Rippl-Rónai pasztellrajza Piacsek bácsiról |
A MŰ SZÜLETÉSE | |
|
Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József c. könyvéből |
||
| Farkas Zoltán írásából | ||
| Részlet Tüskés Anna cikkéből | ||
| Piacsek bácsi Rippl-Rónai képein | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
A festmények vissza-visszatérő jellegzetes szereplője volt Rippl sógornőjének, a párizsi tülldíszes kalap viselőjének, Piacsek Margitnak az édesapja: a szikár termetű, markáns orrú, ravaszkás tekintetű Piacsek bácsi. Főként az 1905-ben festett képeken tűnik fel gyakran, melyek közül kettő különösen emlékezetes. Az Öregúr és mandolinozó asszony és a Piacsek bácsi babákkal egyúttal azt a színesedési folyamatot is jól érzékelteti, amely majd 1907 táján az ún. kukoricás képek harsogó koloritjában fog kicsattanni. Mindenesetre már ekkor egyre nagyobb felszabadultsággal kezeli Rippl a színeket, a kompozíciói is zsúfoltabbakká válnak, és szinte kifogyhatatlanok lesznek azokban a tárgyakban, térkivágásokban és csendéleti részletekben, amelyek egy ínyenckedően érzéki, szenzualista életfelfogás túlcsordulásai. Ez a dúskálás azonban sohasem csap át az áttekinthetetlenség zűrzavarába vagy a színek tébolyítóan tarka ömlengésébe. A részletekbe való belefeledkezés és a nemes mértéktartás ökonomikus egyensúlya a titka annak, hogy ezek a festmények viszonylagos mozgalmasságuk ellenére is a belső békesség megrendíthetetlen hordozói, ahol a figurák is egy kicsit annak a kisvárosi, családias életformának a "rekvizitumai", mint az enteriőrök berendezését alkotó tárgyak.
Nyilvánvaló, hogyha a kaposi enteriőrök általában reálisabb léptékű alkotások is, mint a párizsi korszak stilizált és szimbolikus sugallatú festményei, a vizuális értékek rovására soha nem tett bennük semmi engedményt Rippl. Epikus hömpölygésük és a csendéletszerű elemekkel való "ráérős" bibelődés ellenére is koncentrált műveket alkotott, ahol a megfestett életszeletek nem pusztán véletlenszerű kis történések (bár ugyanakkor mindig van bennük valami "nemtörődöm" esetlegesség!), hanem a mindennapok apró-cseprő eseményein túlmutató életsűrítmények.
Forrás: Szabadi Judit: Így élt Rippl-Rónai József
Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1990, 156-158. oldal
A század fordulóján Párizsból hazatért a Dunántúlra, Somogyba. Vajon miért? Honvágy hozta haza? Próféta akart lenni hazájában? Családi érzések csábították? Hiszen tudjuk, hogy ezek igen erősek voltak benne. Anyagi kérdések? Aligha, mert ekkor szerény megélhetése biztosítva volt már a francia fővárosban. Erre a kérdésre emlékezései nem adnak választ, nem is szerette, ha ezt a kérdést firtatták. Valószínű, hogy a felsorolt okok együttesen csalták haza, a legerősebben talán a Dunántúl, melyet fölöttébb szeretett.
Az új (vagy régi) környezet új benyomásai erősen befolyásolták, gazdagították, úgyhogy művészete jókora változáson esett át. De ebben nemcsak a környezetváltozásnak volt része, hanem annak is, hogy benne volt már a férfikor nyarában, és látási érzékenysége végleg kiteljesedett. A színadás egyhangúsága oszladozik művein, sőt mihamarább a legelevenebb színgazdagság jelentkezik. Teljesen elmarad az eddig sem gyakori árnyékolás. Erős, töretlen, sárga, vörös, kék és fekete színek sorakoznak fel világító fehérek mellé. A körvonalak kissé élesebbekké válnak, és rajtuk belül részletezőbb az eddig sommázóan összefoglaló festés. Az egykori fakóság eltűnt, minden színe virít, sőt néha rikító, a részletekben csakúgy, mint egybefonódó együttesükben.
Témakörük nagyjából majdnem ugyanaz, mint a párizsiaké. A leghétköznapibb hétköznap esemény nélküli helyzetei, egyszerű tárgyai, látképei, de kivétel nélkül mindnyája erős érzelemmel átfűtve. Festési módjuk ismét nem a megszokott hagyományok által előírt, hanem valami könyörtelen látási és láttatási mohóság, a színek mámorába merült szem villogása, mely nem sugároz vágyat, megkívánást, hanem csak meglepődő meghökkenést. Néha egy-egy erős hangot is megüt, de az előző korszak mélyhangú és folyamatos melodikussága teljesen eltűnik.
A naturalista valóságlátáshoz, azaz a szubjektíve át nem alakított, felszínesen nézett természeti adottsághoz Rippl-Rónai eme korszakának éppen olyan kevés köze van, mint az elsőnek. Tőle mindig távol állott az a vágy, hogy a természetet egyszerűen leutánozza. Ahhoz ugyan, hogy festeni kezdjen, mindig látnia kellett maga előtt valamit, de sohasem másolta, rajzolta, vagy festette le a témát, mindig megfestette, megrajzolta, azaz átalakította a látottakat. Kiemelte belőlük azt, amit ő vélt valóságosnak.
E második korszakának színekben pompázó művei az alakok nagyobb számát és a tárgyak jóval nagyobb sokaságát alakítják képpé, mint első párizsi korának festményei; változatosabbak, kevésbé tartózkodók, derűsebbek is, de nem olyan monumentálisak, mert hangsúlyuk szétoszlik az egész képre, sőt néha dekoratív elemek is érvényesülnek rajtuk.
Ezeket a festményeit már több megértés fogadta, mint első jelentkezését. Nem mintha a közönség zömének nem lettek volna éppen olyan szokatlanok, hanem mert közben a publikumnak egy része ráunt a konzervatív, akadémikus művészetre. A társadalom mélyre ható változások tüneteit árulta el, a művásárlók és műélvezők sorába nagy számmal vonultak be a polgári osztály képviselői, persze csak a gazdagabbak. A történelmi osztályok kimaradoztak a művészet támogatásából, helyüket a mindjobban gazdagodó nagyiparosok és nagykereskedők foglalták el, akik eddigi német műveltségüket kezdik felcserélni a franciával. Maga a művészet is erősen megváltozik. A nagybányaiak érvényesülése kezdődik, a külföldre vágyó festő-fiatalság Mekkája már nem München, hanem Párizs, és hiába köti ki a dúsgazdag és fölötte konzervatív ízlésű gróf Andrássy Dénes, hogy külföldre szóló ösztöndíjának élvezője nem mehet Párizsba tanulni, az addig szinte kizárólagos német befolyást képzőművészetünkben a francia kezdi felváltani. Szinyei egyszerre híres művésszé válik. Benczúrnak és gárdájának egyeduralmát mindenképpen kikezdi az idő. A Képzőművészeti Társulat reakciós törekvéseivel szemben egy csomó új művész-egyesülés támad, új kiállítási helyiségeket nyitnak azoknak a festőknek, szobrászoknak, akik nem tartják kötelezőnek magukra a német akadémiák elveit. Sőt a magánvállalkozás a műkiállítások terén hasznot hajtónak kezd bizonyulni, s természetesen nem a konzervatív irányt támogatja, melynek elég a Műcsarnok, hanem az új irányokat.
Forrás: Rippl-Rónai József emlékezései - Beck Ö. Fülöp emlékezései
Az előszót, jegyzeteket írta, az emlékezéseket és leveleket sajtó alá rendezte Farkas Zoltán
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957, 13-15. oldal ( (Farkas Zoltán előszavából)
. . .
. . .
Forrás: Tüskés Anna: Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett
Az 1899-es banyulsi utazás fordulatot jelentett Rippl-Rónai életében: a színredukciós korszak után újra fölfedezi a színek hatalmát, s figyelmét fokozott mértékben kiterjeszti a színek egymásra hatásának vizsgálatára. Életművében megkezdődik az enteriőr-korszak, melynek alkotásai kezdetben ellenséges fogadtatásra találtak, de művészetének több kiemelkedő darabja éppen ebből a periódusból származik.
Az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett című kép datálása körül korábban eltérések mutatkoztak: A Ház 1910-es száma az 1906., Keserű Katalin az 1905., Bernáth Mária pedig az 1907. évet jelöli meg a keletkezés éveként. Ma elfogadottan 1907-re teszik a mű létrejöttét.
Míg az enteriőr-korszakban elsősorban az intim otthon témái vonzották a festőt, 1907-től 1912-ig tartó következő korszakára a változatos kolorit és a "kukoricás", pöttyös technika alkalmazása jellemző. Az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett a két korszak közti átmeneti időszak szülötte. A festmény Kaposvárott, Rippl-Rónai Fő utcai házában fára ragasztott lemezpapírra olajfestékkel készült. A festő életében különféle címeket viselt, Rippl-Rónai Emlékezéseiben Piacsek bácsi apámmal a vörösbor mellett címen szerepel.
Piacsek bácsi hatalmas, hajlott orrával és pipájával Rippl-Rónai enteriőrképeinek egyik leggyakoribb szereplője. "Ideális modell volt, mint egy kövület, vett birtokba egy karosszéket." A családnak csaknem minden tagjával ábrázolta a festő, így például a Piacsek bácsi babákkal (1905), az Öregúr és mandolinozó asszony (1905) és a Piacsek bácsi fekete kredenc előtt (1906) című képeken. Az életrajzi adaton túlmutató tény, hogy a művész ezen a festményen ábrázolta utoljára apját és Piacsek bácsit. 1908 májusában meghalt Rippl József, és még ugyanebben az évben követte Piátsek Ferenc is. A festőnek az ábrázolt alakokhoz fűződő érzelemmel átszőtt, bensőséges viszonya és a közvetlen élménnyel hitelesített ábrázolás a kép meghatározó hangulati tényezője.
Somogy, 1999/2. 170-179. oldal
Piacsek bácsi Rippl-Rónai képein
Piacsek bácsi a Niklay lányokkal
1907Piacsek bácsi és a család a szőlőben
1908Piacsek bácsi újságot olvas
1908
