87. A "NÉPNEMZETI" ELV NACIONALIZMUSSÁ VÁLÁSA

Említettük már (l. a 6. és 7. fejezetet) hogy a népies-nemzeti irányzat eredete a reformkorba nyúlik vissza; tárgyaltuk továbbá, hogy a népies-nemzeti esztétika körülbelül a hatvanas évektől fokozatosan elvesztette sugalló, ösztönző erejét; s végül, szó volt arról is, hogy a népies-nemzeti irodalom az utolsó századnegyedben támogatója, hűséges kiszolgálója lett az apologetikus-konzervatív vagy nyíltan reakciós politikai törekvéseknek.

Az irányzat kiapadását, reakcióssá válását két tényező magyarázza. Az első: kifejezési eszközei előbb-utóbb alkalmatlanná váltak a valóság, az érzelmek igaz és korszerű tükrözésére; a második: esztétikája hovatovább elfordult a maga demokratikus hagyományaitól. Ez a két tényező, természetesen, nem választható el egymástól, s nem is egyenértékű: az utóbbié az elsőség. Mert bár igaz, hogy Vajda János költészetének gondolati anyaga – például a filozófiai verseké – a népies-nemzeti formakincset szétfeszítette, megsemmisítette volna, hangoztatnunk kell: Vajda nemcsak azáltal vált a költői megújulás képviselőjévé, hogy formai tekintetben tagadta a hagyományost, a népies-nemzetit, hanem azáltal, s főképp így, hogy tartalmiakban is szakított vele. Nem mellőzhetjük továbbá azt sem, hogy Arany János – bár a népies-nemzeti irányzatnak egyik kezdeményezője, majd költővezére volt – az Őszikékben újat, korszerűt, a 20. század líráját előkészítő művet hozott létre. Csakhogy előző törekvéseivel bizonyos fokig ellentétben – mintegy kiszakadva a népies-nemzetiből, a városias-demokratikus nép- és valóságélmény hatására. Látnivaló tehát, a népies-nemzeti irányzat elsekélyesedése végső soron ideológiai, világnézeti folyamat. Főképp a demokratizmus, illetve a demokratizmussal mindig szorosan társuló nemzeti eszme tekintetében; e kettő kölcsönhatása határozza meg az irányzat haladó vagy retrográd voltát. Persze, koronként másképpen. Cezúrául itt is Világos kínálkozik.

A negyvenes években a demokratikusan értelmezett "nemzetiség"-eszme kétoldalúan határozta meg az irányzat fejlődését. Egyrészt azt szorgalmazta, hogy nemzetivé emelkedő népies irodalmunk – a népies-nemzeti irodalom – jusson el az "emberiség-költészethez", mivel "a népköltészet mindig a tisztán emberi felé irányul" (Erdélyi János: Népköltészetről, 1842.) Másrészt a népies-nemzeti irodalom ez időben a polgári haladásnak: a feudalizmus, a jobbágyrendszer felszámolásának útját egyengette, nyíltan a politikai fejlődés szol-{928.}gálatában állt. Képviselői egytől-egyig mondhatták volna Erdélyivel: "A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor, hacsak vesztét nem érzi a nemzet" (i. h.).

A mondott kettős követelmény napirenden maradt Világos után is. A körülmények azonban olyanok voltak, hogy a népies-nemzeti irányzat letért, kénytelen volt letérni a maga megkezdett útjáról. A legnagyobb változás a "nemzetiség"-eszme értelmezésében tapasztalható, a demokratizmus rovására. A népies-nemzeti irányzat demokratikus tartalma Világos után megkopott, kilúgozódott. Részint azért, mert a 48 előtti demokratizmus egyik legfőbb követelménye a jobbágyfelszabadítás, ha felemás módon és felülről is, de megvalósult, részint meg azért, mert a nemzeti egységpolitika 49 utáni ideiglenes térhódítása a demokratikus törekvéseket háttérbe szorította és csökkentette. Ez magyarázza, hogy a népies-nemzeti irányzat múltjának demokratikus értelmezésével Erdélyi munkásságában utoljára 1851-ben találkozunk (Népköltészetünk a külföldön), Gyulaiéban 1854-ben (Petőfi Sándor és lírai költészetünk), Arany Jánoséban pedig körülbelül az évtized végén. A változás irányát és mértékét leginkább Arany János tanúsítja. Ő, visszanézőben, ezt mondja: "Nem volt tiszta dolog: a nép számára irassanak-e ily [népies] költemények, vagy a művelt osztály számára, hogy a népet ismerje. Amúgy és így irányköltészetet akartak. Divat volt az egész: kapcsolatban a népboldogítás eszméjével. Amint az korszerűtlenné lett, úgy a népiesség is" (Népiességünk a költészetben, é. n.).

Hasonló, nehézségeket előlegező helyzetbe került a "nemzetiség"-eszme s az "emberiség-költészet" kapcsolata, vagyis annak igénye, hogy a nemzeti-polgárosult irodalom emelkedjék végre az európai irodalom, a világirodalom szintjére. A lehetőségek felismerése, a helyes eszközök megválasztása – a nemesi karakterű, 67 felé mutató nemzeti egységpolitika hatására – mind nehezebbnek bizonyult. Ehhez járult még az ideál-reál ellentét előtérbe kerülése (l. a 9. fejezetet), s ennek nyomában az apologetikus irodalomszemlélet térhódítása, főképp Salamon és Greguss munkásságában. Az eredmény pedig: irodalmunk lassanként elfordult az európaiság tekintetében legtöbbet igérő városi, erősen szociális témáktól, s megtette "magyarnak", "nemzetinek" a békésnek mondott vidék, a falu kultuszát – a provincializmust.

A népies-nemzeti irányzatba egykor lelket lehelő "nemzetiség"-eszme tehát visszájára fordult: többé már nem ösztönzője, hanem gátja volt a fejlődésnek. Segítette, gyorsította e folyamatot a nemesi-liberális politika s a nemzetiségi kérdés mind fokozottabb besugárzása az irodalmi életbe. A "nemzetiség"-eszme hamarosan az autochton nemzeti karakter osztályszempontú értelmezésével, illetve a magyar szupremácia féltésének gondolatával telítődött meg. A társadalmi, a politikai s az esztétikai tényezők ilyen összefonódása magyarázza, hogy a nacionalizmussá, sovinizmussá sekélyesült nemzeti eszme utóbb már nemcsak azok munkásságát árnyékolta be, akik magukat az elszürkült "népnemzeti" irodalomeszmény híveinek tudták (Beöthy Zsolt), hanem azokét is, akik felléptek a "népnemzeti" esztétika bénító normái és kívánalmai ellen.