit az avignoni templomban s pár nappal ezelőtt Juliával karöltve láttam. - Ki vala ez? - kérdezém, amennyire lehete egykedvűen, de érezve, hogy hangom remeg.
- S ön még nem ismeri - szóla ő mosolyogva - Dufey urat, a nap hősét, ki a júliusi napokban keresztet nyert, könyveket ír s tudja Isten, mennyi tulajdonságban bővelkedik? Ilyen a dicsőség! - folytatá tréfás pátósszal - mi párizsiak angyalnak vagy ördögnek hirdetünk valakit, s a jámbor vidék nem ismeri.
- Megvallom, - szólék elkedvetlenedve a dicséret által - nem ismerem e hírességet, s most sem igen láthatom által okát, ha a mondottaknál többet nem tett.
- Lássa ön, - viszonzá jókedvűen a marquise - mi párizsiak különvált életet élünk; mint a méhkas a világban, ilyen társaságunk; a föld virágaiból élünk mi is, de lakásunk egy különálló egész a föld közepett, ami kívüle történik, minket elzárt körünkben csak távolabbról érdekel; ki az egészben nagy, termeinkben meg nem férne; külön királynénk van s ezt imádjuk, s lássa ön, Dufey egyike azon imádottaknak. A világ csak a maitre de requétet ismeri benne, s legfeljebb azt, ki atyja által még a politikus világban előmehet; nálunk szerencséje kész, s kevés férfi lesz e teremben, ki nem irígylené sorsát, s kevés asszony, ki hódolásai által kecsegtetve nem érzené magát. - De engedelmet, barátját fogom neki bemutatni; Párizsban nincs hasznosabb ismeretség, mint az övé, s jót állok, hogy barátjának előmeneteléről senki jobban gondoskodni nem fog, mint Dufey.
Mihelyt Valmontné magamra hagyott, egész figyelmemet Dufeyre fordítám. Ő szép vala, szép századunk értelme szerint, mely mint mindenik, külön ideált alkota magának. A görög derült szabályosság, a római szilárd akarat s erő nem illenek e századhoz többé. Korunk a szenvedelem bélyegét keresi az arcokon; szépséget, de szétrontva bánat által; erőt, de megtörve a sors nehéz csapásaitól; nyugalmat, de milyen az éjé, teli sötétséggel; egyszóval - mert csak az szép minden kornak, miben gondolatja képesül - a fájdalmat. Az arc, mely mást mutat, nem tetszhetik a kornak, mely csak ezt értheti. Aki Dufeyt látá, akaratlanul hozzávonzódva érzé magát, s habár szívemet féltékenység tölté, s csaknem gyűlölés, nem nézheték ez ifjúra a nélkül, hogy akaratlanul be nem vallanám felsőbbségét. Vannak arcok, melyeken az élet érthetőbb vonásokkal írja történetét. Ily arc vala az övé; s ki komor nyugalmát látta, s közötte néha a hideg mosolygást, mely mint tengeren a kisded hab, egy nagy vésznek töredéke játszott ajkai körül, annak szíve titkos vonzalmat érze iránta. Sokáig szememmel tartám mozdulatait; de minden vigyázatom mellett sem lehete észrevennem semmiből Juliával való viszonyát, s ha néha Juliámra nézék s őt két lépésnyire Dufeytől oly mosolygón látám, ha vele szólék s ő elméskedett, nem tudám elhitetni magammal, hogy azon férfit és azon asszonyt látom magam előtt, kiket az avignoni templomban sírva, s egy elhagyatott utcában karöltve láték. Az asszonyi szív nem oly tudomány, melyet huszonkét esztendős korunkban megtanulhatnánk, s ifjú korunkban, minden hirdetett pesszimizmusunk mellett sincs senki, ki ez életkomédia számtalan csalásait ismerné, mielőtt maga nem állt a szcéna háta megett, s önmaga nem játszott.
Julia atyja rosszkedvűen beszélgete néhány öregúrral egy szegletben, s ki feszes tartását látá s a megvető, néha szánakozó tekintetet, mellyel az egyes belépőket követé, észreveheté a nagy urat, ki magát elemén kívül érzi. Vannak emberek Franciaországban, kiken nagyobb megbántás nem történhetik, mint ha más emberekkel egy teremben találkoznak, s mint Isten nagy világán a ragyogó nap alatt, úgy kis világuk gyertyafényében magok mellett lényeket látnak, melyeket hasonlóknak ismerni nem akarnak s szolgáknak tartaniok nem szabad. Mennyivel szabadabbak politikus intézeteink, mennyivel többet mesélnek törvényeink az egyenlőségről: annyival messzebbre terjed az elválás, annyival elkülönzöttebben áll a néptől azon társaság, melyet egy félszázad ellenének kijegyzett. Ivadékok küzködtek s győztek ellene, a világ színe megváltozott, s a francia arisztokrácia, mely ellen nem állott, mely elszegényedett, vérpadra vonszoltatott, számkivetve született - fennáll. Csodálatos látmány, ha nem tudnók, hogy az emberi nem történeteiben sokat, mit az idő halálra szánt, gyűlölés tart fenn; hogy, mit a nép büszkesége levert, az egyesek hiúsága néha feltámasztja.
Az öreg szembetűnő hidegséggel viszonzá Dufey köszöntését, s rövid idővel azután leányával, ki még hamarjában megsúgá, hogy jöjjek utánok, elment.
XXIV.
Fél órával később Julia termében valánk; az öreg rosszkedvűen járt fel s alá egy ideig. - Látott-e már valaha ily társaságot? - szóla végre egy karszékbe vetve magát; - minden, mit Párizs nemesedett pórból csak bír, együtt vala; ha családomhoz nem tartoznék a háziasszony, jóízűen nevethetnék rajta, de így - Valmontnéhoz nem mégy többé, Julia, érted? Vér vér marad, s magadnál elfogadhatod, - noha már azért is megszólnak - de hozzá menni nem fogsz.
- Amint atyám parancsolja, - szóla Julia szelíd hangon -, de -
- De, de - szakasztá félbe indulatosan az öreg - csak bátran tárd ki szép mondásidat; öcsém úgyis később-előbb megtudja gondolkodásmódodat, mely a forradalomhoz inkább illenék, mint nevedhez.
- Csak azt véltem, - szóla lesütve szemeit Julia - hogy a világ még inkább meg fog szólani, ha nem megyünk cousinemhez.
- A világ! - szóla keserűen nevetve atyja - s mily világ? talán néhány éhes zsurnaliszta, vagy fukar bankár? Ha ez világod, ám iparkodjál dícsérete után, végy férjül egy gazdag zsidófiút, vagy egyiket azon új marquis-k közül, kiket nemes szerepet adó komédiásoknak tartanál, ha a parasztot nem vennéd észre minden mozdulatban; én nem bánom. Az én világom csak hasonlóim körében áll, s azok velem egy véleményűek.
- Amint atyám gondolja, - mondá szelíden Julia - tudja, hogy ily dolgokban nincs akaratom.
- Elég szégyen, hogy nincs, - szóla közbe az öreg haraggal - hogy te, ki e hon legtisztább véréből származál, ha nemzetséged díszéről van szó, akarni nem tudsz; sőt talán bánkódva válsz meg egy társaságtól, mely minden közeledésével mocskot hoz reánk.
- Mocskot! - szóla felindulva Julia, s arcain pirosság futa át - ezt barátném nem érdemli, - folytatá nyugodtabb hangon - Valmontné által szenny nem jött nevünkre.
- Gondolod? - szóla keserűen az öreg - s nem tudod, hogy Valmont, a nemes, a méltóságos Valmont marquis kereskedő volt vagy inas, vagy tudja az ég, mi más neme a pórnak, s hogy te vagy gyermekeid e kereskedő, e pór gyermekeit rokonaidnak fogjátok nevezni, hogy házadnál fogod látni s lakodalmaikra meghívatni; hogy én, ha meghalok, nagy büszkén három hónappal tovább fogok gyászoltatni általok, csakhogy a város megtudja, hogy rokonuk vagyok; s tudod-e, hogy e név, melyet viselsz, s mely Valmontné által a pórral rokonosodott, egykor tiszta volt; hogy e vér, mely szívedben dobog, vérpadon folyt ugyan, de soha nemtelen erekben eddig nem? S azt mered mondani, hogy Valmontné által szégyen nem jött reánk? Valóban szánlak.
- Valmont becsületes ember volt - szóla látszólag felgerjedve Julia -, és -
- Valmont becsületes ember volt! - szakasztá félbe gúnnyal az öreg - kár, hogy nem hall senki, a polgárkirály bizonyára megjutalmazná e nemes érzeményeket, s ki tudja, nem ajándékozna-e neked is egy boltot, melyben a júliusi kereszttel árulhatnád holmidat, mint már kettőt jutalmaza meg, kiket e dicső napokban egy kevés pálinka vagy öt franc hősökké változtatott. De ha Valmont becsületes ember volt, emlékezzél meg, hogy vele rokonságod még több becsületes emberrel szaporodott, hogy bizonyára oly atyafit is találsz, ki hajadat göndörítheti s ruhát varrhat, sőt talán, ha valahová mégy, mint omnibusz vezető pártfogolhat; s örülj, ha tudsz, látogasd meg e becsületes embereket, menj velük sétálni, nevezd cousineidnek, hiszen becsületes emberek ők is, s tán épp annyi érdemre tettek szert, mint Valmont maga, csakhogy nagyobb tiszteletreméltók, mert nem jutalmaztattak. Nemde, maga a gondolat elpirított, s ha Valmontnénak adom tanácsomat, megbántva érzendi magát s miért? - Hát nem a szabadság századában élünk, nem hirdették-e egyenlőnek az embereket s a nemességet balgatagságnak, mely e korhoz többé nem illik? vagy csak annyira terjed a logika, mennyire bizonyos uraknak saját érdeke kívánja, s kik magok fölött tűrni nem akarnak semmit, feljogosítva gondolják magokat, mindent mi alattok áll, pórnak nézni, mintha a legfenségesebb s legalávalóbb között törpe személyök elég távolságot képezne? Nevetség! mit e hon fenségest bírt, letiportatott; az Úr templomai vérrel fertőztettek, a trón vérpaddá vált; a bajnokok ivadéka hóhér kezével végeztetett ki, s miért? hogy egy pár bankár nemességre emeltessék, s a szeplőtlen zászló helyébe a törvényesség rongyaiból, a terrorizmus vérfoltjaiból s álmodott egetek kékéből egy háromszínű lobogó foltoztassék össze; s én ne vessem meg őket? s én ne nézzek büszkén őseimre? kik a népet talán elnyomták, de legalább nem csalták soha, kik rossz elvekért küzdöttek, de legalább nem hazudtak szépeket önhasznukra; kik megvetve néztek alattvalóikra, de tisztelettel a királyhoz; kik csak e haza sötét századaiban ragyogtak, de legalább nem kölcsönözték sugárikat, mint e nap csillagai, kik holdvilágként, mihelyt napjok, a nép, lenyugodott, feltűntek s felejteni akarnák, hogy csak tőle vevék világukat. Mutass egy helyet Franciaországban, hol az egyenlőség álma létesült; mutass egy gazdagot, ki a szegény előtt büszkén nem emelné fejét s karöltve akarna végigmenni az utcákon embertársával, ha ruhája rongyos; mutasd fenséges teóriádnak csak egy helyen praxisát, s bámulva a kort, le fogok talán mondani címeimről: mindaddig megengedi a világ, ha nemességemről megemlékezem, míg ők pénzökről; ha magamat magasabbnak tartom azoknál, kik alantabb születtek s az egyenlőségnek önmagok mondanak ellent, s ha nem megyek társaságukba, hol komornyikomnak unokája játsza a főszerepet.
- Komornyikjának unokája? - kérdezém bámulva.
- Atyám komornyikjának unokája - felelt szárazon az öreg. - Talán észrevett ön egy magas fiatalembert, fekete haj- s szakállal; az asszonyok Adonisnak hirdetik, a férfiak lángésznek, mert arcait a feslett élet elhalványítá, s mielőtt a júliusi napok a címeket eltüntették, az ajtót nyitó komornyik egy hangos gróf Dufeyt kiálta be, ha a szobába lépett. E gróf komornyikomnak unokája.
- S hogy' történt ez? - kérdezém tovább, mindinkább növekedő érdekkel.
- Mint minden Franciaországban, - szóla rosszkedvűen az öreg - a forradalom által. Ki e hazában a nemzet s egyesek félszázadnyi történeteiben valószínűséget keres, az a valót hazugságnak fogja tartani. Mikor a természet mélyében megrázkódik, mikor tetők leroskadnak s helyökbe újak támadnak, mi csoda, ha a mélyen feküdt kődarab csúcsra emeltetik, s a fergetegtől felkapott mag, mely a völgyben érett meg, a tetőn hajtja gyökerét; így történt sokkal Franciaországban. Mikor a forradalom kitört, Dufey öreg atyja komornyik vala házunkban, de revolucionárius gondolkozásmódja miatt, mindjárt a Bastille ostroma után, elküldetett. - A terrorizmus alatt atyám s én számüzettünk, s egy ideig száz veszély között lappangva, már alig vala remény megmenekülésünkre, midőn egy nap Dufey, ki addig a vér embereivel megbarátkozott, hozzánk jött s megszökésünkre útilevelet s minden szükséges segédeket ígért. Atyám, noha nem bízva benne, de mert más reményünk nem maradt s lakásunk úgyis tudva vala előtte, ajánlatát elfogadá, s részint, hogy ily embertől ingyen szolgálatot ne fogadjon el, részint, mert pénzünket nem vihettünk magunkkal a nélkül, hogy gyanússá ne lennénk, 100,000 frankot ada Dufeynek által azon feltétellel, hogy e pénzt, ha egykor visszatérünk, kezünkhöz adván, addig maga hasznára kezelje. - Elmenénk s évekig nem hallánk semmit Dufeyről, kivévén egyszer, hogy magasabb hivatalba lépett s jószágainkat nevetségesen olcsó áron megvevé. Mikor Napoleon császárrá lett s Franciaország belső gyulladásából, vért vesztve, kigyógyult, az öreg Dufey tudtunkra adá, hogy neveink a proscripció-listáról letöröltettek s hogy bátran visszatérhetünk. - Az igaz ügy diadalához akkor nem vala remény s Párizsba jövénk. Az öreg Dufey, ki azalatt pénzünkből meggazdagodott, örömkönnyekkel fogadá atyámat, s tudtára adva, hogy az általadott pénzt ősi birtokunk megvásárlására használta, jószágainkat visszaadá. - Az öreg Dufey hű ember volt, s habár hűségeért azon nagy nyereséggel, melyet pénzünk kezelése által szerzett, dúsan meg vala jutalmazva, nem mondhatja senki, hogy el nem ösmertük érdemeit. Atyám azalatt meghalt, s kevés hónappal később Dufey is, de Caesar atyja között s köztem nem szűnt meg azon barátság, mellyel őt s atyját házunkban, hol közszolga volt, mindig elfogadók. Végre a hatalmas császár porba dőlt s vele délibábként támadott hatalmasai, s a gróffá lett Dufey barát s befolyás nélkül álla a világon, egy meggazdagodott pór és nem egyéb. De a törvényességgel visszalépék én is természetes helyzetembe s ha valaha háladatossággal tartozám atyjának, ő maga mondhatja, nem fizettem-e vissza adósságomat. Nevén vérfoltok függtek, ő maga egyike vala azoknak, kik végsőleg legállhatatosabban álltak törvényes királyunknak ellent; egyike azoknak, kik, midőn a forradalom zászlója még egyszer felemeltetett a nagy vezér által, legelőbb csatlakoztak a veszendő ügyhöz. De mikorra a béke visszajött, én annyit fáradék, oly tartalék nélkül használám egész befolyásomat, hogy Dufey régi hivatalába visszahelyeztetett, s mert ügyessége őt kitünteté, fokonkint még magasabbra emelkedett. S mit mond ön ahhoz, hogy az, ki nekem s a kormányunknak ennyivel tartozott, egy pár év óta az ellenzékhez csatlakozott, s végre, míg fia a júliusi napokban jóltevői ellen küzködött, királyának megfosztását aláírá; mit mond ahhoz, hogy egyike vala e bitor hatalom első szolgáinak, s most is egyik azok közül, kik minden jogot legmerészebben tapodnak lábaikkal.
Julia mély gondolatokba merülve néze a kandalló elhaló lángjaira; én hallgaték, részint, mert nem éppen annyi háladatlanságot láték a Dufeyek tettében, részint, s talán inkább, mert le nem győzhetém féltékenységemet, s azt, kit talán okom vala gyűlölni, védeni nem akartam. Ez egyik bélyege századunknak: ha vannak emberek, kik nem hazudnak, nincs talán az úgynevezett művelt világban egy, ki előítéletei vagy körének szelleme ellen az igazságot kimondaná, ha érdek vagy hiúsága nem buzdítják. Hazugságra s színlelésre nevelve, gyáva tettetés közt folynak el napjaink, míg végre érezve, hogy azoktól, kik iránt soha igazak nem valánk, igazságot nem érdemlünk, a csaló kételkedni kezd, s éppen, mert talán senkit magától elidegeníteni nem akart, elhagyatva áll. Ne csodálkozzék senki, ha e században, hol anyagi kényelmeink annyira növekedtek, mégis oly kevés megelégedett embert találni; a hit eltűnt az emberek között, s nélküle nincs élet. Ne higgy az embereknek, így szóla atyám, mikor őt elhagyám. Ifjú szívem akkor még ellentmonda a bús oktatásnak, de önkeblembe tekinték s látám, hogy igazat szólt; mert nem valék-e hazug én is, nem neveztem-e én is százat barátomnak, ki iránt szívem semmit sem éreze; nem tanultam-e én is hajlongni azok előtt, kiket megveték, kezet szorítani azokkal, kiket nem szerettem, s mit várhatnék a társaságtól, melynek udvariassága hazugságokból áll? A műveltség az érzemény szavait s jeleit olyannyira magáévá tevé, hogy a való érzeménynek hallgatásánál egyéb nem marad; s ki ne kételkednék a való aranyon is, miután annyi hamis pénz forog az emberek között; s ki ne vonulna inkább vissza azon társaságtól, melyben szívének táplálékot nem talál? De nem állhatunk magányosan e földön; miként az ember legnagyobb gyönyörei éppen szükségeiből fejlődnek ki, melyekkel embertársai szeretetéhez folyamodik s ez érzemény áldásait élvezni tanítják: úgy válik a magányosnál kínná a gyönyör is, mert vele csak inkább érezteti elhagyatottságát. Az ember, hajdani daliaként, erős páncéllal és pajzzsal védheti magát elleneinek csapásai ellen, de el nem bírhatja sokáig biztosságának nehéz terhét, s ha önjét várként hideg falakkal körülfogá, csakhamar rabnak érzi magát, midőn látja, hogy a fal, mely őt elleneitől mentve tartja, egyszersmind az, mely az egész világból kizárja.
Az öreg gróf, kinek hosszú hallgatásunk látszólag kellemetlen vala, végre hozzám fordulva így szólt: - Ön hallgat? talán jónak tartja Dufey tettét? Természetes! Irántunk szigorú a világ, a mi hibáink észrevétetnek, a pór tehet, amit akar. - Mert csak mi irígyeltethetünk, - feleltem végre beszédre kényszerítve - a szegény iránt adományaiban igazságtalan a világ irántunk ítéletében, s úgy tartom, nem rajtunk a sor panaszkodni. - Nem akarok önnel vitatkozni, szóla rossz kedvvel az öreg; minden kornak megvannak előítéletei, melyeket ellentmondhatlan igazságoknak tart s hirdet, s ki századunkban a születés különbségeit védné, a természetjog sértőjének tartatnék, mint egykor az, ki egyenlőségről álmodott volna. De óvja magát a pórtól, s ha érte valamit tesz, legyen bizonyos előre, hogy háladatosságot találni nem fog, s végre száz veszteség s szenvedések után még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy valakinek használt; e földet megváltoztatni nem fogja senki, s habár száz s ezer új elv s rendszer tűnik fel láthatárunkon, az emberi szív, mint a fa, száz tavasz sugárai alatt ugyanazon növényeket fogja teremni.
Éjfél elmult, s én látva az öregúr rossz kedvét, elmenék. Lelkem teli vala bizonytalansággal; mit Dufey egykori viszonyairól Julia családjához hallék, mindinkább nevelé aggodalmaimat, s midőn ismét Julia nyílt arca támada fel képzetemben s nyájas tekintete s meleg kézszorításai, valószínűségeim lehetetlenségeknek látszának, minden kétely véteknek, mely által Julia szeretetére érdemetlenné tevém magamat. Most, hol annyit tapasztaltam, hol az életfolyamnak fenekére nézve, csillogó felszíne alatt csak sarat találtam, szinte nevethetnék bizonytalanságomon; de az ifjú máskép számol: vannak dolgok, melyeket lehetetleneknek gondol, s bármi erős bizonyságok emelkedjenek mellette, ő behúnyja szemeit s hisz, mert hinni akar, mert hinnie kell. Mint rossz hírekre lassanként szoktatjuk az embereket, hogy a lélek egyszerre le ne süllyedjen nehéz terhe alatt; így bánik velünk a végzet, lassanként tanít emberismeretre, hogy bírni tanuljuk a szörnyű tudományt; elébb egy ember csal, s a seb, bármily nehéz, kigyógyul, s szívedet megkeményíté héjagával; később többeken tanulsz kételkedni, kedvenc eszméid egyenkint eltűnnek előtted s elbírod, mert már kevésbé bíztál; utóbb barátaid elhagynak, s csak végre látod, hogy kedvesed is csalfa volt, és senkiben sem bízhatol e világon. Szörnyű tapasztalás! de az idő, mely annyi kincseket elrabolt, magadba vonulni tanított, s ha végre elhagyatva állsz, eltűröd, mert már önössé váltál. Nekem még hosszú iskolán kelle átmennem, mielőtt ennyire jutottam.
XXV.
Hazatérve, Armandot találtam szobámban; egész létében a legnagyobb változás látszott, lángoló arcokkal jöve előmbe s szokatlan melegséggel rázá kezemet. Annyira elszoktam volt ily vígan látni őt, hogy el nem titkolhatám csodálkozásomat. - Nemde, - szóla mosolyogva - mióta nem láttuk egymást, nagyon megváltoztam; lám, mennyit tehet egy kis remény. Szerencsétlennek gondolál már természetemnél fogva és sokszor mondád, hogy oly környülállást nem is képzelhetsz, melyben én megelégedném; ím, sötét jövőmön egy reménysugár tör át s én boldognak érzem magamat. Oh hidd el, minden szív megnyílik az örömnek, s ha annyi embert találsz, kiknél ez érzemény oly ritkán vagy soha fel nem szólal, légy meggyőződve, hogy a sugár hiányzik e Memnon-oszlopának.
- De mi boldogított ennyire? - kérdezém csodálkozva.
- Mi boldogított? Kérdezd a szerencsést, miért örül? Beszéltesd el magadnak gyönyöreit, s ha tenkívánataiddal véletlenül össze nem találkozik, mosolyogni fogsz. Egy darab száraz kenyér, melyet a koldusasszony gyermekével megoszt, egész mennyországot zárhat magába; minden dolognak érdeke csak helyzetünktől függ, mely képzetünket meghatározza s a szerencse végre nem más, mint az, mit annak gondolunk. Ha valakinek örömét érteni akarod, ne kérdezd soha a jelent; nézd a vigadó multját, s át fogod látni, hogy minden csak a mult s jelen közötti különbségtől függ, s maga a könny, mely a fájdalomszorongatott szívnek enyhet ád, nagyobb kincs lehet India minden gyöngyeinél.
- Hát szeretsz - szólék, meggyőződve, hogy ily örömet csak szerelem nyujthat.
- Én? - viszonzá Armand keserű mosollyal, mely arcainak vidámságát ismét eltünteté. - A szerelem mennyország, melyből csak egyszer süllyedhet le az ember, s melyre a lesüllyedett, mint Lucifer az egekre, egy szörnyű átkot mond el kínjai között; azonfelül - folytatá gúnyoló hangon - a szerelem oly élvezet, melynek megszerzésére mai időben több érték kell, mint mivel én bírok s melyet ily szegény proletáriusnak már azért sem kellene elfogadni, mert annak, ki a sorstól csak csapásokat várhat, két hátat, s annak, kire éhség vár, két gyomrot keresni esztelenség. Az én boldogságom szegény emberek módjára nem más, mint egy kis remény, hihetőkép csaló, mint a mi reményeink lenni szoktak, de boldogító mégis, mert az egyetlen, s mert érzem, hogy az utolsó.
- S mi más remény lehetne, mely boldogít, mint az, hogy szerettetünk? - szólék sóhajtva, mert Julia képe álla előttem.
- Az, hogy szeretetet érdemeltünk, - szóla lelkesülve Armand - nem egy asszonytól, kinek szeretete érzékinknek éldeletet s lelkünknek örömet ígér; nem egy családtól, mely nyájas körével meghálálja fáradozásainkat; hanem hogy szeretetet érdemeltünk attól, kitől viszontszeretetet nem várhatunk, kinek ölelései öldöklőbbek csapásainál, kinek babérja töviskoszorú, hogy szeretetet érdemeltünk a néptől, ez szebb a szerelem szelíd örömeinél.
- Hála az égnek, - szólék - hogy ily lelkesedve látlak; a boldogságnak egy módja, bízni az életben, mely kereskedőként hitelre adja holmiját s veszi áldozatainkat, s melytől másként nem várhatunk semmit. De mi gerjeszte egyszerre ennyi reményeket szívedben?
- Ki ne nevess, barátom! - szóla Armand - mind e reményt, mind ez új terveket egy ígéret gerjeszti bennem. Nemde csodálatos, hogy én, ki annyit csalódtam, ismét bízom emberígéretekben; de ki tehet róla? A szívnek szüksége van egy reményre legalább; a nép megcsalt várakozásaimban, s a süllyedő szív a gyenge ághoz ragaszkodik, hogy el ne merüljön. Talán Dufey is megcsalja várakozásaimat, mint annyian; de végre legalább reméltem egy pár napig, s e föld oly szegény örömökben, hogy balgatagság volna elűzni szép álmainkat, ha előre tudnók is, hogy teljesülni nem fognak.
- Dufeytől várod szerencsédet? - kérdezém elijedve a gondolattól, hogy ő, ki talán kedvesemtől foszta meg, most barátom szívét fogja osztani velem; s midőn Armand hosszasan elmondá Dufey hatalmát s ígéreteit, midőn egyenkint kezdé magasztalni tulajdonait, s hogy tőle, ki a nép embere, önmaga is bátrabban remélhet hűséget, mint másoktól, szívemet különös fájdalom s gyűlölség tölté el, melyet le nem győzheték. - Ne bízd magadat Dufeyre, - szólék végre - ő meg fog csalni.
- S miért ne ő rá? - kérdezé Armand - rá, ki az idegent, a szegényt oly barátilag fogadá, ki tőlem semmit sem várhat s mellékcélra ígéreténél nem gondolhatott; megvallom, nem látom által tanácsod okát.
Elmondám neki gyanúimat, találkozásomat az avignoni templomban s itt Párizsban; elmondám, mi boldog volnék Julia szerelme által, ha Dufey képe nem állna közöttünk, s hogy őt gyűlölöm, s hogy meg vagyok győződve, miképpen átkomnak teremté a végzet őt, ki barátomtól meg fog fosztani, miként már kedvesemtől megfoszta, ki által barátom s kedvesem egykor szerencsétlenek leendnek. Armand hallgatott, kezeit egymásba fonva álla előttem s arcán le nem írható fájdalom tükrődzött.
- Miről gondolkozol? - szólék végre, mélyen meghatva látásán, s már sajnálva vigyázatlan beszédeimet, melyekkel talán végeredményét rontám el.
- Arról gondolkozom, - szóla komoran - hogy el kell válnunk.
- Elválnunk? - szólék elijedve. - Hogy mondhatod ezt? S elfelejtéd a multat, hogy neked köszönöm éltemet s hogy kebleden kívül más hely nincs, hol megpihenhetnék? oh szíved nem hallá e szót, melyet ajkaid mondtak; mi el nem válhatunk.
- El kell válnunk, - szóla komolyan Armand - érdekeink különbözők, s kiket jövőjök szétvezet, azokat a mult, bármi szép legyen, össze nem tarthatja. Mikor még gyermekek valánk, sokszor sejdítém, hogy egykor e barátság meg fog szakadni, s lám, igazam volt. Te, kit a végzet élvezni teremtett, s én, kinek jövője oly komor vala, hogy maradhatnánk együtt? s ha gyermekségünk kiegyenlíté is a távolságot, s te, a sasfi, s én a föld állata együtt járhatánk gyengeségünkben, én érzém, hogy egykor szárnyaid meg fognak nőni s hogy nem foglak követhetni röptedben. Akkor nem hivél jóslataimnak, a gróffi nem gyaníthatá, mire az élet a pórfiút régen megtanítá; de a jóslat igaz vala s teljesedni fog.
- Nem értelek.
- Örülj, hogy nem értesz, - szóla szomorúan Armand - örülj, hogy a sors még oly keveset érezteté veled erős kezét, hogy intéseit észre nem tudod venni; de én bús tapasztalások tanítványa vagyok, s mint az, kinek szeme a homályt megszokta, messzebb látok a jövő térein, s előre kijelölhetem az akadályokat, melyeken barátságunk szét fog oszlani. Tekints szívedbe, barátom! a fájdalmat, melyet érzesz, örömöm gerjeszté; már most is, hol az élet küszöbén állunk, az, kitől én szerencsémet várom, ellened; minden, mit ő barátod javára tenni fog, lelkednek kín; barátodnak legbúsabb csalódása, mely őt végreményeitől megfosztaná, benned, bármiként küzködjél érzeményeid ellen, titkos megelégedést fogna gerjeszteni, s ím, e pillanat képe egész jövőnknek. Bármi erős legyen a szív, a körülmények hatalmának nem állhat ellent, s kiknek az életben egy közreményük sincs, melyben összetalálkoznának, azok hasztalan ragaszkodnak egymáshoz. Mit használ, hogy szíveink egykor közel álltak; mit használ, hogy gyermek-álmainkban örök hűséget esküvénk: nekünk a végzet, már mikor születtünk, külön utakat jelölt ki, s el kell válnunk, mint a folyóknak, melyeknek forrásaik egymás mellett csörgedeztek s melyek mégis minél tovább folynak, annál távolabb esnek egymástól.
- Oh barátom! - szólék, elragadva fájdalmamtól - hogy' beszélhetsz így; hogy hasonlíthatod szíveinket a hideg ingatag folyóhoz, melynek első habjait egy kődarab eltérítheti útjából, melynek feneke érzéketlen kő, síma felszíne tükör, mely választás nélkül vet vissza minden képet; nem vagyunk-e mi szabad emberek, nem teremtett-e az ég egymásnak támaszul s örömül, s mit tehetnek körülményeink, ha szíveink közelebb állnak, mint e világ hideg behatásai?
- Hidd el, barátom, - szóla Armand mosolyogva - az ég nem sokat gondol emberi bajainkkal s aki barátot kíván, ha fel nem keresi, bizonyára nem fog olyanra akadni, kit az ég egyenesen számára teremtett volna. Gondolj csak vissza a multra, s mondd, legszebb érzeményeid miként támadtak? nem egy véletlen eset vagy néha az unalom volt-e kútfeje legboldogítóbb viszonyaidnak? s ha egykor, talán ebéd alatt, más helyre ülsz, vagy midőn égjelölte barátoddal összejössz, más tárgyról szólsz, nem maradtatok volna-e örökre távol egymástól? Szíveitek egybe hangzanak; de hány szív dobog egyhangban? s mit ér, ha nem a te hangkarodban zengene; mit ér, hogy a pórfiú veled egyetérez, ha ruhája rongyos; hogy a polgárleány szívedet jobban megértené, ha táncmestertől nem tanulá nyájasságait? Ti távol fogtok örökre állni, bármi hasonlóknak alkotott a természet; távol, azaz: idegen; mert a szív, mint a repkény, a legközelebbhez ölelkezik, s ha boldognak érzi magát helyzetében, bizonyára nem azért, mert egy bizonyos neki teremtett lényt, hanem mert valamit ölelhete körül s így természetének megfelelt. De mit helyzet s körülmények kötöttek, azt szét is téphetik; mint a jegesen évről-évre új hasadékok támadnak, s a szikladarabok, melyek egykor egymás mellett feküdtek, évek után távol állnak: így az emberek az életben. A föld meg nem rendült s az életben nem történt semmi olyan, mire csak emlékeznél; ma és holnap között soha nem vala különbség: s ím, a sziklák s emberek mégis elváltak a lassú haladásban; mert bármi hatalmasan küzködjék is hiúságunk a való ellen, mi szabadok nem vagyunk még érzeményeinkben sem; s habár a végzet reánk, mint őrültekre, láncok helyett a szokás és társaság kényingét adá, hogy a csörgés fel ne ébressze dühünket, tagjaink lekötve így is; hasztalan ellentállnunk. - Hasztalan, barátom, hű ragaszkodásod; hasztalan a szent akarat, mellyel barátomnak esküvél; az élet fel fog ébreszteni téged is ifjú álmaidból, s bármint mondj is ellent, te is önös leendsz, mint mások.
Soha szó fájdalmasabban nem rezgé át lelkemet, mint e jóslata Armandnak; nem mert sértve érzém magamat, de mert egy belső szó mondá, hogy való. - Hallgaték, szemeimet könnyek tölték. - Armand szomorúan tekinte rám, meghatva vala ő is, s hangja remegett, midőn kezemet szorítva így szólt:
- Ne neheztelj, barátom, s habár szívednek fáj, mit nyiltszívűségemben mondék, gondold, hogy e meggyőződés egyike azoknak, melyeken át kell mennünk. Mint kit egy napsugár álmából ébreszt, könnyezve nyitja szemeit a nem szokott világosságnak: így jut könnyezve önmagának s az embereknek ismeretéhez az ember; de egykor oda kell jutnia; s jobb, ha akkor ébresztetik, mikor még a föld korányi világában ezer más élvezetet nyujt álmai helyett, mint tikkasztó délkor, hol nem marad hátra más, mint árnyékot keresnie. - Csalódások nem tarthatnak örökké, s habár az, melyben ifjú korunkban csaknem mindegyikünk élt, hogy mást magunknál inkább szeretünk, a legszebb, meg kell szűnni ennek is. Önös az ember természeténél fogva, ősi tulajdona ez, melyből kivetkőznie nem lehet s melyből hibái s erényei egyformán fejlődnek. Ifjú korunkban, hol még inkább becsüljük magunkat, hogysem egész létünket oly csekély tárgynak, mint saját érdekünk, feláldoznók, hazánknak, a művészetnek vagy kedvesünknek élünk, de vajjon nem keressük-e ezekben is csak önmegelégedésünket? S ha később iparkodásaink célja nem változik, nem változnak-e inkább örömeink tárgyai, mint azon bennszületett kívánat, mely az öröm felkeresésére ösztönze? S a férfi, ki eléggé szerencsétlen, hogy szívét hírvágy többé nem dobogtatja, ki ezer tapasztalások után végre átlátá, hogy embertársait nem boldogíthatja, s ki, miután hajójából szélvész közt kincseit a tengerbe vetve csak önélteért küzködik a habokkal, vajjon miben különbözik az ifjútól? egy kikötőhöz iparkodnak, csakhogy az egyik boldogtalanabb s inkább érdemli szánakozásunkat!
- S nem kereshetem-e én a te boldogságodban önösségem kielégítését? - szólék közbe - s miután ifjú koromban hírvágyamat elölé nevelésem, s miután nagy célt nem tűzék ki magamnak, mely után fáradva boldog lehetnék; miután talán családi boldogság nem vár reám: nem lehetsz-e te világom, családom, mindenem? te az egyetlen kincs, melyet az élet vészei közt hajómból nem vetek ki, melyet magammal hordok kikötőmig?
- Oh miért kelle annyit tapasztalnom! - szólt Armand szomorúan - miért nem vagyunk gyermekek ismét, hogy karjaid közé borulva kisírhatnám az örömet, melyet nyájas szavaid bennem gerjesztének. De az egyenlőség kora megszűnt; te gróffá, én koldussá lettem, s habár szívünk széttörik bánatunkban, el kell válnunk. Téged örömök várnak, engem talán új csalódások; de bármi távol álljunk is egymástól, egy összetarthatja szíveinket: az, hogy egyikünk sem gondolhat legboldogabb napjaira a nélkül, hogy barátja eszébe jutna; emlékeinkben barátok vagyunk örökre.
- Emlékeinkben s az életben! - szólék elragadva érzelmeimtől. - Oh miért tagadod, minek küzdesz érzeményeid ellen? E könny, mely szemedben ragyog, többet mond okoskodásaidnál; a csillagokra nézz, s fényök változik; a virágok hervadnak s kihajtanak ismét; a tenger dagadva s apadva új határokat keres magának; ahová csak nézesz, minden változik, s az állandóság képét hasztalan keresed a világon: de borulj szívemre, érezd dobogását s itt fel fogod találni. Történjék bármi, változzék a világ, mi barátok maradunk örökre!
- Örökre, - ismétlé Armand s arcain fájdalmas mosolygás lejte át, midőn szenvedelmesen keblemhez szorítám. - -
Künn szélvész dúl, a hó sziszegve csapdossa ablakomat s a temetőn fejér kísértetekként emelkednek hófuvatok szemeim előtt; minden komor s elhagyott messze körülöttem, mintha nyögve halálával küzködnék a természet. Mi más, mikor a vész viruló tavaszi mezőkön dulong át; a fákról virágeső hull, milliónyi virág ingatja szép fejét, s a téren illatfergeteg repül végig, míg a tölgyes zúgva mozgatja ágait, mintha küzdésre híná ki a felbőszült elemeket. Oh mik a te vészeid, ifjú! ki még egy nagy virágteli világot bírsz, s kit, ha szenvedései elvonultak, legfeljebb egy könny int mult fájdalmaira; mik a férfi szenvedéseihez képest, ki virágot nem veszthet vészek által s utánok mégis csak hideg, örömtelen nyugalmat talál.
XXVI.
Kértél, hogy egész életemet írjam le, mert reménykedél, hogy fájdalmam enyhülni fog, ha okairól emlékezem; csalatkozál, barátom. Én többé nem követhetem tanácsodat. Elég, hogy a szív elvérzék kínja között, minek tapintgassam mély sebét, minek verjem fel érzéketlenségéből, gyógyulni úgy sem fog. Kinek fájdalmai a külvilágtól jönnek, azt az idő vigasztalja; mennyivel távolabbra jő szenvedéseitől, annyival kisebbeknek látszanak, míg végre szemei elől eltűntek; s kinek akkor eszébe nem jut, hogy miként mögötte csak szenvedések állanak, úgy azok állnak talán előtte is, az megnyugodhatik, sőt talán örülhet emlékeinek, mert azt hiszi, hogy a rámért terhet már elviselte. Mint a gyermek, ki mihelyt tőle játékait elvevéd, pillanatnyi sírás után másokhoz nyúl s végre mindentől megfosztva a föld porában leli játszószerét: ilyen az ember. Míg a szív magában hordja az öröm csiráját, addig hasztalan múlnak évei, azt hasztalan vigasztalod új adományokkal. Mit ér, ha vaknak új képeket állítsz szemei elé, s mit a szívbetegnek, ha új éldeletet adsz: a baj magában fekszik s azt nem gyógyíthatod. Ne gondold, hogy az idő gyógyereje ellentállhatlan; csak elmult fájdalmaidat felejteti, de nem szoktathat azokhoz, melyek még szívedet töltik; miként a tenger habjai a sziklát, mely csak mellettök áll, sokáig mosva végre ledöntik, míg az, mely mélyében fekszik, szigetté nő: úgy tesz az idő fájdalmainkkal, a külsőket lerontja, de azok, melyeket kebleinkben hordunk, növekednek azalatt.
Az emberek jövője a multban fekszik egészen, s miként ha zord napok vetéseidnek csiráit elronták, hasztalan árasztja el felettök meleg sugárait a nap, úgy az életben a férfiúság derült napjai nem virágoztathatják a csemetét, mely csirájában elromlott. Oh míg felejteni nem taníthatsz, hasztalan szólsz új reményekről.
Csalódás! így szólsz te, csalódások csalódása; az emberi szív oly gyenge, hogy még fájdalmait sem tudja megtartani. Kérdezd a tapasztalást, s vajjon láttál-e egy embert, ki végre nem vigasztalódott volna? vajjon láttál-e egy nemzetet, mely síremlékeket nem emelne halottainak, mintegy vallomásként, hogy kőre kell bíznunk a hálát s keservet, mert minden, mit csak emberek hordanak keblökben, eltűnik? A meggyőződés, hogy örökre boldogtalanok vagyunk, betegség s nem egyéb; romlott máj vagy lép talán, melyből ha kiüdülsz, a sötétnek látszott föld egyszerre rózsaszínben áll előtted. - De vajjon hát e gondolat vigasztaljon-e? Ha keserveimnek okát patológiáddal megmagyaráztad, s végre átlátom, hogy a lélek szenvedéseit testem okozá; hogy egy meghűlés az, miért e föld oly virágtalannak látszik; hogy egy latnyi velővel több vagy kevesebb, hogy egy nyomás, melyet dajkám véletlenül fejemen tett, egy esés, mely gyermekkoromban agyamat megrázá, más színekben mutatná a világot - mit bánom én? Nekem ez az élet mégis csak az, minek látszik, annyival elbúsítóbb, ha átlátom, mi kevés kelle szerencsém elrontására. Mit is bánja a kis féreg, hogy az, mi árnyékot vet rá, s előtte a nap meleg sugárait eltakarja, egy fűszál csak; mit bánja a moly, hogy egy kis gyertya lángjában enyészett: a fűszál, a gyertya, nekik annyi, mint nekünk bérc, szikla s villámok, s rossz vigasztalás, ha a gazdát, kinek házát lángok emészték fel, arra inted, mi csekély szikra kelle egész vagyonának elrontására vagy miként lehetett elkerülnie romlását; ő koldus, bármiként vált is azzá. Vigasztalása: felejteni s megvetni az örömöket, melyektől végzete őt megfosztá; megvetni e világot, melynek pusztáján a leggyengébb szellő hátrahagyott nyomának eltörlésére elég vala, melyben fárasztó napja, minél tovább tart, annál nagyobbra növeszti árnyékait; megvetni az életet, melyben erényeiért a közönség, hibáiért önérzete bünteté; melyben a szív Tantalusnál nagyobb kínokat tűre, mert vize el nem folyt, de nem enyhíté szomját; gyümölcsei el nem vonultak előtte, de keserűek valának; s melyben végre átlátá, hogy reményleni sem szabad a nélkül, hogy később ne lakolna érte; vigasztalása: megvetni az embereket, e szerencsétlen elátkozott fajt, mely tűrni gyenge, ellentállni gyáva, csak gyűlölni tudja elnyomóit s példájokat követni; vigasztalása: megvetni mindent, mint én, s magányba vonulva, mint a haldokló római, palástjába takarni arcát, hogy a világ ne lássa vég fájdalmas vonaglásait; hogy annyi alávalóság tekintete el ne keserítse ellenálló szíve végérzeményeit; magányba vonulni, s mint éltünk hosszú tapasztalásainak végeredményét széttépett kebellel elmondani a szentírással: elátkozott, ki emberekben bízik.
Ha szívednek remények kellenek, keress egy virágot magadnak, ásd körül földjét, ápold, öntözd, őrizd meg a fergeteg ellen s a virág háládatos leend: ágain bimbók fognak fejledezni, s ha reményeidet ezekbe helyezéd, csalva nem leendsz, minden bimbó végre megnyílik s minden kehelyből köszönet fog illatozni elődbe. Ha részvétet keressz, s néha egy baráti tekintet vagy egy szív kell szívednek, mely csak érted dobog - végy kutyát magadhoz, a kutya hív leend; asztalodról néha egy falatot vetél neki, néha térdeden pihentetéd fejét s megsimogatád, s lám, a kutya elfelejti, mennyiszer koplaltatád, mennyiszer űzéd el kegyetlenül, midőn nyájasan hozzád közelgett, mennyiszer veréd ki szobádból, csak csekély jótéteményidről emlékezik: s ha mindenkitől elhagyatva látandod magadat s szíved nehéz keservei között vigasztalást már nem is keres a világon: hív követőd hozzád fog simulni, s addig járni körülötted s fejével addig taszigálni kezeden, míg végre egy tekintetre méltatod; s ha becsületes szemébe nézve szomorúságából látod, hogy bánatodat megérté, talán egy nem várt könny fogja tölteni szemedet, midőn eszedbe jut: Isten vajjon nem azért teremté-e a kutyát, hogy az ember szerencsétlenségében egészen elhagyatva ne álljon a világon, s hogy annak sírja fölött is, ki örökséget nem hagy, legyen egy lény, mely utána eped. Ha nyom nélkül eltűnni nem akarsz s lelkednek jól esik, hogy emléket hagysz magad után, vágd egy fa héjába nevedet, s fádon a betűk évről évre nőni fognak, míg végre, midőn nem leszesz és senki az emberek között rólad már nem emlékezik, elvesztve formájokat, nagy, eltörülhetetlen sebként fognak állni, meddig a fa áll; - csak emberektől ne remélj semmit, csak bennök ne bízzál, csak tőlök ne várj emléket; a legjobbik is csak hozzád hasonló, s te önös vagy.
Vannak igazságok, melyeknek szívünk ellentmond, s ilyen az önismeret. Mint e föld lakói évezredekig állónak képzelék tekéjöket s a föld forgása által okozott jeleneteket a napnak tulajdoníták: így hiszi állhatatosnak szívét az ember is, s ha változásokat lát, mindennek inkább tulajdonítja, mint magának. Ámde, habár későn, végre eljő szívének Galileije s elmondja nyugodtan a bús valóságot, s így szól: ha fényes napjaidat éj váltja fel, s kebledben annyi a sötét, mint a világosság, csak annak tulajdonítsd, hogy szíved önmaga körül forog szüntelen, ember, te önös vagy. El tőlem, rágalmazó! így kiált fel szívünk. Nem hivém-e állandónak e keblet, mióta élek; nem mutatkozott-e nemesnek e szív, mióta dobogni kezde s ennyi áldozat s minden, mit kedveseim iránt érezek, önösség volna-e ez is? Hasztalan küzködés! A valót eltagadnunk lehet, de legyőznünk nem; s mint Galilei börtönében, úgy lelkünkben egy szó mindig felszólal mellette. Te, ki oly állandóan ragaszkodál az erény parancsaihoz, ki a jó ösvényein járva csak hazádnak s embertársaidnak éltél, vajjon voltál-e már szerencsétlen? Éheztél-e, midőn a koldusnak egy darab kenyeret adál? előre tudtad-e, midőn hazádnak áldozád fel tenmagadat, hogy az utókor tettedért magasztalni nem fog? az, mit másokért tevél, volt-e ten-károdra? Oh, ha nem, köszönd végzetednek erényednek, s meg ne vess senkit, ki nálad boldogtalanabb, de nem gonoszabb, s ki helyzetedben, mint te, az erény ösvényein járna, szeretne s áldozna, mert önössége csodáltatni akarna, mint a tiéd, s mert az anyagi kívánatok kielégítése után nemesebb éldeletek kellenek a szívnek. Szomorú megvallanunk, de igaz: az erény sokszor nem más, mint szerencsés véletlen.
Ismerd tenmagadat, így szóla a bölcs. Jaj annak, ki tanácsát követi; kínos egy tudomány az emberismeret, de ha benne annyira haladtunk is, hogy az egészet megvetni kezdők, egy vigasztalásunk hátra van: az, hogy enmagunk jobbak vagyunk. Az ember láthatja az alávalóságot, mellyel a sokaság minden új jövevényre, ki közötte feltűnik, elébb követ emel, s ha látja, hogy nálánál erősebb, tiszteletnek magyarázza lehajlását; az ember gyűlölve, sőt megvetve láthatja az erényt, lesujtva a sors nehéz csapásai alatt, mint a magas tölgyest ledönti a villám, míg az alávaló fű, mely körülötte hajlong, a meleg nyári esőben virul s tenyészik; az ember hosszú tapasztalások után meggyőződhetik, hogy miként minden emberosztályzatok ugyanazon szemrehányásokat teszik egymásnak, s miként a nemtelen gőggel vádolja a nemest, ki rá lenéz, s ez gőggel a nemtelent, ki helyzetével meg nem elégszik; miként a szegény szívtelennek nevezi a dúst, ki éldelve elfelejti, mennyien szenvednek, s ez szívtelennek a szegényt, ki jótéteményeiért háladatlan: úgy hibáik is egyenlők; s hogy az emberek között, tömegben véve, nincs is más különbség, mint hogy egynek több mentő okai vannak, mint a másiknak; az ember láthatja s tapasztalhatja mindezt, s míg magát a közönségnél jobbnak véli, boldog lehet. Mint az, ki magas bércen áll, így érez ő; amit maga körül lát, az emberi lak s kis mezeje parányinak s alávalónak látszik; de ő maga fentebb áll, s bármennyi szép csalódástól fosztja meg nagyobb látköre, fenségének érzete elég vigasztalás mindenért. De ha végre képzelt magas állásunkról lelépünk, ha erényünk önösségünkkel egyszer ellenkezésbe jött s legyőzetett s keblünkbe tekintve látjuk, hogy nem egyéb, mint tükrözete annak, mit másokon megveténk; ha észrevesszük, hogy a szív, mely egykor hangosan ajánlkozott minden áldozatra, mint a visszhang, annyival hallgatóbb lőn, mennyivel közelebb ére hozzá; ha magunkat ismerjük, akkor fájdalmunk orvosolhatatlan; akkor, ha végre látjuk, mi keveset bízhatunk önmagunkban, mondjuk elkeseredett szívvel: elátkozott, ki emberekben bízik!
Minden ember egyenlően önös, s ha nem volna a hit, mely a földi javakról lemondónak nagyobb javakat ígér, s ha nem volna hiúságunk, ez őrültsége az embernek, melyet végzete okosságának ellenőrül adott, talán rég szétoszlott volna a társaság. - - - De kinek hite nincs, ki szenvedések közt lelkének azon részét, mely egykor reményleni tudott, elvesztve a véghetlen égben mást nem talál egy nagy pusztánál, melynek ürességén csillagok ragyognak s fellegek szállongnak, de emberi szavunk visszhangot nem talál; ki az embereket inkább ismeri, mint hogy tőlök tiszteltetni vagy magasztaltatni szerencsének tartaná; kinek képzelete fel nem hevül, ha arra gondol, hogy századok vagy évezredek után gyermekektől csodáltatni, hiú íróktól magasztaltatni s pároktól példának használtatni fog, nem azért, amit tett, hanem azért, mit róla tart a jövő kor, hová a jelen az érdemet, melyet jutalmazni nem akar, utasítja, s mely ha szabadságról szól, a Gracchusokat, kik a népért véreztek, elfelejti, s csak Brutusról, a római patriciátus képviselőjéről szól; a jövő kor, mely a jelennél csak azért szebb, mert alávalóságát nem ismerjük s melynek gyermekei, mint mi a hajdankorra, tán bámulva néznek majd vissza ránk, e héroszokra, kiket én megvetek - az, kit hit jó tettekre nem buzdít, hírvágy áldozatokra nem lelkesít, hiúság jóra nem csal, s ki élvezve annyira elfáradott, hogy végre önösségének sem talál többé tárgyakat: mi marad annak hátra a világon? - - A sír, e sötét bölcsője boldogságunknak, hol a szív megpihen fárasztó útja után, hol remény fel nem veri csendünket, emlékezet el nem keseríti álmainkat: a sír! s ha más számodra nincs a világon, ha körültekintve más reményed nem marad annál, hogy szenvedéseid egyszer megszünendenek, miért kétkedel?
Körültekintek. Az égen vad vegyületben repülnek szétszaggatott fellegek, a téli vihar a bércek havában dúl, mintha a földről le akarná rántani sírtakaróját, hogy meztelen testén irtózva lássuk a rothadást, s a nagy fenyvesek feljajdulnak csapásai alatt. Szobámban néma minden, a kandalló lángjai elapadtak s csak itt-ott kóborol egyes szikra a hamuhalmokon, melyek meleget nem árasztanak többé. S künn e bércek s erdők mögött áll egy világ, télileg hallgató s elfagyott, melynek csillogó felszíne alatt ezer tavasz rothadása fekszik, mint itt, s melynek egyetlen szava a viharban megrázott tömegek jajkiáltása; s benn a kandalló előtt ül egy ember, ki keblében rég elfogyni érzé a lángokat, kinek hamuvá égett érzelmein legfeljebb azért tűnik fel itt-ott egy egyes szikra, hogy elpusztulásra intsen, nemhogy új meleget árasszon el - s ha az ember, ki a kandalló előtt ül, nem tűrheti többé kínjait; ha a külvilágra s önkeblébe tekintve érzi, hogy itt, mint ott, csak szenvedés vár reá, hogy sehol nyughelyet találnia nem lehet; a világban, mert az emberek, a magányban, mert önérzelmei nem engedik pihenni, vajjon vétkezik-e, ha köréből elkívánkozik, ha kinyitva ablakát s temetőt látva szemei előtt, mint én, s érezve, hogy azok, kik itt fekszenek, édesen pihennek, végre egy nagy ellentállhatlan kívánatot érez szívében s így szól: Nagy, ismeretlen hatalom, mely engem e földre tevél vétkem nélkül, mely e kebelre bánatot s keserveket halmozál, s vigasztalásait elvevéd, mely e szívet a világ iszapjában el hagyád merülni, míg végre vétkezni s önmagát megvetni tanulá, szolgád széttöri láncait. Halmozd fel fellegbástyáidat egeden s rettentsd, ki dörgéseidtől fél, áraszd el kínjaidat e föld fölött, hogy a messze pusztulás bizonyságot tegyen hatalmadról; vagy nézz le áldva szegény földünkre, áraszd el pazarolva adományaidat az emberek között, teremts virágokat minden ágon, hadd napodat melegebb sugárokban ragyogni, legyenek csillagaid fényesebbek, eged kékebb; míg végre maga a madársereg új, szebb dalt kezd a megújult világban, mit bánom én, e szív többet vesztett, mint hogy ígéretedtől valamit reménylenie lehetne. Én szabad vagyok.
Miért szorulsz, te szív, e gondolatnál? kezem, miért remegtél, midőn tőrömhöz nyúltál? hát annyi szenvedés még nem felejteté dajkám meséit, oly világosnak látszik-e még a föld, hogy a sír elejétől félnék? oly boldogító vala-e az éberség, hogy az álmot önként elűzzem magamtól? Balgatagság! s miért hát e kétkedés, miért forgatom bizonytalan ujjaim között tőrömet, e biztos kulcsot, mely, ha egy új, jobb lét kapuit nem zárja is fel előttem, legalább elzárja örökre azon helyet, melyen szenvedék; vagy a pillanatnyi szenvedéstől félek-e, mely szétszaggatott inaimat még egyszer átrezgi, midőn e vasat keblembe döföm; de a gályarab fél-e a kalapácsütésektől, melyekkel bilincsei lábáról leveretnek? s van-e szenvedés, ha tudjuk, hogy általa szabadok leszünk?
S mégis van e kebelben valami, mi halni nem akar, egy titkos erő vagy gyengeség, mely az élethez ragaszkodik, s miután a szív édes kötelékei szétszakadtak, ott marad, mint nehéz lánc.
Ha egy családapa hűnek gondolt neje karjai között, körülfogva gyermekektől, kikért élnie gyönyör s kötelesség, nehezen válik meg a világtól; ha utolsó szülöttje mosolygó ajkait látva, egy pillanatig elfelejti, mi örömtelen, nejének fájdalmainál, mi érzéketlen a világ, ám legyen; ha az, kinek egy barátja maradt, nehéz évek után egyenlően hív, ragaszkodó, midőn tőle végbúcsút véve kezét szorítja, keblében csak fájdalmat érez, csak arra gondol, hogy őt a halál e hív kéz szorításától megfosztja, s nem, mennyi nyomasztó gondjától fog szabadulni általa: nem csodálkozom; ha valaki nagy terveket alkotott s az életet félti, melyet hazájának vagy a tudományoknak, vagy egy gyermekség óta lelkében hordott mű kivitelének akarta szentelni: értem azt is; kinek egy kutyája van a világon, ki érte epedni fog; kiknek csak egy virága maradt, melyet nyílva szeretne látni: az ragaszkodjék az élethez, remegjen, imádkozzék, jól teszi. De én? Mit bírok én a világon? atyát, ki szeretni megszűnt, mióta tőlem többé semmit sem remél; társaságot, melyhez csak kínos emlékek kötnek; úgynevezett barátokat, kik e szívet s kiket e szív sohasem ismert; hazát, melyet nem szerethetek, s bár merre forduljak, sem egy eszmét, sem egy lényt, melyért lelkem még felhevülne. Múljék el tizennégy nap halálom után s atyám nyugodtan jár ismét fel s alá könyvtárában, a beszédek, melyeket öngyilkom talán okozott, elunattak; te orvosi naplódban sóhajtva feljegyezted tapasztalásaid között, hogy lelkibetegségek is vannak olyanok, melyeket az ember el nem bír; tizennégy nap s mindennek vége van, s nyugalmam nem bánt többé senkit, nem facsar egy könnyet; miért tűrök hát még?
Jaj az öngyilkosnak! így szól a világ; emléke elátkozott az emberek között, sírja fölött nem könnyezik senki, s az anya egy ájtatos fohásszal mondja ki nevét, hogy fiai ne legyenek, mint ő. S miért hát ennyi irtózat e tettért, miért e közkárhoztatás a szerencsétlen fölött, ki magának nyugalmat szerzett, de a nélkül, hogy egy embernek jogait sértené? Ki veszi rossz néven az állatnak, hogy terhe alatt lesüllyedve, a rárakott poggyászt nem vivé addig, meddig keményszívű ura akará; ki átkozza a koldust, hogy éhen halt; ki a sebész kése alatt vérző beteget, hogy fájdalmát el nem bírhatá? A szívnek is megvagyon mérlege, s ha nagyobb fájdalomterhet raksz rá, nem természetes-e, hogy ellensúlyát vesztve a földtől fölemeltetik? a szív is éhezik s az nem veszhetne el éhsége által? a léleknek is megvannak fájdalmai s azok nem enyhülhetnének soha? s miért nem? Mert egy előítélet áll előttem? mert az emberek Isten parancsának hirdetve öngyávaságuk parancsait, az öngyilkost pokollal fenyegetik; s én hallgassak erre? s én higgyek beszédeiknek, ha rólad, mindenható, ki engem e földre teremtél, azt mondják, azt merik mondani, hogy kínaimon gyönyörködöl s örökre büntetni fogsz, mert fájdalmaimat nem türhetém tovább. Oh az istentelenek! ha nem örömnek teremtetted világodat, vajjon keserű gúnnyal ily szépnek alkottad volna-e, vajjon ily bájló csodákkal környékezted volna hajnalodat, ha azt akarnád, hogy csak kínokra ébressze teremtményeidet? Oh nem! a fájdalmak, melyeket szenvedünk, minmagunkban fekszenek, azokban, kik most mint álszónokid lépnek elémbe. Évezredekig dolgozott e nem, hogy felépítve társaságát, kínzóeszközöket gyártson önmagának; évezredekig fáradt milliónyi elme, hogy e szép világodnak bús értelmet találjon, hogy kínzóvá tudja tenni a szerelmet, melyet boldogságunkra teremtél, csalóvá a barátságot, önszívünket gyűlölővé; évezredekig iparkodott büszkeségében, hogy e bájló természeted közepett, hol minden hinni kényszerít, kételkedni tanítson; s most, midőn annyi fájdalmakat teremte szép világodra, hogy e szív nem tűrheti többé; most, midőn lelkem lerázva porát, hozzád emelkedik, rémképet fest elémbe, hogy tovább hordjam láncaimat. Oh én nem ellened panaszkodom; e kör, melyből elkívánkozom, nem a te világod; ezt ők teremtették, kik parancsaidat mindig megveték, kik embereidet gyötrik, virágaid fölött csatatereket keresnek; s te elátkoznád szolgádat, mert az alávalók között tovább haladni nem akart s fájdalom-terhelt szívvel hozzád tére meg, kitől egyedül vára enyhet; - oh ha csakugyan szenvedni küldél e földre, nézd terhemet, mellyel elődbe jövök, s mondd, nem eleget hoztam-e rövid utamról?
De ha Istenedben bízol, - szól ismét a világ - miért nem várod a pillanatot, hol magához hív? hogyan mersz lepihenni, minekelőtte napod leáldozott s napszámodat bevégezted? Ím, Isten nem vevé el a keserű kelyhet önfia elől s te el merted azt taszítani ajkaidtól? - De hát azok, kiket az utókor csodál, s kiket ti emberek például állíttok gyermekeitek elébe, mit tettek ők? Regulus, ki halni ment, hogy szavát meg ne szegje; Sokrates, ki inkább kiivá a méreg poharát, minthogy az igazságot eltagadja; annyian, kik egy képzetért, egy előítéletért haltak; hőseitek s mártírjaitok várták-e e pillanatot, vagy vétkesek-e, mert belső szózatjokat követve, e test bilincseit idő előtt elveték magoktól? S én vétkezném, mert e belső szózatot meghallgatom, mert szívem intéseit követem; mert teszem, mit tennem kell; mert te teremtéd lelkembe gondolatát? Oh nem, te jó s kegyes vagy, s mikor e szívet alkotád s annyi keserveket halmozál rá, jól tudtad, hogy tovább elbírni nem fogom.
El valék határozva.
Egyszerre ajtómon át ének hangozék be szobámba. A szerzetesek éji ájtatosságukra gyűltek össze s a De profundis nyugodt, fájdalomteli hangjai tölték el a hallgató kolostort. Soha ez ének szívemre nem hatott így. Kezemben tartottam tőrömet, szívemhez irányozám, de határozatom ingadozni kezdett, szívemben anyám képe támada fel: ő, kinek sírjánál e hangokat először hallám; eszembe jutott szerelme, szent türedelmessége, mellyel annyi szenvedéseket elbírt; eszembe jutott imája, melyre tanított, s az áldás, melyet haldokló ajkai fölöttem elmondtak, fölöttem, az öngyilkos fölött - és borzadni kezdék önmagamtól.
A mélységből kiáltok hozzád, Uram! - így hangozék a dal - Uram, hallgasd meg szavamat.
Hallgasd meg, Istenem, e szenvedő szív kínos sóhajtásait; nézz le kegyesen szolgádra, ki hozzád emelve kezét, könnyezve mutatja bilincseit s felsóhajt: vedd el uram, én nem bírom többé.
Ha csak vétkeimre nézesz, - hangozék tovább - Uram, Uram! ki áll meg előtted? De nálad kegyesség van.
Oh légy irgalmas irántam is, Istenem! Csak szenvedéseimet nézd s légy irgalmas irántam; mert nálad kegyesség van, s midőn e szívet ily gyengének teremtéd, nem akartad, hogy ennyit szenvedjen. Kit egykor szerettem, azt a szív lángolón gyűlölni tanulta, mint csak az gyűlölhet, kinek szíve szerelemben nőtt oly naggyá - nem vala-e ez elég! Ki egykor barátom vala, azt tőrömül rendeléd, hogy keblemben hordva évekig, fényes vasában, mint tükörben, önképemet látva, végre általa kapjam halálos sebemet. Nem vala-e elég ez? S e szív önmaga, a szív, mely egykor oly tiszta lángokban ragyogott, melyben szent parancsaid hangoztak, e szív maga nem tartá meg ígéretét: mit kívánsz még tőlem, Istenem!
Lelkem remélt az Úrban, hangozék az ének, virradattól estig remélt Izráel az Úrban.
Oh én reméltem, éltem korányától alkonyáig, reméltem benned, Istenem! de erőm elfogyott. Oh légy irgalmas irántam! Lám, mikoron Loth neje visszanézett s az égő városokat látá, te oszloppá változtatád, mert hisz kegyes vagy, Uram s nem akartad, hogy ki ily szörnyeket látott, tovább éljen! s lám, én is visszanézek s mögöttem is pusztulás terjed, én is szétrontva látom mindenemet. Oh Istenem, Istenem! hogy menjek én tovább?
Földre borultam fájdalmamban s imádkozám a halálért, mint soha ember életért nem könyörgött; szívem feszült vágyában, mintha szét akarna repedni.
Ő maga meg fogja menteni Izráelt! - hangozék a dal végszavaiban, s anyám képe áldva emelkedett lelkem előtt.
Te magad meg fogod menteni e szívet bánatjától - rebegék végerővel, oh, Istenem, vedd el előlem a keserű poharat.
Másnap magamon kívül találtak szobámban.
XXVII.
Két hete, hogy e naplót betegségem miatt nem folytatám; oly közel az öngyilkossághoz még nem álltam soha, mint mikor utolsó lapjait írám. Elragadva gondolataim fergetege által, elfelejtve jelent s jövőt, mintegy elszédült állék ott, ki borzad a mélységtől, mely előtte tátong, s mégis ellenállhatatlan erővel lehúzva, érzi vesztét s mégsem emelheti szemeit a borzasztó látmánytól fel az éghez, melynek tiszta kékén szegény feje visszanyerhetné nyugalmát, veszendő, ha egy hív kéz nem tartja vissza a már süllyedőt. Oh vannak őrző angyalok; anyám sokszor beszéle felőlök, s én újra hiszem most, mióta az ő áldott emléke kétségbeeséstől őrze meg. Az éppen legszebb tulajdona szeretetünknek, hogy boldogító ereje a síron túl hat; s miként a fa alatt, mely virult s gyümölcsözött, miután kivágatott is, egy új csemetének magva maradt: úgy a szívben, mely a szeretet árnyékában fejlődött, kedvesének veszte után is marad valami, mi újra kivirít s azt pusztán nem hagyja. Minden eltűnik e világon; a hullám, mely vesztével fenyegeti a szegény hajóst, s a nyájas fuvalom, mely part felé lengeti sajkáját, egyformán felejtve tűnnek el: csak a szerelem nyoma nem veszhet el; s miként, míg a lenyugodott nap végsugáraiban pirul a láthatáron, a föld, habár fény nélkül, még el nem sötétedik: úgy létünk nem homályosul el egészen, míg egy kedves lénynek emléke deríti látkörünket, s ha nem tudjuk is, merre visz az út, melyen haladunk, legalább arra emlékeztet, honnan indultunk ki, s nem engedi, hogy egészen eltévedjünk.
Most ragyogva áll a nap bérceink fölött, a fenyvesek zúgása megszűnt a viharral s a vidék egy téli nap hideg pompájában terül el ablakom előtt; így nyugszik szívem nehéz viharai után, és sok téli nap hideg terhe alatt eltemetett virágozással, de mégis édesdeden. Légy áldva, sorsom, ezért is, s te anyámnak szent szelleme, ki mentőként közelgél gyermekedhez legnehezebb pillanataiban, lebegd körül szent emlékeiddel mindig, hogy a szív, mely remélni megszűnt, a multban találja vigasztalását. S mint egykor boldogabb napokban te ringatád álmába gyermekedet: úgy képed álljon előtte, midőn majd szemeit hosszú végpihenésre zárja be. Mert ha csakugyan van álom az élet után, szép leend az, ha te valál véggondolatja az elszunnyadónak.
XXVIII.
Nem születtem történetírónak, legalább nem önéletem leírására. Legyen, hogy emlékeim még újabbak, semhogy rólok részrehajlatlanul írhatnék; legyen, hogy miután, mint tükörüveg, úgy az ember is csak akkor reflektálhat tisztán, ha semmi sugár többé rajta át nem hat, és hogy e szív még ifjabb, minthogy erre alkalmatos volna: elég az, én érzem, tudom ezt, s csak mert kívántad s mert feltevém magamban, folytatom elbeszélésemet, bármi nehezen essék. Az emberi élet tenger, melyben az, ki egy utat folytat, talán végre partot talál, de az, ki irányát változtatja, a véghetlen rónán mindig eltéved; ezentúl állhatatos leszek, s a mennyire lehet, többé félbe nem szakasztom elbeszélésemet. Ha néha a beszélő sóhajtozva megáll, ha néha könnyei váltják fel történetét: gondold, az utas is akkor érzi leginkább fáradtságát, mikor leült pihenni, s hogy a szívnek, mint a földnek mélyébe nem vájhatunk a nélkül, hogy forrásra akadnánk; s szánd meg barátodat.
Vannak, kik azt hiszik, hogy szeretők vagy barátok között nincs édesebb, mint rövid viszálykodások után a megbékülés. Csalatkoznak. Mint nyári vészek után, bármi rövidek legyenek s bármi tisztán ragyogjon a nap, ha elvonultak, a levegő mindig kihűl: úgy mindig hidegség marad viszálykodásainkból, s ha nem is más, legalább az, ki magát hibásnak érzi, el nem szokta felejteni a pillanat keserűségét. Hasztalan tagadja szívünk, hasztalan ragaszkodunk lelkünk minden erejével barátunkhoz ismét, inkább iparkodunk felejteni, mint hogy valóban felejthetnénk, s barátságunk, megszakadva egyenlő folyásában, olyan, mint a patak, mely, ha a zuhanáson átment, sima tükörré egyesül ismét, de nem választhatja ki iszapját, melyet estében fölvett.
Így vala Armand s közöttem; kezet szorítánk egymással, örültünk, ha összetalálkoztunk, szóval látszólag még talán inkább barátok valánk, mint elébb, mert mindenikünk érezé, hogy a másiknak elégtétellel tartozik; de mit használt? a régi egyetértés mégis megszakadt s viszonyunk csak egy új bizonyítvány vala arra, hogy jó céllal talán éppen annyiszor hazudunk s tettetjük magunkat, mint rossz szándékból. Egyébiránt Armand jelleme úgy megváltozott, ő oly egészen más lett, mint akit egykor barátomnak választék, hogy viszonyunk semmi esetre sem lehetett tartós.
Lakást véve magamnak, hosszú kérés után végre egy szoba elfogadására bírám őt, s így alkalmam vala naponkint észrevenni a változásokat, melyeken át az egykor oly tiszta lélek mindig mélyebb- s mélyebbre szállt. Oh Armand, az az Armand, kit én szerettem, kinek lelke, lemondva önös éldeletekről, az emberi nemért lángola; ki mint a fa, melynek tövére mennykő csapott le, mely virulás helyett lángokkal borítja ágait, szomorúan, de ragyogva emelkedék képzetem előtt; ő, ki büszkébb vala, mint hogy hiú lehetne, s kiben bíztam, mint sziklában, mely annyival erősebb támaszt ad, mennyivel keményebbnek látszik: mi máskép álla most előttem! Az ifjú erő megtörve, a szent gyűlölség nyomorult irígységgé, a nagy törekvés önös iparkodássá alázva; s mindez kevés hónapok alatt, mindez azon egy szomorú tapasztalás által: hogy a nép nem az, minek gondolá. Oh, nem hiszi senki, mennyire süllyedhetünk, ha egyetlen reményünk megcsalt!
A marquise s Dufey által az akkor igen fényes chaussé d'Antin társaságába bevezetve, Armand napjai szüntelen szórakozások közt folytak. - Meg kell ismerkednem, szóla sokszor hozzám, ha fáradtan vagy egy más szalonból hazatért - meg kell ismerkednem, bármily kellemetlen legyen is ez életmód, mert csak így remélhetek befolyást; a nép által nem lehet a porból fölemelkednem, pártfogókat kell hát keresnem, s ha érdemek által nem lehet hibákat szinlelnem, hogy hatáskört nyerjek; de hatáskört kell nyernem, nem élhetek nélküle. S nap folyt nap után, s hét hétre, s élte mindig elszóródottabb, szíve mindig búsabb lőn.
Voltak pillanatok, hol egész valójában egy le nem írható bánat mutatkozék; hallgatva ült ilyenkor mellettem, mély gondolatokban bámulva ki ablakomon s ha megszólítám, reám nézett; néha egy nehéz cseppet láték remegni sötét szemében. Bár titkolá érzetét, s felébresztve ábrándjaiból, tegnapi mulatságairól kezde beszélni, a víg szavak nem rejtheték el a mély meghatást, mely hangját remegteté, s ha néha társasági köre nevetségeiről szólva ajkain mosolygás lejte át, maga e mosoly meghazudtolá az örömöt, melyet színlele; s mint a kőszobor mindinkább elhalványul, ha rajta napsugár borul el: így ő is szomorúbbnak látszék ilyenkor.
- Te nem vagy megelégedve - szólék egyszer, nem nézhetve többé néma szomorúságát s nem tűrhetve ez állhatatos hallgatást, mellyel érzetét előttem, leghívebb barátja előtt, titkolni igyekezék.
- Megelégedve? - szóla bús tekintetet vetve reám - s ki az, ki sorsával megelégednék? A megelégedés egyike azon szavaknak, melyek gyermekek s hígvelejűek számára állnak szókönyveinkben s melyek haszontalanokká válnak, mihelyt az életben egy keveset körültekinténk. Gyermekálom a boldogság, s ha eltűnt, e földön nincs semmi, mi ezt elfelejtetné vagy életünknek annyi éldeletet nyujtana, hogy visszatekintve reményeinkre, megelégedhetnénk; szerencsés az, kinek természete keservek elhordására erősebb keblet ada, s én talán ezek közé tartozom.
- Szomorú egy nézet ez, - szólék meghatva szavai által - elég göröngyösek s nehezek az élet útjai, miként fogsz haladhatni, ha még e meggyőződés nehéz terhét is szíveden hordod?
- Miként fogok haladni? - szakaszta félbe bús mosollyal - mint te, barátom, mint százan s ezeren, mint mindazok, kiknek szívük más örömökért dobogott, mint miket e földön föltalálhatni. Vagy te boldog vagy-e hát? te, ki egész boldogságodat egy lénybe helyezéd; kinek megelégedésére több nem kell, mint hogy egy szív legyen igaz; vajjon nem látod vagy nem félsz-e magadat csalatva látni ebben is? s a többiek, kik más, nagyobb célokat kerestek éltök pályadíjául, nem csalódtak-e ők is, s nem áll-e minden élet végén, a sír mellett, azon meggyőződés, hogy boldogok nem valánk? - Végre egy vigasztalása marad a szerencsétlennek mindig, azon meggyőződés, hogy nemének közös sorsát hordozza.
- S nem volna semmi más, mi szívedet bántaná? - szólék. - Oh ne tagadd, ismerlek gyermekséged óta, s többször keseregve, mint vígan; de jelen bánatod nem az, mely lelkedet akkor elnyomá, s melyet most is színlelni akarnál előttem. Téged egy nagy, új gond súlya nyom, s miért rejtegeted előttem? Szíveink oly távol állanának-e már egymástól, hogy nem lehetne osztozkodniok érzeményeikben?
Meghatva néze rám, s kezemet szorítva, hallgatott egy ideig. - Hagyjuk ezt, barátom, - szóla végre - ismerem nemes lelkedet, szeretlek, mint mindig; de vannak fájdalmak s gondok, melyeket éppen barátjaink előtt nem lehet kitárnunk, s engedd meg, ha hallgatok.
Mit előbb csak gyaníték, most szavaiból világos lőn, hogy szívét új gond terheli, s képzelheted, miként kérém, hogy közölje velem bánatát. Azon korban valék, hol a szív még semmit inkább nem kíván, mint alkalmat, hogy áldozhasson; s hol érezve, hogy mindent tenni kész, mindenhatónak hiszi magát. Armand meghatottnak látszék, de hallgatott. - Hasztalan, barátom, - szóla remegő hangon - szereteted örömkönnyeket facsarhat szemeimből, de azon bánatot, mely e szívet tölti, nem orvosolhatja. Nem az élet nagy bajai, nem azon tőrszúrások, melyekre a szív egy órában elvérzik, nyomják le legmélyebbre lelkünket; nem az fáj leginkább, ha földi utunk végre annyi sírokon vezet át, hogy alig haladhatunk. Nagy fájdalmaknak könnyeket adott a végzet s erőt ellentállásra vagy gyengeséget, hogy mikor kínunk nagyobbra nőtt, mint tűrhetnők, megszakadjon a szív. Oh de azon kis bajoknak, azon számtalan tűszúrásoknak, melyekkel a társaság lelkünket bántja, azon kis veszteségeknek, melyeknek még emléke sem marad s melyek által éltünk örömeit garasonkint vesztjük el, a nélkül, hogy csak valaki által szánatnánk, ezeknek nincs, aki ellentállna, s bármi szilárd lelket ada az ég, bármi keménynek acélozá a sors szíveinket, e szakadatlanul hulló vízcseppek a követ, melyről a golyó visszapattanna, kivájják végre.
- S nem emlékezel-e gyermekkorunkra? - szólék kezét fogva kezembe - hol oly kis gond nem vala, melyet nem közlénk egymással s melyre vigasztalást nem találtunk volna barátságunkban; hol éltünk közös birtoka vala szíveinknek, melynek bajait együtt hordók, s hol még keserveink is édes emlékeket hagyának magok után, mert a barátra intének, kiben vigasztalást találtunk.
- Oh miért emlékeztetsz erre! - szóla fájdalmasan Armand. - Hozz fel mindent, mi e szívet keservvel töltheti, halmozz szemrehányásokra szemrehányásokat, csak ily emlékeket ne ébressz fel lelkemben; szívem nem bírja el szépségüket. Oh boldog kor, hol még barátot találunk, mert mi is még barátok lehetünk; hol a szív, az élet tengerén még fennúszva, mindenhez ragaszkodik, hogy fennmaradhasson; hol egész valónk még könnyekből áll s mégis, mint a korány-fellegek, napsugárokkal van eltelve; hol szívünk még ép, mint az Isten alkotá, s hol, mint a művész kezéből jött óránál első napokban, felhúzás s igazításra még szükség nincsen, hogy jól mutasson. Oh bájló kor! ki hozhat vissza csak egy napot is boldog éveidből? Idővel a szív legbüszkébb álmai talán megvalósulnak, csak az, hogy egykor ily bájlón álmodhatánk, csak az, hogy a szív, mely, miután vele annyi tárgyat megragadtunk, üresen áll, egykor oly kevéssel eltelve boldog lehetett, ez tetszik álomnak, hihetetlen álomnak. Oh ne szólj akkori keserveinkről. Mik egy gyermek keservei? Könnyei, mint a harmat a még nyíltalan bimbókon, peregnek el szívén, s ha azt a föld felé hajolva látjuk, teljessége, nem keservei nyomák le. Mik valának keserveim, mikor még veled oszthatám terhemet, s megértve általad mindig, hív kebleden kisírhatám keservemet s vigasztalást találtam?
- S miért ne oszthatnád meg keservedet most velem? - szólék szomorúan.
- Most, - szóla keserűen mosolyogva - most az idők változtak; akkor gyermekek valánk, magánosan állva mindketten, egy nevelőintézet szigorú rendszabályai alatt egyenlőn hordva egyenlő láncainkat; elnyomatva ugyanazoktól, gyűlölve ugyanazokat, kis körünknek határai között egyenlők valánk. Ha kertünkben egy virág nyiladozott s te elhívtál s megmutatád, én veled örülheték: a virág oly kevéssé vala a tiéd, mint az enyém; ha szívemet nevelőinknek érdemetlen megbántásai keservvel tölték, megmondhatám, mert hisz téged is ért már ily bánat, s jól tudtam, hogy egy pár nap s talán egy pár óra mulva viszont én lehetek vigasztalóddá. De most, barátom, a gyermekek felnőttek, az egyenlőség álma eltűnt, s ha közleném is keserveimet, te nem érthetnél többé. Vagy mit mondanál, ha kérdésedre azt felelném, hogy e szívnek az fáj, hogy szegény vagyok, hogy ruhám ócska, hogy gyalog vagyok kénytelen járni s hogy minden lépésnél valamely kocsi mocskot freccsent ruhámra; fáj, hogy nevem ismeretlen, míg a tietek büszke címmel hangozik fülembe; fáj, hogy utolsó vagyok köztetek s hogy hazudnom kell, s színlelnem, mert ha valaki helyzetemet sejdítené, e fényes termekben nem volna egy, ki meg nem vetne. Mit mondanál, ha azt felelném, hogy szívem az irígység kínjait tűri? Megvetnél, s legfeljebb azt mondanád, hogy a vagyon nem boldogít. Elhiszem, e földön boldogságot nem találni. Nap a boldogság, mely örök távolban ragyog fölöttünk, s mi e földet világgal tölti s melegével kevés virágait kifejti, csak a remény, e messze fény áldott sugárzata. De ha a sas nem emelkedhetik is a naphoz, csodálatos-e, ha a féreg, mely földön csúszik, irígykedve néz fel az ég szárnyasára, ha ez csak azért volna is, mert amaz a földet maga alatt láthatja s félnie nem kell, hogy lábbal fog tapodtatni; s csodálatos-e, ha a szegény irígykedve néz fel hozzátok, kik, habár nem boldogok, nálánál mégis annyival magasabban álltok? De nem szép-e a világ s nem nyujt-e néha éldeletet élete a szegénynek is: így szóltok ti, ha sardanapali ünnepeitek után néha a természethez, mint egy új mulatóhoz, fordultok, s a zöld vetéseken gyönyörrel végigtekintve elfelejtitek, mennyi könny s nehéz izzadás közt nőttek fel a kalászok. A hernyó megfelel hideg okoskodásotoknak: mikor a mező legédesebben illatozik körülötte, s e föld legbájlóbb, befonja magát s szorgalmasan szövi sírját önmaga; mint lepke akar feltámadni egykor, mit gondol e föld bájaival ő, ki benne csak csúszhatik? S ha tűrni nem akarom, minek maga a hernyó ellentáll; ha lazzaroniként nem tudok örülni a napnak, mely fényes sugárival csak nyomorúságomat tünteti elémbe; ha a hold, mely egy nagy tallérként ragyog egünkön, mintha a jó Isten a szegény embereknek nehéz napi fáradságokért általa bérét fizetné, e lelket nyugalomba nem szenderíti; ha élni akarok én is, ha érzékeim éldeletet, erőm hatalmat kíván, vajjon neked, a gazdagnak, ki e kínokat nem érezéd s nem érezheted, rokonérzet fogja-e tölteni kebledet? Vagy ha úgy volna is, hihetem-e, hogy vigasztalni fogsz? Oh ne hidd, hogy a szegénynek nincs vigasztalása e földön; kínjai nem oly költőiek, hogy velük jól nevelt embereknek sokáig foglalatoskodni lehetne: a rossz szagú mocskos rongyok undorodást gerjesztenek bennetek, s elfordulva vetitek oda alamizsnátokat, hogy a halvány arcok szemrehányásként ne álljanak köztetek s az öröm között. De vannak a szegénységnek oly fájdalmai, melyeket pénzetek nem orvosolhat, vannak köztetek s az éhenhaló között fokok, melyeken állni talán éppen oly kínos, mint éhezni, s melyeknek sebei inkább fájnak, mert eltakarva a vérző helyet, hallgatni kell.
- Hála az égnek! - szólék közbe - ha szívedet más nem terheli, ezen könnyen segíthetünk; ismered helyzetemet.
- És - szakaszta félbe keserűen Armand - koldulhatok, nemde; te nyitva tartod erszényedet, s én veszek szükségem szerint, s minden jól van. - De hát azt gondolod, hogy én azt tehetem? gondolod, hogyha tenném, s te, mint hiszem, nemeslelkűen el is felejtenéd jótettedet, szívemben nem fájna szüntelen azon gyalázó érzemény, hogy koldus vagyok, alávaló szolga, ki gyalázatból él s kinek más erénye többé nem lehet, mint azon hűség, mellyel kutyaként jótevőjéhez ragaszkodik? Nem, - szóla rövid hallgatás után, - ne gondolj így felőlem; barátságod többet ér, mint hogy a jogot, melyet szívedhez formálhatok, pénzen eladnám; s ha talán jobb napok jövendenek s a célt, melyért küzködöm, elérem, legfőbb öröme e szívnek az leend, hogy mindenét magának köszönheti. - Felkelt, kezemet szorítá s elment.
Ez egész beszélgetést azért írám le, mert általa Armand jellemét, s vele azoknak, mik későbben történtek, okait könnyebben értheted. Egy szomorú kép ez századunk mindennapi történeteiből, de mennyivel közönségesebb, annyival szükségesb, hogy egészen ismertessék; hogy látva a tiszta kútfőt, melyből a folyam eredett, s miként s mennyit kelle süllyednie, csakhogy haladhasson, ne egészen neki, hanem inkább szerencsétlen helyzetének tulajdonítsd későbbi elmocskulását.
Az emberek szerencsétlensége nem annyira a világban s körülményeikben fekszik, mint inkább azon természeti ösztönben, mely szerint mindenki, megvetve önkörét, azon túl kívánkozik, s mintegy önmagát ítéli tantalusi kínra. Nincs kör, melyben lelkünk legszebb tulajdonainak foglalatosságot nem találnánk, s a legfőbb erények, melyeket a história dicsőít, egy házi kör boldogítására használtathatnak; ki ezt tisztán átlátja s teszi, az boldog lehet. A szerencsétlenség nem más, mint azon különbség, mely kívánataink és a való között van, s ha korunkban több szerencsétlen embert látunk, mint talán valaha, mióta a világ áll, oka bizonyára leginkább az, mert ezen különbség soha nagyobb nem volt, mint éppen most. A középkor szigorú rendszabályaival szűkebb kört szabott az egyes reményeknek; a szolga tudá, hogy személye urának lekötött, s hogy élete a falu tornya létkörében folyand el; a polgár józanon nem vágyódhaték a jólét egy bizonyos fokán vagy egy városi méltóságon túl; s ha valakit magas remények nyugodni nem hagyának, e szerencsétlen elégedetlenség legfeljebb csak a nemeseket, s így azon kis osztályt éré, mely az egész fölött állva, korlátlan szabadságában mindent remélhetett, s a középkori nyugvó emberiségnek mintegy élesztőül szolgált. De mi máskép állnak a dolgok most, főkép itt Franciaországban! Minden francia szabad és egyenlő, így szól a törvény; s ki akarná hinni, főkép ifjú korában, hogy ez, minek kivívásáért majdnem félszázadig vérzett nemzete, puszta szónál nem egyéb? ki akarna korlátokat szabni kívánatainak s reményeinek, melyeket a törvény nem szabott elébe? Az ifjú francia telve magas vágyakkal lép az életbe, s mint Napoleon alatt a közkatona tarisznyájában vélé hordani parancsnokpálcáját: így ő iskolakönyvei között már miniszteri tárcájáról álmodik. De mi ennek következése? Mihelyt az életbe lép, hidegen áll elébe a valóság, nem haladhat egy lépést a nélkül, hogy reményei kisebb- s kisebbre ne sorvadnának, míg végre, mint a bércek, melyektől távozunk, eltűnnek, s az élet véghetlen rónává simul. Az ember nem teremthet Istenként; nála, ha kimondaná is teremtő szavát, csak lassanként áll össze új világa, s mi, kik félszázad előtt már világosságot hirdeténk, félhomályban járunk még most is; s habár oszlani kezd a középkori káosz, messze vagyunk azon rendtől, melyen virulás terülhetne el. Mi csoda hát, ha ifjaink meg nem elégszenek, ha fényes álmakban nevelve, a valót eltűrni nem tudják, s küzködve sorsukkal s eltévedve útjaikról, végre elkeseredésökben minden jó- és nemesről lemondanak, mert az egyet, mit legjobb- s legnemesebbnek tartanak, el nem érheték; mi csoda, ha azok, kik születésük óta szabadságról álmodoztak s a nagy forradalom emlékeivel táplálák lelköket, végre az emberiségtől csalattatva, önfelemelkedésökről kezdenek álmodozni. A szabadság s uralkodás eszméi közel állnak egymáshoz, s ha majdnem minden forradalom romjain zsarnokot látunk emelkedni, ok az: hogy miután a nép izgalmaiban elfáradott, mindig maradnak egyesek, kik vágyaikat megtarták. Uralkodás nem egyéb, mint a szabadságnak azon legnagyobb foka, melyen nemcsak önerőnkkel élhetünk, hanem másokét is magunkévá tehetjük, s Caesarhoz nem áll közelebb senki, mint Brutus, ki őt legyilkolá.
De ha korunk azáltal, hogy kívánatokat gerjeszt, melyeket ki nem elégíthet, számtalant tett szerencsétlenné; s ha azáltal, hogy a remények országában a lehetőségek körét annyira kiterjeszti, nagy fájdalmakat okoza: ennél az egészre nézve még károsabb az, hogy lemondva vallásáról, a lehetőségek sorát az erkölcsi világban éppen úgy kiterjeszté, s kiknek nagy vágyakat ada, azokat minden féktől felszabadítá, melyet erkölcsiség s nemesebb elvek rájok vethetnének. Minden tettnek mérlege a siker; korunk mindent csodál, mi nagyszerű; a tízszer hitszegő herceg előtt hódolva meghajtja magát, a vér embereit dícséri, a nagy imperátort egekig magasztalja, mintha az, ha valaki nagy emléket hagyott maga után, nem lehetne gyalázat éppen úgy, mint dicsőség; miként némely ázsiai népnél minden átmenő egy követ vet a hitszegő sírjára, hogy szégyenoszlopa évről-évre nagyobb legyen. Oly korban, hol mindent reményleni s reményeink elnyerésére mindent tenni szabad, nagy erény kell arra, hogy erős szenvedélyű emberek el ne romoljanak. S most, ha Armand tetteit élete történetével összehasonlítom, bár senki nálánál inkább nem sérté szívemet, nincs senki, kinek nálánál inkább megbocsájtok.
XXIX.
Oh első szerelmem emlékei! hova tűntetek el? Mint kinek lelkén egy hosszú álom vonula át, felébredve érzi, hogy szíve örömben dobogott, s látja párnáján könnyeinek nedves nyomát, de elő nem idézheti az egyes képeket, melyek örülni s kesergni készték: így érzem én, hogy boldog valék s keseregtem, de miként s mi által, ki számolhatná fel azt? Mikor a nap egünkön áll, világosság tölti el láthatárunkat, a virágtelt mező ragyogó színekben terül előttünk, a lomb között csillogó sugárok reszketnek, s amerre szemünk néz, csak virágzást lát maga körül: vagy ha a vándort néha homályos erdőn vezetik is át útjai, s ha látja, hogy e ragyogónak látszó világon mégis minden fának, sőt minden illatozó virágnak megvagyon árnyéka; ha látja, hogy a legkisebb felleg, mely egén átvonul, homályos nyomot hagy a mezőn: maga e homály inkább feltünteti az egésznek szépségét s csak mintegy azért látszik adatva, hogy szemei a fénytől, feje a forrón lesütő napsugároktól megpihenhessenek. S ilyen az ifjú élete, szép s boldogító, hol a szerelem látkörét napként áthatá, s szép s boldogító ismét, hol sötét árnyékokat vetett útjaira; de ki írhatná le egyes szépségeit? ragyogott az s eltűnt; s ha későbbi sötét egünkön azon táj, hol lealkonyodott, világosabbnak látszik, s ha mindenfelől cseppek állanak a mezőn: szívünk érzi, hogy nem egészen álmodánk, s hogy az, mi egykor lelkünket mint egy nagy áldás tölté el, egészen mégsem tűnhetett el az idő rontó befolyása alatt; miként a templomokban, miután az isteni szolgálat elhallgatott, a tömjénfüst áldásként soká fennlebeg boltjai alatt.
Nem foglak untatni szerelmem egyes kis történeteinek leírásával. Bármi szép legyen a rózsa, széttépett egyes leveleiből nem sejdítheti senki szépségét; s ha az egyes levél sem veszté el egészen illatát, csak az örülhet neki, ki a virágot ismerve e gyenge illat által szebb napokra emlékeztetik. Neked elég legyen mondanom, hogy Juliát napról-napra inkább szerettem. Mióta a marquisehoz este nem menénk, s Dufeyt csak ritkán s soha Juliámmal együtt nem látám, kételyeim mindinkább eltűntek. Szenvedélyesebben szerettem, hogy sem elhihettem volna, miként ez érzeményt ily ügyesen titkolni lehessen; s midőn többször Dufeyre hozván a beszédet, Juliát nyugodt egykedvűségben látám, midőn sem dícsérete, sem az ócsárlások, melyekkel néha atyja felőle szólt, arcait lángokba nem boríták: meg valék győződve, hogy csalatkoztam s mindig bájlóbb reményeknek engedém át lelkemet.
A Faubourgban, a júliusi forradalom után, minden társas örömök megszűntek, s az egyes családok, mintha királyuk iránt, kinek vesztét leginkább ők okozták, legalább keseregve akarnák leróni tartozásukat, kizárólag házi körükre szorítkoztak. Így én is boldog nyugalomban élvezhetém szerelmem csalódásait, annyival boldogabb, mert köröm mindazt összefogá, mit szereték. Egy idő óta tudniillik Armand is e körhöz tartozott. Julia atyja, emlékeit írván s e munkához segédet keresvén, ajánlatomra titoknokának fogadá, s így barátomat is, habár nem fényes, legalább oly helyzetben láthatám, melyen pénzbeli szükségletektől menten, s naponkint egy pár órán kívül függetlenül, nyugodtan várhatá Dufey fényes ígéreteinek teljesülését. - Nem képzelheted, mi boldog valék.
Nincs ember a világon, ki a nyugodt családélet gyönyöreit jobban tudná élvezni, mint én. Talán, mert gyermekségemben anyám nyájas befolyása szívemet jókor előkészíté ez élvezethez; talán, mert nyolcadik évemtől az atyai háztól távol, ez örömöket alig, vagy legfellebb pillanatokra ízlelhetém csak; elég az, hogy legforróbb óhajtásom mindig egy nyugodt házi kör vala, s hogy visszaemlékezve a múltra, szebb emléket nem találok azon napoknál, melyeket a zajos Párizs közepett Julia s atyja nyugodt körében tölték.
A reggeleket közönségesen könyveim közt vagy a Louvre galériájában töltém; az öreg Armanddal dolgozott; Julia Valmontnénál vagy más barátnéjánál mulatott, hova őt követnem megengedve csak ritkán vala. De mihelyt este lett s az első lámpák meggyujtattak, az ódonszerű terembe sieték, s nem örülhet gyermek karácsony estéjén inkább a gyertyáknak, melyek ajándékait körülragyogják, mint én a kivilágított ablakoknak, valahányszor kocsim a házhoz közelíte. Ott ültünk boldog nyugalomban a tág kandalló körül, s míg künn a nagy Párizs zajgott, míg az öröm vagy kenyér után fáradó sokaság küzködött, míg messzünnen áthangzó dobhangok néha új forradalommal fenyegeték a palotát: itt egy boldog család pihene házi tüzénél, s mint télben annyival édesbnek tetszik tűzhelyünk, mennyivel vadabb viharok ingatják ablakainkat; mint pusztának közepette zöldebbnek látszik az oázis a homok után: úgy e kör e zajgó város közepett csak melegebbnek, bájlóbbnak látszék szíveinknek is. Néha, ha egy vagy más régi ismerőse látogatá meg az öreg háziurat, s a mult jobb időiről szóltak egymással, a nép háládatlanságáról, s miként tűnik nap-nap után, a nélkül, hogy a fejér lobogó fenn lebegne Notredame tornyain, homloka komoly redőkbe vonult, s Armand, ki a hosszú reménylésben fáradni kezde, néha keserű panaszokra fakadott; de körünk behatásai erősebbek, mint a világé, s ki házánál boldog, azt országos gondjai sokára el nem szomoríthatják; így öregünk ismét jókedvű lőn s Armand maga is; csak Juliám egy szavára vala szükség s minden kebel reménytelien emelkedék. - Te boldog vagy, - szóla ilyenkor Armand hozzám - kit nagyravágyás kiskörű szerencséjéből ki nem ragad, ki csak mint ember akar élni az emberek között, s szabad lehet, mert parancsolni nem akar: az már magában szerencsés, ha angyala nem volna is, mint neked, ki e földet jelenlétével paradicsommá varázsolja; de boldog leszek végre én is, ha nem is annyira, mint te, legalább módom szerint. Hajlongani kell az ívnek, hogy erőt nyerjen, s így kell hajlongnom nekem is: de mennyivel nehezebben hajlik, annyival erősebben sújt egykor; s e remény feltartja lelkemet. Hazámnak, az emberiségnek áldozni napjaimat, ez vala gyermekkoromnak legszebb reménye, s ez egyetlen reményem most, miután a többiek mind eltűntek. Születésem e reményt megtagadta; a kor, melyben élek, nemzetem romlottsága, szegénységem, szóval minden ellentáll vágyaimnak; meg kell hát küzdeni sorsommal, repkényként a földön csúszni, míg egy magasabb tövet átfogva felfonhatom ágaimat; de egykor felérek, s ne félj, ha majd a tetőn látsz, mint a vándor, ki meredek bércre menve, a hágás közt ruháját bemocskolá, fenn kitisztítom magamat. - - -
Így múlt el a tél.
XXX.
Nem ismerek szomorúbb látványt, mint tavaszkor egy várost. Ha künn a mezőt zölddel takarták az első meleg napok, a fák újra kihajtanak s minden berekből örömteli madárének zeng az utas körül, a város lakóját csak a sár, mely az utcákat tölti, inti arra, hogy a fagy felengedett. Az örömzaj, mely a téli napokat felvidítá, mindinkább elhallgat, s míg a természet ünnepi köntösét ölti magára, a házsorok között mintha tömlöcben érzenék magokat, szomorúbban járnak körül az emberek. - S ki nem érzené így magát? A tiszta ég, mely a tetők fölött látszik; itt-ott egy magányos fa vagy sétakert, mely zöldelve áll a kőhalmok között, maga a fű, mely az elhagyottabb utcák kövezetje között kinő, mintha a természet újra meg akarna küzdeni az emberekkel s visszakívánná elrabolt birtokát, vággyal tölti el a szívet; s mintha a rabnak rostélyán repkény fonná fel magát, mind e természeti szépség a szívet csak arra bírja, hogy inkább elkívánkozzék. - Hová? Ki a mezőre, hol minden zölden áll s a fák szebben virágoznak s a szív szabadabban emelkedik. Boldog, ki, ha e kívánat teljesednék, még feltalálhatná remélt örömeit.
Nem messze Párizstól, a Seine partjain, Julia atyjának birtoka vala; s noha jószágai között egyike a legkisebbeknek, mégis közelfekvése Párizshoz, talán még inkább némely családi emlékek, s főkép e helyen töltött ifjúsága azt oly kedvessé tevék az öregnek, hogy nyarait mindig itt tölté. Ide menénk most is, mihelyt az első kellemesebb tavaszi napok eljöttek. S valóban, ki csak egyszer ott volt s e nyájas vidéket tavaszi köntösében látá, az meg fogja érteni az öreg gróf előszeretetét, ha nem tudja is, hogy tölgyesében IV. Henrik egy szarvast lőtt s hogy XIV. Lajos kétszer ebédelt a kastély nagytermében, mely nevezetességek iránt a házi úr úgyis sokáig tudatlanságban hagyni nem fogja, mint egyáltalán semmiről sem, mi családi emlékeihez tartozik s nevének régiségét s egykori fényét bizonyítja. Századunkban ez nevetséges, sőt néha alig érthető, miként találkozhatnak emberek, kik miután oly nagy dolgokat történni láttak, még időt találnak e középkori kicsiségek fölkeresésére, s kedvet őseik hőstetteiről szólni, hol az utcán alig találnak embert, kinek az austerlitzi vagy jenai, vagy más óriási csatában ne lettek volna atyjafiai; de ki tehet róla: könnyebb egész osztályokat megsemmisíteni, mint előítéleteiket; s ez egynek legalább mentségül szolgálhata az, hogy erényeket is alkota s ha mást nem, legalább a legnemesebb érzelmeknek neveit hagyá korunknak; ha nem is élő példákat, legalább az erények tradícióját, utánzásra. Az öreg gróf valóságos személyesítése vala nemének: büszke, de jóakaró, kevély mindazok iránt, kik magokat hasonlóinak hiheték, de leereszkedő s nyájas mindenkor, hol felsőbbsége kétségbe nem jöhetett; hajlékony, sőt ingadozó mindenben, mi szabadságától függött; tántoríthatatlan osztálya előítéleteiben, melyeket egyszer hitként elfogada; szóval oly ember, ki vagyonát kész volna feláldozni más javáért, de ki nem akarna lekötelezettje lenni senkinek; oly ember, ki kertészeivel órákig enyelge s a legutolsó koldussal szóba áll, de nem akar összejönni a gazdag új nemessel; olyan, ki minden ember kedvéért százszor fogja változtatni tervét naponkint, hogy valakinek örömet csinálhasson, de készebb feláldozni gyermekét, barátját, sőt önmagát, mint valami olyant tenni, mi által címerére mocsok jöhetne. A gróf egyik végmaradványa vala azon francia nemességnek, mely ha vesztét romlottsága által megérdemelte, bizonyára leginkább jó tulajdonaival sietteté azt; s midőn a néphez leereszkedett, midőn a legnemesb elveket hirdeté önmaga, elkészíté azon nagy katasztrófát, melyben vesznie kelle.
Senkinek sem szükségesebb a következetesség, mint annak, ki zsarnoki hatalmat űz; mihelyt egyszer elfelejti, hogy annak, ki uralkodik, éldelni nem lehet; mihelyt egyszer szívére hallgat s csak mások javára akarja használni hatalmát; mihelyt egyszer a láncok közé, melyekkel népét leköté, a háladatosságot is fölvevé: ereje megszűnt. A lánc éppen ez utolsó szemnél fog megszakadni, s ő akkor veszti hatalmát, mikor talán először vala érdemes viselésére. Hogy a francia nemesség nem tanult s nem felejtett semmit hosszú számkivetése alatt s visszatérve honába, e még ingadozó földön új várakat képzelt építhetni magának; hogy még át nem látá, miként vészek közt a gyengének egyetlen ereje a hajlékonyság, valamint a meredtség még az erősnek is fő gyengesége: szomorú bizonyosan, de nem csodálatos. A história mindennek jó lehet, de bizonyára példának nem; nem követi senki tanácsait. Ha körülépítve reményei bástyáitól, nyugodtan megpihen a győző fél nehéz csatái után; ha a nemes visszatérve ősei lakába, mint Julia atyja, elfelejti, hogy falai csak kiigazíttattak s még az új vakolás alatt hordják régi bomlásuknak nyomait; ha elfelejti, hogy bérruhás inasa egyike azon népnek, mely őt elűzé birtokából; s hogy a templomharang, mely most misére hí, egykor ismét félre fog veretni: ki vehetné rossz néven neki. A csalódás szebb, minthogy ellenállni akarna, s ha már Damokles kardja lebeg feje fölött, talán jobb, ha részegen ül vendégségénél, legalább nem sejdíti veszedelmét; talán jobb, ha minden kellemetlen emléknek nyomát szorgalmasan eltörölve s tapasztalásairól megfeledkezve, álmait iparkodik teljesíteni, bármi rövid időre legyen is. Ezt tevé Julia atyja birtokában.
A forradalom alatt e lakház is szenvedett, mint akkor minden, mi a gyűlölt feudalizmusra inte, s főkép Párizshoz közel vala; szerencséjére később a municipalitás benne vévén lakását, egyik részét s a harangtornyot majdnem épségében tartotta meg. Mihelyt a gróf számkivetéséből visszatért, lakának teljes helyreállítása vala egyik kedvenc foglalatossága életének; s miután majdnem húsz esztendeig fáradott, s költséget nem kímélve, néha egy darab kőért vagy bútorért, mely háza egészéhez illett, hosszú utakat tőn: a ház mint egész álla ismét régi helyén, s ódonszerű kinézéséből senki nem gyaníthatá, hogy kijobbításra valaha szüksége lehete. S mint külseje, olyan vala belseje is; a magas, sötét szobák, a nagy úri terem roppant kandallójával s tölgypadozatával, a falakon körös-körül szarvasbogak, középett IV. Henrik képe fölött azon híres huszonnégybogasé, melyet a király maga lőtt, s melyet a gróf atyja a forradalom alatt elásott, nehogy szentségtörő kezekbe kerüljön, szóval minden a középkor színét viselé. A gróf szobáinak falain hosszú sorban sötét családképek függtek, vasban öltözött lovagok, egy közöttök a connetable pálcájával, utána bírák s kancellárok fekete köntösökben aranyláncokkal, itt-ott egy egyházi méltóságot viselt nagy úr; s közöttök elhalványult arcokkal a család ősasszonyai, majd színtelen virágot tartva kezökben, majd pásztor-ruhában, elhalt mosolygással bárányt cirógatva, s mind oly régiek, hogy már maga a vászon enyészni kezde a festék alatt. Ki veheté rossz néven a grófnak, ha itt arisztokrata maradt, s kinézve erkélyén, mely századok óta meg nem mozdíttatott, mert ő a ház régi részét választá lakásul, s látva a zöld pázsitot a ház előtt, nem messze tőle a tisztán haladó Seine tükörét, melyen ősei egykor vámot szedtek, s a folyó túlsó oldalán rétek s szántóföldek között a falut, őse által épített templomával, s a tölgyet a ház mellett, melyet a monda szerint egyik előde fia születésének emlékeül ültete egy félezred előtt, s mely most már az erkélyig terjeszté ágait, s őseit mindig s mindenfelől: - ha néha elfelejté, hogy koruk megszűnt, s magát ismét hatalmas bárónak érezé, mint ők.
Julia s én nagyrészint a szabadban töltők napjainkat. A tavasz éppen legszebb fokára ért, a mezőt ezer virág hímezé színeivel, a gyümölcsfák fejéren, mintegy hóval elborítva álltak, sőt magok a tölgyek, mint egy erős kebel fájdalmait, magukon hordva elszáradott leveleiket az egész télen át, végre zöldelni kezdének. Mindünnen virágok, a kis bogár s méh dongásától a pacsirta elragadó énekéig mindünnen örömzaj, mindenfelől egy nagy illatár s tiszta ég és csillogó habok. Oh e földi s szép első ébredése napjaiban, ha mint a gyermek fejlődő erejében még multat nem ismer s annyi bimbók között nem mutat egy virágot, mely már elfonnyadott. S mi boldog valék én e napokban! Kételyeim eltűntek. Dufeyt hetekig nem láttam s itt csak ha Valmontné jöve néha ki látogatásra, volt szó felőle. Julia oly nyájas vala hozzám, oly elzavarodott, valahányszor szerelmemről szólék; miért ne gondoltam volna szeretve magamat? Nem kell csak annyi valószínűség sem a szívnek, hogy azt, mit lételére szükségesnek vél, remélhesse; a szív csodákat hisz, ha vágyainak teljesülése másként lehetetlennek látszik.
Volt egy hely a Seine partjain, melyet Julia különösen kedvelt. Egy nagy szikladarab vala ez, tudja az ég, hány ezredelőtti földfelforduláskor e nyájas vidékre vetve, mely előtt a vadászok Julia kedveért mohülést csináltak. A folyó, mely itt sokkal keskenyebb, mint Párizsnál, dombok között folytatva tekervényes útját, egészen elkerítve látszik a szemnek, úgy, hogy hozzávéve csendes folyását, tónak hihetnéd, míg zöld koszúrként sűrű erdőség keríti a vízmedert, s az ágak lenyulva tiszta tükörére, valahányszor gyenge fuvalom ingatja lombjaikat, habokat sepernek nyugodt felszínén. Különös nyugalom tölti el e tájt, s habár sok vidéket ismerek, melyen több szépség van, nem láttam soha olyant, melyben édesebben ábrándozhatnánk. Itt tölték órákat Juliámmal. Ne gondold, hogy szerelemről szóltunk; minek is? Nem áll-e itt előttünk egy nagy véghetlen szerelem képe, a folyó, nyugodt keblébe egészen felvéve az ég képét, tisztán s ragyogó kéken, ha fenn derű vala: elborulva, ha fenn fellegek vonultak át; reszkető fényben kettőzve minden csillagot, hogy egy darab égnek hinnéd, annyira elveszté önszínét, oly hamar simítá el egyes habjait, melyeket netalán egy beléesett kő vagy az esti szellő támaszta; mintha csak azért volna teremtve, hogy egét tükrözze, s nem volna szabad megindulnia önérzetében; s nem virul-e egy bájló tan a szerelemről minden ágon? azon szerelemről, mely a világot meleg sugárival áthatja, s mint a nap a fának lombot, úgy a szívnek reményeket ad, hogy szerencse közt tágult kebellel, kik egykor távol álltak, mint tavaszkor az ágak lombjaikkal, találkozzanak boldogságukban; s nem zengett-e szerelemről minden madár a sűrűből; s nem dobogott-e szerelemtől szívem? ha néha ott ülénk s az esti szellő fejér virágokat hinte a folyóra, tudám, hogy közel hozzánk egy virágzó fa áll, s ha Juliát mosolygani látám s pirulni, s néha a természet szépségeitől meghatva vagy egy titkos érzeménytől felgerjesztve kezeinek gyöngéd szorítását érzém, ne hihettem volna, hogy boldogságom közel áll?
Estve, ha a nap végsugarai reszkettek a lomb között s hazafelé indulánk, utunk egy dombon vezete át, mely az egész táj fölött uralkodva a legbájlóbb kilátást nyujtá; itt megálltunk. A tájt piros sugárokkal borítá a nyugvó nap, nyájasan visszatekintve, mint egy anya, ki gyermekitől búcsúzva vissza-vissza néz, s megválni nem tud, s ha végre távozott, áldását hagyja maga után. S most lement, s nyugat felől felgyúlt az est hajnala, mint egy elmult boldog pillanat emléke, ha a fénypont, melynek ragyogását szemünk alig tűrheté, lement, de egész színpompája megmaradt, gyengébb, de szelídebb s messzebbre terjedő fényt áraszta láthatárunkon. Oh ki írhatná le ezt; körös-körül az elhaló sugárokat, melyek az eget eltöltik, s minden fellegtől visszavetve, mintegy a világosság visszhangjaivá lesznek előttünk, mely minden akadályon újra felgyúl, minden fellegtetőről ragyogva visszapattan, míg a messze légben pirosan elhal; s a fényvonalakat, melyek az esti pírt áthatják, s e lassú halványulást s eltűnést, a világosság fokonkinti mulását, az elhalás életét, e mozdulatlan változást, a színdagálynak lassú apadását. Oh ki ezt leírhatná, vagy ki, mint akkor én, kedvese meghatott arcain láthatná e fenséges pillanat tükrözetét s lábaihoz borulhatna, mint én, midőn elragadva érzetemtől, egyszer így szólék: oh miért nem halhatok most elárasztva fölötted lelkemnek egész világát, miért nem temethetem magamat kebledbe, mint e nap, mely a hegyek mögé száll, hogy belőlem nem maradna más, mint egy világos emlékezet lelked tiszta egén felvonva, egy könny szemedben, mint harmat a nap után. Érzém remegni kezét, s midőn feltekinték, egy könny ragyoga szemében. Oh ki gondolta volna akkor, hogy nem öröm, hanem szánakozás könnyje vala ez?
XXXI.
Így mult el majdnem egy hónap boldog nyugalomban. Valmontnén kívül házunkhoz idegen nem jött, ő is ritkán s kevés órára; így csak Armand s Julia által - ki barátnéi meglátogatására hetenkint egypárszor a városba ment - valánk összekötve a világgal. Én magam rendesen otthon maradtam. Nincs ember, ki helyhez úgy tudna ragaszkodni, mint én; e sötét szoba kopár falaival, melyben most egy pár hónap óta tartózkodom, egész valómnak már oly szükségessé vált, hogy tőle fájdalom nélkül többé meg sem is válhatnék; s így vala mindig. Engem szűk köröknek alkotott a természet, s miként szívemben mindig csak egy érzemény férhete meg, s eltelve ez egytől, nem is érthetém, miként lehetne még ezen kívül más valamit szeretni: úgy gondolataim is csak szűk határt fogának körül, s ha egyes tárgyakhoz szokva gondolataimat velük összeszövém, minden változás kellemetlenül hatott lelkemre. Ha egy pásztori kunyhóban születtem volna, nem látva mást a világból, mint keskeny völgyemet, az időnek nem ismerve más mérlegét, minthogy az árnyék a fát körüljárja, nem tapasztalva más történetet életemben, minthogy az első viola kihajtott, vagy az első hó a tetőket elborítá: boldog leheték; nekem egy kilátás elég lett volna egész életemre. S boldog leheték egy gyár falai között is, örülve ügyességemnek, mellyel munkámat folytathatom, örülve az estharangnak, mely nyugalomra int, s garasonkint gyüjtögetett kis kincsemnek; legfellebb ha egy szegfűszál kelle még ablakomra, hogy látva virágait, s a fokonkinti fejlődést, mely által a bimbó kitolul, nő, duzzad, virít s elvirul, az emberi élet képét lássam, melyben az öröm, mint a virág, kifejlődött s ismét eltűnt, a nélkül, hogy észrevehetnénk pillanatnyi változásait: én ez egy virágszálon csodáltam volna az egész természetet. Nincs kör a világon oly csekély, oly szerény, melyben boldog nem leheték, csak szűk határok kellének nekem, hogy lelkem eltölthesse egészen s ne tévelyeghessen útjában. Ha visszatekintek mult életemre s látom, mi erősen ragaszkodott szívem minden érzeményhez, ha meggondolom, mennyi kelle, míg hitem eltűnhetett, s mennyi tapasztalásnak ellenére tartám meg gyermeki bizodalmamat; ha keblembe tekintek s látom a változást, melyet kolostori életem benne máris tett; ha érzem a nyugalmat, mely belsőmet oly csodálatosan eltölti, s melynek teremtésére csak egy pár hónap kelle: napról-napra inkább meggyőződöm, hogy inkább szerencsére teremtve csak azért nem lettem azzá, mert végzetem által nagyon is tág körbe helyheztettem. Vannak gyenge természetek, kiknek, mint a lábtöröttnek, kötésekre van szükségök, hogy megállhassanak, s én ezek közé tartozom.
Falusi magányomban boldogabb valék, minthogy szórakozást kerestem volna. Nyugalmunkból egy szomorú történet veré fel körünket. Éppen kedvelt helyünkről jövénk vissza, Armand aznap velünk vala, s oly levertnek látszék, hogy őt vigasztalva, az órát, melyben közönségesen hazatérni szoktunk, elmulasztottuk. Majdnem fél esztendő mult, mióta Dufeyvel megismerkedett s ígéreteknél nem nyerhete egyebet. Türelemre intők, s ő türelmes volt: hét hét után, hónap hónap után mult, s ő nem szólt; de most bizodalma elveszett, s vele a végremény, mely őt az élethez köté. Vagy egy nagy úr titoknoka maradjon-e egész életén át, függve minden rossz kedvtől, mely urának kedélyét felzavarja? vagy szolga legyen-e, miután szabadságról álmodozott, csak azért folytatva napjait, hogy mit mint ifjú leginkább megvetett, azt mint férfi tapasztalja? - Inkább ezerszer meghalni, mint tovább élni így - szóla többször, s alig lehete vigasztalnunk fájdalmát. Julia egyébiránt annyit beszélt Valmontné ígéreteiről, s én, ki azalatt Dufeyvel megismerkedtem s általa Armand jövője iránt becsületszavával valék biztosítva, oly erősen mondám ki meggyőződésemet, hogy végre nyugodtabb lőn, velünk házunk felé jött, szokása ellen az éjet falun töltendő.
A nap rendkívül forró vala; az ég mindinkább fellegekbe borult, s mikor a halomtetőre érénk, honnan a ház először meglátszik, már távol dörgés s egyes esőszemek jelenték, hogy a vész közelg. A házban rendkívüli mozgalom látszék, az ide s tova futó világok, melyek majd egy, majd más ablakon csillámlottak át s ismét eltűntek, az udvaron több lámpa vad rendetlenségben szaladozva egymás között; minden valami rendkívüli történetre mutatott. - Itt valami történt - szóla remegő hangon Julia, s valamennyien, kiket már maga e nagyszerű, de komoly természeti jelenet szomorúbb gondolatokra készített elő, hallgatva kettőztetők lépteinket. Van valami a természet nagyszerű csodáiban, mi szívünk fölött nagyobb befolyást gyakorol, mint büszke filozófiánk meg akarná vallani; s bármily merész vagy hitetlen légyen, nincs ember a világon, kinek keble fel nem indulna, midőn egén a mennydörgés szava felhangzik, s a föld a vészrázott erdő sóhajtásaival eltelt; légyen, hogy csak öngyengeségét érzi e nagy s kormányozatlan erő ellenében; légyen, hogy egy magasabb lény szavát hallja e hangokban, s nem tűrhetve önparányiságának érzetét, azt hiszi, hogy a nagy természet egét fellegekbe borítja, mert ő szenvedett vagy veszélyekkel fenyíttetik: mindegy; legyen Isten vagy a vak sors, mi előtt hódolunk, szívünk egészen nyugodt ily pillanatokban nem maradhat soha.
A vész azalatt kitört, villám villámot, csapás csapást ére, a zápor zúgva hullt. Mikor a párizsi úthoz érénk, melyen át kelle mennünk, hintó szágulda el mellettünk. - Ez a mi kocsink volt, szóla Julia, Istenem, mi történt? s ismét tovább menénk, inkább futva mint járva patakká vált utunkon, s így értünk a házhoz.
A pitvaron az öreg kertész jöve elénkbe, egy agg szolga, ki még a zendülés előtti időkből maradt a háznál. - Mi történt itt? - szóla Julia sápadt arcokkal. - A gróf beteg, - felele az öreg elfojtott hangon; de, tevé hozzá látva Julia megindulását - nem lesz semmi baja; oh édes jó grófné, ne ijedjen meg, csak egy kis változása van, nem lesz semmi baja - s a jó öregnek egy nagy könny perge le arcain. Julia atyjához repült, a szoba sötét vala, csak egy lámpa álla az asztalon s az is körülkerítve világernyőkkel. A gróf ágyán feküdt, arcain halotti sápadtság, behúnyt szemekkel nyugodva, úgyhogy alig lehete észrevenni, hogy lélegzik. Az ágy mellett a falusi plébános imádkozott, a beteg fejénél komornyikja állt, kendővel törölgetve urának homlokáról az izzadságot. Mikor beléptünk, a plébános Juliának elébe ment, és suttogva mondá, hogy még él. - Az Isten jó, - folytatá nyugodt hangon - talán még megtartja; imádkozzunk érette. - S az ősz férfi letérdelt Julia mellé s ismét hallgatás lőn a szobában, csak néha az ima mormogása vagy az elvonuló vész távolabb dörgéseitől félbeszakasztva.
Nem írhatom le, miként hatott az egész jelenet reám. Mikor a házat pár óra előtt elhagyám, az öreg még egészséges vala, jókedvűen, mint itt falun közönségesen lenni szokott, járt körül velünk a kertben, s mutatva a változásokat, melyeket már tett s melyeket tenni készül, oly biztosan szólt a jövőről, mintha még félszázadra számolna: s most - Ablaka mellett állt egy rózsa, melyet éppen e napokban kapott Párizsból, mint egy egészen új nemet, mely csak most hozatott be Angliából. Ágai már teli voltak bimbókkal, bimbóinak egyike ma reggel már fakadni kezde, s az öreg örvendve várá az estét, hogy megláthassa nyílt virágát; s lám, még ez sem, ez egy kis remény sem teljesedett. Most a virág teli kehellyel állt az ablak mellett, de ő nem láthatá többé. - S ilyen az ember élete. A nap, mely bércek fölött emelkedik, talán nem fogja átfutni pályáját; a harmat, mely a mezőkön áll, még fel nem szikkadott: s ő nem lesz többé. S mi mégis a távolba helyezzük reményeinket; s mi mégis nagy kört keresünk e parányi élet céljául, s bizonytalanok, vajjon marad-e csak egy napunk, melyben éldelhetünk, napról napra feláldozzuk jelen örömeinket, egy távoli bizonytalan jövő reményeinek. Oh balgatagság! s ha e jövő eljő, ha a régen várt napok, melyeknek annyit áldozánk, végre feljönnek: vajjon édesebben fogunk-e éldelhetni később, mint most? vajjon a szív, melynek szerelmét elnyomtuk, melegebben fog-e érezni akkor, ha majd szabadságot engedünk neki? munkafáradt testünk élénkebb érzékekkel fog-e bírni, lelkünk magasabb gondolatokkal, mint most, hol elmélkedését visszatartva, minden erőt talán csak arra használánk, hogy később függetlenséget szerezzünk? S vajjon e rövid függetlenség maga fogja-e pótolhatni azon hosszú éveket, melyek alatt érte szolgáltunk? Oh balgatagság! hányadik játszó nyerte vissza csak tételét is? s nem vala-e jobb egészen elmaradni a játéktól, s éldelni azt, mit bírt, mint hosszú fáradás után csak azon örülni, hogy idejénél többet nem vesztett? - Ily gondolatokba merülve álltam az ablaknál, majd kinézve a sötét égre, hol a fellegek oszlani kezdének, s míg a láthatár fölött még villámok hasogaták a szétfoszló fekete tömegeket, már egyes csillagok tűntek fel; majd a beteg ágyára, hol Julia állt, fájdalma egész szépségében, angyalként őrizve a haldokló végpillanatait. S nem angyal-e ő, gondolám magamban, angyal, kinek boldogságát elvevé az ég, de kinek könnyeket adott helyébe, hogy az emberek között járva, rokonnak érezhesse magát velük s jobban vigasztalhassa fájdalmaikat.
Éjfél elmult, mikor az orvos Párizsból megérkezett. Jobban találá, noha még a legnagyobb veszedelemben; a szélütés, amint látszék, nem vala halálos, de új rohamoktól kelle tartani. Az orvos aludni ment, a komornyikot és plébánost Julia maga küldé el, s magunk maradunk a szobában. Hallgatva ülénk az ágynál egymás ellenében, s csak az óra percegése szakasztá félbe a csendet.
Végre a beteg felnyítá szemeit, bámulva tekinte maga körül, mintha egy nehéz álomból ébredve, még fel nem találhatá magát. Julia felébe hajolva kérdezé: mit parancsol.
- Semmit, kedves leányom, - szóla az agg gyenge hangon - de szép tőled, hogy nálam maradtál; legalább láthatlak, s ez jól esik. - S az aggnak arcain egy gyenge mosolygás lejte át, midőn leányát látá s érzé a csókot, mely kezét fölmelegíté. - Hogy érzé magát, kedves atyám - kérdezé Julia ismét. - Igaz, mikor láttalak, szinte elfelejtém, hogy beteg vagyok, - viszonzá az agg nyugtalanul - pedig ki tudja, talán kevés pillanataim maradnak s még sokat kell beszélnünk egymással. Julia vigasztalást akara rebegni, s helyette zokogni kezde. - Ne sírj, kedves leányom, - szóla az öreg ismét - habár magamon kívül látszottam, hallottam mindent, mit az orvos beszélt s nem ijedtem meg; én nem félek a haláltól, csak te légy boldog s megelégszem. - Felőlem kérdezősködött. - Jó, hogy itt vagy, - szóla, midőn észrevett - éppen küldeni akartam érted, hozzád is van egy kérésem, te nem fogod megtagadni. - A beszéd látszólag nehezen esvén neki, kértük, hogy ne szóljon holnapig, előre megígérve minden kívánatának teljesítését.
- Holnap! - szóla az agg szomorúan mosolyogva - ki mondhatja nekem, hogy holnap még élni fogok; hogy e szemeket, ha még egyszer álomra behúnyom, még felnyithatom-e? Nem, kedveseim, mindjárt kell szólnom s ha megígéritek kérésem teljesítését, nyugodtabb leszek. - Egy pillanatig hallgatott, mi az ágy mellé térdelénk, hogy jobban hallhassuk elgyengülő szavát; végre így szólt. - Végivadéka vagyok családomnak, címerem velem sírba száll; nevem, mely egy ezredig fénylett, elhangzik; ám legyen. Évekig imádkoztam Istenhez fiúgyermekért: nem hallgatá meg imámat s én nem panaszkodom. De hogy téged adott gyermekül, kedves Juliám, hogy téged állíta haldokló ágyam mellé, hogy nehéz fejem kezed között pihenve, még e földön mennyei nyugalmat érezhete: ezért áldom bölcs végzetét, mely irántam oly kegyes vala. Én büszke valék s vagyok reád, gyermekem, habár nevemet nem viselheted is. Csak egy fájt sokszor, hogy magányosan foglak hagyni a világon; tőletek függ e végaggodalomtól fölmenteni lelkemet.
Julia márványhalványan állt az ágy mellett, minden tagjain reszketve; szívem szenvedélyesen doboga, mintha szét akarná törni mellemet.
- Te Juliát szereted, - szóla hozzám fordulva - bár soha nem mondád, én régen s talán elébb sejdítém, mint tenmagad. Akarod-e nődnek venni leányomat?
Magamon kívül valék, alig bírhatva a gyönyört, mely keblemet vészként eltölté, ajkaimhoz szorítva kezét, záporként törtek ki könnyeim.
- Értelek, - folytatá az agg - most nyugodtan fogok meghalni, mert Julia maga mondá, hogy szeret. Oh mondd ki még egyszer itt, haldokló atyád előtt mondd Gusztávnak, hogy szereted s övé léssz. - Julia hallgatott. - Oh miért nem mondanád ki nyíltan, miért hallgatnád el álszemérmességből azt, mi atyádat végpillanataiban boldoggá teszi? Volt egy idő, hol e szó nekem mondatott s hol véghetlen boldog valék általa; s ha majd ajkaidról hallom, elpiruló arcaid anyád képét fogják előmbe teremteni, s ha éltem végórájában legszebb pillanatjára emlékezem, biztosabb leszek, hogy ifjúságom boldogítóját fel fogom találni.
- Oh atyám! - szóla Julia s könnyei elfojták szavait.
- Ne sírj, leányom, - szóla az agg meghatott hangon - te mindig kedves jó leányom voltál, s míg élsz, boldogítani fog a gondolat, hogy atyád végpillanatjait megédesítéd, s haldokló szívének azt adád, mi legszükségesebb, mikor a földtől búcsút veszünk - nyugalmat. Lebegjen mindig áldásom körülötted! - így szóla gyengülő hangon, remegő kezeivel simogatva leánya arcait - te Gusztáv nője léssz?
- Leszek - szóla halkan Julia.
- Adjátok kezeiteket, - szóla végerővel fölemelkedve ágyában - úgy kedveseim, s most itt, egy haldokló ágya fölött, itt atyátok kezében esküdjetek örök hűséget egymásnak.
- Esküszünk! - szólánk mindketten s az öreg az éghez emelé szemeit. - Legyetek megáldva e világon, gyermekeim - szóla, s halványan visszaesett párnájára. Még elhűlt újjai között tartá kezeinket, mikor az orvos ismét a szobába lépett.
XXXII.
Három nehéz napot tölténk az öreg ágyánál; a rendkívüli felindulás, mellyel szólt, lelkének erejét fölemésztette; s mint az elalvó tűz, mely felfúva még egyszer lángot vet, de csak hogy hamarabb aludjék el: így fogyott e pillanattól kedve ereje. Az orvos megszűnt reményleni, a cselédek sírva vagy munka nélkül tévelyegtek körül, majd urok állapotjáról beszélve egymás között, majd kérdésekkel fogva körül a komornyikot vagy mást, ki éppen a beteg szobájából jött ki; minden szomorú alakot vőn magára, az egész házat csak egy gondolat tölté el: a halál.
Csak egy boldog vala a házban: én. A boldogság nem örömeinktől függ, sőt néha közelebb áll a fájdalomhoz; miként a föld soha több virágot nem hajt, mint miután sokáig téli álmában kopáran álla, miként a nap legszebb pillanatja az, mely éppen az éjre következik: így szívünk akkor telik el a legszebb érzeményekkel, akkor sugározik legtisztább fényben, mikor soká kopáron, soká sötéten állt; mintha az örömnek is könnyek kellenének, mint a napnak eső, hogy sugáraival felépíthesse szivárványát a tér fölött. Ha visszagondolok egész életemre, nem emlékezem napokra, melyekben oly boldog valék, mint ezekben, miket Juliával atyja betegágyánál tölték. Ne gondold azért, hogy szenvedései szívemet érzéktelenül hagyák. Ifjabb valék még, hogysem önszerencsém az idegen szenvedéseket velem elfeledtetheté, s azonfelül házában töltve majdnem egész időmet, igaz vonzalommal ragaszkodám a nyájas öreghez. Korának jó tulajdonait úgy bírva, mint hibáit, valamint az országos életben nála embertelenebb elvű férfit nem ismertem, úgy házi körében nyájasabb, udvariasabb nem lehetett senki; s maga Armand, minden elvbeli ellenkezése mellett, nem állhata ellent e jó tulajdonoknak, s többször megvallá, hogy iránta, kit gyűlölnie kellene, inkább hajlandóságot érez. De nálam e jó tulajdonokra szükség nem is vala; legnagyobb jóltevőmet látám a grófban, s szívemből keseregtem betegségén; s lám, mégis boldognak érzém magamat ágya mellett; nemcsak mert ápolhatám s mert az önösség mindenikünknek annyira természetében fekszik, hogy még a legjobbik is, midőn másnak fájdalmait enyhítheté vagy baját vigasztalja, a megelégedés közben, melyet, ha máson jót tesz, érez, az idegen szenvedésről szinte megfeledkezik, hanem boldognak szerelmem által is, boldognak Juliám körében, kinek birtoka egy világ kínjait elfelejtette volna velem. Nem voltam-e Juliámmal? nem oszthattam-e vele a szeretet nehéz gondjait? nem éreztem, nem sírtam-e, mint ő? Beszínlelve magamat lelke szentségébe, nem vettem-e magamra keserve felét, hogy könnyebben hordhassa? Oh s ha még láttad volna őt, amint ott ült könnytelt szemekkel, atyja halvány arcain kémlelve érzeteit, a hallgatónak minden kívánságát sejdítve; ha láttad volna, midőn a betegnek vizet nyujtott vagy orvosságot vagy párnáját igazította; hallottad volna, mint vigasztalta beteg atyját, s ha az agg elszunnyadott, önmagát; ha hallottad volna, midőn velem az ablakhoz jött, és atyjáról beszélt, s a boldog napokról, melyekben még egészséges vala, s azután megint az ágyhoz ült, órákig minden lélegzésére figyelve: imádtad volna. S ha végre éj lett, s az álom rajta is hatalmat vőn; ha fáradt szemei hosszú küzködés után behúnyódtak, s atyja vánkosára támasztva fejét, az angyal pihenve feküdt előttem, körülöttem a homályos szoba, s az éj véghetlen csendje s a nagy álom fátyolként átvonva minden élet s szenvedés fölött; ébren csak én magam, csak én egyedül érezve boldogságomat, csak én, ki kedvesemre nézve érezhetém, hogy van egy való a földön, mi szebb legbájlóbb álmainknál!
Ki asszonyt háza belsejében nem látott: nem ismeri bájait. Ez azon kör, melyet az asszony önmagának teremt, melyet ő maga éleszt gyöngéd érintésével s melyben mindig nemesül. Bármi mélyen süllyedett az asszony, adj házi kört neki, csodálkozni fogsz, mivé lett; a féreg, mely elébb földön csúszva az átmenő lábaitól tapodtaték, befonta magát érzeményeinek száz fonalaiba, s ha később, mint színes lepke emelkedik az ég felé. Szép szándékok s önzéssugallta tettek közt foly a férfi élete, míg a szerényebb asszony háztüzét oltárrá változtatja, melyet naponkint fölszentel áldozatával. Ki önmegtagadást keres: tekintsen egy asszonyszívbe, s többet fog találni, mint Hellas s Róma héroszai közt. - Ha így előtte ülve egész éjeken át, hallgató boldogságban képén pihentethetém szemeimet; ha néha álmai közt pirulni látám vagy ajkain gyenge mosolygás játszék, s én gondolhatám, hogy rólam álmodik; ha látva ennyi szépséget, emlékezve ennyi tökélyre, eszembe juta, hogy mindez enyém lesz, hogy mindezt bírni fogom, boldogítani! s ha végre az éj elmult, az ég fokonkint világosabban kékült be ablakunkon, a tölgy levelei, a friss korányfuvalom által mintegy felébresztve, rostélyunk előtt suttogni kezdének, míg az első napsugárok, átfutva szobánkon, a falakon fényt, Julia képén korány-színt terjesztének el, s kedvesem fölserkene álmából, mint a virág, melynek kelyhéből a harmatcsepp lehullt, megrázkódva emelkedik álmából s körülinog egy pillanatig, s ismét atyjához fordult, s mihelyt életéről biztosítva vala, halkan jó reggelt kívánva hozzám fordult, - oh mi véghetlen boldogság tölté ilyenkor lelkemet! - Nem hiszi senki, mennyi öröm mosolyg előnkbe csak egy arcról is, ha magunkat szeretve gondoljuk.
De mit ér visszaidéznem e boldog pillanatokat? mit ér e szép órák kísértetét felhíni lelkem mélyéből? Nem volt-e elég egyszer vesztenem ennyi boldogságot, s új bájló álmokba kell-e szenderítenem lelkemet, hogy ismét keseregjen az álmok után is? Mit ér a puszta vándorának, hogy fáradtan lepihenve virányokról álmodott s gazdag lakomákról s kedvese öleléséről; végre ébrednie kell, s látnia a sivatagot maga körül, s éreznie szomját s elhagyatottságát és sírni ismét, mint mikor a zöld határ először eltűnt szemei előtt. - S előttem örökre eltűnt életemnek zöld határa, körülöttem véghetlen sivatag nyúlik. Bájló álmak! mit bántjátok lelkemet? nem elég keserű-e a gyümölcs, melyet keblemben hordok? miért emlékezzem még arra is, mily szépek valának a virágok, melyekből fejlődött! - Oh adj nyugalmat Istenem! nyugalmat e szívnek, mely szenvedései közt hozzád fordula. Hisz e messze világon nincs hely, hol megpihenhetnék, csak oltárod; ne engedd, hogy a világ elragadja ismét szolgádat. Hab vagyok én, melyet a vész felkapott; oh csillapítsd Istenem a szenvedelem fergetegét, mely bensőmet feldúlá, hogy lelkemben eged képe tükrödzzék ismét, hogy ragyogva álljanak fenséges sugáridban, s áldva nézzek feléd.
Hisz kegyes vagy s irgalommal nézesz emberi gyarlóságainkra. Mikor fenségedben a tenger fölött járva, híved, ki oly bátran szálla ki a habok közé, kételkedni kezde, s elmerült, szelíd hangon így szólál: kishitű ember, miért kételkedtél? De e rövid szemrehányás után kiterjesztéd kezedet feléje s biztosan a parthoz vezetéd gyarló követődet. S ím, én is kételkedtem, én is elmerültem a habok közé, honnan menekvés nincsen: s engem nem emelnél ki magadhoz? Oh kishitű ember, miért kételkednél? így hangzik keblemben egy szó, s én érzem, hogy a te szavad vala. El kell elébb tűnni a csillagoknak, melyek éjjelünkön ragyognak, mielőtt hajnal jöhet s el kell veszni a fénypontoknak, melyek ez élet éjjelét derítik, mielőtt a hit ragyogó világa fölemelkedhetik határain; de egykor feljő; egykor a szív megfosztva kis vagyonaitól, ez egy nagy boldogsággal telik el, - s már is érzem közelegni e pillanatot. A gyűlölés megszűnt, gyermekségem tiszta emlékivel visszajöttek könnyeim, s e szív napról-napra nyugodtabban dobog. Társaimnak buzgó imája, s a szent ének, mely templomunkban felhangzik, nem tölté el lelkemet még örömmel, mint azokét, kiket igaz hit lelkesít; de szívemben boldogító sejdítés ébred, hogy egykor ajkaim is fel fognak szólalni a nagy karban, mely teremtőjéhez emelkedik; s ha a forró vágy, mely lelkemet a hit után eltölti, még nem teljesedett is, legalább nem kínos többé, sőt néha édes, mint a remény. Légy nyugodt, lelkem, talán nemsokára a végcseppig kiüríted keserű kelyhedet; hisz aranynak látszék, midőn ajkaidhoz emeléd, talán fenekén felcsillog ismét a fény.
XXXIII.
Három nap után az orvos végre Julia atyjának életét minden veszélyen kívülinek nyilatkoztatá; képzelheted boldogságunkat. Julia magánkívül vala örömében; s én rég megszűntem mást érzeni, mint ő. De e tiszta öröm rövid ideig tartott. Julia napról napra szomorúbbnak látszék; s ha néha szemein könnyek nyomát látám, s bánata okáról kérdezősködve, mindig csak azt nyerém feleletül, hogy nem sírt, szívemet nehéz aggodalom tölté el. Igaz, hogy az öreg sokszor rossz kedve által kötelességünket nehezíté, de én Juliát ismerém, s miután oly békességesen látám tűrni atyjának minden szeszélyeit, míg egészséges vala, nem gondolhatám, hogy most az üdülőtől rossz néven vehetné ok nélküli felgerjedését. S azonfelül nem volt-e az öreg sokszor nyájas? nem szólt-e órákig jövő boldogságunkról, s miként minden kívánata beteljesedett egyesítésünk által? - Talán nem szeret - így gondoltam néha magamban - s csak atyja kedveért lép velem az oltárhoz. De hát nem gondolám-e szeretve magamat már Avignonban, hol atyját nem ismerém? És ha - tűnődtem tovább, s lelkem előtt ismét Dufey képe támada fel - s ha őt szeretné, s én csalatva volnék? Balgatagság! s miért csalna engem? mi oka lehetne? De atyja! - így aggódám tovább - nem lehet, ez nem történhetik, hisz a lehetőségnek megvannak határai, s az ég, mely e szívet úgy alkotá, hogy Julia nélkül ne élhessen, nem teremtheté őt csalfának. S így tűnődtem napról napra inkább. Mint az, ki nehéz álomba merülve küzködik szomorú képei ellen, s százszor vigasztalva magát, hogy csak álmodik, mégsem űzheti el azokat magától: így küzködém e gondolattal, míg végre magam is, s talán Juliánál inkább, elszomorodtam. Boldog csak az öreg vala köztünk. Nem mintha leánya szerencséjének örült volna, s mert ismerve jellememet, annak jövőjére nézve, mit e földön legkedvesebbet bírt, megnyugodott; szívét megelégedéssel főkép az tölté, hogy leánya egy nagy, hozzá illő név örökösével egyesül, a többi mind mellékes dolog vala. - Ha egyszer majd a törvényes király visszajő, s jönnie kell nemsokára, - így szóla sokszor - megkérem, hogy neveimet s címeimet rád ruházza át, s így az tovább fog élni, felmagasztalva még a tiéd által, melyhez csatoltatott, mintegy kettőztetve korát; gyermekeitek nemessége két ezred fényét hordja magával, gazdag, tisztelt, az első Franciaországban. S tudod-e, mi az, az első család Franciaországban, melynek nemessége régibb, mint Európának országai? És senki sem fog ellentmondhatni ez állításnak; én egy connétablet számolok őseim között, te kettőt, s hány maréchal s országnagy lép ki ivadékunkból; családi történetünk a nemzet krónikája. Lám, nem az, hogy magam sírboltba szállok, sőt még az sem, hogy tőletek válnom kell, hanem csak az, hogy családomnak utolsója szállok le a sírba, s leányom nem vezérelve senkitől, miután a pajzs felfordítva felfüggesztett sírboltunk fölébe, talán egy pórnak nyujtja kezét, olyannal osztja birtokunkat, ki vele nem egyszületésű; az fájt halálos ágyamon. - Volna fiam, nyugodtan halnék még ma.
Nem találva más okokat, végre e kifakadásoknak tulajdonítám Julia szomorúságát; mert hogy ez Juliának fájt, azt természetesnek látám. Míg ő haldokló atyjának ágyánál állva, életét adta volna, csakhogy végső pillanatait egy örömsugár hassa át; míg ő nem látott, nem hallott semmit, nem gondolt semmiről, nem emlékezék a világról, s hogy rajta éldelni neki is jog adatott, addig atyja számítva feküdt ágyában; addig családja fennmaradásán tűnődék; addig nem érezve fájdalmat, hogy ily leánytól kell megválnia, azért vádolá végzetét, hogy fiút nem ada neki. - Mit ér e leány neki? mit ér hű ragaszkodása? mit érnek a meleg szerelemcseppek, melyek homlokát áztatják? - hisz leány, s ez nem viheti tovább nevét; ez nem tarthatja fel családját; mit bánja ő, hogy általa sirattatni fog; a világ legrosszabb gyermeke kedvesebb neki e leánynál, csak fiú legyen. Közönséges emberek szeretik gyermekeiket jó tulajdonaikért: ő fentebb áll, nála a család fennmaradása a cél; mit bánja, ha gyermekei szívtelenek, mint önmaga, a név mégis fennmarad, s ha a nagy család még egy századig fennállva, végre mint az aloe egy virágot hajt, a világ, mely a rózsákat megveti, nagyobb zajt fog ütni bámulatában, mint száz tavasz virágzásán. Nem mérjük, hanem számoljuk az ivadékokat, s habár a fa véghajtása, mely csúcsán áll, oly gyenge, hogy ha a földön állna, egy gyermek által porba tapodtatnék: ki meri mondani, hogy nem magasan áll?
Hogy e tapasztalás Juliának keserves vala, bizonyos; sőt magam is elidegenítve érezém magamat akkor azon férfitól, ki halála ágyán ily hidegen tudta számítani, s céljának elérésére érzeményeket színelni e végső pillanatban is, melyek lelkét nem melegíték. De végre, ha mindent meggondolunk, ki nem áldozza fel előítéleteinek az igazságot? s ki merné a grófra fölemelni kövét, s mondani, hogy előítéletei nincsenek? - Idegen előítéleteket nem értünk, s kárhoztatjuk vagy nevetjük, s mégis magok az okok, melyekkel ellenök fellépünk, sokszor, sőt közönségesen nem egyebek, mint ismét előítéletek. Nem kellene oly büszkéknek lennünk.
XXXIV.
Valmontné most többször jött házunkhoz. Én nem nagy vonzalmat érzék hozzá, s többnyire kerülém társaságát; részint, mert az egészen világi örömökben elmerült asszonyon kedvet nem találék, részint s talán inkább, mert Julia több ízben félig tréfából, az öreg gróf pedig minden komolysággal mondá, hogy szeret, s vigyázzak magamra, nehogy szép szemei lekössenek. Megvallom, maga a gondolat, habár tréfából, kimondva, hogy Juliánál mást szerethetek, bántá lelkemet.
Egyszer éppen a kertből jövén, Juliámhoz sieték, s nem léphetve vissza illetlenség nélkül, noha a marquise is ott volt, bementem. Jöttöm váratlan s a két asszony zavarodott vala; Julia egy nyitott levelet rejte keblébe, s arcain könnyek peregtek le, melyeket sietve letörölt; a marquise kényszerített mosolygással viszonzá köszöntésemet, s miután a beszélgetés még egy ideig a legnagyobb feszességgel tovább folyt, a marquise eltávozott.
Julia hallgatva ült munkaasztalához, én az ablaknál virágait nézém; nem írhatom le, mi fájdalmas érzeményekkel tölté el e látszólag közönyös történet szívemet. Végre nem tűrhetve tovább e hallgatást, Juliához menék, s nem tudva mit mondani, hosszú habozás után végre így szólék: - Julia, ön valamit titkol előttem.
Ő elpirult s tovább dolgozott.
- S nem volna-e jogom - szólék remegve tovább - e szív titkaihoz?
Fölemelé fejét, arcai lángoltak, midőn rám tekintve így szólt: - Ön jókor kezd szólani jogairól.
Valami oly hidegen megvető vala e tekintetben s annyi keserűség e szavakban, mi egész belsőmet megrázá. Meg valék semmisítve, magamon kívül járék fel s alá a szobában, s lelkemben száz gondolat, száz ellenkező feltétel küzködött. Végre elhatározám magamat, s Juliához lépve ismét, így szólék: - Julia, ha ön más jogokat ért, mint melyeket a szerelem önkényt ad, csalatkozik; én szívétől kívántam bizodalmat, nem mert esküvel köté le életét az enyémhez, de mert szeretve gondolám magamat. Engedelmet e tévedésért.
Julia csodálkozva néze rám; szemeim könnyekkel teltek el, midőn így folytatám: - Oh Julia, engedelmet, hogy szeretve mertem gondolni magamat; én, az érdemetlen, kinek jogot nem adhata semmi, mint hű ragaszkodása s azon érzemény, hogy habár keveset bír, nem bír semmi olyast, mit feláldozni kész nem volna, szeretve öntől, ki e föld legszebb, legbájlóbb asszonya; de ki tehet róla, a csalódás szebb volt, minthogy ellentállhaték, s eléggé büntetve vagyok, hogy azt el kelle vesztenem.
- Gusztáv, - szóla Julia látszólag meghatva szavaimtól - mi bántja szívét?
- S ön kérdi ezt? - szólék elragadva fájdalmamtól, - oh kérdje e földet, miért sötét, ha napja leszáll; kérdje a gyermeket, miért könnyezik, ha anyja sírja fölött kesereg; kérdje a fát, miért fonnyadt el, ha gyökerétől levágatott. S mi ez az én keservemhez képest? Csak az én veszteségem pótolhatatlan, csak az enyém előre nem látható, csak az enyém egy hosszú véghetlen szenvedés. S ön kérdi, miért kesergek? s nem tudja-e, mi a szerelem? E szív oly tiszta, oly angyali, nem érzé-e soha egész lényét elmerülve egymásban, nem álla-e elkülönözve a világtól, nem látva, nem hallva, nem érezve semmit, mint kedvesét; boldog, ha mosolyogni, pokol kínjait tűrve, ha keseregni látá; Istennek gondolva magát, ha jöttével könnyű pirosságot teremthete kedvese arcain; ez egy érzeményben gyökerezve minden erővel, s mégis oly erősen, oly reménydúsan az élet vészei közt, mint a fa, melyet a szél megrázhat, s mely megvetve ingatja ágait csapásai alatt. S ön nem érezte ezt soha?
- Nem értem önt, - mondá Julia, szinte ijedten tekintve rám.
- Jól van, - folytatám - lám, így szerettem önt én; vagy nem így: mint én szerettem, azt szó nem mondhatja ki, elme nem foghatja meg; s ha tekintetem nem mondá ki, s remegő szívem nem érezteté szívével, nem fog érteni soha. S tudja-e, mi az, ezt egyszerre elveszteni, mindent egyszerre; egy világot teli örömökkel, egy multat, melyről évekig álmodoztunk s mely most mint csalódás áll előttünk; jövőt, melyben édent képzelénk, s mely egyszerre egy határtalan pusztaságként terül el előttünk.
- Gusztáv, mi jut eszébe? - szóla remegő hangon Julia.
- Semmi! - szólék elkeseredve - semmi, csak az juta eszembe, hogy az élet szép dolog, s hogy jól teszi, ki hozzá ragaszkodik, de csak míg tőle valamit várhat; mert ha végre az, mit aranynak gondolt, sárga földdé válik kezei között, az balgatag, ki e terhet el nem veti s tovább fárad vele. Eszembe jutott, mi kedves vala ez élet nekem csak egy pár héttel, egy pár órával ezelőtt; hogy megaláztam volna magamat, csak hogy tovább bírhassam; hogy térden csúszva rimánkodtam volna egy pár óráért, hogy áldottam volna a zsarnok kezet, mely láncokat adva lehelni hágy; s hogy most nincs dolog oly alávaló e földön, melyért ez életet oda nem vetném.
- Gusztáv, ön ma szörnyű, - mondá Julia halaványan - de én nem értem fájdalmainak okát.
- Jól van, - szólék elkeseredve - beszéljünk hát nyíltan. Hogy önt szerettem, s miként szerettem, azt ön maga tudja; e szív nem tud hazudni s nem tud titkolni, s ön bizonyára sohasem kételkedett érzeményeimben; hogy boldog valék, midőn atyja ágyánál hűséget esküdött; hogy száz fellegvárakat építék azóta, melyekben mindenütt boldogságom lakott, nem szükség mondanom; hogy ön nem szeret, azt szíve érzi, s úgy tartom, nem szükség elbeszélni történetemet.
- S ki mondta azt önnek? - kérdé Julia elpirulva.
- Ki? - szólék fájdalom-elfojtott hangon. - Oh a szívnek nem sok kell, hogy megértse sorsát. Körüljártam a viruló téreken, hol a tavasz ezer ibolyát teremte, s megkérdék minden virágot, s a nagy virágozás felelt: Julia szeret; s fölnézék a csillagokhoz s ragyogó sorukból olvastam: ő szeret; s a csalogányok éneke, s az erdő zúgása, s a nap s az éj, amerre csak fordulék, minden egy hangon kiáltá előmbe: légy boldog, ő szeret; szeretlek, ezt ismétlék gyenge hangon önnek ajkai is, s szívem már nem bírá gyönyöre terhét; - az egész világ hazudott: hallgatása most megmondá a valót.
- S mert egy gyerekes kíváncsiságnak megfelelni nem akarék, - viszonzá komoly hangon Julia - mert hallgaték, hol szavaim csak szívét bánthatták vagy legalább oly dologról tudósították volna önt, mihez köze nincs, s melyen nem segíthet: ön azt hiszi, hogy adott szavamról megfeledkeztem, s atyám előtt letett eskümet megszegem? Ön nem ismer.
- Ígérete, esküje - szólék szomorúan - egy adott szó. S ön hiszi, ha ez ígéretet teljesíti, ha esküdt szavának megfelel: akkor megelégedhetem? Ha ön az oltárhoz lép s igent mond; ha atyja kedveért talán elfojtja még könnyeit is; magát gyermeki kötelességérzetből vagy talán könyörületességből feláldozza s nőm lesz, nemde, mi mást kívánhatok még? Nem fogok-e a világ előtt oldalán járhatni? s ha majd bájait mindenki magasztalja, büszkén mondhatni: ez asszony, kit ti bámultok, az enyém, mert haldokló atyja egy esküre kényszeríté, s én elfogadtam áldozatát; az enyém, mint az ázsiai zsarnoké a rableány, lekötve ezer láncokkal; ez asszonynak kötelessége engem szeretni vagy legalább szeretetet színlelni, vétkeznék Isten s emberek ellen, ha nem hazudná ez érzeményt; nem fogom-e átfoghatni szabadon karjaimmal? s ha szíve nem fog sebesebben dobogni öleléseim alatt, szerencsés lehetni a gondolatban, hogy e szív, melyet az ég boldogságra alkotott, boldog nem lesz, mert mást szeretni nem fog; s ha ajkaim hideg ajkaihoz szorulnak s lángoló csókomra csók viszonoztatik, nem fogom-e boldogan érezni: mi híven teljesíté nőm kötelességét? s ha halvány arcait látom s reggelenkint könnyek nyomát, nem fog-e vigasztalni az öntudat, hogy ez arcok miattam halaványultak, e könnyek mind általam facsartattak? Oh én véghetlen boldog leszek, nemde? S mit kívánhatnék még ezen felül? Oh Julia, szerelmet, szerelmet kíván e szív. Mióta legelőször látám, mióta a szív először emelkedett szenvedélyében, csak ezért kérém a végzetet; a gondolat, hogy valaha enyémnek nevezhetem, szebb vala, mint hogy reményleni mertem volna, s én boldog leheték a nélkül is; ha szeretve tudám magamat, mit bántam a többit én. Ha a napot fellegek borítják, a föld mégis világos marad, míg egén áll, ha ragyogni nem látjuk is; s én boldog leheték távol Juliámtól, csak tudva azt, hogy lelke felém sugározik, s csak idegen akadályok tartják távol tőlem. De szerelmet kívántam, lángoló szerelmet, minő e szívet tölti, véghetlent, öröklőt. Lelkemet adám szerelmemnek s lelket kérék; mit ér a test nekem? nem éldelni, szerettetni akartam; mit ér birtoka? önnek több, minthogy egész boldogsága feldúlása nélkül adhatná, nekem nem elég.
Julia hallgatott, de meghatva néze rám s szemei könnyekkel teltek.
- Oh Julia! - folytatám elragadtatva - miért nem vala bizodalma hozzám? mikor atyja előtt gyermeki szeretettől kényszerítve örök hűséget esküdött, miért nem mondta akkor, mindjárt, mihelyt magunk valánk, hogy az ígéret kényszerített vala? Fájt volna, de akkor szívem még nem szokta meg a gyönyört, s tűrhetém. A föld legboldogabb embere egy pillanatig, miután ez eltűnt, legalább azon öntudat vigasztalhatá lelkemet, hogy Juliám bízott bennem s hogy nekem köszönheti boldogságát. Atyjához mentem s mondtam volna, hogy nem szeretem vagy hogy szavam már lekötve levén, nem teljesíthetem ígéretemet; atyja megvetett, a világ talán rágalmazott, de Julia becsült volna, s én megelégedhetém. De most, oh hogy most kelle erre jutnom; hogy miután már hozzászoktam a boldogsághoz, midőn egész jövőmet ez egy reménnyel összekötém; hogy most, miután, mint a holdkóros, a gyönyör legmagasb fokára érék, kiáltja fel nevemet, hogy ébredve ily magasról lezuhanjak s elvesszek; hogy most, miután az édes ital végcseppjéig kiürítém, mondja, hogy méreg vala s hogy vesznem kell; oh Julia, az kegyetlen.
- Gusztáv, - szóla Julia mindig inkább meghatva - mi hasztalan kínozza önmagát.
- Ne szóljon így hozzám, - viszonzám elfojtva fájdalmamtól - ne legyen oly nyájas az iránt, kinek esztelen szerelme szívének bizonyára csak fájdalmat okozott; e szelíd hang újra felveri szívemet, s nekem nyugalom kell. - Mit használ? mi szükséges, annak később vagy előbb úgyis történni kell; minek ez új meghatás? Atyjához fogok menni s meg fogom mondani, hogy szavamat nem teljesíthetem, s azután ne féljen, jelenlétem nem fogja többé bántani nyugalmát; az öreg rám fogja halmozni egész megvetését, átkát talán; de ön atyjának kedves fog maradni, önt szeretni, csodálni fogja az egész világ, mint eddig, s ez elég nekem.
Könnyeim záporként törtek ki, Julia megszorítá kezemet. - S ön, - mondá lágy hangon - ön, ki engem úgy szeret, ki nélkülem nem élhet?
- Én - szólék - s ki szól rólam? Mi vagyok én, hogy boldogságom számbavétethetnék, ha Julia nyugalmáról van szó? Isten vagyok-e, hogy áldozatokat kívánhatnék, vagy ha nyujtanak, elfogadhatnám a nélkül, hogy önmagamat meg ne kellene vetnem? Oh Julia! legyen boldog, bárhogy s bárki által, én megelégszem. Áldani fogom végzetemet, s büszke lenni, valahányszor arcain öröm ragyog fel. Csak boldog legyen, hogy e szív soha meg ne bánja tettét, s legalább azt érezhesse vigasztalásul, hogy nem hasztalan vérezett. - Julia sírt. - Ne sírjon, angyal, ne sírjon értem! hisz egyszer mégis boldog valék, habár csak képzetemben, de boldog, mint senki más e földön nem volt, s e csalódás emléke édesebb leend, mint másoknak egy egész élet teli éldeletekkel. Hisz ön nem fog egészen elfelejteni, nemde?
- Gusztáv, - szóla Julia remegő hangon - szeretlek.
- Szeretsz! - kiálték föl szinte elijedve a véghetlen gyönyör érzetétől, mely keblemet eltölté, - Julia, szeretsz? az istenért, ne tréfálj velem!
- Szeretlek - szóla nyugodt hangon. Magamon kívül valék, keze ujjaim közt remegett, lángoló arcain záporként patakzottak könnyei. - Istenem! - kiálték fel - add egy angyal szívét nekem, hogy ennyi boldogságot elbírhassak! Karjaim közé szorítám kedvesemet. Oh a szív erősebb, mint gondolnók, hogy ennyi gyönyört érezve, egyszerre meg nem szakad boldogságában.
Később Julia elbeszélé, hogy Valmontné szeret, s hogy e vallomás, melyet neki ma reggel tett, s mely szívének annyira fájt - vala az, mit tőlem el akara titkolni. S én hittem; mit ne hittem volna Juliámnak? Még az estve egy levelet adott által, melyet Valmontnénak saját kezéhez kelle adnom. Másnap menyegzőnk egy hónappal közelebbre vala határozva.
XXXV.
A menyegző napja közelgett, képzelheted boldogságomat. Mint az, ki egy tetőre hág, s a kilátásnak, mely reá fenn vár, örülve, alig várhatja az éldelet pillanatát, s mégis, ha körültekint, oly bájló tájakat lát maga körül, hogy alig folytathatja útját, annyira megelégszik azzal, mit már élvez: ilyen valék én; megelégedett, sőt boldog, s mégis teli reményekkel. Oh barátom! Vannak órák e sötét élet közepett, melyekben átlátjuk, hogy a rege a paradicsomról való lehet még e világon is.
Majdnem mindig magunk valánk. Valmontné, mióta Julia levelét átadtam, nem jöve házunkhoz, s így a végső kellemetlen érzemény, mely keblemet főkép az utolsó időben, midőn magamat általa szeretve gondolám, ez asszony jelenlétében tölté, eltűnt, s egészen boldog leheték. - Férfinak - vagy legalább annak, ki még hiúság által egészen meg nem romlott - kellemetlenebb nem lehet semmi, mintha magát oly asszonytól szeretve látja, ki iránt vagy nem érzett vagy nem érez többé hasonló érzeményeket; szinte elszégyenülünk hidegségünkön ily pillanatokban.
Sok szükség arra, hogy boldogok legyünk, mert a szív soha nem kevésbé elég önmagának, mint örömei közt. Hogy boldognak érezzük magunkat, szükség, hogy minden egyhangban legyen körülöttünk, hogy sehol fájdalom ne lépjen előnkbe, sehol még csak érzéketlenség se, mert miként a rózsa, úgy a szív is, mennyivel inkább nyílik virágozás közt, annyival könnyebben veszti leveleit a legkisebb érintésnél. - Körömben mindez megvala, a merre csak fordultam, öröm sugárzott előmbe. Az öreg, ki már egészen felüdült, majd egy régi billikomot vagy drágaságot ada leányának, s egy családi történetet beszélve el, mosolyogva megjegyzé, hogy banquier uraimék, minden gazdagságuk mellett, oly valamit, min ennyi emlék függne, mégsem adhatnak leányaiknak; majd velem jára fel s alá kertjében, vagyonbeli viszonyainkról szóla, s mily gazdagok leszünk e házasság által; s egész valója szinte megifjodott örömében. A cselédek víg arcokkal jártak körülöttünk, mert Juliát szereték; maga a természet örülni látszék, nyarának egész pompáját kitárva; maga az ég fellegtelenül boltozott fölöttünk. E napok szebbek valának, mintsem leírhatnám.
Armandot ritkán látám, az öreg e napokban nem folytatá munkáját, s nem mehetvén még Párizsba önmaga, Armandra bízá a menyegzőhöz szükséges minden előkészületeket. Mikor utolszor nálunk volt, 20,000 frankot ada neki előttünk, gyöngyök kifizetésére, melyeket Julia számára vett; azóta nem láttuk őt.
Történt, hogy még némely foglalatosságaim lévén ügyvédemmel, Párizsba menék; az ügyvéd nem vala otthon, Armandot nem találtam s rosszkedvűen járék ide s tova a városban, várva az estét, mikorra inasa hazajövetelét ígéré, s így értem a Palais Royalba. - Én nem szerettem a helyet soha; tudod, mennyire utálom a politikát, s mi kevés érdeket gerjesztének bennem kis csatái s győzedelmei, melyekben annyi vita után mégis oly kevés vívatott ki. Talán atyám hideg okoskodásai okozák ezt, talán maga természetem, mely mindennek csak költői oldalát akarta megragadni; de annyi bizonyos, hogy főkép mióta Juliát szeretém, a politikában nálam közömbösebb ember nem lehetett, s hogy ez talán egyik fő oka későbbi szerencsétlenségemnek. - Ez életben, hol annyiszor csalódunk, nem jó hajónkat egy horgonyra bíznunk; nem jó egész boldogságunkat egy, bármi fenséges tárgyba vagy személybe helyeznünk. Mint a dús nem egy helyre teszi pénzét, sőt külországba küldi vagyonának egy részét, hogy egy helyen vesztve, legalább mindig valamije maradjon, mi tovább kamatozik: ilyen legyen az ember; mennyivel több kártyára teszi szíve kincsét, annyival biztosabb, hogy mindenét elveszteni nem fogja. Napoleon fia képénél vigasztalá magát egy világ veszte után; s hány embernek nyujta ismét enyhet a világi zaj egy kedves lény veszténél? Én, fájdalom! nem ezek közé tartozom, s elvesztve azon egy tárgyat, mi által boldog valék s miért magamat feláldozni kész lettem volna, szükségkép szerencsétlenné, s mi rosszabb, önössé váltam. De hagyjuk ezt. A politika, mint mondám, gyűlöletes vala előttem, s mégis nem lépheték soha e roppant palota oszlopai alá a nélkül, hogy az egész forradalom s vele száz szomorú kép ne emelkednék lelkem előtt.
Ha e ház kőfalai előtt állok, melyek e nagy emberi mozgalomra oly hidegen, oly mozdulatlanul néztek le; ha az ösvényeken járok, melyeken egykor az elvadult nép tolonga körül, s melyek ismét símán s ékesen állnak, mint a forradalom előtt: akkor e nagy kor eleven képe áll előttem s elszomorodom. - Nem mintha azt szánnám, mi általa elveszett s mi szívemnek éppen oly érdektelennek látszik, mint a jelen állapot, de mert eszembe jut, mi gyöngék s alávalók vagyunk még történeteink legfelségesb pillanatjaiban is; hogy mennyit kell felejtenünk és mily távol állunk a legcsodáltabb korszakoktól, hogy az egyesek undokságát felejtve, a nagy egésznek örülhessünk. - Ily gondolatok töltének el ez nap is, midőn a Palais Royalban fel s alá sétálék. A hosszú oszlopfolyosókon a nap árasztá el sugárait; száz bolt előtt minden, mit a luxus csak kigondolhat, kitárva állt s a fasorok alatt ezerek tolongtak vegyes tömegekben, örömfáradva, gondtalanul. - Így állt e hely ötven év előtt is; akkor, mint most, tolongva vegyült a mulató sereg a világos téren, vígan, míg a szegény chiffonier vagy a rongyos napszámos a nyomorúság kínjait hordva szívében, ballaga e vegyes csoport között, bosszús gondolatokkal enyhítve éhségét. - Három év elmult, Desmoulins Camill elmondta beszédét a hárs alatt, s a nép megfosztá lombjától a fát, hogy magának kokárdákat készítsen, s minden megváltozott. - Szomorúan, levert szívvel ballaga az egykor vigadó a hosszú folyosókon körül, s a napszámos fölemelt fejjel álla a szónok előtt, ki az udvaron a Bastille ostromáról beszéle s a népet multjára intve tettekre buzdítá. Három év s egy új világ! s hát mi fog történni azon háromban, mely most következik? - Így gondolkozám magamban, s elborzadék a gondolattól. A forradalom Franciaországban bevégezve nincs; elég egy évet tölteni e hazában azon meggyőződésre, hogy a pártok inkább fáradtan, mint leverve pihennek; s mit hoz a jövő? Oly nép, mely mint ez, annyi ideig foglalatoskodott politikával, mely minden kormányformát megpróbála s mindenikért vérét ontá, hihetőkép egy puszta ténynél, minő a júliusi forradalom, megállani nem fog, ha maga a kormány fennállása nem intené is naponkint a forradalomra; s mi fog történni, ha e nép még egyszer fegyvert ragad?
Sokáig jártam körül az udvaron; végre esni kezde s nem tudva, mit csináljak, egy játszóházba menék. - Minden hibák s emberi tévedések közt nincs egy, melyet annyira gyűlölnék, mint a játékot; nem szörnyű következéseiért - mert hisz emberi sorsunk lakolni minden élvezetért, s minden szenvedély, mennyivel több gyönyört nyujt, annyival több veszélyekkel fenyeget - de mert a játék lelkünket elrontja, s mert nincs semmi, mi rossz tulajdonainkat inkább kifejtené. - Mert mi a játék? Vannak emberek s voltak az újabb korban nagy írók, kik e hibát, felruházva a költészet szép köntösével, mentegetni akarák. Szép a sorssal szembeszállni, így szólnak, szép egész jövőnket egy pillanat alatt eseményétől felfüggeszteni, s ki tudja, mi más pompás mondatokat hozva fel állításuk mentegetésére. De vajjon e szenvedély, mely oly költőinek hirdettetik, mi más, mint fösvénység; alávaló aranyszomj, csak abban különböző attól, mely a vén fukart lelkesíti, hogy meggondolatlanul választá útjait. - De a való játékos, így szólnak ők, nem pénzért játszik, neki csak az izgalom kell, mely eltompult érzékeit felrázza ismét. S vajjon hát az, ki érezni nem tud, kit e világ szépsége meg nem indít, kinek keblét szerelem föl nem melegíti, kit a haza vagy hit nem lelkesít, s ki egy halom arany előtt érzékeit fellázadni, keblét lángolni, fejét szédelgeni érzi, nem fukar-e? ő, ki előtt az egész világ nem ér fel egy pár arannyal, ki családját elhagyja, kedvesét visszataszítja, sőt az öröm poharát undorodva ellöki magától, csak hogy, miután egy hosszú éjen át a zöld asztalnál fáradott, telt zsebekkel térjen haza s ismét ne éldelje nyereségét, hanem eltegye új játékra, aranyhalma dagály- s apályain függve szemével, s nem ismerve más örömöt ezen kívül - ő nem volna fukar?
Ha fiatalembereket arra intünk, hogy ne játsszanak, közönségesen rossz utat szoktunk választani. A játék következéseiről szólunk, s hogy növendékünket elijesszük, egy szerencsétlen játékos képét állítjuk elébe; megmutatjuk: hogy haladott fokról fokra mindig tovább, míg végre inség s a legszörnyebb vétek vala első hibájának következése. E mód, mint nevelésünkben majdnem minden, véleményem szerint hibás. Veszélyek eszméje fiatalembereknél inkább csábító, mint elrettentő; mert a szív ifjú korunkban annyira megszokta a reményt, hogy jövőt festve magának, a valószínűség ellen is mindig csak a szebb oldalt látja képzetében; s ha végre néha eszébe jutna is, hogy reményei csalhatnak, erősebbnek gondolja magát, minthogy a baj gondolata előtt elrettenne. - A fiatalembernek egy szerencsés játékost kellene festenünk. Meg kellene mutatnunk a nyomorultat pénzhalmai mögött; halványan ül ott, annyi álmatlan éj után nyer. De a sors kereke ellene fordulhat s arcain a félelem bélyege áll; évekig remegett így, s nyert mindig, s mindig remegett, mint a gonosztevő, pillanatról pillanatra várva elhalasztott büntetését. S most a kocka ismét hangzott, nézd csak, hogy' mosolyog; e kocka egy család boldogságát temette el, talán egy emberélet függ síma felszínén, s ő mosolyog; mit bánja ő? hisz nyert; hisz aranyhalma ismét növekedett; ha ezeren szenvednek, ha minden frankon vér függ, ő örülni fog mégis, hisz ő is veszthetett volna, s ez elég nyomorult lelkiismeretének. - Oh ha fiatalembereknek ezt mutatnók, ha megmutatnók, mi önössé válik a legjobbik is játék által, mint tanulunk végre barátaink szerencsétlenségén örülni, felejteni mindent egy pár arany fölött: talán nem ülnének játszóasztalhoz soha életökben.
Az első szoba, hol én álltam, tömve vala játékosokkal, s miután egy ideig a kétségbeesett vagy szilaj örömsugárzó képeket látám s a rouge et noir, pair impair egyhangú zaját megunám, elmenék a másodikba. Itt csak kevesen ültek; s a nézők feszült figyelemmel látszának várni a játék kimenetelére. Le jeu est fait, szóla végre rekedt hangon a croupier, a kerék peregve körülfutott, halotti csend volt a szobában, végre a golyó megállt. Rouge perd, hangozék ismét, s egy halvány ifjú kelt fel az asztaltól, s míg kalapját vevé s a kétségbeesés nyugodt kifejezésével az ajtón kimene, a kerék tovább forgott. - Armand vala. - Szegény ifjú! - szóla egy tisztességesen kinéző öregember, kit hihetőkép, mint engem, csak az eső hozott ide. - Sokat vesztett-e? - kérdezém remegve. - Legalább 10,000 frankot, mióta itt vagyok, s ki tudja, talán életét. - Eliszonyodtam s futottam utána, de hasztalan; míg kalapom kiadatott, melyet beléptemkor, szokás szerint, letettem s a lépcsőkön leértem, már nem vala a kertben. Lakására mentem s nem vala ott, utcáról utcára futottam - hasztalan: végre fáradtan s megázva, mert szüntelen esett, a Palais Royalba tértem vissza, s még egyszer a játszószobába, vélve, hogy talán visszatért; nem vala itt sem.
Ismerni akarám szerencsétlenségét egész kiterjedésében, s elmenék a drágaságárushoz, kinél Julia gyöngyei vásároltattak. - Áruk nem vala lefizetve még. Csak most látám az örvényt, melybe barátom merült, egész mélységében. A rábízott pénz el vala vesztve, s mi mást is tehete még. Feltevém magamban, hogy ez adósságot holnap kifizetem, s vele szólni fogok, s ha kell, egész vagyonomat megmentésére áldozom. De mi történhetik holnapig, mit tehet a kétségbeesett egy hosszú éj alatt, s hol találjam őt? Ily gondolatokba merülve járék fel s alá a fasorban; végre egy asztalhoz ülve szomjam enyhítésére fagylaltot adaték magamnak, be akarám várni az éjt, hogy még egyszer fölkeressem lakásában, mert el valék tökélve, hogy Párizst el nem hagyom, mielőtt vele szóltam. - Már besötétedett; a folyosókon hosszú sorban égtek a gázlángok, s a kert, hol csak most gyujtattak fel a lámpák, kétes világban terjede körülöttem, annyival homályosabbnak látszva, mennyivel nagyobb fény környezé. Az eső megszűnt s a tisztuló égen már egyes csillagok terjeszték fényöket. - Én felnézék tiszta fényökre, s nyugodtabban dobogó szívemben Julia képe támada fel ismét. - Ábrándjaimból beszélgetés ébreszte fel; Armand szava vala, hátam mögött ült egy asztalnál, de a tárgy, melyről szóltak, olyan vala, hogy első pillanatban kíváncsiságom, később szemérmemtől visszatartva meg nem fordulék, s így először életemben, bármi kínosan s belső szégyennel, hallgatóztam.
- Én ma ismét vesztettem, sokat vesztettem - szóla Armand.
- Sajnálom, igen sajnálom, - felele a másik - de a szerencse kereke meg fog fordulni ismét.
- Ha van mivel forgatni, - szóla rosszkedvűen Armand, de, - egyszóval, Salamon uram, nekem ismét pénz kell.
- Kinek nem kellene az itt Párizsban? - felele a másik közönyösséggel - ha a Szajna ma tallérokat forgat víz helyett, a szegény rouen-iaknak nem jut belőle egy csepp sem.
- Hagyjuk el az enyelgéseket, - viszonzá Armand, látszólag vesztve türelmét - nekem pénz kell, s öntől, s mindjárt.
- Uram, édes örömest, - szóla közbe a másik az uzsorásnak minden kellemetlen nyájasságával - de ki tehet róla, ha nincs.
- Nincs, - szakasztá félbe Armand - önnek nincs s hát kinek volna, ha nem önnek, ki az egész ifjúságot kezeiben tartja s maholnap minden jámbor párizsi atyának örököse leend. Nekem szükségkép pénz kell, kérjen százat egy hónapra, ha tetszik, de szerezze meg nekem még ma.
- Hisz ön tudja, - felele a pénz embere - mi szívesen szolgálok, főkép önnek, kit annyira tisztelek, de - -
- S ismét de - szóla közbe haragosan Armand.
- De hát - folytatá a másik nyugodtan - természetesen egy hónapi fizetés, s száztól száz, s hát mennyi kell?
- 10,000 frank, - szóla Armand kis habozás után, s halkabban, mintha maga szégyenlene ennyit kérni.
- 10,000 frank - sóhajta fel a másik - de tudja-e ön, mennyi ez: 10,000 frank? Ez a provinciában nagy örökség; ha lányomnak kiházasításul adom, száz vőlegényt talál egy nap alatt, s ön azt oly könnyen, oly röviden mondja ki.
- Egyszóval - szakítá félbe Armand - nekem 10,000 frank kell, s kérdem, meg fogja-e szerezni?
- Lehetetlen, uram, egyáltalában lehetetlen - viszonzá a másik; mit gondol ön, honnan vennék ennyi pénzt?
- De Salamon uram, édes Salamon uram, - szóla Armand elfojtott hangon - ez összeg becsületem megmentésére szükséges; lássa, nyíltan szólok, ön mindig barátságos volt irántam, szerezze meg e pénzt s míg élek, hálaadója leszek.
- Lássa ön, - szóla a másik, kávéskanalával findzsáját pengetve, - ily embernek, mint mi, nem kellene játszani, az nagy, gazdag uraknak való; lássa ön, nekünk még szereznünk kell.
- Tanácsa jó, igen jó, - viszonzá Armand s hangja remegett, mintha belső megindulás szorongatná keblét - de most későn jő; csak most segítsen ki s követni fogom, higgye el, követni fogom bizonyosan.
- S honnan fizetné pénzemet? - kérdé a másik emeltebb hangon - mert 20,000 frank, mivé kölcsönöm egy hónap alatt nőne, nem oly summa, melyet a játékasztalnál könnyedén nyerni lehetne.
- Lássa, Salamon, - szóla Armand - önnek megmondhatom: e napokban követségi titoknok leszek, kivenezésem annyi, mint bizonyos, már azt mondják, hogy alá is íratott, és aztán - -
- Majd gratulálunk, - szóla közbe a másik - szívünkből gratulálunk.
- De édes jó Salamon uram, - szóla Armand rimánkodva - ne enyelegjen, hanem segítsen. Ha szíve van, ha egy ember életét kockára tenni nem akarja, szerezze meg e pénzt s jótevőmnek fogom tartani, második atyámnak.
- Ez mind szép és jó, - szóla amaz - s öntől, ki velem mindig oly megvetőleg bánt, kétszerte örvendetesebb; de ily szegény embernek biztosság kell, s hacsak valami kezest nem tud találni, nem segíthetek. Nincsenek-e baráti?
- Barátaim, - szóla közbe Armand keserűen - oh te jámbor, mintha bizony barátaink volnának, ha szükségünk van reájok.
- Például, - folytatá a másik nyugodtan - az a fiatal gróf, kivel lakik.
- Gróf, - szóla Armand hidegen - s én tőle koldulni nem fogok.
- Vagy Dufey?
- Dufey annyit tett értem már, hogy többet kívánni szerénytelenség volna; - viszonzá Armand - azonkívül a summa oly nagy.
- Éppen itt jő - szóla a másik, nem hallgatva Armand szavára; oda hívá s az egész ügyet elébe terjeszté. Dufey egy pillanatig gondolkozott, végre megígérte a kezességet, elküldé a zsidót pénzeért, ki még egy pár frázist mormogva a nemeslelkűségről, elment.
- Nekem is egy kérésem volna hozzád - szóla Dufey végre halkabb hangon.
- Kérd éltemet - rebegé Armand.
- S megígéred? -
- Esküszöm!
Ők elmentek. Én mély gondolatokba merülve hajtaték ki a városból.
Máskor jókor reggel Párizsba menék s bankáromnál pénzt véve, a drágaságárushoz sieték, hogy őt Juliám gyöngyeiért kielégítsem. Az árjegyzék már ki vala fizetve még tegnap, úgy beszélé a kalmár, késő estve jött oda Armand, s elhozá a pénzt. - Meggondolám, mennyi áldozatokba kerülhetett barátomnak ily tetemes summa megszerzése, s mily kevés bizalma vala hozzám, s elkedvetlenítve tértem haza.
Előtermünkben Armanddal jövék össze, hidegen, sőt látszó zavarral fogadá köszöntésemet, s elsietett. Juliámhoz menék; ő rosszul érzé magát. Reggel még jól vala, sőt Armanddal, mint komornája mondá, kétszer beszélt is, de azóta feje megfájdult. Rosszkedvűen járék ide s tova a házban, majd Juliám hogylétéről tudakozódva, majd atyjával beszélgetve, majd ismét a kertben andalogva. Sehol sem vala nyugtom. Julia oly szükségessé vált szívemnek, hogy egy órát nem tudék eltölteni nélküle, s lelkemet mintegy bús előérzet háborgatá szokatlan magányában. Ebédre nem jöve asztalunkhoz. Végre ebéd után magához hivatott.
Halványabb vala, mint közönségesen, látszólag nyugtalan s felgerjedett, mit én csak betegségének tulajdoníték. Kérdezősködtem hogylétéről, s mondá, hogy magát ugyan jobban, de a migréntől elgyengülve érzi. S végre levelet ada, kérve, hogy Valmontnéhez vigyem s magam várjak a feleletre. - Kezét csókolám, ő remegett, s mikor ismét kérdezém: mint érzi magát, kért, hogy küldjem be komornáját, mert le kell feküdnie. Noha Juliát többször láttam hasonló állapotban, sohasem így fölgerjedve; s midőn aggodalomteljesen Párizsnak vevém utamat, eltökélém, hogy orvosát magammal hozom.
A marquise-nál Dufeyt találtam; éppen egy levelet olvasa előtte, s midőn belépék, átada nékie, hogy maga menjen végig rajta. Arcain öröm sugárzott, s mikor levelemet átadva én is, Valmontné is a mellékszobába ment, mint mondá, némely rendelések tételére, s én Dufeyvel magam maradtam, szinte meglepett vígsága. Így ez embert nem láttam soha, s noha féltékenységem egy idő óta megszűnt s most, midőn Julia betegségéről beszélék s közömbösségét látám, mellyel tréfáit folytatá, magamat még nyugodtabbnak érzém, nem írhatom le, mi kellemetlen érzeményt gerjeszte e beszélgetés. Legyen, hogy az ember is, mint az állatok, természetétől bizonyos ösztönnel bír, mely által ellenének jelenlétét megérzi; legyen, hogy a szív azt, kit egyszer, habár igazságtalanul, gyűlölt, később átlátva hibáját, gyűlölni meg nem szűnik; elég, Dufey jelenléte nekem kellemetlen vala, s szinte könnyülve érzém keblemet, midőn Valmontné a terembe visszatért, s még egy szót suttogva Dufeynek, az utóbbi elment.
Tudod, mily viszonyban állék Valmontnéhoz, s ha meggondolod, hogy azon asszonynál valék, kitől szeretve gondolám magamat s ki iránt inkább elidegenítést éreztem, s hogy mint egy másnak jegyese valék ott, képzelheted állapotomat, melyben órát óra után folyni láttam.
Már gyertyák gyujtattak, Valmontné maga is nyugtalan vala, a komornyiké még nem tért meg a kívánt holmival, s Julia kérte volt, hogy ne eresszen haza azok nélkül; ilyek által tartóztatva még maradnom kelle, s otthon Julia betegen! - Hosszabbnak idő még nem látszott soha. Beszélgettünk s Valmontné eszes asszony vala; de végre a tárgyak kifogytak. Csak szívünk azon kimeríthetetlen forrás, melyből beszélgetésünk unalom nélkül foly; ha ez hallgat, az egész világ nem elég csak egy óra kellemes eltöltésére sem.
Már kilenc mult, s nem tűrhetve tovább a várakozást, mondám, hogy orvost kell kivinnem, hogy Juliának azon holmira ma szüksége úgysem lehet, s hogy majd holnap jókor reggel jövök, s mindent a marquise cselédjeitől átvéve, kiviszem, még mielőtt mátkám felébredett.
Valmontné látszó zavarba jött, tartóztatott, de hasztalan; végre rámvetve szemeit, kérdezte: - Valóban olyannyira szeretem-e Juliát?
Valami különös vala e kérdésben, s viszonyaimban valami olyan, mi zavarba hozott. Annyit hallám, hogy ez asszonytól szerettetem, míg végre magam is elhívém, s szavakat keresve, melyek érzeményeit kevesebbé sértsék, hallgaték.
Ismétlé kérdését, s még inkább meglepetve, végre kérdezém: hogy' kételkedhetik?
- Semmiben sem csaljuk meg minmagunkat annyira, mint érzeményünkben - szóla Valmontné - s természetesnek fogja látni, hogy Juliának leghívebb barátnéja e pillanatban, midőn egész jövője forog fenn, e kérdésre jogosítva van.
Felszabadulva aggodalmamtól s szinte szégyenelve elhittségemet, mely miatt Valmontné kérdését más kútfőből magyarázám, szabad utat engedék szívemnek. Megmondám, miként szeretem Juliát; hogy életemnek legszebb reménye teljesül, midőn őt magaménak nevezhetem; hogy nem élhetnék nélküle s jövőmet csak neki szentelve, boldogítni fogom; szóval elmondék mindent, mit csak szenvedelem sugallhat szavainknak s mit csak akkor mondhatunk, midőn szerelmünk elég való, hogy túlságainkat magunkkal is elhiteti.
Valmontné hallgatott, lesüté szemeit s egész valójában annyi elfogultság, oly leírhatatlan vegyülete a bánat- s zavarodásnak látszott, mely lelkemet nyugtalansággal tölté el. Kérdezém okait; ő elkerülve felelt előbb; végre, midőn meggyőződém, hogy valamit titkol előttem, s kérém, hogy mondja meg s mentegetéseire mindig nagyobb nyugtalansággal ismét kérém, még egyszer kérdeze: bizonyos vagyok-e Julia szerelméről?
Mióta Julia maga mondta, oly meggyőződve valék boldogságomról, hogy többé nem is kételkedtem; de e kérdés, s Julia levele s Dufey, ki csak elébb hagyá el a szobát, egyszerre egész féltékenységemet fölverék.
Valami történt, gondolám magamban; Valmontnénak valamit tudni kell, s szenvedelmesen ismét kérdezém, s ő ismét hallgatott. Végre, a kétségbeesésig felindulva bizonytalanságom által, lábaihoz borultam s kértem mindenre, a mi szent s neki kedves e földön, hogy ne titkolózzék előttem. Mondtam: ha Juliától tudná, hogy nem szeret, most mondja meg, mikor reá még idő van; hogy keblemben elég erőt érzek lemondani, de nem e kétely elbírására; elbeszéltem, mit Dufeyről gyaníték, s hogy örökre hálaadó leszek, ha a valót, bármi szörnyű volna, általa megtudom, s így megmenekszem attól, mi e földön leginkább fájna szívemnek: azon érzeménytől, hogy Juliát boldogtalanná tevém. Egész keblem úgy fel van dúlva új kételyeim által, hogy a legszörnyebb bizonyság szinte boldogságnak látszék ez állapot után.
Valmontné könnytelt szemekkel néze rám. - Ön Juliát inkább szereti, mint gondoltam volna - szóla végre: - szánom önt.
- Az Istenért! - kiálték magamon kívül - legyen irgalmas, ne gyötörjön tovább; mondja meg, amit tud, s ha az volna bár, hogy Julia nem szeret, sőt ha az volna, hogy mást szeret, áldani fogom e hírért, csak e bizonytalanságtól mentsen meg!
- S ígéri ön, hogy semmit sem fog tenni, - szóla a marquise remegő hangon - hogy bármi legyen, mit hall, nyugodt leend?
- Ígérem - szólék szorult szívvel.
- Becsületére?
- Becsületemre.
A marquise a mellékszobába ment. Egész testemen remegtem, soha nagyobb felgerjedésben szívem nem dobogott. Egy pár perc után kijött ismét. - Mit ön sejdített, - szóla habozva - ön férfi, s amit becsületére ígért, meg fogja tartani.
- Mit ön sejdített, - folytatá Valmontné - való, Julia Dufeyt szereti.
Megsemmisítve valék.
- Olvassa ön e sorokat - szóla tovább, a levelet adva kezembe, melyet magam hozék - s győződjék meg szavaim valóságáról.
A levél körülbelül így szólt:
Beteg vagyok, annyira fölgerjedett szívem. Én Dufeyt szeretem; tudod, meddig küzködém ez érzemény ellen, de hasztalan, a szív legyőzé akaratomat, nincs többé erőm ellentállani. - Midőn minap általad levelére feleltem, s te barátságodra ígéréd, hogy többé levelet tőle elfogadni nem fogsz, akkor el valék határozva. Gusztáv oly nemes lélek, s annyira szeret, s én meg valék győződve, hogy ha nem is boldog, legalább megelégedett fogok lehetni karjai között, hogy, gyermeki kötelességemet teljesítve, szívem el fogja felejteni régi érzeményeit. Hasztalan! A levél, melyet Dufey ma Armand által küldött, fölvere képzelt nyugalmamból, keblemben mindenhatóan emelkedék a szerelem, nem választhatok többé. Mennyit szenvedek e pillanatban, mennyit fogok szenvedni ezentúl, ha visszanézve multamra, talán egy atya átka, egy jó ember szerencsétlensége áll előttem, az ég tudja! én csak azt mondom, hogy mást nem tehetek. Ha vétkezem, irgalmazzon az ég, miért teremte ily érzeményt e szívbe. Legalább ő szeret, ő boldog lesz karjaim között! mit bánom én a többit! Oh barátném! legyek elátkozott örökre, tegyem boldogtalanná atyámat, az egész világot, csak ő szeressen, s nem fogsz panaszt hallani ajkaimról. Nem írhatok tovább, fejem oly zavart, hogy alig maradnak gondolataim, szívem remeg e szótól, s mégis le nem írható boldogsággal telik el, ha arra gondolok, hogy övé leszek. Ma estve, ha besötétedik s atyám nyugodni ment, ő eljő. Armand által tudtára adtam; tartsd addig Gusztávot magadnál, akármi módon. A postalovak várnak s még éjfél előtt elmegyünk. Dufey egy távol követségre küldetett s magával visz. Az ég áldjon meg szerelmedért. Oh! hogy így kell elhagynom beteg atyámat! Istenem, Istenem! mi lesz belőlem!
Mit érezék, midőn e szerencsétlen sorokat végig olvasám, azt le nem írhatom; ha keblembe nézhetnél s látnád a fájdalmat, mely azt még e pillanatban, midőn közte s közöttem annyi szenvedésteli év áll, csak emlékénél is eltölti: sejdíted. Hallgaték.
Valmontné vigasztalni kezde: lelkemet szörnyű nyugalom tölté el, milyen a kétségbeesésé. - Sok még rejtélyes vala a levélben, Julia előbbi viszonya Dufeyhez, s főkép Armand befolyása. A marquise szinte örülve látszó nyugalmamon, mindent elbeszéle. Dufey már régen szereté Juliát; atyja nemesi büszkeségből nem engedé meg házasságukat, s ők csak titkon láthaták egymást. Egyszer az öreg - nem tudni, ki által - tudósíttatott viszonyukról; de Julia, ki egy régi házibarát által, kivel a gróf bosszúja tervét közlé, megintetett, Valmontnénak írt s az Dufeyt vigyázatra intvén, az egész tovább is titokban marada. Magam vivém a levelet Valmontnéhoz, magam valék segédeszköze csalattatásomnak. - Később Julia mindinkább meggyőződve atyja rendíthetetlen akaratjáról s szerelmemről, nem győzhetve le félelmét, melyet atyja iránt mindig érzett, s nem határozhatván el magát azon vallomásra, mely által boldogságomat elrontaná, föltéve magában, hogy Dufeytől megválik. S miután Dufey s ő közötte némi viszongások is történtek, s főkép atyja előtt esküvel megígéré, hogy enyém lesz, föltétele határozattá erősbült. Dufey többször írt, kért, de hasztalan; Julia visszakíváná elébbi leveleit, s Valmontnét, ki közbenjáró vala köztük, barátságára kéré, hogy többé levelet tőle el ne fogadjon. - Armand által küldé hát Dufey végsorait. - Armandnak sorsa tőle függött, pénzzavarjaiból ő menté meg, szolgája vala, s megtevé akaratját. Mily hatása volt a levélnek, Julia soraiból látám; nem vala több titok előttem. - Elbámultam. A marquise egy rakás levelet mutatott, még nála valának, valamint azon utolsó is, melynek olvasását jöttömmel félbeszakasztám. Néztem az írást, a dátumokat; Julia nevét s a felírást; olvastam egyes sorokat s nevettem kínomban. Mikor magamat leginkább szeretve gondoltam, mikor legboldogabbnak érzém magamat: ő egy másnak írt! talán neveté érzeményeimet, talán kigúnyolá szenvedelmes ragaszkodásomat, s én hittem. S Armand! ő, kinek barátja valék, mint senkinek e világon nem; kiért éltemet adtam volna, s ki megcsalt; egy kis hivatalért, egy pár ezer frankért eladott, s most talán velök nevetett hiszékenységemen. Keblemet egy nem ismert érzemény tölté el, vágy, melyet még nem éreztem soha, de melyről gyanítám, hogy bosszú. - Fölvevém a levelet s kalapomat, s el akarék menni. Valmontné előmbe állt. - Hová megy ön? - szóla nyugtalanul. - Mátkámhoz - felelék keserűen.
- Az Istenért, Gusztáv! - kiálta kezemnél fogva - gondolja meg, mit tesz; legyen férfi!
- Férfi! nemde férfi? - szólék nevetve - elég sokáig valék gyermek; elég sokáig hittem, a nevetségig hittem; de ne féljen, most férfi leszek s legalább kacagtatni nem fogok többé.
- Gusztáv! - szóla Valmontné - emlékezzék ígéretére, becsületszavára, s ne hagyja megbánnom, hogy kívánatát teljesítém.
- Oh ne féljen, - szólék remegve - én nyugodt leszek, nyájas, jó modorú, én nem fogok bántani senkit, csak elejébe akarok lépni leveleivel, s kérdezni: miért csalt? kérdezni, miért rontá meg éltemet? miért esküdött hűséget, ha mást szeretett? miért kacagá érzeményemet más karjai között? Kérdezni - - mit tudom én! de látnom kell, ki kell mondani átkomat vagy veszni az érzemény feszítő súlya alatt. Oh ne féljen, barátnéja biztos előttem, ő élhet, ő boldog lehet; mi közöm asszonyokhoz, nekem vér kell! De az, kiért szívemet porba tiporta, kiért szerelmemet megveti: élni nem fog, ő nem fog győzedelmeskedni fölöttem; ő nem fogja álszánakozással kimondhatni nevemet, s hogy kár értem, mert jó ember valék s tudja az ég, mi mást; ő nem fog mosolyogni kétségbeesésemen; s nem Armand. Esküszöm, holnap hármunk közül eggyel kevesebb él.
- Ön szörnyű haragjában; de bízom szavában, - mondá Valmontné - ön a becsület embere.
- Becsület embere? - szólék elragadtatva fájdalmamtól - szavam? - S tudja-e ön, mit érzek, hogy e szavakra emlékeztet? vegye el egy anyától gyermekét s mondja, hogy nem illik sírnia; hogy mielőtt hírül adák, megígérte, hogy sírni nem fog; esküdött, hogy nem fog könnyezni; s azt hiszi, hogy megtartja ígéretét? S ő nem többet vesztett, mint én, s neki nem szükségesebbek könnyei, mint nekem a vér. Ígéret, eskü! - s nem ígért-e hűséget Julia nekem is? nem esküdött-e szerelmet ő is? s most - - - őt szerelme ragadta magával, engem gyűlölés, s ki tudja, nem erősebb-e ez?
Valmontné még mindig visszatartóztatott, én szabadkoztam; végre elfelejtkezve mindenről, félretaszítám s elmenék.
Mikorra kiértem, nyugodtabb valék. A hallgató éj, a csillagok keblem vészét kevéssé lecsillapították s szenvedélyeim helyett mindinkább le nem írható fájdalom vőn hatalmat lelkemen. Kocsimat a kertkapunál hagyva, gyalog menék a házhoz. Minden hallgatott, csak Julia ablaka állott még világosan. Felsieték a lépcsőn, lábaim remegtek, alig haladhattam e folyosón, hol, valahányszor Julia szobájához menék, lelkemet máskor boldogság tölté el; e küszöb, mely mint éden kapuja, csak boldognak nyílt mindig, most - - -
A falhoz támaszkodám, hogy lélegzetet vegyek, oly feszült vala szívem. Végre bemenék. A komorna éppen egy málha berakásával foglalatoskodott. Felijedve előmbe állt. - A grófné alszik - szóla remegő hangon. - Én magamtól eltaszítva benyitám Julia ajtaját. - A komorna elfutott. - Előttem Julia s Dufey állott. Julia halványan, szoborként állt ott, az asztalra támasztva kezét, minden tagja remegett; Dufey nyugodtan, arcán szilárd elszánás mutatkozott; halvány vala ő is, de a lángoló tekintet, melyet rám vete, mutatá, hogy nem félelemből. Hallgatánk. - Lelkemben bosszú s fájdalom küzködött, s ha tőr lett volna kezemben, nem tudom, őt vagy magamat döföm-e át vele; ekkor megnyílt az ajtó s a remegő komornától követve, hálóköntösében az öreg gróf lépe a szobába. A cseléd, ki félve bosszúmtól, Julia atyját felkölté, elküldetett s magunk valánk.
A gróf hallgatott; komor tekintetet járatva körül, állt ott; soha alakja tiszteletreméltóbbnak nem látszott, mint e néma fájdalom súlya alatt. Végre Dufeyhez fordulva, méltósággal így szólt: - Hogy önt itt látom s ez órában, csak azon megvetést igazolja, melyet ön iránt mindig érezék. Mivel tartozik bántott becsületemnek, habár tegnap óta nemesedve, talán tudni fogja; s ha más helyzetben inasom unokájával szembe állani gyalázatnak tartanám is: ön bizonyos lehet, hogy ezúttal meg nem feledkezem róla, hogy egy semmirevalót megbüntessek.
Dufey arcai égtek, egész valójában düh mutatkozott; de mérsékelve magát, elfojtott hangon csak azt felelé, hogy készen fogja találni.
S a gróf leányához fordult. - Julia, - szóla, s hangja remegett s arcának szilárd kifejezése helyébe véghetlen fájdalom lépe, - te életem legszebb reményét rontád el. - Azok után, amik történtek, Gusztáv szabad s én visszaadott szavával agg napjaimnak végörömét vetem el magamtól; szerettelek, s te végnapjaimat véghetlen keservvel töltéd el; érted éltem s te tőrt döfsz szívembe; évekig nem vala más gondolatom, mint hogy boldogan lássalak, s te gyalázatot hozál agg fejemre. Elátkozhatnálak, - szóla elfojtott hangon, s szeme villogott - elátkozhatnálak! de nem: mondj le e férfiről!
Julia remegve állt előbbi helyén, földre sütve szemeit; hallgatott.
- Mikor születtél, - folytatá az agg lágyabb hangon - áldám Istenemet, fölemeltelek az éghez s örömkönnyezve imádkozám: tartsd meg, Istenem! Szemednek tiszta sugára s gyermekajkaidnak mosolygása mennyei boldogságot áraszta el lelkemen, s számkivetve bár idegen földön, szegény s elhagyott, e pillanatban megfeledkeztem mindenről, oly gazdagnak érezém magamat birtokodban. Ó, ne kényszeríts arra, hogy e pillanatot átkozzam: mondj le e férfiről.
Julia hallgatott.
- Gondolj anyádra, - szóla az agg ismét - de hisz nem ismeréd; gondolj hát egy lényre, ki csak tebenned élt; ki végleheletéig csak rajtad függe egész szívével; ki kínokkal szült, könnyek között ápolt, remegve őrzé napjaidat. Mikor meghalt, áldást monda fölötted, s rám nézve, így szóla hozzám: Szeresd Juliádat, ő helyettem fogja jutalmazni szeretetedet; ne végy nőt magadnak; ez egy gyermek több örömet fog nyujtani s hálaadóbb lesz, mintha fiaid lennének; szeresd őt egész szívedből. S én megtevém végkívánatát; s most, midőn megőszültem, midőn síromhoz közelgek, gyermek nélkül álljak e világon, hogy átkozzam anyádat s végkívánatát? Julia, gondold meg, mit teszesz: mondj le e férfiről.
- Dufey eskümet bírja, - szóla elfojtott hangon Julia - nem vehetem vissza szavamat.
- S nekem nem esküvél ellenkezőt, - szóla közbe az öreg indulatosan - vagy talán az eskü, melyet atyádnak mondál, nem köti le lelkiismeretedet? De - folytatá nyugodtabban - jól van; nem gondolám, hogy végnapjaimban arra jutok, hogy ez embertől valamit kérjek, de legyen. Az úr Juliámat szereti, nemde szereti? - szóla Dufeyhez fordulva - legalább mondá, bizonyosan esküvé, hogy szereti; mutassa meg s mondjon le róla. - Dufey hallgatott. Az öreg folytatá: Nézzen reá, s vajjon azt hiszi-e még, hogy boldogítja? atyjától elátkozva s megvetve ismerőseitől, az egész világtól, veti magát ön karjai közé, nem mert önt még szereti, nem mert boldogságot remél, de mert esküje köti, mert feláldozza magát: vajjon ön elfogadja-e az áldozatot?
- Julia azon korban van, - viszonzá nyugodtan Dufey - midőn szabadon határozhat önmagáról, s a törvények e jogát védeni fogják még atyja ellen is; ha ő magát szabadnak gondolja s csakugyan nem szeret, visszalépek, máskép nem.
- Jól van hát, - szóla az agg ismét - most ismered őt, most láthatád egész alávalóságát. Egy atya, kit ő megbántott, s ki egész családjának jóltevője, leányáért könyörög előtte, s ő hidegen a törvényről szól, ő nyugodtan elmondja, hogy gyermeke teljeskorú, s hogy mert jobban szerette, mert sírjához közelebb áll, az atyának nincs joga már többé gyermekére. Mondd neki hát, hogy megveted, hogy róla lemondasz, hogy még leányom vagy, s az fogsz maradni.
- Atyám - szóla Julia, s szavában oly valami volt, mi szívemet mélyéig felrázá - ha tudná, ha csak sejthetné a kínokat, melyeket szavai e szívnek okoznak: nem szólott volna így. De az ég látja lelkemet, én nem teljesíthetem parancsait.
- Nem? - szóla közbe az öreg, s arcai égtek - gondold meg jól, mit teszesz, e pillanattól függ jövendőd, s ne felejtsd, mennyivel tartozol atyádnak?
- S gondolod, hogy ezt elfelejthetném? - szóla közbe Julia s arcain egy keserű mosolygás lejte át - hogy elfelejthetném, miképpen ez éltet neked köszönhetem, s a kínokat, melyeket tűrök, s az elnyomatást, mely alatt szenvedtem, mindent neked. E szívben nincs egy fájdalom, szememből alig folyt egy könny, mely nem intene rád. - Julia, elragadtatva fájdalmában, mondá e szavakat, arcai lángoltak; az öreg hallgatott. - Azt mondod, hogy szeretél, - folytatá Julia elkeseredve - oh ha hiszed, hogy az, mit irántam érezél, szeretet vala, szánlak: mert nem ismeréd az érzeményt. - Mikor még gyermek valék, szelíd Máriám gondviselése alatt élve kevés boldog éveimet, naponkint vagy hetenkint egyszer jövél leányodhoz. Arcod mindig komoly s szigorú vala hozzám; nyájas szavak helyett ajándékokat adál, s én remegve csókolám kezedet. Akiket körülötted láttam, mind oly mély tisztelettel szóltak felőled, hogy magasabb lénynek gondolálak; s ha Máriát szobádból visszatérve annyiszor sírni láttam, s ha láttam, mint félnek cselédeid, hacsak közelítél: mi csoda, hogy én is csak félelmet érezék jelenlétedben. Mária meghalt s kolostorba küldél. Évekig alig láttalak néhányszor s akkor is csak pillanatokra; mikor tizenöt esztendős koromban házadhoz visszatértem, s ismét tisztelőkkel körülfogva, ismét komoly fenségedben láttalak, gyermeki félelmem nagyobb vala, mint annakelőtte. Gyöngyöket adál, fényes termekbe vezetél, mulatságról mulatságra hurcolál, mindent, amit mások kívánhatnak, bő mértékben éldeltem, de mindezt, mert parancsolád, mindezt engedelmességből, melynél egyebet leányodtól nem kívántál, s melyhez végre úgy hozzászoktam, hogy szinte elfelejtém, miként akarnom is lehetne. - Ekkor jött első férjem házunkhoz, majdnem egykorú veled, hiú, gyalázatos ember, kit első pillanattól gyűlölni kezdék; de dúsgazdag s nagy családból való. Kevés hetek mulva tudtomra adád, hogy férjem lesz. Nem ismerém még a szerencsétlenséget, melyre elítéltél, egész mértékében; de borzadtam a gondolattól, hogy életemet ezen emberrel kell töltenem. Borzadtam, de hallgaték; hisz te nem kérdezéd: szeretem-e, akarok-e nője lenni? ő gazdag volt s nagy családból; s szigorú tekinteted világosan mondá, hogy előtted hasztalan esdekleném. Hallgatva megtevém akaratodat.
Mennyit szenvedtem e szörnyeteg karjai között, magad tudod; végre az ég kegyesebb vala, mint te s megszabadíta. - Huszonkét éves valék, nem vala asszonyi keserv, melyet nem ismertem volna; s nem tudám, mi az öröm. Ekkor láttam Caesart; soha ember ő előtte nem közelíte hozzám szeretve; komoly parancsolataidat hallám, s úgynevezett barátnéim könnyelmű csevegését, de nem ismerém még a szót, mely a szív mélyéből jöve, szívünkhöz szól, s melyet tőle hallék először; szerettem őt. Lett volna bárki, keblem oly boldogtalannak érezé magát elhagyatottságában, oly lángolón vágyódám érzemények után, hogy talán mást is egyformán szerettem volna. Boldog valék egy pillanatig. De észrevevéd, s lányodnak nem kelle boldognak lenni. Dufeynek nagyatyja szolgánk volt, szólál hidegen, s nem szabad szeretned őt. Mit bánád te lányod könnyeit? mit bánád, hogy szívének végörömét elvevéd? Nevednek képzelt fensége fenn fog maradni, s őseid nem fogják szemedre hányhatni, hogy lányodat boldogítád. Engedelmeskedtem ismét, ismertem vasakaratodat s ellenmondás nélkül menék Avignonba. Ha szíved van, gondolhatod, mit szenvedtem; de mondd magad, hallottál-e tőlem egy ellenmondást, csak egy panaszt ajkaimról? Caesar utánam jött, én nem hallgaték rá; önelhatározásomnak tulajdonítva azt, mit parancsodra tevék, lemondék arról is, mi e földön egyetlen reményem vala, hogy tőle legalább becsültetni fogok. Adott szavamra, hitemre emlékeztetett, s én önmagamat mondám hitszegőnek. Meg fog vetni, gondolám magamban, s le fog mondani rólad, kirántja képedet még emlékéből is: boldogtalan léssz, de atyád parancsolatjainak eleget tettél.
Caesar, - folytatá Julia kis hallgatás után - jobban ismeré e szívet, minthogy bár önvallomása után, hitszegőnek gondolhatá. Ismeré nézeteidet s hatalmat, melyet fölöttem gyakorolsz, s nem szünt szerelmére emlékeztetni leveleiben. Ekkor ütött ki a júliusi forradalom. Ha előbb még néha remélheték, most mindennek vége vala; ismerém nézeteidet s tudám, hogy azok után, miket Caesar e napokban tett, soha megegyezésedet nem nyerhetem el, s hogy nincs hátra egyéb, mint lemondanom.
De Caesar levelei szenvedélyéről szóltak, s Valmontné tudtomra adá, hogy mindjárt a forradalom után egy neki ajánlott követséget csak azért nem fogada el, mert Párizst, hol láthatott, elhagyni nem akará. Rég megszűntem önszerencsémben bízni, kívánataim mind kedvesem boldogságáról szóltak, s mert, habár ennyi hűség örömmel tölté lelkemet, a gondolat tűrhetetlen vala, hogy az, kit a végzet talán nagy jövőre szánt, hivattatását miattam tévesztené el; le kelle rontani végreményeimet. Elhatároztam magamat. Ön, Gusztáv, szeretett, ismerém nemes lelkét, s ha nem is szeretetet, legalább való barátságot érzék ön iránt. Megírám Valmontnénak szándékomat s ön szerettetve gondolá magát.
Bocsánat, barátom, e csalásért! eleget szenvedék érte; de mit lehete tennem? Látám hív szerelmét, meg valék győződve, hogy, habár színlelt szerelem által, boldogíthatom; néném, kit annyira szeretek, élte legszebb kívánságát látja teljesülve egyesülésünk által; atyám örülni fog s Dufey szabadon fog haladhatni pályáján - mennyi boldogság függ tőlem, s miként állhaték ellent! Ti férfiak, kik szabadságtok érzetében magasabbat nem ismertek önmagatoknál, s kik egy világot feláldoznátok, csakhogy önmagatok előtt le ne alacsonyuljatok, nem tudjátok, hogy az asszony inkább szeret, mint ti, s hogy vannak pillanatok, melyekben mindent feláldozhat; vannak emberek, kikért évekig színlelni kész; ti nem tudjátok, mi az: remegni egy ember előtt s nem merni a valót kimondani; ti nem hazudtatok, mert nem szerettetek, nem féltetek soha; a mi sorsunk más.
Miért nem maradtam hű föltételemhez? miért fogadám el Caesar leveleit, miután eltökélém, hogy másé leszek? miért nem álltam ellent, mikor végre Párizsba visszatérve őt hűnek találtam s szenvedélyeinek nem állíthaték mást elejébe, mint feltételemet, melynek szívem az első pillanattól ellenmondott? - mit tudom én! Ki szerelmében csak eszét követi, ki mielőtt kedvesét megöleli, még számíthat, s multat s jövőt el nem felejt fellázadt érzeményei közt: az nem szeretett soha; s ha ellentállni nem volnék gyenge, nem engedelmeskedtem volna atyám parancsának s boldog lehetnék.
Mikor ön, Gusztáv, Párizsba jött, feltételem meg vala változtatva; naponkint láttam Caesart, egy távol városrészben találkozánk, s csak Valmontné, kinél kocsimat váratám, tudá titkunkat. Képzelheti az érzeményeket, melyekkel önt látám; képzelheti a kínt, mellyel szerelmének annyi bizonyítványai szívemet eltölték. Mikor ön Párizsban először házunkhoz jött, atyám egyik jó barátja tudtomra adá, hogy atyám titkunkat ismeri s másnap Caesart rejtett lakásunkban megvárja. Ismerem atyámat s Caesart, s remegtem a találkozás következésétől; de miután ön által e veszélytől megmentettem, szívem nem vala könnyebb, mert most gyanítám először szerelmének egész szenvedélyességét; s habár elébb eltökélém, hogy nyíltan szólandok önnel: ezután nem vala arra bátorságom többé. Véghetlen nyugtalanságban éltem. Egyrészről Dufey, kihez szent eskü kötött; másrészről ön, kinek szenvedelmét egykor önmagam növeltem, s kit most el kelle hagynom: itt kedvesem, ott atyám, s bármit tegyek, az egyik mindig sértve általam.
Sokszor elhatároztam, hogy önnek mindent fölfedezek; de ha végre eljött s szerelmét látám, s érzém, mennyi fájdalmakat okozand vallomásom: ismét hallgaték, s végre mindent a sorsra bíztam. Ekkor történt atyám szerencsétlen betegsége. A végzet útmutatásának vevém atyám kívánatát s feltevém magamban, hogy az esküt, mellyel önnek örök hűséget ígérek, megfogom tartani. Caesar írt, én leveleit visszaküldém, s végre Valmontnét kértem, hogy soha többé felőle ne is szóljon. Ekkor jött Armand hozzám Caesar levelével. Előbb nem akarám feltörni. De Armand kérése, az ismert vonások, azon meggyőződés, hogy Caesarnak, ki soha meg nem bántott, legalább végbúcsúszavait nem taszíthatom el magamtól, szóval egész valóm ellentmonda föltételemnek. Feltörém a levelet. A többit tudja ön. Én Caesart szeretem. Ön érteni fogja tettemet.
Meghatva rebegék egy pár szót; az öreg gróf hideg tekintetet vete leányára. - S hát elhatározott szándékod - szóla végre remegő hangon - elhagyni házamat?
- Oh atyám - sóhajta Julia - s elűzné leányát színe elől?
- Dufey neje házamban helyt nem talál, - viszonzá az agg komolyan - választanod kell.
- Atyám! - szóla közbe Julia - ne legyen irgalmatlan irántam; lám, most ismeri szenvedéseimet, tudja, mennyit küzködtem, mennyi ideig mondék le éltem legfőbb reményeiről; oh ne taszítson el magától! Nem ismeri Caesart, nem tudja, mily jó ő s miként szeret; ő le fog mondani politikai pályájáról, mint egy atyát fogja szeretni!
- Mint atyát? - szóla közbe haraggal az öreg - engem, mint atyát, ő, az inas fia. Elég! kértelek s te megtagadtad kérésemet; tenmagad vetéd el a kockát, s ha egykor eljönnek a megbánás napjai, tenmagadnak hányhatod szemedre sorsodat. - Ekkor az öreg az asztalhoz ment s csengetett. - Itt van-e még a notár, kit a városból hivaték? - szóla a belépő komornához, s midőn az igenezve felelt, folytatá: - Félóra mulva jöjjön szobámba s rendeltessék oda akkorra a plébános is, és az öreg Lajos. Ön - szóla Dufeyhez fordulva - Juliával, s te, kedves Gusztávom, maradjatok itt, hivatni foglak.
Az öreg kiment, egy tekintetre sem méltatva leányát. Julia Dufeyre támaszkodva zokogott, én az ablakhoz menék, s kinézve a hallgató kertre, melyben annyi boldog órát töltöttem, lelkem leírhatatlan fájdalommal küzködött. Végre az öreg grófhoz hivattatánk. A magas, aggszerű szobát egy pár gyertya világítá; az asztalnál, melyen egy csomó iromány feküdt, fejét kezére támasztva ült a gróf; arcai halaványak voltak, kezei remegtek; a szoba egyik sötétebb szegletében a plébános és notár suttogtak egymással.
Az öreg Lajos, a grófnak rég nyugalmazott szolgája, urával szemközt állva, szokott figyelemmel követé minden mozdulatát, mintha parancsait várná. Mikor beléptünk, a gróf leülni intett. Ismét hosszú hallgatás következék; végre a gróf mintegy erőt véve magán, így szólt:
- Egy nagy titkot hordok szívemben. Síromba vittem volna magammal, de az ég nem akará, hogy családomnak végivadéka egy hazugsággal szálljon sírjába, s az idő eljött, melyben fel fogom fedezni. Tudja mindenki, hogy a forradalom napjaiban atyám emigrált, Németországban éltünk, egy gazdag gróf házánál, ki egykor Franciaországban lévén, atyámmal megbarátkozott s az idegeneket szívesen fogadá. Két év mulva egyetlen leánya nőm lett. Jámbor, de beteges asszony, kit soha nem szerettem s kit csak atyám kedveért vevék nőül. Atyámnak fájt, hogy szegénységünk miatt nevünkhöz illőleg nem élheténk, s én elvevém a gazdag leányt, noha a világ kényelmeit éldelve, naponkint inkább érezém, hogy boldogságát feláldozám. Szívem rég másé volt. Egy szegény polgárleány, kivel véletlenül megismerkedtem, bírta szerelmemet; s habár nőm, amennyire hideg kedélye engedé, szeretve ragaszkodék hozzám: a régiebb indulat erősebb vala, minthogy legyőzhetém. Így mult év év után, az öreg gróf meghalt, nőm mindig betegesebb lőn, s habár leányunk, kit ő ötéves házasságunk után szült, ismét melegebbé tevé viszonyunkat, maga e gyermek oly nyomorult volt, s Máriámnak is majdnem egykorú leánya oly deli s mosolygó, hogy még itt is, mintha a sors akarta volna, az atya, mint a férj, csak házán kívül érezé boldognak magát. Visszahivatánk Franciaországba. Beteg nőm gyermekével Németországban maradott. Mikor félesztendei távollét után visszatérék, leányomat sírjában, nőmet halálos ágyán találtam, s csak hogy betegségét végnapjaiban ápolva, eleget tegyek azon fájdalmakért, melyeket hidegségem által okoztam s hogy a jámbort sírjához kövessem. Azalatt atyám is meghalt, szabad valék; s Mária, ki míg ő élt, megelégedék szerelmemmel, most többet kívánt. Mialatt elhagyta szülőit, csak szerelmemben bízva követett eddig, s most jogosítva gondolá magát, hogy nőmmé váljék. De ő polgárleány volt, s végre kérésére csak azt tehetém, hogy törvényes gyermekem halálát elhallgatva, helyébe leányát, kit véghetlenül szerettem s ki a megholttal csaknem egykorú vala, törvényes gyermekemnek fogadám. E leány vagy te, Julia. Mária, ki haláláig házamnál felnövelt, anyád. Lajos, ki akkor mint inas velem volt, tud minden környülállást s ez írások bizonyságot teendnek felőle, ha éppen szükség volna, a törvényszék előtt is. Itt a bizonyítvány törvényes leányomnak haláláról - szóla a notárhoz fordulva s az irományokat átadva egyenkint. - Itt Julia keresztelőlevele; itt számtalan levél, melyekben anyja e viszonyokról szól, s ha még több kell, a városban, hol mint emigráns éltem, elég ember fog találkozni, ki minderről bizonyságot tehet. S most - szóla Juliához fordulva - szabad vagy, anyádnak neve Müller volt, s ezzel lépsz ki házamból. Önnek, - folytatá Dufeyhez fordulva - holnap 50,000 frank fog fizettetni, leányomnak egyetlen vagyona; a notár itt van, a házassági szerződést feltehetjük azonnal.
A gróf hallgatott, égő arcain véghetlen bánat s elkeseredés küzködött, s mikor az irományokat még egyszer átnézve s összekötve a notárnak adá, egy nehéz sóhajtás emelé mellét. Mi többiek meglepetve állánk körülötte, s az öreg Lajos száraz kezével törülé szemeit. Julia nyugodtan állt, arcai halaványabbak voltak, mint közönségesen, de semmi sem mutata felgerjedést vagy megindulást, midőn a grófhoz fordulva, erős hangon így szólt: - Hogy ön, - megálla egy pillanatig, később mintegy erőt véve önmagán, folytatá - hogy a gróf úr születésemnek titkát csak ma közli velem; hogy mint törvényes leányát nagy névvel s dús birtok éldeletei közt felnövelve szívemben reményeket gerjeszte, melyeknek egykor nem kelle teljesülniök; hogy a város közbeszédének tárgyává tett; hogy míg egy szerény polgári körben boldog leheték, ha soromat követhetém, ifjúságom előítéleteknek, szívem legszebb érzeményei egy névnek áldoztattak fel, mely nem vala az én nevem - talán jogot adna panaszokra: de ne féljen a gróf úr, én nem fogok panaszkodni; inkább ismerem a kört, melyben eddig éltem, s inkább útálom régóta hideg alávalóságát, minthogy belőle kilépni szerencsétlenségnek tartanám, vagy midőn azoktól, kik közt annyi évek alatt rokonszívet nem találtam, megválok, mást kívánhatnék, mint azt, hogy velök soha meg nem ismerkedve, szívem ne tanult volna kételkedni az embereken. De hogy anyámat csak most ismerteti meg velem, hogy midőn első gyermekéveimben szeretve simulék ápolómhoz, nem mondá soha, hogy anyám keblén pihent szívem; hogy miután a jámbor szív törötten halt meg, sohasem vezete sírjához s nem mondta: itt anyád fekszik, anyád, ki évekig ápolva nem nevezhete egyszer gyermekének; ki nőni látott, s mosolygani, ki kis karjaidnak öleléseit, gyermekszívednek vonzalmát érezve nem hallhatá egyszer az édes szót: anyám, ajkaidról; nem éldelheté azon gyönyörteli büszkeséget, mellyel az anya gyermekére mutat; nem nézhete máskép, mint remegve a jövőbe, mely őt gyermekétől meg fogja fosztani, s e viszonyt örökre elszakítja, mely a dajkát s ápolót egykor növendékéhez köté, - hogy nem hinthettem virágokat s könnyeket dombjára; hogy nem nevezhettem őt imádságaim közt, nem folyamodhattam emlékéhez keserveim között, nem vágyódhattam utána, mikor örültem, hogy boldogságomat megosszam - ezt bocsássa meg az ég; én csak sírhatok.
A gróf zavarodva látszék, s egy pár szót rebege, hogy mindezt anyja kérésére tevé, s azért, hogy leánya boldogságát eszközölje.
Julia ajkai keserűen mosolyogtak. - Boldogságomat? - szóla fájdalom-elfojtott hangon - az én boldogságomat? Mintha boldogságról szó lehetne, ha a szívet szeretetétől fosztod meg; mintha volna valami e földön, mivel egy anya ölelését kipótolhatnád? Boldogságot! oh menj a körbe, melybe anyám karjai közül kiragadva felvevél s kérdezd az asszonyokat, boldogok-e ők? Nézd őket fényes termeikben, szüntelen mulatságaik közt, s kérdezd őket, hódolóiktól körülfogva, megelégszenek-e? Nem érzik-e, hogy az asszonyi szív más valamire teremtetett, minthogy hiúságának kielégítésén örüljön? Kérdezd, nem vágyódtak-e soha más örömök után, mint melyeket körükben találtak? s miután e vágy megszűnt, nem érzék-e üresen, sérülve szíveiket, nem ismerik-e azon életúntságot, mely a szívet, felébredve néha az érzékek mámorából, eltölté? midőn végre láták, hogy csak éldeletet keresve, e világon éldelhetni megszűntek, hogy mindig színlelve, végre érzeni nem tudnak többé? Oh de te azt tudtad; s mikor anyám, a polgárleány, e színpadot csak távolról nézve, benn egy fényes ragyogó világot láta, te jól tudád, hogy festett rongyokból áll s hogy az örömszín a színészek arcain festék, mely alatt arcaik csak inkább elhalaványulnak, s ellentállhattál volna e kérésnek, mint szegény anyám könnyeinek ellentálltál. De neked egy gyermek kelle, kire nevedet s örökségedet hagyhassad; kit büszkeséged kielégítésére eszközként használhass; s engem vevél magadhoz, mert éppen legközelebb álltam; szeretet nélkül, mint most, midőn terveidnek szolgálni megszűntem, magadtól elhajtasz. Jó, hogy e bizonyítványokat megőrzéd, - szóla az írásokra mutatva - mert talán kételkedhetném, hogy atyám vagy.
Dufey, ki az egész jelenet alatt hallgatott, látszó zavarodásban majd az irományokra, majd a notárra nézve, végre bizonytalan hangon és sok szóval kifejezé, miképpen nem gyaníthatá soha, hogy szerelme Juliát ily boldogtalanná teendi; s inkább, semhogy egy egész család szerencséjét feldúlja, kész lemondani.
- Lemondani? - kiálta fel Julia elhalványulva - lemondani? oh ember! ne taníts kételkedni végre rajtad is. Lemondani, s hát nem az enyim vagy-e te, mint én a tiéd? nem esküdtél-e örök szerelmet, s hogy nem élhetsz nélkülem? s tudod-e, hogy amit te esküvél, azt én érzém s hogy elválni tőled: halál!
Dufey hallgatott, ha lehete, még nagyobb zavarodásban, mint elébb; szánhattam volna, oly nyomorultnak látszék e pillanatban.
- Miért állsz oly némán itt? - szóla remegve Julia, sötét szemeit Dufeyre függesztve - nem mondtad-e számtalanszor, hogy magadat boldognak érzenéd, ha szegény volnék, név s remények nélkül, nem bírva semmit, mint szerelmemet, hogy egészen csak neked köszönhessem boldogságomat. Ím, kívánatod beteljesedett; mint egy koldus lépek házadba, vagyon, név, barátok nélkül; nincs semmim, mint szerelmed; nem reménylek, nem kívánok semmit, mint szerelmedet; a porból emelhetsz fel magadhoz! mondd nekik hát, hogy örülsz, hogy szeretsz, s szeretni fogsz így is!
- Miként kételkedhetik - rebegé Dufey.
- Oh én, - folytatá Julia - én nem kételkedem; de ők, kik nem szeretnek, nem szerettek soha, ők nem hisznek. Nézd, mily gúnyoló mosollyal, mi kegyetlen szánakozással néznek rám; lám, mert nem ismerik szívedet; mondd nekik csak egyszer, mint nékem annyiszor mondád, s hinni fogják; valami oly meggyőző vala e szavakban mindig, minek ellentállni nem lehet.
- Minek ismételjem ezek előtt, - szóla erőltetve Dufey - mit annyiszor elmondék? én szeretlek szívemből, s habár -
- Nem volt-e igazam, - szóla atyjához fordulva Julia - ha mondám, hogy szeret; ön azt hivé, hogy birtokom vagy nevemért ragaszkodik hozzám, de ím nincs semmim többé a világon s ő szeret, s én boldogabb vagyok, mióta mindezt elvesztém; legalább nem fogja többé mondhatni senki, hogy Caesarom nem szeret.
- Talán el fog jönni az idő, mikor magadat boldogtalannak érzended - szóla közbe a gróf.
- S ön örülni fog boldogtalanságomon, nemde? - viszonzá keserűen Julia; - ön áldani fogja igazságos Istenét, ki az engedetlen gyermeket megbünteté? Oh én ismerem ez atyai érzeményeket. Ha a gyermek, ki a világra helyeztetve, önvétke nélkül csak kínokat éreze; kihez soha szeretően nem közelíte senki, ki fájdalom s lemondás közt tölté éveit, s mind ezt, mert elnyomója, ki zsarnokságát a szent atyai név alatt űzé, úgy kíváná, végre széttöri láncait; ha a félelemmel az egyetlen érzeményt, melyet ura benne ébreszteni iparkodék, elvetve magától, élni akar, szabadon éldelve önalkotta világát; ha a szerencsétlen, kinek szíve, remegve bár, mint a mágnestű, de szüntelen minden küzködés ellen egy pontra mutat, nem állhata ellent, s végre azt teszi, mire természete kényszeríté: oh akkor egy nagy átok hangzik el fölötte, a világ irtózva fordul el a szörnyetegtől, szenvedéseit a jámbor maga elfelejti s mindenki az ég büntetését hívja árva fejére, hogy szörnyű példa legyen azoknak, kik a láncok terhét érezve, talán szét akarnák törni, mint ő. De az atya! Oh annak minden szabad; ha szeretet helyett csak hatalmát érezteté gyermekével; ha másokra bízva nevelését, végre hosszú távollét után csak azért vevé ismét házához, hogy évekig lassú kínok között egy hiú tervnek áldozza fel; ha hideg önös számolásai között leánya szerencséje egy nulla volt, melynek értéke nincs; ha végre, mert leánya többé eszköz lenni nem akart, a haszontalan szolgát nyugodtan elűzé házától: mindez jó s rendjén van. A világ tiszteli az ősz hajakat s az ég maga leküldi villámait szent hatalmának megtartására. Nemde úgy van? A könnyek, melyeket anyám sírt, a hosszú kín, melyet én szenvedék, el van felejtve, csak haragod száll fel az éghez, csak ha bosszúért kér, hallgatja meg Isten az imádságot. Oh de én mást hiszek; az ég látja lelkemet, tudja, mennyit szenvedek s nem fog elhagyni keserveim közt.
A gróf hallgatott; lángoló arcokkal ült ott, bosszús tekinteteket vetve leányára, ki elragadva fájdalmától, fölemelt fejjel állt előtte, mintha kihívná bosszúját. A termet remegő hallgatás tölté el s minden szív szorulva várá a vész kitörését; csak a plébános lépe engesztelve a felindultak közé; majd a grófot türelmességre intve, majd Juliát nyugalomra; de hasztalan: könnyebb a természet vészeinek parancsolni, mint azoknak, melyek szívünkben dúlnak.
- Mit bánom én, - szóla elragadtatva fájdalmától Julia - történjék bármi, én boldogtalanabb nem lehetek többé; a kehely csordultig telt, s a csepp, mely kifolyni készti, csak könnyíti terhét. Nem tudom-e, hogy anyám boldogtalan volt, hogy atyám nem szeret, nem szeretett soha; nem hajtattam-e el házától? s mi történhetik még? Az áldozatnak legalább véreznie kell a halálos csapás után s az embernek nem volna szabad szólni, ha szívén nehezebb seb ejtetett, hogy kínzója lássa művét? Oh hadd mondjam el neki: hogy boldogtalan valék általa, a naptól, melyben érzeni kezdék, mostanig; boldogtalan, mint szegény anyám, mint azok, kik hozzá szeretve ragaszkodtak; hadd mondjam el, hogy e házból kilépve nem viszek mást magammal, mint a bánatot, hogy küszöbén valaha átléptem; hadd mondjam, hogy szerencsémet elrontá, s maga Caesárom szerelme sem fogja elfelejtetni velem azt, hogy egy atya koldusként űzé el gyermekét, s nem sírt egy könnyet, midőn tőle örökre megvált. Oh ezen emlék elég örökségül, mert gazdagnak, nemesnek, nagynak fogom érezhetni magamat polgári körömben, valahányszor eszembe jut, hogy azok közül léptem ki, kiknek nemessége ily tettek által tartatik fel.
- Vígy még egyet örökségül! - kiálta fel az agg, reszkető kezét az ég felé emelve - átkomat! - s arcai elhalványultak s magánkívül rogyott a plébános karjai közé.
Julia elhalványult, szemeit atyjára meresztve, görcsösen összekulcsolt kezekkel állt ott. - Ő elátkozott - szóla halkan s alig érthetőleg, mintha akaratlanul szóvá lett volna a gondolat. - Ő elátkozott! - kiálta fel szívszakasztó hangon, s atyja lábaihoz borulva, szenvedélyesen ajkaihoz szorítá kezét. Szemei könnyekkel teltek el; szívrehatóbbat nem láttam soha, mint ez asszonyt fájdalmában. Mint a hegyfolyam, mely kilépe keskeny partjaiból, ellenállhatlanul zúg le a bérceken, szétdúlva mindent, mi futását akadályozza, de ha árjai leapadtak, az egykor viruló partot elpusztulva, az elébb síma ágyat teli sziklákkal hagyja, ilyen vala Julia szenvedélyében. A vész, mely lelkét feldúlá, megszűnt s előtte csak atyjának halvány arcai álltak, szívében csak a bűnnek érzete. - Oh ő elátkozott - zokoga magánkívül -, s nem veheti többé vissza szavát; én magam öltem meg atyámat!
- Menjen hamar valaki Párizsba az orvosért, - kiáltott a jegyző - itt rögtöni segély szükséges. - Én, ki nem tűrhetém tovább e kínos jelenetet, sietve elhagyám a szobát. Kevés perc után lovam nyergelve volt s Párizs felé vágtaték. Az éj csendes vala, a tájt lekaszált rétek illatja tölté el, s fenn az égen ragyogva álltak a csillagok. - S e virágzó térek közepett, e tiszta ég, e milliónyi fénypontok alatt, mennyi széttörött remény s vérző kebel, mely soha nem gyógyuland ki sebeiből! Oh szegény ember, ki míg boldog valál, oly fenségesnek, ki lobogós hajódon evezve, a természet urának képzelted magad, mert a szél véletlenül éppen kívánatod szerint fújt és sajkádat az óhajtott part felé hajtá: várd meg a vészt, s ha sajkád szétrontott töredékekben lebeg előtted, s te magad meztelenül, kitéve inségnek s nem remélhetve mást a halálnál, egy szegény hajótörött állsz magányos szikládon: nézd, mi nyugodtan emelkedik a nap inséged fölött s tanuld meg, mi kevés vagy a világon; s ha alig bírhatva keserved terhét, éltednek egész reményét egy pillanatban vesztéd el, s körültekintve az életben, nem is kereshetsz már egyebet rokonérzetnél, nézd az embereket: mily nyugodtan folytatja mindenik szokott munkáit vagy örömeit, miként nem változott semmi a társaságban, mióta boldogtalanná lettél, s tanuld, mi kevés vagy az emberek között. Egy porszem, mely a nap sugaraiban feltűnt, s mikor sötét lőn fölötte, elveszett. S minek hát e magas vágy, mely lelkünket eltölti? minek annyi fenséges remény, s e lélek, mely ereje csalfa érzetében akarni mer? Ha a vakeset szolgáinak születtünk, miért kelle szabadságról álmodoznunk annyit? Oh nagy rejtély az emberi lét, s csak ki a földön túl meri keresni magyarázatát, az élhet a nélkül, hogy kétségbeessék s a sorsot elátkozza, mely őt e világra hívá, hol minden virág ezernyi elfonnyadott virágok rothadásán, minden remény ezernyi elveszett remények töredékei fölött áll, s hol a szép föld alatt nem áshatunk s nem gondolhatunk vissza a multra a nélkül, hogy itt, mint ott, sötét hideg enyészetet ne találnánk.
Mikor az orvossal visszajövék, már az egész ház kínos feszültséggel várt reánk. A gróf rövidre, miután elmenék, magához jött s új átkokkal elűzve szerencsétlen leányát, végakaratját iratá a notár által, melyet aláírván, ismét ájuláshoz hasonló érzéketlenségbe esett, csak néha ébrede pillanatokra. Az orvos, miután üterét tapogatá, csak kevés órát ígére a betegnek. Minden hallgatott. Nem írhatom le, mi fájdalmasan hatott az egész jelenet reám. Itt feküdt ő, életének küszöbén, egy hosszú élet után végsőt pihenve e földön; és ím! miután hatvan éven túl remélt, küzködött sorsával, s kívánatainak létesítésére terveket alkotott s annyi áldozatot hozott: mi más maradt a haldoklónak végpillanatjaiban, mint azon érzés, hogy hasztalan fáradott. S ha a lélek még talán ébren vala, s a szem, mely néha fáradtan körültekinte, még láthatott: azon szomorú tapasztalás, hogy halálos ágyánál nincs egy szem, melyeket veszte könnyekkel töltene, nincs egy szív, mely tőle megválva szegényebbnek érezheté magát. S mégis e kínos magányra nem a sors ítélé őt. Kevés léptekre tőle leánya várt zokogva, ki egész életében híven ragaszkodott hozzá, kit boldogtalanná tett, s ki őt szereté mégis. Egy szó s gyermeke mellette állhatott; egy áldás s a szerencsétlen boldognak érezte volna magát, s ő hallgatott. Oh szomorú látni az embert, ki sorsával küzködik; látni, mennyi erő, mennyi nemes érzemény vész a hosszú vitában; látni az ifjú reményeit, a férfi szilárd akaratát, az agg türelmét, mind széttörve az érzéketlen világ tompa ereje által; szomorú látni mindezt. Oh de látni, miként küzködik az ember önboldogsága ellen; látni, miként taszítja el önkezeivel a szeretetet, melyet a sors neki, mint mindenkinek, éltében legalább egyszer nyujtott; látni, mint ragaszkodik mindenhez az életben, csak az egyhez nem, mi őt megmentheti; látni, mint veti el magától legfőbb kincsét, hogy mint a szerencsétlen, kit rémülése elámított, éppen a legbecstelenebb holmit mentse meg a lángokból: oh ez szomorúabb, ezerte szomorúabb! S mégis nem látjuk-e ezt naponkint? s ha pokol a világ, nem vagyunk-e benne többnyire önmagunk legkegyetlenebb kínzó ördögeink?
Juliáról kérdezősködtem; ő szobájában vala. Dufey a városba orvosért ment. Vannak pillanatok az emberi életben, midőn a szív boldogtalansága érzetében fájdalmakat kíván. Mint a beteg kínjai között szinte örül a sebész késének, mely feldagadt tagját átmetszve megvérezteti: úgy néha önmaga keres alkalmat az ember, melyekben lelke bánatát kettőztetett erővel érezhesse. Nem építünk-e sírokat? az elhúnyt kedvesnek képét nem állítjuk-e szemeink elébe? nem ragaszkodunk-e mindenhez, mi kínos emlékeket gerjeszthet szíveinkben? S ha válni kell, nem keresünk-e alkalmat önmagunk, hogy a búcsú fájdalmát érezhessünk? Keblünkhöz szorítjuk barátunkat, még egyszer akarjuk hallani szavát, látni nyájas arcvonásait s a könnyeket, melyeket értünk sír; még egyszer mindent, amit bíránk, s vesztenünk kell, hogy keserveink kelyhében egy csepp ne maradjon, melyet ki nem üríténk. Talán mert egy neme a vigasztalásnak e bánattelt világon az is, hogy legnagyobb kínjait már elszenvedők; talán mert a szerelem gyönyörei után más éldelet nincs, mint a szerelem keserve. - Juliához menék. - Maga volt. - Mély gondolatokba merülve állt a nyitott ablaknál, kinézve a hallgató kertre, hol a szürkület első világa terült el. Minden hallgatott. A gyertyák majdnem leégtek, s a korányszellőtől ingatva, bizonytalan világot terjesztének el az egész szobán. Szívemet véghetlen fájdalom tölté el. Eszembe jutott egész boldogságom, melyet bírtam, s miként vesztettem el mindent, még megbántásom érzetét is, mely lelkemnek első nehéz pillanataiban erőt adott. Sírtam. - Julia visszafordult. - Atyám meghalt, - szóla nyugodtan reám függesztve sötét szemeit - ne titkoljon semmit előlem, én el vagyok készülve mindenre.
Mondám, hogy még él.
- De remény nélkül, nemde? - folytatá ő - oh! ön boldog, - szóla egy nehéz sóhajtással - ön sírhat érte, nekem nincsenek könnyeim.
- Én nem azért könnyezek, - szólék elragadtatva fájdalmamtól - az idő megszünt, mikor a halál képe fájdalommal tölté szívemet; láttam, mennyit szenvedhetünk kevés óra alatt e világon, s nem vagyok eléggé önös, hogy barátaimnak éveket akarnék kívánni. Oh, de hogy annyit kelle szenvednem, ennyit vesztenem s hogy önt boldogtalannak kell látnom mégis, hogy szebb napjaimra vissza nem tekinthetek a nélkül, hogy eszembe nem jutna, miképpen szerelmem önnek csak kínokat adott, ez több, mint hogy szívem nyugodtan elbírhatná.
Julia meghatva nyujtá jobbját. - Ne legyen igazságtalan önmaga iránt, - szóla lágy hangon - ha van egy emlék a multban, mely szívemet tiszta örömmel tölti; ha van egy vigasztalás, mely e pillanat keserveit enyhítheti: önnek szeretete, önnek nemes barátsága az. - De vannak emberek, kiket a sors szenvedni teremtett. Miként bizonyos növényeknél a langy nyári eső s a nap meleg sugára csak a betegséget növeli, mely már bennök rejtődzik: úgy vannak keblek, melyekhez még az is, mi másokat boldogítana, csak azért közelget, hogy szenvedéseinket növelje. - Ám legyen, e szív jókor tanult szenvedni, s kitől a sors az erőt, mellyel ellentállhatna, megtagadta, annak erőt adand talán, hogy elbírhassa keservét. Csak egyet kérek az égtől: önnek bocsánatát.
- Oh Julia! - szólék dobogó szívvel.
- Oh ne tagadja meg tőlem, - viszonzá lágy hangon ő - lám, én elég szerencsétlen vagyok. Hadd legyen e szomorú életben, melynek küszöbén állok, legalább azon egy vigasztalásom, hogy az, ki minden emberek között legnemesebben viselé magát irántam, nem fogja átkozni emlékemet.
- Átkozni emlékét? - szólék feszült kebellel. - S mi volna hát életemben, mire puszta napjaimban visszatekinthetnék, mint ezen egy emlék? Kinek öröme nincs, annak legalább valami kell, mit sirathasson: a hontalannak honvágy, az aggnak gyermeksége emlékei, nekem képed. Százszor könnyebben foszthatod meg a boldogot örömeitől, mint a szerencsétlent bánatától, mely egyetlen tulajdona, s melyhez, mint a hajótörött hajója darabjaihoz, kétségbeesett állhatatossággal ragaszkodik, mert érzi, hogy más nincs, mi által fennúszhatnék.
- Oh de te, mit gondolsz emlékemmel; te boldog lész - folytatám keserűen, mert szívemben Dufey emléke emelkedék - kedvesed karjai között éldelve minden boldogságot, mivel a szív, ha magát szeretve látja s szeretni érzi, eltelik; mi leszek én neked? egy könnyű felleg talán, mely éltednek korányát elborítá s melyet napodnak erősebb sugárai lenyomtak. - Ám legyen, boldogságodra szükséges, hogy elfeledj, s én nem akarom elrontani boldogságodat.
- Boldogságomat? - viszonzá felsóhajtva Julia - mintha ezek után, mik történtek, boldogságról még szó lehetne! Nem fekszik-e atyám átka éltemen? Vagy azt hiszi ön, hogy mit az ember szenvedelemből elragadva egy pillanatban tett, azt, ha nyugalmába visszatért, el fogja felejthetni? Én nem csalódom így. Bármily hatalmat szerezzen az ember magának ez életben, bármi szabadon válassza útját, egy van, mi hatalmunkon túl fekszik: a mult; s a zsarnok, ki nemzeteknek parancsol, s az egyes, ki legyőzve minden akadályt, már céljánál látá magát, nem némíthatja el szavát. Egy világot alkothatunk magunknak, de nem törülhetünk ki egy emléket lelkünkből, s vajjon lehetek-e boldog ily emlékek után? - Ha magamat Caesarom karjai között boldognak érzeném is, ha körültekintve házamban, vidám nyugalom s megelégedés lépne szemeim elébe, s öröm s szeretet minden felől: nem fog-e eszembe jutni, hogy mind e szerencse atyámnak sírján alapszik, melyet én ástam; hogy önnek boldogsága, hozzám ragaszkodó szívének egész kincse az ár, melyért ez örömöket megvásároltam. S ha végre egyike azon nehéz óráknak jövend, melyek a legboldogabb életben is ütnek néha, s melyekben csak önérzetünk vigasztalhatja bánatunkat: ha Caesárom szerelme kihűlne, nem fogna-e atyám átka jutni eszembe? - Oh mik e föld szenvedései ehhez képest, mi minden kín azon érzeménnyel összehasonlítva, hogy büntetésül szenvedjünk.
Némely vigasztaló szót rebegék.
- Oh ne vigasztaljon ön, - folytatá ő - ismerem jövőmnek egész szörnyűségét; de míg Caesárom szeret, míg e szív bánata között magát egy lény boldogságára szükségesnek érezheti; míg valaki marad e világon, kiért élni s áldozni szabad: addig erőt érzek magamban elbírására. Küzködni fogok bánatommal, hogy szenvedésem ne rontsa a kedves örömeit; mosolygani, ha őt vígan látom, örömöket színlelni talán, ha komor redők vonulnak össze homlokán. Oh de boldog lenni - soha többé. Ki azt, miért egész életén át küzködött, eléré, még nem boldog azért; ki tudja, mennyi változhatott a küzködés között? s nem nyeri-e végre csak vágyainak töredékeit harca után? ki tudja, nem mélyebb sebet hoz-e magával, midőn céljához ér, minthogy diadalán még örülhetne? Oh habár sokszor ismeri szívünk azt, mi nélkül boldognak lennie nem lehet, ki a kezes, hogy ha elérte, azzá leend, s hogy nem fog, mint én, vágyódva visszatekinteni azon napokra, melyekben még legalább egy kívánata vala!
Hallgatánk. A kerten mindig több világosság terjede; a világ, mely a gróf ablakából árada el, fokonként elhalványodott; Julia fürteit a hűs korányszellő lebegteté. - A nap közelg, - szóla végre Julia - az utolsó, melyet e házban felkelni látok, búcsúznunk kell; Caesar kevés perc mulva itt lesz s én elmegyek. Ki tudja, talán utolszor látjuk egymást.
- Utolszor - rebegék elfojtott hangon.
- Utolszor talán e világon, - folytatá Julia erőltetett nyugalommal - nyujtsa jobbját s mondja, hogy megbocsátott.
Nem felelheték; ajkaimhoz szorítva remegő kezét, záporként hulltak könnyeim.
- Oh sírjon! sírjon, szerencsétlen barátom - szóla meghatva Julia - s bár e könnyek, melyeket én facsartam, annyi enyhet nyujtsanak szívének, mennyi bánattal töltik az enyimet. Mi boldog lehete ön! Fiatal, megajándékozva mindennel, mi az életben kívánatos, bízva az emberekben, lelkének egész erejével ragaszkodva mindenhez, mit szíve szép s nemesnek képzele; mily jövő ígérkezék napjainak. Szerelem, dicsőség, öröm; mit a képzelet teremte, mit a kívánat csak megfoghata, minden egy nagy reménnyé egyesülve; s most - - - Oh hogy nekem kelle feldúlni mindezt! Sírjon, sírjon barátom, én egész szerencséjétől fosztám meg! mert mi az élet szerelem nélkül? S e szív, mely magát csalódva látta, nem fog többé szerethetni. A nehéz seb, mely keblét fájdalommal tölti most, gyógyulni fog; idők fognak jönni, melyekben a keserv eltompulva talán csak egy sötét emléket hagy maga után: de ha a szív fölgerjedve nyugalmából, még egyszer érezni akar; majd ha egy lényt lát maga mellett, melynek közelítésénél megindul; ha látva az érzeményt, mely arcait lángokkal borítja, hallva a szót, melyet szerelem remegtet, már engedni kezd a szép álomnak, emlékem fog emelkedni lelkében, egy szó fogja fülébe súgni: Julia megcsalt! míg az ébredő érzemény elvész e gondolat súlya alatt s a szív magányban keresi szomorú biztosságát. Oh én jól tudom, hogy így lesz; s ha végre átlátta, hogy igazságtalan vala kételyeiben, s hogy az, kit tapasztalásai nélkül szeretett volna, érzelmét megérdemlé; ha érezve elhagyatottságát, eszébe jut, hogy mindennek oka én vagyok, kinek emléke egy átokként áll életében: vajjon nem fogja-e átkozni a szerencsétlent, ki egész életét méreggel tölté? Oh Gusztáv, ne tegye! lám én nem tehetek róla.
- Én önt boldogítani akartam, - tevé hozzá rövid szünet után - vétkem csak az, hogy gyenge valék. - Szegény egy teremtés az asszony! Mennyit kíván tőle a társaság, s mi kevés erőt ada szívének a természet! Mily véghetetlenül szerencsétlen, ha útjából csak egyszer is eltért, s mégis mennyi csáb áll körülötte s önmagában, mely őt eltéveszti! Az ember szabad, így szólnak filozófjaink: oh, de kérdezze azt, ki szeretett, s mosolygani fog e büszke mondáson. Kinek szíve hideg önségben magába vonul, ki állati éldelet között vagy a tudományok terméketlen munkáival tölté napjait, az talán szabadnak képzelheti magát: mint a szunnyadó rab nem látja börtönének magas falát, s szabadságról álmodozhatik. De ébredjen csak egyszer a szerelem ellentállhatatlan hatalma szívében s kérdezze: szabadnak érzi-e magát? Kérdezze őt, tud-e parancsolni a világnak, hogy megváltoztatva gépi forgását, érzeményeit ne sértse? Kérdezze, tud-e parancsolni önszívének, hogy az az egyetlen harccal felhagyva, e világ rendszabályainak alája vesse önérzeményeit. Van egy Scyllája s Charibdise életünknek: a világ ez, s önérzetünk s egész szabadságunk abban áll, hogy választhatunk, e sziklák melyikén akarunk hajótörést szenvedni. Boldog még, kinek lelkébe elég erőt teremte Isten, hogy ezt tehesse, s csak e sziklák egyikébe ütközve, szerencséjének legalább felét menthesse meg; én bizonytalan lebegék a kettő között s mindenemet vesztém el.
Julia hallgatott; nyugodt lemondás, mélyen érzett reménytelen fájdalom vala kimondva egész valójában. Vigasztalni akarám; mondám, hogy az idő, mely örömeinket feldúlja, elviszi folyásában fájdalmainkat is s más ily banális frázisokat. Mert ki tudna újat mondani a keservről, mit annyi bánatok közt nem mondtak volna már ezerszer az emberek. De Julia szomorúan rázá fejét. - A fájdalom enyhül idővel, - szóla komoran - de nem bűnérzetünk. Boldog, kit sorsa oly egyszerű helyzetekbe állíta, hogy mikor tőle áldozat kívántatik, önmagát feláldozva eleget tehet. De vannak nehezebb állapotok, hol kedveseink között kell választani áldozatunkat, hol egyet sem boldogíthatunk a nélkül, hogy egy mást ne sértenénk; kit a sors ily állapotra ítéle, annak mi más vigasztalása maradhat, mint az, hogy kedvese, kit sértett, megbocsát akaratlan tettének?
- Oh ha az szívének nyugalmat szerez, - szólék megindulva - vegye eskümet, hogy e szívben nem marad keserű csepp emléke fölött. S bármennyit szenvedék is eddig, bármily kínok várnak reám a jövőben; átkozni fogom a világot, átkozni önmagamat, de soha nem azt, kinek éltem legszebb napjait köszönhetem.
Julia meghatva nyujtá kezét, s midőn remegő ujjait ajkaimhoz szorítva szelíd arcait látám; midőn tekintetem szemeinek sötét mélyébe merülve, a könnyeket látá, melyek benne remegtek; s midőn érzém, hogy szavaim a mély keservet, mely keblében dúla, egy pillanatra enyhíték: ekkor először érzém, hogy a fájdalomnak is vannak keserűen édes gyökerei.
Ekkor lépett be a komornyik a szobába, kérve Juliát s engem, hogy jöjjünk át.
- Atyám hivat? - kérdé Julia s arcán örömsugár futa át.
Hallgatott. - Hát meghalt, - szóla Julia remegve - nemde? - Végpillanatjaiban van - viszonzá a komornyik; s mi sietve menénk át.
Már világosodott. A kert fái között a korány pirult s az égve hagyott gyertyák világtalan álltak az asztalon. A szobában minden hallgatott. Közepében az ablak felé fordulva - amint egyik szabadabb pillanatában maga kíváná - ült a gróf. Arcai halaványak voltak s nyugodtak, mint egy halotté; a szenvedelem, mely baját okozá, nem hagya nyomot vonásain; fájdalmai a halál érzéketlenségében megszüntek, s ha mellének gyenge lélegzetét nem halljuk, s az orvos, ki üterét tartá, nem érezte volna vérének vég lassú dobbanásait, nem gondolhatá senki élőnek. - Szemei húnyva voltak, mintha szunnyadoznék. - Oh különös látvány egy haldokló! Íme még él, arcai halványak, de ugyanazok, melyeket mindig láttunk s talán szerettünk; szíve dobog még, melle lélegzik, lelke talán gondol még. Végakaratát íratja, rendeleteket tesz, szóval egyike körünknek. Egy óra s mivé lett! Rokonai elosztják birtokát, szolgái tisztelet nélkül ide s tova hurcolják testét, s a dög, melytől mindenki irtózva elfordul, kivitetik a nagy rothadás terére, vagy talán rokonabb por közé, hogy feledve hamvadjon. S ez volna azon cél, mely után annyit fáradunk? annyi szenvedés, annyi áldozat után semmisedés? Ez az egyetlen jutalom, mely pályánk végén reánk vár, hogy mint az alávaló szolgának, urunk végre leoldja bilincseinket s elűzve házából, mondja: szabad vagy?!
Oh ha valami nagyot tettél vagy jót, mi utánad fennmaradt; ha éltednek végpillanatjaiban még legalább egy barátot láthatsz ágyad mellett, ki általad boldogabb lett; házat, melyet építettél; hacsak egy fa nyúl be virágozva szobád ablakán, melyet te ültettél, s mely földi utadnak emléke marad; de halni így, minden haszon nélkül kimúlni a világból, vagy talán élted egész iparkodását semmisítve látni még végpillanatidban - ez kínosabb, mint leírhatnók. Ily gondolatokba merülve álltam ott, majd a haldoklóra, majd Juliára nézve, s szívem mélyen érezé létünk egész nyomorúságát, melyben annyinak csak keservek és semmisedés között lehet választani. Végre az agg még egyszer felnyitá szemeit, egy fáradt tekintetet vetve maga körül. - Nyissátok fel az ablakot, szóla gyenge hangon. Megtevők. Julia kétségbeesett tekintetet vete atyjára. - Oh áldjon meg - rebege elfojtott hangon. Az agg szomorúan néze maga körül, mintha még egyszer akarná végigtekinteni elődei hosszú sorát. Végre felsóhajtva leereszté fejét s hallgatott. - Csak egy áldó szót! - sóhajtá Julia; az agg nem felelt, keze meredten esett le széktámaszáról; nem vala többé.
A nap első sugárait árasztá el a szobán, minden hallgatott, csak a nagy tölgy ágaiban suttoga a korányfuvalom.
Mélyen meghatva állánk a halott körül; Julia imádkozott. Ekkor lépe egy inas a szobába, levelet ada Juliának. Julia megnézé a felírást s elhalványult. Sietve feltöré a pecsétet, s míg szemei a sorokon végigfutának, egész teste remegett. - Az Istenért, - szólék végre - mi történt? Ő nem felelt, szemeit a papírra meresztve s mintegy magánkívül állt. - Kitől van e levél? - szólék ismét; Julia reám néze s szíve elfagyott e hideg kétségbeesés tekintete alatt. Hallgatva odanyujtá a levelet. - Én el vagyok átkozva! - kiálta fel, s magánkívül esett karjaim közé.
Szobájába vivők. Én asszonyai gondjára bízva őt, a levelet olvasám. Dufeytől vala, körülbelül ezen szavakkal: Kedves Juliám! Ha ön valaha szeretett, min kételkednem nem szabad, képzelje önmaga a fájdalmat, mely e pillanatban lelkemet tölti; s ha már átkom vala, hogy közeledésem által szívének csak keservet hozhaték, legyen legalább bizonyos, hogy magamat büntetve érzem. Nyugalmát rontám el, feldúltam a boldog házi kört, melyben napjai folytak; sőt hogy ne maradjon semmi, minek elrablását szememre hánynom nem kellene, még nevétől s fényes állásától is én fosztám meg. De ne gondolja, hogy e szív, mely önt szeretni merte s mely viszontszerelme érzetében boldog volt, egészen el tudná felejteni kötelességét; ne gondolja, hogy a férfi, kit annyi bizalomra méltatott, érdemetlen vala. Én ismerem kötelességemet, s bármi nehéz legyen, teljesíteni fogom; vérezzék bár szívem örökre, én lemondok szerelméről, az esküről, mely szívét az enyémhez köté, s melyet soha el nem fogadtam volna, ha képzelhetém, hogy önnek annyi fájdalmakat okozhatna. Még idő van; menjen atyjához, kérje bocsánatát, mondjon le rólam, s nyujtsa kezét más boldogabbnak, s minden helyre fog jönni ismét. Atyja vissza fogja venni átkát, a kevesek előtt fölfedezett titok titokban marad s Juliám ismét boldog leend. Boldog! oh nem, nem úgy, mint én reménylém szebb napokban; mert ki fogja őt úgy szerethetni, mint én? de szerencsés legalább, legalább irígylett, s ez több, mint mit én neki nyujthatok. Azok után, mik történtek, mindennek vége van, s jobban ismerem atyját s inkább érezém, mi szörnyű egy atyának átka, semhogy boldogságunkat most csak reményleni merném is. Vegye hát végbúcsúmat, melyet feldúlt kebellel mondok. Fél óra mulva úton leszek, s ha súlyos hivatalom terhei közt néha egy fohász száll hazám felé, legyen bizonyos, hogy az annak boldogságáért leend, kit e földön leginkább, kit egyedül szeretek.
Caesár.
Elbámultam. Vannak dolgok a világon, melyeket minden tapasztalásunk mellett mindaddig lehetetleneknek gondolunk, míg meg nem történtek: s ilyen vala ez. Mindennek vannak határai e földön, csak az emberi keservnek nem, s nem az alávalóságnak; s miként a kínpadon szenvedő, míg él, nem mondhatja, hogy a kínok tetőpontjára ért s hogy kínzói nem fognak többé semmit találni, mi által fájdalmát nagyíthatnák: úgy a legrosszabb mindig találhat még valamit, kire tekintve, magát jobbnak érezheti.
E pillanatban lépe Armand a szobába, ki a gróf betegségéről hírt véve, Párizsból kijött. Ha valaha barátod volt; ha valaha ifjú szíved egész erejével egymáshoz ragaszkodott, ki neki kedvesebb vala önmagánál; ha szívednek minden érzeményét, örömeidet s a keserveket csak vele érezéd; ha titkod nem vala, melyet rá nem bíztál, ha kételyed nem volt, melyre nem tőle vártál volna feleletet; szóval lényednek kiegészítő felét láttad benne, s most egyszerre csalva, egész boldogságodtól megfosztva látod magadat, vagy ha csak képzelheted, hogy ez való lehet a világon: gondolhatod állapotomat. Szívemben ezer átok zúgott, s némán álltam; bosszút, vért szomjaztam, s egész testem remegett. Ő nyugodtnak látszott s jobbját nyujtá. Ekkor tört ki egész haragom. Eltaszítám magamtól kezét. Elmondék mindent, mi szívemet szorítá, a multat s jelent, rendíthetetlen barátságomat s alávaló csalását. - S most el e házból! - kiálték magamon kívül; - el szemeim elől, gazember!
Armand nyugodt maradt, csak a gyenge remegés ajkai körül, s a könnyű pirosság, mely halvány arcát egy pillanatra elborítá, mutaták megindulását. - Értelek, - szóla végre, megvető tekintetet vetve rám - holnap reggel hatkor a boulogne-i erdőben felelni fogok rá. - Elmegyek, - szólék, szinte örülve a kihívásnak - te vagy én; kettőnknek nincs többé helye e világon.
- Igazad van, - szóla komolyan Armand - de hogy oly büszkén ne emelkedjél fölöttem, hogy a becsületes ember álarca alatt ne takard szégyenedet, tudd meg, hogy ismerve vagy. Én tudtam, hogy Julia nem szeret, tudtam, hogy gyermekes makacsságodban tenmagadat csalva, reményeidről önként lemondani nem fogsz, s magadat s Juliát boldogtalanná teended, s Dufeynek levelét elvivém, mely által házasságodat gátoltam, de nem szerencsédet, melyet a kényszerített karjai között úgysem találhattál. Én meg valék győződve, hogy amit teszek, habár neked, kit a sors örömök között elkényeztetett, egy pillanatig fájdalmas leend, jövődet egy nagy keservtől őrzi meg; meg valék győződve, hogy Dufeyt, kinek éltemnél többet köszönök, boldoggá tehetem. S mit tettél te addig? - Párizsban valál, házról házra körüljárva, gyáva kémként kérdezősködve, nem csalt-e meg barátod? Nem kérdezősködtél-e a drágaságárusnál, ki vannak-e fizetve mátkád gyöngyei? Tagadd, hogy a nagy veszedelem egy egész éjszakáig nem hagya aludni, hogy másnap ismét eljövél, ismét kérdezősködve? Pirulsz, nemde? Ez nagy barátságnak jele. Oh ti gazdagok, ti fenségesek, kik az élet magasabb polcain álltok, elég elmések valátok csak azon hibákat becsteleneknek bélyegezni, melyektől helyzetetek megőrze. Hűtlenség, hazugság, zsarnokság nektek szabad. A nagy korhely, ki milliókért csal, nektek egy szerencsétlen. A szegény, ki éhezve egy darab kenyeret ott vett fel, ahol éppen találta, alávaló tolvaj. Oh de ne felejtsétek el, hogy alattatok a nép áll, hogy ismeri tetteteket, s más mérleggel mér, mint ti. Hogy ismeri, mit nyomtok, kik rajta tapodni mertek, s hogy bármi mélyen álljon, elég nagynak érezi magát, hogy megvessen benneteket.
Armand elment. Én kevés idő mulva követém. - Szavai mély fájdalommal tölték lelkemet. Amit barátságból tevék, azt ő legalábbvaló szándéknak tulajdonítá; köszönetét érdemlém - s megvetett. Ilyen az ember, nincs egy tett, melynek következéseit kiszámíthatná, még ha boldogítani akar is; tetteinek nagyobb része a véletlentől függ.
Este, miután mindent elrendeltem, még egyszer menék ki a gróf jószágára. Julia nem vala többé ott. Néhány órával utánam ő is elment, s nem tudá senki hollétét. A ház régi lakosaiból csak a grófot találtam még ott. Nyugodtan feküdt magas ravatalán, s gyertyái szomorú fényt terjesztének az elődök sötét képeire, mintegy búsongva néztek le rámáikból végivadékukra, s ez megfordított címere fölött várá a pillanatot, melyben koporsója a régi sírbolt utolsó helyét beltöltendi. Utolszor valék e házban.
XXXVI.
Ami azután történt, tudod. Miután Armand golyójától találva lerogytam, te vevél karjaid közé s te valál, kinek baráti arca az élethez visszatérőnek először mosolygott nyájasan elébe, s e pillanattól hűséged által szinte elfelejtetéd, mennyi rosszat tevél, midőn éltemet megmentéd.
A gróf végakaratában 50,000 frankon kívül egész vagyonát nekem hagyá. - Mennyit fáradtam Julia felkeresésében, hogy ez átkozott birtokot neki visszaadjam, s hogy hasztalan fáradék, tudod. Mikor legrosszabbul valék, a szerencsétlen három éjt virraszta ágyamnál; később eltűnt, s nem mondhatá senki, hová.
Felüdültem végre s visszatértem atyámhoz.