Ferenczy Károly kézírása (1903) |
CIKKEK, DOKUMENTUMOK | |
| Meller Simon: Ferenczy Károly | ||
| Bálint Aladár: Ferenczy Károly | ||
| Török Gyula: Ferenczy Károly | ||
| Ferenczy Valér: Ferenczy Károlyról | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
Érdekes kiállítás nyílt meg 1888-ban a régi Műcsarnokban, magántulajban levő régi és modern képekből. Andrássy Manó és Ráth György nagybecsű gyűjteményei voltak a tárlat fő ékessége. A kiállító tulajdonosok között szerepelt Ferenczy Károly is, hat darab festménnyel.
Ez volt az ő első föllépése a Műcsarnokban. Mint műgyűjtő mutatkozik be a közönségnek azon időben, mikor épp Parisban tanul a Juliánban, Bouguereau és Robert-Fleury iskolájában, hogy dilettánsból hivatásos festővé fejlődjék.
A következő évben, 1889-ben, azonban már saját műveivel is megjelent a téli tárlaton. Két képet állított ki: a "Leányok virágokat gondoznak" és "Kallós Ede szobrász arcképe" c. olajfestményeket. Ez utóbbit 1903-ban, a Nemzeti Szalonban rendezett gyűjteményes tárlatán is kiállította.
Kallós képmása érdekes dokumentuma a művész akkori irányának s tudása fokának. Mint ő maga írta, a Bastien-Lepage-féle finom naturalizmusnak ideje volt ez. A valószerűség keresésében, átlátszó barnás színeiben, folyékony festékkezelésében iskolájának hű tanítványa. Határozott egyéniség nyomai még nem jelentkeznek nála; technikai készsége is korlátolt. Megható pontossággal kutatja a részleteket ; jellemző például az ábrázolt jobb keze, melyet alul a kép kerete vág el. Mennyi gonddal tünteti föl a művész a kis részletformákat, az apró dudorokat, az ereket, a csukló hajlását! De már maga a kéz is szétesik, s még menynyivel inkább kiesik az a kép egészéből. Ferenczy analizál, de a részletek egységes összefogására még nincs ereje.
Pedig már 27 éves; érzései s egyénisége bizonyára kiforrtak; s a férfikor küszöbén álló művészt lelki érettsége megcsalja. Elfelejti, hogy csak az ember érett benne, nem a művész; azt hiszi, hogy művészeti iskoláját már kijárta és a saját lábán fejlődhetik tovább. Otthagyja Parist, hazatér és Szent-Endrén telepszik le. Szorgalmasan festeget; az 1890-iki téli tárlaton kiállítja "Kavicsot hajigáló fiúk a Duna partján" és "Vidéki hordár" c., az 1891-ikin "A plakátok előtt" c. olajfestményeit. Itthon töltött négy évéről (1889-1892) később maga úgy nyilatkozik, hogy sem a művészetet, sem a természetet nem ismerte akkor még eléggé arra, hogy a szent-endrei magány hasznára lehetett volna.
A komoly művészt jellemző önelégületlenség útra készti s ő 1893-tól 1896-ig Münchenben telepszik le. Az új környezet, a művészi légkör, a jelentékeny és törekvő kollegák társasága, a kiállításokon feltűnő újabb irányú festői iskolák nagy hatással voltak rá s átalakították művészetét. Mialatt itthon az 1892-iki téli tárlaton utolsó szent-endrei festményei ("A válás" és "A tékozló fiú" c. olajképek és három arckép) vonulnak meg szerény szürkeségben a Műcsarnok magas falain, ő künn belemélyed a festészet kérdéseibe, s belátja, hogy amit eddig művelt, nem volt igazi művészet. Hátat fordít a színtelen novellisztikának, melynek a "Válás" oly jellemző terméke. Megérzi a festészetben azt, ami legősibb benne, a vonalak s a foltok díszítő erejét; s amit eddig elhanyagolt, kezdi alkalmazni a rajznak s a színnek a tartalomtól független, - amint hasonlattal mondani szokták - zenei elemeit. Az 1894-iki téli tárlaton két festményt állít ki; ezek közt a "Madárdal" c. - jelenleg a Szépművészeti Múzeum tulajdona - új művészetfölfogásának teljes kifejezője. Evvel kezdődik az ő tulajdonképpen való művészi pályája. E bájos festmény mintegy ouver-tureje későbbi egész működésének; benne megcsendülnek már az ő dekorativ tehetségének, finom színérzékének, széles foltszerkesztésének motívumai. Idegen hatások földolgozása mellett mutatkozik már benne egyénisége is: művészetének előkelő tartózkodása és fanyarkás zamatja.
A müncheni esztendők az ő második s igazi tanuló évei. Tanulmányainak komolyságára vall "Ádám" c. nagy képe, mely a "Tyúk-etetés'" cíművel az 1895-iki téli tárlaton szerepelt. Párisi formaelemzéseinek folytatása ez, élevedett szemmel, fejlett formaérzékkel látva, biztosabb kézzel, szabadabb festőeljárással visszaadva. Az akt tele van finoman elemzett formákkal, melyek azért nem bontják meg az alak egységét. E művészet még mindig analizál, de már egészet elemez. Ferenczy az elemzés iskoláját ezzel elvégezte, s a formák ismeretével megvetette alapját jövendő szinthetikus művészetének.
Az "Ádám"-on a természet is föllép a háttérben, de csak mint járulék; az emberi alak kiválik belőle s uralkodik rajta. A következő évben, az ezredéves kiállítás nagy tárlatán, Ferenczy három új képet állított ki; köztük a "Kerti jelenet" című olajfestményt. E mű a müncheni négy év eredményeinek foglalatja. Nem elemzés többé, hanem a formáknak megfelelő foltok biztos összeszerkesztése; nem ember és természet kettéválasztása, hanem festői egybefoglalása. E kis feladatban sikerült már a művésznek az, aminek nagyban való megoldása még néhány évi munkájába fog kerülni.
Ferenczy most már csakugyan befejezte iskolaéveit, s itt volt az ideje, hogy önállóan, szabadon fejlessze egyéniségét. Visszajő hazájába, nyárra Nagy-Bányán, télire Budapesten telepszik le. Itthon a művészeti viszonyok időközben megváltoztak; az ifjabb nemzedék törekvő tagjai mind jobban érvényesültek, s a fővárosban némi művészeti közélet fejlődött ki. Úgy a nagybányai művésztelepen, mint Budapesten Ferenczy már rokon törekvésű társak között élhetett.
Müncheni benyomásainak első eredményekép említettük képein a dekorativ elem föllépését. Ferenczy ezt nemcsak festményein hangsúlyozta, hanem azon külön esetekkel is foglalkozott, hanem midőn éppen e dekorativ elem kizárólagos alkalmazásáról lehet csak szó. Tisztába iparkodott jönni az alkalmazott, a díszítő festészet elveivel. Törekvése eredményességéről a Münchenben, 1896-ban festett "Archeológia" c. képe tanúskodik. Mikor hazatérte után, 1897-ben a nagybányaiak Kiss József költeményeinek illusztrálásával bízattak meg, ő nyugodt határozottsággal, a föladatával és eszközeivel tisztában levő művész biztosságával láthatott a munkához. Rajzain szembetűnő elvszerű alkalmazkodása a könyv, a díszítendő lap természetéhez. A posilippói alkony merengő lágyságát, Ágota kisasszony rózsatőültetésének bájos naivságát, a sávos lepelben imádságot mormoló zsidók festői csoportját, a titkokat rejtő hegyi erdő hullámos felületét egyszerű nagy vonalakkal, széles fekete-fehér foltokban érzékíti meg, mindig ragaszkodva a könyvillusztráció síkdíszítmény jellegéhez. Rajzai megoldják kettős feladatukat: rokon hangulattal kisérik a rímek zenéjét s ékítik a fehér papírlapot, melyre a fekete betűsorok nyomtatvák.
Az ilyen dekorativ feladat természetes csak mellékesen foglalkoztatja, munkássága javát a festői nagy problémák foglalják le. 1897-től 1903-ig öt bibliai tárgyú festményt készít, melyeken legtisztábban követhetni törekvéseit és fejlődését. Ezeket kisérő számos kisebb festményét szinte csak kommentárnak tekinthetjük, mely jobban megérteti célzatait, s bevilágít a nagy kompozíciók alakulásába.
Első nagybányai bibliai képe volt a "Hegyi beszéd", 1897-ből. Valami kettősség érezhető benne: a Krisztust hallgató alakok megkapó csoportja s a háttérben emelkedő erdős hegyoldal közt. Két külön kép : München és Nagybánya. Münchenből még úgy jött haza, mint akit a természetben az ember érdekel legjobban. A nagybányai élet eltávolította kissé az embertől, s közelebb hozta a nagy természethez. Az ottani gazdag természet megragadta szemét és kedélyét; számos táj-, különösen erdőtanulmányt festett, melyek a nagybányaiak kiállításain tűntek föl. A természet helyet követelt történeti kompozícióján is, de a "Hegyi beszéd "-ben még nem olvadt vele egységgé. Viszont követelődzése már elég hangos, s nem elégszik meg másodrendű, kisérő szereppel. Az ember és a természet küzdenek egymással e képen. Ha Ferenczy eddigi fejlődését figyelemmel néztük, nem lehet kétségünk, hogy nála a természet fog győzni, s az embert annak alá fogja rendelni.
A nagybányai festők második kiállításán lépett föl a "Három királyok" c. olajfestményével. Az alakok beleolvadnak az erdő színéletébe. A feladat meg van oldva, a természet győzött. A történetből csak a mesehangulat maradt meg: a három királyok átsuhannak az erdő zöld fényén, s fehér lovaik halkan lépegetnek a puha avarban. Az emberekből hiányzik a pszikhe, csak vegetativ életet élnek. Ez volt az egység ára; az ember beleolvadt a természetbe.
Amint mondottuk, itt a mesehangulat pótolja a történetet. Mert avval tisztába kell jönnünk, hogy ez nem történeti festészet. A történet mindig emberi és mindig pszikhikai. A történeti festészetben ennélfogva az embert elnyomni nem lehet; abban a lelki összefüggéseket ki kell fejezni. Történeti festészet nincs irodalmi elem nélkül.
Ferenczy ugyanezt a problémát oldja meg a következő évben, de már nem lovas királyokkal, hanem külön-külön parasztokkal és lovakkal. A "Hazatérő favágók" fáradt, gondolattalan bandukolására a szálló nap hinti meleg aranyát. Természet és emberek egysége teljes és zavartalan. Az "Esti hangulat lovakkal" című képen a levegő tele van az est kékesszürke árnyaival; az alkonyi csend benyomása tökéletes. A halkan, nehezen lépegető lovak csak fokozzák a közelgő éj hangulatát. Ezek a képek már tisztán mutatják, hogy Ferenczy nem akar elbeszélni. Nem történetet fest, csak hangulatot; nem embert, hanem természetet. Mottóul alkalmazhatná Jezsajás gyönyörű szavait: "Minden test olyan, mint a fű és minden szépsége az embernek olyan, mint a mező virága".
Az 1900-ik év nagy bibliai festménye: "Józsefet eladják testvérei". Az elnyomott történet bosszút állt a művészen. A jelenet drámaisága nem volt természethangulattá tompítható ; az alakok lelki kapcsolata kifejezésre tört. A csoportszerkesztés rendkívül érdekes és festői, a hátranyuló táj hatalmas, de a kép e két eleme nem olvad egységgé.
Annál egységesebb a következő év bibliai képe: "Ábrahám áldozata". Itt sikerült a művésznek egy valóban drámai jelenetből kiszűrni azt, ami benne pusztán hangulat. Tett és indulat elhalványul; Izsák nemes ifjú alakját, a komoly angyalt, a kissé groteszk nagyszakállú Ábrahámot, zöld hullámaival körülönti a mesék sűrű titokzatos erdeje. A szent öreg véráldozatából, a nagy lelki tusából nem maradt meg más, csak a napkeleti rege bűvös illata.
1903 hozza a sorozatnak (egyelőre) utolsó képét, a "Levétel a keresztről" című temperafestményt. A dráma ismét előtérbe nyomul, s a természet csendjét diszszonáns hangként bontja meg. A kettő összeegyeztetése nem sikerült, hiába vitte ki a művész a jelenetet az erdő méla homályából az izzó napsütés alá. Sőt világosan látjuk, hogy a probléma megoldhatatlan. Két eset lehetséges csak: vagy természetet fest a művész, s akkor a drámának lirai zsongássá kell halkulnia; vagy drámát, de akkor a természetet kell az ember alá rendelnie. Ez a nyolc éves küzdés tanulsága. Míg a fő kérdés, mint láttuk, mindig ez egy probléma körül forog, a kifejező eszközökben változást, gazdagodást, fejlődést látunk.
Az első nagybányai évek az egységes tónus jegyében állanak. A színek szelíd, mélyre hangolt, nemes harmóniában olvadnak össze. E tónusegységet célzó törekvések foglalatja az "Ábrahám áldozata".
De az 1901-ik év többi képén már új célzatok is mutatkoznak. A szín föllázad az össz-tónus zsarnoksága ellen. A szín önállóan is érvényesülni akar. A "Cigányok" c. két olajfestmény himnus, mely a kék szín, az erős, ragyogó kék szín dicsőségét zengi. Kétszer is megfestette a művész; az első festmény szerkezetbeli hiányait javítgatta a második változatban.
Az össztónus a megtört, a közvetett világítás birodalmában van otthon. Tán a színek külön vágya vitte ki Ferenczyt az est fátyolos világából, az erdő félhomályából az égő, ragyogó napfény alá. A következő két év munkáját a napfénynek, a napfényben csillogó színeknek ábrázolására, fordította.
Az 1902-ik év legjellemzőbb termékei a "Fürdő fiúk" c. és a "Márciusi est" c. (1. a Művészet II. évf. 20-ik lapján) olajfestmények. Az előbbiben a kora reggeli nap fényét festi a művész, amint az végigtáncol a hűvös patak hullámain és átsiklik a vízben óvatos fázékonysággal gázoló fiúk hátán. A másodikban a kora tavaszi est ragyogó sugarát ábrázolja, mely megaranyozza a templom tornyát, a fehér kerítésfalat s az előtte álló fogatokat. Mind a két műben nagy erővel ragyog már a napfény férfias költészete.
Az 1903-ik esztendő a napfény fokozott intenzitásának ábrázolásával lep meg. Napfény ragyog az "October" című rendkívüli technikai készséggel festett olajfestmény terített asztalán, kifeszített ernyőjén, tágas kerthátterén, a "Festőnő" cimű temperafestmény kékruhás nőjén, s a tüzes, izzó napfény végre orgiáit üli a már említett "Levétel a keresztről" című kép merész színfoltjain. Az előbbi festményeken Ferenczy az ember s a természet egységét megvalósítja ; az utóbbi ellen e tekintetben, továbbá rajz és felfogás szempontjából jogos kifogásokat emelhetünk; azt azonban el kell ismernünk, hogy a napsütés ilyetén izzó ábrázolásával ritkán találkozunk. így terjesztette ki a művész mindjobban természetábrázolásának határait. Kora tavasztól késő őszig minden évszakot, kora reggeltől késő esthomályig minden órát bevont ábrázolásainak körébe.
Az utolsó évnek (1904) termékeiből kiválik "Nyári est" c. temperafestménye, a nyugvó nap szelíd, nemes reflexeivel. Az alkonyati csend mély költészete árad e képből, melyet a halvány fénynyel telített színek zavartalan harmóniája s a dekorativ színhatásnak elemi ereje kísér. Az "Őszi fürdés" c. festményben az előbbi kép lágy melancholiájával szemben frissebb, férfiasabb hang csendül meg. Hideg színeknek, acélszürkének, kéknek s élénk zöldnek merész összefoglalása ez, s pompásan érezteti az őszi fény s a tiszta őszi levegő üdeségét. A könnyedén odavetett férfi mozdulata is pompás. Ember és természet festői egybefoglalásának ez a legkitűnőbb példája Ferenczy művészetében.
Az évnek nagy részét Nagybányán tölti a művész. Az esztendő háromnegyedrésze, a hosszú világos napok mind Nagybányáé, s a természet tanulmányozásáé; Budapestnek csak a három-négy hónapos tél jut, rövid, szürke napjaival. Ezt a kis időt szenteli Ferenczy régi szerelmének, az ember ábrázolásának. Itt készül képmásai nagy része, melyeken hol a jellem erőteljes kifejezését adja, hol az éppen őt foglalkoztató festői problémák egy-egy megoldását. Ritkábban fog nagyobb munkához, minő az 1904-ben készült "Festő és modell" című képe (1. az 1. szám színes mellékletét.) Ezen az intérieur meleg levegője feloldja a női test formáinak éles határozottságát, s a tónusok finom lágysága és összhangja teljessé teszi a testnek - természet híján - legalább a környezettel való kapcsolatát.
Eddig a festő fejlődését, problémáit és eszközeit iparkodtunk elemezni. De már akaratlanul becsúszott a sorok közé művészetének méltatása is, hisz emberi alkotásról nem tudunk s nem is kell értékelés nélkül beszélni. Az írónak kétségtelen tiszte a művészeti alkotások értékének megállapítása. Bonyolult és nehéz feladat ez, melynek tudományos módszere eddigelé nincs kellően tisztázva. Annyi bizonyos, hogy a tisztán művészeti érték megállapításánál két szempont döntő: mennyire erős és értékes az alkotó művész érzése, s mennyire tudta azt munkájában úgy kifejezni, hogy a szemlélő lelkében hasonló érzés ébredjen. Ferenczy érzése mindig tiszta és mély, és láttuk, hogy fáradhatatlan munkával, szünetlen önbirálattal iparkodott a kifejező eszközök minél teljesebb megszerzésére.
Mint minden emberi alkotásnak, a művészetnek értékelése is végső elemzésben erkölcsi jellegű. Hogy a művész az ő érzését megalkudás nélkül, őszintén, tehetségének teljes odaadásával fejezze ki, erkölcsi követelmény és egyúttal a művészeti érték alapföltétele. Sajnos, mai irodalmi termelésünk vajmi ritkán tesz eleget e követelménynek. Annál örvendetesebb, hogy festőink egész csoportja, anyagi érdeke mellőzésével, megvetve az olcsó külső sikert s függetlenül a közönségnek sokszor alantas ízlésétől, követi művészetének ethikai parancsát. E festőcsoport egyik vezető egyénisége Ferenczy Károly.
Forrás: Művészet 1905 Ötödik szám p. 291-290.
http://epa.oszk.hu/00000/00009/04/281-290-ferenczy.htm
Bálint Aladár: Ferenczy Károly
A művész egyik régebbi arcképére emlékezem. Kemény rajzú, kissé hosszúkás, energikus fej. Csupa akarat, nemes zárkózottság. Őszbe hajló szakáll teszi még határozottabbá a fej karakterét. Távolba tekintő acélos pillantású szemek. Íme a kemény, egész ember, harcoló művész, ahogy ismertük, ahogy beleiktatta nevét fiatal piktúránk történetébe.
Sokszor elnéztem arcképét, őt magát, éreztem azt a titkos áramot - mely a heroikus Emberből kicsapódik - a hivatottak, a hivatásukat érzők tekintetében, homlokán égő jelt.
Hivatott, hivatását betöltő művész volt Ferenczy Károly. Akkor jött, abban a pillanatban, amikor szükség volt művészetére, verekedő, kiválasztott személyiségére. Nem a véletlen sodorta őt közénk, hanem kellett, hogy nevét, művészetét belédobja abba a tespedő, kiélt valamibe, amit a kilencvenes évek magyar művészetének könyvelnek el azok, akik azzal foglalkoznak.
Rippl-Rónai hat év előtti kollektív kiállításán kívül nem volt még egy olyan szenzációja a képet néző közönségnek, mint Ferenczy ezerkilencszázháromban rendezett kiállítása. Férfias erejének teljességét, kiegyenlített művészetének színét, ízét mutatta, új igazságot hozott, olyan igazságot, amelyet csak kimondani kellett, hogy beteljesedjék.
Az impresszionizmus diadalát jelentette Ferenczy jövetele. Nagybánya ragyogó színeit, erdeinek, halmainak sugárzását, egének mélységét hozta, Krisztus napsugárban fürösztött testét, végtelen távolságok szédületét. Ki tudná mindazt elmondani, hogy mit jelentett mindez Peske káposztaleveleinek, Telepi hímzett faleveleinek fakósága után.
Aztán elcsendesedett a színes fergeteg. A repkedő, kápráztató foszlányok lankadtan elültek, és a farsang után elkövetkezett a hosszú, szigorú böjt.
Elkövetkezett a vonal.
A tobzódás, a pillanatról pillanatra változó hangulatok megrögzítése után a pozitív formák, a szerkezeti elemek kiépítése következett.
Az elföldelt igazságok felett már ott robogtak a robusztus fiatal katonák.
Ferenczy hátat fordított a kemény karú, kíméletlen új embereknek. Azt hitte, hogy felfrissülés, új energiák gyűjtése nélkül, meglevő tőkéjével állja a harcot. Ő is éppen úgy, mint Szinyei-Merse Pál elhárította magától a megújhodás lehetőségeit, és azok, kiknek erejét táplálta, kiknek az új művészete adta a legerősebb impulzust, túlélték őt. Saját magát is túlélte.
Mostani képei már szomorú dokumentumai egy ragyogó pálya lefelé futó megtört vonalának.
Továbbmozdulni nem akart vagy nem bírt. Megcsinálni még egyszer, amit valamikor erős kézzel, erős szemmel, töretlen lélekkel megcsinált, nem lehet. Ez a természet törvényei ellen való kísérlet lenne.
Értékét nagyszerű kezdésével kell, hogy mérjük, azzal a hatással, mellyel megtermékenyített egész nemzedéket. Hanyatlása, késő vergődése nem csorbítja erényeit. Hivatását becsülettel betöltötte.
Forrás: Nyugat 1913. 6. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00124/04029.htm
Tizenkét éves voltam, mikor először hallottam Ferenczy Károly nevét. Valaki, talán rokonom, Nagybányán járt, megismerte a művészt és előadást tartott róla:
- A képeit nem értem - mondta őszintén, - egészen új, egészen különös dolgok... De ő maga végtelen kedves úr, a nemes férfi megtestesítője. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam a képeit élvezni... minek is csinál revolúciót az ilyen finom ember.
A véletlen úgy akarta, hogy az első Ferenczy-kép, amellyel szemtől-szembe kerültem, a művész önarcképe legyen. Amint őszinte melegséggel vizsgálgattam a büszke fejtartású férfit, eszembe jutottak a nem is olyan régen elhangzott szavak: "végtelenül kedves úr, nemes, finom...". Úgy véltem, hogy ezek az egyszerű megállapítások találnak, de a forradalmárt sehogy sem tudtam fölfedezni a nyugodt, kissé zárkózott vonásokban. Utóbb aztán, mikor megismertem a művész életét, képei sorát, minden alkotását, beillesztettem a külföldi és magyar festők glédájába, arra a gondolatra jutottam, hogy sohasem volt a szó közönséges értelmében revolucionista, a forradalmat csak hordozta, magyarországi apostola lett a nemes és egészen új, csak nálunk merőben ismeretlen irányzatnak. Ne feledjük el, hogy mikor Ferenczy betöltötte ötödik életévét, Párizsban már kiállítást rendeztek Courbet, Manet, Monet és Pisaro újabb műveiből. Az ifjú magyar, aki a legelső hevülések korszakán túl, huszonnégy éves korában, tehát festőknél szokatlanul későn kezdte mesterségét tanulni, egy kis ingadozás, párizsi és müncheni kirándulás után, szinte meglepő nyugalommal, nemes ízléssel fogadta magába a nyugati irányzat minden értékes elemét. Első sikerei után bizonyára maga sem gondolt arra, hogy nemsokára forradalmárnak nevezik és a magyar művészettörténelemben az új irány zászlóhordozójaként fog mindenkor szerepelni. Még azt sem lehet mondani, hogy egyedül állott, mint az új irányzat eltévedt, korán jött, elkallódott, vagy idegenbe menekült magyar hívei. A hozzá hasonló hitvallású, nem is jelentéktelen tehetségek egész kis tábora tömörült körülötte és vívta meg a harcot a merőben iskolázatlan magyar kritikával, akadémikus festőkkel és a még iskolázatlanabb közönséggel. Sőt azt is hozzá kell tenni, hogy ő maga sohasem harcolt a művészetpolitikában, csak festett és a képeivel tett vallomást, vásznaival mutatott irányt és foglalt állást. E látszólagos ellentmondások után joggal kérdezhetjük meg, miért mondja a lexikon és a skatulyázó szellem Ferenczyt forradalmárnak és miért ismeri a legtöbb művészet iránt érdeklődő magyar ember a naturalista és impresszionista festés úttörőjének. A felelet egyszerű és körülbelül tökéletesen jellemzi a művészt. Ferenczy Károly sokkal több volt az új művészet forradalmárjánál: a legbecsületesebb művésznek és férfinak született, aki nem folytatta az újítást a dekadenciáig, nem csapott át újabb forradalmi irányba, hanem önmagával vívott vég nélküli küzdelmet. E küzdelemnek, nemes elmélyülésnek következménye az a néhány korszak, amelybe életműve szorítható, ha éppen skatulyázni óhajtunk. Maga volt az őszinte meggyőződés, a sohasem ingadozó, lelkiismerete elkábítására sohasem kapható egyéniség. Valóban nem törődött vele, mit írnak róla, mint vélekedik a közönség képei felől, csak festett, célját, vágyát, akaratát követvén, hasonlatosan a régi nagyokhoz, akik a legöntudatosabbak és legöntudatlanabbak voltak. Így hát természetes, hogy egy időre köréje csoportosultak a többiek. De még természetesebb, hogy az erős egyéniség vált ki közülük szinte legelsőnek. 1898 az új festők egyik legküzdelmesebb esztendejét jelentette és 1908 folyamán a modernek új alakulásának fiataljai nem tartották elég újnak a mester művészetét. Tíz esztendő sem múlt el és újabb mozgalmak keletkeztek, sőt Ferenczy régebbi társai közül is többen fordítottak a köpönyegükön és nyilván a meggyőződés lelkesedésével szegődtek a több zajjal induló újabb irányhoz, amely egyébként ismét nyugatról, ismét elkésve ért a magyar szívekig. Ferenczy azonban véges-végig hűséges maradt önmagához és piktori küzdelméhez. És ebben a szerepében rokonszenvesebb, kevéssé ismertebb is, mint munkássága első felében. A köztudat a küzdelmek előterében álló Ferenczyt ismeri, a komoly szemlélő ezenkívül egy másikat, a sokkal egyénibb művészt is méltatja. Korábbani vásznain mint mondani szokták, a naturalista kolorisztikus irányt egyénítette, későbbi műveiben megtaláljuk teljes egyéniségét. Első képei a múzeum faláról nyugodt szépségükben intenek felénk színeik derűjével, utóbbi művei a nemesen elmélyülő festő küzdelmének benyomását ébresztik. A kolorit üdítő változatai után megkezdi birkózását a színek egyszerűsítésével, a monumentális kompozícióval, a stilizálással, a természet szakadatlan tanulmányozásával, a mozgás és stílus problémáival. Ferenczy esztétikusa bizonnyal megkíséreli majd ennek a folytonos munkásságnak korszakokra való osztását. Nagybányai tájait, villogó cigányképeit, bibliai jeleneteit, monumentális Levétel a keresztről című vásznát, csendéleteit, akttanulmányait valóban sok külsőség választja el egymástól, de az átmenet alig észrevehető, időben pedig nem is határolható, mert a művész még legutóbb is festett tájakat, hol régebbi szerelméhez közeledik, viszont ugyanekkor alkotta új keresésektől teli aktjait is. Pályafutása minden küzdelme, szenvedése, sok munkában és tépelődésben eltöltött napja mellett is egységes, mint egy nagy regény. Nem irodalmi hasonlat ez, nem is való e sorok cifrázására, hanem tiszta igazság, őszinte vélemény. A magyar művészeti küzdelmek hátterével írott regényben a legrokonszenvesebb alakok egyike lehetne Ferenczy Károly. Akik közelebbről vagy csak futólagosan ismerték, könnyen el tudnák képzelni ilyen szerepben. Férfiasan, előkelően és könnyedén jelenne meg, ajkán a lelki arisztokraták szelíd mosolyával. Nem venne részt a többség huzavonájában, civódásaiban, nem szónokolna és tetszelegne, de mindenütt komolyan tisztelnék. Ilyen lenne külseje. De a regényíró követné munkássága színhelyére is, hogy leírja, mint dolgozik, épít, töpreng, vitázik önmagával, törtet előre az igazság keresése közben a csillagok felé. Elmondhatná a regényíró, mint örül kedves alakja a sikerült képnek és mennyire nem érdeklik a sikerek, az arany és ezüst medáliák, mint nézi kissé keserűen őszülő fejét, a fiatalabbak vad száguldását, ifjúságának tovatűnését és leírhatná, hogyan ébredt új erőre alkotó kedve az ötvenedik esztendő határán, hogyan koszorúzza meg a kései elismerés annak a férfinak a művészetét, aki nemesen félreállott mindig és aki igazán népszerű sohasem tudott lenni...
Eddig van.
Ilyen gondolatokat ébresztett egy érző magyar lelkében a kiállítás, melyet Ferenczy Károly rendezett nemrégiben gyermekeivel együtt. Azóta a valóságban be is fejeződött a képzelt regény kedves alakjaira vonatkozó rész. Az élet, amelyet igen kitűnő regényírónak szokás általában tartani, itt nagyon kontárnak bizonyult. Hirtelen elbánt, gonosz betegséggel végezett valakivel, aki nemrégiben még rugalmas volt nemcsak testében, de lelkében is, akit sokan szerettek, kitől sokat vártak, ki nem mondhatta el mindazt, ami a szívén feküdt. Március harmadik hetében csöndesen meghalt Ferenczy Károly egy pesti klinikán. Az érző magyar pedig keserű szívvel két kis keresztet rajzolt a művészről szóló jegyzetei fölé. Az egyik szól a nobilis férfinak, a másik a nemes alkotónak.
Forrás: Nyugat 1917. 7. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00219/06677.htm
Ferenczy Valér: Ferenczy Károlyról
Sokat foglalkoztatott a terv, hogy atyámnak - eddig még nem eléggé feldolgozott - művészi és emberi biografiáját megírjam. Hozzá is fogtam ismételten, de mindannyiszor éreznem kellett, hogy nehezebbé s talán mindenkorra kivihetetlenné teszi számomra ezt a feladatot az a közelség és egyben távolság, amely az atya és fiú közti viszonyra annál inkább jellemző, mennél erősebb szálak fűzték őket egymáshoz. És mindamellett annyira vonz a téma, hogy legalább töredékeket vágyom adni belőle, lazán kapcsolódó vonásokat; fel akarom jegyezni egy-egy nyilatkozatát, spontán mondását, mely jellemzően világítja meg egyéniségét. Ily vázlat keretében nehéz volna Ferenczy Károly művészetének esztétikai analízisét megkísérelni, de úgy érzem, hogy egy nagy művész emberi vonásai, sőt anekdotikus dolgok is olykor közelebb hozhatják művészetét a szemlélőhöz.
Szokatlanul, talán páratlanul erős kapcsok fűztek atyámhoz; gyermekkoromtól fogva éveken, sőt évtizedeken át mellette, vele együtt festettem, szakadatlanul láttam munkájában, születni láttam nagy oeuvre-jének számtalan darabját. Félreismertetését vele együtt szenvedtem át; gyermek- s ifjúkorom emlékeiben atyám alakja mint főalak domborodik ki.
Élénkebb emlékeim ott kezdődnek, amikor mint kisfiú Nagybányára kerültem vele s amikor egy könnyed gesztussal megkérdezte tőlem, akarok-e festő lenni és mindjárt be is adott a Hollósy-iskolába, amely a nagybányai ligetben ütötte volt fel tanyáját s ahol mindjárt hozzá is fogtam a modell-utáni rajzoláshoz a felnőttek közt. Atyám festő-barátai persze a legnagyobb elismeréssel fogadták első naiv rajzaimat; (két csavargó-féle állt éppen modellt - a Hollósy-iskola általában híres volt csúnya modelljeiről). Ez a könnyelmű buzdítás, mely művészi pályámra az első lökést adta, abból a lelkesedő bohém-hangulatból fakadt, mely a nagybányai kolónia megszületését és az első nagybányai nyarat jellemezte. Atyám legénykedve vitt el az egytől-egyig felnőtt festőiskolai növendékek közé, meg akarta mutatni, mire képes az ő kisgyerek fia. Rendkívül korai nősülése folytán igen csekély volt kettőnk közt a korkülönbség; ez is elősegítette együttérzésünket. A családi légkörben automatikusan belekerültem a komoly művészi munkába; atyám nagyra tartotta tehetségemet, korai, sőt túlkorai szellemi fejlettségemet s már gimnázista-éveimben annyira komolyan vett, hogy munkában levő képeit elsősorban nekem mutatta; embernek vett és barátnak.
Alakjában, ahogy az eleven előttem, legdominánsabb a fiatalosság, és annak a furcsa, azt kiegészítő ellentéte: a nőies, mimózaszerű érzékenység, amellyel elkerülte, észrevétlenül hagyta az élet csúnyaságait. És internacionális kultúrája, esztétizmusa. Ő maga használta ezt a szót; hiperesztézis. Szinnyei-Merse Pál, a Japán-kávéház "Pali bácsi"-ja, egyszer barátságos szemrehányáskép azt mondta: Károly nagyon finnyás. Atyám csakugyan az volt, ösztönszerűleg és amellett tudatosan is kerülte az élet nyersebb aspectusait. Kevés képesség volt benne arra, hogy a realitással szembenézzen; elfordult tőle és ha ez nem sikerült, szenvedett. De általában csodálatos sikerrel tudta keresztülvinni ezt a lelki védvámrendszert. Szép ember volt, szeretetreméltó világfi, és egészben véve minden küzdelmessége mellett is szép élet volt az, amit ki tudott alakítani magának.
Nem tudok elképzelni még egy embert, akinél a szépség, mint ideál, oly predomináns szerepet játszott volna egész gondolatvilágában. A tájnál, otthonának berendezésénél, embereknél - férfinál, nőnél - mindig a szépség kritériumát alkalmazta; városrész, utca, épület, vagy - mondjuk akár egy kávéház vagy étterem is szép kellett, hogy legyen ahhoz, hogy kegyelmet találjon előtte. Ez az állandó esztétikai szépségkultusz mondhatnám bizonyos fokig különálló volt művészi ideáljától. Ő maga ugyan, 1903-ban első kollektív kiállításához írt előszavában úgy nyilatkozott, hogy az egész természetben való gyönyörködés - tehát a szépség élvezete - művészetének rúgója; ezzel szemben azonban nekem egyszer azt mondta: ő rájött, nem is a szépség, az igazság a művészet célja. Az már közhely, hogy művészi ideálja mennyire eltért a szép konvencionálisabb fogalmától. Nevezetesen emberábrázolására is vonatkozik ez, és érdekes volna végignézetni, volt-e abban a szépségideálnak szerepe és mikor, mely korszakaiban. Mint ezt a továbbiakban is alkalmam lesz jelezni, műveiben alig reflektálódik az az emberi szépségideál, amely mindennapi életében annyira fontos volt neki, és talán csak a müncheni időszakban és azt követőleg az első nagybányai években észlelhető ebben az irányban egy kis kilengés. Ez kétségkívül müncheni hatás, hiszen a Secessióban sok volt a neo-klasszicizmus (Stuck, stb.), továbbá az angolok is sokat szerepeltek Münchenben és atyám szerette őket. Ide vág oeuvre-jében az "Archeologia", aztán többször előfordul a Vénus-szobor, csendéleten vagy plakát- és címlapterven. Később, úgy festői felfogásában, mint az emberábrázolásban is előtör a nagyobb s nagyobb vaskosság, masszivitás szenvedélyes szeretete. Ez véges-végig megmaradt nála. Amikor nagybeteg volt, halála előtt még abban reménykedett, hogy ha kissé javul az állapota, kimegy Svájcba gyógyulást keresni. Erről az útitervről beszéltem neki, amikor felgyógyulásához már nem volt remény, bizakodás látszatát keltve igyekeztem őt felhangolni és azt mondtam, rövidesen kimegyünk, együtt fogunk festeni és hogy milyen szép motívumokat fogunk ott találni. Ő bizakodónak látszott, megnyugodott ebben, de aztán hozzátette, mint ami a legfontosabb: "De - nekem nem kell - olyan - vékony motívum!"
Atyám törékeny, feminin konstituciójára, melyet festői felfogása csaknem megtagadni látszott, jellemző, mennyire fontos volt neki a beszéd finomsága. Nem volt "magyaros" ember, gyűlölte a népies kitételeket, a dolgok néven-nevezését. Egyszer, bizalmas körben, egyik kiváló színészünkről lévén szó, akit a társaságból csak ő ismert személyesen, lakonikus rövidséggel így nyilatkozott: "Egy férfitársaság-ember - amit én utálok". Általában zárkózott ember volt, a legnagyobb fokú lelki szemérmesség volt sajátsága; kétségkívül igen nagy kört képeztek olyan dolgok, amelyekről nem volt hajlandó beszélni és ezek közé tartozott minden erotikus téma is. Prüdebb volt, mint egy zárdában nevelt kontessz. Soha nem ejtett ki vaskosabb szót; ha kellett, ötletesen tudta pótolni, körülírni. Egyszer, amikor kávéházi ösmerősei egy disztingvált külföldi vendég pesti kalauzolására nézve tartottak megbeszélést, megjegyezte, hogy ilyenkor mint obligát programmpont a - "Yoshivárák" szoktak szerepelni. Kifejezésmódjában sok volt az eredetiség; az is megtörtént, hogy a szavakat a szokástól kissé eltérően, némi egyéni önkénnyel használta. Erre vonatkozólag egyszer, egy kávéházi vita alkalmával Szász Zoltán azt mondta neki: Kedves Mester, ne felejtse el, hogy Ön egy szellemi remeteéletet él. Soknyelvű ember volt, a német, francia, angol egyformán természetes volt neki, olaszul is jól tudott és, még ifjukori gazdálkodása idejéből, valamelyest tótul és románul. Mint bánáti, oly környezetben nevelkedett, amelyben a német nyelv dívott a magyar mellett. A magyar nyelv tisztaságát tudatosan művelte; finom nyelvérzékkel igyekezett kiküszöbölni minden germanizmust, minden fölösleges névelőt és a pesti zsargont nem állhatta. Lelkesedett a vidékiek tiszta magyarságáért és bosszantotta, hogy vérbeli pesti körökben oly kevés megértésre talált ezzel. Egy alkalommal ugyancsak Szász Zoltánt próbálta - minden siker nélkül - meggyőzni és végül tréfásan megmondta, hogy a gyomra fordul fel, ha vidékről Pestre jön és az első, amit hall az, hogy "a Szász Zoltán egy nagyon okos ember!"
Rendkívül fontos volt életében a humor. Idegenebbek előtt ritkán engedett tartózkodásából, de intim körben tréfás kedélye sokszor az ártatlan gyermeki naivitás határát érte el. Ilyenkor csupa ötlet és eredetiség volt. Egy időben tréfás angol nyelvet alakított ki házi használatra. A franciát erre nem találta alkalmasnak, ezt mindig komolyan vette, sőt olykor legdifferenciáltabb gondolatainak kifejezésére önkéntelenül használta és egyszer elárulta nekem, hogy akarata ellenére és szinte bosszuságára tolul fel benne a francia szó a magyar helyett, ha elvont gondolatok foglalkoztatják. Rendkívüli irodalmi kultúrájában, melyet Petrovics Elek is helyesen hangsúlyoz szép tanulmányában, nem volt semmi programmszerűség; ínyencmódra élvezte a stílust, mely többet jelentett neki, mint a mondanivaló. Zola például oly távol állt tőle, mint amennyire szerette Baudelairet, a Goncourtokat, sőt Huysmanst is. Meglepő, hogy a Là Bas kedvenc olvasmányát képezhette, holott igazán nem volt kedvelője a szörnyűségeknek. Annyira ízig-vérig művész volt, hogy a kvalitás kedvéért teljesen el tudott tekinteni a témától. Hogy mennyire csak esztétikai élvezetnek tekintette az olvasást, hogy mennyivel inkább művészet volt számára az irodalom, mintsem az instruktív közlés eszköze, arra nézve jellemző, hogy igen sokszor nem elejétől-végig olvasta a könyvet, hanem találomra lapozgatva és saját bevallása szerint néha egyes passzusokat már kívülről tudott, anélkül, hogy a művet mint egészet ismerte volna, tréfás bosszankodással hibáztatta, hogy a könyv nem hajlandó mindig új oldalon kinyílni. A l'art pour l'art felfogás annyira vérében volt, hogy nem is nagyon tartotta szükségesnek hangoztatni; eszébe se jutott, hogy más felfogás lehetséges. Viszonya a könyvhöz ugyanolyan volt, mint mindenhez, ami - kedvenc szava szerint: műtárgy.
Artisztikus hedonizmusa mellett is volt sok olyan könyv, amely elsősorban tartalmilag érdekelte. Nagyon szerette a memoirirodalmat s általában kultúrtörténeti dolgokat. Nagybányai otthonunkba, ahol a nyári hónapokat töltötte, mindig könyvekkel megrakodva tért meg. Ezek közt voltak például Chledowsky vaskos kötetei (Rom, Das Rokoko in Italien stb.), továbbá elsőrendűen volt képviselve a Goethe-irodalom. Esténkint anyám szokott volt családi körünkben felolvasni nekünk. Ilyenkor megtörtént, hogy a kényelmesen elhelyezkedett hallgatóság, festés, tennisz és nagy séták után, a szabad levegőn eltöltött nap utáni egészséges álmosság félreismerhetetlen jeleit adta, és anyám néha beleimprovizált a felolvasásba valamit, ami próba volt: alszunk-e, vagy még nem. Így egyszer Eckermann, Goethével való beszélgetései folyamán, az ő istenített Goethéjének váratlanul azt mondta: Excellenciád beszéde unalmas sületlenség és szamárság, és alig várom, hogy aludni mehessek. Erre felriadtunk.
Atyám úgy az irodalomban, mint a képzőművészetben mindenek fölé helyezte az egységességet, egyöntetűséget, a kevéssel-sokat-mondást s az olyan eredetiséget, mely meglepő és meggyőző is egyszersmind. Úgy élet-, mint művészetfelfogásában arisztokratikus volt: egyszer örömmel fedezett fel és idézett nekem olvasmányaiból egy mondást, mely szerint a jó művészet legbiztosabb ismertető jele, hogy a többségnek visszatetszik. Egy időben a Kunst für Alle c. folyóiratot járatta, de jobban szerette volna ily címmel: "Kunst für Wenige". Zola tipikus volt arra, amit nem szeretett: a népszerűsítésre való törekvést, a vezércikkszerű hangzatosságot, a bőbeszédűséget. Flaubertért se rajongott, de élvezte levelezését. Egyszer ebben nagyon frappirozta egy mondás - amikor Flaubert atyailag korholja és a művész-hivatással összeférhetetlen élnivágyással vádolja Maupassant-t: "Un homme qui s'est institué artiste n'a plus le droit de vivre comme les autres". Ebben saját élettapasztalatának megdöbbentő megerősítését fedezte fel. Élénken emlékszem erre a jelenetre: nagybányai otthonunkban történt, könyveink közt; egy festőbarátunk és felesége voltak velünk. A csinos, élnivágyó, elmés asszony villámgyorsan eldöntötte, hogy akkor ő inkább nem volna művész. Atyám festette ezt az elegáns, mondain házaspárt; az első kivitellel nem volt megelégedve, újból megfestette a képet és ezt, a véglegeset nekik ajándékozta. A két mű közt nem jött létre lényeges különbség; mind a kettő csaknem egyformán befejezett és jellemző rájuk az a vaskos masszivitás, amely mellett az obligát portrait-szempont nem tudott érvényesülni.
Ime ismét az ellentét: az elegáns Ferenczy Károly egy robusztus, csaknem mondhatnám plebejikus embertípust szeretett festeni. Nehéz rájönni, honnan eredhetett ez a mindinkább domináló előszeretet. Talán az ellentétnek valami furcsa vonzása lehetett ez nála, és kétségkívül még részben a párisi naturalizmus öntudatlan öröksége. Ő maga ugyan - említett kiállítási előszavában - ama párisi éveit a Bastien-Lepage-féle finom naturalizmus idejének nevezte, de a finomság jelzője itt a festői látásra vonatkozott, nem az embertípusra, mely a képeken szerepelt. Korai munkáinak különös sajátsága a nagy láb, így például az "Ádám"-nak és a hozzá készült szénrajznak (Szépművészeti Múzeum), stb. És e mellett, mint már említettem, munkáján kívül, kedvtelésből állandóan foglalkozott a görög szépségideállal, lelkesedve beszélt például arról, mily tökéletesen reprezentálta a greco-atlétikus típust egy amerikai festőbarátja, akivel együtt volt a Julianban és akinek a fotografiáját is megőrizte. Munkájához nem kereste a szép modelleket, sőt azt se bánta, ha a modell véletlenül szép volt és a képen csúnyára sült. Női portraiti-val persze sok balsikert aratott ily módon, de nem is törekedett efajta sikerre. Némi kilengéseknek talán e tekintetben is lehetne nyomára jönni, de igazi kivételt csak egyet tudok és ez a kivétel, amely megerősíti a szabályt. Atyám maga humoroson emlékezett meg egy rajzról, amelyet egy igen szeretetreméltó és szellemes, a társaságban nagy szerepet játszó asszonyról csinált s amely esetben nyilván lehetetlen volt kitérnie a modell óhaja elől, hogy a rajzon úgy nézzen ki, ahogy ő szeretné. Ezt a rajzot aztán tudomásom szerint nem is állította ki és szívből mulatott azon, amikor Herczeg Ferenc a rajzot meglátta és komor íróniával jegyezte meg rá: "Micsoda gyászos megalkuvás!"
Az említett vaskosságra különösen jellemző a családunk tulajdonát képező Hármas Arckép (letét a Modern Képtárban). Modelleit ebben és a későbbi periodusokban egész tudatosan stílizálta, arra se törekedett, hogy portrait-i a megszólalásig kifejezésteljesek legyenek. Nagy karakterérzéke volt, ami többek közt elsőrangú karikatúráiban is nyilvánult, portrait-i mindig hasonlítottak és olykor frappánsan karakteresek, így például, a későbbi idejéből - hogy csak egyet említsek - Szinyei-Merse Pál arcképe (Marosvásárhely, Kultúrpalota; vázlata a Modern Képtár rajztermében). De általában későbbi periodusában inkább tompítani igyekezett az arc kifejezését, mint élénkíteni, annyira fontos volt neki az egységes, sőt egyre tudatosabban leegyszerűsített festői összhatás, hogy amellett zavaró momentum lett volna szemében a túlságos kifejezésbeli élénkség. Ha oeuvre-jében oly arcképeket keresünk, amelyekben festői kvalitásaik mellett a lélek megkapó, átszellemült kifejezése is dominál, ezeket korábbi korszakában leljük fel, így müncheni idejéből való híres szép önarcképében (Ernst-Múzeum) valamint édesanyámat ábrázoló gyönyörű szénrajzában (Modern Képtár, rajz-terem) - ez is még Münchenben készült.
A vaskos periodust talán a birkózó-képek sorozata inaugurálta, amelyekhez atyám tudatosan kereste a testes nehézsúlyú atléta-modelleket. Ő maga mondta nekem, hogy a festői látását egész különösen izgatták ezek a szörnyű, monstruózus hústömegek. Az is tény, hogy mesteri tudással festette meg azokat, nagy, széles ecsettel odarakott pár vastag vonással minden formát éreztetni tudott. Egy más alkalommal mint általános elvet mondta nekem, hogy a festésben a legfontosabb, amit állandóan gyakorolni kell, a húsfestés. Mindig élénken érdekelte az emberi test; az anatómiát behatóbban ismerte, mint bárki, nemcsak elméletileg tudta, de rendkívül fejlett szemmel figyelte az emberi alakok sajátos egyéni konstrukcióját. A sportérdeklődés itt egy vágányon haladt a művészi érdeklődéssel. Ő maga is mindig sportolt és sokat bírt. Nagybányai tájmotívumait néha több órai messzeségben szemelte ki, semmi fáradságtól nem riadt vissza, ha valamit festeni akart. Gazdag produktivitású nagybányai nyarai folyamán rendesen tenniszezett is; jó néhány erős set után ment fel naponta a meredek Virághegyre és így festette meg többek közt, esti napsütésben, szokása szerint mindvégig természet után, a nagyméretű Keresztlevételt (Marosvásárhely, Kultúrpalota). Ugyancsak az első ecsetvonástól az utolsóig természet után készült legnagyobb méretű vászna, Józsefet eladják testvérei (Budapest székesfőváros tulajdona). Ehhez egy nagy vásári bódét bérelt, hogy a készülő festményt a helyszínén tarthassa, Nagybánya határában, a vízparton, amelynek alkonyi hangulata a képre inspirálta. Modelljei a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből kerültek ki; engem, mint Józsefet, két félmeztelen cigány "testvérem" adott el, a vevők közt volt házitanítóm és többek közt még egy vörösszakállas piaci árus, akit atyám a hetivásáron szemelt ki; ez utólag nagyon elégedetlen volt a saját képmásával és szemrehányásokkal támadt atyámnak, hogy őt az egész város előtt csúffá tette.
Családtagjai, barátai sok képén szerepelnek. Én magam nem is tudnám elsorolni, hány képéhez álltam modellt, így már mint kisgyerek a Hegyi Beszédhez. Ehhez aktban festett, szabadban, naplemente után s a szunyogok kegyetlenül csiptek. És még haragudott rám, hogy kissé nyugtalanul álltam. Később nagy önuralomra tettem szert e téren, atyám nagyon szeretett engem festeni, türelmes és ideáit legjobban megértő modellje voltam. Mulatságos legenda keletkezett "Cigányok" c. képével kapcsolatban; én akkor gimnazista gyerek voltam és egyesek szentül hitték, hogy az egyik, exotikus arcú cigánylány én vagyok. Más képeiről ismételten hallom azt a tévhitet, hogy azokon atyám magát festette le, oly képeiről, amelyekhez hűséges nagybányai hetesünk állt, aki zömökebb, robusztusabb kiadásban némileg hasonlított is hozzá. (Ime, emberábrázolásáról tett állításom újabb bizonysága!) Ez a hetesünk, János, vitte festőholminkat és gondozta a lovakat, amelyek atyámnak lovasképei ismert sorozatához kellettek; komor, szótlan munkásember volt, minden parancsot gondolkozás nélkül, filozófikus nyugalommal teljesített, nem törte fejét azon, hogy miért helyezkedik el gazdája a festéshez olykor a legmeredekebb hegyoldalon, ahol ásóval kellett számára helyet vágni, holott kevéssel odébb kényelmesen el lehetett volna helyezkedni. János volt a Krisztus-modell az említett Keresztlevételhez, más képeken atyám ruháiban szerepelt. Tudtán s akaratán kívül sok humort is szolgáltatott. Mi magunk közt "Sir John"-nak neveztük. (!) Egy alkalommal Bródy Sándor kért egyik könyvéhez egy illusztrációt atyámtól, aki megtette ezt a szívességet, arra azonban már nem volt hajlandó, hogy a könyvet el is olvassa és egyszerűen Jánost rajzolta le, mint ismeretlen regényhőst. Amikor Sir John megjelent, szótlanul, rendületlen komolysággal a ráparancsolt kemény magasgalléros ingben és hozzáillő sötétruhában, kirohantunk a műteremből és fékezhetetlen nevetésbe törtünk ki.
A humor jegyében megemlékezhetnék Éliásról is, a pesti műtermek ismert alakjáról, aki atyámnak viszont Pesten volt éveken át agilis, hasznavehető és ragaszkodó factotuma s akinek egyes apró furfangjait meg tudta bocsátani páratlan elmésségéért és humoráért. Egy ilyen eset az volt, amikor Nagybányára utazva, műtermét Éliásra bízta és azt is megengedte, hogy valakit, aki Éliáshoz fordult volt műterme megtekintése dolgában, távollétében oda felvigyen és képeit megmutassa. Nagybányára aztán levél érkezett Éliástól, melyben erről a műteremlátogatásról referált és közölte, hogy az atyám előtt ösmeretlen műbarátnak legjobban tetszett egyik ifjúkori művem, mely ott volt atyám képei közt és hogy ezt a képet meg szeretné venni. A levél így végződött: "Az illető azt hiszi, hogy ezt a képet is a Nagyságos Úr festette, azt nem tudja, hogy az úrfi is fest. A többit a Nagyságos Úrra bízom." Atyám persze sietett válaszában ráförmedni Éliásra és szigorúan meghagyta neki, hogy azt az urat nyomban világosítsa fel, de közben fényesen mulattunk a dolgon és "a többit a Nagyságos Úrra bízom" szállóige maradt közöttünk.
Az imént említett Bródy-illusztráció - helyesebben illusztrációk - esete csak egyik a sok közül, amikor atyám barátságból adta oda munkáját. El se tudnám sorolni, hány képet ajándékozott el. A kicsinyességnek oly teljes hiánya volt ez, amely már a grandezzáig ment. Ezzel párosult kiapadhatatlan munkakedve. Sok képet pedig, már-már a befejezés előtt, egy új gondolat hatása alatt teljesen átfestett. Mindez összefügg az ő, nem eléggé hangsúlyozható, hatalmas produktív erejével. Mindig új feladatok érdekelték. Malonyai Dezső helyesen mondja "A Fiatalok" c. könyvének Ferenczy Károlyról szóló részében, hogy festés közben, ernyedetlenül birkózva egy feladattal, "...szuverén egykedvűséggel rontja le a ma kedvéért a tegnapot". Ez joggal frappirozhatta Malonyait, amikor atyám róla festette azt a csodás arcképet, amelyet később az állam vett meg Malonyai örököseitől. Ez a mű elsőrendű reprezentánsa annak a korszaknak, amelyről Petrovics oly szépen mondja tanulmányában, hogy "...művészete kiszélesedett és meggazdagodott ebben az időben, mely a maniera grande korszaka volt az ő életében". Malonyai írása adatai pontatlanságán kívül még annyiban se elégítette ki atyámat, mert abban ő, mint nekem egyszer bosszúsággal mondta, nagyon is mint mártir, mint vértelen aszkéta van feltüntetve. Igaz, hogy atyám mindent feláldozott művészetéért; de éppen abban az időben, amikor pedig a félreismerés még oly széltében nyilvánult meg vele szemben, aránylag könnyen viselte sorsát. Az élet sokat nyujtott neki. Nem is volt aszkétatermészet, sőt emlékszem, hogy, az őt vitáiban jellemző hévvel, egy alkalommal gyengeségnek, gyávaságnak bélyegezte a lemondó életfelfogást. "A Te szisztémád mindig az volt: mennél jobban összepréselni magadat, hogy kevés helyet foglalj el!" Ezt mondta egyszer az én jelenlétemben valakinek, akinek gazdagabb életsorsot kívánt volna. Vitáiban olykor némi túlzásra ragadtatta magát, erős pointirozásra - mint a művészetben, úgy az eszmecserében is mindenek fölé helyezte a plasztikus kifejezésmódot, a meglepőt, a frappánsat. Ezzel olykor még ellenmondásba is keveredett önmagával, nem is nagyon bánta ezt; ha kiderült, hogy máskor az ellenkező álláspontot védte, e fölött humorral tudott elsiklani. Megvolt benne az a - vérbeli művésznél érthető - autoerotizmus: sokkal jobban szerette önmagát olyannak tudni és érezni, amilyen, semmint hogy egyes apróbb tévedései alterálták volna.
A frappáns vitamodor iránti kifejezett szeretete mellett csaknem betegesen igazmondó volt, szervezetileg képtelen volt hazudni. Művészi dolgokban, mint azt Petrovics is hangsúlyozta a Szinyei-Társaságban felolvasott s aztán a "Műbarát"-ban közölt cikkében - a legnagyobb intranzigenciával mondta meg a véleményét és ezzel sok ellenséget is szerzett magának. Ez volt az a terület, amelyen nem is törekedett tapintatosságra, egyébként a társas érintkezésben a világfi tapintatával tudta rendszerint elkerülni az alkalmat, amely dilemmába hozhatta volna. És ha olykor mégis regardból rákényszerült valamely ártatlan konvencionális őszinteség kiejtésére, ez oly nehezére esett, zavara oly feltűnő volt, hogy lehetetlen volt észre nem venni. Másokkal szemben pedig oly hiszékeny volt, mint senki, ösztönszerűleg mindent kész volt elhinni és ha olykor rájött arra, hogy valakinek a szaván nem lehet elindulni, ez mindig mint különálló tapasztalat szerepelt, amely esetleg csalódásszámba is mehetett, de sohasem változtatta meg ösztönszerű jóhiszeműségét az emberek iránt. A hazudó mindig mint külön típus maradt elkönyvelve nála, olykor humorosan tárgyalta is egy-egy tipikusan hazudozó ösmerősének Münchhauseniádáit, azt is megállapította néha, mint szomorú tényt, hogy az emberek állításai sokszor mily fölületesek és relativak, de ez a relativitási elmélet nehezen ment át a vérébe és még az is megesett vele, hogy naivul mint tényekre hivatkozott eléggé valószínűtlen dolgokra, ha informátora szavahihetőségében elfelejtett kételkedni.
A bohémségre kevéssé hajlott. Volt benne, egy ideig - akkor, amikor még fiatalos felsőbbséggel, egészséges humorral állta az ellentétet egy őt meg nem értő világgal - néha valami pajkos kedv arra, hogy ezt az ellentétet apró különcködésekkel kifelé is dokumentálja. E küzdelmes években érintetlen maradt benne a kedély és inkább később, élete vége felé, amikor pedig már általánosabb lett az elismerés, kezdte kedélybeli rugalmasságát elveszíteni. Hiszen, sajnos, a siker, amelyet elért, még korántsem volt eléggé döntő. Csalódások talán még fokozott mértékben érték, rosszakaróinak száma nem csökkent. Régebben inkább a hivatalos és konzervatív művészet köreinek zárt táborával állt szemközt és ezzel szemben a modernebb festőkhöz bajtársi közösség érzése fűzte; később egyre jobban látnia kellett a kollégák, sőt addigi jóbarátok elfordulását, féltékenységét, irígységét. Az idők is megváltoztak. Rohamosabb tempóban jöttek új irányok; őt, aki egyéni alkatánál fogva, szervesen fejlődve lett a művészetben újítóvá, a konzervatívak még mindig nem értették, mások, az ultramodernek pedig vele szemben is játszották az újítók szerepét. Atyám nem volt elfogult, a tehetséget minden nyilvánulásában értékelte - hiszen egy időben erősen foglalkoztatta is az igyekezet, hogy a kiválóbb modern festőket, akik közt voltak mindig eléggé eltérő törekvésűek, nem elvi programm, hanem a tehetség és kvalitás kritériuma alapján egyesítse és belőlük elít-gárdát alakítson. Ez hozta létre a M. I. É. N. K.-et (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre). Ez aztán rövidesen megszünt, új alakulatok jöttek, meglett festők máról-holnapra frontot változtattak. Atyám egy nagynevű festő-kortársáról egyszer azt írta nekem, hogy nagy tudásával nem tud mit kezdeni. Ez merő ellentéte volt annak, ami ő maga volt. A nagy tudása neki is megvolt a legteljesebb mértékben, de ő emellett törekvéseiben sohasem ingadozott; eszméi, festő-vágyai önként fakadtak. Egyszer azt is mondta nekem, hogy nem is a megfestés kvalitását, hanem az ideák eredetiségét tartja legnagyobb érdemének. Belső kényszer hozta létre sajátosságát; fejlődésének szerves, következetes voltát biztosította művészi lelkiismeretének integritása. Más festők közt akadt, aki mint a divatjamult ruhát vetette le tegnapi hitét; Ferenczy Károly stílusában a holnap szükségszerű folytatása volt a mának s a tegnapnak.
Munkája, munkatervei szünet nélkül foglalkoztatták. Élete vége felé, talán már a közeledő vég elősejtelmében, szomorúan mondta: ars longa, vita brevis. Betegsége csak élete utolsó éveiben kezdődött; mint munkája elé toluló akadály, a végletekig elkeserítette. Betegen is szívós kitartással dolgozott; utolsó nagy művét, a vöröshátteres kettős aktot hosszas munkával élete utolsó évében alkotta meg. Sehogy sem bírt belenyugodni abba, hogy a betegség akár csak ideiglenesen is meggátolja munkájában: meggyöngült szervezettel erőltette, hajszolta a legerősebb kúrákat, mohó türelmetlenséggel próbálta visszanyerni egészségét. Ez már a világháború éveiben történt; a nagy világösszeomlás árnyékolta be élete végét.
A háború kitörése váratlanul érte őt; sohasem sejtette előre. Politikai vagy szociális kérdések mindig igen kevéssé érdekelték, semmi se állt tőle távolabb, mint az utópisztikus spekuláció, a prófétaság, a reformálási vágy. Természeténél fogva konzervatív volt, a társadalmi konvenciókat, ha nem is minden belső írónia nélkül, de mindig betartotta; sose akart újító lenni. Par excellence modern festőnk, Ferenczy Károly nem volt modern ember. Különösen későbbi éveiben nem volt az, e tekintetben is követhető az az átalakulási folyamat, amelyet fentebb vázoltam. A korábbi időkben, amikor természetszerűleg jutott véd- és dacszövetségbe a modern táborral, akkor még inkább megvolt ennek a reflexe gondolkozásában, bár akkor se nagy mértékben; később, amikor mindinkább magába vonult, amikor a régebbi bohém kedély kiveszett belőle, a született úr komor konzervativizmusa egyre jobban dominált. Művészi poziciója révén mindig volt kontaktusa modernista, sőt radikális körökkel is, de el nem vegyült bennük. Ily vonatkozásban érdekes az is, hogy modern irodalmunk kimagasló alakjának, Ady Endrének nevét nem emlékszem, hogy valaha is említette volna előttem. Csak később tudtam meg mástól, hogy tényleg ismerte és szerette Ady verseit. Mindig megőrizte és előttem számtalanszor hangoztatta rokonérzését ama konzervatív miliők iránt, amelyekbe beleszületett s amelyektől aztán sorsa és művész-hivatása oly távol lendítette, annak ellenére, hogy ezekben az ő pre-piktorikus köreiben általában édes-kevés volt a művészi kultúra és amilyen rokonszenvvel fogadták személyét, oly rideg értetlenséggel, sőt nyilt gúnnyal kezelték művészi aspirációit. Ez a visszás állapot - emlékszem - egy alkalommal egy ujságban is mulatságos és találó kifejezést nyert egy humoros cikkben, melynek szerzője két társasági asszonyt beszéltetett a tárlaton. Az egyik asszony ezt mondta: "Én szeretem Ferenczyt, mert borotválja a bajuszát; csak kár, hogy fest". Atyámnál ama miliők mindig külön lapon maradtak elkönyvelve és nem egyszer a humornak és meghatottságnak oly keverékével, aminővel egy boldog és letünt ifjúkorról emlékezik meg az ember, beszélt nekem az időről, amikor Gavosdián, az atyai birtokon, gazdálkodott (már úgy, ahogy, mert ambiciózus gazda sose volt), vagy amikor Magyaróváron a gazdasági akadémiát végezte, vagy Komjáthon báró Wodiáner birtokán "praktizált". Nehezen nyugodott bele abba, hogy előttem mindez idegen világ maradt, fájlalni látszott, hogy oly messze kerültünk onnan, ahol ő elindult.
Jellemző sajátsága volt: hajthatatlan makacssággal tartott ki a mellett, amit megszokott, sokszor tudatosan és akaratosan a ráció ellenére. Ez a konok szokásrabság számos apró vonásban is olykor mulatságosan tükröződött. Még egy jellemző vonás: ember nem lehetett kevésbbé kiváncsi természetű nálánál. Ez a kiváncsiságmentesség nemcsak a mások magánügyeire vonatkozott, amelyeknél sose tudott eltérni a sokszor már túlzott diszkréciótól; minden téren végig lehet nála követni ezt a sajátságot, mely annál meglepőbb, mert hiszen e mellett ismeretei széleskörűek, precizek és sok tekintetben igazán rendkívüliek voltak. Páratlan kultúrája mellett tehát éppen a kiváncsiságnak, mint motornak ez a nagymérvű atrophiája teszi érthetővé lényét és nevezetesen azt a már említett képességét, hogy távol tudott maradni mindattól, ami sajátos gondolatkörén kívül esett. Ujságot néha hetekig nem vett kezébe és nem egyszer élcelődtek rajta, ha kiderült, hogy nincs tudomása valamely szenzációról, amelyről mindenki beszél. Sok dolog volt abszolút érdektelen számára, amennyiben pedig valamely témakör mégis tagadhatatlanul érdekes volt és így alkalmas lehetett volna arra, hogy érdeklődését felébresztve, kitérítse őt egyéni szférájából, akkor annál inkább eltólta magától azzal, hogy "fölösleges" vagy "kellemetlen". Erre azt lehetne mondani, hogy kényelmi szempont és ha úgy vesszük, az is; de nevezhetjük lelki önfenntartási ösztönnek, szellemi diéta-módszernek - mindenesetre irígylésreméltó képesség, mert csak ez tette lehetővé számára azt a szakadatlan koncentrációt, amellyel hivatásának élt. És nem mondhatnám, hogy valaha is nehezére esett betartani a demarkációs vonalat; automatikusan működött ez az ösztöne, mely szűzen tartotta és megóvta a szétforgácsolódás veszélyétől. Így például a csillagászatot, mellyel én ifjúkoromban szenvedélyesen foglalkoztam, ösztönszerű borzadállyal utasította vissza; nem bírta idegekkel, hogy a világűr koromsötét és jéghideg. Egzakt tudományok sose foglalkoztatták, a természettudományok közül csak azok érdekelték, amelyek az emberi testtel függnek össze: anatómia, fiziológia, orvostudomány. A tudákos nagyképűséget megvetette; nagyhangú elveket, világnézeti fejtegetéseket sose hallottam tőle. Sokszor, félig humorosan is, leszólta a - szerinte - túlrészletes, túlságosan elméleti okoskodást, vagy ahogy ő szerette mondani, a "spitzfindig teoretizálást, a spintizálást, grüblirozást!" Mint vérbeli alkotó és pozitív egyéniség, nem lehetett hajlamos arra, hogy elméletekben élje ki magát; annál értékesebb az a kevés szükszavú megállapítás, amelyet mint munkássága elméleti rezüméjét szűrt le magából. Már említett, 1903-ban írt kiállítási előszava, melynek kiváló fogalmazását nyomatékosan méltatja úgy Petrovics Elek, mint Meller Simon (A Budapesti Szemle 1917 áprilisi számába írt szép cikkében) - annak idején szenzációt keltett. Érdekes, hogy abban atyám hitvallását az akkor nagyban divatozó spenceri filozófia szótárából vett kifejezéssel formulázta, amikor azt mondja: "Törekvésem erősen szintétikus naturalizmus". Azt pedig nekem mondta ismételten, hogy éppúgy, amint Spencer szerint a filozófiában, szigorúan el kell választani a "knowable"-t, a tudhatót, az unknowabletől, úgy a pikturában mindig meg kell különböztetni a "paintable"-t az "unpaintable"-től, fel kell tudni ismerni, hogy a természet szépségeiből mi fog "képet adni", mi alkalmas arra, hogy abból a vásznon műtárgy válhassék. Ady Endréről helyesen állapították meg, hogy nála az irodalmi napi divat is nagy művészetté szublimálódott ("Így magasztosul fel a zseni lantján a divatos zsúrköltészet" - írja róla lendületesen Tóth Árpád); ugyanily értelemben elmondhatjuk Ferenczy Károlyról, hogy nála is minden az ő sajátos művészi létszükségletének kohójába került és ott új és egyéni értékké változott.
Atyámnak legközelebbi intimusa munkáját illetőleg kétségkívül én voltam. Sok szó sose kellett köztünk, hiszen intencióit természetszerűleg a legjobban átértettem. De számtalanszor nézegettük s beszéltük meg együtt képeit és el se tudom gondolni, hányszor nyilvánította pár szóban is a legjellemzőbben felfogását, törekvéseit. Leveleiben is, mindig csak az ő sajátos tömörségével, de gyakran számolt be nekem munkájáról is. Vastag tollal, nagy, erőteljes, csaknem keménynek és erőszakosnak látszó kézírással írt, szűkszavú leveleiből idézzek most e tanulmányom végén egy mondást, mely a maga rövidségében köteteket mond és nézetem szerint legprecizebb, legpregnánsabb kifejezője egyéniségének. Egy munkában levő arcképre vonatkozik ez a mondat, amely így szól: "A portrait körülbelül kész és igen jó; azaz, benne van az én őszinte különlegességem".
Forrás: Nyugat 1929. 2. szám
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00459/14289.htm
