| Irodalom | TARTALOM | A tájköltészet képviselői |
FEJEZETEK
Láttuk már, hogy irodalmunkat 49 után kivált a kísérletezés jellemezte. Az útkeresők igyekezete, főként a lírikusoké azonban gyakran vakvágányra futott. Néhányuk, körülbelül 1852-től, veszélyes esztétikai nézetek hirdetésébe kezdett; téveszméik hatására nehezen áttekinthető, bonyolult helyzet alakult, szoros összefüggésben a közönség ízlésének Világos utáni hirtelen megzavarodásával s az ideál-reál ellentét jelentkezésével (l. a 10. fejezetet).
A túlzásokba tévedő költőkre, Lisznyai Kálmánra, Szelestey Lászlóra, Tóth Kálmánra és másokra a felelősséget érző irodalmárok hamar felfigyeltek, a szakirodalom pedig – a kortársi kritika nyomán – e lírikusokat "petőfieskedőknek", illetve "Petőfi-epigonoknak" nevezte el; mintegy arra célozva, hogy valamennyiük munkásságát a Petőfi-hagyomány befolyásolta.
Először is úgy, hogy Petőfi népdal-tisztaságú, követésre csábító egyszerűségét szóvirágos prózaisággá silányították. Másodszor: Petőfi művészi sokoldalúságát valamint irodalmi szerepét és emberi magatartását hibásan értelmezték. A sokoldalúságot a "naturalizmus" (a tanulmányok lebecsülése, az önképzés mellőzése) gyümölcsének hitték; szerintük Petőfi is naturalista volt, hisz "könnyen", "erejének megfeszítése nélkül", szinte "hevenyészve" írt. Továbbá: Petőfi közéleti és irodalmi szerepét, magatartásának bizonyos szélsőségeit és romantikus vonásait, elsősorban a Felhők-korszak meghasonlottságát, saját zseniskedésük igazolásának – eszménynek tekintették. Az ország nyomott hangulata mellett főképp ez magyarázza, hogy munkásságukban gyakran találkozunk élet- és világgyűlölő versekkel. Harmadszor: rosszul hasonították át Petőfi korszerűség-igényét. Összhangban a közélet néhány külsőségével, sírva-vigadással vagy puszta búsongással próbáltak "időszerűek" lenni, a nemzeti fájdalom és reménykedés mélyebb érzelemrétegeire alig rezonáltak.
Érdemük csak az, hogy felismerték és részben elsajátították a lírikus Petőfi sikerének titkát: a közvetlen érzelmi állapotok megkapóan friss, formás visszaadását, a dalszerűségét. Az Arany köré csoportosuló élvonalbeli költők jobbára objektivizált érzelem-típusaival szemben a szenvedélyek fűtötte spontán líraiságot tartották ébren: bár áttételek útján, de valamelyest előkészítették a hetvenes, nyolcvanas évek intellektuális tartalmú lírai megújulását. Persze, nem egyformán. Már csak azért sem, mert néhányuk a népiesség legrosszabb válfajának, a tájköltészetnek volt képviselője, pedig ehhez a Petőfi-hagyománynak s a líra későbbi megújulásának semmi köze. Az ötvenes évek epigon-költőit ennek tudatában két csoportra osztjuk: az úgynevezett petőfieskedőkére s a tájköltőkére. Természetesen, átmenetek lehetségesek: a tájköltők egyszersmind Petőfi-epigonok.
| Irodalom | TARTALOM | A tájköltészet képviselői |