Kisebb epikus költeményei

Következő hexameteres elbeszélő költeménye, a Cserhalom (1825), már az Aurora igényeihez igazodott: átmenet az eposz és a történeti elbeszélő költemény között. A honfoglalás feudális illuziókkal átitatott távoli világával szemben itt a honvédő harc témája közvetlenebbül utal a nemzeti problémákra. A Zalán futása szerteágazó cselekménye helyett tömör expozíció, gyors feszültségteremtés, arányos szerkezet, határozott jellemzés, áttekinthető harcleírások kedveltetik meg e költeményt. Az ihlet itt is kettős; Vörösmarty a múltba vetíti meghiúsult szerelme fájdalmát.

A hároménekes Eger (1827) a törökellenes harc mélységesen nemzeti tárgyát dolgozza fel. A költő történeti hitelességű motívumokat merített Tinódiból; ösztönzője volt a törökellenes küzdelmek legnagyobb epikusának, Zrínyinek művészi hagyatéka is. Omár és Ida, a megkésve találkozó szerelmesek története Gyulai Pál szerint a legszebb lapok egyike, amelyet a magyar költészet felmutathat. Omár romantikus sorsának, szerelmének és pusztulásának itt is kevés köze van az eseményekhez. Omár a nemzeti erőfeszítéseknek nem részese – tragikus sorsú renegát.

A nemesi függetlenségi mozgalom, melynek első nagy hulláma ihlette a Zalán futását, a húszas évek második felében visszaesett. A sérelmi politikába ragadt 1825–27. évi országgyűlés, főleg a literátor-értelmiségi körökben, csalódást keltett. "A szalmatűz villáma nagyobb sötétségbe taszít" – írja Kölcseynek Kisfaludy Károly. "Boldog, aki nem lát, nem hall, s jaj nekem, hogy egykor melegen buzgottam a közvirágzatért s most ezeket tudnom kell és látnom és tapasztalnom" – fakad ki Bajza, s Vörösmarty is elkeseredetten írja Stettnernek: "Mit csinál a litteratura? De hiszen mit is csinálhatna az semminél egyebet ebben a mostoha időben?" A húszas évek második fele a {449.} feudalizmus általános gazdasági és világnézeti válságának kibontakozás előtti utolsó, nagy ellentmondásokkal terhes szakasza volt. Vörösmarty hexameteres epikája a közösségi harcoktól az individuális tragédiák komor világa felé fordul.

A Széplakban (1828 Mátyás kora, a harc világa már csak háttér; a költemény nem közösségi erényekre, vitézségre, önfeláldozásra, hazaszeretetre buzdít, hanem a szenvedély kibontakozásának és rombolásának rajza. Ugod külső jellemzése lelki tulajdonságának, a féltékenységnek hitelesítését szolgálja, rút teste teszi féltékeny természetűvé.

Lelke setét mélyén ült, mint poklokra lökött rém

A féltés, a legpusztítóbb szörnyeteg és várt

Pusztításra időt; s hogy senki se sejtse, fölötte

Csalfa hínárként terjengett a játszi vidámság ...

Ennek a "lekötött rémnek" elszabadulását mutatja be a romantikusan bonyolított történet. A költemény egy másik szereplőjének, Orbainak sorsában Vörösmartyéval rokon vonásokat figyelhetünk meg.

Orbai: költő, s akárcsak Vörösmarty, harcokról és tündérországról regél, "monda csatát is Hunyadi tetteiből" és "ragyogó haju lányt s a tündérkerti szerelmet". Ez a szerelmi élmény hasonmása annak a másik szerelemnek, a Vörösmartyénak, amelyről az előhangban vall a költő megkapó líraisággal.

A két szomszédvárban (1831) már ennyi személyes lírai jelleg sincs. A tárgy itt is egy mindent betöltő szenvedély, a rémes külsőségek között foganatosított bosszú története. Berzsenyi "kannibáli" műnek nevezte, visszaborzasztónak érezte Kölcsey is. A korlátlan emberi indulatok merész rajza azonban nemcsak pesszimizmust – lázadást is rejtett magában. Bevezető természeti képe az emberből való kiábrándulásról vall; Tihamér a kacagányos délceg daliákhoz képest újfajta, komor, illúziótlan hős: a művet a pusztulás levegője lengi be, de pesszimizmusa egyben ítélet is a feudális világ rémségei fölött. A téma és a kidolgozás bátorsága azzal a szélsőséges romantikával mutat rokonságot, amely a negyvenes évek közepén Petőfi és íróbarátai képzeletét vonzotta; a Tigris és hiéna, A hóhér kötele, Czakó Leonája is "kannibáli" mű, a romantikus Petőfi Salgójában meg éppen A két szomszédvár motívumaival találkozunk. Erdélyi János a nyárspolgári előítélettel szemben rehabilitálta A két szomszédvárt: "csigavérü moralistá"-nak, "divatos műveltségű, sütöttfejű arszlán"-nak nevezte a tőle visszariadókat.

A húszas évek közepének másik költői útja az annyi személyes és politikai csalódást okozó élet megvető tagadásával indul, s a korlátlanul kivirágzó fantázia, a "lángképzelődés" csodavilágán keresztül vezet.

Mit tudtok, ti hamar halandó emberek,

Ha lángképzelődés nem játszik veletek?

Az nyit mennyországot, poklot előttetek:

Belenéztek mélyen s elámul lelketek.

{450.} Én is oly dalt mondok világ hallatára,

Melynek égen-földön ne légyen határa,

Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára,

Azt én irva lelém lelkem asztalára.

(Tündérvölgy)

Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!

Nincs kedvem, se időm mindennapi dolgokat írni:

Ujat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is ...

(Délsziget)

A Tündérvölgy (1826) költője a szerelem boldog utópiájába menekül, a mesés fantasztikumok, a váratlan csodák és furcsa kalandok világába. A történet az őshazában, a "habos Volga" táján indul, a főhős, Csaba, Bendeguz fia. A nevek nemzeti keretbe helyezett romantikus novellát ígérnek. A vetélytársa, Döngöre elrabolja Csaba szerelmét, Jevét. A szabadító párharcnak – a szabályszerű kihívással, megállapodással s azzal, hogy a magát közbevető lány jelenlétében folyik – lovagtorna-jellege van. De mintha ez a szokványos előtörténet csak azért íródott volna, hogy a valóság és fantasztikum, a szokott és szokatlan annál élesebben, annál kihívóbban kerüljön kontrasztba, hogy a történet annál hirtelenebb, meglepetésszerű fordulattal billenjen a valóságból a mese világába: a tündér Nap fia a párbaj közben elragadja Jevét. Ettől kezdve érvényes, amit Toldy mond a Tündér-völgyről: "Fabula, személyek, szabadon lebegnek az ég alatt egy költött bűbájos világban, mely phantastikus teremtésekkel teli, tulajdon törvényeknek hódol." – Vörösmarty a fantázia e korlátlan világának megteremtésekor a népmeséhez fordult. A történet váza, akár egy népmeséé: Csaba a Nap fiától elragadott kedvesének a keresésére indul, s mesés tájakon át, megküzdve a vidék csodás rémeivel, rátalál, legyőzi a tündért, és visszahozza a lányt a földi szerelem boldogságába. A részletek is telve a népmesék alakjaival, a népi epika nyelvi fordulataival. A Tündérvölgy mégsem a népmesék rokona, hanem a romantikus fantázia terméke, melynek történetét inkább a megdöbbenteni akaró szeszély, semmint a népmesék erkölcsi logikája fonja. A Tündérvölgy a verses mese műfajával, a népies bélyeggel, magának a történetnek számos motívumával a János vitéz irodalomtörténeti elődje. De épp a népi elemek öncélú felhasználása, a népmese erkölcsiségének hiánya, a lovagi szellem von határt a Tündérvölgy romantikus és a János vitéz plebejus népiessége közé. Vörösmarty a feudális irodalom egy jellegzetes termékét, a ponyvahistóriát akarta új életre kelteni (művét ponyván kívánta "árultatni"); kereste a régit és a népit (az első kiadás alcíme: Ómagyar rege), hogy nemzetit alkothasson. Arra az útra lépett itt, amely Árgirus királyfi témájához, a Csongor és Tündéhez vezette, s amely az Ilosvait újrateremtő Toldiban tetőzött. A Tündérvölgy ezért tudatos archaizálásával (Zrínyi-strófák, elavult szavak használata stb.) Arany hasonló törekvéseinek is előfutára.

A hexameterekben írt, befejezetlen Délsziget (1826) költője merészen elfordul mindenfajta hagyománytól és a romantika lobogó fantáziájával alakítja művét. A szigetre vetődött kisfiú története a robinzonádokkal mutat rokonságot; más vonások nemzeti elemekkel színezik: hőse "nem hitvány {451.} póri nevendék", a "villámlelkű Etelének gyermeke", neve Hadadur. Az elbeszélés három lazán összefüggő, határozatlan jelentésű szimbolikus történetet foglal magában. Az első biblikus reminiszcenciákban gazdag paradicsomi képre emlékeztet, amely mintha az emberré eszmélkedés egyes mozzanatait, éreztetné. A második, a csodás síp motívuma, talán az emberi beszéd hatalmát vagy a mindent kifejezni képes költészet erejét jelenti. A nyilván legfontosabbnak szánt szerelmi jelenet értelmét már a költemény töredékes volta miatt is nehéz megfejteni. E főmotívumokról a részletek elterelik a figyelmet, a burjánzó fantasztikum színpompája elnyomja a szimbólumok jelentését. Berzsenyi találóan írta: "... a tárgy oly végtelen s fejthetetlen allegóriákba van merítve, hogy azt inkább csak sejteni, mint látni lehet ..." A Tündérvölgy és a Délsziget – amaz népiességével, ez utóbbi szimbolizáló tendenciájával – a Csongorhoz vezető út állomása volt. Vörösmarty kibontakozott a merő fantázia-világából, A rom (1830) című hexameteres, epikus allegóriájának már az a végső kicsengése, hogy rab országban az egyén számára sincs boldogság. E művek minden gondolata, a boldogság, a tündéri és az emberi világ kapcsolata a Csongor és Tündében (1831) összegeződött.