Prózai munkái és drámái

Garay nemcsak költő, hanem figyelemreméltó prózaíró is volt. Elbeszélései közül a víg novellák válnak ki valóságábrázoló értékükkel. A konfliktus, a bonyodalom rendszerint felszínes, ügyetlenül szőtt, de a korabeli városi és vidéki társasélet jellemző alakjait plasztikusan eleveníti meg Garay. A kézfogóra készülő Szabadkay-ház (A diploma), a május elsejei Városmajor leírása (Párviadal), a pesti piaci jelenet (Virágvásárlás): megannyi jól sikerült életkép. E műfajban – az úttörők közt – sikerült alakokat teremtett meg, bemutatta A háziúr, A budapesti polgár, Az inasgyerkőc, Az invalidus figuráit, az idegenmajmoló, a sokat beszélő típusokat (Félmagyarok, Szájas bácsi). A komikus tipizálás olykor enyhén szatirizáló vonásokat ölt, máskor a résztvevő humor demokratikus tendenciák hordozója lesz. A pesti életkép-mozaikot Garay Utiképei egészítik ki országos körrajzzá. A művelt, reformkori hazafi szemével láttatja a felvidéket és a Dunántúlt; kár, hogy a friss hang gyakran hosszadalmas helytörténeti ismertetéseknek, leírásoknak vagy {493.} ügyetlenül bonyolított kalandok előadásának ad helyet. Útiképeiből hiányzik az a személyes jelenlét, líraiság, amely annyira megragadóvá teszi Petőfi útileveleit.

Garay írói készségének és szerepvállalásának sokrétűségét mutatja, hogy ő is – akár Vörösmarty – nagy érdeklődést tanúsított a drámairodalom iránt. Első színibírálataival egyidőben nyujtotta be a budai színtársulathoz két drámafordítását; mindkettő – az Akadémiának a német színműirodalom kiszorítására irányuló törekvéseivel összhangban – francia dráma. Eredeti munka az 1836 januárjában Jósige címmel színre került, majd Árbocz címmel megjelent, Kun László idejében játszódó ötfelvonásos szomorújáték. Szándék szerint a "vakhit", a "babona" ellen készült tendenciózus darab, az előítéleteket azonban éppen a vallás és az Isten nevében utasítja el. Az Országh Ilona című háromfelvonásos színjáték (1837) hasonló irányzatossággal a féltékenység "vakhite" ellen szól, de még kevesebb drámai hitellel; Báthori Erzsébet című ötfelvonásos történeti drámája (témáját balladákban is feldolgozta) igen kevés leleménnyel tudta gazdagítani a hátborzongató történetet. Érdekesebb ezeknél Az utolsó magyar khán című ötfelvonásos szomorújátéka ("Történik Közép-Ázsiában az Aral tó partjain Kr. u. 53-ban"), amely az idegen befolyás elleni harc aktuális témáját vetíti vissza a Horvát István nyomán elképzelt előidőbe, a római impériumtól szorongatott szittyák világába. A Bánk bán-reminisztenciákat sejtető konfliktus az idegen uralomnak behódoló özvegy khánné és az ellene szegülő urak közt robban ki. Az expozíció lehetőségei azonban a jellemek következetlensége miatt csak kevéssé bontakozhattak ki. Az 1844 végén készült Borbála királyné kegyence című ötfelvonásos dráma demokratikus törekvéseket vetít vissza Zsigmond király idejébe. Egy törvénytelen származású vitéz küzdelmeit eleveníti meg, és bár felfelé törekvő társadalmi ambícióját Garay "nagyravágyásnak" fogja fel, a hős iránti rokonszenve a származási előítéletek ellen irányul.

Garay retorikus, romantikus drámákat írt, amelyekben felvonultatta a divatos színműirodalom minden kellékét. Költői ihletből, igazi drámai invencióból legfeljebb egy-egy sikerültebb felvonás kerekedett, aztán mindent elborít az erőltetett intrika, a jellem-fedezet nélküli cselekménybonyolítás.

Drámáinál nagyobb jelentőségűek színügyi, kritikai írásai, melyek a budai színtársulat működésével kapcsolatban a Honművész hasábjain jelentek meg 1835–36-ban (Dramaturgiai füzér). Garay elméleti tájékozottsága és célkitűzése szerényebb, mint Bajzáé vagy Vörösmartyé hasonló írásaikban, de felfogása olykor modernebb szellemű. Fő célnak Garay is a magyar dráma kifejlesztését tartja, és mint Vörösmartyék, ő is a francia romantikus dráma mellett tör lándzsát, szemben a német "álérzelgéssel". E romantikus felfogás jegyében jut el Shakespeare-hez, akit Bajzánál következetesebben állít szembe; a franciákkal együtt, a nyárspolgári német drámairodalommal. Vörösmartynál, Bajzánál az eredeti magyar dráma követelése sokszor csak mint a Nemzeti Színház látogatottságának, fenntartásának nélkülözhetetlen eszköze merül fel; Garay a dráma és az élet kapcsolatának mélyebb problémájáig nyúl: "Míg drámáink ön nemzeti életünkből nem merítenek, addig színünk a nyilvános élettel sohasem olvad egybe s a publikumnak érdekes nem lehet." Ezért emeli ki Garay a hazai tárgyú újabb magyar drámákat, s jut el Vörösmarty előtt, sok tekintetben vele szemben a Bánk bán történeti jelentőségének felismeréséig. {494.} Hangsúlyozza, hogy "a jelenkorban élvén a jelenkorra kell hatni kívánnunk", s ennek érdekében figyelembe kell venni a közönség igényét; gúnyolja a "csak kis kör"-nek tetszeni kívánó írókat; a feladat szerinte az, hogy "az életet a művészettel s azt viszont az élettel közelebbi, huzamosabb és rokon kapcsolatba hozhassuk". A színjátszásról szólva bírálja a régi iskola deklamálását, s az új iskola realista stílusát dicséri, amely "az egyszerűt, igazat, a mesterkéletlent igyekszik szavalásba és előadásba önteni".

A Honművész színibírálatai – köztük Garay kritikái is – elméleti készületlenségükkel rászolgáltak Bajza leckéztetésére, Garay színibírálatai mégis úttörő jelentőségűek: az Athenaeum Játékszíni Krónikáját megelőzve, becses megörökítői a budai színtársulatban fellépett számos nagy színészünk 1837 előtti játékának.

Garay mint a drámairodalom s általában a szépirodalom szervezője is hasznos tevékenységet fejtett ki. Eredeti magyar darabok írása és kiadása végett – Gaal József, Szigligeti, Vajda Péter, Tóth Lőrinc társaságában – 1835-ben megalapította a Pesti Drámai Egyesületet, majd megindította a Magyar Történeti Színművek című vállalatot. Szerkesztette továbbá az Emlény és a Kliegl-könyv című almanachokat.

Élénk tevékenységet fejtett ki az Akadémián, melynek 1843-ban lett rendes tagja. Toldy közbenjárására állást kapott az egyetemi könyvtárban, majd 1848-ban Eötvös a magyar irodalomtörténet katedrájára nevezte ki. Nagy lelkesedéssel kezdett munkába, de a szabadságharc bukása után megfosztják állásától, és nyomorúságos körülmények között tengeti a maga és családja életét. Még az aradi vár magyar foglyai is gyűjtést rendeztek megsegítésére. Egészsége megrendült, kedélye elborult, s 1853. november 5-én egy testileg-lelkileg összeroskadt embert váltott meg szenvedéseitől a halál.