| A reneszánsz válságának irodalma | TARTALOM | Irodalom |
FEJEZETEK
A századforduló körüli évtizedek a magyar reneszánsz irodalmat felvirágoztató főnemesi réteg számára a súlyos válság, a létbizonytalanság periódusát jelentették. A 15 éves háború eseményei során lelepleződött a keresztény szolidaritás illúziója, és a katonai vezetésből kiszoruló magyar nemesek számára a vitézi életforma vonzóereje, pátosza szertefoszlott. A török–magyar harcokban, végvári portyázásokban felnőtt híres katona-főurak, mint Balassi Bálint és Ferenc, Homonnai István (a költő), Zrínyi György (a szigeti hős fia), Nádasdy Ferenc (a fekete bég), Pálffy Miklós (a győri hős) sorra életüket is vesztették. A főnemesi reneszánsz kultúra legjelentősebb 16. századi központja, az erdélyi fejedelmi udvar szintén széthullott: 1594-ben Báthori Zsigmond terrorjának éppen a legműveltebb humanista tanácsurak (Kovacsóczy stb.) estek áldozatul, a fejedelem lemondását követő események pedig teljesen elsodorták az udvart. A zűrzavaros éveket túlélő fiatalabb generáció néhány tagja (Petki János stb.) magyarországi urak mellett még szerepet játszott a Bocskay-felkelés nemesi vezetői között, de Báthori Gábor idejében ismét oppozícióba kényszerültek, és csak kevesen (pl. Péchi Simon) érték meg közülük Bethlen nyugodtabb évtizedeit. Magyarországon a vezető főnemesi családoknak, a Bocskay-szabadságharc jóvoltából, sikerült ugyan megőrizniük a 16. század folyamán felhalmozott vagyonukat, sőt politikai hatalmuk és gazdagságuk 1608 után emelkedett a tetőpontjára; a 15 éves háborút átélő nemzedékek alapvető életérzése mégis a szorongás, a bizonytalanság volt, amely a korábbi hedonisztikus életforma bizonyos revíziójára, komorabb, szigorúbb morális követelmények felállítására kényszerített.
Osztoztak ebben a válság-hangulatban a társadalomnak azok a más elemei is, akik egzisztenciájuk vagy kulturális tájékozódásuk tekintetében az arisztokráciától függtek, vagy hozzá igazodtak, idomultak. A főúri szolgálatban álló vezető nemesi familiárisok (pl. Rimay János) és udvari prédikátorok (pl. Tolnai Balog János, Prágai András stb.) patrónusaik szemléletét tették magukévá. A privilegizált városok polgárságának vezető patrícius rétege és annak író-képviselői (pl. Bocatius János, Lackner Kristóf, Ádám János stb.) életfelfogás és ízlés tekintetében alig különböztek a művelt arisztokratáktól, hiszen hasonló – vagy még nagyobb – gazdasági, politikai és vallási megpróbáltatásokon mentek át. A katolikus egyház újjászerveződése {11.} következtében pedig ekkor tűnt el végleg az elvilágiasodott humanista főpap-típus: utolsó említésre méltó képviselője, a protestáns reneszánsz-főurakkal barátkozó Náprági Demeter (1559–1619), már hasztalan pályázott az esztergomi érseki székre a barokk-jezsuita Pázmány ellenében.
A főnemesség és a hozzá igazodó rétegek válság-élményének tudatosodását igen korán elősegítette a kor Európa-szerte divatossá váló filozófiai áramlatával, az újsztoikus filozófiával való megismerkedésük. Miként a humanizmus kezdetén a platonizmus, úgy annak végső fázisában a sztoicizmus volt az az antik filozófiai irány, amely – korszerűsítve és aktualizálva – a humanisták törekvéseinek, eszméinek ideológiai foglalatává lett. Késő-reneszánszkori népszerűségét elsősorban erkölcsfilozófiájának köszönhette, melynek egyik legtömörebb összefoglalását az antik klasszikusok közül Epiktétosz (i. sz. 1–2. sz.) Enchiridion (Kézikönyv) című, a 17. század elején magyarra is lefordított munkájában olvashatjuk. Epiktétosz (és általában valamennyi sztoikus) szerint a boldogság forrása a lélek rendíthetetlen nyugalma, ezt pedig az erény követésével lehet elérni. A sztoikus erény legfőbb követelménye a vágyak és szenvedélyek leküzdése, az adott körülményekbe való feltétlen belenyugvás. Az anyagi javak, az élet örömei, sőt maga az élet is a szerencse játékszerei, változók és mulandók, éppen ezért értéktelenek. Az erényes sztoikus – legyen bár császár vagy rabszolga (maga Epiktétosz rabszolga volt, a sztoikus iskola legnevesebb képviselőinek egyike azonban Marcus Aurelius római császár) – pontosan teljesíti társadalmi kötelezettségeit, nem tér ki a legnehezebb vagy legmegalázóbb munkák elől sem, engedelmeskedik feletteseinek és humánusan bánik alárendeltjeivel. A változó szerencse felett pedig úgy lesz úrrá, hogy jó vagy rossz sorsán sem örömet, sem fájdalmat nem érez.
Az antik sztoikus tanításoknak az időszerű morális és politikai problémákhoz való alkalmazása, az újsztoicizmus rendszerezése a kiváló németalföldi humanistának, Justus Lipsiusnak (1547–1606) a munkája volt. Az ókori sztoikus etikából fejlesztette ki tanítását a "constantiá"-ról (állhatatosság), mely az ember belső függetlenségét biztosító ellenálló erő a külvilág szorongató hatásai ellen (De constantia, 1584), valamint politikai elméletét, melynek lényege a békére való törekvés, a meglevő körülményekkel való megalkuvás, a politikai ellentétek elsimítása, az adott osztályviszonyok konzerválása alapján (Politica, 1589). Az említett két legnagyobb hatású művével Justus Lipsius a kései protestáns humanizmus eszmevilágát gazdagította, ám élete végén katolizált, s a sztoikus tanokat az ellenreformáció barokk ideológiájának szolgálatába állította.
A sztoikus erkölcsi nézetek és magatartás iránt a reneszánsz korábbi időszakaiban is mutatkozott már olykor fogékonyság a magyar humanisták körében. Megfigyelhetők például sztoikus elemek Zsámboki János verseiben; a Dicta Catonis (Cato bölcs mondásai) elnevezésű vulgarizált sztoikus erkölcstanító gyűjteményt, 1539-től kezdve Magyarországon többször is kiadták, 1591-től kezdve már magyarul is; az unitárius Christian Francken pedig Epiktétosz Enchiridionjának latin fordítását (Kolozsvár 1585) rendezte sajtó alá. A sztoicizmus e szór-{12.}ványos jelentkezései után, annak széles körű recepciójára a századforduló idején került sor, immár Justus Lipsius újsztoikus filozófiájának jegyében.
Humanista főnemeseink egy kisebb csoportja már 1590 körül tanulmányozta Lipsius De constantiáját és Politicáját, valamint leveleinek kiadott gyűjteményét. A fiatalon meghalt tehetséges Forgách Mihály (1569–1603) és az ifjú Rimay János 1589-ben, illetve 1592-ben levelezés útján személyes kapcsolatot is keresett vele; Melith István – az Ecsedi Báthoryak, Telegdyek, Homonnaiak, Rákóczyak rokona – pedig ismerősei körében kölcsönözgette Lipsius könyveit. A 17. század első évtizedében a művelt nagybirtokosok s papi, nemesi, polgári környezetük körében a sztoikus tanok iránti érdeklődés már általánosnak mondható. Lipsius etikája erősítést nyújtott a Bocskay-szabadságharc előtti megpróbáltatások nehéz napjaiban, politikai nézetei pedig elméleti igazolást szolgáltattak a kompromisszumra törekvő magyar rendi politika számára.
Az újsztoikus filozófia terjedését megkönnyítette, hogy összeegyeztethető volt a legkülönbözőbb keresztény felekezetek tanításaival. A magyar sztoikusok, akik a Bocskay-felkelés évtizedében vezető szerepet játszottak az ország politikai életében, az éleződő vallási ellentétek korában a felekezetek közötti béke hívei. A szabad vallásgyakorlat gondolatáig ugyan nem jutottak el, de a "bölcsek"-nek, Epiktétosz és Lipsius követőinek a közösségében teljesen lényegtelennek tartották a vallási különbségeket. A sztoikus filozófia így kissé közömbössé tett a felekezeti kérdésekben, aminek az ellenreformáció látta hasznát. Mikor ugyanis a válság-hangulat feloldódásával a társadalom vezető rétegében szilárdabb, egyértelműbb ideológiai alap iránt jelentkezett igény, az újsztoicizmus által felszántott talajon könnyen beérhetett a jezsuita agitáció vetése.
A sztoikus erkölcsfilozófia természetesen nem az egyedüli kifejeződése a századforduló szorongó életérzésének. Az első magyar Lipsius-követő, Forgách Mihály például Giordano Bruno (1548–1600) tanításai iránt is érdeklődött; sokaknál pedig az elkomoruló, befelé forduló protestáns vallásosság töltött be a sztoicizmuséhoz hasonló funkciót, amint azt különösen Ecsedi Báthory Istvánnak – sztoikus elemektől sem mentes – fohászkodásai tanúsítják. A legtöbb íróra azonban az jellemző, hogy gondolkodásában a sztoikus és a több-kevesebb konfesszionális színezetet magukon hordó keresztény vallási motívumok ötvöződnek.
E válságideológiák elterjedésével egyidőben a reneszánsz stílus területén is átalakulás figyelhető meg. Az érett reneszánsz kiegyensúlyozott művészeti stílusa a reneszánsz világkép bomlásának időszakában Európa-szerte annak kései változatába, a manierizmusba torkollott. Manierizmuson eredetileg a reneszánsz művészet modorossá válását értették, az újabb tudományos álláspont szerint azonban a tiszta reneszánsz formák fellazulása, egyes elemek expresszív túlhangsúlyozása, az érzéki hatásokra való fokozott törekvés, nemcsak a reneszánsz művészet dekadenciájáról tanúskodik, hanem az átmeneti korszak pozitív művészi útkereséseiről is. A késő-reneszánsz korszakának bonyolult világát, ellentmondásait, a régi eszmék és új törekvések kereszteződéseit éppen a sokszor különös, szeszélyes manierista művészet tudta adekvát módon tükrözni. A 17. század első felének magyarországi művészetében is a manierista vonások dominálnak, a festészet és szobrászat {13.} elmaradottságának következtében azonban magas színvonalú alkotásokat, jelentősebb mestereket hiába keresünk. Egyes főurak nyugtalan formájú síremlékei (pl. Thurzó Györgyé Árvában; Illésházy Gáspáré Trencsénben stb.), a teológiai tételeket bonyolult kompozícióban, rejtvényszerűen ábrázoló oltárképek (pl. a necpáli oltár), a városházák falaira festett allegorikus erények (pl. lőcsei városháza) a manierista ízlés térhódítását mutatják, de egyúttal provinciális szintjét is jelzik. Sokkal gazdagabban s jóval értékesebb művekkel jelentkezett a manierizmus a magyar irodalomban.
Egyes elemei jelen vannak már az előző periódus hazai latin nyelvű literatúrájában is: a tipikus manierista embléma-költészetnek Zsámboki az első művelője a magyarok között; s a manierizmus irányába mutató tendenciák jelentkeznek Istvánffy Miklós egyes költeményeiben és Brutus történeti művében is, – talán a padovai szellemi élettel, a manierista irodalom egyik legfőbb európai központjával való élénk kapcsolatok következményeként. Nem hiányoztak a manierizmus elemei a magyar nyelvű irodalomból sem, amint erről Balassi Célia-versei tanúskodnak. A manierizmus szélesebb körű recepciója azonban a sztoicizmus elterjedésével függött össze.
Sem a sztoikus filozófia, sem a vele összefonódó vallásos elmélyülés nem kedvező talaj a szorosabb értelemben vett szépirodalom számára. A szenvedélyek elfojtásának sztoikus követelménye leszűkíti a lírai költészetben kifejezésre juttatható érzelmek skáláját; a mulandó, változó világi dolgok értéktelenségét, semmiségét hirdető tanítás pedig problematikussá teszi a mulandó és változó földi életet tükröző epika létjogosultságát. A primér érzelmek kifejeződése helyett az érzelmeket feloldó és elfojtó reflexió kerül túlsúlyba, a jelenségek önmagukért való ábrázolását pedig szinte teljesen kiszorítja az allegória, amelyben az ábrázolt érzéki tárgy már csak ürügy az általa szimbolizált "mélyebb" jelentésnek – rendszerint a sztoikus erkölcstan valamely közhelyének – kifejtésére.
Ez az allegorizáló, moralizáló tendencia egyrészt a klasszikus műfaji keretek felbomlására, másfelől pedig bizonyos esztétikailag igénytelenebb műfajok megerősödésére vezet. A kor különösen népszerű műfajává lett például az embléma: jelképes értelmű rajzok verses vagy prózai magyarázata; továbbá a verses certamen, az egykorú magyar terminológia szerint vetélkedés: ellentétes morális princípiumokat megszemélyesítő allegorikus figurák szónoki párbaja.
Ami a kor valamennyi műfajában – nemcsak a műprózában, hanem éppen az irodalmilag igényesebb verses művekben is – teljes pompájában érvényre jut, az a retorika. Az elmélkedő, moralizáló tartalom didaktikus szárazságát a szerzők a szónoki előadás pompájával igyekeztek ellensúlyozni. Ennek érdekében keresik a bonyolult metaforákat, a meglepő párhuzamokat és antitéziseket, zsúfolják az irodalmi idézeteket, mitológiai utalásokat, filozófiai szentenciákat. A túlburjánzó dekoratív motívumok a szónoki körmondat szerkezetét zsúfolttá, nehezen áttekinthetővé tették, a szöveg megértése ezért – latinban és anyanyelven egyaránt – komoly intellektuális erőfeszítést igényelt.
Az irodalmi alkotás tudós jellege sohasem volt annyira hangsúlyozott, mint ebben az időszakban. E tudós jelleghez tartozott a technikai felkészültség fitogtatása is: a költők keresték a bonyolult versformákat, ekkor vált köz-{14.}keletűvé a gazdag rímelésű Balassi-strófa, melyet a szem gyönyörködtetése érdekében már kilenc sorra tördelten írnak. Magas színvonalra fejlődött a rímtechnika, s az újszerű, virtuóz rímek keresése a manierizmusra jellemző bizarr képalkotás egyik forrása lett. Jellegzetes tünet a magyar nyelvű időmértékes verselés iránti érdeklődés felébredése is: míg Sylvester kísérlete annak idején elszigetelt maradt, a 17. század elején már több költő is próbát tett a magyarul még igen szokatlan antik versformákkal. Az igényes műköltészet ekkor már teljesen elszakadt az "ének"-től, a kor tudós irodalma már csak a szövegverset ismeri el.
Miként a sztoicizmus az ellenreformáció, a manierizmus a barokk stílus számára készítette elő a talajt. A manierista stílus jellemző sajátságai úgyszólván hiánytalanul tovább élnek majd a barokk irodalomban, de céljuk, funkciójuk fokozatosan megváltozik. A manierizmus dekoratív gazdagsága a barokkban elveszíti öncélú jellegét és – legalább a java alkotásokban – szorosan alárendelődik a nagyobb arányú kompozíciónak. Az érzelmek elfojtása helyett a barokk irodalom patetikus, heroikus érzelmek felszítására törekszik, sok esetben a manierizmuséval azonos jellegű, de ellentétes funkciójú formai eszközökkel.
A feudális társadalom vezető rétegei által művelt tudós irodalomra a 17. század első felében is jellemző maradt a latin és az anyanyelv kettőssége. Az értékesebb, maradandóbb alkotások e korban már szinte kivétel nélkül magyar nyelven születnek, a latin nyelvű irodalomnak azonban még igen fontos közvetítő, bizonyos mértékig kezdeményező szerepe van. A hazai iskolák ugyanúgy, mint a külföldi egyetemek változatlanul latin retorikai képzést adtak elsősorban, s az európai kultúra korszerű áramlatait, így Lipsius újsztoicizmusát is, a leghatásosabban a latin humanista literatúra közvetítette a hazai tudós írókhoz és olvasókhoz. A magyar írók a külföldi irodalomból továbbra is jóformán csak a latin nyelvű műveket ismerték, s irodalmi példaképeiket, műfaji mintáikat, forrásaikat többnyire a nyugat-európai kései humanista latin irodalomból merítették.
A sztoicizmus és manierizmus jegyében kialakuló literatúra nemcsak szemléleti és ízlésbeli tekintetben, hanem irodalomszociológiailag is új vonásokat mutat. Azáltal ugyanis, hogy a reneszánsz kultúrájú arisztokrácia a világias udvari életből és a hősi vitézi életformából a filozófiai és vallásos moralizálásba menekült, tudós képzettsége és teológiai műveltsége pedig tovább növekedett, csökkentek azok a különbségek, amelyek e réteg irodalmi produktumát az egyházias és polgári irodalomtól elválasztották. Főnemes írók is előszeretettel művelték a vallásos irodalmat, köztük kifejezetten egyházi műfajokat is; másrészt pedig nemcsak a válság-hangulatukban osztozó patrícius polgárok, előkelő familiárisok, udvari papok, hanem a polgári prédikátor-irodalom egyes képviselői is gazdagították az arisztokrata olvasók által kedvelt sztoikus elmélkedő irodalmat. Feltűnő azonban, hogy míg az előkelő szerzők – akárcsak a reneszánsz fénykorában – most sem törekedtek munkáik kinyomtatására, s kevés kivétellel inkább csak latin munkáik jelentek meg; addig a prédikátorok által számukra írt könyvek, valamint a patrícius polgárság irodalmi termékei sorra napvilágot láttak különböző hazai vagy külföldi műhelyekben.
Ennek a társadalmilag erősen differenciált író-tábornak a tagjai szétszórtságuk s műveik jó részének kéziratossága ellenére szoros kapcsolatban álltak {15.} egymással s rendkívül intenzíven élt bennük tudós literátor voltukból eredő összetartozásuk tudata. Nyomtatott műveiket egymásnak ajánlották, kézirataikat író-társaikhoz is eljuttatták. A szellemi elitnek az a szolidaritása, amely a 16. század derekán még csak az egyetemet járt s latinul író humanista íróknak volt sajátja, a 17. század elején már egyaránt áthatotta a latinul és magyarul írókat, egyetemet végzetteket és csupán könyveik között művelődőket – feltéve, ha erkölcsi komolyságuk és tudós műveltségük révén bebocsáttatást nyertek a hazai literatúra Parnasszusára. Ennek az arisztokratákból s részben gazdag nemesekből, katolikus főpapokból, előkelő városi polgárokból és nagy műveltségű prédikátorokból álló tudós írókörnek a lelke, mozgékony szervezője Rimay János volt. A késő-reneszánsz irodalom főúri bázisa azonban az ellenreformáció előretörése, a barokk terjedése következtében 1610 után már egyre szűkült, a 20-as években az udvari igényeket már jobbára prédikátor-írók elégítették ki, az 1630-as években pedig a sztoikus irodalom művelése már csak a felvidéki megyék protestáns nemeseire, a már halott Rimay rokonaira és ismerőseire korlátozódott.
| A reneszánsz válságának irodalma | TARTALOM | Irodalom |