91. PALÁGYI MENYHÉRT (1859–1924)


FEJEZETEK

A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján fellépő irodalmi ellenzék legnevesebb és legharcosabb kritikusa volt; filozófiai vonatkozásokban meg karakterisztikus képviselője a hazai, a középeurópai liberális kispolgárság bizonyos rétegeinek. Míg irodalom-közéleti tevékenysége és kritikai munkássága csaknem teljesen a haladás szolgálatában állt, filozófiai nézetei, teoretikus tárgyú és szándékú dolgozatai, bölcseleti alapozású cikkei általában haladásellenesek voltak, s még inkább azok lettek a századvég táján, a fölélénkülő társadalmi mozgalmak közelében. Nemcsak Vajda Jánosnak és Tolnai Lajosnak volt hűséges, félelmet és fáradságot nem ismerő szövetségese a nyolcvanas, kilencvenes években, hanem már az időben is az akkoriban újra föllendülő, részben Schelling tanait fölújító, hevesen történetellenes, antimaterialista s egyre inkább vitalista irányba hajló természetfilozófiának is; Hans Drieschnek, Friedrich Rickertnek, Edward Keyserlingnek később; sőt, eszméi további logikájának megfelelően, az ellenforradalmi klérusnak is, végül pedig a militáns jobboldali Ludwig Klagesnak is. Kétfelé harcolt már a 19. század két utolsó évtizedében is: egyrészt Gyulai Pál és hívei meg folytatói, másrészt Hegel s a hegeliánus örökség, főképp a baloldali ellen. Szerepe Asbóth Jánossal, fejlődésútja meg Bodnár Zsigmonddal rokonítja: egyes eszméi tekintetében azonban, legalább ez időben még – s személyes rokonszenvében is – Komjáthy Jenőhöz állott legközelebb. Mert nemcsak a történetiség ellen harcolt, fellázadt a hivatalos irodalom által megszelídített és a maga szolgálatába állított pozitivizmus ellen is. Miközben azonban – akárcsak Komjáthy – a pozitivizmus lélektelen bálványainak, lapos dogmáinak, béklyózó tévhiteinek lerombolásával valódi szolgálatot tett s az újnak törte az értekező irodalom {951.} területén is az utat, maga oly "új" irányba indult és kalauzolt, mely – gyakran s hivalkodóan felöltött racionalisztikus meze ellenére is – irracionalizmusba torkollt.