Rippl-Rónai József levelezőlapja Beck Ö. Fülöphöz	CIKKEK, DOKUMENTUMOK
	Rippl-Rónai József levele Petrovics Elekhez
	Petrovics Elek: Rippl-Rónai József
	Martyn Ferenc: Rippl-Rónai József arcképéhez
	Kováts Albert Rippl-Rónai József (1861-1927)
	VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM

Petrovics Elekhez

Kaposvár, 1905. szept.15.

Kedves Petrovics úr, szíves sorait igen szépen köszönöm, de kijelentjük, hogy a halasztás helyett jobb szerettük volna, ha hozzánk betoppanik. Különben - hihetőleg a kormány bukásával - az ön által jelzett dolog is más fordulatot vesz föl. - Egyébként lesz időnk a kiállításom alkalmából mindent nyélbe ütni. Ami az átalakítást illeti, azt mondhatnám, hogy nem alakultam át, csak kizökkentem mintegy két évre a Munkácsy-befolyás alatt; az bizonyos, hogyha nem vagyok egy kissé éber, és nem gondolkodok előre, végzetes is lehetett volna rám nézve a jómód látszata, és így a képkereskedőkkel való sűrűbb érintkezés, a gazdag amerikai hentesek műszeretete. Sokszor gondoltam erre, hogy visszaveszem az akkori dolgaimat és elégetem. Ámbár nem is olyan nagy bűn az, mint amilyennek én azt sokszor véltem. Kezdetben az ember szeme előtt káprázatos minden. Elég, hogy egy egészségtelen áramlat elsodorja az élőhalottak közé, amint ez - azokban a 90-es években - nagyon lehetséges volt. Emlékszem világosan, hogy nemcsak Munkácsynak volt az a kívánsága, hogy "eladható képeket" kell festeni, hanem abban a művészi körben aszerint volt valaki taksálva, hogy mily üzleteket bonyolítanak le velük a képkereskedők. Pl. egy Joanovits nevű ember - akiről ma hallgat a művészi krónika - ünnepelt talentum volt. - Én már Münchenben az akadémián olyan értelemben dolgoztam, mint ma: impresszionisztikus módon. Bizonyítja több megmaradt dolgom, pl. az öreg aggastyánfej-szénrajz - Fadruszéknál, egy férfiakt, szénrajz a Képzőműv. Múzeumban, és két női fej, pasztell Reimsben. - Mondhatom, ha úgy visszatekintek, Münchenben tisztán ideális művészi okok vezettek - soha egyébre nem gondoltam, mint tökéletesedni, különösen rajzban és ízlésben. Már akkor tudtam, éreztem, hogy jó ízlés nélkül a legjobb dolog is banális. 1888-tól 1890-ig formálisan elvesztettem az egyensúlyt, dolgoztam fej nélkül, igazi tudás nélkül. Nagy képeken, drága pénzért a jó amerikaiaknak. Hála istennek, ma már vannak ott is sokan, akik nem a méreteket és szüzséket keresik. Monet, Sisley és mások, Jongkind, Corot, Manet, Degas, Renoir megcsinálták az impresszionizmus talaját. Az, hogy hűségesen, meggyőződésem szerint élek és dolgozom, sokban azért is van, mert 1890-től akadálytalanul ideálomnak, az igazi művészetnek, a párizsiak által elnevezett grand art-nak áldozhattam föl mindent, ami lelkemben és szívemben helyet talált. - A 90. és 91-ik évben eldöntöttem magamban, hogy mindent egy ülésre, egy és ugyanazon festési módon fogok megoldani, ha másképp nem megy, úgy strádiumokra osztva. Ezt be is tartottam és be is fogom tartani. Mindig, mert ezt tartom és látom a régi mesterek egyes műveinél is a legszebbnek, a legtökéletesebb művészetnek. Különösen most, hogy Olaszországból újból visszajöttem, érzem, hogy igazam van, mert Tiziánnak a "Szőke fiatalember"-e a Pitti-ben, Velazqueznek pápája a római Doria-galeriában, Rubensnek a két óriási pánnója az Uffiziekben, az a sok Giotto a Sta. Crocéban, Spinellók, mind az én feltevésem mellett bizonyítanak. Egyszerre vannak festve.

Nagyon sokáig, évekig, Párizsban is magamra maradtam az egyszerre-festési módokban, mert ha el is képzelték szépnek, de nem hitték, hogy kivihető legyen. Meghallgatott Duez és Jeanniot is, de csak az utóbbi tudta megoldani, úgyhogy a legelső ily módon készült festménye: "Öreg asszonyok fekete ruhában" a Luxembourg-ba került. Ma már Zuloaga előadásokat, vitatkozásokat tart ebben az irányban. - Magam részéről elmondhatom, hogy csak az így festett művek kötik le figyelmemet, és érdeklődésemet csak ily festmények kelthetik föl. Mert miért ne legyen szép és kellemes a jó? Én szívesen elnézem a hibákat is egy jól és szépen megfestett képnél, mert egyöntetű, és mert az anyag szeretete is kitűnik a műből. Ki kell érezni a festmény megfestési módjából, hogy a festő szeret festeni, szereti a festékjét, színeit, szereti az ecsetjét. - Az tény, hogy nagyon kellett számolni azzal, hogy mire vállalkozik az ember. Van-e fizikai lehetőség az ember háta mögött, és hogy mennyire redukálható az egyszerűsítésben. Innen van az is, hogy a legtöbb kiváló mű igen egyszerű eszközökkel egy-két ecsettel és négy-öt színnel van megoldva. - Én igen könnyen elképzelem azt, hogy egy álló, természetes nagyságú alakot - mondjuk, selyemruhában - egy ecsettel meg lehet festeni. Idáig három korig van jellemezve művészi működésem ideje, a müncheni, a Munkácsy és az impresszionisztika. E harmadik, az impresszionisztikus hazai élet, amelyben élek. Meleg kézszorítással igaz híve, Rippl-Rónai J.

Ui. - Az már igen jó hatással volt rám nézve, hogy mesterem, Munkácsy, nem volt akadémikus, de baj volt az, hogy már az én ottlétemkor Sedelmeyer kezeibe került, aki őt kiforgatta Düsseldorfból hozott talentumából, mert meg kell hajolni kivétel nélkül minden irányú művésznek az ő ún. fekete képei előtt, amelyeket Düsseldorfban és eleinte Párizsban festett. Oly művek, amelyek nagy művészettel, individuális módon vannak megoldva. Tanítani nem tudott, de hisz azt nem is lehet, ha valakiben van tehetség, abból lesz valaki, mint pl. Uhdeból is lett, dacára, hogy Munkácsy tanítványa volt. Dannatból is lett művész, ha nem csalódom, Liebermann is tanítványa volt, de azt hiszem, ezekből nélküle is művész lett volna. - Munkácsy művészetében ugyanazok a kiindulások vannak, mint a régieknél volt, nagy művészi konceptus és érdekes interpretálási mód. - Azonban nem szerette az impresszionistákat, és így később velem sem törődött sokat. Én őt megértettem, de ő engemet már nem. Nem szerette - de meg sem látta - a japáni remekműveket, ezekkel ő úgy volt, mint az ünneprontókkal. formálisan félt tőlük. Puvis de Chavannes-t gyűlölte, az egész Champs de Mars-ot fumigálta. - Én főleg eredetinek tartottam, majdnem naiv rajzaiban, kartonjaiban látom a nagy művészt, festése csak a legrégibb dolgaiban jöhet számításba. Ezekben igen sok érzés volt. Rónai. - Éppen hogy levelem bezárom, értesítenek bennünket, hogy édesanyám agonizál, szívelgyengülés mutatkozik. Kétségbeesve futunk, hogy még élve lássuk a legkedvesebb jó anyát.

Forrás: Rippl-Rónai József emlékezései - Beck Ö. Fülöp emlékezései
             Az előszót, jegyzeteket írta, az emlékezéseket és leveleket sajtó alá rendezte Farkas Zoltán
             Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957, 142-144. oldal

Petrovics Elek: Rippl-Rónai József

Az élet édes tarkasága vesz körül, ha Rippl-Rónai képei közé lépünk. Mint valami színes naplóban örökítette meg rajtuk a festő mindazt, mi figyelmét megkapta. Keze játszi könnyűséggel szolgálta szemét; úgyszólva minden érdekes benyomással új kép született. Egész csoport megkapó alak zsibong körültünk; szinte mindegyikük más-más világ hírmondója. Fonnyadt arcú nagyvilági emberek, kiket megviselt a túlságos munka és élvezet, a magyar kisvárosi élet iddogáló, kártyázó, politizáló alakjai, kiknek pozsgás arcán nyugalom ül és el nem használt életkedv ragyog, vérszegény, ideges, kacér párisi nők - egy elfinomult kultúra talajában termett pompás, bódító és veszélyes virágok - derült tekintetű, üde, bájos gyermekleányok, kiknek tiszta homlokán a tavasz pihen - külsőre és lelkületre a legkülönbözőbb emberek kerülnek össze. S tájképein szinte nyomon követhetjük, amint ide-oda bolygott a nagyvilágban. Minden új állomás egyúttal új képsorozatot jelent, s egymásután repülnek el szemünk előtt Ostende élettől nyüzsgő homokja, Bruges néptelen utcái, a Pirenék világtól elzárt sziklahegyei és szirtszegélyű tengerpartjai, a magyar felvidék "sovány pátriái", Somogy zöldelő síkjai és behavazott apró falvai. Svájc fagyos mezőiről a Lido éltető hullámai közé ereszkedünk, a párisi külvárosi korcsma abszintos gőze után fehérre meszelt vidéki lakóházak tiszta levegőjét szívjuk, rátartós úri parkok után szerény, de gondosan ápolt falusi kertek útjain bolyongunk.

Mégis saját szűkebb világa az, hova leggyakrabban készt betérni festőnk. Alig van nála hívebb dalnoka az otthonnak. Nem lankadó kedvvel festegeti minden zegét-zugát, majd a nappal nyugodt világánál, majd az alkony sejtelmes homályában, majd a családi lámpa barátságos fényénél. S a kis szobákat benépesíti azokkal, kik a valóságban is rendesen bennök mozognak: szüleivel, jó embereivel. Kivált szüleivel találjuk magunkat szemben lépten-nyomon. Atyja, egy hatalmas szakállú patriarcha, s anyja, kinek szenvedő, szelíd vonásaiban egy gondban, szülői aggódásban lefolyt élet képe tükrözik, jó ismerősei mindenkinek, aki megfordult képei között.

Azonban nehéz lenne kimeríteni Rippl-Rónai tárgykörét. Távol és közel, a nagyvilágban és otthon sokat és sokfélét dolgozott. Az élet erős lüktetése és csöndes tengése egyképp érdekli. Mintegy az élet gyorsírójaként kapja el a körülte zsibongó anyagból, ami megfogja nyugtalanul fürkésző szemét. Az alkalmas motívum felfedezése és képpé való átszűrése nem kerül sok fáradságába; úgyszólva kép fogan, amerre szemét veti. A benyomások befogadására és feldolgozására való nagy képessége magyarázza a könnyű bőséget, mely az alkotásban kitünteti. De festői eljárása is, mert a benyomás formába öntése csaknem oly gyorsan történik, mint befogadása. Festőnk mindent alla prima old meg s ha csak lehet, egy ülésre be is fejezi a képet; csak ha a feladat terjedelme ezt nem engedi, osztja folytatásokra a munkát. Vajon helyes-e az ily eljárás, meddő dolog lenne vitatni. Ő ezen az úton ér el művészi eredményeket; mások más úton juthatnak célhoz. Csak a cél el legyen érve; az út, mely hozzá elvezetett, mindig igazolt. Ehhez az eljárási elvhez való törhetetlen ragaszkodása művészetének bizonyára alapvető fontosságú jellemvonása, melyből annak nem egy sajátsága fejlik. Ennek köszönhető műveinek nagy közvetlensége, hamvas üdesége. Az út, mely a benyomás fogantatásától a megörökítéséig vezet, rövidebb, semhogy útközben elillanhatna annak frissessége. S innen van képeinek egyöntetűsége, egységes, kerek hatása. Minden kép ugyanegy meglátás, ugyanegy fokú felindulás eredménye; a festői előadásban a nehezen megállapítható, gyakran számba sem eső, de a változó lelki és testi tényezők hatása alatt elkerülhetetlenül beálló zökkenések a lehetséges legkisebb mértékre vannak leszállítva. Ugyanazon izgalom melege árad szét a kép minden zugában, mint az életnek ugyanaz a nedve kering a növény minden rostjában. Az ily kép órák műve, s ha szerencsés óráké, becses tulajdonsága van: az élet melegét érezzük rajta.

Természetesen ilyenféle művészet csak igen nagyfokú egyszerűsítéssel kapcsolatban képzelhető. A tárgyilagos hűségről, mely arra törekszik, hogy a képet összevetve az eredetivel, minél több részletnek minél pontosabb egyezése legyen felfedezhető, az ily művészet eleve lemond. A természetet nem részekre szedve vizsgálja, hanem egészben nézi, amint szemünk egy tekintettel fogja át a külvilág egy-egy darabját. Semmi sem esik messzebb tőle, mint az eredetit mindenben számbavevő, válogatás nélküli másolás. Lényege éppen a válogatás, vagyis kiválasztása azoknak a vonásoknak, melyeknek összetétele legmeggyőzőbben fejezi ki a benyomást. S mint néhány lakonikus, de talpraesett szó jobban megeleveníti a valóságot bármely bőbeszédű leírásnál, úgy a festő néhány őszinte, hű színnel, néhány jellemző vonallal, melyen az élet delejes árama fut végig, több sikerrel idézi föl a való képét, mint a pontos előadásra való legkomolyabb törekvés. Bizonyára a művészetben valamely mértékig mindig érvényesült ez a kiválasztás, s szinte közhellyé vált, hogy a valódi művészet csak felhasználja a valóságot, de nem tekinti célul összes külsőségeinek kimerítő előadását; kihagyja a lényegtelen vonásokat, háttérbe szorítja a kevésbbé lényegeseket, hogy a lényegest annál jobban megvilágítsa, tisztázza. S hogy ez az eljárás nagyobb csalódásba meríti a lelket, mint az élet hű másolása, mely kihíva az összehasonlítást, ezer kifogást támaszt a valószerűség dolgában. Az a művészet, melyről szólunk, alapjában ugyanezen az elven épül. Csak levonja annak végső következtetéseit, elmegy a lakonizmus legszélsőbb határáig, s mintegy azt kutatja: a vonalaknak és színeknek mennyi az a legkisebb mértéke, mely elég ahhoz, hogy a valónak a művész szemében megvillant képét kifejezze? A kép a természetnek a legkevesebb anyaggal, a legegyszerűbb eszközökkel készült kivonata; mintegy anthologiája annak a kevésnek, amiben benne rejlik a dolog egész veleje, mint a rózsaolajban sűrítve van a rózsának összes ereje és zamatja. Természetesen ahhoz, hogy a kép így hasson, szükséges, hogy az a néhány színfolt és vonal, melyben a festő a jelenség lényegét összevonja, jól kiszemelt, találó és jellemző legyen. Csak így tehet szert a festő a kevéssel sokat mondani tudás nagy erényére, csak így válhatik egyszerűsége nagy gazdagsággá; különben a kép csak pongyola és üres marad. A bátorság mellé tehát, mely fel mer áldozni minden olyat, mi a közlöttek nyomatékos kifejezését gyöngítené, szükség van a megfigyelés élességére és biztosságára, mely ki tudja szemelni a sokatmondó jellemvonásokat. S szükség van a kéz erejére, biztos festői tudásra, mert minél merészebb az egyszerűsítés, annál inkább feltételezi a jelenségek bonyolult formarendszerének alapos ismeretét, ahogyan az elbeszélőt csak a tárgy feletti teljes felsőbbség képesíti arra, hogy annak velős, tömör kivonatát nyújthassa.

E tulajdonok birtoka teszi Rippl-Rónainak szerencsés órákban született képeit becsesekké.

Ily képei előtt olykor szinte feledjük mindazt, ami rajtuk anyagszerű, s úgy ismerünk róluk a valóra, mint illatáról a virágra. De varázsuk kulcsa másban is rejlik. Az a művészi eljárás, melyről szóltunk, erősen szubjektív előadásmódra vezet. Minél kevésbbé követi pontosan a művész a természetet, minél több szabadsággal válogat anyagában, annál többet ad saját lelkéből, érzéseiből, mert annál tisztábban elárulja, mi az, ami őt megragadta, amit ő látott a jelenségben. A mechanikai pontosság teljesen háttérbe vész, s a művész érzésén átszűrt, mintegy átélt benyomásnak ad helyet. Az ábrázoláson át különös erővel bontakozik ki a művész egyénisége, s a kép épp azzal bilincsel le, hogy szerzője lelkébe enged mély bepillantást. Az érzések ilyenféle közölhetőségének természetesen megvannak határai; sok függ nemcsak a művész kifejező erejétől, hanem a szemlélő fogékonyságától, többé-kevésbbé rokon lelki diszpozíciójától is, s a művész határozottabb érzése a nézőben gyakran egy általánosabb benyomássá szélesedik. Mégis feltehető, hogy a festő, ki egész erővel igyekszik kifejezni azt, amit érzett, s a néző, ki buzgón mélyed el a képbe, többé-kevésbbé találkozni fognak s meglelik egymással a kapcsolatot. S a megértésnek az az öröme, mely a találkozást kiséri, nem utolsó eleme e sajátos művészet hatásának.

Vegyük szemügyre pl. Rippl-Rónai arcképeit. A puritánságig menő, szinte szegényes egyszerűségük ötlik először szemünkbe, amint előállításuk is a legegyszerűbb eszközökkel történt; egy-két ecsettel és négy-öt színnel van legtöbbjük megoldva. Ily szűkszavú előadásban természetesen nem jut hely a külsőségek tüzetes leírásának, a ruha, haj, körmök és egyéb részletek hű kimunkálásának, mely oly örömmel tölti el a nézők egy részét. De nagy erővel válik ki a képből az, amit a művész az ábrázoltban különösen megérzett s aminek közlésére minden igyekezetét összesítette : az emberi lélek. A vonásokon a szellem finom árama szalad végig; a lélek mintegy kiszökken az arcból s elébe jön fürkésző tekintetünknek. A formákból a festő éppen csak annyit nyújt, amennyi szükséges, hogy általuk a lelket leleplezze. A színezés is annak a célnak szolgál, hogy a lelki elem ezt az uralkodó állását zavartalanul megtartsa. Legjellemzőbb arcképeibe Rippl-Rónai élesebb színt nem vegyít, s arcot, ruhát, környezetet ködszerű, finom, szürkés fátyollal borít; a kivillanó színek zavaró elemet vinnének be abba a csendes világba, hol a főhely a lelket illeti. Az ily szürke képnek nincs egyetlen hangos szava, hogy rákiáltson az arramenőre s ezért a köznapi szemlélő könnyen elsiet mellette; de aki kissé elmélyed benne, csakhamar észreveszi, hogy a szürkeségben gazdag élet van s a homályban a szellem fénye világít. Bizonyára arcképcinek ebből a jelleméből folyik, hogy a legsikerültebbek azokról készültek, akiknek lelkébe legmélyebben pillanthatott: közeli környezetéről, családjáról, művészbarátairól. Ezek sorába tartozik a jelen számban közölt "Öreganyám" című arcképe, mely épp úgy mintája az előadás egyszerű nemességének, mint a lélekkel teljes ábrázolásnak, a formák átszellemítésének, továbbá "Szüleim 40 évi házasélet után" című képe (1. Művészet, II. évf. 180. L). Mint az arcon a lelki mozzanatok ragadják meg s az ábrázolásban annak rendel alá mindent, hogy ezt a szempontot híven tükrözze, úgy egyéb figurális képein is jellemző vonzódása ahhoz, amin át a bensőbe pillanthatunk, ami az egyénben szellemi, s amiben az élet rejtélyes folyama különösebben nyilvánul. Az ember önfeledt, futó mozdulatai, kifejező tartása, állásának, ülésének eredetisége, a fej, a nyak, a kéz vonalainak sokat eláruló, öntudatlan beszéde, ilyenféle mozzanatok azok, melyekre különösen figyel, hogy egy vigyázatlan percben hirtelen vonalba, foltba öntse őket. Nehéz szavakba foglalni mindezt; a festő túl jár a kifejezhetőségek mesgyéjén. Majd a mozgás jellemzetessége vonzza s azon van, hogy elfogja az elröppenőt, megörökítse a percigvalót (Utcakövezők, Korcsolyázók), majd a tartósabb lelkiállapot, a nyugodt elmélyedés vagy az álom öntudatlanságának kifejezése ragadja meg, amint elömlik az alak egész tartásán, minden porcikáját átjárva annak (Töprengő nő, Olvasó nő, Szundikálás kettesben). Az arc maga gyakran mellékessé válik, s a puszta testtartás elég arra, hogy a pszichikai életet sejttesse. Van a festőnek egy régibb képe, melyen atyját háttal az ablaknak, egy pohár bor mellett üldögélve ábrázolja, míg a nyitott ablakon át Somogy napfényben úszó tájaira esik tekintetünk (Édes atyám az ablaknál). Az arc teljesen homályban marad, csak körvonalait látjuk, s mégis a fejnek önmagába mélyedt merengőre valló szelíd meghajlása, s az egész alakon elomló mély nyugalom mindennél beszédesebb és úgy érezzük, mintha e ragyogó, csöndes nyári napon s e pohár bor mellett egy jó munkában kifáradt ember tartaná önmagával leszámolását, kinek nincs oka félnie a visszatekintéstől s nyugodtan zárhatja le könyvét.

A külvilág élettelen jelenségeit is mintegy átszellemíti, s áteresztve azokat lelke szűrőjén, életet kölcsönöz nekik. Így pl. tájképei nem csupán úgy hatnak, mint a földfelület többé-kevésbbé érdekes és változatos alakulásai, melyeket a természet és emberi kéz épületekkel, növényekkel benépesítettek. Kisebb-nagyobb határozottsággal tükrözik azt az érzést is, mely a művész lelkében támadt: az élettelen, komoly, áhítatos benyomást, mellyel a Pirenék valamely elhagyott, csöndes zuga eltöltötte, vagy azt, melyre egy flandriai vagy német park szabályos előkelősége hangolta. Jártában-keltében sok mindent kapott le, s mint természetes, nem egyforma szerencsével, de ritkán nézte a természetet a futó szemlélő közönyével, hanem igyekezett a látottakat lelkébe olvasztani, így jelentéktelenebb művein is többnyire érzik az egyéni felfogás némi sava, s megrezdül legalább egy hang, mely a leiekből szakadt fel, s ez mindig legbiztosabban hat az emberi leiekre. Érzéseinek közlését megkönnyíti igen fejlett színérzéke, mely biztosan vezeti a tompított, halk harmóniák összehangolásában, de akkor sem hagyja cserben, ha mint legújabb napfényes képein, a színek tüzének élesztőséről van szó, s váltakozva tud kifejezni majd elhaló gyöngédséget, majd határozott erélyt.

Azonban Rippl-Rónai egyénisége többrétű, semhogy ily rövid jellemzésbe minden eleme beszorítható lenne. Vannak képei, melyeken más utakon jár. Egy-egy tanulmányát teljesen a naturalista tárgyilagosságával festi meg, máskor (így pl. női fejei egy csoportjában) kizárólag dekorativ célzatok irányítják. Nemcsak a legkülönbözőbb festői feladatok ingerlik, hanem olykor a megoldás mikéntjével is szívesen kísérletez. Mi igyekeztünk olyanformán eljárni művészetével szemben, mint ő többnyire a természettel szokott: azon voltunk, hogy sikerült művei alapján kivonjuk java tulajdonságait, legsajátabb elemeit.

Rippl-Rónai művészete nálunk soká értetlen maradi. Az a kis kör, melyben értéke szerint becsülték, inkább tűnt ki lelkesedése hőfokával, mint tagjainak tekintélyes számával. A 90-es évek legelején, midőn magát akkori mestere, Munkácsy nagy egyéniségének hatása alól kiragadva, mai irányában egész lélekkel megindult (jobban mondva, visszazökkent abba, mert ifjabbkori müncheni dolgozataiban már derengenek impresszionista hajlamai), nálunk még nem igen volt híre annak a művészetnek, melynek talajában az övé is gyökerezik. Parisból olykor hazaküldözgetett képei úgyszólva előzmények nélkül betoppanva, kapcsolat nélkül elszigetelve, a fejlettebb ízlésűeket is visszadöbbentették. Szinte ismétlődtek - természetesen kis méretekben - azok a jelenetek, melyek az impresszionisták első fellépéseit Parisban követték. De a művész meg nem ingott feltevésében; művészetében való hite, iránya helyességébe vetett törhetetlen bizalma nem hagyta el, megedzette lelkét és nem engedte lankadni munkakedvét. Időközben hazatért, s kaposvári magányába visszahúzódva, az itthoni életben folytatta benyomásainak gyűjtögetését. Figyelő szeme e kis világból épp oly gazdagságát meríti a motívumoknak, minővel az elhagyott nagy világ kínálta. A család, rokonság, ismerősök élete, szokásai, a kis város társadalmának jellemző típusai, házatája, tűzhelye - megannyi táplálója lankadatlan munkásságának. S ezen a levegőn, az otthon melegén művészete teljesen kinyílt, s szinte frissült erővel buzgott fel tehetségének gazdag forrása. Főkép mint kolorista emelkedett fejlődésében, s tágította művészetének határait. A sejtelmes fátyol, mely színeire rendesen ereszkedett, most mind gyakrabban felemelkedik, s egészséges derűt tesz láthatóvá. Új otthonáról készült interiőrjei (Csöndes órák, Karácsony stb.) a kivitel tömörségét és a színek nemes szépségét eddigi művei közt talán leg-fensőbb fokon egyesítik. Minderről főként az a gyűjteményes kiállítás tanúskodott, melyet a Könyves Kálmán műkereskedésben nemrégiben rendezett. Kiállítása azonban más szempontból is emlékezetessé vált: kétségtelen jelét mutatta a közönség közeledésének. E közönséget a művész nem egyedül hódította, hanem része van megnyerésében mindazon társainak is, kik a megértést nem olcsó megalkuvás árán keresték, hanem ragaszkodva eszményeikhez, ingadozás nélkül haladtak céljok felé s várták be annak az időnek leteltét, mely fejlettebb viszonyok közt is szükséges ahhoz, hogy a közönség újabb művészi irányok vagy feltűnőbb egyéniségek befogadására hajoljon. De e tiszteletreméltó csapatban bizonyára alig van, kinek küzdelme az övénél nehezebb, kitartása példásabb lett volna, s kinek éledező sikere ezért örvendetesebb lenne, mint az övé.

Forrás: Művészet, Ötödik évfolyam, 1906, Második szám, 107-117. oldal
             http://epa.oszk.hu/00000/00009/05/107-117-rippl.htm

Martyn Ferenc: Rippl-Rónai József arcképéhez

Martyn Ferenc 1899-1986 A Rippl-Rónai-képekről ismert Piacsek bácsi unokájaként gyermekéveit a Róma-villában töltötte. A Képzőművészeti Főiskolán 1918-tól Rippl-Rónai, 1923-tól Réti István tanítványa volt. http://www.kieselbach.hu/sa-764

Az elmúlt nyáron festőkkel és szobrászokkal együtt hosszabb utat tettem meg. Egyikünk nézegetve, latolgatva az együttest, úgy vélekedett, hogy ez a társaság - legtöbbje ismert művész - bizony nem éppen erős, jól fejlett emberekből állt össze. Valaki megjegyezte, hogy bezzeg a régiek! - mutatósabb legények voltak. És ekkor kitudódott, hogy közülünk a legtöbbje a valóságban alig ismerte a századforduló nagy nemzedékét. Egy festő szomorúan fűzte hozzá, hogy nem is látta Rippl-Rónait.

Kaposvár nagy fia harminc évvel ezelőtt halt meg. Ma már kevesen élnek, kik személy szerint ismerték: alakja, külseje az emlékezés hullámain bennük is egyre elmosódottabbá válik. A művészek halála utáni időszak rendszerint kedvezőtlen magára az alkotóra, egyideig Rippl-Rónaival sem törődött a világ. A harminc év alatt róla megjelent írások legtöbbje bizonytalan vázlat vagy elrajzolt képmás, nem teszik jelenlévővé. Rendszerint a különöst, sőt a különcöt hangsúlyozzák rajta. Túl a külsőn Rippl-Rónairól a gondolkodóról, filozófiájáról, roppant életerejéről, az alkotóról, a mesteremberről, mindenekelőtt a festőről, végül a mindennapok emberéről méltó írás máig kevés jelent meg. Apró hibáit igen nagy értékeit nem ismeri a világ és művészettörténetünk adós Rippl-Rónai stílustörténeti értékelésével, annak a kezdeményező, gondolatadó szerepnek pontos fölmérésével, melyet a XIX. század utolsó évtizedében rendkívüli képességeivel és eredményeivel nyugaton és idehaza elfoglalt.

Róbert öcsémmel együtt több mint húsz évet töltöttem vele egy födél alatt. Ez az idő élmény, azután a tanítvány szerepe - úgy látszik alkalmasnak tart ma is egyes kiadók, szerkesztők szemében arra, hogy megírjam róla emlékeimet, talán többet ennél, életrajzát, és művészetének értelmezését. Nem, erre nem kerülhet sor - bárha a képet, melyet róla magamban hordok, nem őrzöm önzőn.

Halála hírét egy novemberi reggelen Párisban tudtam meg, abban a városban, ahol küzdelmes és boldog ifjú-, majd férfikorát élte, amelyet mindvégig ragaszkodásig szeretett, ahol akkor még éltek világhírnévre szert tett művész barátai. E kékellő, ködös párisi reggelen egyedül magamban, a távolban búcsúztam el földi alakjától az emlékek rengetegének tér- és időtlen viszonylatában, elkísérve őt közös életünk hosszú fonalán.

Valamivel magasabb volt a jó közepesnél. Jól megépített, erős csontszerkezetű, mutatós ember volt. Ötven éves korában százegy kiló volt testsúlya és bár izomzata gyengén fejlődött, mégsem hatott kövér embernek. Magasságához mérten valamivel nagyobb volt keze és lába az arányosnál, csuklója és bokája kissé vaskos, bal kezefején egy régi savmarta fényes csík volt látható. Ahogy járása nem volt éles, aként keze sem végzett élénk tornát, valójában csak az irónt, a tollai tudta kézben tartani: úgy rajzolt és írt, ahogy lélekzett. Erős szálú gesztenyebarna haja volt, egészben véve enyhén kreol jelenség, amit még fokozott szemének meleg, aranyosbarna színe. Fiatalabb korában a szájszögleten túl megnövesztett bajusza volt, később és mindvégig a felső ajkat kissé eltakarva, egyenesen vágottan szerette. Sohasem volt beteg, fogorvoson kívül nem volt dolga doktorral, ritkán, ha elnevette magát, látszott egészséges, szép fogsora.

Nem voltak gyorsak, vagy hirtelenek mozdulatai, mintha kissé elkésve követték volna gondolatát, teste nem volt hajlékony, inkább ügyetlen és félszeg, ha az egyszerű járáson és ülésen kívül más mozdulatot kellett véseznie. Nehéz munkát sohasem végzett, súlyt nem tudott emelni, még könnyű csomagot sem vitt magával. Választékosan, jól öltözködött: az amit magára vett, mindig kiváló anyagból készült, igen ápolt és tiszta volt. Megjelenésében mégis volt valami hanyagság, ruházata őt szolgálta, nem fordítva. Legtöbbször szürke szövetből készült - mindig egyszínű volt öltönye: értékes, szép és erős cipőkben járt. Legszívesebben a »bérét«-t, ezt a csaknem fekete, francia fejrevalót viselte, azokat a széleskarimájú kalapokat, melyekre legtöbben, legtöbbször visszaemlékeznek, kivételesen tette fejére. Hogy megjelenésében mégis volt szokatlan, meglepő, hegy az emberek kitértek útjából, tisztelettel, megkülönböztetett figyelemmel köszöntötték, sőt utána tekintettek, nem külsőségből eredt, - Rippl-Rónait mindenkor, mindenki észrevette és megnézte.

Ez az őszülő, »béret«-s, barna bőrű ember, vállán nagy fekete köpennyel lassan, hosszú és puha lépésekkel járt. Állandóan vizsgálta a talajt, ahova lábát helyezte. Baljában, magasan mellére fogta botját: botot tartó keze, azon egy vidám kék gyűrű és kabátja külső zsebéből kihajló fehér zsebkendő - ez maga Rippl-Rónai kép volt, a kaposvári intérieurök színbeli testvére. Az út a Róma villától a »Turul«-ig negyven percig tart, mi egy óra alatt tettük meg. Mert Rippl-Rónai meg-megállt egy lélegzetre, nézte a világot, a tájat, az utcát, az udvarokat, alaposan megnézte az embereket! »Ezer képet festek naponta« - mondotta. És valóban a festészet e Gargantuája végezetül el is készítette az ezer festményt. Értett-e még valamihez az életben, ami nem volt képzőművészet? Nem igen. Volt háza, szölleje, földje, állata - nem értett hozzá, műkedvelő maradt benne, értelmét nem kereste annak, ami kiemelte a festő hivatásából. A köpeny alatt, jobbjában rajzmappa volt, zsebében rövid, szélesen fogó színes ceruzák, egy lapos dobozban francia pasztell rudak. Szerette a szép és jó festőkellékeket, de ha kellett, megelégedett minden fajtával és életművéhez képest igen kevés anyagot használt el.

Természete szerint zárkózott, szinte szemérmes ember volt, kitől magától csak közvetlen hozzátartozói tudhattak meg egyet-mást, igen keveset. Igazán alig engedett valakit a maga közelébe, a tudakozást, a bennsőjére föltett kérdést mindenkor tréfálózással ütötte el. Kevés barátja volt, néhány kiváló francia és magyar művész, nevezetesen Vaszary János. A szegényeket szerette és idegenkedett kora hivatalos nagyságaitól. Órákig elbeszélt egy sorstalan festővel, átadva tudománya egy részét, de elkerülte azt, hogy Benczúr Gyulával találkozzék, - kinek nevét soha ki sem ejtette. Könyörtelen volt, ha művészetről esett szó és bár nem hangoztatta, ismerte saját életművének jelentőségét, öntudatos, büszkeség nélkül önérzetes maradt.

Egy napon mégis szokatlan dolog történt. Két évtized alatt egyetlen egyszer inkább önmagának, mint nékem egyetlen mondattal leszögezte, mit tart egyik festményéről, a Szépművészeti Múzeumban őrzött »Fátyolos nő« című képéről.

Kora reggel belépett szobámba, ketten voltunk. A falon észrevette egy régi angol festőnek, Gainsborough-nek Miss Siddons-t ábrázoló színes reprodukcióját, melyet éppen elhelyeztem volt. Alaposan megnézte a képet, mely témában, kompozícióban, valóban rokona a »Fátyolos nő«-nek.

Mint mindenkor, ezúttal is lassan, nehezen indította mondanivalóját, a bizalmas, szinte önmagának szánt közlés ment volt a hiúságtól. Hangjának érzékenysége volt meglepő. Azt mondotta, hogy a »Fátyolos nő« van olyan kép, mint a Miss Siddons-t ábrázoló. Nem feleltem, aznapra ennyi volt a tanítás.

Arról, hogyan csorgott kezéből a kép, miként állította meg értelme az időt, hogy a letett, a megrögzített élmény miként vált újból életté, a festészet élő és sugárzó részese - erről más, máskor írja meg azt, ami dukál. Szellemének fénye nem hunyt ki, nem aludt ki szemének tüze és nem állt meg keze munkája halálának napján. És én úgy hiszem, hogy Rippl-Rónai életműve a magyar festészet legélettelibb, legélőbb fejezete, melynek jelentőségét alig tudjuk.

Amikor e könyv szerkesztője arra kért, hogy írjak néhány sort Rippl-Rónairól, a feladatot - magam is kaposvári - szívesen vállaltam. Nem, nem arckép ez, még csak vázlatnak sem telik belőle, hiszen - lám - a félúton megálltunk a festővel itt a kaposvári határban. Rippl-Rónait rengeteg ember ismerte, volt sokaság ismerőse és kevés barátja. De én tudom, hogy ő maga Somogyot szerette, őt a somogyi ember szereti legjobban. Még úgy, akkor is, ha hallgat róla.

Forrás: Visszaemlékezések Rippl-Rónai Józsefre / Somogyi Almanach 3. / Szerkeszti: Dr. Kanyar József
             Kaposvár,1958, 10-12. oldal

Kováts Albert
Rippl-Rónai József (1861-1927)
ELSŐ MODERN FESTŐNK

A leendő festő gyógyszerészinas Kaposvárott, majd gyógyszerészhallgató Budapesten. Kétévi házitanítóskodás után 1884-ben kerül a müncheni Akadémiára. Három év múlva ösztöndíjjal jut Párizsba, s ott a szalonfestészetbe hanyatló, de főúri környezetben élő, megfáradt Munkácsy Mihály a segédjének fogadja.

A Munkácsy körében töltött három év világossá tette Rippl számára, hogy az alkatától idegen szellemtől szabadulnia kell, és tág körben igyekezett tájékozódni, keresve a habitusának megfelelő festői nyelvet, kifejezésmódot. Ez nem lehetett könnyű. A világváros akkor számos irányzatnak és törekvésnek a metszéspontja. Az 1890-es évtized már az impresszionizmus utáni időszak. A kor nagyjai, Cézanne, Van Gogh, Gauguin és Seurat a maguk egyénisége szerint lépnek túl ezen a festői metóduson. Ripplt különösen Gauguin érdekli. Festőbarátja, a skót J. P. Knowles, akivel szakmai gondjait tudja kiválóan megbeszélni, összeismerteti Maillol-lal, a leendő neves szobrásszal, és szintén az ő révén ismeri meg az angol preraffaelitákat és Whistlert. De az idősebb mesterek közül szinte minden fiatalra nagy a hatása Puvis de Chavannes-nak, aki kezdetben a mi nagybányai művészeinknek is ideálja volt. A szecesszió, amelyet a franciák art nouveau-nak neveznek, áthatja a közízlést: az iparművészetben és az épületdíszítésben uralkodó irányzat, de erősen hat a képzőművészetben is. Itt viszont át- meg átszövi a szimbolista ihletettség, ami irodalmias, filozofikus vagy misztikus tanok hatását jelenti. Ez az ízlés rokonságot lát a japán fametszetek művészetében, s az ifjabb nemzedékben fölkelti a "japánizmus" divatját. Nehéz tehát a kezdő művésznek tájékozódnia, az önálló arcot megtalálnia...

Néhány dolog azért egy irányba mutat. Gauguin szintetizmusa, a japánizmus és a szecesszió egy újfajta festői szemléletmódnak a kialakításához járulnak hozzá. Háttérbe szorul a távlat szerepe, megnő a meghitt előtereknek, a síkszerű dekorativitásnak, a sziluettnek és a kifejező körvonalnak a szerepe. Teljesen eltűnik az elmesélhető képtéma; az ábrázolt alak, illetőleg jelenet jelképes tartalmat kap, vagy egyszerűen képi elem marad, másodlagos jelentés nélkül. Átmeneti szakasz ez a modern festészet megszületése előtt, ahol majd már csak a festői alapelveké a szó. Ezeket az új vonásokat egy laza művészcsoportosulás, a Nabis tagjai tudatos elszántsággal öltik magukra, alkatuk szerint más-más módon, s az említett hatásokat különbözőképpen hasznosítva. Közösek abban, hogy új stílust akarnak, olyat, amelyet kifejezőbbnek és igazabbnak gondolnak az addigiaknál. Figyelmüket Öreganyám (1894) című festménye hívja fel Ripplre. A kép tetszést arat, benne a magukéval rokon törekvést éreznek, nem alaptalanul. "Monumentális alkotás - írja róla Genthon István -, a grand art mély lélegzetvételével, talán a legnagyobb szabású azok közül, amelyet Rippl-Rónai festett."

Ez a szakmai elismerés és kezdődő ismertség nem történhetett művészi előzmények nélkül. Ekkor már többévi komoly és serény munka áll festőnk háta mögött. Első nagyszabású műve, a Nő fehérpettyes ruhában (1889) még őriz valamit a szalonfestészet örökségéből, de már az önálló stílus jegyeit is mutatja. Számos képen halhatatlanná tett élettársával, későbbi feleségével, Lazarine-nal és Knowles-szal egy év múlva Neuillybe költözik, s ott tíz évre nyugalmas otthont talál. Ennek az időszaknak a kezdetét festészetében fekete vagy színredukciós korszaknak nevezzük, mert színeit érzésvilága a sötét színek változataira és árnyalataira szűkíti hangulatainak kifejezése érdekében. Ekkori legszebb művein a vonal szerepe uralkodik, és jellegzetes, de nem modoros szecessziós hatás érvényesül. A rajz eleganciájával különösen az Ágyban fekvő nő (1891) tűnik ki, a Kuglizókon (1892) a téli hangulat felidézése megragadó. A Kalitkás nő (1892) már igazi főmű, "egyik méltán legtöbbet reprodukált műve és egyben a magyar festőművészet remeke" (Bernáth Mária). Ugyanebben az évben keletkezik a Piátsek Margit arcképe, ez a tüneményes és költői szépségű pasztell.

A Mars-mezei Szalonban kiállított Öreganyám-kép sikere azt is jelenti, hogy ettől kezdve a Nabis festői maguk közé számítják, hamarosan barátság szövődik köztük és számos kiválóság (Gauguin, Denis, Bonnard, Toulouse-Lautrec) személyes ismertségét vagy közeli barátságát (Vuillard) nyeri el. A magányos Maillol viszont Rippl közvetítésével válik a Nabis tagjává, és ugyancsak az ő ösztönzésére válik szobrásszá. Vuillard a Nabis kiemelkedő tagja, akinek már 1891/92-ben sikerül a lehetetlen feladat: képein összeegyezteti az impresszionista festői örökséget a japánista dekoratív ábrázolásmóddal. Rippl sokat tanul tőle, mint ahogyan magáévá teszi a szecessziós-szintetista felfogás számos elemét is. Ám ezek rendre formai és esztétikai konzekvenciák. Rippl a látvány szintjén gondolkodó festő volt, a szimbolizmus áttételes kifejezésmódja idegen maradt tőle .

1895: első itthoni kiállítása. Nem arat sikert vele. A közönség és a kritika java része még az akadémikus eszménynél tart. Adódik azonban egy gyümölcsöző ismeretség, Andrássy Tivadar grófé. Portrémegrendeléseket kap, és a legfőbb: a gróf megbízza őt, hogy tervezze meg budai palotája ebédlőjét. Andrássy Tivadarné portréja remek kis pasztell, a megbízás teljesítése pedig igen fáradságos és nagy munka, súlyos erőpróbának az eredménye. A gróffal és a kivitelezőkkel folytatott viták és tárgyalások közepette a század végére készül el a sok műfajú mű, bútoroknak, üvegeknek, porcelánoknak, üvegablakoknak és hímzéseknek az együttese. Szecessziós iparművészetünk kiemelkedő vállalkozása volt ez. Nagy része elpusztult Budapest ostromakor. Legismertebb darabja az Iparművészeti Múzeumban levő Nő rózsával című hímzés. (A kivitelezés Lazarine munkája.) Fontosságát jól szemlélteti az, hogy az 1993. évi nagyszabású zürichi Nabis-kiállításon a bejárattal szemben ez a most éppen százéves mű fogadta a látogatókat és képviselte a csoport iparművészetét. Ám az ebédlővel elégedetlen az egykorú kritika. Nem igazán sikeres második párizsi kiállítása sem (1897).

A századforduló körüli években változtatás igénye érlelődik meg Rippl-Rónaiban, de sokáig nem tud dönteni. Párizsban nem sikerült áttörnie. Ahhoz, hogy széles körben elismert, "befutott" művész legyen, külföldi lévén "hosszú esztendők kemény munkája és nagy türelem kellett volna" - Maillol szerint. De otthon sem várták tárt karokkal. 1899: utolsó párizsi kiállítása. Fanyalgó kritikák. Két sikertelen év után enged Maillol javaslatának, és Banyuls-sur-Mer-be, a Pireneusok és a tenger mellé utazik. A tájélmény újszerűsége feloldja, s kötetlenül enged az ecset járásának. Palettája színesebbé válik, de még fátyolos. Három és fél hónap: nyolcvannál több kép, javarészt pasztellek, látványelvű tájak. Megfesti barátját is. Maillol arcképét jeles művészettörténészeink is, mint Fülep Lajos és Kállai Ernő, Rippl egyik legfontosabb főművének tartották. (A párizsi Musée D´Orsay tulajdona.)

1900 decemberében a Royal Szálló egyik lakosztályában nyílik meg addigi legnagyobb önálló kiállítása, 203 művel. Kevés a látogató, vásárlás alig. De a sok szamárság között akadnak kedvező kritikák is. Noha helyzete nem biztató, nincs ereje visszatérni Franciaországba. Műértő öccséhez, Ödönhöz költözik Somogyaszalóra. Egy évet tölt ott, de közbeiktat egy belgiumi és egy oroszországi utat. Az előbbi oka portrémegrendelés, az utóbbi "üzleti út". Szentpéterváron és Moszkvában minden képét eladja, de a nagy hideg hazakényszeríti. Ezzel zárul Rippl életének egy hosszú és fontos korszaka. "...Ezt az időt - mintegy tizenhat évet - tartom legértékesebbnek művészi munkálkodásomban" - írja később.

Kaposváron telepszik le, házat vásárol (1902). Belső békéje és szülővárosa hangulata új festői szakaszt indít meg benne. Mintha most szabadult volna fel igazán. Festeni jó, festeni öröm, ha a művészt nem feszítik kötelességszerű szándékok! De gondolhatunk arra is, hogy az egyre áttekinthetetlenebb, részeire hulló világ helyett, amelyben nem találta a helyét, a művész olyan terrénumot keres, amilyet jól ismer, s amilyet tökéletesen átlát. S az egész helyett a részben (ezúttal a családi körben) találja meg a vágyott teljességet. "Életének dokumentumait", mindennapi környezetét, a vidéki festő patriarkális, meghitt világát festi, javarészt a szobabelsőket, az enteriőröket, benne családja tagjait, kedves embereit. Az enteriőr a Nabis festői számára nem csupán alkalmi téma volt, hanem jellegzetes és az egyik leggyakoribb műfaj. Ez egyfelől az akadémikus szalonfestészet meghaladásának egyik formája lehetett: a kimódolt, kiagyalt jelenetek helyett a valóságos látványból indultak ki, s ez szolgált a festés ürügyéül. Másfelől az impresszionizmus reakcióját is sejthetjük itt: a külső tér favorizálása után a belső tér felfedezését. Efféle szakmai élmények is dolgozhattak a festőben amellett, hogy most ő is ebben a műfajban talált magára.

Színei kivilágosodnak, s a ház minden részlete, tárgya és lakója hűen jelenik meg a bőséggel szaporodó képeken (Karácsony, Piacsek bácsi babákkal, Édes jó anyám betegen, 1905). Ám amiképp tíz évvel ezelőtt mindez stílus-, tér- és színprobléma tárgya lett volna (és volt is a Nabis számára), akképp Rippl most "csak úgy" fest, amint kikívánkozik belőle, spontán kedvvel és lendülettel. Ő maga is tudja, hogy visszalépés ez a festői eredményekben. De tudatosan keresi azt a legkedvezőbb fokot, amely a hazai közönség számára elfogadható, s amelyet ő is szívvel vállal. F. Gachot szerint: "...Rippl-Rónai elsőnek valósította meg a szövetséget egyrészt nemzete mélységes, vele született tulajdonságai, másrészt ama művészi szabadság között, amelyre Párizs egy század óta a világnak példát mutat." Enteriőrképeiből a századunkban oly sokszor hiányolt emberi melegség, bensőséges derű és meghitt nyugalom árad ma is. Második budapesti nyilvános kiállítását 155, már itthon készült (!) képpel 1902 decemberében rendezte a Váci utcában. A kritika ekkor végre melléje állt. De nagyon hiányzott még a közönség elismerése, a vásárlásban is megnyilvánuló tetszés. Mindezt 1906 hozta meg Rippl számára, a harmadik kiállításán, ahol "Magyarországon példa nélküli módon hatalmas tömeg tolongott" - mint Bernáth Mária írja. "15 000 koronánál tartunk, és felvisszük könnyen 20 000-re. (...) Már harmadszor frissítjük fel a termeket - az új termékek is nagyon kelnek" - írja szeretett öccsének a festő. Végül is 188 művet vásároltak meg a kiállításon, s a hozzá társult "önkéntes aukción" még 381 mű kelt el. Mindez 44 ezer korona bevételt jelentett

A siker nagymértékben megváltoztatja életkörülményeit. Mint tehetős, tekintélyes polgár, feleségül vette azt a Lazarine Baudriont, aki húsz éven át az élettársa volt. Budán, a Kelenhegyi úton műteremlakást bérelt - erre a társadalmi kapcsolatok ápolásához is szüksége volt. Majd 1908-ban megvásárolta a nevezetessé vált kaposvári Róma-hegyi házát. A hozzá tartozó vincellérházat műteremmé alakítja. Ott dolgozik tavasztól késő őszig, a telet Budapesten tölti. Még az előző kaposvári házban készül az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (1907) című képe. Mintha búcsút is venne a két öregtől, egy korábbi életviteltől és az enteriőrök időszakától...

Mint Rippl-Rónainál mindig, az életformaváltás stílusváltással is jár. A színeknek Banyuls-ban elkezdődött élénkülése a Róma-hegyen éri el tetőfokát. "A színharsogást nyilván mai kedélyhangulatom követeli tőlem." Elégedett, kiegyensúlyozott, sokat dolgozik. De csak látszólag van távol a világ zajától. Új korszakára bizonyára tájékozottsága is kihat. Ezekre az évekre esik a Nagybányán dolgozó fiatalok, a neósok zendülése. Czóbel és társai már egy újabb párizsi művészcsoportosulással, a Fauve-okkal állítanak ki, az ő vívmányaikat (a végsőkig fokozott színeket, a lázas ecsetkezelést) teszik magukévá s hozzák magukkal, tanáraik őszinte megbotránkozására. Rippl követi az eseményeket, a fiatalokat pártolja, azonosul törekvéseikkel. De - úgy tetszik - egyúttal meg akarta tartani elsőségét a modernségben. Úgy érezhette, hogy van még ereje újítani. A "kukoricás" képek (Rippl nevezte így) 1908 és 1912 között kizárólagossá válnak olajfestészetében. Körvonalak közé zárt, nagy pettyekkel alakított, élénk színű felületek jelentik ezt a modort, ami olykor modorosságba csap át (Akt teraszon, 1908; Fésülködő nő, 1909; Párizsi intérieur, 1910; Parkban festem Lazarine-t és Anellát, 1910/11; Műterem interieur, 1910 körül, Lazarine és Anella, Modelljeim kaposvári kertemben, 1911; A geszti kastély Somogyban, 1912). Mintha a szecessziós körvonalak a Fauve-ok színeivel találkoznának, az előbbiek érzékenysége s az utóbbiak "vadsága" nélkül. Két szép portréfestmény a művészi és társasági életben való állandó részvételének is tanúja ebből az időből, a kukoricás stílus "enyhébb" változatában előadva: Petrovics Elek és Meller Simon (1910) és Szinyei Merse Pál arcképe (1911).

Nagy kár, hogy Rippl iparművészeti tehetségét nem használták ki kellően azok, akik tehették volna. Leveleiben gyakori a panasz az ízlés elmaradottsága, a vizuális értékek iránti közöny miatt. Egyetlen kivitelezett megbízása az Ernst Múzeum lépcsőházi üvegablaka (1912). Izzó színvilágú szecessziós mű ez. Egyébként gyakran rendez kiállítást itthon és külföldön, díjakat, kitüntetéseket kap. A Szépművészeti Múzeum számára megveszik az Öreganyám című képét.

Kínos epizód az életében 1914-beli franciaországi látogatása. Az első világháború kitörése ott éri feleségével és fogadott leányával, Anellával együtt. Internálják, s csak hét hónapi fogság után szabadul ki művészbarátai segítségével. A művészi következmény: a vastagvonalas rajzok gyűjteménye, az élmények "vizuális naplója". Hamarosan kiállítást rendez belőlük.

Megfárad, elkényelmesedik, s 1914 után ritkán fest olajképet, évente talán egyet. Az utolsót nyolc évvel halála előtt festi. Ezután a könnyebben kezelhető pasztell a fő technikája. Kései dolgai azonban ritkán érik el (ha elérik) az 1890-es évek pasztelljeinek mélységét, finomságát. A százával készülő művek javarészt portrék, azon belül is női arcképek (A mi Anellánk, 1925). 1916-tól számos kép modellje Bányai Elza, az ifjú színésznő, akihez Rippl-Rónait, a festőt és az embert egyaránt érzékeny szálak fűzik. Az utolsó olajfestmény is őt ábrázolja: Bányai Zorka fekete ruhában (1919). A pasztellkorszak kiemelkedőbb két sorozata azonban az önarcképeké (Magam képe vörös sipkában, 1924) és íróbarátaié. Művelődéstörténeti fontosságú a többi között Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc és Babits Mihály portréja (1923).

Rippl-Rónai József életművének ismeretében különös paradoxonnak tetszhet, hogy festői pályáját mint Munkácsy Mihály segédje és műveinek másolója kezdte. Paradoxon lehet ez egyfelől annyiban, amennyiben a már divatját túlélő szalonfestészet művészetének csúcsait elhagyó mester ott állt a magyar festészet első modernjének indulásánál. Másfelől azonban jelképerejűnek is tekinthetjük ezt, mert kivételes hangsúllyal emeli ki Rippl művészetének fontosságát, a magyar festészet történetében betöltött szerepét. Honnan kezdte, s hová jutott? Rippl életműve híd egy üzleti szempontból béklyózott, a történetet erőltető, külsőséges festészet és egy szabadon szárnyaló, színekkel és formákkal szóló, őszinte, bensőséges piktúra között, a maradiság és a művészi bátorság, a XIX. és a XX. század képi világa között. Ez a híd egyszersmind a századforduló magyar művészeti ízlése és az egykorú nyugat-európai stílusjelenségek között is átvezetett. Rippl-Rónai József tudatosan is azon volt, hogy művészetével és nehezen kivívott tekintélyével a korszerű képző- és iparművészeti szemléletet plántálja a hazai földbe (ahol - úgymond - "Benczúr megdohosodott és megavasodott festékjeivel" készítik az elismert műalkotásokat).

Régebben úgy látszott, hogy nem ismerik vagy mellőzik Ripplt a Nabis kutatói. Néhány éve változás jelei látszanak ebben. Az 1993. évi, több nyugat-európai városban bemutatott Nabis-kiállításon méltóképpen és arányosan voltak jelen a művei. Jelenlegi kiállítása pedig, amely a Párizs melletti Saint-Germain-en-Laye-i Nabis Múzeumban és Frankfurtban is bemutatkozik, remélhetőleg ugyancsak a Rippl-Rónai valóságos jelentőségének megfelelő megítélést segíti majd elő.

Forrás: Élet és Tudomány 1998. 36. sz.
             http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1998/9836/rippl/rippl.html