Szépirodalmi szemléje

Legnagyobb kritikusi erőpróbájára ugyanekkor, 1854-ben készül, noha úgy viselkedik, mintha más ügyek foglalkoztatnák. Szívvel-lélekkel tanárkodik egy "fiúnöveldében", apróbb cikkei és költeményei tucatját írja s szavát hallatja a Nemzeti Színház drámabíráló választmányában is, továbbá a Vasárnapi Ujság indulásakor Pákh-hoz és Jókaihoz szegődik, mintegy harmadik szerkesztőül. Az első magyar komikus című rajzát pl. itt jelenteti meg. Igényes, de zsémbes munkatársnak bizonyul, nemcsak Jókaival, de a szelíd Pákhkal is összezördül, távoznia kell.

Kollaborál Keménnyel és Csengeryhez is, akik épp ekkor próbálják tető alá hozni a Hat író könyvét s a Magyar nép könyvét. Az előbbi Csengery elve-télődő ötlete (írták volna Arany, Csengery, Eötvös, Gyulai, Kemény és Vörösmarty), a második Kemény eszméje, amely meg is valósul; a 48 óta betűre szokott olvasóknak szerkesztik, tehát közérthető, népies modorban, de kellő szinten. Emitt jelenik meg Varjú István című néperkölcs-nemesítő elbeszélése is (1856).

Ugyanekkor még a Pesti Naplóba dolgozik, ahol bírálatait Török János önkényes módosításokkal jelenteti meg, ezért a Naplót faképnél hagyja (l. Óvás, Hölgyf 1854. augusztus 2.). Tevékenységéhez biztosabb fórumot keres. Nincs választéka, ezért Szilágyi Ferenchez fordul, ki a politikában ellenfele, de színvonal-párti lapszerkesztő.

Szilágyi a kormánypárti Budapesti Hirlapot a közvélemény jogos gyanújának árnyékában szerkeszti. Gyulai számol vele, hogy Szilágyi munkatársaként önnön sorsát teszi kockára, mégsem cselekszik másképp, mert kritikai elveivel: önmagával kíván békében élni, nem a nagyvilággal. Tervét csak Aranynak árulja el: "Megyek ... egy immorális szerkesztőhöz, ki [Töröknél] kevésbé zsarnok s megenged olyakat elmondanom, mit mindannyiunknak viselnünk kell." Szépirodalmi szemle című, 1855-i sorozata ily előzmények után jelenik meg.

{205.} Szemléjében a nemzeti egységpolitika gondolatából indul ki. Ennek tükrében vizsgálja, hogy kritikánk elvszerűsége vajon növekedett-e, mióta lapjaink belpolitikai irányzatokat nem képviselnek. Válasza pesszimista. Irodalmi közéletünk legfőbb jellemvonásául – "nézetek- és indokokban egyaránt" –a jellemtelenséget tartja. Nyíltan kimondja, hogy az irodalmi és színházi bírálatok többségét a pajtáskodás (írja "pártosságnak" is), a sértő vagy sértett hiúság, a parókás pedánsság s a bundagalléros vagy szűrös-gatyás magyarkodás ingere szüli.

Kivált a Pesti Naplót támadja. Kímélet nélkül, tárgyiasan érvel: Török, bár jeles szerkesztő, összezavarja az esztétika legalapvetőbb kategóriáit, mert pajtáskodik; mert széptani igyekezete nem elvek melletti küzdelemből támad; mert hangjával az irodalmat gyakran megalázza s néha gyalázza is; – mert kritikai iránya leginkább nemzeti hiúságunk ápolásában mutatkozik meg.

Szemléje második szakasza a költői nagyepikával foglalkozik. Bár egyetért mind azokkal, akik azt állítják, hogy újabban egészen a regény lépett az eposz helyébe, helyzetünket a mondott megfontolásból olybá veszi, hogy nálunk több fogékonyság és nagyobb szükség van a költői nagyepikára, mint bárhol Európában. Megkötése csak annyi, hogy "epikusainknak nem lehet a régi úton járniok akkor, ha a valódi eposzt akarják pótolni művészi úton", – ettől óva int, "sem akkor, ha a romantikai eposz [a költői beszély] bármelyik nemében kísértik meg erejöket".

Alapeszméje tehát rokon a regény szerepéről írt gondolataival, de úgy, hogy benne az irodalom és nemzetiség szoros összekapcsolásának igénye az uralkodó elem. Ebből következőleg a népies eposz – ti. a költői beszély – szerinte sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti, tehát a valódi eposz megközelítése. Legfőbb követelménye ugyane kérdéskörből származik; elbeszélőink válasszanak mondai tárgyat, lehetőleg a hun vagy a honfoglalási regekörből, hogy felfogásuk minél naivabb-népiesebb lehessen, hisz a népies irány csak így nőhet az "emelkedett nemzetibe". Más lehetőség nincs, mert a mondavilág időszakának, a "leventekornak" kivételével majd mindig meghasonlásban voltunk az újkori polgáriasodással, mert az a "viszonyok kényszerűségénél fogva legdrágább kincseinket", függetlenségünket s önálló fejlődésünket fenyegette, ahelyett, hogy harmonikusan beléjük olvadt volna.

Gondolatait annak ellenére, hogy a Toldi (1847) és a Toldi estéje (1854) sugalmazta, Aranynak szánja, mintegy biztatásul. Érvei nyomatékául a valódi eposznak s a főbb utánzat-típusoknak mesteri jellemzésével szolgál, továbbá néhány kortársi kísérlettel foglalkozik.

Szemléje harmadik, utolsó fejezete a lírával foglalkozik. Tárgyát Tompa Verseinek második kötete (1854), Mentovich Száraz lombok című versfüzére (1854), Tóth Kálmán Szerelmi vadrózsákja (1854) s más, régen elfeledett versgyűjtemények adják; jobbára tájköltők, meg hazafias dilettánsok munkái.

Vezérelvéül az írói (kritikusi) tanulmány fogalmának jól dokumentált értelmezése vehető. Ennek szerinte három tényezője van: az élet, mely benyomásokat, anyagot nyújt; a munka és műgond, mely a feldolgozás során mindinkább hatalmába keríti az alkotót; a nagy példányokban nyilatkozó örök törvények, melyeket még a lángelme sem hághat át, mivel éppen képviselőjük. A "benyomásokon" a politikai "súlyegyen"-szemlélettől kordában {206.} tartott valóságélményt érti; a "munka és műhelygondon" az alkotói felelősségre épülő állhatatos kísérletezést, illetve a belső forma tökélyét, tehát az alkotói én s a költői tárgy harmonikus eggyéolvadását; végül a nagy példányokban mutatkozó "örök törvényeken" a klasszikus alkotások elmélyült tanulmányozását.

Tanulmány-koncepciója értelmében vannak helyzetek, melyekben egy nagy költő letűntével (Petőfiével) "interregnum áll be s azok, kik nyomán haladnak, ahelyett, hogy mesterök iskoláját saját egyéniségük szerint új meg új oldaláról tüntetnék föl, mind szűkebb modort húznak le belőle". Éppen ezért a lelkiismeretes költői tanulmányt az epigonköltészet legfőbb ellenszeréül ajánlja.

Az epigonok és fűzfapoéták kárhoztatásakor azonban vakvágányra siklik, mert a megbíráltakban, főképp Tóth Kálmánban, nemcsak a tájköltőt, az alkalmi epigont vagy a tehetségét elfecsérelő verselőt ostorozza, hanem az "eszélyes korlátokra" fittyet hányó igazi dal, a spontán lírai önkifejezés: az életigenlő szenvedélyektől fűtött költészet puszta lehetőségét is. Ez pedig már jövőjét, főképp Vajda János iránti értetlenségét előlegezi.

Szemléje miatt a gúny és gyanakvás kereszttüzébe kerül. De mindez nem elég: Tóth Kálmán pisztolypárbajra hívja, mások pedig, koholt vádak alapján, becsületét, hazafiságát vonják kétségbe. Helyzete hovatovább tarthatatlan, ezért 1855 őszén gr. Nádasdy Tamás nevelőjeként, Berlinbe távozik.