Szepsi Csombor Márton

Szenci Molnár Albert után a polgári késő humanista irodalom legérdekesebb, legszínesebb alakja Szepsi Csombor Márton (1595–1622) volt, az első magyar nyelvű útleírás, az Europica varietas (A változatos Európa) (Kassa 1620) szerzője. Az Abaúj megyei Szepsi mezővárosban született, Nagybányán és Göncön végezte iskoláit, majd egy évi telkibányai tanítóskodás után 1616 májusában indult külföldi tanulmányútjára. Rendszeres tanulmányokat azonban csupán másfél évig folytatott a jóhírű danckai gimnáziumban, igazi úticélja "az idegen helyeknek látása" volt. Lengyelországból ezért Dánia, Svédország, Friesland partjai mellett elhajózva Hollandiába ment, majd miután megcsodálta annak városait, Angliába kelt át, ahonnan azután Párizsba utazott. Gyalogszerrel folytatva útját Strassburgban, Heidelbergben meglátogatta a magyar diákkolóniákat, majd Nürnbergen, Csehországon, Szilézián és Krakkón keresztül tért haza két és félévi bolyongásából. Itthon előbb Kassán lett iskolamester, majd 1620-ban bedegi Nyáry István Zemplén megyei főúr szolgálatába állt, ahol két év múlva tanítványával, Nyáry Ferenccel együtt valamilyen járvány áldozata lett.

{82.} Útleírásának műfaji példáit, forrásait keresve mindenekelőtt azokra a naplókra, útifeljegyzésekre kell rámutatnunk, amelyeket e korban szinte minden külföldi főiskolára utazó diák készítgetett, s amelyek jellegét a legérettebb formában Szenci Molnár naplója szemlélteti. Irodalmi feldolgozásukra és publikálásukra hazánkban Csombor előtt csak latinul történtek elszigetelt s az övénél lényegesen primitívebb kísérletek.

Műve koncepciójának kialakulásában nagy szerepet játszott a kor tudományos jellegű földrajzi és államismertető irodalma is. A 17. század valamennyi hazai polgári szerzőjében eleven oktató, nevelő szándékot Csomborban éppen az e tudományágakat képviselő könyveknek Magyarországon való ritka volta, sőt, az anyanyelvünkön írottakat tekintve, teljes hiánya ébresztette fel.

Művében minden meglátogatott országnak külön fejezetet szentel. Ezek bevezetésében nagy vonásokban áttekintést ad az adott ország földrajzáról, gazdasági életéről, népeinek életmódjáról, történelmi múltjáról. E részek adatait olvasmányaiból, néha talán hallomásból veszi. Érdekesebbek azok a részek, amelyekben naplószerűen saját úti élményeit ismerteti. Legjobban a városok érdeklik. Azokról a városokról, amelyeket felkeresett, lehetőleg minden adatot igyekszik megtudni, földrajzi fekvését, lakói számát, környékének főbb termékeit, a város közigazgatási rendszerét, a jellegzetes népszokásokat. Rendkívül érdeklik az épületek, erődítmények, emlékművek s a technikai alkotások is. Az egyetemeket, főiskolákat mindenütt felkeresi, s ha lehet, meghallgat valamilyen előadást vagy disputát, s valamelyik, hírből már ismert tanárnak, tudósnak bemutatkozik. Az általánosabb érdekű ismeretek mellett elmondja saját apróbb-nagyobb kalandjait; hol szállt meg, a fogadóban kapott étel-ital mennyibe került, ízlett-e. Jellemzi alkalmi útitársait, útközben szerzett ismerőseit, akik többnyire egyszerű, szegény emberek. Eközben elbeszélése gyakran igen színessé válik, megtelik anekdotikus elemekkel; az oktató, ismertető hang átvált a szórakoztató, elbeszélő modorra.

Művének egyik legrokonszenvesebb vonása a hazájához való ragaszkodása. Mindig örömmel említi, ha valahol magyarral vagy Magyarországon járt emberrel találkozott, avagy ha valamelyik neves kortársának nyomába léphetett. Strassburggal kapcsolatban nem mulasztja el megjegyezni, hogy ott tanult "az mi Molnár Albertünk, kit Isten sokáig hazánknak javára éltessen". Részletesen elmondja, ha a meglátogatott helyeknek valamilyen magyar történelmi vonatkozása tudomására jut. Az ókori Catalaunumnál például Attila csatáját említi, s mikor ugyanitt kobzosokat hall, a hazai hangszer hangjára elérzékenyedik. Általában minduntalan hazai vonatkozások vegyülnek előadásába: mikor valaki útbaigazítja, Árgirus és a sánta ember; mikor pedig egyik szállásadója megzsarolja, egy jobbágyait zsaroló erdélyi földesúr jut az eszébe.

Uralkodó érzése azonban a csodálkozás a világ feltáruló nagysága és gazdagsága felett s a mindent megismerni vágyó kíváncsiság. Legnagyobb élményei közé tartozik Hollandia, a kor polgári mintaállama; London, melynek nagysága felülmúlja az addig látott városokét; de legfőképpen Párizs, melynek valósággal szerelmesévé válik. "Ki nem kívánkozik ilyen szép dolgokat látni? Valahová eltekint az ember, mindenütt az elmének csudáit láthatja." – mondja róla útleírásában, majd így folytatja: "Bizony az egész ezideig való {83.} bujdosásomat és annak terhét ez egy város elfelejtette vala velem, oly igen, hogy mint szinte szerelmes hazámból kellett viszontag innen kijőnöm." Vannak azonban kritikus észrevételei is. Lengyelországban megrója a rossz erkölcsöket, s a rendkívül elterjedt prostituciót. A danckai magisztrátus fukarságával botránkoztatja meg: még az ispotályba is csak azt veszik fel, akinek pénze van! Hollandiában a dologház intézménye kelt benne vegyes érzelmeket, Franciaországban pedig a szokatlanul sok koldus látványa rosszallást.

Alig van 17. századi magyar író, akiben hozzá hasonlóan kevés lenne a felekezeti elfogultság. A katolikus egyházi intézmények és szertartások ugyan időnként felkeltik gúnyolódó hajlamát, de azért rendre megszemléli azokat is, és az egyházi műemlékek szépségét, sőt még a szertartások esztétikumát is érzékeli. Például nagy elismeréssel nyilatkozik egy Rouenban látott gótikus oltárképről, mely Jézus halálra ítélését ábrázolta, s azt a rajta levő feliratok alapján szinte drámai jelenetként mutatja be. Egyik-másik emberséges papról, szerzetesről pedig rövid ismeretség után is dicsérettel emlékezik.

Stílusa a református egyházi értelmiségieknek polgári közönség számára írott műveiben domináló egyszerű, tárgyilagos előadásmódhoz áll a legközelebb. Sikerült kialakítania egy közvetlen hatású, néhol kicsit érzelmes, másutt humoros, csevegő hangnemet, amilyenhez hasonlót egyetlen kortársánál sem ismerünk. Szepsi Csombor Márton azok közé a szerzők közé tartozik, akik a mai olvasó számára is élvezetes olvasmányt nyújtanak. Szemléletmódjának egyértelműen polgári jellege közvetlen kortársai közül egyedül a Szenci Molnár Albertéhoz hasonlítható.

Másik munkája, az Udvari skola (Bártfa 1623), erkölcs-filozófiai jellegénél fogva közel áll a sztoikus-manierista irodalomhoz, ami nem is csodálható, hiszen udvari környezetben s főúri tanítványának, Nyáry Ferencnek épülésére szerkesztette. A meglehetősen laza kompozíciójú munka húsz intelmet tartalmaz, amelyek együttesen az ember erkölcsi magatartásának valamennyi területét érintik. Közöttük több kifejezetten a társadalmi-politikai jellegű kötelességekkel foglalkozik, s ezek tárgyalása során Csombor Márton nem mulasztja el tanítványát Bethlen Gábor iránt feltétlen hűségre inteni. A munka egyébként leginkább gazdag exemplum-anyagáért érdemli meg az irodalomtörténetírás figyelmét: az egyes fejezetek címeként szereplő rövid intelmek gyakorlati megvalósítását vagy éppen megszegését, s az ebből adódó hasznos vagy káros következményeket kimeríthetetlen bőséggel illusztrálják az anekdotikus történelmi közhelyek, – többnyire a klasszikus és humanista exemplum-gyűjtemények (pl. Valerius Maximus, Volaterranus) nyomán. Az erkölcsi oktatás mellett a könyv funkciója nyilván a retorikai segédeszközé: aki a humanista ízlésnek megfelelő szónoklatot kíván szerkeszteni, minden erkölcsi és politikai tételhez bőven talál benne illusztrációt.